Biszak István: székelykevei életképek (III.)

53. Drum bun
54. Selyemhernyók
55. Drégelyátkelés Szendrő városába
56. Nyúlgát a Duna mentén
57. A tanyai harang
58. Disznóvágás
59. A búcsúünnep
60. A tanyák
61. A frankföldi
62. A gologány
63. Horgászat
64. Tyúkháború
65. A vashíd
66. A cserépégetés, Schwer Pál legendája
67. Hajózás a Dunán
68. Vadászaton
69. Frankföldön
70. A gátszakadás után
71. Révátkelés

   53. Drum bun!
  Kedves dévai székelyek!
  Egy újabb beírásommal szeretnélek benneteket ismertetni, miről is másról, mint az őseinkkel megtörténtekről. A gátépítés munkálatai már régen készen lettek igy a székelyeink az új falujukban, amit már a Székelykeve néven ismertek itt a környékbeliek, élték minden napi életüket. Persze az élethez még a kereseti lehetőséget is megkellett találniuk, mivel a helységben erre nem volt lehetség. Így már a készen lett gát után más munka után kellett nézniük, amit a Duna jobb oldalán lévő Szendrővárosban és a környékbeli nagygazdáknál találhatták csak meg. Erre már a bejáródott munkahelyeket illette a Ferencföldi német gazdájuknál, ahová már a gátépítésnél is jártak, valami oknál a befejezésnek állt munkáknál kimaradni volt szabad, valamilyen újabb fondorlat miatt, amin csodálkoztak is nagyon, nem értvén e változatot.
  Így került sor, hogy az ilyen egyének hamarabb kötöttek ismeretséget, kényszerükből az említett gazdákkal, ahol dolgoztak is a 40 évekig. Mivel Szendrőn is volt egy ilyen székelyszerető gazdájuk, így mind tömegesebben jártak át a Duna vizén oda dolgozni, ahol a fémgyárban kaptak munkát. Persze, ez a mindenapi Dunaátkeléssel és az estélyi hazatéréssel volt összekötve, ami nehézkés volt, mert ha a komppal mentek, reggel 4.30 -kor már a kompnál kellett legyenek, amit úgy 9 km úttal tettek meg, hol gyalog, hol kerékpárral, majd ez az út újra a hazatéréskor. Hídól a Dunán még nem is álmodozhattak és a legközelebbi is a belgrádi, pancsovai volt a 50 km távolságra és az oda vissza megvolt a 100 km, naponta, amit nem bírtak minden továbbiak nélkül megtenni, így ugyancsak a révátkelőt választották, mert az biztos és rövidebb út is volt a munkahelyükre.
  A rossz időjárási viszonyok miatt kimaradásukat a munkahelyen megértették, de sokáig nem bírták azt elnézni. Tehát pontossan minden reggel ott kellett lenni a gyárkapu munkaváltásnál. Ez ment is tavasszal, nyáron, ősszel, de lassan állt be a tél és az első jégtábla megjelenésre már kompot vontatónak is megjött a parancs: be a telelőben, amit a kevevári kikötőben kellett eltöltse.
  Ilyenkor átélt idők szeszélyeivel ismert dunai halászok lettek megfogadva az átszállításra és ahogyan mind jobban jelentek meg a jégtáblák a Duna vizén, annál feltalálóbbak lettek a székely munkások az átkelésnél. A csónakhoz odaért jégtáblákat maguk taszították el útjukból, majd amikor tömegesebben jelentek meg e táblák akkor még kiszálltak is a jégre és úgy vitték át egy ilyen akadályon a beszorított csónakot, úgy haladván annak túlfelén a másik part felé, míg a jég egészen urrá lett a Duna felületén, elzárva a csónakozási lehetőséget. Majd három napos várakozás után lettek figyelmesek arra, hogy a lent élő tanyiak a szendrői piacra járnak, hogyan ez? Volt a kérdés, amit ki is érdeklődtek az otthonmaradoktól. Másnap reggel már csatlakoztak is az ismert piaci csoporttal és indultak meg a kisszigetnek olyan 6 m. köris rúddal felszerelve és majd 15 m. távolságban egymástol, libasorban.
  A szigeten a csapás már mutatta, hogy sűrűn lett az járva, és újra a nagysziget után a jégre, ami Szendrőhöz vezetett. Már a túloldalon egynéhány ember csoportba verődve nézte az átkelést a Duna jegén, ami egy húszpercnyi idő után meg is lett téve. Különböző arcszínnel keltek ki a biztos partra, elhelyezve a karójukat egy ottlévő udvarban a hazafelé vezető útjukra, ami a szombati napon lett megtéve. Ezekről az átkelésekről nagyon sok tréfa is lett kitalálva de egy dráma sem történt az átkelőkkel, csak már a tavaszi átkeléseknél fordult elő, hogy néha megfürödtek, úgy nyakig leszakadva, a Duna vizében, csak a karó tartotta fel őket az elsodrástól. De a munkástársak egy kötél odadobással kivonták az elmerülőt, mire az átért, lépni sem volt képes a ráfagyott ruhájában és annak felmelegítése, száradása órákig tartott egy ilyen személy befogadásánál. Így nagyon megkésve értek haza Székelykevére, ahol már nagyon vártak rájuk. Ilyen rövidebb jégutat tettem meg, de senkinek ilyen kényszer átkelést nem kívánok, bezzeg az ember minden porcikája és rizeg az újra partra érkezésre. Valamenyire hozzászokik az ember, de egy porció fóbia mindig jelen van. Hiában az a hajós vicc, hogy a víz csak térden felől ér, nem nyugtatja meg az ember idegzetét, ha a befagyott vízre kell rámennie, ha az akár egynéhény centiméteres is. Apókáink ilyesmire azt szokták mosolyogva mondani: „Drum bun”, ami tudjátok, jó utat kívánásnak felelne meg, de én nektek kemény úton kívánok jó utat, az: aldunai.

  54. Selyemhernyók
  Kedves székelyek! A Ráday őstelepülés már a természettől újra átvette hatalmát és a gátépítők is már az új telepükön éltek, így télviz idején a melegített konyhájukban töltötték el a mindennapi életüket és délutánként újra egy, a családtagok közül, a banyakemence fűtésével lett megbízva és a háromkéve kukoricaszár eltűzelésével át s melegedet a banyakemence fala, amely melegítette is a szoba vagy konyha levegőjét a téli hidegtől. Ebből az időszakbol lehetett az a nóta kitalálva: „felülök a kemencére, megégett a gyatyám széle”... Ezt a barátságtalan téli időt elhagyván, a bentlevők beszédjére lehetünk figyelmesek. Te Emre, ki lett-e fizetve a hernyók, gubók ára? Jó lenne a közeledő ünnepekre bevásárolni.
  Hát bizony abbol nagyon nem maradott meg, hol van már július hónap a kifizetéstől. A szipkaszár kifúrásával foglalkozó apóka megjegyezte, hát jövőre talán jobb lenne egy egész katuja hernyót rendelni a termesztésre. Egy egész katulyával, na akkor nem lesz se éjjelünk, sem nappalunk, volt a válasz. Katuja és hernyó, ez új volt számomra is, valamit úgy nem odaérdekeltem észre is vettem, amikor melegnapok voltak és még mezítlábosan jártuk a természetet, lepkéket űzvén a külömböző virágokon, azoknak is volt hernyója, látni is véltük azok valami átfejlődését, amint a leveleket megrágva szabályossan eltűntek valami maguktól csinált burkolatba és egy idő múltán újra egy nem lepkéhez hasonlító valami bújt onnan ki. Ez mindig jobban vette át az alakját a lepkének és már a déli melegre el is repült a virágokra. Apójék is akarják a lepkéket kergetni, fogni?
Már újra mezítelen lábbal jártuk a természetet és a fák is rendessen kezdtek levelezni, amikor újra szóban jött a hernyó szó. Holnap osztják a hernyókat és én is rendeltem egy katulyával a helyet kell elkészíteni nekik. Na most milyen bokrokat fognak gyűjteni a gödörből vagy a kőtől? Kérdeztem ugy magamban. A (gödörnek azt a nagy tátongó lyukat neveztük, ahonnan a földmenyiséget hordották a házak fala veréséhez, míg a kő az egy nagy betonalapu, raktárnak készült alap volt, ahol gyerekek nem tehettek semmiben kárt és ott játszadoztak).
  A katuja hernyó az igazán érdekelt bennünket, milyenek ezek a hernyók-kérdeztük magunkba. Nemsokára egyik nagybácsi hozott is egy zsákkal valamit és ahogyan kiöntötte a zsák tartalmát megismertük az eperfa levelét, hiszen minden olyan fát már megmásztunk a verébfészkekből a mindennapi tojást kiszedvén és azt csoportossan elosztva meg is ittuk, miközben a szürke vagy fehérszínű epert ettük e munkálatok közben, elfelejtvén reggelit, ebédet, majd csak az est kényszerített haza újra. Akkor lettünk befogva egy ismertetésre és magyarázatra, amit apó adott elő nekünk. Gyermekek, egy hétig még játszodhattok és azután ti is be kell segítsetek a hernyók etetésében, mert ezek ha alszanak egynéhányat akkor már mindanyiunknak lessz munkája a legkisebbtől a legnagyobbig.
  Az elkészített polcon még csak egy rész volt ezektől a számunkra nem ismert hernyóktól elfoglalva, amiket a kibontásnál olyan mákszem nagyságu, tojáskának találtunk, de most ahogyan jobban megnéztük, apró kis hernyók voltak, amik a falevélre mászva rágni látszottak a levelen. Majd egy-két nap nem volt nagy levél fogyasztás, és egy „alvás” után levetettek egy bőrt magukról és nagyobbnak látszottak, gyorsabban falták fel a leveleket. Egy ilyen „vedlés” után az étvágyuk megnőtt, már a zsák eperfalevél nemvolt sokáig elég az etetésükre, és itt még valami fontos volt, nem volt szabad a barkafákról levelet szedni, sem nedves és esőn szedett levelekkel etetni ezeket a hernyókat.
  Jött is ezek megtekintésére egy Versecről kinevezett személy és házról-házra megtekintette a termelőket a hernyók állapota miatt, megjegyzéseket, tanácsokat osztván. Kérdeztük is a minden kérdésre válaszoló nenát a nem ismertekkel szemben, amit ő elmagyarázott, ahogyan ő tudott a számunkra. Bizony falánkok voltak ezek a hernyók, már a négy zsák eperlevél sem volt egy napi etetésre elég, így meglett az új beosztás, anyó és a két legkissebb itthon marad és a többi egy-egy zsákot és a bálványosi útra a levélszedésre, amíg nem lesz eső mert akkor mindenek végét vethetünk, kárban lesz minden. A zsákokban meglévő leveleket egy halomra öntve, üres zsákokal a bálványosi útra lett menet, mert a kevevári útszegésén lévő fák már virágoztak a levélszedőktől, így távolabb kellett menni annak szedésére. A fa megmászásával nem volt számunkra probléma és a vékonyabb ágak kimenésére sem, mert könyű súlyunkkal megtehettük és csak a zsák nehezített ebben, mert ahogyan telt a zsák a szedett levelektől, úgy húzott is súlyával a föld felé, és mind nehezebb lett a levelek szedése ez által, míg ki nem találtuk, a zsákot egy ágra tenni és úgy szedni az ágakról, mind jobban fogyóban lévő leveleket, mire egyik nagybácsi hangja: jól van, elég, megyünk haza ezzel - és majd mi kijövünk újra szedni, mivel telehold van. Olyan gyorsan még soha el nem aludtam a hazaérés után, de a többiek is így lehettek, mert semmi kérdés nem volt.
Másnap reggel már újra mentünk is a falevelekkel lévő megbírkozására, már nem volt érdekes számunkra, inkább unalmassá vált de igyekeztűnk zsákunkat minnél hamarabb megtömni a falevelekkel, tudván azt, hogy azután következi a hazamenés. Másnapig nem is volt szükségük ránk, gyerekekre, de azután már újra kellett mennünk, egy újabb szedésre, már a famászás is unalmas lett, nem érdekelt már az sem, hogy ott egy verébfészek, így meg is maradott az abban az épségben ahogyan azt építették a verebek. Odahaza egy újabb hernyó megtekintésnél már csodálattal néztük a majd kisujjunk nagyságura megnőtt hernyókat, de már hallatszott is az evésük, mintha az eső esegetett volna olyan sűrrűn, csendessen, olyan zaj volt hallható, és már az egész helység újabb polcokkal volt teleépítve s azokon a hernyók százai rágták a leveleket.
  Na, még egynéhány napig bírjuk csak ki, aztán már kezdenek gubózni, hallottam anyó hangját. A színüket is már megváltoztatták, már nem fehérszínűek, inkább olyan barnás, átlátszó színezetek lettek, de olyan gyorsan is rágták szép szabályosan a leveleket. A halomra hordott levelek ölszámra lettek rájuk terítve, amit hamarosan átrágtak és újra felszínre jövésük az etétésre mutatott, amit egy személy mindig végzett éjjel-nappal felváltva. Ilyenkor már a barka eperfalevelekkel is lehetettt etetni őket, aminek szedése könnyebb volt, mert az ott volt érintetlenűl, mivel idáig nem volt az etetésre használva, szedve. Szerencsére ez a levélszedés nem tartott sokáig és a levelek helyét ma seprűfű váltotta fel, amire kezdtek e hernyók felmászni ami a begubózási fázisukat jelentette.
  A rágojával kezdett valami vékony szálat húzni a potrohájából, amit szépen szabályosan maga köré tekert, mind jobban azzal eltakarván magát, míg el nem tűnt abban egészen. Azután volt a gubók kiszedése, tisztítása a mellék szálaktól és végül azok átadása a kevevári selyemgyár részlegen, nagyon megosztályozva azok minőségét és nagyon kevés termelő bírt azzal dicsekedin, hogy elsőosztályú gubókat adott át. Ez addig ment míg egyszer egy ilyen nagy átvevés után egy éjjelen lángbaborult a gubókkal és elszámolással járó papirok és a termelők csak a munkájukkal maradtak, azután sem lettek e felvásárló egységek megújítva, így a megszokott selyemhernyó tenyésztés is az emlékezetekben maradt meg. Nem kivánom, hogy ezt megpróbáljátok, nagyon kimerítő munka és sok rizikkel jár. Legyen hernyómentes szép hétvégetek, az: aldunai.

