A józseffalvi tűz, 1939 (1-ső rész).

  Előszó

    Az 1939-es józseffalvi faluégésről, a bácskai telepedésről jobbára kialakult egy saját véleményem. Családom akkor már közel 40 éve Déván volt, így érzelmileg a dolgok nem érintettek. Sokat olvastam, tanulmányoztam, magyarul és románul is, véleményeket kértem, interjúkat készítetem. Mint kívülálló tudtam szemlélni és megítélni az eseményeket, nem nevelkedtem Németh Kálmán kultuszban, és a környékünkön, gyakorlatilag még ma is inkább ismerik a Sebestyén Ádám nevét. Nem ez volt az első tűz a faluban, az 1880-as években még történt kétszer, azonban ezekről keveset tudunk: akkor még nem létezett telefon, távíró, a hírek nehezebben törtek utat maguknak.
   Sok érdekes kérdés keletkezett az 1939-es tűzzel kapcsolatban, például, hogy indult el a Berariu háztól a tűz, ha nem az ő háza égett le elsőnek? Németh szerint boronákból építettek a házakat, hogy majd egy parancsszóra szétszedjék és átvigyék Magyarországra. Akkor miért készítettek 1 millió téglát, és a képek is bizonyítják a téglaházakat. És lehet folytatni, ha az igazat ki akarjuk deríteni. A sok kutatás eredményének egy részét leírtam a „Bukovina másképp” című könyvemben. Íme egy rész:
    Honnan indult a Józseffalvi tűz?
   Németh Kálmán leírja könyvében a józseffalvi, 1939-es tűzesetet. Ekkor, szerinte, leégett a „teljesen magyar” Alszeg, és néhány román ház, a görög-keleti templommal együtt a Felszegen. Megjegyzi, a tűzeset leírásánál, hogy az Alszegen csak egyetlen román ház állt, az Ilie Berariu-é, aki kukoricát pattogtatott gyermekeinek (5-6), és attól indult el a tűz. Bárhogy forgattam is a józseffalvi iskolanaplókat, az derült ki belőlük, hogy már 1923-1932 között, az Alszeg nem volt tiszta magyar, vegyesen laktak ott magyarok, németek és románok. Elköltöztek volna a németek, románok és zsidók mind 1939-ig? Ez valószínűtlen állítás. Sőt, inkább beköltöztek a magyarok távozását követően. Az 1-60 házszámok között laktak 1923-1941 között a következő idegenek, zárójelben a házszám: Corlatan Mihai (1), Hassel Borbála (5), Hackel Franz (9), Schmeltzer Nuchim (16), Cailean Tódór (25), Stanut Dometia (29), Suiu Ilarion (30), Rosu George (38), Barsan Constantin (39), Ungurian Nicolae (46), Stanut Niculaie (53), Stanciuc Lazar (58), Cazaciuc Ignat (59), Morariu Toma (60.) Ezek szerint a tűzesetkor az Alszegnek kb. 2/3-a volt magyar. A következőkben leírtak sok személyt meggondolkodtathatnak. Azonban az adatokkal bizonyított valóságot kötelesek vagyunk számba venni, bár néhány régi állítást ezek megcáfolnak.
   Az első kérdés az volna, ha Ilie Berariu-nak 1939-ben sok apró porontya volt, miért nincs egy sem beírva 1932-ig az első osztályba legalább. Több Berariu nevű gyermekkel találkoztam a józseffalvi iskola naplókban, de egyiknek sem az apja Ilie, hanem Toader, Dumitru, stb. Egyesek Berariu otthon maradt gyermekére fogják a tűz keletkezését. Ebben csak az a furcsa, hogy a gyermek annyira nyomorék volt, hogy étkezni sem tudott egyedül, nemhogy tüzet gyújtani. Ezt szemtanúk állítják.
   Következzék a második eset: bárhogy forgattam is a józseffalvi iskolanaplókat, az derült ki belőlük, hogy már 1923-1932 között, az Alszeg nem volt tiszta magyar, vegyesen laktak ott magyarok, németek és románok. Elköltöztek volna a németek, románok és zsidók mind 1939-ig? Ez valószínűtlen állítás. Sőt, inkább beköltöztek a magyarok távozását követően. Elfogadott tény azonban az, hogy a józseffalvi letelepedéskor, 1785-ben, az Alszeg tiszta magyar volt. „Enzenberg tábornok 1785 szept. 25–én jelenti e község megalakulását. Ide 60 székely családot telepítettek le, ugyancsak ilyen számú román lakosság közé” - írja László János. Jancsó Elemér becslései szerint az 1890-es években a románok a falu lakosságának 25–30 %-át alkották, míg az 1930-as évek állapotát tükröző számításai már 45 %-ra tették a számarányukat. Paál Árpád erdélyi újságíró a falu házas telkeit vette számba 1939-ben, s ez alapján is egyértelműen magyar többségre lehetett következtetni, hiszen az összesen 260 porta közül 170 volt a magyar családoké, és 90 a románoké. A magyarok és a románok közötti vegyes házasság rendkívül ritkának számított, s ha mégis előfordult ilyen, akkor a – személynevek tanúsága szerint – a román házastárs magyarságba olvadását eredményezte. Bár közszájon forgott a bukovinai magyar lakosság népszaporulata, a román lakosok sem maradtak le mögöttük ebben.
   Miért is volt olyan állítás, hogy 1939-ben az Alszeg tiszta magyar volt? Beszéltem olyannal, aki az Alszegen született 1935-ben és nem hívták Berariu-nak (Stănuţ Iosif 1935-2009). Jobban elemezve az akkori helyzetet, több tényezőt számon kell tartanunk. Az egyik a ’30-as években Európa szerte fellángoló nacionalizmus és sovinizmus, melynek gyökereit a trianoni békekötésben, vagy még előtte kell keresni. Ennek hatását talán jobban megérezték a bukovinai magyarok, mint más magyarlakta vidék, bár nem állíthatom, hogy azon időkben, Erdélyben is nagyon könnyű lett volna a magyaroknak, vagy a nem román nemzetiségűeknek. Tagadhatatlan, hogy a józseffalvi tűz következtében hatalmas károk keletkeztek. De az is igaz, hogy az akkori Alszeg már kevert volt. Kérdés az is, hogy a korabeli sajtó, esetleg Németh Kálmán plébános objektíven mutatta-e be a dolgokat. Már a II. világháború előtt is olyan híresztelések hallatszottak (1937.), hogy a magyar és román kormány egyezkedik kicserélni a békési román lakosokat a bukovinai magyarokkal. Szerepet játszott-e az emberi természet egyik jól ismert szokása, az önsajnáltatás? Kifogni az alkalmat új ház építésére annak is, akinél nem keletkeztek nagy károk? Utólag a segélyek elosztása is több vita tárgyát képezte, mint a hadikfalvi főesperes plébános Sebestyén Antal levele is bizonyítja: „A józseffalvi tűzkárosultakra vonatkozólag is írok ma Németh úrnak, de addig is bátor vagyok azon ajánlatot tenni, hogy a segély ne menjen a komité kezébe, mert félő, hogy nem csak a magyarok fogják kapni, sőt ellenkezőleg, hogy ezek fognák esetleg a rövidebbet húzni. Ha én, vagy Németh úr kapnók kezünkhöz, ismerve a körülményeket, az arra legjobban szorultaknak osztanók ki és esetleg a plébánia melléképületeire is jutna, mert ha a komité ezeket mellőzni találná, a kormány, mint már említém, a maga részéről a kisebbségi egyházakra semmit sem ad.”

                                                                            Józseffalva Alszege a Manasztérium dombról.

   A másik dolog az, amit a Berariu unokája és családja még ma is állít. Nagy kő nyomhatja lelküket, ha már a negyedik generáció is tiltakozik a vád ellen. Ilyent kitalálni, jó 70 év után, fölösleges szerintem. De ahogy néhai nagyapám, László János emlegette: „az igazságtól sokszor betörik az ember feje.” E. H, az unoka, az alábbiakat állítja:
   „Az igazság mindig középúton jár. Remélem, hogy a következőkben leírtakat senki sem veszi sértésnek, de elkötelezettnek tarom magam a nagyszüleimmel és a falubeliekkel szemben, hogy ezt az igazságot megírjam.
   Olvastam én is az akkori katolikus pap feljegyzéseit. A magam során én is érdeklődtem olyan személyeknél, akik információkat adhatnak az 1939. május 19-i tűzesetről, amely sok házat elemésztett Nagy-Józseffalván. Így jutott tudomásomra, hogy azon a napon, amelyen a tűz kiütött, Ilie Berar nagyapám az apósával Horodnicsénben volt, hogy az apósának Sztupkán levő mészárszéke számára állatokat vásároljanak. Nagyanyó, hogy ne maradjon magára otthon, elhatározta, hogy meglátogatja édesanyját Sztupkán. A szülők hat gyermekéből a két nagyobb már Bukarestben dolgozott.
   A többi négy, mely otthon tartózkodott, a libákat legeltette a patak partján.
   Mikor nagymamám a falu végére, a sztupkai határba a Fekete patak partjára érkezett, visszatekintett a falura, hogy nem akadna-e útitársa a réteken át vezettő ösvényen..
   Megborzadva látta a füstöt és a tüzet az alfalu részén, ahol az ő háza is állott. Lélegzet szakadva szaladni kezdett visszafelé, botladozva, el-elesve. Mikor hazaérkezett, a házát épen találta. A szomszédok, a falusiak nyugtatták, hogy mindent sikerült a házából kimenteni, melyet akkor még a tűz nem érintett, de a háza mögött levő magyar szomszéd háza és gazdasági épületei már lángokban állottak.
   Itt feltevődik bennem a kérdés: hogy indulhatott a tűz a nagyszüleim házától, amikor a nagymama hazaérkezésekor a háza még épen állt? Élő tanúktól hallottam, hogy a nagyszüleim háza mögött egy színaljféleség állt, amelynek padlását a szomszéd kenderszárításra használta. A szomszéd gyermekei kakast akartak pattogtatni maguknak. Véletlenül kigyúlt a kender majd a gazdasági épület. Én így ismerem a tűznek eredetét. A falu magyar papja úgy döntött a magyar lakósokkal, hogy állítsák azt, hogy egy román házától indult a tűz, mert különben nem kapnak segítséget a magyar államtól a házaik visszaépítésére. A román lakósokat rávették, hogy ismerjék el vétkességüket, és akkor ők is segítséget kapnak házaik felépítésére. Valótlan ígéret volt, mert semmi segítségben sem részesültek az utóbbiak. A házak és gazdasági épületek nélkül maradt románok koldusbotot fogtak a kezükbe, míg a magyarok segítséget kaptak az anyaországtól, ruhákat, építőanyagokat (fa, cserép, cement, stb.) és pénzadományokat is, melyekről utólag a magyar pap (Németh Kálmán) nem számolt el (szó szerinti fordítás: elsajátította).
   A ’60-as évek elején, a falu volt magyar lakosai látogatóba jöttek Józseffalvára. Vasárnap volt, nagymamám szentmisére ment. Kihívatták a templomból. Két gazda jelenlétében, George Morar és Cozaciuc Nicolae, akiknek háza a volt román templom és a katolikus papilak között állt, egy látogató magyar be akarta neki ismerni az igazat az 1939-es tűzről, mert lelkiismeret furdalásai voltak ezért, és nem akart ezekkel távozni a földi létből. Így nagymama és a két gazda, akik már öröklétre szenderültek, hallhatták a magyar gazda vallomását. A nagyapámhoz vádoló állítások gyakorlatilag őt illették, az ő házától indult a tűz, és ő ezt nem akarta magával vinni a túlvilágra.
   Az említett két román gazda már régóta versenyezett egymással özvegy nagyanyám kezéért, ezért ez nem kérte meg őket, hogy elhallgassák a vallomást, amely ily módon elterjedt. A megdöbbent nagymamám hazament és sírva tett magának legkisebb gyermeke előtt szemrehányást: be kellett volna hívja a magyart a templomba, hogy a falu népe előtt is ismételje el mondanivalóját. Alkalom lett volna ez arra, hogy az évtizedek során a tűzeset miatt elszenvedett igaztalan vádaknak, becsmérléseknek, szenvedéseknek és megalázásoknak véget vessen.” Hangfelvétel van a tulajdonomban Zvarici Vasile-től (1918-2014), aki ugyanezt állítja.
   És ne feledjük el a babonás románságot sem, ha már a tűz okai kerülnek szóba. Szerintük átok fogta a magyarokat, mert a betelepedéskor széthordták a volt román kolostor köveit, házalapnak használva azt. Ennek helye a még most is Manasztérium (kolostor) dombnak nevezett helyen volt. Ebben csak az sántít, hogy a kolostor még az 1241-es tatárjáráskor lerombolódott, és a magyarok a volt bojár, Oana udvarházának köveit gyűjtögették össze. De az Úr útjai kifürkészhetetlenek…

Interjúk
Zvarici Vasile (2012-ben):
   - Észbe tartják, hogy honnan indul el a tűz?
   - Azt mondják, hogy egy beteg gyermektől, aki a falu végén lakott, de nem lehet biztosan ezt tudni. Egyesek azt mondják, hogy nem az Ilie Beraru házától indult el a tűz. Hát az a gyermek, akire a tüzet ráfogták annyira nyomorék volt, hogy enni sem tudott egyedül, nemhogy tüzet gyújtani.
  - Erről egy ének is volt, sajnos már senki sem tudja teljesen: „Intr-o zi pe la Ispas, toata Tolova a ars…” Magyarázta nagyanyám, hogy amikor az iskolát építették a magyarok akkor ott lenn, a völgyben égették a téglákat. Arra is emlékezett, amikor a templomot építették, ugyanott készültek a téglák. Valahonnan vályogvető cigányokat is hoztak téglákat készíteni. A magyarok zöldséggel kereskedtek, jó lovaik voltak, össze sem lehetett hasonlítani a románok lovaival. Gyakran jártak a szucsávai piacra. A földeket is lovakkal dolgozták meg, kapálni meg román napszámosokat vettek fel.
  - A viseletük?
  - Az szebb volt, mint a románoké. Nagyon szép volt.
  - Mi a véleménye, ha a magyarok nem mentek volna el, hogy nézett volna ma ki a falu?
  - Sokkal szebb lett volna, ha a magyarok nem mennek el.
  - Nem sajnálta őket?
  - De eléggé bántam, mert én nagyon jól egyeztem velük. Ők a háború miatt mentek el, de köztük sem volt mindenki boldog, hogy mennek. Nem egyszerre mentek, hanem vagy három rendben. Szekerekkel mentek egész Paltinoasa-ig, az állomásra. Mások Ilisesti-re. Az állatokat sem igen tudták eladni, inkább rábízták valaki román ismerősre, barátra. Itt maradtak a házak, több még be sem volt fejezve. Hisz alig telt el másfél év a tűz óta.

   Stanut Iosif (2010-ben):
  K: Most szeretném, ha visszaemlékezne, mit mondtak az öregek a tűzről, mert úgy hallottam nagy tűz volt itt valamikor?
  V: Igen, nagy volt, leégett az egész falu. Még maradt néhány ház, úgy elszórtan.
  K: Honnan indul a tűz, a falu melyik részéről?
  V: Onnan a völgy felől (az Alszegről - sz.megj).
  K: A völgy felől indult és terjedt így felfelé?
  V: A völgy felől, de nem lehetett tudni, merre megy és hogyan. Átszökött négy-öt házat felgyújtotta őket, aztán újra visszafordult a völgy felé. Nagyon erős szél volt.
  K: Szóval nem tudták eloltani? Úgy tudom, hogy jöttek tűzoltók Gurahumorá-ról és Csernovic-ból is.
  V: Jöttek minden honnan, de nem tudták eloltani. Azt mondják az öregek (itt már kezdődik a folklór, szájhagyomány – sz. m), úgy járja a szó, hogy valami átok volt a falun. Valahol, itt a falu végén - úgy mondják- több száz évvel ezelőtt egy kolostor lett volna. És nagyon csúfot űztek az ottaniakból, most már nem tudom, a katolikusok - e vagy az ortodoxok. Ott valami kalugyerek voltak. A faluban beszélik, hogy csúfot űztek belőlük, és az ottani kalugyerek átkozták volna el a falut. Így beszélik, így hallatszik. Amikor sok öreg volt, akkor beszélték. Most kevés öreg van, ezt én is a szüleimtől hallottam. A kollektivizálás kezdetén, még láthatók voltak valami romok, épületsarkak.
  K: Ott az Alszeg fele?
  V: Ott, igen.

