Dr. Raimund Friedrich Kaindl - A magyarok telepítése
Bevezetés
Méltán dicsőítik minduntalan azt az erőt, amellyel a fiatal Ostmark (Keleti Őrgrófság) egy évezreddel ezelőtt a német élettel együtt a kultúrát és a tudást terjesztette. Ezt a befolyást Ausztria a tizennyolcadik és tizenkilencedik században a jelenlegi Ostgauban (Keleti Körzetben) ismételten bizonyította.
Bukovina a lakossági elemek sokszínűsége tekintetében méltán nevezhető nagy hazánk képének. Mintegy 10 500 km2 területén az 1890. decemberi népszámlálás szerint körülbelül 265 200 rutén, 208 300 román, 50 000 német és 83 000 németül beszélő izraelita, 24 000 lengyel él, akikhez a szlovákokat is hozzászámolták; továbbá 8100 magyar és 3200 lipován (nagyorosz); ehhez jön még kis számú cseh, szlovén, szerb-horvát és olasz; de az örményeket és a cigányokat is – bár őket már nem számolják külön – etnográfiai és történelmi szempontból Bukovina sajátos lakossági elemeinek kell nevezni. Ez a sokszínűség egészen a moldvai időkig nyúlik vissza, amikor is az összes említett nép és nemzet – a szlovákok, valamint a csehek, szlovének és szerb-horvátok kivételével – már képviseltetve volt itt.
Nemcsak Bukovina lakosságának tarka összetétele, hanem annak gyors növekedése is az osztrák uralom idején igen érdekessé teszi annak vizsgálatát. Amikor Bukovina Ausztriához került, mindössze körülbelül 60 000 lakosa volt, vagyis nagyjából annyi, mint amennyien ma a tartományi fővárosban egyedül laknak. A tartomány abszolút népessége azóta körülbelül a tízszeresére nőtt, mivel az 1890-es év végén Bukovinában 646 591 lelket számláltak. Míg az osztrák uralom kezdetén 1 km2-en átlagosan alig 6 ember lakott, addig az 1890-es évben a Prut és a Dnyeszter közötti terület minden egyes km2-én több mint 100 lakos élt, és még a legritkábban lakott területen, a felső Szucsava mentén, a Sipot környéki erdővidéken is 10 lelket számláltak minden egyes km2-en. Ez az erőteljes növekedés a természetes szaporodás mellett mindenekelőtt a bevándorlásnak és a betelepülésnek köszönhető.
A kolonizáció azonban mindenekelőtt az anyagi és szellemi kultúra gyors fellendülésének is tulajdonítható. Ez különösen a német betelepülésre igaz. A bukovinai német kulturális munka legfényesebb emlékműve a czernowitzi német Ferenc József Tudományegyetem, amely nemrég ünnepelte fennállásának huszonötödik évfordulóját. A válasz arra a kérdésre, hogyan volt lehetséges egy olyan, három-négy emberöltővel ezelőtt még csak ritkán, többnyire románok és rutének által lakott földön, ahol még a görögkeleti érsek vikáriusa sem tudott írni-olvasni, huszonöt évvel ezelőtt a német főiskolát szükségletként követelni és megalapozni, e munka utolsó része adja meg.
A bukovinai betelepülési ügyek vizsgálata azonban önmagában is érdekes. Mert e mintegy egy évszázados törekvések bemutatása nemcsak a kultúrtörténetileg fontos momentumok bőségét tárja fel, hanem hozzájárulás Ausztria igazgatástörténetéhez is, különösen mivel itt kiváltképpen állami kolonizációról van szó. A munka minden bizonnyal... .ezáltal nem szívesen mellőzött hozzájárulás lesz az Ausztrián belüli belső kolonizációs törekvések csekély irodalmához.
Eddig Bukovina kolonizációtörténetének csak néhány szakaszát vizsgálták pontosabban, nevezetesen a lipovánok és a magyarok betelepülését, csekély részben a németekét is. Ezen összetett és évtizedekig tartó törekvések részletei azonban csak akkor válnak érthetővé, ha azokat teljes terjedelmükben szemléljük. Ezért ez a könyv a bukovinai településügyet először annak általános fejlődésében követi nyomon, és csak ezután tér ki az egyes települések kolonizációjára. Ennek során a bevándorlást is röviden figyelembe veszi.
A jelen munka közel fél évszázados kutatás gyümölcse. Több mint negyven éven át gyűjtötte az anyagot a bukovinai történelem kutatása körül elévülhetetlen érdemeket szerzett Franz Adolf Wickenhauser pénzügyi tanácsos († 1891), ami azután az ő kívánságára a hagyatékából szállt rám, és amelyet én kiegészítettem, valamint feldolgoztam. A kéziratos anyag olyan gazdag bősége állt rendelkezésemre, hogy annak uralása és áttekinthető bemutatása nem csekély fáradságomba került; gyakran jelentős számú jegyzetet és oklevélkivonatot használtam fel egy kevésbé terjedelmes szakaszban. Egyébként magától értetődik, hogy a már meglévő szakmunkákat, mint amilyenek Wickenhauser, majd Polek, Zieglauer és a saját munkáim is, alaposan felhasználtam. Zieglauer és Polek utóbbi években megjelent kitűnő munkái nélkül a jelenlegi könyv befejezése egyes szakaszokban egyáltalán, vagy legalábbis nagymértékben megnehezült volna. Ezekben a fejezetekben a rövidség kedvéért ezekre a nyomtatott művekre utaltam, és a kéziratos anyagra való hivatkozásokat arra az esetre korlátoztam, ha az semmi különösen fontosat nem kínált. A számos oklevél közül csak keveset közlök mellékletként, annál inkább érvényre jutnak azok a szövegben. A hely- és népnevek írásmódjában általánosságban a most szokásos, sajnos nem hibátlan; ahol alkalmasnak tűnt, ott szándékosan a dokumentumokból és jelentésekből átvett formákat használtam (Bukovina, Buccowina, Bukowiner, Bukowinær, Bukowinaer; Sireth; Rusniaken; s. a. többi.)
És így léphet a nyilvánosság elé ez a könyv, amely a sok fáradság és gond ellenére természetesen még bizonyára számos hiányosságot mutathat fel. Több okom is van arra, hogy ezt a régóta előkészített munkát további késedelem nélkül közreadjam. Mindenekelőtt úgy vélem, hogy a Wickenhauser hagyatékából mielőbbi megjelentetésre rám bízott anyagok felhasználásával nem halogathatom tovább a döntést, mivel ezek az évtizedek alatt összegyűjtött anyagok alapul szolgálnak majd a további tanulmányokhoz és kutatásokhoz. Jómagam, akit más munkák a következő évekre teljesen le fognak kötni, nem remélhetem, hogy a jelenlegi munka további kiegészítéséhez bármi érdemlegeset hozzá tudok tenni, és nem szeretném, ha az a szemrehányás érhetne, hogy e könyv megjelenését mértéktelenül késleltettem vagy éppen meghiúsítottam. Végül pedig úgy gondolom, hogy e könyv megjelentetésével méltó módon emlékezhetek meg Wickenhauser halálának tizedik évfordulójáról: járuljon hozzá ez ahhoz, hogy ébren tartsa az emlékezetét ennek a férfinak, aki vasmaroknyi szorgalommal igaz becsületességet és ritka szerénységet egyesített magában.
………………………..
Negyedik rész
A magyarok telepítése
Első fejezet
A magyar telepesek eredete Bukovinában és a legrégebbi telepítések
1. A magyar telepesek Moldvában és az ő származásuk.
2. Az első telepítések Bukovinában (Istensegíts és Fogadjisten)
1. Bukovinába, az első magyar telepesek nem közvetlenül Magyarországról jöttek, hanem Moldvából költöztek át*. Kétségtelen, hogy az akkor alakult moldvai vajdaságba már a 14. században is vándoroltak be magyarok és különösen székelyek Erdélyből, és közte, az annak részét képező, Bukovinába is. Nikolaus Kostin moldvai krónikás véleménye szerint Szucsáva neve is egy Szűcs nevű magyartól származik, akinek szűcs volt a mestersége, aki állítólag itt telepedett le.**
Ha ez az eredeztetés így nem is igaz, ugyanakkor az a feltételezés elfogadható, hogy mint az oláhok és a szászok, jöttek ide a magyarok is, már a tartomány Nagy Lajos általi elfoglalásakor, és a Moldvai fejedelemség megalapítása után is. A 15. században Moldvába menekült sok huszita is, akik a csángós nevet vették fel. A magyarok moldvai jelenlétéről, következő évszázadokból is számos tudósítás maradt fenn. Elegendő itt azokra az említésekre gondolni, amit a szász telepesek mellett, mások is, szóba hoztak.