   55. Drégelyátkelés Szendrő városába
  Jó napot székelyek!
  Az időjárásunk kinti sétára megfelelő, így elvezetlek benneteket az aldunai révátkelőhöz, amelyet őseink sokáig használtak a mindennapi dunai átkelésre, munkára vagy a szendrői piacra menve. Itt két út állt az ősszékelyeink számára, egyik az emlitett „hántut,” a másik meg a torontálcsempe, szomszédfalun keresztül a Borsos és Mravlyov tanya mellett. Mind a két út lett is használva, mert a torontácsempeiek is azon úton tették meg utjukat a működő révig. Ezen az úton haladva a gáthoz érünk és azon áthaladunk a nagy gátszakadástól megteremtett szakadóhoz jutunk, amelynek keleti partján haladunk az árvízterületen keresztül a Duna partjának. De közvetlen előtte, jobbra egy csapás vezet bennünket a már fákkal benőtt és sűrű cserjékkel övezett kis úton, majd ahogyan a sűrűségben beértünk, oly gyorsan is lett mindannak vége és egy csillogó vizfelületet látunk előttünk. Azon túl, a vízpárától kilátásban, a túlfelén a folyamnak, kis házakat vélünk látni, még hangfoszlányokkal is ajándékoz meg bennünket a víz felszintjén átszakadozó mondattöredékek, mivel már az első révátkelés megtörtént, amelyel a Szendrőn dolgozó munkások átkeltek. A csapásrol kiérve, úgy egy húsz méter távolságra egy épületet látunk közel a vízszéléhez és közelebb érve látjuk, hogy az nagyformátu, égetett téglákból lett építetve.
  Bemegyünk az épületbe az éles szellő elől. A terem nem nagy személybefogadó képeségű, és egynéhány asztal és széken kívül nincs is más bútorzat. Egy ott foglalatoskodó ember mondja, a jegyeket a réven bírjátok megvásárolni, bizonyára a csapos lehet, aki a ritka utasokat szolgáli ki, akik egy rövid időt várakoznak a rév indulásig. Ezt a révátkelőt a kevevári komunális vállalat üzemeltette a „Cicibán” vontatóval és később a „Komár” nevezetű vontatóval, amelyet a Fertályoknál lakó CSEKE József kezelt, míg a jegyárus a NINCIC meg a JOVA volt, akik Kevevárról kerékpározták le a mindennapi útjikat a révátkelőhőz.
  Nemsokára két kűüönböző kürt hangja volt hallható és már a közelgő révre vártak a parti munkások, annak kikötéséhez, amelyet a vontató lendülettel a partnak irányított. A vontatáshoz kellő kötelet a gollingjáról szabaddá téve a révhez simult, és úgy tartotta az irányt a partnak tartó révnek. A kikötés után már leeresztve a kijáró, és a néhány lovaskocsi meg az utasok már mentek is a szárazföldre. A motoroshoz a kocsmáros ment és a Józsi bácsi két fröccs után már szólította is az utasokat az indulásra, vissza a túlsó part irányára.
  Nagyon nagy híve volt a szőlő nedűnek, de kifogástalan hajós ember, aki nem ismert semmilyen akadályt a Duna vizén, úgy kellett berendelni a téli kevevári telelőben. Egy ilyen alkalomra emlékszem vissza, egy szendrői látogatás alkalmábol az ifjú barátaimmal már a Duna negyedén levő utolsó átjárot késtük le. Lett nagy integetés és kiabálás csinálva a részünkről, mire azt látuk, hogy a rév elengedve a húzókötélről a vontató gyors fordulással 180 fokot váltva tér vissza hozzánk, és már a kiáltott hang: Fiúk, gyorsan a biciklikkel fel és menjünk is, amit meg is tettünk és a Józsi bácshoz mentünk, akit ismertünk. A pincéből vásárolt rizlingből kínáltuk meg, jó huzatja volt, így az üveg felének tartalma el is lett fogyasztva egy húzásábol. Na fiúk, ti nem fizettek átviteli árat, volt hallható tőle, amit nem is fizettünk az alkalommal, és ott hagytuk az üveg másik felében lévő rizling társaságában. Nagyon szeretett ember volt, szókimondó nagyhangú, de kifogástalan hajósember, aki minden időben kiismerte magát a víz fortélyával. A hajómotorja csak akkor állt meg, amikor azt ő kikapcsolta. Igaz, a motorolaj igen látszitt a gépén, de mindig biztos volt a gépében és munkájában. Nem ismételném meg mi is volt a véleménye a tisztában öltözött páváskodó kevevári kollegáira, de nem is léphettek soha egy sem a nyomában, küldvén őket az igazgató karjai közzé meg máshová is.
  Ha már a rév nem dolgozott a megjelenő jégtábláktól, ő még 15-20 utassal átvágott a túloldalra, ezzel kisegítve az ott dolgozó munkásokat és utasokat. Bíztak is az emberek benne és ha hallották a Józsi dolgozik, nagy megnyugvással mentek rá a révre, vagy a hajóra, amit ő vezetett. A megépített szendrői Duna-híddal, e révátkelőnek munkája befejeződött, megmaradott a Grockai meg a Dubravicai, de azon már székelyeink sem járnak a malacok bevásárlására. Csináljatok egy ilyen Duna-átkelést, legszebb a Bánátpalánka és Hárám városkai átkelés, ahol a baloldalinál majd mindenféle halfinomságokat megízlelhettek a kivánt kísérő nedvek mellett. Legyen szép napotok, az: aldunai.

   56. A nyúlgát a Duna mentén
  Kedves dévai székelyek!
  Mivel a dunai vidékét akartam veletek megismertetni, így elméletileg lent vagyok ott veletek és egy újabb, azzal összefogó dologrol írok nektek, mert ilyen munkát abban az időben nem tehettem, de láttam a 60-as évekbe. Igaz nem olyan kíméletlen, tengelyig süllyedő kordékkal a sárban, de a relatív megszáradott földdel is kegyetlen egy állatkínzásnak néztem azt. Ott, ahol e munka lett folytatva, csinálva, nem volt komolynak vehető sármenyiség, de odaérni meg vissza a jegyzőtanyáig, megmutatta milyen is lehetett a gátépítési időkben. Mert néhol a lovak majd térdig gázoltak a felázott sárban és minden erejüket megfeszítve igyekeztek a sártól visszafogott kordét kicibálni a tengelyig érő iszapból, sárból, de meg is tettek minden tőlük telhetőtt, hogy végre a megérdemelt meleg istállóban az evéshez kezdjenek.
  Mivel egyik nagybátyám ott lakott a kosárkötők szomszédságában, már korábban is voltam ottan egy-két alkalommal és nagy örömmel láttam, amint a gátnak egy kisebb testvére is lett építve a gáttal párhuzamossan. Mi lehetett ez? Ahogyan utána kérdeztem, tudta is minden gyerek annak a nevét. A NYÚLGÁT volt a felelet. Itt elfogott a kíváncsiság arra sűrűn telenőtt bozótosnak látszott kiserdőnek, majd a másnap annak megszemlélésekor láttam, hogy ott majd mindenféle fafajta található, igaz nem magas állapotban, mivel tavasz volt, de mint csemeték kinézhetőnek, láthatók voltak a fajtájuk szerint.
  Ez egy olyan 50 méteres sáv volt, ami párhuzamosan lett a nagy gáttal kiépítve és azon a területen voltak e csemetefajták szabadon, a természettől nevelve, senki gondozása nélkül. Így őszre már a mennyisége annyi lett, hogy a Duna-menti lakosoknak a téli tüzelőanygot biztosította. Senki nem tiltotta ezek kivágását, szinte kényre-kedvre lett adva az vágni minden rászorulónak, amit végeztek is az ott lakok nagy szorgalommal a téli banyakemencék fűtésére. Ezt a kis nyúlgátat ma hiába keresnénk, sem az ott élő faféleségeket, egy újabb rendeletnél eltűntek ezek nyúlgátostól az idők sorában, csak emlékezni lehet roluk. Hogy miért volt szükség e nyúlgátra, azt senki sem tudta megmondani, majd húsz évre rá, találtam erre feleletet, amint a kevevári kikötőben a homokértékesítő medencénél felfigyeltem a kis gátféleségre és a hajósoktól érdeklődve sem kaptam kielégítő választ. Kezdtem kísérni, mi is lehet e kis gát rejtélye, magamtól nem jöttem a rejtélyre, mire egy ott lévő bácsi megkérdezte, mi nincs tisztában a nézetekkel kapcsolatba? Csak annyi miért kell ez a kisgát ide minden ok nélkül?
  Hallottál már a „Szuzávácról”, ami a homokból könnyezik ki. Mivel az ember haláláig tanul, így én is ott lettem megtanítva arra, mi is az a szuzávác. A fordításnál, számunkra ismert szó „KÖNNYEZÉS”, az a folyamat, amit a kirakódott homok maga után hagy. Az újabb homokmenyiség súlya alatt, miatt itt nyomás képződik a homokgát külső falán és a kiszivárgó vízmenyiség könnyszerint visszi magával az aprószemcséjű homokba lévő anyagokat, oly minőségben, hogy a mind gyorsabban meginduló víz már utat mos magának és ezzel mind gyorsabban mossa az ottlévő homokot és a végén átmossa az egész gátat, vízbehordva magával az összkirakott homokot, ilyesmit megállítani nem lehet.
  Ilyen befolyt homokbehordást láthatunk a mai napig is a kirakó helyen a homoknál. Valamire emlékeztetett engem egy ilyen kitörés a gáttal kapcsolatban, hát persze a nagy dunai gáttörés, ahol a Duna vize áttörte a kiépített gátat.
Most már tudtam, miért mosott ki ilyen mélységű vizet a Duna, amikor átszakította a székely őseinktől épített gátat. Ott is beépítették az aprószemű homokot a gátépítésnél, hiszen honnan tudhatták azt, hogy a lösszteraszú talaj alja az élőmocsárnak nevezhető, finomszemcséjű, panontenger utolsó üledéke, ami mindent el is nyel még ma is, egy olyan tavasszal víztől hordott aprószemű rétege. Erre a mai szakadon túli Dunavizét használó fürdözők adhatnak feleletet, mert majd 20 méter távolságig a Duna partjától, lehetetlen leállni a homokra derékig süllyedés nélkül. Ezt a szentistváni búcsúzok fürdőjeitől is lehet hallani. Ha erre jártok, óvakodjatok tavasz idején a simának és nedvesnek látszó homokfelületű, növénnyel be nem nőtt foltoktól, egészségesebb annak kikerülése, mintha rövidebb utat választanátok egy ilyen kis részen átmennéssel, árt a szépségnek. Legyetek üdvözölve az: aldunai rokonotok.

