A vajdahunyadi Csángótelepről
Vajdahunyadot, mint várost és ennek várát szükségtelen bemutatni, bár érdekes lenne, mert valamikor több idegen lakott a városban, mint helybeli magyar. A történészek ezt valahogy kifelejtették, pedig csak elég lenne, a református (1782-1950) vagy katolikus (1721-1950) anyakönyvek részletesebb tanulmányozása. Persze ehhez idő kell és egy kis latin tudás is.
A Hunyad megyébe telepített bukovinai magyarok történelmének feljegyzése gyakorlatilag megszakadt az első világháború kitörésénél. Egyedül Déváról írt néhai Zsók Béla egy összefoglaló helytörténetet. Azonban elmaradt Sztrigyszentgyörgy, Csernakeresztúr és Vajdahunyad.
Ami ez utóbbit illeti, az eddig megjelent munkák csak magát a vajdahunyadi telepítés tényét említik, nem részletezve azt. Csak az istensegítsi születésű, és Dévára telepedett László János közöl munkájában[1]egy rövid leírást a vajdahunyadi telepről, elemezve sorsukat 1914-ig. Hivatva érzem magam folytatni az abbamaradt munkát. Eredetem és a családi hagyomány is kötelez erre.
A Bukovinából Hunyad megyébe telepedett vándorlók számát illetően Vajdahunyad volt a legkisebb. A vajdahunyadi telepítés, akárcsak a többi dél-erdélyi, a helyi magyarság népességi arányát kellett volna erősítse (?).[2] Ekkor érkezett a bukovinai Hadikfalváról 19 család, majd kis időre rá 25 legényember.
A telepítésszervezők nagy ígérgetései ellenére, a bevándorlók megérkezésekor nem várta őket semmi Vajdahunyadon, akárcsak később Sztrigyszentgyörgy esetében. Sem házak, sem gazdasági épületek. Igaz, némi segélyt a kincstár is juttatott nekik: „a telepesek még 1892. év tavaszán birtokba helyeztetvén, a telepilletmények haszonélvezetét átvették, a szükségelt épületfát a kincstári faraktárakból mérsékel áron beszerezték, és így lakóházakat és gazdasági épületeiket felépítették.[3]”
A Bíró és Sebestyén családok néhány tagja
Érdekes módon, a házak java párhuzamosan épült az utcával, és nem merőlegesen rá. Ez arra vall, hogy a kapott földek inkább szélesebbek voltak, mint hosszak. Emlékezzünk rá, hogy egy adott időben már Bukovinában is a gazdasági épületeket nem a házak hosszában építették, hanem a ház végében keresztben, a kerti földek növelése érdekében. Akárcsak Déva esetében, Vajdahunyadon is sok volt az úgynevezett zsellér telep. A telepesek számára az állam csak iskolát építtetett, szép és nagy épületet, mivel gyermekekben akkoriban nem volt hiány.
A megvásárolásra kiosztott földek minőségileg annyira gyengék voltak, hogy azok nyomán csak hatalmas erőfeszítés árán lehetett megélni.[4]Bíró István (75 éves) elbeszélése szerint csak „az ispányé”-nak nevezett földek voltak jó minőségűek, ott a talaj homokosabb volt: „Háromnapi eső után is, ha délelőtt elállt, már délután be lehettet menni a földekre szántani, kapálni.[5]” Mondhatni, hogy hasonlított a Szucsáva folyó menti földekhez.
A szervezett telepítés után is többen érkezettek Vajdahunyadra. Ezek különböző útvonalon érkeztek, amint ezt az anyakönyvek bejegyzései bizonyítják: Péter János gyermekei 1910-1920 között: Hunyad-Marossolymos-Csernakeresztúr-Hunyad címmel vannak bejegyezve, Dimény György pedig a Hadikfalva-Sándoregyháza-Déva-Hunyad vonalon érkezett. Közben Forrai István és Fazekas Borbála visszatértek Bukovinába, Hompot István és Galambos Mária pedig Székelykevére távoztak. Bíró Lőrinc és Bíró Zenóbia 1910-1911-ben érkeztek. Albert fiúk 1909-ben született Hadikfalván, Balbina már 1912-ben Vajdahunyadon.