A 18. században létszámuk a magyarországi politikai emigránsokkal növekedett, elsősorban azokkal a magyar, részben székely menekültekkel, akiket - az 1763-tól kíméletlenül véghezvitt - erdélyi határőrség felállítása, menekülésre kényszerített. A menekültek kisebb része dezertőr volt a hadseregből, voltak köztük magyar telkes jobbágyok /?/ is. Ezek a bevándorlók többnyire otthonosan letelepedtek és legalább részben a jómódú gazdákhoz számítottak. Olykor ezeket az embereket a csángókkal azonosították, mert az ő soraikból rekrutálódtak a Bukovinába bevándorlók is. Annak is mondták: csángó- magyarok bevándorlása.
*A magyarokról való fejtegetések, ahol nincs kifejezetten más jelölve: Zieglauer ”Geschichtliche Bilder aus der Bukowina zur Zeit österreichische Occupation” (Czernowitz 1893) és Polek „ Die magyarischen Ansiedelungen Andreasfalva, Hadikfalva und Joseffalva in der Bukowina” (Czernovitz 1899) pompás új munkáin alapulnak. Innen kezdve megszűnik a forrásra való hivatkozás e két tanulmányra.
**Letopisitile terit moldavit (Jassi 1852) I, 91.
2. Az első magyar telepesek Bukovinába költözését és a két legrégebbi telep - mégpedig Cibeni vagy Istensegíts és Jakobestie vagy Fogadjisten – létrejöttét, némi homály fedi. Egyik általánosan elfogadott vélemény szerint, ami nem egészen megalapozott, ezek az első telepesek, összesen mintegy 100 család, az 1777-es évben Mártonfy Mór misszionárius vezetésével Moldvából jöttek és megalapították a két nevezett települést.
Nem ismerünk olyan hivatalos dokumentumot, ami ezt az eseményt ebben az összefüggésben hozná. Teljes joggal vethető fel ezzel a véleménnyel szemben, hogy Mártonfy később az ő jelentéseiben erről az érdeméről - e két falu alapításában játszott szerepéről - nem írt. Ugyanis, például később, amikor 1784 őszén megbízottként, Moldvába küldték, azzal dicsekedett, hogy 150 dezertőrt rábírt arra, hogy Ausztriába visszatérjen.
Ezzel szemben nem vitás, hogy Mártonfy minorita szerzetest a bukovinai kerületi adminisztráció már 1777 kezdetén Bukovinába hívta, feltételezhetően azért, hogy megkezdje a magyarok bevándoroltatását. A magyar telepítések kezdete bizonyára már Splényi idejére esett.
A székelyek beáramlása egyébként folyamatos volt. Így aztán az 1778. november 3-án tartott összeírás szerint Erdélyből jövő bevándorlók száma nem kevesebb, mint 5018 fő volt, köztük 1768 székely (930 férfi és 838 nő). Enzenberg az 1779-es év októberéből származó emlékiratában, e két telepről a következőket jegyzi meg: „Azok a … székelyek vagy magyarok, akik már évekkel ezelőtt Erdélyből Moldvába emigráltak, két falut létesítettek, név szerint Helf-Gott és Vergelts-Gott vagy magyarul Isten- Segitsch és Fogod-Isten. Ezeket a helységeket szabályszerűen kitűzték, és az egyik házat ugyanolyannak építették, mint a másikat, így ez a rend nagyon tetszik még a többi bukovinaiaknak is. A házak összeállítása során az ügy hasznossága szempontjából jól lett volna, ha egy időre kirendelnek, egy pár ügyes, nemcsak egyedül a rajzoláshoz, hanem– nota bene - az építés-kivitelezéshez értő mérnököt is.” Ezeknek a telepeknek a sajátos viszonyairól keveset tudtunk. Csak Istensegíts esetében tudott Wickenhauser a helyi hatóságok hozzáférhető beszámolóira támaszkodni. A következőket mondja: „Istensegítsen az épületekhez a fát a tartományi katonai közigazgatás adta. Az istensegítsi határ, a szolkai kolostorhoz tartozott, amivel a falubeliek – ugyanúgy, mint a klimóczi lipovánok a putnai kolostorral – Szent György napjáig (1785. április vége) érvényes szerződést kötöttek. Lekötelezettség helyett évenként 150 forint megváltást fizettek. Mártonfy volt a falukáplán, évi 255 forintért vállalta a papi teendők ellátását. Az 1784-1786 közötti években is volt székely bevándorlás Moldvából, újak jöttek ide, a régebben letelepültekhez. Mivel a cibényiek már kifizették a házaikat, és nem volt elegendő telek mindenki számára, máshol kellett nekik telket keresni. A többség kivándorolt. Mihelyt 1786 áprilisában és májusában végbement a letelepedés a székelyek bevonultak a házakba és az udvarokba. Így jött létre a falu: Cibény.” Az ismertetésből és még sok más elővezetendőkből láthatjuk, hogy Enzenberg egész különlegesen támogatta a magyar telepeseket.
A végén még meg kell jegyezni, hogy nem ismerjük, milyen további kedvezményeket vagy támogatásokat nyújtott a tartományi adminisztráció a székely bevándorlóknak. Semmit sem tudunk erről. Annyi megengedhető, biztosan elfogadható, hogy a hatóságok a katonaszökevényeket nem vonták felelősségre, mert különben a fent említett elemek odaáramlását biztosan megszüntették volna. A gyér népesség szívesen látott növekedését többre kellett tartani, mint a bevándorlókkal szembeni kemény fellépést, mert akkor kevesebben lennének itt. Rájöttek arra, hogy - Moldvában még mindig nagy számban (7-8000) lakó magyarokból - tervszerű ideköltöztetés lehetséges.
Második fejezet
Második magyar telepítés II. József alatt
1. Új javaslatok és előkészítések.
2. A telepesek megérkezése és az ideiglenes elhelyezésük.
3. Hadikfalva telep; Laudonfalva tervezett telepítése.
4. Józseffalva telepítése.
5. Andrásfalva.
6. Az egykori telep Rarancze-ben.
7. Ennek a telepítésnek az összefoglalása és eredményessége.
1. A magyarok tervszerű telepítését Bukovinába maga II. József császár kezdeményezte. 1783. november 9.-i kéziratával megparancsolta Hadik Andrásnak, az udvari haditanács elnökének, hogy néhány altisztet küldjön a dunai fejedelemségbe a dezertőrök felkutatására és a határon történő áthozásukra. Ezt a deklarációt az Ausztria és Törökország között létrejött megállapodás tette lehetővé. Az udvari haditanács kezdeményezésére nemcsak a Moldvában és a Havasalföldön tevékenykedő császári udvari ügynök von Raicevich segítette a kiküldött altiszteket, hanem 1784 májusában lement Jászvásárra Josef von Bedeus kapitány, a csernovici adminisztrációs iroda vezetője is. Ennek a kapitánynak egy későbbi tudósításából (Jászvásár, 1785. április 6.) tudjuk, hogy rajta és a nevezett udvari ügynökön kívül még hét császári altiszt, egy sebészorvos és két kórházi ápoló ténykedett a magyarok felkutatásában és vissza hozatalában.
Ez a feladat nem volt könnyű. A menekültek, mint már a fentiekben említettük, otthonosan letelepedtek, olykor egész falvakat képeztek és a földbirtokosok, bojárok és a fejedelmek hasznos alattvalóivá váltak. Sokan közülük már évtizedek óta Moldvában laktak, jól érezték itt magukat, többnyire hazájukról elfeledkeztek, különösen a terméketlen határvidékre nem kívántak visszatérni. Nem csábította ezeket az embereket a visszatérésre a teljes büntetlenség garantálása sem. Ehhez jött még hozzá az is, hogy I. Alexander Maurokordat moldvai fejedelem Ausztriával szemben ellenséges politikát folytatott. Mivel, már említett osztrák-török határmegállapodás szerint az igazolt dezertőrök kiadására kötelezték, tudta azt is, hogy ez alapján Ausztria törekedhet arra, hogy csaknem az összes menekültet Moldvából Bukovinába befogadja, azokat is, ezeken kívül, akiket oda akar csalogatni. Ennél fogva érthető, hogy az említett osztrák képviselők eljárásával szemben bizalmatlanok voltak. A visszaköveteltek közül sokan kihallgatásra, Jászvásárra a Diván elé mentek, hogy védelmébe vegye őket. A fejedelem, 1784. december végi bukása után Ausztria számára kedvező helyzet jött létre. Ugyanis II. Alexander Maurokordat trónra lépésére néhány hetet várni kellett. Jellemző erre a helyzetre, Bedeus kapitány február 16-án befutott jelentése „hogy ő a jelenlegi interregnumban úgy profitál, hogy az altisztjei, a dezertőrök felkutatására akadály nélkül egész Moldvát átfésülhetik, emellett megbízható információkat szerezhetnek egyéb dolgokról is. Mindenesetre ezzel hízelgő kilátás jött létre, miáltal ezek az altisztek szabadon körbe járhattak Moldvában, oda is, ahová eddig be sem léphettek, a legjobb lehetőség nyílott arra, hogy a lehető legjobban elősegíthessék a visszatérőket, és egyben a hadsereg- és a székely dezertőrök is visszatérésre törekedjenek”.