  57. A Tanyai harang
  Kedves dévai székelyek!
  A kép alól hiányzó szöveget szeretném kiegészíteni és itt teszem azt lehetővé, mert a kép nem az én tulajdonom és nem én vagyok az erre felszólított személy, így elnézést kérem mindazoktol akik talán tolakodásnak vennék e soraimat a további jobb megértésre írt szövegért.
  A tanya harangja című képpel kapcsolatba a következőket tudom. A székelyeink ide kibetelepülése alkalmábol, a gátépítési munkálatokkal és annak a víztől való áttörésének idejét jól meghaladta az időnk, így visszatérünk az azutáni évekbe, amikor már a víz visszahúzodott (részben elpárolgott) az árterületről, amelyet e árvíz okozott.
  A mezőutak is járhatók lettek és a nyakasabb székelyeink a természettől elvett, feltört füves réteket már részben magukévá tették, így nagy kitartással jártak minden évben az új termőföldek megdolgozására. Mivel a kikocsikázás e mezőkre mindig hosszú volt, így kezdtek a régi módon házakat (ideigleneseket) építeni a Gyurgyova közelében. Akkor lettek a Duna-menti puszták házai megcsinálva, három is belőlűk a legnyugatibb a „Fertályok” majd a hántuti „kosarasok” és a legkeletibb a „Burkhárdok”, legnagyobb ilyen pusztalaktelepülés a fertályoknak nevezett volt.
  Az utóbbi időben már a Velika dunavska pusztára és mala dunávszka pusztára, postacímmel is el volt látva, amit a székelykevei posta hordatta az ott lakok részére széjjel, míg ma már más körzeti címet visel és a torontálcsempei postához és helyiközöséghez lett csatolva.
  Minket a tanyai harang érdekel, tehát minden más adminisztrácioi folyamatot elhagyunk és ezzel foglakozunk. Hol helyezkedik el? Ha a torontálcsempei szomszédfalu helységét elhadjuk, akkor két utat választhatunk, hogy a Duna irányában folytathassuk útunkat, mindkettő a harang közelében vezet minket, egyik a hárométeres közeltségével míg a másik 100 métere közelíti meg a harangot, a tovább vezető dunai úthoz. Ha itt megállunk a harangnak nevezett épületnél, elmerenghetünk mostani állapotán, az apókáink elbeszélésének alapján. Mostani állapota a megviselt falakat mutatja, vakolatot már az idő foga nagyon megrágta, az első bolthajlat alig látható, ablaktalanul, valamilyen festészet látszik az itt-ott megmaradt falrészeken, de fénykorában másképpen nézett ki az az apókák elbeszélése szerint. Miért lett építve?
  A gátépítőinknek meg lett engedve, hogy annyi feltöretlen füves területet törjenek fel maguknak az addig Dunátol örökölt földből, amennyit csak bírtak és akartak, itt azzal már nem a Dunától uralt „termőföldet” maguknak mondhatták és irathatták be a számukra, de ki vette volna azokat el tőlük a talajvizen kívül?
  Évek múltán már rendeződött a földek megdolgozási helyzete is, és szép termés előtt álltak székelyeink, örülvén a sokat ígérő búzának. De volt, itt ami még erősebb volt az emberek gondolatánál is és erre nem gondoltak.
  A természeti erők azok ma is erősebbek, mint az ember így az Aldunát is elérte egy nagy nyári eső jéggel, ami a kész, aratásra váró búzát mind elverte, nagy bánatukra a székelyeinknek. Már rendezettebb időre, valahonnan az első kibeköltözési pénzsegély is utolérte a sokat szenvedett székelyeink sorát és a nagy hívő csoport elhatározta, hogy fogadalmi kápolnát épít ott a Gyurgyovához közel, az ilyen természetes csapások elhárítására, ami meg is lett építve, szép haranggal és minden délben szólította is a híveket a múlt időkre és a déli ebédidőre.
  Gondja is lett ennek viselve mind az első világháborúig, amikor a harangot kiépítették és elszállították valamilyen nem eredeti használatára. Miután nem lett többé ápolva, e harangépület az idő viszontagságok nagyon kikezdték és jó, hogy a mai napig még kitartóan áll az eredeti helyén, emlékeztetve a múltra. Erre jártatok alkalmával könnyen megtaláljátok a maradványt, ha a két említett úton közelítitek meg azt, figyelembe véve az időviszonyságokat, hogy nehogy véletlenül a sárosabb utat választván, kinn ragadjatok a kiadós sárban. Egy kis terepismeret nagyon ajánlatos egy ilyen látogatás idején. Szép napos és langyos időt kívánok nektek egy ilyen látogatás alkalmával, az: aldunai

   58. Disznóvágás.
   Kedves székelyek!
  Már a szokásos disznóvágó időt kéthéttel magunk mögött hagytunk. Miért is volt ez az idő olyan fontos? És mit nevezünk annak?
  A Hertelendfalviak disznóölésnek nevezik mig a Székelykeveiek disznóvágásnak és őszintén megvallva, a Sándoregyházi testvérek, hogyan nevezik ezt nem tudom magam sem, mert hallottam így is, úgy is megnevezve. A tény az, hogy minden esetre a disznó az életétől meglesz fosztva és feldolgozva sokféle finomságra. A mai disznóvágás, sok mindennel már modernosabban van, de ami 30, 40 éven át lett csinálva, azon érdekesebb a nem modernebb dolog, ezzel a mocskosnak-piszkosnak nevezett házi állattal végző munka, amikor már olyanná változik át, hogy az említésére megerednek a nyelőizmok. Úgy a 70-es évektől megkezdődött a november 29 és 3o, a hízók kiirtása, azok vágása. Miért? Akkor már a zöme székelykevei lakos állami munkákban dolgozott valamelyik vállalatban, és a napi odahaza utazással, csak sötéttől sötétig voltak távol a székely munkások is. Így a 29 és 3o-ka már az állami ünnepnek számított, amikor munkában nem kellett menni. Erre a szabadnapokra vezették be a disznók tömeges vágását, ölését, mert a két szabad nap alatt, nyugodtan elvégezhették az ezzel járó munkát.
  Így már azelőtti napon, megkezdték a vágáshoz kellő anyagikat elkészíteni másnapra. Én a 50, 60-as évekra viszlek benneteket vissza, egy ilyen disznóvágásra, mert akkor nem lett a novemberi két utolsó napjára várva, hogy a vágás megtörténjen.
  Abban az időben a pergelési mód volt használva a disznóvágásnál (ismert volt, lett, a koppasztás, majd annak röviditett formája). Mi a legrégibb használati módot csináljuk abban az időben, mivel így lett az őseinktől ez már átadva az ifjabb genarációnak. A perzseléshez szükséges szalma már ott volt elkészítve a supában, így csak a havat kellett ellapátolni a munkára váró helyről, ami hamar is ment, mert nagyon is illatozott már a melegpálinkának a szaga. Miután egy-két pohárka lement a szokásos útján, így kezdték megegyezni a hízó akolból való kihúzását és az azzal járó lefogást és ölést.
  Mivel egy ilyen munkára már 01.00 órakkor készen volt a böllérség, így hamar egyik koma az ólban merészkedett és a sötétben felriasztott disznót igyekezett a fülénél fogva kicibálni az ólból, persze az nagy visításnak kezdet, amire a másik, vágásra várt disznó nagyon segédkedett volna bele, nekirontva a fülfogónak míg végre a többi segítséggel kint volt az elfogott állat az ólból.
  Fogta is mindegyikük a megbeszélt disznó testrészét és lett is minnél hamarabb, leszúrva, amit mi, gyerekek nem bírtunk hallgatni és arra az időre nem volt belőlünk egy sem a böllérek körűl, majd a szalmára fektetésnél jöttünk újra vissza a pergeléshez.
Az ugyancsak ''mangolica'' ismert, hatalmas szőrén nem nagyon foggott a rárakott szalmaláng, így egynéhányszor meg lett ismételve annak égetése, először is a hátát lepörgölve. Volt ilyenkor, hogy a fekvő disznó felugrott és úgy tűzzel a hátán, fogta irányát vagy a szalmakazalnak vagy a szárkupnak. Lett is fejsze kapkodás és a szavak röpködtek le kell baltázni míg felnem gyújt valamit az udvarba. Ez a kirohanása az állatnak a nagy vérvesztesség miatt nem volt hosszú idejű, de elég egy nagy riadságra a tűzveszély miatt. A majd két óra hosszás perzselés után, végre annak mosásához lehetett látni, ami egy levett ajtón történt, hogy a felolvadott sár ne tegye a disznó mosását sárossá, ami gyorsabban megtörtént mint a pergelés.
  Itt egy újabb pija lett csinálva a megmaradt meleg pálinkából, mert közben a fehérnép is kupicázott a melegpálinkából, a bélpucoláshoz készülvén. Miután a felbontott disznóból a belső részek ki lettek szedve és egy ott várakozó nőszemélynek odaadva egy teknőben, így megkezdték a disznó feldarabolását és a gazdaasszony sem akart szégyenbe maradni a böllérek előtt újabb melegpálinka kínálgatassal kedveskedett.
  A feldarabolás után egy keveset hűteni hagyták a húsdarabokat annak könnyebb feldolgozására, de már állították is fel a másik üstöt az „Abáló”-nak, ahol a lefejtett bőr lett beletéve, főzve, meg a tüdő, vesék a fejről lementett „Tokaszallona” és a csontos rész a fejnek, újra csak a többi abálóhoz lett téve annak főzésére és nemsokára valami jó illat töltötte be a reggeli udvari levegőt. Itt már egy személy a húst sózta is le egy erre elkészített tekenyőben, azzal a szalonát utoljára rakd bele. A szabályosra vágott szalonadarabok is már rakásban voltak a „tepertő” kisütéséhez és az abálót is már merték szét a további feldolgozására, aminek a főtt állapotáról le kellett hülnie, a kézzel fogható hőfokra.
  Erre az időre már a belek is elkészítve, megtakarítva a töltési tisztaságra, amit egyik böllér végzett, éspedig úgy, hogy a megtisztított belet a ház meszelt falának dobta, ha ráraadott akkor lehetett az használni, de ha leesett akkor további mosásra adta vissza a béltakarítónőnek. Nemsokára a hurka töltése kezdődött, májas, véres és a két bőrsajt is, amik enyhe főzés után a hidegvizben kerültek. A kolbást töltése is megtörtént a hús ledarálásával és a tömeg fűszerezéssével, azt egy szalmával bélelt kosárban rakván. A zsír is már levet eresztett, így annak odaégése nem jöhetett számításba a mérsékelt tüzelésnél. Maradott a a kolbász felaggatása a füstölőben, inkább száradása, szikadása, mivel másnap kezdték azt füstölni. A zsírbol kiszedett töpörtű is illatával járta be az udvart, de már a bent levő nőcsoport tálalt is fel a disznótoros vacsorára, ahol minden készítményből lett kóstolni való felszolgálva a főzőtt étel mellé. De a zsírosságtól túllélegzett emberek inkább a szőlő nedvnek láttak neki sűrűn űrítgetve a decéseket a sok napi zsíros falatokra. A vacsora után a gazdasszony kostolót pakolt minden résztvevőnek, amit haza vittek, hiszen másnap sokkal jobban ízlett az, mind a böllérkedés napján. Manapság gyorsított módja van a disznóvágásnak is, úgy a pergelésnél, mint a mosásnál, húsdarálásnál, töltésnél de mind egyre vezet. Az egész évben tartott disznó, fel lett dolgozva az évi használatra, jöhetett a tél a hidegével, ilyen kaloria használatnál. Legyetek vendékek egy ilyen disznóvágás, vagy ölés napján.