Szőts Gergely, Istensegíts (2007-ben):
  Sz. G: - Leégett egy falu, Tolova (Józseffalva - sz. m.), néhány óra leforgása alatt, talán 3-4 óra, minden odaveszett.
  L. G: - Az ’39-ben volt.
  Sz. G: - Igen, igen, ’39-ben. Olyan meleg volt, ünnep is.
  L. G: - Áldozócsütörtök.
  Sz. G: - Nem, dehogy, Úrnapja!
  Ebben a pillanatban a Gergely bácsi román élettársához fordultam:
  L. G: Zavarja, ha tovább magyarul beszélgetünk?
  A: - Engem nem zavar, csak azt nem tudom, hogy ennyi idő után még jól emlékszik-e az öreg (Sz. G.) mindenre.
  L. G: - Mi arról a faluról beszélünk, amelyik leégett.
   A: - De hol van az a Tolova?
  L. G: - Vornicsén, Szucsávától úgy 26-27 kilométerre.
  Sz. G: - Olyan gyorsan leégett az a falu, jaj nekem! Jöttek a tűzoltók még Csernovicból is, de nem tudtak tenni semmit.
Ettől a pillanattól kezdve, áttértünk Szőts Gergellyel magyarra. Észrevehettem, hogy az öreg székely nagyon szépen megőrizte tájszólását, zamatos beszédét, ezért úgy írom le, ahogy mondta:
  L. G: - De nagy volt a szél, én úgy hallottam.
  Sz.G: - Szél vót, de nagy szárasság vót!
  L. G: - S akkor azokat ki segítette, mikor úgy maradtak ház nélkül és állatok nélkül?
  Sz. G: - Az állam segítette. Csinált nekik olyan kicsi házakat, s akkor úgy vót, hogy még építnek mellé egy nagyszobát s egy kicsikét. S akkor eljött, hogy mennek Magyarországra s ott maradott.
  L. G: - De innen a faluból küldtek, gyűjtöttek segítséget?
  Sz. G: - Ó hogyne, hogyne, itt es, minden faluból vittek élelmet és ruhát. Olyan égés vót, hogy mikor gyűjtötték essze a házakból a ruhát, s ment vele, s a hátán meggyúlt!
  L. G: - Hatalmas tűz volt, akkor!
  Sz. G: - Ajajaj! Hát mondom, egy négy óra hossza alatt, az egész falu leégett.
  L. G: - De az igaz, mert én sok helyt láttam, azt mondják, hogy a románok gyújtották fel!
  Sz. G: - Nem, nem, nem igaz, dehogy!
  L. G: - Hát utóvégül elégtek a román házak is.
Sz. G: - Ott igen. Vótak román házak is. Hát azt mondták, met nem vót mit mongyanak, de nem igaz!

  Józseffalva, 1939, 1-ső rész

 

    Ellenzék. 1939. április 23. HATALMAS TŰZ PUSZTÍTOTT AZ EGYIK BUKOVINAI KÖZSÉGBEN. Cernautiból jelentik:
Tegnap hatalmas tűz pusztított az egyik cernauti megyei községben. A tűz több mint egymillió lej kárt okozott. A község egyetlen gazdája sem volt tűzkár ellen biztosítván és ezért a károk nem térülnek meg. A csendőrségnek az a gyanúja, hogy a tüzet gyújtogatás okozta.

    Ellenzék. 1939. május 21. Teljesen elpusztította a tűzvész Józseffalva csángó községet. Több millió lejre rúg a kár. KOLOZSVÁR, május 20.
Rövid távirati tudósítás alapján, már tegnap beszámoltunk a bukovinai Vorniceni, (Józseffalva) csángó község pusztulásáról. Az újabban érkezeit tudósítások megrendítő részleteket tárnak fél a hatalmas tűzvészről, melynek több áldozata is van. A tűz Ilie Berariu portáján keletkezett, ahonnan a nagy szél a szikrákat és zsarátnokokat az egész község felé elszórta. Pár óra leforgása alatt, lángokban állott az egész község és a tűzvész elpusztította szorgalmas csángók verejtéke munkával szerzett minden vagyonát. A tűz után meginduló a vizsgálat és eddig már több megszenesedet, ember holttestét és meg-szenesedett állat hulláját találta meg. A tűz helyére kiszállott Suceava térparancsnoka, Suceava primárja, a suceavai ügyészség vezetője, hogy a tűz pusztításait felbecsüljék és okát megállapítsák. A kár több millió lejt tesz ki.

  Keleti Újság, 1939. május 21. Egy csángó falu borzalmas tragédiája.
  Kétszázhatvan házat hamvasztott el a tűzvész a bukovinai Józseffalva községben. Húsz ember súlyosan megsebesült, haton eltűntek s a község egész állatállománya a lángokba veszett — Valószínű, hogy holttestek is vannak a még füstölgő romok alatt.
  (CERNAUTI, május 19). A bukovinai Józseffalva (Vorniceni) csángó községben csütörtökön délután borzalmas tűzvész pusztított. A kár egyelőre felbecsülhetetlen. A tűz egy Beraru Ilié nevű, román gazda házának kéményéből kipattant szikrától keletkezett s az erős szélben, rövid idő alatt az egész falura átterjedt. A hősök ünnepét ülő falu lakosai elkeseredett harcot vívtak a lángtengerrel, de szegényes tűzoltó felszerelésükkel még csak a tűz továbbterjedését sem bírták meggátolni. Távbeszélőn értesítették Suceavat, a megyeszékhelyet és a suceavai tűzoltók azonnal kivonultak a helyszínre.
   Közben a szél ereje egyre nőtt és a fecskendőkocsik is hiába dolgoztak, mert a lángban álló házsorokat még megközelíteni is alig lehetett. A suceavai tűzoltóságnak mindössze annyit sikerült elérnie, hogy a lángok elől elszigetelhették a józseffalvi templomot, az iskolát, a papilakot és a községházát. A felsorolt épületeken kívül a község teljesen leégett.
  A legújabb jelentések szerint a csángó község katasztrófájának méretei még csak most bontakoznak ki a maguk teljes szörnyűségében. A községgel teljesen megszakadt a távbeszélő összeköttetés a tűzoltóság parancsnokának közlése szerint a lángok kétszázhatvan házat hamvasztottak el, a hozzájuk tartozó melléképületekkel együtt. A tűzbe veszett a községnek úgyszólván egész állatállománya és valószínű, hogy a még füstölgő romok alatt emberi holttestek is vannak. Az első hivatalos megállapítások arról adnak hírt, hogy az oltási munkálatok közben húsz ember súlyosan megsebesült. A sebesülteken kívül haton eltűntek, közöttük négy gyermek.
  A sebesülteket a suceavai kórházba szállították. Jelenleg hivatalos bizottság tartózkodik a helyszínen a kár megállapítására. Józseffalva neve nem ismeretlen az újságolvasó közönség előtt. Itt él Székely Albert, a „bucovinai Kempelen“, a páratlanul tehetséges, híres órafaragó, akinek mesteri munkairól a „Keleti Újság” annakidején bő ismertetést közölt. Ugyancsak ennek a községnek plébánosa az Erdély-szerte jól ismert Németh Kálmán dr.

  Keleti Újság, 1939. május 24. Józseffalva pusztulása.
  Megrázó terepszemle a bucovinai csángó faluban. — Ezerötszáz ember élet-halál harca a pusztító lángtengerrel. — Mindenütt romok, mintha repülőbombák szántották volna végig a falut. — Drámai fogadalmat tett a szószéken Németh Kálmán dr., a község hősies lelkű papja. Horosz Béla helyszíni beszámolója.
                                                                                              ************
  A Keleti Újság nyomban a hivatalos jelentés nyomán beszámolt arról a tűzkatasztrófáról, amely a bucovinai Vorniceni falut sújtotta. Már akkor megdöbbenve állapítottuk meg, hogy ez a falu: Józseffalva, a bucovinai csángótelepülés egyik legvirágzóbb községe. Testvéreket ért ez a szörnyű tragédia: az 1763-as „mádéfalvi veszedelem” néven ismert véres eseményék után Bucovinába menekült székelyek, alapította falut sújtott ez a csapást. Már az első jelentésekből is megállapítható volt, hogy a falu nagy része elpusztult és emberek százai váltak hajléktalanná. Vigasztaló, résztvevő szót vinni számukra és meghozni a történtek hű képét, ez volt az a belső parancs, amely a „Keleti Újság"-ot arra indította, hogy egyik munkatársát a pusztító tűzvész színhelyére küldje, részletes beszámoló megírása végett. Józseffalva pusztulásának megrázó történetéből riportsorozatban számolunk be:
   Útban Józseffalva felé.
  Az új vasútvonalon visz robogva a vonat. Déd, Beszterce, Dorna-Vatra... — és tizenhét óra múlva már Suceaváról indulok kocsin az onnan 18 kilométernyire levő falu felé... Kocog a kocsi a poros úton. Dombra fel, dombról levezet az út és a kocsis a csütörtöki nagy tűzről, beszél. A Józseffalvát pusztító tűzről, amelynek lángja fényes nappal vörösre festette Suceava felett az eget.
   Jól megrakott szekeret érünk utol. Két hölgy ül a ládák tetején. Megállítanak.
— Hova megy az úr? — kérdik németül.
— Józseffalvára!
— Itt a segélyakció. Kenyeret viszünk. Szeretnénk előbb beérni, mint szekerünk. Nem kaphatnánk helyet-e a kocsin?
— Nagyon szívesen.
  Átszállnak, és most kapom az első híreket a nagy pusztulásról. Idősebb útitársnőm, Filomena Jarema, suceávai jómódú úriasszony a katasztrófa óta már harmadszor járja meg a fáradtságos utat. Saját, költségén eddig már több száz kiló kenyeret, nagymennyiségű petróleumot, sót és ruhaneműt juttatott a szerencsétleneknek ez a jószívű asszony.
— Szem nem marad ott szárazon! — egyre azt mondja, és tekintetében ott tükröződik az átélt borzalom.
   Mint valami vár...
  Most magasra kanyarodik a szerpentin út. Lenn a völgyben egy domb mögül fehér torony villan meg a napfényben: a józseffalvi templom! Gyönyörű fasorba fordul a kocsi. A józseffalvi székelyek messze földön híres fasora ez. Olyan derűs itt minden, mintha sétatér lenne. Gyalogosokat hagyunk el. Román, német és lengyel parasztok, kosarakkal megrakodva igyekeznek a falu felé. Mennek kár látni és jó szívvel segíteni, élelmet visznek...
  A falu szélén ép házak mosolyognak. Kis fehérre meszelt házak, takaros tisztaságú udvarok zöld fák keretében. Már éppen örvendeznénk, hogy hál’ Istennek még sem olyan nagy a baj, amikor a szem tágra mered, és alig akarja befogadni a pusztulás szörnyű képét. A főutca második házától, ahol a végzetes szikra kipattant, véges-végig földdel egyenlővé vált ez a virágzó falu. Háborús képen látni ilyen tökéletes pusztulást. Mintha repülőtámadás sújtotta volna végig. Üszkös romok.. semmibe meredő megszenesedett gerendák... és a kormos romhalmaz közül vakító fehéren emelkedik ki a sértetlenül maradt római katolikus templom. Olyan ez a templom most, mint valami vár, amely kiállotta a lángostromot, míg körülötte a házak százai omlottak össze...
   A legszomorúbb józseffalvi mise.
  Az utcán mindenütt emberek, józseffalviak és idegenek. Kárvallott, földönfutó, hajléktalanok végig az utcán. Egy-egy üszkös léchalom mellett állnak lehajtott fejjel.
   Valamikor — néhány nappal ezelőtt — itt kerítés volt és a kerítés mögött ház... Otthon...
   A templomnál nagy tömeg. Be sem férnek. Kinn is térdelnek. Imádkoznak. Utat nyitnak, és éppen akkor érünk a templomba, amikor vége a vasárnapi misének. Emberemlékezet óta, a legszomorúbb józseffalvi misének. Idegpattanásig feszült a csend a templomban. Szinte ott lebeg a levegőben, hogy ez a megkínzott nép, most papjától várja a vigasztaló szót. Német Kálmán dr., a józseffalviak immár nyolc éve lelkipásztora, felemeli szőke fejét. Arcán a tűzben szerzett friss sebek vöröslenek, összeszorítja fogát. Csak úgy sugárzik róla, hogy tudja: most neki kell emberfelettien erősnek lennie, hogy el ne hagyja ereje szegény megpróbált népét, és megindul a szószék felé.
  Először a szentírásnak erre a vasárnapra előirt, szavait olvassa és az ember hátán, a hideg szalad végig, hogy véletlenül mennyire találó:
—„Elküldöm nektek a Megvigasztalót, s ha el jő a nehéz óra, ez jusson eszetekbe”
  Erős a lelkük s tudnak énekelni…
  A templomban itt is, ott is zokogás tör fel... Úgy érzik: az írás egyenesen hozzájuk beszél. Németh Kálmán is ott fenn a szószéken küszködik a sírással, aztán csak elfulladnak szavai.
„— Nem merek sokáig beszélni, mert félek, hogy nem tudnám folytatni. Tegnap azt mondtátok nekem: szégyellitek, hogy annyi idegen néz és sajnál benneteket. Itt vannak a templomban a szomszéd falvak német és lengyel katolikus testvérei, és ha mi sírunk, még jobban sajnálnak bennünket. Mutassuk meg, hogy mi erősek vágyunk. Erős a lelkünk! Tudják meg, hogy mi nem félünk semmi bajtól! Énekeljünk testvéreim!”
Soha drámaibb rövidségű szentbeszédet nem hallottam. És most, amikor Józseffalván a rémület szorítja össze a torkokat, amikor egyetlen ajak sem nyílik énekre, amikor köröskörül egyetlen romtenger a falujuk, valami megrázó egyszerűséggel és tisztasággal csendült fel az ének. Magyarul énekelték az ősi egyházi éneket, és ahogyan bizakodva szálltak a hangok, abban csodálatos, mélységes hit volt...
A németek és a lengyelek megrendültén nézték ezt a feledhetetlen szépségű mozzanatot. „Soha el nem hagylak benneteket." Fenn a szószéken most eskü hangzik el. Eskü, amely túlszáll a falakon, mert, néhány perc múlva egész Józseffalva tudja, hogy a tiszteletes úr megesküdött:
„— Soha el nem hagylak benneteket! Megesküdtem, hogy az Isten ne adjon lelki nyugalmat, ha bele tudnék nyugodni, hogy Józseffalva ne legyen...”
  Megvárom. Mikor meglát, szótlanul megölel. Három nap óta nem aludt és ez a tenger idegizgalom most pillanatig úrrá lett rajta, amikor váratlanul messzi Erdélyből jött újságíróval találja szembe magát.
  Sír... Csípős, füsttel átitatott a levegő, de nem emiatt lett könnyes az újságíró sok borzalomhoz edzett szeme..,
  A borzalom két órája.
  Most próbáljuk meg feleleveníteni azt a két órát, amelynek százhúsz perce elég volt ahhoz, hogy amit másfélszázad szorgalma épített fel, alaktalan rommá változzék.
  Szerdán még zarándokúton voltak a józseffalviak.
  Suceavara vonultak gyalogszerrel, egyházi zászlókkal és Suceavan sokan megcsodálták a „magyarok“ négy hangon éneklő karát...
  Csütörtökön, áldozócsütörtök napján, amely egyben Hősök Napja is volt, a temetőben tartattak ünnepséget.
  Szél lobogtatta a zászlókat...És akkor még senki sem sejtette, hogy ennek a szélnek a hátán már ott nyargal a végzet...
...Ég a Berárék csűrje!
  Fél kettő. A falun az ebédutáni csend terül el. A faluvégi Gál-portán az asszony kinéz az ablakon, hogy a következő pillanatban sikoltozva hőköljön vissza:
— Szaladj Lőrinc, mert ég a Berárék csűrje!
  Ami ezután következett, így mondja el Gál Lőrinc:
— Szaladtam, hogy segéljek, de mire odaértem, már nemcsak a csűr, hanem az istálló is égett.
   A két tehenet, ki sem tudtuk menteni. A faluból mindenünnen megindultak az emberek, hogy oltsunk. Mielőtt bármihez kezdhettünk volna, a szél átsodorta a lángot a szomszédba, tüzet fogott Berariu Ilié háza, is és ekkor már nem volt menekvés. A tűz, amely a széltől még nagyobb erőre kapott, lángcsóvákat röpített át a levegőn és a falu egyszerre több helyen kezdett égni.
  „Mintha a pokol kapni nyíltak volna meg!"
  Amint a gazdák rohantak, hogy a szomszédnak segítsenek, már a saját házuk is égett. A tizedik-huszadik szomszéd háza gyulladt ki és alig fél óra leforgása alatt minden közbeeső ház égett, úgy hogy egyetlen tűzfal volt a főutca házsora.
  Fazekas György, aki már 19 éves korában őrmester volt, végigharcolta a világháborút, így beszél a borzalom perceiről:
— Nem félek a haláltól és a háborúban sok mindent, láttam, de ilyent nem. Mintha a pokol kapui nyíltak volna meg. A levegőben lángcsóvák száguldottak. Ezernyi zsindelyen veszekedett sziszegve a láng. Tíz és tíz ház omlott össze állandó robajjal. Minden recsegett és ropogott. A háztetőkön úgy dobolt a zsarátnokeső, mintha jég lett volna.
  Rettenetes percek. Akkor még mindegyik gazda megkísérelte az oltást, de amikor látták, hogy házuk egyszerre három helyen gyullad ki és nemcsak felül, de alól is égni kezd, mint a tigrisek vetették magukat a tűzbe, hogy megmentsék, ami menthető.
  Először a gyermekeket, helyezték biztonságba. Aztán megpróbálták ingóságaikat kihordani. Sok helyen az asszonynak erőszakkal kellett visszatartani a férfit, hogy ne tegye az életét kockára. Drámai harc az állatok megmentéséért. Németh tiszteletes veszi itt át a szót: — Akármit kihordtak az udvarra, pillanatok alatt meggyulladt és elhamvadt. Fehér-neműs ládák gyulladtak meg és égtek elmenthetetlenül. Asszonyok párnákat kaptak hátukra és ott a hátukon gyulladt meg, úgy kellett eldobniuk. A szekerekre rakott holmik is elégtek.
  Legtöbb baj az állatokkal volt. Józseffalván nincs közös legelő. Az állatok a kert végében kikötve legelésztek sok helyt az istállóban érte a szerencsétlen állatokat a tűzveszedelem.
  A kötelékeikről leoldott állatok, vagy amelyeknek meggyulladt, és elszakadt a kötőfékjük, minden áron a tűzbe akartak rohanni, valami vad ösztöntől hajtva. Valóságos harcot vívtak állataikért a derék gazdák. Az állatok nagy részét sikerült is megmenteni.
  Asszonyokkal beszéltem, akik sírva mondották el, hogy sok állatjuk milyen szörnyű tűzhalált halt. A juhok összebújtak, rájuk csapott a zsarátnok és ott égtek, él szívtépően bégetve. Meggyulladt szőrzetű disznók rohantak a lángba, hogy percek múlva alaktalan húsdarabbá pörkölődjenek. Háziszárnyasok és galambok égő tollakkal repkedtek, hogy aztán a lángokba zuhanjanak. De a hűséges barátok, a kutyák is szörnyű véget értek. Józseffalván alig maradt kutya: legtöbb a láncon sült meg elevenen, mert annyi idő sem volt, hogy eloldozzák őket.
   Három épület, amelyet megőrzött a gondviselés.
  Ebben a tűzpokolban, a falu központjában csak három épület maradt sértetlen: a római katolikus templom, a papilak és az annak idején a Jókai Mór gyűjtéséből épített iskola. Ezt a három épületet, annak ellenére, hogy megvédésükre gondolni sem lehetett, csodálatos módon megkerülték a lángok.
  Átcsaptak felettük, körülöttük mindent felégettek és ez a három épület kis sérülésekkel megmaradt. Az egész tragédia két óra leforgása alatt játszódott le. Két óra múltán közel kétszáz ház hamvadt el. A román gazdák közül is soké. S most együtt sírnak. „Mindig féltem a fűztől!“
   Megrázó jeleneteket mond el Németh plébános.
  — Éppen néhány anyakönyvi másolatot állítottam ki, mikor a templomszolga azzal szalad be, hogy tűz van a faluban. Nyomban utasítást, adtam, hogy húzzák meg a harangot, én meg szaladtam az istállóba, befogtam a kocsimat és ráraktam azt a két hordót, melyet állandóan megtöltve tartottam. Valami megmagyarázhatatlan előérzet miatt, nyolc éve amióta itt vagyok, mindig féltem a tűztől. Azért készítettem egy halastavat is, hogy legyen elég víz, ha tűz ütne ki. Végighúzza kezével a homlokát. Most látom, hogy kézfején is zúzott seb van.
  — Amikor néhány perc múlva az utcára értem, valósággal megdöbbentem, hogy egyetlen lélek sem volt az utcán. Csak akkor láttam, hogy a két, szembe levő sor több háza ég. A legközelebbi ház udvarára szaladtam. Ezt már más mondja el, mert Németh plébános nem akar erről beszélni.
  — Létrát támasztott a plébános úr és felsietett a tetőhöz a vederrel. Aztán átsietett a másik házhoz. De mit ér mindezt. Aztán a tűztől megvadult a ló és vonszolni kezdte a kocsit. Ekkor sebesült meg a plébános úr.
  — Sohasem felejtem el — folytatja Németh plébános — ebben az elviselhetetlen hőséget árasztó lángtengerben egyszerre csak felharsant, az a két kilométeres orgona, melynek sípjai: síró, ordító, üvöltő apák, síró anyák és gyerekek jajongása volt. Olyan megrendítő volt ez a kavargó hangzavar, ez a segítségért csengő kórus, hogy beleszédültem. Megtudom azt is, hogy Németh Kálmán dr. berohant a tűzfallal körülzárt templomba s kihozta az oltáriszentséget. Már csak az ablakon tudott bemászni a papilakba, mert a ház melletti fenyőfák is égtek.
  Biztonságba helyezte az anyakönyveket s a parókia irattárát, és akkor vette észre, hogy papilak gazdasági épületei lobogva égnek s a tornác lépcsője és karfája is tüzet fogott. Az utolsó pillanatban a mosogatódézsa vizével oltotta el a lángokat.
  Még hallgatni is megrázó élmény és ezerötszáz ember ezt — végigélte!
  (Következő cikkünkben: Józseffalva a tűzvész után. Eredeti helyszíni felvételekkel.)