Mint látható a moldvai kormányzat bizalmatlansága nem volt megalapozatlan. Ehhez jön még, hogy az osztrák kiküldöttek némely melléfogása is kárt okozott. Ezen felül a konstantinápolyi osztrák internnuncius, von Herbert báró is szörnyen panaszkodott. Azok a panaszok, amelyeket ő előadott, és Ausztriának szeretett volna elküldeni, megalapozatlanok voltak ugyan, de a panaszok magja, hogy a kiküldöttek nemcsak a tényleges dezertőrök visszavándoroltatása érdekében ügyködnek, hanem amit már az állami célok lefektetésének napjaiban is tudtunk biztosan, annak jogosságát, hogy a Bukovinába bejött székelyek nagy számban nem katonaszökevények voltak. Bedeus és az ő felettese Enzenberg természetesen ebben az eljárásban semmi meghökkentőt nem látott, és ennek megfelelően adta ki az igazolást (1786. február és március). Egyébként a moldvai kormányzat sem volt az ellenszerek alkalmazásában válogatós: „Először megpróbálták az altiszteket megvesztegetni, hogy a letartóztatások során ne túl szigorúan járjanak el és akadályozták a dezertőrök önkéntes jelentkezését. Aztán kiadtak egy fejedelmi parancsot, mely szerint, azok a dezertőrök, akik nem szívesen térnének vissza, moldovai nőkkel, vagy moldovai magyar nőkkel házasodhatnak, az összes határőr, aki a kivándorlás előtt nem vette fel a fegyvert, nem követelhető ki. Továbbá a fejedelem tudatta, hogy azokat az osztrák tiszteket, akiket vidéken meglátnak, azokat a katonai rendőrséggel vissza kell kísérni, és senki sem adhat felvilágosítást arról, hogy a dezertőrök mely ezredhez tartoznak.
Mint látjuk, tehát sok nehézséget kellett leküzdeni. Már az általános részben említésre került a telepítésügy egyik kedvezménye az 1784. szeptember elsejei általános megkegyelmezés. Ezt a kegyelmet az augusztus 23.-i jegyzék következtében elsősorban a székelyekre alkalmazták, akiket más földművelőkhöz hasonlóan, mint alattvalókat Bukovinában letelepítettek és ráadásul „meghitt és bizalmas úton”, mindenekelőtt Mártonffy istensegítsi plébános igyekezete által. Akiknek nem jutott hely csak azoknak kellett, a parancsok értelmében, Erdélybe vagy más katonai határőrvidékre mennie. Enzenberg ennek érdekében az erdélyi főparancsnoksággal egyetértésre jutott. Nyomatékosan alá kell húzni, hogy az udvari haditanács, e szeptember elsejei dekrétuma csak az erdélyi határőr családokra vonatkozik, de nem vonatkozik a hadiezredek dezertőrjeire és az erdélyi alattvalókra /jobbágyokra?/. Enzenberg, teljes igyekezettel magára vállalta a székely telepítést. Tevékenysége a lipovánok letelepítésnél, valamint nem egy kijelentése a német telepítések lehetetlenségéről, azonban nem bizonyultak helyesnek. Nem titkolható el, hogy az ő példája a magyarok letelepítésénél, elfogultsága a német telepítésekkel szemben, egyszer még reflektorfénybe kerül. Látni fogjuk, hogy a németek telepítéséről alkotott véleményével, a székely falvak túlzott dotálása és a kiosztott pénzbeli támogatások miatt, valamint, hogy ezeket a telepeseket jobban dicsérte, mint amit megérdemeltek volna, ellentétbe került másokkal. Mindez egy körülményen keresztül megvilágítható. Enzenberg kezdettől fogva annak a tervnek volt a híve, hogy Bukovina az erdélyi határ katonai folytatása. A bennszülött lakosság, ahogy erről II. József császár 1783-ban maga is meggyőződhetett, erre a tervre alkalmatlan, és ezért annak megvalósítása el is maradt. Talán Enzenberg arra gondolt, hogy egy bőséges székelytelepítés az ő szándékát megvalósíthatóvá tenné.
Enzenberg, a császár akaratával egyezően még 1784 szeptemberében Mártonffy minorita szerzetest Moldvába küldte. A szőlőművelés bukovinai bevezetése és elterjesztése érdekében jelentős mennyiségű szőlővesszőt kellett vásárolnia, és másrészt – ami bizonyára a fő feladata volt- „Moldvában lévő székely emigránsok közül még többet - fel nem jegyzett módon- rábírni a visszatérésre.” Elfogadható, hogy Enzenberg az emigránsoknak az ügynökökön keresztül megüzenhette a főhatóságokkal egyeztetett javaslatokat a velük való bánásmóddal kapcsolatban. Mártonffy egy későbbi tudósításából (1784. november 25.) tudjuk, utazása sikeres volt, nemcsak 110 ezer darab szőlővesszőt és ezer darabonként 30 koronáért vásárolta, hanem – ahogy már korábban említve lett – 150 dezertőrt felkutatott és rávett arra, hogy visszatérjen Ausztriába.
Továbbá, szeptember 15.-én Enzenberg azt nyilatkozta az udvari haditanácsnak, hogy a székely falvakat a határon akarja elhelyezni, mert őket tartotta „a legmegbízhatóbb és leghasznavehetőbb”-eknek. Ennek a telepítésnek a támogatására kért, minden családnak egy otthon és egy istálló felépítésére mintegy 45 forintot. Így aztán, Bedeus, aki éppen akkor Csernovicban volt, közölte vele, hogy az elkövetkező hetekben küldjön 100 családot, mintegy 500 főt, akiket mind Bukovinában, önálló falvakban lehetne letelepíteni, és töltsön ki számukra határkatonasági kötelezettséget. Enzenberg a szeptember 15.-i javaslatára a választ meg sem várva, sietett még a maga részéről szeptember 25-én előterjeszteni: Bedeus tudósításaira, hivatkozva mérhetetlen dicséretet küldött Istensegíts és Fogadjisten lakóinak és javasolta a további telepítések támogatására naponta minden gazdának 6, minden gazdasszonynak 4 és minden gyermeknek 2 krajcár engedélyezését, amiből a jószágnak és az aprójószágnak is, a takarmányt maguk vásárolnák meg. Családonként ház és istálló építésére fatörzs és 50 forint kiutalása. Ház és gazdasági épületre további 20 forint kapható, amely összeget négy év alatt vissza kell fizetni. Államköltségen templom fog épülni az 50 és annál több családos falvakban. A jövevények ideiglenes elhelyezéséről Enzenberg úgy kívánt gondoskodni, hogy télire, Istensegítsen és Fogadjistenben, az ottani lakosoknál szándékozta elszállásolni őket. Tavasszal aztán Enzenberg az egyházi javak intézőjével, Beckkel telepítésre alkalmas területeket akart felkutatni. Egyébként a meglévő falvakban, falvanként 5-20 család, a kotzmani kerületben akár 30-50 család is elszállásolható lett volna, ennek ellenére a bossanczei uradalmat javasolta telepítésre, ami a „ Johann Novi szent teste” szucsávai görög-keleti egyházközséghez tartozott és a jászvásári metropolita használta. Enzenberg nem csekély betegségéhez jött még, hogy az udvari haditanács az összes javaslatát elvetette. Mind az első tudósítására a válasz, amit október 2.-ra datáltak, mind a másodikra követő, amit október 13-ra datáltak, teljesen elutasító volt. Az udvari haditanács eljárása logikusan magyarázható Enzenberg korábbi magatartásából. Ő csak arra gondolt, hogy a németek telepítésére szánt költségkeret felesleges, és kötelezettséget vállalhat a költségkeretek túllépése nélkül a moldvaiak és a székelyek felkutatására, letelepítésére, ezek mellett, marad elég pénz a két már meglévő székelyfalu, példaként állítására. Bécsben nem alap nélkül gyanították, hogy Enzenberg túl messzire ment a székelyek előnybe részesítésében. Ez számára azt jelentette, hogy ezen elemek letelepítése csakis a már meglévő népesség hátránya és veszélyeztetése nélkül történhetett volna. A székelyek határra telepítését, ahogy azt Enzenberg javasolta, nem helyeselték. A székelyeket inkább a mélyebb területekre kellett telepítenie. Mert eközben, anélkül, hogy erről Enzenberg tudott volna, az erdélyi főparancsnokság és az udvari haditanács között megbeszélés folyt a székelyek Erdélybe történő visszaviteléről, így az udvari haditanács mindkét vissza iratában azt a feladatot adta ,hogy mindazokat akik Bukovinában nem találtak szállást, Erdélybe kell küldeni.