  59. A búcsúünnep
  Mint megtörtént esetet jegyeztük fel magunknak az ősbukovinaiak életéből, megőrizvén azt a mai napjainkig is. Na, egy ilyen esetet írok meg nektek. Megtörtént az egyik csoporttal, akik egy rokon (nyepót) helységbe mentek az ismert falujuk búcsúnapját megünnepelni. Itt, az Aldunán, a három aldunai testvérfalu már emberemlékezet óta ünnepli és megtartja a minden évi búcsúnapját. Már az első ilyen búcsúnap a sándoregyházi bukovinai utódjainknál tartódik meg, majd utána a székelykeveieknél augusztus 20-21-én, majd a hertelendfalvi testvéreknél. Lettek is ezek a búcsúnapok nagyon ápolva, úgy szokásokként faluünnepségben, mint az azzal járó hitközségi alapon. Ilyenkor ugyancsak a Rózsafüzér Társulat vezetésével egynéhány néna és még gyerekek is csoportban verődve indultak, mint zarándokútra emlékezően az ünnepelt faluban.
   Egyik ilyen csoporttal történt meg az alábbi eset. Persze, a majdnem 30 kilométer út megvolt a Székelykevéről induló csoport és a Hertelendyfalvára érkezési út között. Neki is indultak reggel, idejében, hogy a nagyobb melegre már a kellő faluban legyenek – érjenek. A főutakon nem tehették meg az útjukat, mivel az akkori időben élő elvtársak nem jó szemmel nézték az ilyen hívő híveket és néha még karhatalommal is meggátolták egy - egy ilyen csoport továbbhaladását. Így azok tudván az ilyesmiket, a mezei útakat választották és azon haladtak, néha bokáig érő porban is, énekelve a zsoltárokat, imádkozva és olyan alapon ahogyan azt kellett is csinálni, végezni. Hosszúnak is tartott az ilyen düllő útakon haladók útja és az ivóvizükkel nagyon hiányban voltak. De nem lettek volna nannyók, ha ilyen esettel nem számítottak volna.
  Az átvetőből, ami a vállukon volt elő is került a szilvórium vagy az ismert eperpálinka, egy kicsit a szomjúságot enyhíteni, amit úgy csináltak, hogy a komaasszonyon kívül ne lássa senki, hogy a kendőjük megigazításával álcázták az ilyen mozdulatokat. Bizony a hosszúnak tartott úton előfordult jó néhányszor ez a szomjúság oltás és már hangosabban énekelték a zsoltárokat is, szaporábban lépkedtek, ha volt por az útjukba, ha nem. A csoportot záró két komaaszony, miután a kendőigazgatás, kötés után felcsatlakoztak a többi után, folytatni akarták az éneket, de egyikük lehajolt és valamit felemelt az útról.
  Egy zsebkés volt, bizonyára a már előttük elhaladt valamelyik csoport tagja veszítette el azt. A zsebkést találó komaaszony, hogy azt közölje is a mellette állónak az éneklésben lévő dallamra vitte át a szöveget azzal: „bicsakot találtam” elismételve a nem nagyon halló komaszonynak. Mire az felfigyelt a szövegre és szégyelte is azt, hogy talán új szöveget énekelnek és ő azt nem kíséri kellőképen és ő is kezdte a hallott szöveget énekelő képen ismételni, mire az előbbi az éneklés új soraiban kérdezte:
 -Te es találtál bicskát?
 - Nem én édes komámaszony!
 - Hát akkor mi az anyád fülét énekeled meg, amit még nem is találtál meg? 
 Bizonyára szertefoszlott a ködképződmény körülöttük, mikor erre ráeszméltek, mert azután csak az imádságban kezdtek bele, és folytatták azt egymást szavára nem figyelve. Az ünnepelés meg a búcsúnapok ünnepelése is elmúlt és majd felejtésben merült is volna minden, ha egyikük nem említi meg a megesett dolgot egy olyan előtt, aki nem is mondotta tovább csak egy személynek a faluban, hogy az jobban elterjedjen, mintha újságba lehetett volna olvasni.
  Meg is maradott a mai napig is ez az ismert eset, de volt ezekből még sokkal gyökeresebb is, amikor búcsúfiú is lett hozva egy ilyen búcsúünneplésből, amely jó néhány hónap múltán már nagy sírásra adta magát jelezvén azt, hogy ő az a megnevezett búcsúfiú. Amit takartak is úgy mint a mondás szerint „mint a kígyó a lábát.” De a nannyók nagyon tudtak hallgatni mindenről, egyedül nekem kellett eljárjon a szám, hogy ezt megírtam és ti is ismerjétek, amin még a mai napokban is mosolyognak az erről tudó személyek és az alanyok már régen máshol búcsúünnepeznek.

  60. A tanyák
  Remélem az újonnan lehullott hóréteg nem keseríti jobban el a napotokat, és hóhányás sincs ezzel kapcsolatban, mert az már a kibúvó napsugár erejétől olvadni is kezdett. Amint neki kezdett hullani az éjjel, már nem bírtuk azt megfigyelni merről is, milyen irányból kaptuk ezt az új hóhullást, de mindig a fehérségével valami tisztát és felújulást jelent a természetben. Ez így van a közvetlen Duna-parti településeken is, már itt gondolok a közvetlen Duna-parti telepekre, akik valami oknál fogva a nagy gátszakadás után visszaköltöztek oda a számukra megismert helyekre, hogy ottan maguknak házat csináljanak megmaradjanak a saját kitartásukkal a további időkre.
  Itt három telepről beszélhetünk, amelyek még a mai napon is megvannak a nagy gátszakadás után. Mi Székelykeveiek úgy ismerjük a legrégibb elnevezésükben, hogy a tanya éspedig három ilyen megkülönített elnevezett tanyatelepülést.
  A legrégebbi a BURKHARD-ok, amely a legkeletibb részen és legközelebb is van a Kevevárhoz. Ez a tanyavilág két még különálló tanyaházzal kezdődik: az első a kevevári határhoz van a RÓKUS bácsi tanyája, majd a folytatásban, nyugatra a CSÓTI János tanyája, szőlősével és a tanya körül lévő földjeivel, hogy azután érjük el a Burkhárdnak nevezett, majd két sor házzal rendelkező tanyavilágot, megkezdve az első épített háztól a JÓZSA féle háztól, majd a jó húsznak számítható házsor egészen ki az utolsó házig a BÍRÓ nannyó házáig, aki az unokájával együtt lakott ott kint, a Ferenccel.
  Az utcasarkon lévő Józsa háztól nyugatra egynéhány ház volt. Azokban a Székelykevei BARDUC lakott, aki halászattal foglalkozott a fiával együtt, de ismert volt a TÚRI Sándor tanyája is, aki csak a tavaszi és nyári évszakokban élt néha kint a tanyáján. Ezek után érünk ki a Székelykevének vezető Hánt-útra, ahol kétfelől újra házsorok vannak és voltak is úgy száz méter mélységig az útvonal mellett.
  Nyugatnak a KUZSNER féle házak vannak a Kuzsner testvérek, kosárkötő házai az ismert négy fiutestvérek házai a GYURKA, FERI, MISKA és ANTAL fivéreké (már csak az Antal él belőlűk). A házak ritkán megjelenő alakjait felismerve tovább nyugati irányba a CSOBOT Lajos tanyája és nem mesze tőle a komája a KOLLÁR tanyája következzen, amik után bár még hat ház volt arra, hogy odaérjünk a legnagyobb tanyavilág csoportházaihoz, a Fertályokhoz.
  Ez volt és ma is az a legnagyobb lakóházzal rendelkező tanyavilág egyhelyen csoportosulva. Itt volt az iskolaépület is ahol a tanulók az 1-4 osztályig bírtak tanulni. További tanulásuk miatt, a gyerekes szülők Székelykevére kellett költözzenek, ahol már volt nyolcosztályos iskola. A Fertályoktól nem mesze egynéhány külön épült tanya is volt, a PÁL Nikodénné, az ANTALFIÉK tanyája, akiknek már a gátszakadás ideján is megvolt az a tanyájuk. A gátszakadás alkalmával ott rekedve három napon és éjjelen, megmentették a rájuk keresők, igaz két gyerekük úgy átfázott a nedvességtől, hogy csak az Ádám fiúkkal bírtak kiköltözni Székelykevére és ott éltek sokáig. A nannyó arról volt ismeretes, hogy amikor a lükütyésben éltek, reggelre az ágyát üresen találták és délben már Temesvárról jelentkeztek a rokonok, hogy: a nena megérkezett oda rokoni látogatásra. Ugyan ilyen módon érkezett vissza a családjához. Hogy mennyire is ismerte az odavezető utakat, keresztül a fekete barán, a homokpusztai erdőn és a határátkelőn, mert sohasem volt útlevele egy ilyen határátlépéshez! Igaz más szülő is ment három gyerekével együtt Temesvára és ugyan úgy vissza is. Szinte már a határkővek ismerhették őket, és milyen magabiztosan indultak és érkeztek is meg az elgondolt helyükre, ezen a mai napokon el lehet csodálkozni.
  A Duna-menti tanyavilág a Fertályoknál nem végződött, az vezetett is tovább nyugatra a gyurgyovai (gyergyovai, rádayfalvi) település fel néhány külön tanyával, hogy a legközelebbi a Szúnyog tanyája után csak a legnyugatibb legyen a LŐRINC Jóskáé, aki szolgálata idején csendőr volt, majd a nyugdíjazása után költözött oda le és lakott is a haláláig.
  Ez a Duna rész az első tanyától az utolsóig megadná a 10-12 km hosszúságot, amelyen már csak egy gátőrház van, mivel a Burhárdok-nál lévőt elbontották. Még ilyen szélcsendes és 2 cm hóban is nyugodtan megbírjátok mindezt találni és nézni is. Igaz mindezek meglátogatása után kissé jobban éreznétek a fáradságot, de hogy kipirosodvba érkeznétek meg onnan és valami kellemes fáradsággal, azt merem állítani. Az álmatlanság sem fog benneteket gyötörni, aludni fogtok, mint az aludttej, mondogatni szokták nannyójaink. Ismerjétek meg ti is ezt az érzést!