A telepesek sorsa már kezdettől fogva kegyetlen harcnak bizonyult a megélhetésért. 1892. áprilisban érkeztek meg, és ősszel már ki volt vetve rájuk az adó. Ilyen még a Bukovinába való betelepedéskor sem fordult elő (1776-1788 között), hiszen ott öt évig adókedvezményben részesültek. Telket és földeket, saját költségen vásároltak, amelyeket 30-50 év alatt voltak kötelesek törleszteni 4-5%-os kamattal. Ilyen körülmények és feltételek mellett, rövid idő letelte után, az említetteken kívül már többen eltávoztak a telepről: Németh István és Illés Vera Felső - Telekre, Szentes István és Galambos Teréz Csernakeresztúrra 1911-1912-ben, ugyancsak oda Kozsán István és Cseke Magdolna. A sztrigyszentgyörgyi telep létrejöttével, 1910-ben, többen átköltöztek oda.
Rövid időn belül, a telep létrehozás után, már fellépett a fizetésképtelenség. Újabb megállapodás jött létre a telepesek és a kormány között, melynek lényege a részletek és kamatok újraszámítása, illetve a határidők kitolása. Az adóság hatalma összegnek számított az akkori időkben: „Ily körülmények között a telepesek kérelmére a nagyméltóságú földművelésügyi m. kir. minisztérium 1903. évi augusztus hó 8-án 66714/VI-1 rendeletével megengedte…az így megállapított 52666 korona 47 fillér összetartozás 1903. évi november 1-től egy évre visszamenő utólagos 4%-os kamatozás mellett…a törlesztési határidőből még hátralévő 30 év alatt annuitási részletekben történendő törlesztésére beosztassák.” Törlesztés szempontjából szerencséjüknek mondható, akárcsak később Sztrigyszentgyörgy esetében, hogy kitört az első világháború. Egy 1905-ben kiadott irat így szól: „…a telepesek fizetési kötelezettségeiknek megfelelő módon eleget nem tettek s így nemcsak az annuitási földváltság és kedvezményes faanyag vételárai, hanem a késedelmi kamatok, adótérítmények és közköltségek fizetéseivel is visszamaradva a hátralék oly mérvben emelkedett, hogy azok rendezése már már lehetetlenné vált.”
A román hadsereg 1916-ban több hágón át betört Erdélybe, köztük a zsilvölgyi szoroson is, és rövid idő alatt egészen Puj-ig hatoltak be (45 km. Vajdahunyadtól). Ekkor a telep lakósait, néhány idős ember kivételével Pécskára menekítették (Arad megyébe), ahol nagyobb gazdaságokban helyezték el őket. Miután a román hadsereg 1917. februárban kapitulált, a menekültek visszatérhettek Vajdahunyadra.
A XVIII. században már említik a vajdahunyadi kohókat, azonban csak a XIX. század fejlődik igazi vaskohászati központtá. 1892-ben, a székelyek kitelepedésekor a modern vajdahunyadi kohógyár még gyermekcipőben járt. Eleinte a telepesek nem vágytak gyári munkára, és eléggé nehéz is lett volna nekik alkalmazni magukat, hiszen nem volt kitanult szakmájuk. Akit mégis vonzott a vasgyár, azok mint napszámosok és fuvarosok kereshették meg a kenyerüket. Nagy részük azonban a földek jövedelméből élt, vagy mint szolgák voltak elhelyezkedve. Az 1919-es rendszerváltás után, a bukovinai székelyek közül csak néhányan maradtak a gyárban. A székelyeket már szakképzetlen munkára sem vették fel, nemzetiségük miatt Talán ez volt az oka annak idején Vajdahunyadról több család vándorolt ki Brazíliába és Argentínába.
Csángótelepi munkások
A gyárral való viszony 1940-ig nem változott. Abban az időben többen szerették volna, ha alkalmazzák őket a gyárba, leginkább azért, hogy a román hatalom által bevezetett kötelező munkaszolgálat elől megszabaduljanak. Nem vették fel őket. A városi magyarokat, vagyis a nem bukovinai származottakat azonban inkább alkalmazták, sőt még egy kis támogatást is kaptak.
Mint érdekességet említem meg a hadikfalvi Turbuk János esetét, akinek neve után a román hatóságok nem tudták eldönteni, hogy magyar-e vagy román? Végül úgy határoztak, hogy román, és akkor felvették a gyárba. Akinek nem volt magyaros hangzású neve, azokat könnyen alkalmazták, bár Bukovinából származtak: Roth, Heringer, Hermann, Neuhardt, stb. Ők gyári munkások lettek, de nem hagytak fel a földekkel. Azonban leginkább azok választották a gyári munkát, akiknek kevés vagy gyenge minőségű földje volt.
A második világháború után rengeteg „padureán” és „móc” lakost telepítettek Vajdahunyadra. Addig nem voltak vegyes házasságok.