Ezáltal Enzenberget veszély fenyegette éppen a szóbahozott ügy miatt, amit röviden idézünk: Szeptember elején – az erdélyi főparancsnokság egyetértésével – azt közölték vele, hogy a Moldvából visszakísértek egyes csoportjait várhatóan, Erdélyben vagy más határőrvidékeken fogják letelepíteni. Enzenberg, mint látjuk ezt a főparancsnoksággal történt megállapodást figyelmen kívül hagyta. Von Preiss táborszernagy, az erdélyi főparancsnokság parancsnoka szeptember 14-én tájékoztatta az udvari haditanácsot, hogy az erdélyi menekülteket, akik Moldvában tartózkodnak, visszaküldené Erdélybe, a vidéki alattvalókat /jobbágyokat?/ a földesurakhoz, a határőröket a korábbi helyükre, részben pedig a Törökországgal történt legutóbbi határ kiegyenlítésekhez szeretné helyezni. A korábbi rendelkezéseknek megfelelően az udvari haditanács szeptember 29-én erre azt válaszolta: az erdélyi főparancsnokság jusson egyetértésre a bukovinai adminisztrációval, aszerint, hogy az a menekült, aki Bukovinában akar maradni, azt ott hagyják, a többieket pedig Erdélybe vissza kell küldeni. Az erdélyi főparancsnokság ezt a rendelkezést egészen méltánytalan módon értelmezte: a számukra szükséges minden székelyt visszatarthatnak, és csak a fölöslegesek maradhatnak Bukovinában. Ebben a felfogásban írt október 15-én Enzenbergnek. Figyelemreméltó, hogy Enzenberg ezt az egészen méltánytalan kérelmet kishitűen fogadta, és még ugyanazon a napon, október 26-án, amikor megkapta, részben október 27-én parancsot adott az alátartozó hatóságoknak (Bedeus, a szucsávai igazgatóság, a 2. oláh és a 2. kaszárnya ezred parancsnokság), hogy az Erdély felé elküldött menekülteket, Moldvából azonnal hozzák Szucsávára. Az a gyorsaság szinte megmagyarázhatatlan, amellyel Enzenberg reagált az erdélyi főparancsnokság kérelmére, az udvari haditanács összes parancsára (szeptember 1, október 1, október 13), amelyek október 26-ig a kezébe kerültek. Aztán 1784. november elsején érkezett meg von Preiss erdélyi főparancsnok október 22.-re datált levele. Közölte ebben, hogy Bedeus kapitánynak parancsot adott arra, hogy a Moldvában található dezertőröket és emigránsokat 3 osztályba sorolja. Az ország militarizálása /az erdélyi határőrvidék megszervezése?/ előtt kivándorolt határőrök, valamint a vidéki alattvalók Bukovinában maradhatnak vagy visszatérhetnek Erdélybe, ellenben mindazokat, akik a határőrség felállítása után vándoroltak ki és mindazokat, akik a határőrséghez újabban csatolt falvakból származnak, Moldvából közvetlenül a Gyímesi hágón keresztül Erdélybe kell küld. Könnyen érthető, hogy az erdélyi parancsnokság beavatkozása milyen zavart okozott. Bedeus és Raicevich azonnal Csernovicba sietett, hogy Enzenberggel tanácskozzanak, és az elképzelését megtudják. Elhatározták, hogy a szeptember elsejei udvari haditanácsi iratnak megfelelően, biztosítják minden menekült letelepítését Bukovinában. Az erdélyi főparancsnokság október 22-től érvényes, a kiadatási ügyben hozott utasítását megkockáztatják szelíd formában végrehajtani. Így szinte mindenkire számítottak: az összes dezertőrre, akik nem akarnak visszatérni, hogy katonák vagy határőrök legyenek, az erdélyi föld szűkössége és terméketlensége miatt kivándorolt vidéki alattvalókra, vagy azokra, akiket a Diván nem adott ki. Enzenberg a tanácskozás eredményét november 3-án közölte Preiss-szel és a haditanács elnökével, Hadikkal. Végül kérte, hogy engedélyezzék a szükségesnek tartott székely telepítéseket Bukovinában, és a szeptember25-i írásában felsorolt kedvezményeket, nyomatékosan rámutatva e telepítések üdvösségére. „Az állam - fejti ki – ezt a kis hozzájárulást később tetemes, több mint megduplázva kapja vissza. Nekem úgy tűnik, hogy még több méltányosságot alkalmazhatnánk, mert ezek a visszavándorlók szívességből, önállóan minden kényelmüket, megdolgozott földjüket stb. otthagyva jó szerencsét és szerencsétlenséget, letelepedtek idegen földön hasznos polgárnak. Amit kemény izzadsággal és gonddal néhány év alatt létrehoztak, azt vidám és hűséges lélekkel elhagytak. Az én szerény nézetem szerint úgy tűnik, hogy a jelenlegi körülmények között több okom van arra, hogy a székelyek és az oláhok iránt túlzottan kedveskedő legyek, mivel ők visszavándoroltak, ivadékaikkal együtt az országukat örökre elhagyták.” Enzenbergnek november27-én küldött levélből úgy tűnik, az udvari haditanács hajlott arra, hogy az erdélyi parancsnokság indítványát elvesse. Moldva ugyanis a bukovinai határkonvenció alapján csak a dezertőröket szolgáltathatta volna ki, ezért „a határokról szóló egyezség alapján” mindenki mást visszakövetelhettek volna, ezért aki Erdélybe nem akart visszatérni, Bukovinában maradhatott. A telepesek kiadását most nem engedték, ezért egy újabb jelentést kellett kiadni. E válasz előtt megtörtént, hogy Enzenberg alá beosztott hatóságok november 9-én Szucsáván besorozták a megérkezett dezertőröket az erdélyi főparancsnokság parancsának értelmében. Így esett, hogy a letartoztatott menekültek háromféle különböző kezelést tapasztalhattak, mint ahogy mi is most bővebben tapasztalhatjuk.
2. Moldvában felkutatott magyarok átszállítása már 1783 novemberében megkezdődött, de erről az első csoportról túl keveset tudunk. A dezertőröket akkoriban nyilvánvalóan a legközelebb lévő Erdélybe irányították, így 1784. májusban is. Onnan szabadságpapírral részben vissza Moldvába, részben ide menekültek. November 13-án Bedeus a következőket jelentette: Ma újból volt nálam két katonai szolgálatra alkalmas székely, akik májusban /?/ /im Majo sic!/ a transzportból Szucsávában azért dezertáltak, mert nekik a Bukovinába telepítettek azt mondták, azért akarják őket Szucsávából továbbkísérni, hogy Csíkban (az erdélyi határőrvidék egyik része) az éhségtől meghaljanak. Igen nekem teljesen szabadon így mondták. ha őket bezárva vissza akarom küldeni, újból meg kell szökniük, akkor máris megérdemlik az akasztófát.”
A magyarok első csoportja, akik bennünket közelebbről érdekelnek, 1784. november elején érkeztek Szucsávába. 22 székelyhatárőr, 14 dezertőr a tábori és garnizon ezredekből és 8 erdélyi vidéki alattvaló. Amikor itt megtudták, hogy a közben megérkezett parancs (október 27-i) szerint őket Erdélybe kell vinni, hatalmas elégedetlenség tört ki köztük. Ami nagyobb volt annál, mint röviddel azelőtt egy székelytől hallott kedvezőtlen hír hazulról. Ettől az embertől hallották, hogy őt májusban átszállították Erdélybe, kénytelen volt a Moldvából magával hozott állatait és holmijait eladni, mivel földet nem kapott, koldus lett, és szabadságlevéllel Moldvába visszatért, hogy valamit szolgáljon. Mily nagy izgalom uralkodott el a megtévesztett magyarok között, abból a körülményből eredően, hogy erős fedezet alatt Szucsávából Erdélybe kell továbbmenniük. Ezekből az emberekből nyílván nem maradt senki Bukovinában, mint ahogy már fent említettük, mert a később készült összeírásokban, ennek a transzportnak nincs szemmel látható nyoma.
A második csoport november 8-án jött Szucsávába. Ez a csoport 33 családapából és 9 egyedülálló fiatalemberből állt. Ők tudták, hogy a nekik tett ígéret ellenére, Erdélybe kell menniük, sok minden fenyegeti őket, inkább vízbe fulladnak, mint hogy Csíkba visszamenjenek. A nekik járó egy nap pihenés után, őket ugyanúgy óvintézkedések között továbbszállították. Kapukodruluiban a csoportot utolérték és november 9-én Enzenberg parancsa szerint besorozták. Csak néhány fiatalembert küldtek Erdélybe, a többiek visszamentek Szucsávára.