  61. A frankföldi
  A tegnapi napon lett az a vízellátási probléma-nehézség feldolgozva, ami ősbukovinai kibetelepülteknek mindennapi gondjuk volt, és ami már eltűrhetetlenné tette egyes házaspárok, családok részére az ottani életet. Néhányan ehhez nem hozzá szokván, inkább a visszatérő utat választották az elhagyott volt hazájukba. Azok utódjai, akik végigélték az aldunai gátépítési munkájuk mindennapi kínját a gátszakadásig, azok már az új telepük, faluik helyén találták meg a további mindennapi életüket és annak megvalósítását. Nagyon feltalálosak voltak a munka megszerzésére.
  A legismertebb és legtömegesebb munkacsoportot a FRANKföldi nagygazdánál biztosította a székelykevei lakosok számára és csoportokba mentek is oda gyalog megtéve ezt az utat a kitavaszodási idő után, hogy egyesek csak a betelelésre jöjjenek haza. Igen, ha nagyon nem kellett volna a sok házi kellék, mert ugyebár vettek ők el a Dunától sok termőföldet, amit a Duna vize árvidékől szabadon megtehették, de amikor már feltörték azt és nagyon jól is kellett volna teremniük, akkor újra visszavette az, akié odáig is volt, a Duna. Bizony, amit az egész évben kerestek nagyon fogyónak látszott így újabb kereseti lehetőség után is néztek és télvíz idején az örökös munkát adó Duna jobb oldalán dolgozó munkás csoportnál mindig megtalálhattak. Hiszen ott majd minden hónapban megtörtént egy hegycsúszamlás és milliónyi köbméter földet kellett eltalicskázniuk a folyóban bele, hogy az elsimítsa tovább a medrében vízmentén.
  Egy másik csoport székelykevei az 1942-es évben a németek által öszegyűjtött lőszert és más robbanóanyag tárolására szolgált öregvárban felhalmozott és felrobbant, mindenfele szétvetett földmenyiséget eltakarító munkákkal foglalkozott. Éppen a Dunapart közelében végezték a munkálatokat és az est beálltával mindegyikük nekilátott a vacsorája főzésének. Persze ismert volt a Szendrői borosvidék az italok különböző fajtájról, lett is, mint étvágygerjesztő nagyobb űrmértékre vásárolva és fogyasztva is, evés előtt és evés után is betartva azt a szabályt: evés előtt pálinkát, az evés után a bort, fehéret vagy vöröset, mert azzal viccelődtek, ha vöröset iszol, könyebben hánysz is tőle.
  Az ilyen enyhe ital és erős vacsora után és alvásra térvén, egynéhány óra alvás után a szomjúság nagyon is kínozta őket. Mire egyikük a közel lévő Duna vizéhez ment, és egy vödröt telemerítve vitte is a szomjúságoltót a szomjúságtól elkínzott személyeknek. Ki-hogyan megébredett és szomjuságától űzve a vödörhöz ment és csak merítette meg az ottlévő vizesbögréjét és ivott is kedve szerint, hogy a szomjúsága eloltása után a megérdemelt pihenőjét továbbítsa.
  Egynéhány óra alvás után már ébredéshez szolította a bandagazdájuk. Ugrottak is fel a fekvőhelyükről a reggeli mosakodásra készülve, a Duna vizében, és azután jöttek a reggelihez. Volt közben, aki még elég szomjasnak érezte magát a tegnap estétől, így a még benntlevő vödörhöz ment inni, és ahogyan a bögrét meríteni akarta valami úszott is a vízfelületén. Már annyira megvilágosodott, hogy látni lehetett és egyre ki akart valami úszófélét dobni a vödörben lévő vízből, mondván: emberek, mi van a vödörben lévő vízben? Valami csutkaféle mondotta másik, míg a harmadik ott volt az már az este is és abból lett íva egész éjjel. Erre már egynéhányuk kíváncsiságból odament a vödörhöz, és felismerve a vödörben úszó tárgyat nagyon kezdte valami hányásra késztetni. Mire a vödörnél álló megfogta a vödröt és kiöntötte a még ott lévő vizet vissza a Dunába. Viszatértében mondta: ha valaki még este vizet hoz a Duna vizéből először hajtsa félre a vízfelületén úszó tárgyakat, és azután merítse a vizet, mert másképpen újra inni fogjuk az emberi ürülékkel meggazdagodott Duna vizét.
  Nagyon sok féle emberi és gyomor reakció volt erre a bejelentésre, de egyesek úgy vették, hogy legjobb az ilyesmit rögtében fertőtleníteni egy belsőleg használt pálinka menyiséggel. Lett is évekig folytatva e vízhasználatnak a viccelése, olyasmivel, mint jó friss anyavizet kell inni, mint az egyszeri szendrői munkások. Minekünk már megadatott a vizhálozat amely biztonságos, egészséges vizet biztosít, vagy nem így lenne? Ez az állitásom bizonyára nem felelne meg az igazságnak, mert nem láthatunk bele a hálozatba, hogy ott milyen flórája lehet egyes mikrókultúráknak. A vízkövekről vagy vaskövekről nem beszélgetünk, mert talán még megtalálhatjuk a tisztának látszó ivóvizünkbe. Még szép hétvéget mindanyiatoknak, az: aldunai.

  62. A „gologány”
  Ígéretemhez híven megnevezem a „gologány” szó értelmét. Ahogyan bejött ez a játék a szokásban, nagyon kedvelt lett az iskolás gyerekek soraiban. Lettek is összegyűjtve a külömböző régi fémpénzek és elcsodálkoztam, hogy ha egyesek ezzel játszadozok elvesztették is az összes pénzüket. Már másnapra újabb húsz-harminc darabbal jöttek egy játékba és játszották el, vagy nyertek, a már meglévő pénzszámhoz, egy félmarékra valót. Ezzel milyen leleményesek is voltak, hogyan találtak olyan rövid idő alatt újabb régi pénzekre.
  Egy-két hét múltán már tudtam én magam is honnan-miként kerülnek e régi pénzek a napfényre vagyis a gyerekek birtokában. A hétvégi iskolai tanítás után rohant is mindegyikünk haza és a leckét megcsinálván már a padlásokon kutattunk fel minden legpókhálossabb helyet és dugott sarkokat, zúgokat, meg a padlás padlozatát. Miután a pókhálok mennyiségét magunkra szedtük, ugyancsak meg volt az eredménye a keresésnek, mert bár egy zsebbel telt öregpénzt találtunk, mire azokat takarítás alá vettük, nagy figyelemmel, óvatosan, nehogy valami új karcolással azokat megsértsük, úgy az érmen (pénzen) lévő préselést, nyomatot, meg a külonféle apróbb betűket vagy jegyzet-féléket. Hányféle volt már mind nem bírnám felsorolni de egynéhány pénznem felírására még nagyon is emlékszem mint a kreuzer korona. Volt azok színezetéből annyi fajta, mint ahány pénz is volt. Az ötvözetük is nagyon különféle lehetett, mert azt a súlyáról érzékeltük. Volt is olyan csere-bere azokkal! A nehezebbekért két vagy hármat kellett cserében adni, és itt a „gologány” vette át a szerepet, az volt a legértékesebb pénznem.
  Szerintem, most amikor visszagondolok, ez volt a legnagyobb és legfényesebb érem, miután kiglancoltuk őket. Ez valami ötvözete volt az ezüstnek, elég nehéz is, így az élen volt mindig az érem dobásánál, amely a legfontossabb volt a picullázásnál. Egy ilyen picullázó a falu közepén lakó iskolatársunk a Gyuris József (b. 1944) volt. Neki már egy néhány ilyen vezető szerepű pénzérme, gologánya volt. Mi ezt a nevet nem adtuk magunktól az említett éremnek. Ez játszás közben lett megnevezve, egy ránk figyelő bácsitól, aki közelebb lépve nézte, miként is van az érmek távolsága a földön megmérve, az ismert arasz mértékkel. Erre mondotta a bácsi, milyen jó „gologányod” van, ezzel lehet picullázni. Tehát már ismert lehetett e nagypénz tulajdonsága más vidékeken is.
  Évekkel később tudtam meg, hogy az ott álló bácsi Déván született, és hogy ne kérdezétek a nevét így azt is megírom itt. A KÁSLER József bácsi volt az, aki így nevezte a pénznemet és tán ezután még jobban kapott az értékén ez a dobásra értékes pénz, vagy ilyen hasonlók. Itten már ezután nagyon is megnőtt efajta öregpénzek cserélési lehetősége, nagyon lett kutatva ki is akarna cserélni és már lett is látógatás téve ilyen pénzcserére. Az lett elérve, hogy hétről-hétre nőtt is a cserélésre igérkező „gologányok” értéke. Már nem vitt magával egy játékos sem kettőnél többet, vigyázta azt odahaza eldugva nagyon biztos helyre. Annyira, hogy egyesek a nagy elrejtési szorgalmukban úgy eltették azokat, hogy sírva mondották: nincs mivel játszanom a „gologányaimat” úgy eltettem, hogy már nem tudom melyik helyre.
  Gondolom, bár tízen kapnak most a fejükhöz azzal: de-hiszen ismerem ezt a kifejezést, szavat. Ilyen szavak, amik csak rövidebb ideig lettek használva nem nagyon maradtak meg az emlékezetűnkbe, csak néha jön fel úgy hívatlanul és megfejtésére vár. Kell egy bizonyos idő, míg rájővűnk az értelmére. Még szép estét kivánok mindanyiatoknak

  63. Horgászat.
  Kedves csoporttársak!
  Amint gondolatunkban végigkisérjük az elmúlt évszakokat, mindegyikünk nagy átváltozást vett észre a körülöttünk lévő természetbe. Egy ilyen természetben lévő megfigyelésemet véltem a gondolataimban felelevenítve látni, amely arra késztet, hogy arrol írjak is nektek, én magam még olyant nemláttam és egy kis undorodás fogott el amikor azt végig kellett néznem. Valahogyan bennünket is végigkísért az a pénztelenség amit az őseinknél is megfigyeltünk, amiután kikerültek Bukovinából ide az Aldunára, valahogyan az a pénznek nevezett fizetőség lehetőségnek mindig nagyon szűkiben voltak és így, mivel feltalálosak is voltak a pénzcsinálási keresethez, férközőséghez, így mi is így találtunk fel magunkat annak megszerzéséhez, megkereséséhez.
  Én a horgászati ismeretségemet vettem használatul, amit a nagybátyámtól Csobot Jánostól b.1914 tanultam el, aki mint legényember az élete végéig végezte. Egy ilyen napon, így ősszel, mint mindennap a reggeli viradatra, már a kosárkötők házánál voltam lent a Duna közvetlen közelében, a bicajomat szoktam náluk hagyni, amíg horgásztam. Mivel rendszeresen jártam horgászni, így az előtte való napon négy horgászhelyet is beetettem az ismert pontyozó csalival a TEJES kukoricával (ez az a érési folyamat a kukoricánál amikor már szemeket képez a csöveken a kukorica de még nagyon puha formája van). Ugyancsak négy csövet szoktam egy horgászhelyre a horgászási időm után beszórni, de úgy, hogy 15, 20 méterrel vízzel szemben, akkor a kukorica szemek pontosan ott szállottak a fenékre, ahol a horgászhelyem volt, persze ez több tényezőtől is függött, kellett tudni a víz mélységét és a víz gyorsaságát a folyásában.
  Ilyen bevezetett és rendszeres etetés után sohasem maradott ki a halfogás, mert megvolt a három négydarab ponty, persze több csapás is volt, de ennek a csaléteknek az a hátránya, hogy nagyon puha és a ponty ismeretes arról, hogy a csalétket először próbálgatja, amíg véglegesen csap, kapja a csalétket. Miután a mai horgászatomat befejeztem, a kosárkötőknél álltam meg, a bicajra felkötni a magammal hozott felszerelést és halat, közben elbeszélgettem a KUZSNER Antal vagy a testvérével a Misa bácsival, néha üzenetet is küldtek Székelykevére.
  Egy kis idő után vettem is az utamat a hánt-úton Székelykeve irányában, míg oda nem értem az ugynevezett NAGYKANÁLIShoz (ez a csatorna akkoriban a legnagyobbiknak számított, nem volt túl széles, de mindig valami szorultság fogott el minket, mint gyerekeket, amikor azt átkellett úsznunk. A nagykanális, hántuti,ezen találkozási helyén rendszeresen egy cigiszünetet szoktam tartani, egy köről megfigyelésre (valahogyan visszamaradt ez a szokásom a segédvadőrségi idejembél). Óvatosan taszítottam fel a bicajt a híd legmagasabb pontjára és minden zaj nélkül állítottam neki azt a híd karzatának.
  Bármilyen csendben is akarta mindezt megtenni,voltam tőlem nagyobb és jobb megfigyelők a vadkacsák, mert ezek azonnal felreppentek ami természetes is náluk, ha időre menekülnek egy megjelent valamire, ők voltak hazai viszonyban, nem én, mert én az ők véleményük szerint csak betolakónak számíthattam.
  Elcsendesedett a víz tükre amit felszálásukban felhullámoztak, azt az időt arra használtam fel, hogy egy cigire, dohány csavarásra tegyem meg, hogy ne legyek túl egészséges, már akkor nagy gondot viseltem a későbbi egészségi állapotomra.
  Ahogyan végignézem a vízirózsák menyniségét, majd minden levelén valamilyen kétéltű volt, várva az arra repülő rovarokat, hogy üllőhelyében kaphasa azokat el, így az éhségét elvervén, amint így jobban megnézem a békafamíliát, a sok színük miatt, valami olyan nem természetes dolgot vettem egyik békánál észre, mintha megközelíteni akarna egy másik kisebb vízirózsalevelet. Szinte takarván a lassú mozgását, nem kimutatva azt, míg a következő pillanatban átugrott a mellette lévő levélre, talán nem is figyeltem volna erre fel hiszen sok ilyen természeti jellenséget láttam már, de az ismert békasírásra lettem figyelmes, honnan jön ez? Így csinál a béka ha a kígyó nyeli, de nem láttam dehol sem kígyót, csak az említett nagyobb békapéldányt. De ott volt valami más is, a kis békát már a korábbi helyén nem láttam, de azt igen, hogy az említett ravaszkodó béka valamit erősen akar lenyelni és onnan jött a síró hang. Szinte már tudtam mi történt és egy másodpercig láttam is a kisebb béka két hátsó lábát a nagynak a szájából kilogni. Valami talpra ugrasztott ezzel szemben, már egy ottlévő pácaféleséget kerestem a szemeimmel, hogy azzal akadályozzam meg a kisebb béka elnyelését, de gyanúját vehette a nagyobbik fajta, még egy nagy nyeléssel eltűntette a szájából kilevő kisbéka testjét és egy hatalmas ugrással eltűnt a rózsalevelek alatt.
  Akkor láttam először a kanibalizmust, amit a béka végez, nagyon felvoltam háborodva, szinte libabőrős lettem és hagytam el azt a hídhelyet, szinte undorodva. Eszembe is jutott az ezzel tett tan is, a nagybátyám részéről, miben részesített emgemet ilyen hasonló esetekbe. Hagyd a természetet és annak tovább folytatását a maga medrében, mert mi emberek ha beleavatkozunk akkor csak azon rontani szoktunk. Van aki már mindezt elrendezte már előttünk nagyon régen, mi csak akkor avatkozunk be mindebbe, ha csak muszály vagy mint ha azt vadőrök feladatul kapjuk.
  Nagyon terjedelmesen kitért a kígyó meg a béka életrendszerére és a táplálékuk sorrendjére, amit eleinte nem értettem meg, de miután egynéhány ilyen hasonló példát értünk meg és elmagyarázta, kezdett értelemmé vállni mi is mindebből a tanultság.
  Azóta bármenyire is megszívleltem e természetes tant, mindig egy kis rossz szemmel nézek a nagyobb békákra, amelyek nyugodtam egy vízirózsa levelen pihentettnek, de pihenésükbe már nem tudok hinni, nagyon falánkoknak ítéltem meg őket.
  Az tudtam, hogy kishalat, különböző rovarokat, sőt a méheket is bekapják, hogy miként viselik el azok fullyánkjait azt csak gondolom, de bizonyára ellátta őket a természet egy ezzel ellenálló imunitással. Még jó megfigyelést ajánlok nektek egy ilyen csatornai, természeti megfigyelésben, az: aldunaitok