Íme egy rövid, de sokatmondó kimutatás[5]Vajdahunyad népességéről:
Év Összesen Román Magyar Német Egyéb
1941 8937 5732 2438 471 296
1956 38330 30829 4441 1838 1222
Betelepedésük után, a telephez közel egy temetőt is felavattak a székelyek. Akkoriban közel esett a telephez, út is volt arra. Majd a vajdahunyadi vasgyár terjeszkedésével elvágták a telep és a temető közötti utat. Így csak egy kis palló maradt rövid útnak, azonban ezen lehetetlen egy koporsót átvinni. Csak több kilométeres kerülővel lehet napjainkban a temetőbe eljutni. Hat-hét éve már nem temetkeznek a régi temetőbe, az utolsók között Lőrinc József került oda eltemetésre. Karbantartva nincs, és gyakorlatilag már nem is lehet. A vaskereszteket ellopták és értékesítették az ócskavas piacon (?!). Még a beton síremlékeket is szétverték, hogy az értékesíthető vasat kiszedjék belőle. Mégis, minden évben az idős leszármazottak kimennek oda a halottak napján.
Több adat bebizonyítására és valós adatok megszerzésére a vajdahunyadi katolikus anyakönyveket vettem tanulmányozás alá. Bár ezek feldolgozása napjainkban tilos lett a plébániákon, szerencse, hogy az egykori kommunista vezetés elkobozott több anyakönyvet vagy azoknak másolatát, így nekik köszönhetően jogunk van saját történelmünket megismerni az állami levéltárból! Így sikerült megtudni, hogy az első, Vajdahunyadon született bukovinai székely gyermek Nagy Anna volt 1892. június 17-én, Nagy István és Varga Mária leánya. Következett Galambos Antal és Antal Teréz fia János, 1892. július 17-én.
Hagyományőrzés szempontjából tekintve a dolgokat, Vajdahunyadon 1946-ig tartották a betlehemezést. Lehetett, hiszen egy tömbben laktak. Alig három román család van feljegyezve a telepen még 1935-ben is, de ezek is jól beszéltek magyarul. Templomi, leányénekkar is működött, erről még kép is jelent meg a Katolikus Újságban. Az énekkart egy Studlicska nevű zenetanár - karmester vezette és tanította be. Kisebb környezetben a családok az „Istányolást” is megtartották Karácsony után. A II. világháború kitöréséig színjátszó csoport is működött. Többek között a János Vitéz-t is eljátszották. Ennek előadásai megszűntek a világháború alatt. A világégés után újra alakult a csoport, de 1953 után ismét feloszlott.
Mint László János is feljegyzi, Vajdahunyadról került ki a legtöbb pap és apáca. Ennek oka is volt, nemcsak a bukovinai székelyek közismert vallásossága. Már 1721-től működött a katolikus iskola a városban majd később gimnázium is. Teológiai tanfolyamok is voltak. Márton Pál két leánya is apáca lett. Ők később Nagyszebenbe kerültek. Egyikük rövid ideig Hátszegen szolgált, majd visszatért Nagyszebenbe. Amikor a szászok elhagyták Erdélyt 1990. után, velük együtt Németországba távoztak.
Zsók Jenő és Kásler Mária házassága 1953-ban
A jelenlegi templomot és kolostort 1910-ben kezdték el építeni, majd 1912. május 26-án a Boldogságos Szent Szűz mennybemenetelének tiszteletére szentelte fel Fetser Antal nagyváradi püspök. A középkori zárda romjai 1951-1952-ben még álltak, a város régi temetője közelében. Akkor határozták el, hogy elköltöztetik a temetőt, és egy kokszgyárat építenek a helyére, mint a vasgyár részlegét. A temető költöztetésekor a hozzátartozók elvihették halottaikat. Akinek nem akadt senki leszármazottja, azokat egy közös sírba temették. A régi zárda romjai is akkor kerültek lebontásra.
A második világháború alatt, 1940-1944 között, a munkaképes telepi férfiakat munkaszolgálatra kényszerítették a román hatóságok. Katonai behívókat kaptak (az úgynevezett „koncsentra”), és elméletileg mint tartalékosok szerepeltek. Azonban a román hatóságok úgy könyvelték el őket, mint megbízhatatlan elemeket, és fegyvert nem adtak a kezükbe, de igencsak adtak lapátot és csákányt. Gyakorlatilag ők és a hadifoglyok építették a zsilvölgyi Bumbeşti-Livezény vasútvonalat, és nem a sokat dicsőített román ifjúkommunisták. Abba az időszakban még Márton Áron püspök úr is meglátogatta a zsilvölgyi tábort, bakancsokkal segítette őket, kitartásra biztatva az embereket. Nehezen hinném, hogy a püspök a K.I.SZ. tagoknak vitt volna bakancsokat. Szükség esetén a munkásokat máshova is elvitték, főleg a bombázás okozta károk felszámolására. Így kerültek Piskire is, miután a német légierő lebombázta az ottani vasúti csomópontot. Időnként a családtagok meglátogatták (-hatták) őket. Ezt csak abban az esetben tehették, ha hírt kaptak felőlük, illetve tartózkodási helyükről.