Aztán november 30-án érkezett Szucsávára egy további transzport, összesen 47 család. Ők azok közül valók, akikre Bedeus Jászvásáron, november 13-án datált levelében nyomatékosan felhívta a figyelmet, hogy ellenszenvvel viseltetnek hazájuk iránt, mégis nagyobbik részüket Erdélybe küldte, mert még nem érkezett meg Csernovicba az udvari haditanács november 27-i döntése. Csak a Szucsáván 1785. január 2-án elhelyezett transzportot kezelték e rendelkezés szerint. A három transzportból (november 8, november 30, január 2.) összesen 94 család vagy mintegy 400 lélek maradt vissza Bukovinában telepítésre. A nagyon pontos összeírás szerint magukkal hoztak 41 lovat, 7 csikót, 167 ökröt, 75 üszőt, 118 tehenet és 63 borjút, ezen kívül 82 szekeret és számos háztartási felszerelést. A menekültek közül többen 20, 30, sőt egyesek 40 éve megtelepedve, laktak Moldvában. Ezeknek a magyaroknak az odaköltözésével a bevándorlás nem zárult le; tovább tartott 1785-ben egész éven át és még tovább a következő években. 1785 augusztusában 27, novemberben 34 család jött Szucsávára, közülük mintegy 40 székely. 1786. január 12-én 27 székely család jött, május 3-án 32 család, majd később még 8 család.
1783. november 24-től 1786. május 14-ig összesen „830 erdélyi menekültet (675 a határőr- és katona ezredekből, valamint 155 vidéki alattvaló) 474 asszonnyal és 983 gyerekkel (556 fiú és 427 leány) összesen 2287 főt szállítottak vissza Moldvából Bukovinába.” Bedeus 1786 május 14-én átadta átfogó jelentését, amelyben részletesen referált és jelentett tevékenységéről, „ hogy az egész előbb említett ügy lényegében befejeződött, már Moldva minden körzetét beutaztuk, az előhívott és megtalált dezertőröket elszállítottuk.” Ténylegesen nincs már több lényeges, ami történhetne.
Ki kell emelni azonban, hogy az éppen most kimutatott visszavándorlókból nem mindenki maradt Bukovinában. Ez már az előző fejtegetésekből is kiderül. Ehhez jött még az is, hogy Enzenberg szándékával szemben, később a katonaszökevényeket vissza kellett küldeni a csapattestükhöz. Ez még később szóba fog kerülni.
Fordítsuk figyelmünket arra, hogy Enzenberg hogyan gondoskodott a magyar jövevényekről addig, amíg őket véglegesen el nem helyezték az új alapítású telepeken.
A fent kimutatott 94 család, akiket 1785 januárjáig visszafogadtak Bukovinába, tizenegy faluba szétszórva helyezték el, éspedig Ilischestie (4 család), Mitoka (1), Szucsáva (1), Zacharestie (1), Liteni (8), Fogadjisten (35), Istensegíts (23), Solka-Arbora (9), Milleschoutz (5), Jaslowetz (6), Jakobeny (1). Annak ellenére, hogy ezek az emberek számos jószágot, szekeret és egyéb holmikat hoztak magukkal, Enzenberg még, akik nagyon támogatásra szorulóknak tűntek, kifizettetett a saját kockázatára, általa javasoltan 6, 4 illetve 2 krajcárt fejenként és naponta, ehhez kért 1784. november 16-án kiegészítő engedélyt, ha nem kap, akkor saját tartalékából akarta teljesíteni. Az udvari haditanács csak úgy engedélyezte, mint a legszükségesebb dolgokra adott előleget. Enzenberg december 29-én újból kérte, az általa még szeptemberben javasolt támogatásokat a telepesek számára, amit az udvari haditanács 1785. január 19-én ugyanúgy engedélyezett. Azzal a feltétellel, hogy a székely telepítések az éber reményeket beváltják, engedélyezték, ”hogy minden székely bevándorló saját telkén saját munkájából és termékeiből megélhessen térítés nélkül kap családfőként 6 krajcárt, egy gazdasszony 3 krajcárt, minden gyermek 2 krajcárt naponta, térítés nélkül. Családonként a házépítésre 50 forintot visszafizetési kötelezettséggel, ahogyan az erő engedi, gazdálkodási szükségletek beszerzésére 20 forint, visszafizetéssel, négy évre úgy, hogy az első öt évben nem kell fizetni és egy saját lelkész, aztán egy templom, a felnőttek létszáma szerint.” Mielőtt még ez a döntés Csernovicba megérkezett, Enzenberg ugyanúgy kisegítette a január 2-án érkezett erdélyi vidéki alattvalókból álló transzportot és január 25-én kérte, a velük kapcsolatos javaslatának engedélyezését. Ugyanis ők Erdélybe nem térnek vissza, ezért az állam számára elvesznének. Említésre érdemes még, hogy 1785. február 9-én az udvari haditanács kiadott egy rendeletet a szállásadókkal kapcsolatban, akiknél a telepítésre toborzottak megszállnak. Elszámolható szállásdíj naponta, 1-1 krajcár, a családoknál 4 személy felett 2 krajcár.
Három héttel később, már a január 19-i udvari haditanács döntésének birtokában, Enzenberg összehívta a „visszahelyezetteket, azaz az erdélyi határőröket és a tábori ezredbelieket” részben Istensegítsre, részben Szucsávára, hogy személyesen tájékozódjék „mindenegyes család körülményéről”. A február 20-i tudósítása az egyik legértékesebb, mert fölöttébb pontos áttekintést ad a bevándorlók számáról és sajátos körülményeikről. Az ebben közölteket még más helyen a következőkben is elővesszük. Ebből a tudósításból az is előkerül, Enzenberg miként gondoskodott a bevándorlók jólétéről és hogy a teljhatalmát az ő előnyükre folyton átlépte. Mindenekelőtt azt magyarázta, hogy a katonaszökevényeket, részben testi alkalmatlanságuk, részben családi állapotuk miatt nem adhatja le, de végül mindenekelőtt azért, mert Raicevich ügynök számukra a bukovinai telepítést garantálta. Enzenberg csatolt egy 9 fólió oldalas átfogó összeírást, és kérte az illetékes ezredektől az elbocsátásukat. A második, 26 fólió oldalas összeírásból kiderül, hogy a bevándorlók viszonylag bőséges állatállománnyal rendelkeznek, adott mindenkinek „mindenek feletti kiegészítést” egy „fizetési könyvecskét”, hogy a szereti nagy állatvásáron állatokat vásárolhassanak. Félhavonként, február végéig kellett a vételárat törleszteni, a könyvbe történő egyidejű feljegyzéssel. Enzenberg ezen alkalom során, kegyes módon áradozott továbbá a telepítésre toborzottakról: „Tehetetlen vagyok” – mondta – „a ti kegyelmes uratok a változatlan hűség és engedelmesség kinyilvánításával és biztosításával leírja, hogy az új határőr telepesek köszönetet mondanak a mindenekfeletti jóindulatáért és támogatásáért, amit élveznek. Szinte pénz nélkül, könnyek hullatása nélkül magyarul, hűséget és becsületességet fogadtak Mártonfy atyának, aki nekik saját anyanyelvükön a legnagyobb jóindulattal az agyukba véste, amit én latinul elmondtam nekik.” Egyidejűleg Enzenberg közölte, hogy van egy elképzelése: „az összes erdélyi székelyt a Szeret és a Szucsáva folyók közötti falvakban telepítené le, a magyarokat ellenben a Szucsávai Kerületben, és az erdélyi oláhokat pedig, ha még többen jönnek a Czeremoscher Okol-ban telepítené le”. A székelyek számára már biztos egy terület, ami korábban a Dornesti kolostornál volt haszonbérletben és 50 család számára elegendő; egy második falu is tervbe van véve Dornestinél, egy szomszédos nemesi birtok, ami azelőtt szintén haszonbérlet volt. Az építőanyagokról Enzenberg már gondoskodott; egy tervet terjesztett elő, mely szerint, úgy kell építkezni, hogy ”az egyik ház olyan mint a másik”. Később közölte, hogy 29 családapát, akik a hozzátartozóikat és holmijukat Bukovinában visszahagyták, elengedte Moldvába, hogy az ott visszamaradt vagyontárgyaikat eladják, vagy Bukovinába elhozzák, és Bukovinába, mint „igazi kiküldött személyek” a kivándorlásért, belépnek. Végül megismételte a már korábban összeállított kérését, hogy a vidéki alattvalókat is kisegítésbe részesíthesse.