  64. Tyúkháború
  Az első ismert ismeretlen szavat szeretném bővíteni, ahogyan én azt ismerem, mert nem az utolsó évtizedben ismertem meg és talán az ifjúság is felértékeli beértékeli a szó értelmét. Nem azért, hogy nem ismerik mint fogalmat, hiszen a szó összetétele is megmagyarázná mit is jelent, de mit jelentett ez 50 évvel ezelőtt, amikor ilyesmit végignéztünk, mint mindenre kíváncsi nebulók. Volt is belőle hetente bár kétszer a főúton, és bizonyára másfele is megtörtént, de én éppenséggel itt a kevevári utcában születtem és nőttem fel, végigkísérve a történteket, hogy amikor egy nap ilyesmi nem fordult elő akkor mi a „KŐHŐZ” elrejtkezve feldolgozzuk magunknak, mindenkinek mi volt érdekes a látottakból. Persze a megadott szó egy ártalmatlan udvaron élő tollasállatunkról mesélne, de nem így a megesett utcán megtörténő eset: itt a tyúkok nem a tollas állapotukban voltak, hanem vagy a szomszédaszonyok vagy a közelebbi komaaszonyok vagy éppen a nagyon kotlós anyák a leányukért megvívott verekedést értettük.
  Szaladtunk is amikor valamelyik utcatársunk lihegve hozta a hírt: gyertek tyúkháborúhoz! És rohantunk is a terebélyes nagy eperfák sorában a megadott helye, nem figyelve fel a túlfelén pipázó öreg huszárapók kérdésére: hová-hová vigécek? Amiért kellett is kerülnünk őket egy néhány napig, hogy ne állítsanak maguk elé, mert az már szokásossá vált, ha nem figyeltünk fel kérdésükre vagy intelmükre, akkor a szülők is tudták, de mi is ki lettünk állítva a huszár „csuklyógyakorlatra”. Na, mi csircsei gyerekek nem nagyon szerettük a huszáredzés e módját, amit ők órák hosszat a bécsi Schönbrunn-i laktanyában végeztek.
  Miután a tetthelyre érkeztünk, már nagyon erős hangnemek folytatódtak az udvaron, de ismervén az idáig látottakat tudtuk, hogy miként szokott az ilyesmi végződni, és mindegyikünk igyekezett is elhúzodni egy nagy eperfához. Legjobban szerettünk azonnal egy eperfára felmászni és azok egyik vastag ágára leülve végigfigyeltük a továbbiakat. Haladott is a maga rendjén-során semmi rendező nélkül. Nagyon tehetségesek voltak ebben a résztvevők, még a sztatiszták is, akik biztatosan léptek fel a két marakodó fél között. Már az udvar is szűknek bizonyult a szavakra és megnyílt a kiskapu is, hogy azon már a két fél összekapaszkodva kitessékelje egymást.
  Na, még csak ez kellett, a szabadtér, azután kezdődhetett a szabadfogás minden stílusában és a tiltott hajtépés sem vették szabálynak. Ennél a fogásnál már a kiadós porban is bírkoztak, bizonyára az ismert törtek a tízhatod meg húszhatod, nagyon jó eredményt adtak, mert sikoltás is belekerült a hajhúzásokba meg a karmolásokban, mert piros csíkokat véltünk látni egy ilyen tenyérhúzás után. Majd ugyancsak a porfelhő, amitől nem lehetett látni az abban hempergőzőket, ide-oda forgolódottakat, csak a mind erősebb káromlásokat és visításokat hallottuk. Hol vannak az emberek? Tettük fel a kérdést ugy magunkba.
  Persze nem keveredtek bele csak amíg az halkabb szavak voltak még az udvarban, de amikor már mindent megevett a fene a jóraválásra, akkor már fogták a vödröt és mentek a kerekeskútra telemerték és egy másik vödröt is és azt a kapuban letéve vártak valamire.
   Mi mindezt láttuk a fa lombjai közül és azt hittük, bizonyára egy ilyen heves bírkozás után a résztvevők szomjúságuk oltalmára lett nagyobb mennyiségű víz elkészítve. Nem úgy ám, megvolt a férjek miért nem keveredtek bele a két békésen verekedő tyúkháborúban. Már volt aki megkísérelte elválasztani az ilyen két tyúkot egymástól és egy ilyenből nagyot tanultak egy nem belekeveredéssel, csak vártak. Közben a nyári úton meglévő port már elhemperegték és még nagyobb hévben kerültek és bizonyos testrészük is látszott mindjobban. Itt már a férjeket elfogta a szégyenérzet és szinte mint összebeszélve vitték oda a négyvödör hideg vizet és öntötték is le a poros, izzad feleségüket. Semmi szó tőlük, csak az asszonyok felsikoltása a hidegvíz hatására s váltak is szét a férjük felé fordulván mindkét asszony, mire már jött a második vödör hideg zuhanyozás.
  Mi pokolian mulattunk mindezen, nem úgy az alanyok, mert valahogyan nagyon tetszethetett nekik e szórakozási mód, nem volt kedvük abba hagyni és már lehülve a bírkozástól, úgy porosan kezdték a szoknyájukról a rárakodott port leverni, nagy szó kíséretében. Csodálkoztunk is miért kell ilyen szóváltásra ennyire emelgetniük a szoknyájukat, már nemcsak a térdük látszott ki legalább is két arasznyira a térdtől.
  Itt már a férjek is fordígatták befelé a felharagosodott szomszédasszonyokat azzal: na, már elég a cirkuszotokból! Erre sem voltak valami hajlamosak, egyre csak a szomszédasszonyuk felé beszélve, enyhén káromkodva és nagy szoknyalebbenésekre lettünk figyelmesek. Mert nagyon hallható volt amint a tenyerükkel a meztelen tomporukkal szövegüket küldték az idáig legkedvesebb szomszédasszonyának, mire a férjek megelégedésére berepítették őket az udvarba.
  Ilyen látómásokra már lélegzeni sem mertünk, volt mit látnunk amit még lurkószem nem látott, az ilyen tyúkháború megismertetett az emberi test anatómiájával. Minden ilyen háborújuk a legkedvesebb szomszédasszonyoknak, változott is, soha egyforma forgatókönyv szerint nemzajlott le, csak a mi elbúvásunk és megfigyelő helyeink voltak mindig, ha lehetett, egy jó lombozatú eperfán, majd az ezután következő elillanás az ismert huszárság megszólítás elől.Tőlűk kaptuk meg igazán a leckét mindért, ismertük is a bácsikat névszerint, sőt a házukat is kerültük még akkor is, amikor az iskolába jöttünk mentünk. Valahogyan nagyon kíváncsi természetűek voltak és mindig kitudták valamelyikünktől miben vettünk részt, amiért azután utánoktatásba részesültünk, mert feledékenyek sem voltak egy-egy esetet majd egy hónap multával kérdeztek meg. Így sohasem tudtuk miről is lessz következő odaszólításukra a kérdés, ezért a leglehetetlenebb utakot vállasztotuk az iskolában menésre vagy a hazajövésünkor.
Ha ilyesmit levezettünk, bár három héten keresztűl, szinte magukban szállva, megbánva mindent úgy beszéltek hozzánk, de nem is nagyon hittünk nekik, mert tudtuk minden megakarnak tudni és leckét adni valamiért, csak azon csodálkoztunk, hogy honnan van tudomásuk mindenről. Néha mi sem tudtunk egy megtörtént dologról, és ők már kérdeztek is bennnünket, bizonyára így van és volt vele az osztálytársam is a RADOC János aki most az ötödik kontinensen él. Ez is érdekes a sorstól, több élő osztálytársam van Ausztráliában mint itt helyben. Ezt ismerjűk mi itt Székelykevén tyúkháborúnak, láttuk is eleget és így lett egy újabb kifejezés, a szembesítés. Az ígéretemhez híven a másik három régi kifejezéssel is foglalkozni fogok.