  Keleti Újság, 1939. május 25. Józseffalva pusztulása.
  Félkegyelmű gyermek meggondolatlan játéka zúdította a bucovinai csángó falura a szörnyű tűzkatasztrófát. — Semmi sem térül meg a harmincötmillió lejes kárból. — Egy életveszélyes, három súlyos és negyvenhárom könnyebb sebesült. — Csodával határos módon kerülték el a lángok a templomot és a Jókai Mór gyűjtéséből épített iskolát.
  Horosz Béla helyszínt beszámolója:
  Itt egy kutya megszenesedett holttestébe botlik a lábam, amott valamit megcsillant a nap a romok között: alaktalan formára olvadt kasza… egy fél dézsa megszenesedve… aztán hamu és hamu és mindent bevon — mint gyászfátyol — a fekete korom.
   Ház állott, most romhalom…
  Messziről különös építmény tűnik fel. Olyan, mint egy keleti pagoda. Aztán, hogy közel megyek, akkor látom, hogy módos gazda bádogtetős háza volt. A bádog megolvadt és most körülöleli az állva maradt kéményt, mintha abba kapaszkodnék, a kormos, égett kéményen a ház galambjai ülnek békésen…
  Egy másik magányosam meredő kéményre visszaszálltak a lángok által elűzött gólyák. Olyan békés ez a kép, úgy el lehetne gyönyörködni benne, ha nem ez a megrázó romhalmaz lenne a háttér!
  Elkapják a karomat, utolsó pillanatban. Majdnem beleestem egy elégett kávájú, félig betemetett kútba. Feketére szeneseden gerendák merednek ki a falakból, mint sötét tüskék. És a romok közül most, három nap múltán is szivárog a füst. A levegőben égett szag terjeng: csípő, maró illat. Kis szél kerekedik, felkap egy-egy maréknyi perjét és megtáncoltatja levegőben.
  Titokban hulló könnyek.
  A borzalom filmje ez. Idegek kellenek ahhoz, hogy akárcsak mint szemlélő is végignézze az ember. És ott vannak ennek a mozdulatlan képnek élő szereplői. Amint végtelen szomorúsággal nézik a romokat, amely néhány alappal ezelőtt még hajlékot adó ház volt. Aztán elönti szemüket a könny, mélyebbre zuhan a fejük. De ezt csak akkor látni, mikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket. Mert ezeket, a büszke embereket bántja, ha sajnálják őket…
  Józseffalván közel kétszáz ház hever üszkös romokban és alig hatvan ház menekült meg a szörnyű pusztulásból, amelyet egy félkegyelmű gyerek együgyű játéka idézett fel.
 — Miként kezdődött a tűzveszedelem? — erre a kérdésre mindig és mindenkitől ugyanazt a választ kaptam. Ma már minden részletében megvilágította a vizsgálat a katasztrófa kiindulásának kérdését: végzetes játék indította el a pusztulást!
  „Tüzet gyújtunk, és kukoricát pattintunk!"
  A végzetes jelenetet így lehet, újra felépíteni: A falu főutcájának balsorán, második ház a Beraru Ilié háza. A román gazda — jóravaló, szorgalmas ember — nem volt odahaza, amikor tizenkét éves, fél testére béna, nyomorék, félkegyelmű Nicolae fia azzal hívta a kerítéshez a szomszéd két gyerekét:
— Tüzet gyújtok, és kukoricát pattintunk! — ezzel hívogatta őket. A két gyerek értette Nicolae szavát, mert a félkegyelmű gyermek beszéde egyébként érthetetlen dadogás. A két szomszéd gyerek bámészan nézte, amint a tizenkét éves nyomorék fiú tüzet gyújtott a csűr és az istálló közötti kis udvaron. A következő percben rémülten szaladt szét a három gyerek. A szél felkapta a lángot, hozzá vágta a csűr oldalához, amely azonnal tüzet fogott… és két óra múlva a könnyelmű játék által elszabadított tragédia beteljesedett; Józseffalva nagy része elhamvadt.
Beraru Ilié gazda kérésemre megmutatja, hogy hol állott a csűr, ahol az első lángok felcsaptak.
— Hol a gyerek?
  Egy asszony felel kérdésemre:— „Ellibogott a patakra." Ez a bukovinai székely kifejezéssel körülbelül annyit, jelent, hogy elkódorgott, elcsavargott.
  Később előkerül a Nicolae gyerek is. Kérdem, hogyan történt. Remeg minden izében. Mond valamit. Dadogó, hörgő, sípitó különös hangja van. Nem értem mit mond. Első pillanatra látni: gyógykezelésre szoruló, együgyű nyomorék.
  — És nem lehetett volna menteni, segíteni?
  — Egyszerre száz helyen égett a falu — mondja egyik gazda.
  — Ha minden ház mellett fecskendő állott volna, akkor sem lehetett volna megmenteni a házakat. Ilyen elszántan harcolt zsákmányáért a tűz!
  — És a tűzoltók?
 — A községházáról telefonon értesítették a suceavai tűzoltókat. Utolsó pillanatban, mert elolvadtak a telefondrótok is. A tűzoltók háromnegyedóra múlva meg is érkeztek. A forróság miatt alig tudott feljönni a faluba a tűzoltó autó. Akkorra azonban már a községháza és a román templom is elhamvadt, a házakon nem lehetett segíteni és csak arra szorítkoztak, hogy a falu végén levő házakat megmentsék. A tűz útja el is vágódott. Az egyik faluvégen tíz ház nem gyulladt ki, a másik faluvégen ötven ház megmenekült. Kilométerekre röpítette a szél az izzó zsarátnokot. Hogy a szélnek milyen óriási ereje volt, arra legjellemzőbb, hogy a hat kilométernyire levő Krizmanics-féle keményítőgyár teteje is kigyulladt egy odatévedt zsarátnoktól és a 14 kilométernyire levő Balacsán is esett le izzó parázs.
  Semmi kár sem térül meg.
  — Hány ház pusztult el? Az emberek egymásra néznek. Még nem is tudják. Egyik gazda úgy tudja, hogy a faluban kétszázhatvan ház volt.
Miután a hajléktalanok elhelyezése miatti összeírásnál hatvan ép házat, számláltak össze, következésképpen az elpusztult házak száma kétszáz, vagy ennél valamivel kevesebb. A pontos összeírás most készül.
  — Az anyagi kár?
  — Constantinescu ezredes-prefektus úr szerint 50 millió lej a kár. Egy itt járt szakértő hozzávetőleges becslése szerint mintegy 35 millió lej.
  — Megtérülhet ebből valami?
  — Semmi. Egyetlen ház sem volt biztosítva.
  Menthetetlenül megsebesült egy gyermekágyas asszony.
 — Sebesült?
 — Legsúlyosabban Mezei Sebestyénné sebesült meg. Gyermekágyas asszony, úgy mentették ki a lángokból. A suceavai kórházban fekszik. Az orvosok azt mondják — menthetetlen. Alighanem ő lesz a tűzvész halálos áldozata. Kívüle még Kovács Szilveszter, Puscas Nicolae és Stanciuc Stefan kerültek kórházba súlyosabb sebekkel.
  Könnyebben sérültünk negyvenhárom van. Lassan körém gyűlnek, és most látom:
  Sok férfi visel fehér kötést a kezén. Tűz égette sebek, amit mentés közbeni szereztek.
  — Mi a veszteség az állatállományban? Olyan hírek terjedtek el, hogy valamennyi állatuk elpusztult!
  — Szerencsére ez a hír nem éppen igaz, mondja az egyik gazda. Öt tehén, egy csikó, harminc sertés és körülbelül ugyanannyi juh pusztult el. Ezen kívül szinte valamennyi háziszárnyasunk a lángok közé veszett. De ami még lélekbemarkolóbb:
  A józseffalvi tűzkárosultak minden gazdasági szerszáma, is odaveszett. Kapák, kaszák, szekerek pusztultak el és szegények még az idei termést sem tudják betakarítani!
  Épen maradt a híres józseffalvi faóra.
  Itt él a faluban Székely Albert, a — most már nyugodtan mondhatjuk — világhírű óracsináló ezermester. A múlt évben az eucharisztikus világkongresszuson hatalmas feltűnést keltett csupa fából készített órájával.
A „Keleti Újság" képen is bemutatta annak idején ezt az órát, amely most megmenekült a tűzből. Ezt az órát ugyanis a toronyba szerelték fel és a torony sértetlen maradt. Székely Albertnek azonban mindene odaégett. Nemrégiben rendezett be ez az életrevaló ember egy kis orgonagyárat.
  Maga készítette a szerszámokat és most kapta az első rendelést: Bibzsizski, szereti lengyel pap akarta újjáépíttetni vele templomának orgonáját. Már haza is szállította és így a szeretiek orgonája is megsemmisült.
  - Ez a két orgonasíp maradt mindössze — mutatja nagy szomorúsággal. — Éppen ezen a hét sípon dolgoztam, amikor olyan zsarátnokzápor hullott a házamra, hogy percek alatt lángban állott minden. Ez maradt a kezemben… Mindenem odaégett…
   Egy útszéli feszület csodálatos megmenekülése.
  A lángok martalékából csodával határos módon menekült meg egy útszéli kereszt. Körülötte minden elégett. Sivár pusztaság a szörnyű háttér és a fakereszt áll. Aljába belekaptak a lángok, megperzselték, de a tűz elaludt magától. Mellette fiatal fa ágai borulnak védőn a kereszt fölé. A fa minden levele leperzselődött, élete árán mentette meg ez a fa a keresztet. Láttam egy kutat is. Sértetlenül áll a romhalmaz közepén. A lángok tombolása itt mindent elemésztett és a kút káváján még perzselés nyoma sem látszik. A templom előtti kis Mária-kápolna teteje elpusztult, de a gipsz-szobor csak kormosra füstölődött és nem pusztult el.
   A templom és az iskola.
  Mintán a községháza és a román templom is földig égett, a megmaradt házakon kívül egy kilométer hosszú szakaszon csak a római katolikus templom, vele szemben a papilak és az iskola maradt épen. Az iskolát, amely most állami iskola, a kilencszázas évek elején építették abból az adományból, amelyet Jókai Mór, mint az „Ország—Világ” szerkesztője gyűjtött össze.
  Ez az épület is megmagyarázhatatlan módon maradt meg, hiszen előtte és utána, egészen a papilakig minden ház úgy elpusztult, hogy csak kő-kövön maradt. A templom megmenekülése is csodálatos. Az emberek mondják, hogy a lángcsóvák úgy csapódtak a templomra, mint a gránátok, zsarátnok dobolt a tetőn, amely olyan vörösen izzott már, mint a vér, de a templom nem gyulladt ki.
  Németh Kálmán dr. plébános mondja el azt a megrázó mozzanatot, amely fényszóróval világit be ennek a népnek mély hittel teli lelkébe. Németh plébános éppen az oltáriszentségért szaladt be a templomba. A kibírhatatlan hőségben a templom körül csapkodó lángfalon át, tört utat magának és ebben a pillanatban könyörgő, kiáltó hangra lett, figyelmes.
  „Isten, Isten, könyörülj meg.“
  Amikor az egész falu egyetlen lángtenger volt, és amikor a templom melletti ház is máglyaként égett a ház gazdája, Pap Sebestyén térdre esett az út, szélén és úgy kiáltotta az ég felé:
 — Isten, Isten könyörülj meg templomunkon, hogy legalább legyén hova menjünk imádkozni!
Csöndesen mondja maga elé a plébános:
— Ezt hallhatta meg az Isten, mert Pap Sebestyén nagyot kiáltott.
  Amit külön megsiratnak.
  Amit külön megsiratnak a józseffalviak: elégtek gyönyörű magyar ruháik: varrottas ingek, szoknyák, mintás csizmák, szőttes szőnyegek, híres szépségű párnafejek és az a több mint háromszáz varrottas minta is elpusztul, ami százötven év óta anyáról leányra öröklődött.
  A megmaradt házakban mutatóba is alig maradt néhány ezekből a gyönyörű mintákkal kivarrott holmikból. És azon is keseregnek, hogy magyar imakönyveik is elégtek."
— Plébános úr, hozasson valahonnan imakönyvet, hogy ne kelljen az ujjunkon, imádkozzunk! — kérlelik papjukat.
  Fák csonkái merednek az égnek. Két óra alatt száradtak ki, a pokoli hőségben. Sok fa lobogva, sercegve égett és most olyan, mint csonkig égett gyertya. Forró tavaszi nap süt, és mégis őszi hangulat borong. A szél száraz faleveleket kavar. Józseffalva fennállása óta ez a legszomorúbb május!