Az udvari haditanács március 12-én erről a jelentésről és javaslatról beterjesztette a „legalattvalóbbik kezdeményezését” a császárnak. A haditanács ebben mindenekelőtt szembe fordult Enzenberg január 19-én előterjesztett véleményével, mely szerint engedélyeznék a katonaságtól dezertáltak korlátlan felvételét, akiknek Bukovinában a felvételt megígérték, csak azok kaphatnak Enzenberg kívánsága szerint elbocsátást a katonaságtól, és „különösen azokra nem vonatkozhat, akiket kapitális bűncselekmény miatt az ezredeknél kikötöttek”. A vidéki alattvalóknak is „ugyanazt a kedvezményt” kell biztosítani, de a haditanács arra figyelmeztetett, hogy ez más erdélyi alattvalókat is kivándorlásra csábíthat. Továbbá, a haditanács azt javasolja, hogy a gyermektelen családok, akik „utódok hiányában, öregkorban nem reménykedhetnek”, csak napszámosként telepedhetnek le. Ameddig az ilyen család más gyermekét nem adoptálja, addig ebben az osztályban marad, ezért ajánlatos az adoptáció. A pótlékok előre kifizetésének Enzenberg általi gyakorlatának megbeszélését, a haditanács egy későbbi időpontra tolta ki. Az udvari tanács a beküldött terv szerint építendő házakat, egy család számára túl nagynak tartotta. De két család egy házban a „jó egyetértés felbomlásához” vezetne. Az udvari haditanács arra gondolt, hogy jobb lenne, ha „egy családnak egy szobából és egy kamrából álló épületet építenének, és a házak között annyi teret hagynának, hogy később aztán a szükséges megnagyobbítás megvalósítható legyen”. Mindezeket a javaslatokat a császár, az ő jóságával elfogadta. A vidéki alattvalókkal kapcsolatban megjegyezte, hogy csak azok lennének kizárva „akik csak most vagy később emigrálnának Erdélyből vagy Galíciából, Bukovinát nem a szóban forgó tartományok rovására kell benépesíteni. Minden alattvaló esetében „az előnyök megőrzésénél az onus militandi /?/ elvét kell alkalmazni”.
1785. március 16-án ezzel a döntéssel megegyező parancsot bocsátott ki a galíciai főparancsnokság és Enzenberg is. Erre alapozták a telepek létesítésének következő lépéseit.
3. Az első olyan megvalósuló magyar telepítés, amely - Enzenberg már az előzőekben szóbahozott- javaslatai szerint - a dornesti uradalmon jött létre, az udvari haditanács elnöke után Hadikfalva, azaz Hadikdorf nevet kapta.
Enzenberg 1785. április 12-én azzal a sürgető kéréssel fordult Beck főigazgatóhoz, aki akkoriban vette át Bukovinában a kolostori javakat, hogy egyrészről 140 székelycsalád számára, akik már megérkeztek vagy még várunk, másrészről a „csak nemrég” megérkezett 50 moldvai családnak tűzzön ki területet, azaz ki kell tűzni két falut a székelyeknek, egy falut a moldvaiaknak. A székelyek számára az egyik telepítési helynek, mint ismeretes Dornesti lett kinézve. Második helyként, Szeretnél lévő Balkócz uradalom lett szemügyre véve. Utolsóként Laudonfalva, azaz Laudondorf lett kiszemelve, anélkül, hogy tudnánk, mikor történt ez. Ez az uradalom, miután ugyanoda már 1784 tavaszán rutének telepedtek le, amit - az 1785. április 13-én kibocsátott javaslat következtében - 52 moldvai családnak engedtek át; magyarok itt sohasem telepedtek le, ennek ellenére a falu magyar nevet kapott. Egyidejűleg, éppen ebben az említett április 13-i tudósításban Adler kapitány és Beck főigazgató a székelyek számára ajánlanak egy „területet a Szucsáva mentén, ahol egykor Plesnicza falu állt” és ez a hely szomszédos a Dornesti uradalommal. Mivel ezek a helyek egy-egy különálló falvak számára túl kicsinek bizonyultak, a Szereti Igazgatóság április 19-i javaslata alapján végül úgy döntöttek, hogy mindkét nevezett szomszédos területen egy nagy falut rendeznek be, miáltal a rendelkezésre álló föld jobban kihasználható lehet. Május elsején, Enzenberg az összes visszavándorló magyarnak a parancsot kiadta, hogy gyülekezzenek össze ezen a helyen. Azonnal földkunyhókat készítettek és megkezdődött a részükre kiutalt terület megművelése. Június elejére már „Dornesti területének több mint fele, az egy négyzetmérföldnyi rész csaknem kétharmada meg lett munkálva, fel lett szántva és be volt vetve. Enzenberg - ahogy ezt az udvari haditanácshoz írt június 6-i tájékoztatójában kinyilvánította - jött, hogy az új helységet „hozzáillő ünnepélyességgel megkeresztelje”. Mártonfy pap az ünnepség keretében, azon a helyen, ahol a falu templomának majd állnia kell, megtartotta az első szentmisét, egy ünnepi prédikációt, és a „Te Deumot” elénekelte. Ekkor adhatta a helységnek Enzenberg, a Hadikfalva nevet. Összesen „csupán 140 székely család lett elég bőségesen dotálva”. A melléklet részletezésénél kiderül, hogy újabb három, a katonaságtól menekült „általános megbocsátásra utalt” van. Enzenberg most sem tudja a székely telepesek szorgalmát „untig elég dicsérni”. Egy, a haditanácsnak küldött tudósításában Enzenberg, hasonlóképpen dicséri Mártonfyt is.
Így létesült az új telep- a harmadik magyar telep – Bukovinában. Csakhogy megmutatkozott egy kicsit később, hogy a székelyek - és még sokan ugyanúgy - nem voltak hibátlanok. Mindenekelőtt a házak építésében nagyon lassan haladtak előre, pedig az építőanyagokról időben gondoskodtak számukra, mert már a fent említett február 20-i tudósításában közölte, hogy „300 farönköt, építő- és egyéb szükséges dolgot odaszállíttatott és megszervezte, hogy sok mindent, amint szükséges, folyamatosan oda szállítanak”. Az építkezés vezetésével Nagy /Lajos/ számvevő, majd később Diwisch főhadnagy volt megbízva. De a magyarok a házakat maguk akarták megépíteni, így az építkezés nagyon lassan haladt előre, úgyhogy Hadikfalván 1785. szeptember elejére csak 35 ház készült el, azok is tető nélkül, tehát szemmel láthatóan csupán félkészen álltak a falak. A tartományi közigazgatás 1785. november 9-én kénytelen volt megbízni Diwisch főhadnagyot azzal, hogy „ellenkező esetben a lusta telepeseket erőszakkal ösztönözzék.” Erre a parancsra a székelyek kivándorlással fenyegetőztek, így 1786. január végéig legkevesebb 40 ház készült el. Csak ez év októberében fejeződött be az építkezés. Említésre érdemes, hogy Hadik gróf, mert a falu róla lett elnevezve, ablaküveget, ajtó vasalatokat és más ajándékokat adott. Istentiszteletet és iskolai oktatást 1786. január kezdetétől a községházán tartottak.
De a viszonyok nem voltak szerencsések. 1786. március 2-án Mártonfy plébános kénytelen volt levélben fordulni a tartományi igazgatáshoz, ebben kifejti „hogy 18 hadikfalvi telepes kilátástalannak érzi magát, a létfenntartás miatti szükségből kénytelen alacsony áron ökreit eladni és 25 Gulden előleget szeretnének a jövendőbeli hozamra felvenni”. A kérés nem került meghallgatásra, mert az ilyesfajta előre történő kifizetéseket az udvari haditanács 1785. március 16-i leirata megtiltotta. A tavaszi munka és a gazdálkodás hozamának adatai június végére kialakultak, hozam mégiscsak elfogatható lett, 3014 forintra rúgott, miközben búzánál, kölesnél, és kukoricánál a vetésre maradt elégséges mennyiség, végül egy tehén ára, borjúval 18 forint 55 krajcárra emelkedett. Ennek ellenére ezek az emberek, júliusban és szeptemberben, titokban kivándoroltak. A házaik még pad nélkül voltak, és nem voltak betapasztva. A kemencéiket döngölt földből rakták, a füstlyuk egyenesen a kemence felett vezetett ki. A tűzhelyet alig emelték néhány hüvelyk magasra a padlózattól a szobában, így a kemence elég magas volt és távol volt, hogy hibás kémény esetén se kelljen tartani a meggyulladás veszélyétől. Néhány istállóban is visszavándorlók laktak, de a következő hónapokban számos ház (28) üresen állt.
A telepesek a későbbiek során sem voltak mindig kibékülve a sorsukkal. Így a község 1793. január 7-én, oltalmazójuk és képviselőjük Mártonfy plébános által panaszkodtak a körzeti hivatalnál a katonai beszállásolások, a katonaságnak teljesítendő túlzó előfogatolás és a fafuvarozás miatt, amelyek nagyon megterhelőek voltak számukra. A körzeti hivatal megkezdte erről a kivizsgálást. 1848-ban is, amikor Bukovinában, mint mindenfelé, mindenféle nyugtalanság támadt. Hadikfalván felkelés tört ki, egy régi, a község és az uradalom közötti telekvita miatt. Emiatt a faluban május 25-től november 6-ig egy századnyi katonaság állomásozott.