A vajdahunyadi telepen komoly érvágást jelentett a Magyarországra való eltávozás 1945-1946-ban. Ekkor kivándoroltak: Antal Boldizsár és Sebestyén Mária, Beke Márton és Márton Teréz, Dani Gergely és Ferenc Veronika, Dani István és Márton Mária, Dávid Gergely és Ferenc Mária, Ferenc Lajos és Illés Anna, Kerekes Boldizsár és Galambos Veronika, Lovász Lázár és Ferenc Katalin, Márton Gáspár és Székely Bibiána, Márton Imre és Kozsán Mária, Nagy Ferencné Illés Anna, Orbán Márton és Ferenc Anna.
1948-ban államosították az elemit. A gimnázium már korábban megszűnt. 1949. december 1-jén a vajdahunyadi kolostort megszállta a milícia, s a szerzetesek tíz percet kaptak a ház elhagyására. Az állam megszüntette a rendi teológiát Vajdahunyadon. Ingó és ingatlan javaikat államosították, a templom kivételével. A diákokat, novíciusokat, klerikusokat és laikus testvéreket szülőfalujukba szállították. Több atyát bebörtönöztek, másokat heteken, hónapokon keresztül a rendőrségen vallattak, vagy kényszermunkára vittek.
A Vajdahunyadra telepített magyarok kapcsolata szoros volt a többi helység bukovinai leszármazottjával (Déva Sztrigyszentgyörgy, Csernakeresztúr). Házasságok, komaságok, barátságok, templombúcsúk tartották ezt fenn, és nem utolsó sorban a vajdahunyadi acélgyár. Idővel mind a négy székely-magyar telepről sokan alkalmazhatták magukat a gyárban. Ez nem a politikai enyhülésnek volt köszönhető, hanem a munkáskéz hiánynak. Egyszerűen nem akadt annyi bevándorló Erdélyben, amely a vajdahunyadi gyár munkaerő szükségét kielégített volna.
László János: A VAJDAHUNYADI CSÁNGÓTELEP
Az 1892. évben a vajdahunyadi kincstári birtokra Hadikfalváról újabb települő raj érkezett és telepedett meg.
Miután a dévaival azonos feltételek mellett történt a telepítés, fölöslegesnek tartom a feltételeket ismertetni. Egy azonban bizonyos, hogy ezek a telepesek is a dévaiakéhoz hasonló kiélt, sovány földeket kaptak, melynek egy harmada posványos rét volt, s itt a gyári fuvarozás nyújtotta kereset tette lehetővé a megfogódzásukat. E telepítésre a következők jöttek le:
Sz. Bevándorló Fiú Leány Ló Szekér Föld
1 Bíró István - 2 2 1 15
2 Csernik Imre 1 3 2 1 15
3 Csiszér István 1 2 2 1 15
4 Ferencz Bálint 6 3 2 1 15
5 Ferencz János 2 1 2 1 15
6 Id.Galambos Antal 4 2 2 1 15
7 Ifj. Galambos Antal 2 1 2 1 15
8 Hermánn Boldizsár 1 1 2 1 15
9 Hermánn Gergely 1 - 2 1 15
10 Illés András - 1 2 1 15
11 Illés Péter 1 2 2 1 15
12 Lovász Imre 1 1 2 1 15
13 Márton Albert - 2 2 1 15
14 Márton Ferencz 2 1 2 1 15
15 Márton Pál 1 2 2 1 15
16 Nagy Antal 3 - 2 1 15
17 Nagy Ferencz 1 1 2 1 15
18 Nagy István - - 2 1 15
19 Sebestyén István 1 2 2 1 15
Tehát bejött 19 férfi, 19 férjes asszony, 28 fiú, 27 leány. Összesen 91 lélek. Behoztak 38 lovat, - tehenet, 19 szekeret és sok gazdasági eszközt és bútort.
Házaikat nagyrészt gyári salakból építették valamint melléképületeiket is. Faanyagot ők is, mint a dévaiak, a kincstártól kaptak.