   Keleti Újság, 1939, május 26. Józseffalva pusztulása
  Ezer ember siratja otthonát. — Járvány veszélye lebeg a hatvan épen maradt házban összezsúfolódott falusiak felett. — Hogyan nyilatkozott meg az emberi együttérzés a gyászos katasztrófa utáni első órákban? — Jégverés és árvíz pusztított az elmúlt nyáron a végzettől sújtott bucovinai községben. — Égő házból mentettek ki egy felravatalozott legényt s másnap az üszkös romok közül kísérték a temetőbe. Horosz Béla helyszíni beszámolója. (Józseffalva, május 24.)
                                                                                                       ********
   Itt, ahol eddig csak egyik zöld fákkal övezett háztól a szomszédig lehetett, átlátni, most, a földig égett házak romsivatagában, a falu egyik végétől a másikig révedez tétován, a pusztulás szörnyű képétől megborzadt tekintet.
   Isten szabad ege borul a főutca fölé, amelynek két oldalán rom mellett, rom sorakozik gyászos sorban. Közel ezer ember siratja otthonát. Apák, anyák és gyermekek. Hová hajtják le fejüket, hová? Mi is történt, a két szörnyű óra után? Mi történt a hajléktalanokkal, a lángokkal való birkózás emberfeletti küzdelme után, amikor lehamvadt, a tűz és a füstölgő romok mellett ráeszméltek, hogy annyi hely sem maradt részükre, ahová lehajtanák fejüket.
   Hátborzongató tűzijáték.
  Alvás? Ugyan ki tudott, aludni azon az emlékezetes éjszakán. Egyrészük a mezőre húzódott ki. Onnan nézték az izzó, parázsló, gőzölgő házmaradványokat. Fel-felreppent egy-egy szikra. Hátborzongató tűzijáték. Aztán ez is kialudt és a leszakadó sötétségben inneni is, onnan is felcsuklott a sírás s egyetlen kórussá folyt össze. Nem jajongtak, nem átkozódtak, csak sírtak. Az otthon-siratás éjszakája volt ez Józseffalván.
  Járvány fenyeget.
  Akiknek épen maradt a házuk, szíves szóval hívták be a hajlék nélkül maradtakat. Hatvan ház-csűrje, padlása, szobája megtelt emberekkel, asszonyokkal és gyerekekkel. Harminc-negyvenen szoronganak egy-egy házban ma is. De meddig mehet ez így? Hiszen az összezsúfoltság felett ott lebeg állandóan a ragályos betegségek rémei. Az első hajléktalan éjszaka rémült óráit még csak súlyosbította, hogy kezüket tördelő anyák keresték gyermekeiket. Végigjárták a falut, mert azt gondolták, hogy valaki befogadta őket. Negyven gyermeket nem találtak! Eltűntek! Talán a tűzbe is vesztek közülük. A szomszédoknak kellett visszatartaniuk a kétségbeesett szülőket, hogy ne rohanjanak a még izzó romok közé.
  Negyven gyermek megkerül.
  Csak másnap reggelre oldódott meg — szerencsés fordulattal — a negyven gyerek eltűnésének rejtélye. A józseffalvi gyerekek közül sokan, amikor még magasan csapkodtak a lángok, elindultak biztonságosabb hely felé. Az öt-hat¬ évesek kézen fogták a kisebbeket, ötön-haton összefogóztak és úgy menekültek el a lángtengerből. Valami megmagyarázhatatlan ösztön vezette őket: a patak, medre mellett haladtak és úgy érték el Stupca falut. Itt laknak a falu végén azok a cigányok, akik Józseffalván szoktak muzsikálni és most szíves vendéglátással, fogadták be a kis menekülőket. Négy-öt gyerek kapott, szállást egy-egy házban és csak másnap reggel derült ki, amikor kézen fogva hazavitték a gyerekcsapatot szüleikhez.
  Ez volt szegény emberek egyetlen öröme ezekben, a gyászos órákban! Ezek a gyerekek voltak azok, akikről mint eltűntekről számolt be a hivatalos jelentés.
  Emberek bolyonganak az utcán. Felkeresik a szomszédot, a sógort, rokont, és aki maga is vigasztalásra szorul, még mindig talál egy-egy vigasztaló szót. Egymást bátorítják. Ilyesmiket hallani:
  — Megyünk, hogy ne legyünk otthont.
  „Otthon”. Ez most kormos téglák halmaza. Szent emberi együttérzés. Azt kutatom, vizsgálgatom, hogyan nyilatkozott meg az emberi jóság, és segíteni akarás a katasztrófa utáni első órákban. Azt akarom lemérni, mit kapták résztvevő szeretetben és létükhöz nélkülözhetetlen szükséges élelmiszerekben ezek a szerencsétlen emberek. A legelső segítséget, a szó szoros értelmében „első segélyt” öt orvos nyújtotta, akik nyomban a tűzvész utáni órákban gépkocsin siettek a sebesültek segítségére.
   Jegyezzük fel nevüket: Bona dr. megyei kórházi főorvos, Kudla dr. megyei orvos, Gemma dr. kerületi orvos, Blandu dr. körorvos és egy suceavai orvos-kapitány. Ezen kívül két, állatorvos is érkezett a faluba, hogy minél több megsérült állatot, menthessenek meg.
  Suceavan, amint a tűzoltóság kivonult, pillanatok alatt híre terjedt, hogy: „Ég Józseffalva!” Constantinescu ezredes-prefektus, a tartományi csendőrfelügyelő és más hivatalos személyek nyomban a helyszínére siettek s a prefektus intézkedésére még aznap több száz kenyérrel tehergépkocsi robogott ki a faluba.
   De sok magánszemély is összeszedett élelmiszert, kenyeret, sót, szalonnát és gépkocsin, szekéren igyekeztek ki Józseffalvára, hogy vigasztalást és segítséget vigyenek. Megindult a környék népe is: románok, németek és lengyelek és az emberi együtt érzés szent érzésétől hajtva, élelmiszeres kosarakkal és ruhaneműekkel megrakodva érkeztek a faluba.
   A királyi helytartóság ötvenezer lej gyors segélyt utalt ki. Ezek az adományok már mind a sebtében megalakított segélyező-bizottsághoz futottak be. A bizottságnak Németh Kálmán dr. plébános elnökletével Amitroaei iskolaigazgató, Zule görögkeleti lelkész, Ion George tanító, Teleaga primár, egy román és egy magyar gazda a tagjai. A segélybizottság a legigazságosabban osztja ki a segélyadagokat. Itt minden kárvallott egyformán részesül a segélyben, úgy a román családok, mint a magyarok. Mintha a nagy tűz felégette volna azokat a kis ellentéteket is, amik közöttük voltak.
  — Most nincs szegény és nincs gazdag közöttünk, most egyformák vagyunk, koldusok. Megrendítő jeleneteknek vagyok szemtanúja, amikor a segélybizottság szétosztja az élelmiszereket. Hosszú sorban állnak férfiak és asszonyok, és amikor átveszik a kenyeret, megcsókolják és arcok barázdáin könny, csorog végig. És milyen szemérmes koldusok! Azt, hogy „éhes vagyok”, „kérek még”, „kevés” — soha¬ sem hallani. És nem mernek, szégyellnek kérni.
  — Hogyan nyújtsam ki a kezem, mikor soha életemben nem kértem semmit — ezt mondja egyik deres fejű gazda. 
  — Sohase kértünk és most ezt kellett megérnünk. Isten áldja meg azokat, akik tarisznyával jönnek. De tudjuk, eljön az az idő, amikor már nem jönnek. Meg is mondtam ezeknek a jó embereknek, hogy most bőven el vagyunk látva néhány napig, talán egy hétig is. De aztán, ha elfogy, majd csak rászánjuk magunkat és elmegyünk kérni. Mindegyre sírásba fakadnak a szavak. Ez a derék gazda is elsírja magát, és szinte rá van vésve arcára az a lelki szenvedés, amit ennek a rájuk szakadt, friss nyomorúságnak az elviselése okoz. De elviselik!
Ennek a kormos, csúf regénynek szenvedő hősei olyan mély bölcsességgel, belenyugvással fogadják a rájuk zúdult csapást, hogy az már több mint emberi.
  Ezek a törhetetlen hitű és magyar fajtájukhoz mély szeretettel ragaszkodó székelyek lelke megcsillan a mindent belepő koromban is.
  — Ez volt reánk mérve, az Isteni akarta, ezt így. El kell viselnünk csendesen — így beszélnek. 
  — Lehet, hogy erre voltunk érdemesek — így a másik. És ez olyan mélyről jön, olyan őszintén mondják!
     Rájár a rúd Józseffalvára!
  — Túlestünk ezen is! — ezt hallom egy asszonytól és ekkor tudom meg, hogy Józseffalvát az elmúlt nyáron kétszer verte végig a jég, a falu egy részét elöntötte az árvíz és a termés szinte teljesen elpusztult. Akkor a szegénynegyedet pusztította el a víz, most ezek a házak menekültek meg a tűzből. Borzalmas esztendők. Kínosan átvergődött tél után most kezdték kiheverni a vízcsapást s most rájuk tört orvul a tűz. Ennyi sorscsapás megtörné a legkeményebb derekat is, de ezek az emberek más fából vannak faragva! Annyi bizakodás csillog a szemükben, ahogyan mondják: Lassacskán rendben leszünk. Elégtek az eszközeink? Amíg egynek is van, addig nem hagyjuk el egymást. Mennyi végtelen bölcsesség árad annak az öregnek a szavaiból, aki Német Kálmán dr.-nak így fejezte ki bizakodását:
  — Plébános úr, mi majd megfogózkodunk magában. Maga pedig fogózzék meg az Istenben, és csak megmaradunk!
   Akiktől nem lehet megválni!
  Nem lehet ezt száraz szemmel végighallgatni, és nem lehet megállni, hogy ne simogassa meg az ember annak a pufókarcú kislánynak a fejét, akit most állít elém édesanyja. Rózsaszín ruhácskát visel.
 — Ezzel a rajtavalóval maradt, szegényke. Tegnap kimostam, hogy vasárnapra tiszta legyen, s amíg várta, hogy megszáradjon, az se volt, amit, ráborítsak meztelen kis testére.
  Ebből a tökéletes pusztulásból az emberek puszta életükön kívül csak a rajtuk levő ruhát menekíthették meg. Gyermekek százai járnak most egyetlen ruhácskájukban Józseffalván. A szerencsétlenségben talán az egyetlen szerencse, hogy most történt ez a szörnyű szerencsétlenség, mert elgondolni is rossz, hogy mi lenne, ha hideg ősszel sújtotta volna a falut. A környék lakosainak jó szívét is legelőször ezeknek, a gyermekeknek a sorsa indította meg. Jöttek és kérték:
 — Adjanak ide egy gyermeket, gondját viseljük akár egy évig is.
 És a válasz mindenütt az volt:
 — Nem adjuk! Úgy szeretik ezek az emberek a gyermeket, szemük fényét, hogy nem tudnak megválni tőlük. Nyolc-tíz gyermekes család sem ritka Józseffalván, de három—négy gyermek mindenütt van és hajléktalan nyomorúságukban talán most egyetlen vigasztalásuk a gyermek.
A testvérfalvakban: a bukovinai Hadikfalván, Istensegíts községben, Andrásfalván és Jakabfalván megindult a testvéreket mentő segélymozgalom. Szakaszokra osztották be a falvakat, és úgy gyűjtenek. Egy istensegítsi gazda hozza erről a hírt és azzal köszönt be a plébánoshoz:
 — Fogadja részvétünket ennek a virágzó községnek pusztulásáért.
   A pusztulás vámszedői.
  De nemcsak a jó szív nyilatkozott meg, a pusztulás hírére felbukkantak a hiénák is. Néhány óra múltán kereskedők bukkantak fel, akik nevetséges áron igyekeztek megszerezni a megszorult emberek jószágait. Két-háromszáz lejt ígértek egy-egy tehénért. Constantinescu ezredes prefektus felháborodva adta ki az utasítást, amikor értesült a dolgokról:
   - Ki a kufárokkal a faluból! Az állatorvos a gyanúsan olcsó vásárnál megtagadja a hivatalos bizonyítvány kiadását.
  Temetőből temetőbe.
   El kell mondanunk annak a megrázó temetésnek a történetét, amelynél aligha volt még drámaibb...a tűzvész idején a Rakóc-portán felravatalozva feküdt a család egyik legényfia. Lobogó lángok közül mentették ki a koporsót és másnap a romokban heverő ház udvaráról temették él.
   Gyertya helyett az omladékoktól szivárgó füst kanyargott az ég felé és a lehajtott fejű emberek csendesen megjegyezték, amikor a megrázó dallamú ,,Circum dederunt me“ elhangzott:
  — Temetőből visszük a temetőbe!
                                                             **************************************
   Még most, három nap múltán is szivárog a füst. Nézem az egyik karcsú füstoszlopot, amint előgomolyog a kormos kövek közül és felfele kúszik az ég felé. Úgy látom, mintha kérdőjellé formálódnék. Óriási kérdőjellé, amely túlnő a falun, túlnő a bukovinai hegyeken is és minden magyar elé odarajzolódik, mint kétségbeesett segélykiáltás:
  — Mi lesz velünk!