4. Kevésbé jól vagyunk tájékozódva Józseffalva alapításáról. Mialatt Hadikfalva ünnepi kereszteléséről két híradást is bemutattunk, Józseffalváról ilyet nem kaptunk. Egy tudósításban, amelyben 1785. szeptember16-án, Mártonfy tájékoztatja az udvari haditanácsot, hogy már elkezdték Józseffalva megalapítását és ezt a falut 60 családnak szánják. Továbbá megjegyzi, hogy itt oláhok is letelepedtek, akik nyilvánvalóan visszahozott erdélyi alattvalók vagy vidékiek, ezért Enzenberg tervezi, hogy a magyar templom mellett, egy oláh templomot is építtet. E telep létesítésére vonatkozó terv 1785 júliusában megvalósult, habár elsősorban 120 székely dezertőr számára. Helységük Szucsáva városától délre fekvő Worniceni határban fekszik és a szlatinai kolostorhoz tartozik. A telket a kimpolungi, wamai és korlatai hegyi parasztok használták, akik maguknak tavaszi vetésű terményeket termeltek, szénafüvet kaszáltak, és mint egyedüli hasznos dologból tizedet fizettek a kolostor részére. Ezt követően a telepeseknek a terület átengedéséért családonként 2 forint 30 krajcár járulékot kellett fizetniük a szlatinai kolostornak. 1785/86 telén lakósok a szomszédos falvakból- Dragojestiből és Stupkából- megállapodott bérért, építéshez való faanyagot hozattak, és miután – 1786. januárig csak egy ház készült el – 1786 márciusában jött 13 ács, köztük 7 Moldvából, hogy a házakat, istállókat és a pajtákat/?/ felépítsék. A telepesek az építkezéshez, ugyanúgy, mint Hadikfalván, túl lomhán álltak hozzá, ezért minden eszközt meg kellet ragadni, hogy őket arra ösztönözzék, amint a tartományi adminisztráció mondta: belőlük jóravaló földműves váljék. Mivel a rendelkezésre álló földterület csak 30 családnak volt elegendő, Beck kerületi kapitány 1788. június23-án egy csereüzlet során rábírta Jenaki Kantakuseno moldvai bojárt, hogy a Józseffalvánál lévő Tolowa uradalmáról (205 fálcsa 12 parazsina) lemondjon a vallási alap javára. A görög-keleti vallási alap ezt a területet haszonbérbe adta a telepeseknek 123 Gulden 52 krajcárért, amit leginkább legeltetésre használtak. Így aztán ez a terület a telepesek birtokába átkerült, ezért a falut jelenleg is Józseffalvának vagy Tolowának nevezik.
5. Ötödik telepként Andrásfalva keletkezett. A magyar visszavándorlók számának állandó növekedése miatt, a tartományi adminisztráció már 1785 végén úgy láthatta, hogy egy újabb telep megalapítására kell gondolni. December 4-én az iránt érdeklődtek a fratóci gazdasági hivatalnál „vajon hol tudnának 40 család letelepedésére egy falut kijelölni.” Rövid idő múlva már az adminisztráció elő is állt, egy 50 családból álló telep tervével, Fratóctól keletre, a síkságon, ami a magyarok által lakott Hadikfalva és Istensegíts szomszédságában van. Mártonfy plébános 1786. február 20-i tudósításában az áll, hogy Andrásfalva néven, egy ötven család számára alkalmas telep megalakítása várható a közeljövőben. A tudósítás szerint a telepítési üggyel megbízott Diwisch főhadnagy 1786. február 26 és március 20 között elindította a székelyeket, akik eddig többségében Istensegítsen voltak elszállásolva, ezt erősítette, hogy február végén 27 család Fratócba költözött és márciusban kimérték a falut. Ezután áprilisban és májusban további 85 család követte őket. Minden házigazda kapott szabályos ház- és kerttelket végülis fél hold kiterjedésűt. A vetés megtörténte valamint a kertek és a házhely kialakítása után 1786 májusában megkezdődött a házépítés oly módon, mint Hadikfalván. Erre a célra márciustól, minden környező településen, ahol a szükséges mennyiség rendelkezésre állt, fizetés ellenében, építőfát vásároltak és a székelyek maguk, kézben vagy fogatolással hazaszállították. Pénzt Heinrich területi igazgató Szereten, számla ellenében biztosította. A száz ház asztalos munkája 1786. április 28-án 700 Guldenbe került, a dránica szegeket Erdélyben 1 forint 3 krajcárért (ezer darabonként) vásárolták. A telepesek sorsa láthatóan rosszul ment, ugyanis a fratóci igazgatóság 1787. január 13-án azt a feladatot kapta a körzeti hivataltól, hogy Andrásfalván székelyeknek, szükségből adjanak a Fratócon tárolt csöves kukoricából 370 vékát 30 krajcárért, vagy esetleg ledolgozhatják jövő nyáron ott a magtár építésénél. Ennek ellenére 1787 júliusában 28 család kivándorolt, így aztán 1787 augusztusában csak 56 házigazda maradt. Ezek a megmaradt emberek, azonban a nekik juttatott földnek csak az egy nyolcadát művelték meg, így aztán Danss telepítési biztos azt javasolta, hogy a hadikfalvi telepesekkel egyesüljenek, és oda költözzenek át. Ezzel szemben az akkori jószágigazgató, Schaiblein, a magas költségek miatt amellett volt, hogy a székelyek inkább javítsák a házukat és a földművelésüket.
6. Laudonfalva még most is magyar nevet visel, bár ott egyáltalán nem laktak magyarok, másrészről egy másik helységben volt egy magyar kolónia, igaz, hogy csak rövid ideig, anélkül, hogy magyar megjelölést kapott volna.
Már 1785. október 4-én Bedeus, arról tudósított, hogy van egy 30 kálvinista családból álló egy egész telepre való székely, akik Bukovinába jőve, téli tartalékaikat már felemésztették. Valóban, 1786 májusában 40 család jött Szucsáva város felé, ahhoz legközelebb lévő szomszédos Skejában helyezkedtek el. Ezek a telepítésre toborozottak egymástól nem akartak elválni, ezért újból kellett maguknak letelepülési helyet keresniük. Amikor Rarancze faluból, amely - mint Józseffalva - a moldvai Szlatina kolostorhoz tartozott, de Bukovina északkeleti részében feküdt, ahonnan mások elvándoroltak, Beck 1786. május 10-én azt javasolta, hogy ezeket a székelyeket oda küldhetnék, ahol ők egy saját községet képezhetnének, anélkül, hogy a vallásuk miatt „feltűnést és ellenszenvet” keltenének.
Nem tudjuk, hogy ezek a magyarok mikor jöttek Raranczébe. A zuczkai intéző, Temp, 1786. október 22-én jelenti, hogy számukra a telkeket és az építőfát kiutalta. De még további 40 család telke megmaradt, így a tartományi adminisztráció megparancsolta a zuczkai gazdasági hivatalnak, hogy a további telepeseket is fogadja. Ennek ellenére a telepítés nem folytatódott. Közben kitört a törökökkel a háború (1788-90) Ez a vidék a Hotin erőd szomszédságában, különösen veszélyeztetve volt. A telepesek elhagyták a telkeiket majd Hadikfalvára, Istensegítsre és Andrásfalvára költöztek. Közben moldvai visszavándorlók foglalták el az elhagyott telkeket és így a magyaroknak újból visszatérni oda már túl késő lett volna. A kolostor sem akarta őket visszafogadni. Így a református székelyek maradtak szétszóródva a fent említett településeken.
7. Ezzel a magyarok letelepítése a 18. évszázad végén befejeződött. Habár a tartományi adminisztráció, a székely telepek körüli helyen hozta létre a méntelepet, arra gondoltak, hogy a méntelepet Bukovinából eltávolítják, és egy kalandos tervet terjesztettek elő, hogy azt Moldvába telepíthetnék, de ezt a tervet a császártól, az udvari haditanácson át a főparancsnokságig mindenki elvetette. Enzenberget kemény szavakkal illették akkor, utalva különösen a telepítések addigi eredménytelenségére, a mindig újra kezdődő kivándorlásra. Már egykor is hangsúlyozva lett, hogy a népesség növekedése szempontjából a méntelep előnyösebb, mintha arról lemondanának. József császár nyáron ennek megfelelő módon döntött. Ősszel a katonai közigazgatás megszűnt, és ezzel eltűnt a tartományból a székelyek szempontjából jóindulatú tartományi kormányzás. A kerületi hivatal vette át Bukovina irányítását, amely a császári elszántságot tudva felvállalta, hogy „Bukovinában a szarvasmarha tenyésztésre kell a hangsúlyt fektetni, mert ha a körzet népességnövekedését, a székelyek Moldvából történő bevándorlását a véletlenre bízzuk, akkor nem fognak újból, saját elhatározásból bevándorolni, senki sem fog ide visszatérni. Rájuk és a többi telepesekre is további kiadásokat fordítanánk. Bedeus kapitány Jászvásáron, aki eddig is a kivándorlók visszahozataláról gondoskodott, a jövőben is a dezertálási ügyet fogja, intézni.” Egyébként, ahogy már a fentiekben említettük, a székelyek kikutatása Moldvában, 1786 nyarán a célját elérte.