  65. A vashíd
  Az aldunai tájunk ismeréséhez egy fogalom is szükséges, mégpedig a VASHÍD, amely két csatorna kereszteződését hidalta át. Emlékezetek még rá? A legrégibb időtől nevezett NAGYKANÁLIS-unk és a Határkanális kereszteződése volt ez a hely, amelyen egy nagyon a korábban megépített híd volt, csak nem a közönséges forgalomra szolgált, hanem az arra tervezett időre és használatra.
  Ezt a ’41-es évek hozták elénk a kiépítésére és csodálkoztunk is, amikor rá egy időre már arra lehetett járni és az IBRIFOR-i révátkelőhöz lehetett menni. Igaz, csak érintette ezt a gyalogösvényt a vashíd használat, de azért a befejezése után egy jó ideig nem is lehetett még megközelíteni sem az örökös őrségtől, őrhelyektől. Ez később meglazult a szigorúságában, mert belátták, hogy ott vezet el egy fontos gyalogösvény a révátjáróig, és már reggelenként 03.00 órakor mentek a távolabbról odaigyekezők a rév felé.
  Erre eleinte nagy riadalom keletkezett, majd ez mind megszünt miután tudakolódtak az illetékesek, hogy egy elefánt ösvénységhez, csapáshoz lehetne hasonlítani és az bár úgy-e ismert, hogy nem szívesen térnek el a megszokott rajtajárok egy másik csapásra. Így bármilyen szigorúság is volt, lassan el lett nézve annak a használata a gyalogosoktól, majd az ott lévő őrség is csak a híd felügyeletével foglalkozott.
  De mire volt jó egy modern híd felépítése egy ilyen iszapos, sáros mezőhelységen, ahol csak a teheneket és a többi legelő állatot tartották napközben a környékbeli lakosok, úgy a keveváriak, székelykeveiek mint a Duna-menti tanyavilág lakosai.
  Az ’58-as esztendőben kaptam igaz és bő magyarázatot ennek a hídnak az értelmére, használatára. Mindig is ismert volt ez a híd közelsége a halgazdagságárol, így oda mentünk a nagybátyámmal pecázni és ott kérdeztem rá a híd titokzatoságára. Nagybátyám nagyon szűkszavú legényember volt, de erre azt mondta: hadd a fenében, elmúlt, miért érdeklődsz az után ami a múlté? Azért csak elbeszélte, hogy itt egy nagy rév volt kiépítve, amely összekötötte a Kevevári vasutállomást a Szendrői vasúthállozattal. Csodálkoztam is hangosan, hogyan bír a vízen átmenni egy olyan mozdony, minden vagonjával együtt? Mire a felelet az volt, hogy egy nagy, különleges sínekkel ellátott szállítórév volt, amely itt a baloldalon rászállott a réven lévő sínekre, hogy a jobboldalon újra a partra szálljon és folytassa a már ottlévő sínpárokon az útját arra amerre éppen kellett szállítania valamit. Igaz a használt FAEHRE szóra sem lettem okosabb, de az is megmagyarázva lett, hogy az a mi nyelvünkbe a révet jelenti.
  Nagyon nem fért bele a tudásomba az, hogyan is bír egy egész szerelvény csak úgy egyik partról a másikra átkelni egy ilyen kicsinek képzelt réven. Igaz, az nagyobb teherbírású lehetett, de én azt már nem láttam amikor az én időmben arra jártam hetente kétszer is. A mai napokon is bizonyságul szolgál egy gátépítés, az erre a célra haznált sínpárnak és a gát oldalában is a visszamaradt beépített betonfalazat, amiről a sínek vezettek a révre. Igaz, nagyon ellepte már a koró meg a füvezet, de nyugodtan fel lehetett menni a kevevári vasútállomásra. Sajnos ma már nem, mert valamiképpen a sok harmat és a hideg-meleg elette a vashídat és a vasszerkezetből még a rozsdája sem látszik.
  A vidéken járók minderre felfigyelnek és mesélnek is a tájon megesett napi történetekről, sőt még drámai esetekről is. Egy ott dolgozó székelykevei bácsi sokat bírna beszélni és mesélni még arról az AUSWEISS-es időkről, ami a folyó átkelésnél kellett és kértek. Felfigyeltem egy alkalommal a jól értett magyarajkú beszédre, amit egy bicajozó csoport, megállván találgatta mi is lehet ez a kiemelkedett és markáns helység, de nem tudták megoldani. Nem bírtam segítségükre lenni, mert éppen egy csoport szolgálatit vittem a vállalati kocsival a Burkátoki rámpához, mert ott egyik vontatóhajó alásüllyedett és azt kellett a kiemelésre-mentésre készíteniük a csoportnak. Még mindezt megtalálhatók, szinte kivirít a múltból és a környezetből.

  66. A cserépégetés, Schwer Pál legendája
  A tegnapi beírásomnál tettem egy ígéretet arra, hogy a Kevepalosi német nevezetű Schwer Paulra egy kissé több időt kellene töltenünk, két ok miatt is. Az egyik a majd meséhez hasonlító történet vele, ami egyik napról a másikra csodás gazdagsághoz vezette és a másik a cserépégetői munkálatokra emlékezve. Nagy, személyes elismerést is kiérdemelt segítőkész munkájával, a francföldi rokonával tett együttvéve. Minderről senki egy szó erejéig nem tett még megemlítést sem, nem beszélve a háláról mindezek iránt.
  Azt minden székelykevei már tudta, aki a ’60-as évek előtt született, hogy a név mit mond és ismert is volt e név. De milyen fáma van volt e név körül? Ezt én nektek leírom úgy, ahogyan azt én magam is hallotam a Nagy Mihály bácsitól és rátok hagyom ítéljétek ti magatok meg, mit lehet igaznak hinni és mit nem.
  A nevezett kevepalosi Pál nem volt kimondottan gazdag személy. Voltak a megszokott 20, 30 lánc földbirtokok, amellyel a németajkúak rendelkeztek és azzal foglalkoztak. Most jön az elgondolkoztató, melyhez újra egy kis tájismeretet kell közölnöm, mert az idő feledést hoz mindenre és kevés székelykevei is ismerné fel a következőkben az említett helyet, nem beszélve arról, hogy meg is mutassa azt.
  Ha Székelykevéről a kevevári utat vesszük, a legutolsó ház a KORODI Antalé volt. Ott áll a kilométerkő, és a további kevevári út felé félkilométernyi távolságban a félkilométeres kő, ahol egy olyan mélyedés félét veszünk észre a meglévő utunkon. Ez újra arra vezet bennünket vissza, amit örököltünk és beleszülettünk, de már nem ismerhetjük meg úgy, ahogyan szájhagyományban hallottuk.
  Ott a lapos helyén a Pannon-tenger régi vízlefolyási medre volt a történelem szerint, csak a sajkások csapata kelt át és vissza rajta. Nagyon sok utas abban az időben nem volt, hiszen a török kószáló-harácsoló csoportok bizonytalaná tették volna bármely utazást, de a török sem volt biztonságban az útjuknak számított területen. Ezt a vízátkelő mélyedést összefüggésben hozták Keve vezérrel, mert állítás szerint 30.000 lovasával cirkálta a vidéket itt erre lent, ami abban az időben nagy harci seregnek számított. De a török időben már nem ő volt e táj retteget törökverője és ezzel függ össze a kevepalosi fáma.
  Egy ilyen törökportyázás, szabadrablás idején már nagyon haragudtak az ilyen portyázó csoportra és összefogva le is akartak velül számolni. Minden oldalról, főleg nyugatról bekerítették őket, és a közvetlen mederbe, vagy közelében lettek e csoportok beszorítva. Ilyenkor kellett a magukkal hozott, rabolt értékeket is menteni, ha netán valaki közülük megmenekülm, és majd hasznát veszi annak, amit a gyauroktól elkoboztak, elraboltak. Az elgondolást tett követte és a csata nagyon drámailag végződött a törökök részére, a nagy harag miatt, amivel rájuk jöttek a támadók. Így még hírmagjuk sem maradott a törökök csoportjának. Évek, évtizedek, évszázadok múltak el. Hogy miként, miként nem valami pontosabb is visszamaradt ebből a kincselásási titokból.
  A kevepalosi Pál talált nyomra és egy hétig el is tűnt a gazda, nem lehetett sehol sem megtalálni. Egy hét múltán, ahogyan eltűnt úgy meg is jelent, majd egy kis idő után kezdte a földeket felvásárolni, mert egyre többen nem bírták azokat dolgozni. Ő ezeket vásárolta fel korekt áron, senkit meg nem károsítva a föld megszabott árából. Néhány év alatt már a 200 hold földet vásárolt meg és foglalkoztatott is minden igazán dolgozni akaró embert rendes bérfizetéssel. Senki sem panaszkodott, hogy valamiképpen kijátszotta volna a bérét.
  Ő kezdeményezte a téglaégetést is. Néhány környező faluban már kísérleteztek vele, bár ezek nem kemenceszerűen lettek égetve, hanem vályogból összerakott 2-3 ezernyi vályog-nyerstégla szárított formában. Ezeket égették majd egy héten át, már belegyakorolva a kezdetleges munkába. Arra az ajánlatra, hogy bírna cserepégetéssel is foglalkozni, megkísérelte azt is, de sehogy sem sikerült az úgy, mint a téglaégetés. Mire egy kemencét építetett és abba kísérelte meg a cserépégetés, ami egy-két melléégetéssel és a cserepek eldobálásával végződött, amíg a pontos égetési hőfokot nem viszonyították az égetni való anyag vastagságával. Ez végül sikerült, és indulhatott a folyamatos cserépégetés, amelyekből a legtöbb székelykevei háztető fedve is lett.
   Ezt az eseményt az 1890-es évekre tehetjük vissza. Azt már tudjátok, hogy székelyeink az 1883-as évektől kinn éltek a Gyurgyevon, Gyurgyován vagy Rádayfalván, nevezzük, ahogyan kedvünk telik benne, és a nagy gátszakadás után jöttek fel a megmentő löszteraszi partra. Itt a vertfalos házaik építésébe kezdtek. Az idegleinesen házaikat fedő-takaró anyagok helyettesítésére kezdték a szilárdabbnak ígérkező cserépfedéssel megoldaniuk a háztetőjük örökös gondját. Ebben segített nagyon bele a francföldi német gazda, meg a kevepalosi rokona a Pál. Az utóbbi ’45- ben eltűnt, se halottnak se élőnek nem tudták többé.
  A francföldi életét vesztette a saját birtokán. Ennyit tudok mindannyiatoknak elmondani. Erről szól a fáma és kinccsel meggazdagodott emberről. Létezik külömböző változata a legendának, de a lényeg ugyan az. Ez így volt velem is éveken keresztül ismertetve és így adom én is át. Alkossatok ti magatok is egy bizonyos képet minddenről, ha e sorokat elolvassátok, bármint is ítélitek meg nagyon jó lesz, mert már nagyon ismerik a történetet, hiszen az emberek sem élnek amíg a kövek.