Ezek a telepesek is, a dévaiakhoz hasonlóan, sok küzdelmet folytattak és folytatnak még ma is a vizenyős határral, hogy sovány, mindennapi kenyerüket kicsikarhassák belőle. E küzdelmes életük leginkább a száraz nyárokon virágzik ki, mert ekkor, ha egyéb terményben nem is, de szénában gazdag aratásuk van. Sajnos a poshadt területeken termett, széna, bűzhödtsége miatt, nem a legjobb kelendőségnek örvend, és sokszor a gazdák nyakán marad. Fölösleges terményekről még csak nem is álmodhatnak, mert azt nem csak felélik, hanem bizony nem is elég a telep eltartására, s a szükséges élelmet más kereseti lehetőséggel keresték és keresik meg, ma is.
Az egykori temetőben
Ez a kis telep, az összes többi teleppel szemben, egy dologban előnyben van. Ugyanis innen kerül ki- a lélekszámhoz arányítva- a legtöbb pap és apácza. Vannak családok, amelyeknek 1-2 gyermeke pap és 3-4 leánya apácza. Ezek között elől jár özv.Márton Pálné, kinek négy apácza leánya van, valamint a Déváról odaszármazott Sebestyén Antalnak, két pap fia. Majd Márton Albertnének 1 és Illés Gergelynek szintén 1 leánya apácza. Illés Antalnak egy pap fia.
E szerencsés helyzetet a vajdahunyadi telepes magyarok az ottani Szent Ferenczrendi zárdának köszönhetik, amely nem csak éber figyelemmel kíséri a kis telep vallási, és kulturális életét, hanem vezeti is azt. Így aztán könnyen érthető az, hogy miért szentelik életüket oly sokan az Isten szolgálatára.
Vajdahunyad telepesközségnek is, mint Dévának, sok az úgynevezett zsellér telepese. Ide vonzotta őket annak idején az ottani vasgyár, ahol mint napszámosok, akkordmunkások és fuvarosok keresték meg a kenyerüket, és amelyek közül többen még szépen meg is gyarapodtak. Azonban az impériumváltozással egymás után sorra kiestek onnan, s ma alig egy páran maradtak a gyárban. Talán ez volt az oka annak, hogy Vajdahunyadról 12 évvel ezelőtt több család vándorolt ki Brazíliába és Argentínába.
Ezek helyzetét a háború utáni eseményekben van szándékom bővebben leírni, ha ezt az anyagi körülményeim megengedik, merthát ennek megírása senkit sem illet jobban, mint engemet, aki a brazíliai kivándorlás és letelepülés tanulmányozására útitársa voltam Herberger Gyulának, és annak idején hevesen elleneztem a brazíliai kivándorlást, aminek Herberger áldozatul is esett. Sajnos elég későn, a kivándorlás magakadályozására.
A letelepülés utáni időben, meglehetősen rövid idő alatt egymásután jöttek be az alábbiak:
1. Antal Boldizsár
2. Balló József
3. Barabás Ferencz
4. Bíró András
5. Bíró Lőrincz
6. Csiszér Antal
7. Dani István
8. Daradics Fábián
9. Dimén Ambrus
10 .Ferencz Antal
11 .Forrai Imre
12 .Gáspár József
13 .Guzorán Márton
14 .Illés Antal
15 .Illés Gergely
16 .Kerekes Boldizsár
17 .Kovács Lázár
18 .Lovász Lázár
19 .Márton Lázár
20 .Miklós Márton
21 .Nagy István
22 .Najhárt János
23 .Orbán Márton
24 .Sorbán Antal
25 .Turbuk János
E bevándoroltak jó része, mint legényemberek jöttek be és itt a telepesek családjaikba nősültek. Mások családostól jöttek és helyezkedtek el közöttük. 114 lélekszámmal szaporították az eredeti telepesek lélekszámát. Behoztak 28 lovat és 14 szekeret. Az államtól semmit sem kaptak.
(László János kiadatlan gépelt írása).
[1] László János kiadatlan gépelt írása
[2] Vö. Dr. Meskó Miklós - Adatok és megjegyzések a Déva, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és Vajdahunyadi székely- csángó telepítésekhez. Székely füzetek 2-ik szám, 1996. június 28.
[3] Ferenc Antal telepes gazda adás-vételi szerződése
[4] László János – uo.
[5] Bíró István, 2010. november, Vajdahunyad
2019. dec. 30.
[5] Hunyad megye településeinek etnikai (anyanyelvi/nemzetiségi) adatai 1850-1992
2020.jan.1