   Keleti Újság, 1939, május 27. Építsük újra Józseffalvát!
   Lovát és lószerszámát is eladta Németh Kálmán dr., a község fáradhatatlan lelkipásztora, hogy a segélykérő levelek bélyegköltségét fedezze — Hogyan lehetne poraiból új életre támasztani a lángok martalékául esett bucovinai községet? (Józseffalva május 25.)
  Azzal kezdem, amivel Józseffalva pusztulásáról írt helyszíni riportsorozatom harmadik cikkét abbahagytam. Kétségbeesett segélysikoltást továbbítok:
  — Mi lesz, velünk?
  Megrendültén hallottam meg ezt a ki nem mondott és némaságában mégis harsogva kiáltó kérdést. Igen. Mi lesz velük? Mi lesz a sorsa a józseffalvi lakosságnak, annak az ezer embernek, aki a nagy tűzvész után hajlék nélkül maradt. A román gazdákat éppúgy sújtotta a tűzvész, mint a százhatvan esztendővel ezelőtt odatelepedett székelyek ivadékait És a segítőmozgalom, — amely dicséretes gyorsasággal és erővel indult meg a hivatalos és magánszemélyek részéről — egyforma szeretettel karolta fel a szerencsétlen falu minden lakójának ügyét.
  Élelemmel néhány napra, esetleg tíz-tizenkét napra el vannak látva. Nélkülözhető ruhadarabokat is juttatott a jószívűség, de...Mi lesz, ha elapad a segélyforrás? Mi lesz, ha elapad a segélyforrás, hiszen ezer ember élelmezéséhez tekintélyes alapokra van szükség. A részvét is megfakul idővel és akkor szörnyű éhezés virradhat ezekre, a szerencsétlenekre, akik puszta életükön kívül csak a rajtuk levő ruhával menekülhettek a lángtengerből. S akkor éhes gyermekszáj sírása veri fel a romok félelmetes csendjét!...
   Kell a pénz — levélbélyegre.
   A józseffalvi római katolikusok papja, Németh Kálmán dr. a lelke most a segítőmozgalomnak. Állandóan a kárvallottak között van, biztatja, vigasztalja őket és bizony már kevés pénzecskéjét is szétosztotta. Véletlenül szemtanúja voltam, amint díszes lószerszámát adta el egy szomszéd környékbeli román gazdának.
 — Eladtam a lovaimat is. Nem lenne szívem kocsin végigmenni híveim között. Kell a pénz levélbélyegre...Mert Németh Kálmán dr., aki megesküdött, hogy nem hagyja el híveit, elszánt akarattal kezd hozzá életének most már egyetlen céljához: újjáépíteni Józseffalvát! Levelek százait küldi szét. Előbb úgy tervezte, hogy gyalog nekiindul és házról-házra járva koldulja össze az adományokat, de aztán megértette, hogy népének most legnagyobb szüksége van rá. Marad, tehát és levelekben folyamodik segítségért! Megkérdeztem, hogy mit tart a legsürgősebb lépésnek.
 - A gyermekek megmentését! Máris kértem a szociális missziós nővéreket, hogy két, gyermekgondozáshoz értő nővért küldjenek Józseffalvára, mert attól félek, hogy az összezsúfolt menedékhelyeken, ahol 30—40 ember él egy fedél alatt, betegségek üthetik fel fejüket.
  Fogjanak össze az erdélyi faluk!
   A segítésnek figyelemreméltó ötlete merült fel Józseffalva környékén. Az együttérzésnek első felbuzdulásában öt környékbeli román község bírói elhatározták, hogy mindegyik falu egy-egy házat épít újra Józseffalván. Az elpusztult kettőszázból öt ház újjáépülését ígérték meg! Ez a példa bizonyosan követésre talál, mert kell is, hogy találjon! Ha nem is egy-egy község, de két-három erdélyi falu összeállna és vállalná egy ház felépítését — Józseffalva ismét kinőne a romokból.
  Kapa, kasza, sarló kell a józseffalviaknak.
  Vannak azonban a segítésnek ennél is sürgősebb feladatai. Élelmiszereken, ruhaneműeken és pénzbeli segélyen kívül legsürgősebben gazdasági eszközöket kell a józseffalviaknak juttatni. Minden eszközük odaégett és az eszközök hiánya a tűzből megmenekült termést is veszélyezteti.
  A kukoricát és a veteményeket nem tudják megmunkálni, a termést nem tudják betakarítani. Kapa, kasza, sarló — erre van szükségük mielőbb. Bizonyos, hogy a hatóságok is minden lehetőséget, megragadnak, hogy ezen a porráégett falun segítsenek. Lehetséges, hogy mint a leégett Diosti községet, mintafaluvá építik ujja, de itt ezer ember életének sürgős megmentéséről van szó! A hivatalos segítségen kívül társadalmi megmozdulásnak kell lendületes erővel kipattannia abból a részvétből, amely máris megmutatkozott.
  Város és falu, nők és férfiak, szülők és gyermekek nyújtsátok segítő kezeiteket a józseffavaiakinak! Emberi és testvéri kötelességünk parancsa ez! Szórványszigeten élő testvéreink segélykiáltását fokozzak most fel a betű erejével! Jusson el mindenkihez ez a segélykiáltás. Nem lehet ember, akiben ne ébredne fel a részvét érzése. És ez a részvét változzék cselekvő segítni akarássá! Még ma. Mert, ha holnap kezdjük, talán már az is késő!
  Horosz Béla.

    Józseffalva redivivus (LGP.)
    A józseffalvi tűzről már jelentek meg tudósítások, a Keleti Újságban. Ezeket nagyjából páter doktor Németh Gellért Kálmán tollából származnak. A romantizmus szellemében és az olvasó meghatódását célzó, személyes érzelmekkel fűszerezett írások nem segítenek bukovinai történelmünk valós feltárásában. Annyit azonban elért a páter, hogy egy mítosz alakult ki körülötte, melyben nehéz elhatárolni, ami személyét illeti, hogy plébánosból kellett volna apostol legyen, vagy apostolból fokozták le plébánossá.
Ezzel most úgy vagyok, ahogy egykor Churchill mondta, hogy csak annak a statisztikának hisz, amelyet ő hamisít. Kezdek én is annak, az olyan adatoknak hinni, amit magam fedezek fel, esetleg nagyon megnézem, hogy ki a szerző és mire-kire hivatkozik. A kolozsvári Ellenzék, a józseffalvi hírekben a tényleges munkára, pénzösszegekre összpontosít. Szerintem ez a lényege annak, hogy a falu felépült. Már ez elején világos, hogy a jószeffalvi magyar házak felépítésére Szucsáváról kellett engedélyt kérni és kapni. Ezt a kolozsváriak intézték el, akár a többit. Páter Németh végezte az övét: futkorászott, írogatott és imádkozott. A többiek dolgoztak. 

   Keleti Újság, 1939. május 28. Az elpusztult Józseffalváért.
  Az első nap beérkezett 37. 000 lejből Kézdivásárhelyről 25. 000, Dicsőszentmártonból 5. 000 lej érkezett a tűzkárosultak segélyezésére.
  Az egész ország lakosságát megrendítette az a megdöbbentő tűzkatasztrófa, amely a bukovinai Józseffalva lakosságát teljesen koldusbotra juttatta. A „Keleti Újság” kiküldött munkatársa helyszínen szerzett tapasztalatai alapján cikksorozatban számolt be Józseffalva pusztulásáról. A megrázó tények és valóság elemi erővel ragadta meg az olvasók lelkét és indította meg minden érző ember szívében a részvétet. Amilyen magasra lobogtak az égig ható lángok, éppen olyan mélységes nyomort hagytak maguk után a mindenüket elveszítő és csak puszta életüket megmentő szerencsétlen emberek életében. Évtizedek munkája, a nehezen megtakarított vagyonka, a véres verejtékkel megszerzett kenyér, a mindenek fölötti drága otthon fekete hamuvá változott, amelybe a végzet még sötétebb ujjal írta bele a szörnyű kérdőjelt számukra, hogy mi lesz a további sorsuk.
  Ezer embernek nincs hova fejét lehajtania, családfők százainak megégett homloka mögött gyötrelmes gondok marják az agyat, leírhatatlan fájdalmú édesanyák puszta ölelő karja jóformán egyetlen ruhája az ártatlanul sújtott gyermekek testecskéjének. Egyetlen vagyonuk, a hit, hogy véreik, embertestvéreik a nagy megpróbáltatás idején nem hagyják végleg elpusztulni őket. És ebben a hitükben nem szabad csalódniuk.
  Nem lehet közöttünk, különösen a romániai magyarok között egyetlen egy sem, aki valami úton-módon ne sietne segítségükre. Megfizethetetlen értéke van számukra most minden pénzdarabnak, minden akármilyen odajutott kicsi kenyérdarabkának, ruhácskának. A legfenségesebb imádság erejével ér fel minden emberi megnyilvánulás, mely az ő érdekükben történik.
  A nagy veszedelmek próbálják meg a népeket. Ilyenkor derülnek ki azok a nagy belső értékek, amelyek egyetlen biztosítéka minden nép fenn¬ maradásának. A veszedelmek idején cselekedeteivel, vagy kötelességeinek elmulasztásával önmaga ítél minden nép maga fölött.
  A józseffalvi leégett házak kormába újra bele kell írnunk az élet igéit, melyeknek csodálatos nagy törvénye az, hogy amit a szűkölködőknek adunk, azzal magunkat gazdagítjuk. József falva szomorú alkalom, hogy elsősorban mi, romániai magyarok újból bizonyságot tegyünk a magunk belső értékességéről, arról a lélekről, amely a történelem folyamán annyi sok és nagy veszedelmek idején megtartott bennünket. És ezt a tanúságtételt nem külső, kényszerítő erőknek kell diktálniuk, hanem önként kell fakadnia a lélekből. A bennünk rejlő nagy és mély emberi értékeknek kell megnyilvánulniuk az egymáson segítés szép cselekedeteiben. Nagy próbatétel ez, amely nemcsak azt mutatja meg, hogy az üszkök és romok kietlenségében vergődő véreinket és embertestvéreinket külsőleg és belsőleg ismét az életlehetőségekhez bírjuk-e segíteni, hanem legfőképpen azt, hogy érdemesek vagyunk-e mi magunk az életre, megvan-e bennünk a régi összetartozás jövőt biztosító ereje és érezzük-e az ebből fakadó kötelességeket, fel tudunk-e emelkedni az élet kicsinyességeiből arra a magaslatra, amely előtt egyaránt tisztelettel hajtanak fejet más nemzetek és a történelem. Ne feledjük, hogy ilyen messzi el lehet látni a józseffalvi tűzvész lángjainál!
  Amilyen mélységes szomorúság minden ember számára egy ilyen súlytoló veszedelem, éppen olyan öröm látni az ezzel kapcsolatos emberi és lélek-megnyilvánulásokat. Amilyen leverő érzéssel számoltunk be a józseffalvi pusztulásról, éppen olyan felemelő érzéssel adjuk mindenkinek tudtára, hogy minden előzetes segítségkiáltás, gyűjtési felhívás, vagy külső irányítás nélkül a magyar társadalom önmagától, kizárólag belső indításból és kötelességérzetből azonnal megmozdult. Ezeknek a meggondolása él bennünk, a betű munkásaiban. A „Keleti Újság” és a „Magyar Újság” szerkesztősége és kiadóhivatala a veszedelem hírének első pillanataiban már úgy érezte, hogy nem elég csak a lapok nyilvánossága útján sietnie véreink segítségére, hanem a maga szerény lehetőségei szerint, az élet-küzdelmekhez alaposan beosztott filléreiből is igyekeznie kell hozzájárulni a nyomor enyhítéséhez, és — ha kell mindenikünk, kettétöri a maga kenyérkéjét is, hogy legalább — ha többet nem, — villanásnyi örömet idézzen fel valamelyik holtra ijedt józseffalvi éhes kicsi gyermek könnybetörött szemecskéjében.
   Elsőnek két kisvároska: Kézdivásárhely és Dicsőszentmárton magyarságának köréből jött az örvendetes meglepetés. A kézdivásárhelyiek az alábbi elszámolás szerint huszonötezer lejt, a dicsőszentmártoniak pedig ötezer lejt küldöttek be szerkesztőségünkbe a józseffalviak segélyezésére. Az összeget táviratilag juttattuk el rendeltetési helyére, mert tudjuk, hogy minden pillanat végzetesen késő lehet ilyen tragikus körülmények között.
  A kézdivásárhelyi testvéreink csatolt levelükben külön kérték, hogy kerülni kívánják a nyilvánosságot, de mi úgy érezzük, hogy ebben a tekintetben erre a kívánságukra nem szabad tekintettel lennünk és példamutató cselekedetüket e lap hasábjain is meg kell örökíteni. Meg vagyunk győződve, hogy ugyanez az érzés és lélek mindenütt, a legkisebb faluban is megmozdul.
  Az első adományozók leveleiben megnyilvánul az a sok más oldalról is kifejezésre juttatott óhaj, hogy a „Keleti Újság“, melynek cikksorozatából ismerte meg a magyar közönség bukovinai véreink tragédiájának szomorú részleteit, a szerencsétlenségtől sújtottak megsegítésének ügyét is vegye kezébe és hirdessen gyűjtést a józseffalvi tűzkárosultak javára. Mi sietünk megfelelni a belénk helyezett bizalomnak: a gyűjtést ezennel megindítjuk és felkérjük minden magyar testvérünket, hogy jó szívvel adakozzék Józseffalva újjáépítésének céljára.
  A gyűjtés, első napján a következő adományok érkeztek:
  KÉZDIVÁSÁRHELYRŐL: Bothár L, Vilmos bank-vezérigazgató 10. 000 lej, Mihály László főkönyvelő 6. 000, Bándi Béla pénztáros 6. 000, Péter Ilonka 3. 000.
  DICSŐSZENTMÁRTONBÓL a beérkezett 5.000 lejt a következő urak adományozták: Pekry Géza, dr. Barabás Béla, Dobay Ernő, Lukács János, Bíró Sándor, Miklóssy Márton, Gvidó Béla, Báthori Sámuel.
  Első napi gyűjtésünk végösszege tehát 87. 000 lej.

 

 