A bevándorlók napi kiegészítésként 1786. június végéig kaptak 6 illetőleg 3 és 2 krajcárt. Ennek a hónapnak a végén törölték 107 család kiegészítését, akik a gazdaságukból már élelmezni tudták magukat, 1786. október végével a többiekét is megszüntették. Egyedül a pénzkiegészítések összege 1786. június végéig 22 180 forintot tett ki, a szálláspénz összege pedig 297 forint 30 krajcárt. Más további kiegészítések mellett az 1785-ös és 1786-os ínséges években bőséges gabona és kukorica valamint vetőmag támogatásokat kaptak. Azt is már megemlítettük, hogy a kiegészítések leállításával a részleges kivándorlás megindult. Szükséges hangsúlyozni, hogy a magyar telepesek a felszabadulásukat jelentő 1848-as évig a hercegségtartományi befizetési kötelezettségeiket teljesítették. Mint ismeretes az új telepeseknek 5 szabad /adómentes/ évet biztosítottak. Istensegíts, régi telepről ismert, hogy 1785-ig a szolkai kolostorhoz tartozott, mint uradalmat megillető befizetési kötelezettségeket, az istensegítsiek évente 150 forinttal váltották meg, azóta lettek a telepesek a /görögkeleti/ vallási alap alattvaló kötelesei /jobbágyai/, ahogyan a józseffalvaiak kezdetben a szlatinai kolostornál a kötelezettséget családonként 2 forint 30 krajcárral váltották meg. Ezek körülményeiről, részletesebbeket nem tudunk.
A magyarok letelepítésének eredményéről a következőket kell kiemelni: Azt már a fentiekben mondtuk, hogy 1783. november 24-től 1786. május közepéig 830 erdélyi menekültet (675 férfi a határőr- és a tábori ezredektől és 155 férfi vidéki alattvaló) 474 asszonnyal és 983 gyermekkel (556 fiú és 427 leány) összesen 2287 főt hoztak vissza Moldvából Bukovinába. Még nem ismerjük pontosan, hányan maradtak közülük Bukovinában, és hányan költöztek vissza Erdélybe.
Egy értékes összeírás szerint 1786 elején Bukovinában 702 magyar családot illetve 2136 főt számoltak össze, éspedig Istensegítsen 276 családot vagy 817 lelket, Fogadjistenben 154 családot vagy 499 lelket, Hadikfalván 224 családot vagy 685 lelket, Józseffalván 48 családot vagy 135 lelket. Ehhez jönnek még azok, akik januárban érkeztek és Andrásfalvára átköltöztek, és azok, akik májusban megjelentek és a Rarancze-ra küldött családok, összesen mintegy 70 háztartás vagy 200 lélek, ha a magyar családokra átlagosan csak három főt számolunk. Tehát Bukovinában 1786 közepén körülbelül 770 család vagy 3350 magyar volt.
De már fent az is hangsúlyozva volt, hogy már ennek az évnek a közepén elkezdődött a magyarok kivándorlása. Így 1787 nyarán Andrásfalván 7, Hadikfalván 28, Józseffalván 16 ház üresen állt. Ezért gondolhattunk akkoriban arra, hogy az andrásfalviak egy része éppenséggel átköltözhetett Hadikfalvára.
Harmadik fejezet
A magyarok telepítése a 19. évszázadban
1. A kis-tomnatiki telepítés.
2. Magyarok kivándorlása a nyolcvanas években.
1. Amikor a 19. évszázad harmincas éveiben újból felmerült a telepítéspróbálkozás, a radóci uradalmon Strázsa felett andrásfalvaiakból jött létre Kis-Tomnatik. A Radóci Méntelep Igazgatósága ugyanis 1836 januárjában tett egy ajánlatot 80-100 andrásfalvi szegény család számára, hogy költözzenek ide, és 34-34 hold részben erdőtisztítással, részben erdőirtással alapítsák meg a telepet. Majd 1836.december 14-én és 1837. december 23-án szerződést kötöttek a telepesekkel, amiben számunkra nem ismert feltételek között biztosították a 34-34 holdnyi területet. Erről közöl 1839. október 5-én egy tudósítást a csernovici Kamarai-Körzeti Hivatal és a lembergi Elesettekkel Foglalkozó Hivatal 1839. október 5-i rendelete. 1840-ben már 23 család minden különösebb földátadás nélkül a Tomnatik hegyen a Czumonar pataknál letelepedett, ideiglenes szükséglakásokat készítettek és közösen elkezdték az irtást. Az udvari kancellária az 1841. november 9-i határozatával új tárgyalásokat kezdeményezett ezen telepet illetően, amit azonban az általános telepítési feltételek engedélyezéséig, a telepeseknek kiosztott földek tiszta jövedelmének emelkedéséig elhalasztott. Ugyanakkor megjegyezhető, hogy a körzeti hivatal jegyzőkönyvei és aktái szerint a telepesek akaratosak, engedetlenek és a túlzásokra rettenetesen hajlamosak voltak, ezért a telepesek fogadtatásánál szigorú szemlélet vált szükségessé. Törekedni kellett arra, hogy a telepesek lehetőleg egy vallási felekezethez tartozzanak, ne legyen szükség két templomra, két iskolára, ami egyedül kimerítené a kevéske bevételt. Végül abban maradtak, hogy a Cornu hegység fáinak leirtása a telepesek faigényének biztosítására nem alkalmas.
A telep nem lendült fel különösebben. Dotációjuk, éppen olyan kevés volt, mint amit mások kaptak, mert a tárgyalások nem záródtak le. A körzeti pénzügyi igazgatóság 1861. június 24-én azt javasolta, hogy minden telepes legalább 12 holdat kapjon. Egykor 31 családdal lett számolva: aki letelepült az a tulajdonába vette. Mivel némelyek az irtást hanyagul csinálták vagy a földjüket külsők számára eladták, így a tulajdon egyenlőtlenül oszlott meg, hogy „a szegénység az éhínségig emelkedett”. 1862-ben Michael Mudich a telepesek számára 3 véka kukoricalisztet szállított 14 forint 16 koronáért, amit a nyugdíj hivatal fizetett ki. A földtehermentesítésnél /jobbágyfelszabadítás?/ ezek a családok 12-12 hold földet jegyeztek, széljegyzettel, mert többre nem volt szükségük. A szolkai gazdasági hivatal 1863. szeptember 20-i jelentése szerint a 30 telepesnek egyenként 34 holdat, tehát összesen 1020 holdat kellett volna birtokolnia, a kataszteri összeírás szerint azonban az ő tényleges birtokuk csupán 214 hold és 1459 négyszögöl, tehát a teljessé tételhez még 805 hold és 141 négyszögöl kellene. Mivel a földtehermentesítésért a harminc családra vetítve az egyenként 12 hold, összesen 360 hold tényleges lekötésére lett volna szükség, hogy az úrbéri szolgáltatások kiesése miatti kártérítést megkapják, ami 1180 forint 10 krajcár lenne, ezért a hiányzó 145 hold 141 négyszögölt a tomnatiki uradalmi erdőből kellett kiegészíteni. Erről a helyzetről jegyezte meg a gazdasági hivatal, hogy az uradalom az adókat fizeti és a szolgalom megváltása nincs végrehajtva. A föld jónak bizonyult, de a telepeseknek munkaundora volt. A gazdasági hivatal 1864. január 21-i jelentése szerint a telepesek száma 31-re emelkedett, így az alapítvány alapjához hiányzó terület is 12 holddal 157 hold 141 négyszögölre emelkedett. Megjegyzendő, hogy az uradalom nem vállalja a telepesek számának növekedését, ami az ő tudomásuk és beleegyezésük nélkül történne. Egyébként ez a telepítés hamar a végére ért. Az 1866. évi éhínség arra késztette a telepeseket, hogy részben Andrásfalvára, részben Hadikfalvára visszaköltözzenek. Helyükre román parasztok jöttek.
2. Miután a magyarok majdnem száz évig nyugodtan éltek a tartományban és nagyobbik részüknek kielégítő jólétük volt, egy nagy részük azonban ismét vándorbotot fogott.
Az 1880-as év végén Bukovinában összesen 9887 magyar lakott. Nacionalista fondorlatok és magyar ügynökök rábírására 1883-ban több mint 1000 család vándorolt ki Bukovinából Magyarországra, ahol rájuk szörnyű csalódás várt. Emiatt mintegy 400 család vissza is tért. 1890-ben az összlétszám csak 8139 fő volt. Az 1880 – 1890 közötti mozgásról a következő táblázat ad pontos áttekintést:
Helység Létszám 1880 Kivándoroltak 1883 Visszajöttek Létszám1890
Istensegíts 2660 353 150 2286
Fogadjisten 270 46 - 133
Hadikfalva 3349 262 200 3255
Józseffalva 793 61 30 561
Andrásfalva 2468 336 - 1712
Összesen 9887 c. 1000 c. 400 8139