   Ellenzék, 1939. június 2.
   Törhetetlen hittel bízik a jövendőben porráégett Józseffalva lakossága. Pünkösd a romok között. Látogatás a borzalmas tűzvész színhelyén. Helyszíni karcolatok, amelyek önmaguk helyett beszélnek. I. közlemény.
JÓZSEFFALVA, június 1.
   „És amikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának…”
   A józseffalvi pusztulás és széthullás ijesztő képéről már beszámolt a sajtó és egy-egy lelki élmény rajzán keresztül is visszatükrözte. Az eszelős kamasz tüzes jókedvétől lángra gyúlt szalmacsomót elkapta a játékos szél s viharrá erősödve, felgyújtotta vele Józseffalvát, a bukovinai székelyek kicsiny fészkét. Mintha a bibliai intés valósult volna meg ezen a messzi tájon:
„És tegyetek csudákat az égben odafenn és jeleket a földön idelenn, vért, tüzet és füstnek gőzölgését.“
   Csak egy útszéli feszület, a templom, a papilak és az iskola állt sértetlenül ebben a lángtengerben, amelynek mélyéből egyetlen emberi hang, a mindenek szívéhez szóló hang kiáltotta túl a pusztulást: Jaj!
   És a lelkiismeret szava visszhangzott benne. A tűz már a szunnyadó testvéri együttérzést melengette, a tűz, mely nemcsak pusztít, de megacélosít, és harcra edz.
„És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának...“
Isten házában
— Emberek, mindenki menjen a templomba! Megjöttek Erdélyből! Hangzott a havasi kiáltás, amikor gépkocsink feltűnt az útkanyarnál. Néhány pillanat múlva együtt volt Józseffalva népe: fekete bársony, zsinóros ünneplőben, tarka rokolyában, tépetten, csizmásán, mezítelen lábbal, úgy, ahogy megmaradtak.
— Dicsértessék… a jó Isten hozta! — örvendeznek a lelkipásztornak és az építésznek: dr. Németh Kálmánnak és Kós Károlynak. — Erősen vártuk. Sorban járulnak hozzánk egy-egy kézszorításra és látni, hogy könnyül a szívük, amikor megszólal a lelkipásztor és az építő:
— Imádkozzunk…
— Aztán fogjunk a munkához!
   Új élet kezdődik Józseffalván. Ezt érzik mindnyájan, amikor összesereglenek az erős várban, amely megmaradt és még az övék. Az oltár hajójának boltívére felírott: Kövess engem! Hatalmas szimbólummá teljesedik ezen a délutánon. Senki sem károgja már a pusztulást s az ünnepi beszéd, az újjáépítés akaratától megszállott pap beszéde, ama másik tüzes nyelvek erejében izzik. Talán soha sem zengett így a zsoltár ebben a kicsiny templomban, mint ezen a fekete pünkösdi napon. A római arénák halálraítélt keresztényei énekelhettek így, ennyi hittel, ennyi bátorsággal!
   A pusztulás színhelyén.
   Az istentisztelet után a plébánia udvarában dr. Németh Kálmán kiosztotta az úton vásárolt ajándékokat, csupa gondűző holmi: a férfiaknak dohány, a gyermekeknek cukorka, csokoládé, amit Kós Károly vásárolt kilószámra Gura Homoruluiban:
— Hadd, legyen egy kicsi édességben is részük a nagy keserűség után!
Ezután a „falu esze“, Fazekas Albert, járult a tisztelendő úr elé.
— Suceavaról megjött negyven darab kapa — most még csak az ásó hiányzik, hogy ne váljunk meg a földtől. Néhány szekérderék kenyeret is küldtek. Hála Istennek, meg vagyon, ami hirtelenjében kell, hogy meglegyen. Csak a falut, ezt a drága falut láthatnám még egyszer.
A plébánia verandájáról szemléljük a pusztulás képét. A fák feketére perzselten, mint kiégett fáklyák övezik a kilométernyi hosszúságban végighúzódó romhalmaz!
— Ott — mutat a távolban Fazekas Albert — a beomlott házfal között néhány nappal ezelőtt még állott a kémény. A gólya visszatért s mintha semmi se történt volna, odarakta fészkét. Éppen befejezte a fészekrakást, amikor beomlott a hitvány kémény. És a gólya erre a pusztulás hegyéről elrepült más faluba. Hejh, már a madár is alig jár erre. Pedig van még hűséges madár. Itt van Németh tisztelendő úr szelídített, kicsi búbos galambja. Turbékolva száll gazdája vállára, s mintha vigasztalná, odadörzsöli, parányi fejét, meddig mosolygósra válik a megtört vonásokkal végigbarázdált arc. És itt vannak a lelkipásztor többi kedvencei: a riadt őzike, a büszkén sétáló páva és a romok között céltalanul rohangászó kölyökkutya.
   És bent, az irodában, ott vannak a hűséges barátok: a könyvek, Józseffalva népének lelki táplálékai: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc és a székely Népi élet megrajzolói: Nyírő József, Tamási Áron és sokan mások, akik az írott szó erejével táplálják az öntudatot, a lelkekben.
Ezeknek hatása érzik ma is a józseffalviak nyelvében, népi szokásaiban és minden életmegnyilvánulásukban. Erdélyben az a téves hit alakult ki, hogy a bukovinai ,, csángók” nem tudnak magyarul, „rom¬lott” a nyelvük. Ezzel szemben az a valóság, hogy a bukovinai székelyek, Józseffal¬va, Andrásfalva, Hadikfalva és Istensegíts népe éppen azzal a zamattal beszél, mint a csíki, udvarhelyszéki, vagy háromszéki székely s ugyanazokat a nyelvi sajátságokat használjál. Kissé talán pattogóbb a szó, gyorsabb a felelet, de így is hamisítatlanul székely.
„ISTEN ADTA — ISTEN ELVETTE!“
   Amikor a helyszíni szemlék során elvetődünk a „felszegbe“, egyenes tartású, galambősz ember lépett elénk, köszönt tisztelettel, intett a félig égett kapuzábé felé:
— Kerüljenek beljebb a nagyságos úrék!
Beljebb nem volt más, csak kő-kövön és a végtelen domboldal.
— No, mi jól felöltözünk, úgy-e? — forgatta a szót. Alig volt rajta valami ruha. A 83 éves aggastyán élete párjával a pincébe húzódott meg. A pince mennyezete téglával volt bélelve s így megkímélte a tűz.
— Immár, mind közelebb jutok a földhöz — sóhajtotta, amikor a kőlépcsőkön leereszkedtünk ebbe a barlanglakásba. Néhány deszkából összetákolt ágy, durva cserjékből beborítva s pár véka burgonya az illatos homokban. Ennyije maradt az öreg Várda Titusznak az „élet“-ből.
— Méges, kell valamit adjak, ha má mennek — mondta a búcsúzásnál. Lehajolt s felmarkolt az üszkös gerendák kö¬zül két darab megszenesedett búzacsomót.
— Isten adta, Isten elvette — sírta el magát. — hejh, iszonytatóbb ez, mint a muszkaháborúbeli, két véka — egy hold.
   A két véka — egy hold szójárás az éhínséget jelenti. A háború idején borzalmas éhínség pusztított Bukovinában. Minden nap temettek. Vágyálom volt egy-egy darabka málé az élethez makacsul ragaszkodó embernek. Ekkor jöttek a távoli vidékek hiénái; adtunk enni nektek, de két véka kukorica — egy hold! Életre-halálra ment a vásár . ..
   De bírják a csapásokat, élnek és sokasodnak ezeken, a távoli szigeteken, őrzik nyelvüket, ápolják népi kultúrájukat. És most, életük újabb megpróbáltatásában felénk fordulnak: Segítség! Jöjjetek, mentsetek, meg s mielőtt ezt megtennétek, számláljatok meg bennünket, nézzetek mélyen, egészen mélyen belé a mi életünkbe: hisszük, hogy megérdemeljük a testvéri kéz simogatását.
  László Béla

   Keleti Újság, 1939. július 7. Hunyad:
  Szentes József 200, Galambos János 100, Galambos József 100, dévai Szabó Márton 20, Ferencz István 80, Márton Gergely 20, Cirják Péter 20, Túri Lajos 20, Illés Pista 10, Gábos Lázár 10, Lengyel Feri 10, Nagy Gergely 20, Antal Boldizsár 10, Gáspár József 20, Illés Pius 10, Szentes István 10, Ifj. Hermán József 10, Hehn János 30, Györfi Ferenc 10, Szegedi Pista 10, Szentes Jani 10, II. Sebestyén István 20, Nagy Lajos 5, Szentes Ibolya 6, Notor István 6, Kovács Lázár 20, dévai Kásler Imre 50, Roth Dénes 5, Szentes Manci 10, Salamon Béla 10, Heniger Péter 10, Antal József 10, Vincze András 5, Fodor Ferenc 10, Szentes Ferenc 5, Daradics Fábián 50 lej.

    Ellenzék, 1939. július 12. (kivonat). Új élet  a romok  között. Megkezdődöd Józseffalva újjáépítésének munkája Seyfried Ferenc gazdamérnök a Magyar Népközösség és az EMGE-megbízásából egy hetet töltött Józseffalván és részletes jelentést tett a tennivalókról. Az Ellenzék cikksorozatban közli Józseffalva újjáépítésének terveit  és a gazdamérnök helyszíni  tapasztalatait.

  Keleti Újság, 1939. július 14. Déva:
  A dévai Ferencrendi Nővérek 500, Bartha Laci 200, Kásler Ádám 200, özv. Martina Jakabné 100, Péter Ágota 100, Kásler Árpádné 190, Erdős Teréz 50, Mezei Géza 50, Kis Ibolya 50, Tatai Ibi 50, Majer Tibi 50, Báthori Zsuzsanna 50, Tiringer József 50, Györffy Károly 50, Horváth István 50, Gergely Vilmos 50, Lengyel Jutka 50, Gross Miksáné 40, Fehér Mária 40, Kovács Lászlóné 40, Némedi Gyula 40, Rothmann Laci 20, Mákovieczky Dánielné 20, C. Zs. 20, Kocsovszky Lajosné 20, Bajkor Mihály 20, Muntean Gh. 20, Felsner Erzsike 10, Váczi Sándorné 10.

  Keleti Újság, 1939. július 14. Munkában és imádságban várja József falva az újjáépítés megkezdését. Amikor vezércikk pótolja a vasárnapi szentbeszédet. Hajnali ima a rommá vált hajlék helyén. Miért van minden este nagymosás Józseffalván? Megható színfoltok a porráégett Józseffalva életéből. Kolozsvár, július 12.)

                                                               **************************************
   Az elpusztult Józseffalva lelkésze, Németh Kálmán dr. plébános Kolozsvárra érkezett, hogy a község újjáépítésének érdekében illetékes tényezőkkel tárgyaljon. Kolozsvári útja alkalmával felkereste a Keleti Újság szerkesztőséget.
   Németh plébános beszélt Józseffalváról. Nem szépen kikerekített mondatokban számolt be az elhamvadt falu dolgairól. Szaggatott, rövid mondatokban beszélt, minden szívdobbanásra jutott egy-egy szó, minden lélegzetvételre egy-egy kurta mondat. Józseffalva nem az a „téma", amelyről szemtanú s különösen, ha az a szemtanú a falu lelkipásztora, nyugodtan, jól felépített szavakban beszélhetne. Mindaz, amit elmondott, a szenvedés és a szenvedésben próbatételt álló lelki nagyság rapszódiája volt. Szavai nyomán nincs okunk arra, hogy elhallgassuk, ennek a fájdalmasan gyönyörű rapszódiának sokszorosan visszatérő vezérmotívuma volt a Keleti Újság. Józseffalvi székely testvéreink életében a Keleti Újság egészen sajátos szerepet kapott. Minden reggel, szentmise után és munkába indulás előtt, megnézik, mit írt lapunk róluk, testvéreinkről. Ott függ a Keleti Újság minden példánya a templom falán s a Józseffalvának szánt hasábokat minden nap, betűről-betűre, átolvassák. Azt is megtudjuk Józseffalva derék, híveivel együtt érző, együtt szenvedő lelkipásztorától, hogy a templomban, szentbeszéd helyett, s Keleti Újság „Galamb száll Józseffalva felé.” című vezércikkét olvasta fel.
  — Sokszor tartottam szünetet olvasás közben, mondja Németh plébános. Meg kellett várnom, amíg könnyeiket felszárítgatják.
  A szerkesztőség tagjai mind otthagytuk íróasztalainkat, írógépjeinket s hallgattuk megilletődve Németh plébános szavait. Előadásából néhány mozzanatot feljegyzünk. Hiszen bizonyos, hogy az a nagy szeretet és lelkesedés, amellyel Románia magyarsága Józseffalvának segítségére sietett, hírt akar hallani arról is, hogy miként élnek székely testvéreink a romok felett, amikor semmi egyebük nincs, csak az élethez való jussuk és a jóreménység. Mert élni a romokon is: kötelesség.
   Harmincan-negyvenen egy fedél alatt
  A pünkösd előtti tűzvészben a falu szíve semmisült meg. Épen maradt a község szegényebbik fertálya. Most az egész Józseffalvának az épen maradt házak adnak fedelet. Harmincan-negyvenen húzódnak meg egy-egy fedél alatt.
  Pedig Józseffalván a régi, nagygazdák” sem voltak paloták tulajdonosai és a falu szegényebbjeinek házai is alig — házikók. Hogyan rendezik el magukat éjszakára? Az ő nagy titkuk. Hiszen se ágyuk, se derékaljuk, se, párnájuk se takarójuk nincs. A hajnal így is felvirrad.
   Imádság a romokon.
  Az első napsugár — pedig gyorsan száguld a fény a Mindenség utjain! — még nem is érkezik meg a falu határába, de Józseffalva népét már talpon találja. S a pirkadat első fénye a lepörkölt sorsú emberek homlokára hull. Ott állnak mind, akiket a csapás sújtott, elhamvadt otthonuk romjai között. Állnak a füstös kövek, üszkös omladékok fölött és, csendesen imádkoznak. Aztán megszólal a hajnali harangszó. Misére hívja a megpróbáltatásban vigaszra szorulókat. A templom megtelik és az ősi énekek hangjai, megtölti a falakat. Józseffalva népe hűséges gyermeke maradt nehéz, keserű napjaiban is Istennek.
   Munka a mezőn és a porráégett telkeken.
  Lélekben megerősödve vonulnak ki a templomból. A kicsiny falu népe szétszéled. Aratnak, mert a termés már megérett a betakarításra. Sokan visszamennek a régi telekre és rendezgetik a kormos, üszkös köveket, törmelékeket. Hogy ha egyszer valóra válik a sok-sok jóreménység s megkezdhetik az építést, hát a régi otthon morzsáit is építsék be az új falakba. A nap munkával eltelik. Józseffalva népe alkonyatkor megint együtt van. A templom és a plébánia körül. Elbeszélgetnek. Csak az asszonyok és a leányok hiányzanak. Ők a patak partján, vannak minden alkonyatkor. Mosnak. Józseffalva székelyei tiszta emberek. Lé¬lekben, testben egyaránt. Lelküket minden hajnalban megtisztítják imádságaikkal, s hogy testük tisztaságáért se mulasszanak el semmit, este az asszonynép kimossa a másnapra való ruhaneműt.
  — Kenyerük, élelmük van-e? Mit esznek ma Józseffalván?
  Németh Kálmán plébánostól ezt is meg kellett is kérdeznünk beszélgetés közben. Németh plébánost szemmel láthatólag megviselte, meggyötörte az utolsó két hónap tengernyi gondja, szomorúsága. A kérdés szinte a húsába hasít.
  — Ne kérdezze! — mondja fátyolos szemmel. Nem tudok felelni.
  „Nem panaszkodnak, még most se.“
  És csüggedt mozdulattal kíséri szavait:
— Az én híveim nem zúgolódnak. Nem panaszkodnak. És nem kémek. Még most sem. „Még most sem!“ Két hónap óta tart ez a „most sem.” Két hónap óta, harmincan-negyvenen laknak egy-egy fedél alatt. Két hónap óta minden pirkadat első napsugara Isten előtt meghajtott, imádságtól fénylő homlokukat éri s ezt a napsugarat viszik magukkal a hajnali misére, a templom áhítatos homályába. És két hónap óta, még a papjuk sem tudja, hogy mivel táplálják magukat. Két hónapja annak, hogy minden áldott este kimossák a napi munka szegyesétől elpiszkolt ruhadarabokat. Nem tudjuk, mi volt szörnyűbb? Az a két rövid óra, amelyben mindenük odaveszett? Vagy ez a két hónap, amelyben mindennap tiszta lélekkel és tiszta ruhában mennék Isten s ember elé?

                                                                           **************************************
   Így élnek Józseffalván olyan két hónap után, olyan megpróbáltatások között. Csoda, hogy lelkük gyeplőire a téboly még nem tette rá a kezét. És így, munkában s imádságban, várják azt a sorsdöntő, nagy napot, amelyen; az építkezés kezdetén, megtehetik végre az első kapavágást az új otthonra váró romok helyén.

   Ki építette vissza Józseffalvát? (LGP.)
  A közhit szerint Németh Kálmán pap, és ez általánosan elfogadott dolog külföldön. Azonban ez nehéz lett volna neki, hisz 2-3 hetet eltűnt azokban az időkben, majd visszajött Bukovinába, egyet-kettőt imádkozott, megint eltűnt, ami nem jellemző egy folytonos és kitartó munka esetére. Mentéségére hozzák fel, hogy a falu érdekében járt el. Az adatok szempontjából vitatható, hogy mire is törekedett. Úgy vagyunk vele, mint a könyvével: gyakran váltott témát és lelkiállapotot. Az írói szabadság jogán írhatott, amit akart, de ezzel az olvasótábort két részre osztotta: az első végig sóhajtozza a romantikus részeket, esetleg még meghatottan könnyezik is mellette, a másik a történelmi dolgokon töri magát, igyekezvén a gomolyagból kihámozni, hogy mi a reális adat, és mi a fantázia. Nos, ezeket elmondva, nézzük csak, ki fogott össze Józseffalváért. Meglepetés lehet, hogy a pap sehol sem szerepel. 

   
    Makói Ujság. 1939-07-18/161. szám. Ez a cselekvő magyar testvériség.
   (Budapesti tudósítónk telefonjelentése) Kolozsvár. A jelentősebb magyar felekezetek lelkészei és egyházvezetői tegnap Kolozsvárott gyűltek össze, hogy a leégett bukovinai csángó község, Józseffalva megsegítéséről tárgyaljanak. Bánffy Miklós gróf bejelentette, hogy eddig másfél millió lej gyűlt össze a leégett falu újjáépítésére, amihez azonban mintegy 5 millió lejre lenne szükség. De remény van rá, hogy a még hiányzó összeg is rövidesen összegyűl. Elhatározták az értekezleten, hogy elsősorban a gazdasági épületeket építik fel a leégett faluban, hogy a szerencsétlenül járt emberek a gazdaságukat rendbe tudják hozni s szükség esetén a telet is kihúzzák. A házak megépítésére késő ősszel, esetleg csak kora tavasszal kerül sor.

   Keleti Újság, 1939. július 19. Értekezlet Józseffalva újjáépítése érdekében. (Kolozsvár, július 17.).
  Bánffy Miklósnak, a Magyar Népközösség elnökének meghívására vasárnap, július hó 16-án a Népközösség központi irodájában Józseffalva ügyében értekezlet gyűlt össze, melyen egyházaink és jelentősebb intézményeink vezetői vettek részt. Bánffy Miklós, miután megnyitotta az ülést, az értekezlet céljául a segélyakció megszervezését jelölte meg, amit egy országos bizottság és egy abból kiküldött szűkebb bizottság kiküldésével gondol megoldandónak.
  Kós Károly ez után kifejtette, hogy a társadalmi szakosztály kötelességének érezte, hogy a társadalmat beszervezve, a gyűjtést egyöntetűvé tegye, továbbá szükségesnek látta meghatározni az építkezések műszaki részét, elkészíteni a segítés és újjáépítés végrehajtásának tervét és költségvetését, valamint a végrehajtás egyes munkarészeinek időbeli és anyagbeli munka tervét, hogy az idő rövidsége ellenére még a tél előtt minden józseffalvi magyar testvérünk feje fölé hajlék emelődjék.
  Albrecht Dezső részletesen ismertette a Társadalmi Szakosztály eddig végzett munkáját és az alapom tanulmányozás után készített újjáépítési tervet. Beszámolt a gyűjtés egyöntetűsége és a propaganda kiszélesítése érdekében tett lépésekről és az ez ügyben összehívott sajtóértekezletről. Beszámolt, végül a gyűjtés mai állapotáról, amely szerint a hírlapok és a Népközösség gyűjtésének eddigi eredménye keppen 1, 537. 251 lej áll a józseffalvi károsultak rendelkezésére 5 milliónyi összegből, ami a felépítésre szükséges.
  Seyfried Ferenc beszámolt józseffalvi kiküldetésének eredményéről s bemutatta Kós Károly terveit, melyek a község gazdasági és egészségügyi szükségleteinek figyelembe vételével készültek.
  Ezután Vásárhelyi János ref. püspök emelkedett szólásra.
 — Mindnyájunk nevében kötelességemnek érzem köszönetét mondani az eddigi lelkünk szerint való munkáért, — mondotta — másrészt pedig kifejezem azt a készségünket is, hogy mi bármilyen vallású magyarok, ezeknek a megrendítő helyzetben lévő és tőlünk nagyon távol élő magyar testvéreink megsegítésében, egyek legyünk. A püspök ezután felemelő szavakkal emlékezett meg arról a példamutatásról, amelyet számunkra a „Józseffalvi veszedelem“ jelent.
   Orosz Károly EMGE felügyelő és országgyű¬lési képviselő beszámolt józseffalvi tapasztalatairól, a bukovinai gazdakörök megalakításáról és arról a munkáról, melyet a józseffalviak gazdasági megsegítése érdekében az EMGE folytatni kíván
   Boga Alajos kanonok, aki Márton Áron püspök képviseletében jelent meg, hálával emlékezett meg azokról az okos és gyakorlati intézke¬désekről, melyeket - az előadók szavaiból kitetszően - a Népközösség végzett. Bár felekezeti különbségeket sohasem tett életében, mégis jól esik neki, hogy katolikus testvéreinek megsegítésére az erdélyi magyarság minden felekezete és főpapja összefog.
  Bálint József, Pál Árpád dr. és Gálffy Zsigmond felszólalásai után az értekezlet az alábbi országos bizottságot küldte ki: Gróf Bánffy Miklós, Márton Áron, Vásárhelyi János, Varga Béla, Fiedler István, Frint Lajos, Sulyok István püspökök, gr. Bethlen Györgyné, br. Bornemisza Elememé, br. Huszár Pálné, br. Mannsberg Margit, dr. Mikó Lőrincné és Vásárhelyi Jánosné nőszövetségi elnöknők, továbbá dr. Apáthy Gyula, Arató Andor, dr. Asztalos Sándor, dr. Bartha Ignác, Beke Ödön, dr. Bene Ferenc, Betegh Miklós, gr. Béldi Kálmán, dr. Filó Ferenc, dr. Gál Alajos, dr. Gál Miklós, dr. Gálfi Zsigmond, dr. Groisz László, dr. Gyárfás Elemér, gr. Haller István, dr. Imre Lajos, dr. Jelen Gyula, br. Jósika János, Kacsó Sándor, gr. Kendeffy Elemér dr. Kakuk János, dr. Kolumbán József, Szurdoki Kres Kornél, László Dezső, dr. Markovits Kálmán, dr. Martonossy György, Nagy Sándor, dr. Paál Árpád, dr. Parecz Béla, dr. Somodi András, dr. Soós István, Szabó Béni, dr. Szász Pál, Tamási Áron, gr. Teleki Ádám, gr. Toldalagi Mihály, Tóth Balázs, dr. Tusa Gábor dr. Veress Ernő és dr. Vékás Lajos.
Mivel az építkezések sürgős intézkedést, tesznek szükségessé, a nagybizottság által való jóváhagyásig alábbi ügyvezető albizottság küldetett ki: Márton Áron, Vásárhelyi János, Varga Béla dr., gr. Bánffy Miklós, Kós Károly, Albrecht Dezső, gr. Béldi Kálmán, Bálint József, dr. Groisz László, dr. Jelen Gyula, dr. Szász Pál, dr. Tusa Gábor és dr. Veres Ernő és Seyfried Ferenc, mint előadó.

   Keleti Újság, 1939. augusztus 17.
  Folyik a munka az elpusztult Józseffalva újjáépítésére. A Magyar Népközösség vezetősége Márton Áron püspökre ruházta a józseffalvi segélyakció irányítását. Körülbelül kétmillió lejre van szükség az építési nyersanyagok beszerzésére. (Kolozsvár, augusztus 15.)
                                                           ************************************************
   Józseffalva újjáépítése megkezdődött.
   Ezt az örvendetes hírt elsősorban azok számára írjuk, akik a Keleti Újság" hasábjain elsőnek elhangzott segélykiáltásra a testvéri együttérzésnek és segítő készségnek nemes ösztöneivel azonnal a Kárpátok keleti lejtőjén élő testvéreink segítségére siettek önkéntes adományaikkal. Ennek a gyönyörű magyar megmozdulásnak első napjaiban megírtuk: minden adomány, a legkisebb is, az írás szavaival szólván: „a szegény asszony két fillérje is” egy-egy tégla, egy-egy cserép, egy-egy új szeg lesz a pünkösd előtti tűzvészben elhamvadt józseffalvi magyar testvérek hajlékának újjáépítésében.
   Románia magyarsága szinte egy emberként mozdult meg a nagy és szent, kötelességteljesítés tudatában s mindazok számára, akik az adakozás áldozatteljés munkájában resztvettek, most boldog elégtétel: és nyugtázás lehet, híradásunk, amely a porráégett józseffalvi hajlékok, újjáépítésének megkezdéséről tesz jelentést.
   A Magyar Népközösség vezetősége megtalálva a legszerencsésebb formáját a megoldásnak: a józseffalvi tűzkárosultak segélyezésének és az elhamvadt otthonok újjáépítésének ügyét Márton Áronnak, Erdély római katolikus püspökének ellenőrzése mellett a Katolikus Népszövetségre hízta. Márton püspök pedig távolléte esetére állandó helyetteséül Boga Alajos dr. kanonokot hízta meg, hogy ő irányítsa és ellenőrizze a munkálatok folyását, a különböző adományokból befolyó összegek célszerű felhasználását és elosztását. Így történt, hogy Márton Áron püspök megbízásából Boga dr. kanonok Rátz Mihályt, az erdélyi római katolikus egyházmegye műszaki tanácsosát és Bálint Józsefet, a Katolikus Népszövetség igazgatóját augusztus első napjaiban kiküldte Józseffalvára. Hozzájuk csatlakozott a Magyar Népközösség megbízottjaként Albrecht Dezső és Seyfried Ferenc, akik az anyagbeszerzés munkáját közmegelégedésre végezték el.
   A kiküldöttek előbb Flondornál, Bucovina királyi helytartójánál tettek tisztelgő látogatást s kérték az ő támogatását az újjáépítés munkájában. Ez után utaztak ki Józseffalvára, hogy az újjáépítő munka menetét, megvizsgálják, s annak meggyorsítására a szükséges intézkedéseket megtegyék. Helyszíni szemléjük eredményeképpen a József falva újjáépítéséhez szükséges munkálatok nemcsak megindultak, hanem a legjobb mederben haladnak is és a munka menetét ugyancsak az egyháztól kiküldött Kovács György pallér állandóan ellenőrzi, és szakszerűen irányítja.
  Szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy ezek az ellenőrző és irányító munkálatok semmiféle költséget nem jelentenek. És most, a Józseffalváról érkező legfrissebb jelentések alapján: vessünk egy érdeklődő pillantást az elhamvadt falu felé, hadd lássuk, mit is jelent a valóságban hajléktalan testvéreink új otthonának építése.
  Az elpusztult józseffalvi otthonokat vályogtéglákból építik újra. Erre a célra körülbelül egy millió darab vályogtégla szükséges. A vályogkészítés munkáját már július 24-én megkezdték s augusztus 5-ig összesen 215. 000 darab el is készült.
   A vályogvetés munkájában a betanítás céljára Erdélyből Józseffalvára vitt háromtagú csoporton és négy fizetéses német munkáson kívül hét magyar és két román csoport vesz részt, minthogy az emlékezetes tűzvésznél 43 román gazdának telke is teljesen porrá égett. A vályogkészletnek augusztus 20-ig mindenképpen el kell készülnie, intézkedés történt arra, hogy fizetett, munkások beállításával a napi teljesítményt 35-40 ezer darabra emeljék.
  Az alapok lerakására körülbelül tíz vagon cementre és ezer köbméter betonkavicsra van szükség. Kell még 620 köbméter épületfa, 7700 négyzetméter deszka és 28. 000 méter léc, 120. 000 drb. hornyolt cserép, 3600 drb. gerinccserép, 1300 kg. szeg és csavar, valamint 1250 négyzetméter szigetelő lemez.
  A Józseffalvára kiküldött szakértők szerint az egymillió drb. vályogtégla augusztus 20-ra elkészül és addig az épületek alapjait is, kiássák, hogy betonból lerakják. Az építkezéshez szükséges faanyag augusztus 25-re már a helyszínén lesz, és azonnal feldolgozásra kerül, az asztalos munkákra is gondoskodás történt, úgy, hogy az ajtók és ablakok faváza is készen lesz legkésőbb szeptember 20-ra.
   A rendelkezésünkre álló adatok szerint a fentebb felsorolt építési anyagok körülbelül kétmillió lejbe kerülnek. Hozzávetőleges számítás szerint azoknak az adományoknak összege, amelyek a Keleti Újsághoz eljuttatott közel 700 ezer lejen kívül más romániai magyar napilapokhoz mostaniig beérkeztek, nem éri el az építkezéshez szükséges nyersanyagok beszerzési árát. Sok pénzre van még tehát szükség.

  Keleti Újság, 1939. augusztus 25.
  Vasárnap szentelik meg József falván az első, újonnan építet hajlékot. (Józseffalva, augusztus 23.) Az a gyönyörű lendületű segélymozgalom, amely a romániai magyarság tömegeit mozgatta meg a tűzkatasztrófa áldozatául esett bukovinai székely község újjáépítésére az első látható eredmény állomásához érkezett.
  Szombaton fejeződik be a legelső újjá épített józseffalvi lakóház és istálló építése. A legelső a nyolcvannégy közül. A józseffalviak ezt a nevezetes eseményt bizonyosan örömkönnyes szemmel ünneplik majd meg, de lélekben ott örvend velük mindenki, aki adományával hozzájárult József falva újjászületéséhez.
  Vasárnap ünnepi istentisztelet után Németh Kálmán dr. plébános szenteli meg az elsőnek elkészült házat. A jövő hét folyamán Boga Alajos dr. kanonok, a Katolikus Népszövetség megbízásából a segélymozgalom vezetője és Rátz Mihály építész, az építkezési munkálatok technikai vezetője Józseffalvára utaznak, hogy személyesen győződjenek meg a most már teljes iramú építkezés előrehaladásáról.

  Keleti Újság, 1939. augusztus 26. Józseffalva üzent...
  Péter Céno Ambrus egyszerű józseffalui székely gazda levele a Keleti Újsághoz. Vasárnap megható ünnep keretében helyezték el az újjáépülő Józseffalva alapkövét.

                                                             **************************************

   Vasárnap megható ünnepség volt Józseffalván. Az első elkészült beton házalapba ünnepélyes külsőségek között elhelyezték az egész újjáépülő Józseffalva alapkövét. Az alapkőbe zárták azt az okmányt, amely leírja a Józseffalvát elpusztító borzalmas tűzvészt és a nagyszerű arányokban kibontakozott segélymozgalmat, amely lehetővé tette a bukovinai székely falu újjáépülését.
   Az alapkőletétel ünnepélyes megszentelését Bálint József, az újjáépítési munkálatokkal meg bízott Római Katolikus Népszövetség Józseffalván tartózkodó igazgatója végezte.
  Az alapkőletétel rögtönzött, de egyszerűségében is megrázó műsora ez volt:
  1. Veni Sancte a templomban, utána könyörgés. 2. Felsorakozás lobogókkal a körmenetre. 3. Karének négy hangra: „Állj elő, szólalj meg Máriának hű gyermeke." 4. Az alapkő megszentelését végző Bálint József igazgató beszéde. 5. Az alapkő megáldásnak szertartása. 6. Zsoltár karénekben. 7. Az alapkőbe helyezendő okirat felolvasása és elhelyezése. 8. Pápai himnusz. 9. Visszatérés a templomba énekkel. 10. Litánia az isteni gondviselésről. 11. Áldás a szentséggel.
   Ez a kis ünnepség nemcsak a józseffalviak házi ünnepe volt. Lélekben mindenki ott volt, aki bármivel is hozzájárult Józseffalva újjáépítéséhez. Ezért tarthat nagy érdeklődésre számot az a tudósítás, melyet Péter Céno Ambrus egyszerű józseffalvi székely gazda írt lapunknak az első józseffalvi örömünnepről. Egyszerű ember, egyszerű szavai szívhez szóló módon adnak hírt — Újjózseffalva alapkőletételéről. A józseffalvi levelet szószerint közöljük:
   ,,Kelt levelünk az Úrnak 1939-ik esztendejében augusztus 20-án vasárnap, gyönyörű ünnepünkön. A jóságos Isten szomorúságunkban megvigasztalt s elküldé nekünk mentő angyalát, aki megvígasztalá szomorú életünket. E nagy örömünkről tudatjuk az igen tisztelt szerkesztőséget, hogy az újságok erejével adják tudtukra mindenkinek, akiket illet, és nevünkben köszönjék meg azt a szívbéli jóságot, amit vélünk érdemtelenekkel tenni hasznosnak láttak testvéreink.
  Az Úristen is azt vallja az Ő Szentírásaiban, hogy „ne féljetek, mert szomorúságotok örömre változik!” Hát mi is így járánk — hála érte a jó Mindenhatónak — mert a nagy szomorúság, ami érte családjaink és gyermekeinket, örömmé kezd változni, amikor szem és fültanúi vagyunk annak a nagyságos szeretetnek, amit erdélyi testvéreink hozának közibénk.
  A fentebb nevezett gyönyörű ünnepen olyan verőfényes napra virradánk, mintha csak az Isten igen szép virágos kertje: a természet is tudta volna, hogy ma Józseffalván megjelennek az első kacagások az ábrázatokon. Megmaradt templomunk harangjai is mintha szebben, vígabban híttak volna a szentáldozatra. Hogyne mentünk volna!!! Templomunkban a nagy misét Bálint József igazgató úr mondta s szála hozzánk a szószékről is. Úgy prédikált, ahogy nekünk kellett. Nemcsak megvigasztalt most immár másodversen, de ki is fejté, hogy milyen szép ünnep is vagyon a mai nap s hogy sohase felejtsük el ezt a napot, s ne búsuljunk, mert nékünk az égben nagy pártfogóink vannak, nemcsak a földön. S ezek között a nagy pártfogók között az első édes jó anyánk: a Boldogságos Szűz Mária, aki a mi népünknek s így nékünk is Pátrónánk s hosszú történelmi életünk minden viharában, amikor béborult az ég felettünk, vigyázott reánk s a nagy Szenttől adott ősi szent hitet megőriztette vélünk, hogy ezt az ősi örökséget gyermekeinknek is sértetlenül adjuk át.
  A nagy mise és a prédikáció után a mi jó plébánosunk külön misét monda és prédikációt a német katolikus testvéreknek, akik szép számmal gyülekezének össze a szentáldozatra.
  Vasárnap délután 3 órára ismét keresztény tanításra gyülénk össze az Isten házába, ahol plébános urunk oktatgatott a hitben és erkölcsben. Utána kijövénk a templomból és a templom előtti téren Seyfried Ferenc mérnök úr tarta előadást. Olyan kedves hozzánk ez az ember s úgy beszélt, hogy szívesen hallgatók.
  Ekkor már délután 6 órára fordult az idő s mivel nálunk eleddig augusztus 20-án volt a búcsú, megszólalt falunk harangja s visszasieténk templomunkba, mert oda már bégyülekeze, aki csak teheté, hiszen innen vonultunk leégett falunk első új háza alapkőletételének ünnepélyes cselekményére, amit Bálint József igazgató végezé el. Előbb bent a templomban segítségül hívók a Szentlélek Úristent s zászlók és lobogók alatt vonulónk az első új ház kemény beton alapjához, ahol a zászlóink megállának azon a dombon, ahová fellépe az alapszentelést végző pap is.
  Még ez előtt énekkarunk szép énekeket énekele s azután Bálint igazgató beszélt. Elmondá, hogy a hamu és az üszők helyén új ház épül. A hamu és az üszők, pernye megelevenedik, mint a főnix madár hamuja, a mese Józseffalván valóra válik s a régi romjain a cselekvő szeretet új lakást épít a szomorú testvéreknek.
   Még azt es mondd, hogy legyen ez a ház fundamentuma a hitnek, annak a hitnek, ami napkeltétől napnyugtáig, meghódította az egész világot s legyen őrzője annak a hitnek itt a messze keleten, amit őseinktől, apáinktól drága örökségként kaptunk. Legyen ez a ház fundamentuma a reménynek, amiben él gyermekeink szebb élete és boldogsága. Legyen alapja ez a ház a szeretetnek, amely összeköt minket, testvéreket, bármelyik részében élünk e széles világnak és legyen alapja a békességnek, annak a békességnek, amelyről a nagy Mester azt mondd: "Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, nem mint a világ adja, adom én nektek“! Azután dr. Németh Kálmán plébánosunk elolvasá az alapkőbe helyezendő okiratot, elénekeltük a 138. zsoltárt, amit húsvétkor a feltámadáskor szoktunk énekelni s azután Bálint igazgató megszentelé az alapkövet s az Atya és Fiú és Szentlélek Úristen nevében elhelyezé az okiratot. Ezután felhangzott a pápát dicsérő ének s visszamenénk a templomba, ahol hálát adánk ott Úristennek, hogy ilyen felségesén szép napot ada nekünk. Hogy megérhettük azt, hogy a régi ház helyén, szomorúan síró hamu helyett, immáron beton alapokat látunk.
  Ezt a nagy örömünket akarók megírni minden testvérnek, aki segített rajtunk. Mert, nagydolog a segítség olyankor, amikor az embernek semmije se marad az égvilágon, csak üszők, hamu és pernye s még valami: örökké síró, könnyező, pirosra hasadt két szem s kenyérért és szerető vigasztalásért zokogó gyermeksereg.
  A segítségre ezért ezután még nagyobb szükségünk van, mert épületeink félbe-szerbe maradnak, ha nem gyűjtenek erdélyi, bánsági és szatmári, váradi s más testvéreink még pénzt, amivel építeni tudjunk, mert nekünk biza pénzünk nincs s kereset után most nézni nem tudunk.
Ezért örömünk tudósításához hozzáadjuk azon szívbéli óhajtásainkat is, hogy a mélyen tisztelt szerkesztőség gyújtsa tovább azt a szent lángot, amelyet az Úr Jézus gyújtott először a szívekben, amikor közibénk jöve és szóla: „Tüzet jöttem bocsátani a földre s mit akarok, ha nem azt, hogy meggyulladjon és égjen“! Erre a tevékeny szeretettűzre, az adakozó szívre még nagy szükségünk van, ezért azt üzenjük, kérjük nagy szóval és hálás szívvel: Segítsetek Testvéreink! Segítsetek!!!!!
   Maradunk hálás tisztelettel a tekintetes szerkesztőségnek és minden jó testvérünknek.
   Józseffalva, 1939. aug. 21-én.
  A leégett és bizakodó Józseffalvi testvérek
                                                                                      *
   Azóta hírül adtuk már azt az örvendetes tényt is, hogy az első józseffalvi új ház most, szombatonm tető alá kerül. Ezt az első új házat vasárnap szentelik meg.

Keleti Újság, 1939. augusztus 30. Az épülő Józseffalván vasárnap szentelték meg az első tető alá került épületet. Pap Sebestyén gazdálkodó telkén áll már az első ház, mint a kormos romokból kiemelkedő élet jelképe. „Keleti Újság“ munkatársának helyszíni tudósítása.(Józseffalva, augusztus 28.)
                                            *******************************************
  Kétféle könny hullott Józseffalván. A nagy tűz sem tudta kiégetni a könnyeket: akkor — azon a fájdalmas emlékű Áldozócsütörtökön — otthonsirató könnyek patakzottak... Most vasárnap „a lélek fehér vércseppje” örömkönnyekké, hálakönnyekké változott: József falván messzire virít, boldog vidámsággal kacag már az első tető alá jutott épület piros cserépfedele...
  Olyan messze látszik, hogy Erdélyben is látják, Bánságban is látják az első valóságot, első érzékelhető eredményét a szívek csodálatos összefogásának, melynek neve: józseffalvi segélymozgalom...
  Amikor először jártam a pusztulás földjén, ezt a címet írtam beszámolóim fölé: „Az elpusztult József falván." Most már derűsebb árnyalatot kap a józseffalvi tudósítás. Most már így írhatom: „Az épülő József falván!"
  A tűzvész óta Józseffalva első boldog vasárnapját élte át: az elsőnek elkészült új épületet szentelték meg.
  Erről az örömünnepről írom a következő sorokat:
  Nyüzsgő hangyaboly.
  Józseffalva olyan most, mint valami nagy üzem. Nyüzsgő hangyaboly, ahol nagy nekikeseredett szorgalommal „szeme van a munkának”. Lenn a völgyben a vályogvető telepen százszámra gyúrják az agyagot, formálják a téglát, száradni rakják, tízezer számra állnak a leendő falba valók. Óriási üzemre berendezett téglagyár ez!
  Aztán hatvan istensegítsi fuvaros sürög-forog, hord, térül: jön a kavics, a telkekre szállítódik a tégla, az alapokhoz kerül a beton.
Itt a házalapokat jelölik ki, ott már ássák is. Emitt az ácsok faragnak, amott már emelik a falakat és...a templom mellett a legelső leégett tűzhely mögött már ott emelkedik büszkén az első épület.
  Szombaton lázas sietséggel teszik rá a tetőt, helyezik el a cserepeket: megígérlek, hogy szombaton áll az első épület. És a szó, az ígéret szent Józseffalván. Szombat délután Pap Sebestyén telkén az épület ormára felkerült a bokréta. Pap Sebestyén volt az, aki mikor a háza égett, csak azért könyörgött, hogy az Isten legalább a templomukat hagyja meg, ahova imádkozni mehessenek. Most ez a négygyermekes család jutott legelőször fedél alá...Este mikor a munkából hazatérnek az emberek, csillogó szemmel nézik az első házat:
  — Milyen boldog lehet Sebestyén! — mondják, de hangjukban nem cseng semmi irigység és hozzáteszik: A miénk is meglesz csakhamar...
  Mikor Pap Sebestyén hazaérkezett este a téglavetésből, az asszony fogadta, nyakába borult és csak annyit tudott mondani:
  — Ni mit adott az Isten! — aztán úgy sírtak ketten, mint a gyermekek. És körülöttük állott a négy apróság. Beléjük kapaszkodtak, és nem értették, hogy édesszüléik miért is sírnak,.,
  „Nem reméltük, hogy lesz falu".
  Beszéltem Pap Sebestyén feleségével. Ott áll annak az összeeszkábált kalibának ajtajában karján a legkisebb gyermekkel. Tekintete az új épületet simogatja.
 — Egész nyáron másutt húzódtunk meg. Aztán mégis csak itt húztuk meg magunkot. Eleget búsultunk, hogy beesett az eső, de mégis csak a mienk volt — mondja ízes magyar szóval.
 Azt kérdem most tőle, hogy hitték-e, remélték-e, hogy felépül-e valamikor a falu?
 — Ahogyan nem álmodtuk, hogy elégünk, úgy nem reméltük, hogy lesz még falunk. Szemeinket is kisírtuk, hogy elégett mindenünk. Azt sem tudtuk mit sirassunk: házat, ruhát, a gyermekek ruhátlan kis testét...Azt hittük mindig így lesz...Ez az alig huszonhét éves négygyermekes anya most úgy mondja, hogy szinte elfulladva kiszakad belőle:
 — Köszönjük a jó embereknek!...
 Kérdem tőle, hogy mit éreztek akkor, mikor megérkezett a híre, hogy nincsenek egyedül nagy szerencsétlenségükben, hogy Erdélyben megmozdultak testvéreik a falu újjáépítésére.
 „Értük imádkozunk, amíg csak élünk".
 — Mikor megjött a hír a Keleti Újságban, örömünkben azt sem tudtuk ébren vagyunk-e. Olyan jól esett minden, amit értünk tettek, úgy sírtunk, amikor hallottuk, hogy a kolozsvári magyar diákok még éheztek is miattunk, hogy a pénzt ide küldhessék. Ha a plébános úr elutazott, alig vártuk, hogy hazajöjjön, hadd lássak jó hírrel jön-e. Aztán a biztató hírek helyett megérkeztek az első cserepek, a gerendák és akkor már kezdtük hinni, hogy lesz falunk...És most itt áll a házunk, nem kell, nézzem már a fellegeket, hogy esik-e.
 — Mit üzen azoknak a testvéreknek, akik olyan jó szívvel segítettek? — kérdem.
 — Egyszerű asszony vagyok én. Nincsen nekem szavam, csak könnyem...De mindennap értük imádkozunk, amíg csak élünk...

                                                                 **************************************
   Vasárnap reggel a megmaradt ünneplő ruhák mind elkerültek. A templom féltizenegy órára már kicsinek bizonyult, tisztára mosott ruhában a gyermekek: baloldalt a leánykák, jobboldalt a fiúcskák. Mögöttük baloldalt a lányok és az asszonyok, jobboldalt a bársonykabátos, nadrágos legénykék és a barázdás arca férfiak. A lánykák kezében virág. Hogy honnan került — rejtély, hiszen a virágoknak még a gyökere is elégett...
  Bálint József, az erdélyi római katolikus Népszövetség igazgatója mondja a szent misét. A kóruson száll az ének. Milyen szép, milyen szívükből tudnak énekelni! Bálint József szentbeszédet mond. Krisztusról beszél, aki ott jár közöttük és építi az új életet. Az új életet, amelynek már látják kibontakozását. Az új életet, amelyet úgy sóvárognak, hogy ahányszor csak említeni hallják, könnyes lesz a szemük...Aztán szép rendben körmenetté formálódik a nép, felöl a zászlók, aztán a gyermekek, a fiatal sorban levők, aztán a szülők. Az apák fogják közre Bálint Józsefet és plébánosukat, Németh Kálmánt. Odakanyarodik a menet az első új épülethez. Az emberek ott állnak a még eltakarítatlan kormos omladékokon. A gyászos romok közül diadalmasan emelkedik ki az élet. Az első „élet", ahogyan ők is székelyesen nevezik házukat.
  Az egyházi szertartás hangjai szállnak az ég felé. Az énekkar felel rá négy szólamban — latinul! Mert ezt is tudják a józseffalvi énekesek.
  Bálint József végzi az épület megszentelésének szertartását, majd beszédet mond:
   „Titeket szeret az Isten, mert jók vagytok". Hálát adunk most Istennek, hogy a pernye helyén felemelkedett az első új épület. Köszönjük néked Isten, hogy nem hagytad elveszni, nem hagytad elcsüggedni őket. Megengedted, hogy megmaradjon az az egy ház, amelynek tornya az ég felé mutat. Megmaradt, hogy legyen egy hely, ahova Krisztushoz betérhetnek, mintha az elpusztult otthon helyett hazamennének. Itt imádkoztak és az ima hangjai messze szálltak. Meghallották testvéreink, akárhol is élnek. Erdélyben, Bánságban, Szatmár vidékén vagy a tengereken túl. Nem vigasztaló szép szavak, hanem a tevékeny szeretet jött segítségül. Mi, testvérek, nem azért jöttünk, hogy kíváncsiskodjunk, hogy csak szomorúságot lássunk és vigasztaljunk. Azért jöttünk, hogy tegyünk. A cselekvés első példája itt áll! Ha lélekben szétbontanánk ezt a házat, mennyi könnyet találnánk a betonalapban, a téglákba temetve. Belefolyt a ti könnyetek is és ez olyan értékessé tette ezt az épületet mintha a világ legszebb palotája lenne. A téglákba belevetődött az értetek aggódó testvéri szeretet s most belevésődik szívetekbe a testvéri szívek dobbanása. Bírjatok...bírjátok ki magatokat még egyszer!...A fájdalom könnyei helyett hulljanak az öröm könnyei. Menjen el a testvéri szívekhez az üzenet, hogy testvéri nemes elhatározásából felépül most már a többi ház is. Házak hosszú sorát, gyümölcsöstől roskadó fákat, kacagó gyermekeket látok már itt a romok helyén... Megérdemlitek. „Titeket szeret az Isten, mert jók vagytok”!
   Egyetlen zokogás a tömeg. Mélyre hullnak a fejek. Aztán megtisztulnak a tekintetek. Valami rajongó tekintettel, nagy-nagy bizakodással nézik az első házat és énekelnek. Zsoltárt énekelnek. Nagyon mélyről, a lélekből törnek fel a hangok. Ezek az emberek, most boldogok...Visszamennek a templomba, áldást kapnak, majd csendben szétoszlanak.
  Vasárnap délután Németh Kálmán plébános megszentelte azokat a gazdasági gépeket, melyeket az EMGE küldött a józseffalvi gazdáknak. Két vetőgép, egy szecskavágó, egy henger-rosta, két eke állott a templom előtt, jobb földművelés ígéretével. Mind ott volt a falu népe. Az újonnan alakult gazdakör, amely az EMGE kötelékébe tartozik, ezután tartotta meg első gazdaköri ülését. A templom mellé telepedtek le a fűre. De ott voltak az asszonyok, a gyermekek is. Seyfried Ferenc mérnök magyarázta el a gépek kezelését, majd Medgyessy István temesvári szakértő mondott hasznos szavakat a földműveléséről.
  Így végződött a nagy tűz utáni első örömnap Józseffalván, ahol most azért imádkoznak, hogy a világ rádiói között cikkázó nyugtalanító hírek békéssé változzanak. Hogy az a munka, amely új életet ígért a romok fölött — nehogy megálljon.
  HOROSZ BÉLA

 

Források:
1. Keleti Újság, 1939.
2. László János-kézirat.
3. Jancsó Elemér: A bukovinai magyarok mai helyzete. Budapest, 1934. (Jancsó, 1934.)
4. Paál Árpád: Józseffalva. Dr. Paál Árpád helyszíni jelentései a bukovinai székely-magyar község helyzetéről az 1939. május 18-iki tűzvész után. Nagyvárad, 1939. (Paál, 1939.) 4.
5. Egyes forrásokból tudjuk azt is, hogy a magyarokon és a románokon kívül néhány zsidó és katolikus német család is színesítette a falu etnikai összetételét, de utóbbiak felekezeti alapon inkább a székelyekkel házasodtak, s a beházasodások révén teljes egészében közéjük asszimilálódtak. A helyi zsidókra lásd: Dévényi, 1944. 12–13. 1939-ben 3 német eredetű, vagy vegyes magyar-német családot tartottak számon a faluban. Bothmer Károly kolozsvári konzul jelentése Csáky István külügyminiszternek. Kolozsvár, 1939. augusztus 19. MOL, K 64, 82. cs., 1939/27. t., 1134/1939. res. sz., 738/1939. sz.
6. Levél Krywald Ottónak, Hadikfalva, 1939. június 15.(Kézírásos eredeti. MTAK, Ms 10.528/189. sz.)