  67. Hajózás a Dunán
  Kedves csoporttársak!
  Amint az ismerős feltett felvételeket újra megnéztem, szinte megnyugtatóan hat rám. Így tudom hogy ezzel az ismerettel, megismeréssel gazdagabb lett a tudásotok, az annyira és annyit emlegetett ősszékelyeink kibeköltözésével kapcsolatos helyekkel. Igen, a közvetlen dunavidéki „hetedik öbölnek” nevezett három település egyike az ős-rádayfalvi település, amellyel a ’60-as években ismerkedtem meg, mert akkor hetente kétízben is szabad volt meglátogatnom e helyet a sándoregyházi határvonalig. Magam a Duna folyó kilométerenkét megnevezett hosszúságot ismerem, és ezzel szeretek legjobban foglalkozni, éspedig a 1108 folyó km és az 1170 km-ig. A többieket is ismerem le a hármashatárig, de jobban a Kazán-szorost, amit ti is ismertek.
  Az a táj az igazán vadvíznek nevezett Duna folyása, és szinte egy nagyon lassú, kényelmes, lusta vízhaladást észlel a látogató, amit csak akkor változtatunk meg számunkra, ha éppen egy utasszállító kisebb hajóra felszállunk és a folyó közepe felé vesszük az utat. Olyankor válik tudatunkra, hogy mennyire is sodorja, szinte észrevehetetlenül, a hajónkat a víz ereje, sodrása. Szinte hallni véljük azt, amikor hajónk irányát változtatni akarja. Szinte vízsuhogásos hullámnyomást vélünk felismerni és alig észlelhető a vízcsavar munkája a kezdeti erőlködésében, ahhoz, hogy előre haladását vagy irányváltozását lehetővé tegye.
  Egy néhány másodpercre szinte mintha nem lenne ez a meghajtó erő észlelhető, hogy egyszer láthassuk azt, hogy csakis közben valami változás következett be úgy az irányunkkal, mint a hajó eddigi állapotával. Ha vízzel szembeni hajózást végzünk, az alig észrevhető előrehaladást észleljük és a közelebbi, távolabbi partvidékre tapasztjuk tekintetünket. Hiszen a víz nem mutat semmi változást az előre haladásban, de ezt csak akkor változtatjuk meg, mint észrevételt. Amikor a kiindulásunk partövezetére térünk vissza, gyorsaság is visszatér a pontosabb betájolás is. Hiszen egy olyan tájelferdítési állapotot éltünk át, amit csak a sokszor megtett hajózási utunk hoz vissza a parti közlekedés betájolásával.
  Itt veszik a kezdők észre azt, hogy az érzékeink mennyire is nem szokotak hozzá a vízenjárással, utazással. Erre még nagyob kihatással vannak az időjárási viszonyok, felhős idő, erős napsugaras napok, esős idő és a legzavartabb a téli hajózás. Mindegyik megemlített időjárásban valami eltérést vélünk felismerni, szinte nem akar az ember saját magának mindent igazából elismerni a beálltakkal. De megnyugtatlak benneteket, mindannyiunkkal ez az eset a nagyobb, mélyebb és erős sodrású folyókban, folyamokban, mert a Duna már folyam, kivált itt lenn a legnagyobb al-dunai részen.
   Ez a Kazán-vidék a nagyon régen még csekélyebb Duna mélységnél volt nagyon észlelhető: szintén forrni látszott a víz felülete, amint ezer meg ezer kősziklán szétágvva, meghasítva attól két részre volt szelve, hogy újból egyesüljön és további tépésre, sérülésére adja magát. Ezt a jelenséget ismételte a majd 8o km útján mindaddig, míg a vízierőmű egy újjabb vízszintet képezett a már megvolt és újjá tett mederrel. Itt már a forrása a vízfelületnek megszünt és csak a felületre feltömődött vízárak mennyisége tömörül fel újabban egy 20 vagy nagyobb felületen, valami sárgára festett vízkeveredéssel. Persze a hajós néven ismert „limánok,” az akadályban ütközött folyóvize megtörésének a jelensége.
  Így kíséri a két hegyszorosban a folyamot a sziklás vidék, míg lassan a távolban, magában ezer barlang kíséretében eltünnek a láthatáron. Mennyi vízrendészettel foglalkozó kapta itt meg elismerését a Duna merőleges partjainak szikláján felirattal vagy éppen sziklában vésset arcképével. Az idő múlása sem fakította azokat ki, és állják az idők minden viszonytagságát éveken, évtizedeken keresztül, bizonyságot adva a látogatoknak, hogy előttük is járták e vidéket és nem a leggyorsabb utazási lehetőséggel.
  Itt csak a Kazán veszélyesebb vízjáratokat lehet észrevenni, ha azokat magunknak felleljük és megtaláljuk. Én két nappal ezelőtt felismertem őket amint a Duna baloldalán utaztunk. A szarvasi (Szeged közelében lévő városka) diákcsoporttal tettem meg, persze a legtöbb nem látta még, hogy mit mutat a régi hajósi út, hol is vezetett az és miként vezettetett egy hajó az akkori időben: a nem ismert gőzhajó vagy éppen az sok evezőtől meghajtott gálya, esetleg egy szolgálati csatahajó. Ez az útvonal a közvetlen Duna partba beépítve rengeteg hídon vezet keresztül, mert tudnunk kell azt, hogy a víztárolása céljából rengeteg falu került a víz színe alá, templomostól, házastól, amelyek a déli bércekhez vezetnek vissza, a majd 90 km távolba lévő májdánpeki városig.
  Ez újra két török szóból van összetéve, értelme, magyarázata a „MÁJDÁN+PEK” a bányaszó és a PEK folyó, ahol az aranymosással foglalkoztak és foglalkoznak a mai napon is, igaz csak kissebb eredménnyel. Itt még a római időből visszamaradt településeken kívül megemlítentendő lenne az OSZTROVAI sziget. Ez hosszú évtizedekig a nemzetek, népcsoportok ötvözete volt, lehetett itt majd minden nyelvhasználattal beszélni, török, román, magyar, német és szerb nyelven és a mai napokban is még e nyelvekkel beszélő egyénekkel személyekkel, találkozhatunk. Ezt a fent megírt útvonalat bár egynapi megtekintési időpontra kell megszervezni, mert majd minden kilométerre egy újabb, szebbnek talált változást lehet megtalálni és ha majd minden nap meglátogatnánk, akkor is valami újat lehetne feltalálni, meglelni. Talán egy állandó filmezéssel, de a távolságok miatt fennáll az, hogy a részletek nem lennének pontosan felismerve. Ezért legjobb a velünk született kamera: az igaz egyszer rögzít, visszaforgatási lehetőség nélkül, de az emlékezetbe beépül, megmarad számunkra. Nem bíztatlak benneteket e táj meglátogatására, de ha tehetitek életetek végéig emlékeitekben megmarad minden itt látott. Kivánok mindehhez még szép időjárást, a ti aldunaitok.

   68. Vadászaton
  Amint a megváltozott időjárási viszonyba nézelődünk, azon töprengünk és eszünkbe jut, hogy korábban is volt ilyen májusi lehűlés esővel, a három fagyosszentek napjain. Igen, sőt még a szabadba is kimehettünk, egész a Duna partján lakó vadász ismerősőkhöz. Na nem vadászatra, hanem valamelyik értesítési vagy fontos közbeiktatott körívvel egy előrehozott vadászati nappal. Ilyenkor ugyancsak valamilyen vad kilövése volt célül kiadva, amelyik veszélyeztette volna a rétben vagy természetbe járókat.
  Olyankor is szitált, mecsergett az eső és hidegével is megajándékozott, így annak hiányában nem voltunk akkor sem. Milyen furcsa is volt, amikor az estben elindultunk a mai napon nevezett gyenge megvilágosított szobából (petroleum lámpafény) a jól beszürkönyödött estbe. Az ismert nyomáson (legelőnek kiadott füves sáros, vizes terület volt ugy száz hektár nagyságában) és a sötét ellenére is igyekeztünk a fényesebbnek tetsző helyeket átlépni vagy kikerülni, mert ha arra a kis dombra ráálltunk és kicsúszott a lábunk, akkor a többi kint levő időnket már nedves állapotba kellett elviselnünk.
   Vissza, haza nem volt értelme menni, mert csak azt kaptuk volna meg, hogy hiszen ismered a vidéket, miért vagy olyan ügyetlen. Így ha megúsztuk a majd két km úttalan utat, a dombocskákon dzsombákon keresztül, akkor már a határkanálisnál találtuk magunkat, ahol a sötétben is megtaláltunk egy hosszabb fűzfaágat, amely a csatorna vizén áttéve volt az átjárásra. A szemünk visszaszokott az esti fényben is ahhoz, hogy a nappali ismert utat megtaláljuk, jobban az izgatott már, hogy a kitartó eső mindjobban kezdte a hajunkat nedvesíteni, sőt még le is folyt a nyakunkba. Annak törlése gépiessen lett megtéve a zseből kihúzott kiskendővel. A távolba már a látás lehetetlen volt, így a már megtanult módon néztem távolabbra. Ezt nem árulom nektek el ezt el kell tanulnotok, és rájöttök, hogy igaz. De még fiatalok vagytok, megtanulhtjátok.
  Már a határkanálisi csücske füzeseinél járunk. Nos, ott lehet kellemetlen meglepetés is, így a vállról le a vadászfegyver és egyik csőbe a goromba söréttel töltve, míg a másikot úgy rókavadászatra valóval megtöltve, azt újra vállra vetve folytassuk az utat. A puskacsövet lefordítva visszünk, mert veszélyes is az a használójának, ha sok víz gyülemlik fel a csőben, és azt használni kellene. Mással nem de az erdő árnyaival találkozunk, ami még jobban leszűkíti távolabbra látásunkat.
  Elhaladván ettől, már visszatér a régi látási viszony és haladunk a ponyovici földeknél, elhagyva az ottlevő szőlősöket. A kint levő őrző kutyák már megneszelik, hogy valaki ottjár a 200 méteres közelségben és ugatással jelzik a távolabbiaknak azt, hogy arra jár valaki a szokatlan időben. Amennyire csak lehetséges kilépünk az úton, és nemsokára a nagy kanálisnál járunk. Ott, a hídhoz közel a székelykevei BANCSOV Iván bácsi a csatornaőr. Ő is vadász és így befordulunk a tömör anyagból épített épületbe. A kutyák falkája rohan elénk, mihely letérünk a ház felé. Az ebek úgy 6 méternyire megállnak előtünk és már körül is fognak. A hátunknál lévőktől jobban tartunk, mint az előttünk lévőktől, az udvaron tartozkodó komondor is jelzi mély hangjával, hogy valaki a ház közelségében érkezett. Mivel már a csatornaőrház villanyáram szolgáltatással jár, egyszerre egy nagy, erős fény gyullad ki az ajtó bejáratánál, amire az ebek csendesebbek lesznek a csaholásukkal, de körözésükkel leállásra kényszerítik a bejövő, érkező személyt. Az őr is fegyveresen jön ki a szabadba és kérdezi, ki az? Mire a nevünket mondva meg a jövetelünk célját ismertetve mehetünk közelebb hozzá.
  Az ebek a gazdájuk egyetlen szavára úgy eltűntek, mintha nem is lettek volna ott az ember fogadására. A kölcsönös üdvözlet meg a szokásos kérdés után, hogy mi újdonság van Székelyen, elvégezzük a hivatalos ügyet és indulunk is a következő vadászhoz, a CSÓTI János bácsi tanyájához. Már akkor gondot viseltem arra, hogy a túl-egészségemet egy keveset fékezzem egy cigivel, így ráüszkölve továbbítjuk útunkat a majd négy dűllői utnak és nemsokára megismétlődik az ebfogadás meg a gazda jelentkezése. Az előbbi kérdések majd a körív ismertetése és már búcsúzunk is a következő vadászhoz, a kosárkötő VÁRADI fivérekhez. A négy fiútestvér közül három vadász, Mihály, Ferenc és Antal, majd egyhelyt lettek az előbbiek tudtukra adva.
  Folytathatjuk utunkat a FERTÁLYOKBA élő vadászokhoz, az erdészhez a sándoregyházi születési VASZILCSIN Péterhez és a CSÓTI Imre bácsihoz, ahol befejezzük és vehetjük az hazafelé vezető utunkat. A biztonságosabb út miatt az öreg, jól ismert HÁNYTUT-on mehetünk hazafelé és az egyórányi gyalogolás és 18 dűllő út után már a falu alatt lévő fűzfaerdő sötétsége árukodik, hogy még egy kilométernyi út és megpihenhetünk.
  ó is hazaérni abból a sziporkázó esős éjjelből, de lefekvés még nincs, hiszen nedvesek lettünk mi is és a vas is, amit magunkkal vittünk. Ezt nagy száradásnak kell kitenni, és majd egy óra hosszas pucolással majd finom olajozással érjük el ezt végre. A megszokott szögreakasztással megszabadulunk, bár arra az éjjelre, majd csak azután viselünk gondot magunkra. Bár végig vizes helyen voltunk és az öntözött, mégis tele vagyunk kisebb-nagyobb sárdarabokkal. Egyesek már majd rászáradtak a ruhának olyan részére, ahol nem fogta őket az eső. A viharlámpa fényénél, amely világossá tette a kisszobát ahol aludnom kellett a tisztálkodásom után, végre a megérdemelt pihenésnek adhattam magamat. Csak az álom nem jön az ember szemére.
Valahogyan elejétől végig kísérnek újra a megtörténtek, de aztán nem is vesszük észre, mikor kezdődik számunkra az álomra változásunk. Csak reggel az ébresztésre ébredünk, bár úgyis félálomban voltunk, az ébredéshez közel. Hogy mennyi féle módon lehet az évszakok idejét éjjeleken átélni, megismerni, nem félni azoktól és évekkel rá, már nem találunk semmi idegenkedést, ha az árvízterületén kell is végigjárnuk egynéhány kilométernyi utat. Ott extrémek az járási viszonyok, és milyen fárasztó, azt nem lehet elképzelni sem. Magam részéről ajánlom, aludjatok a megszokott szobátokban, környezetetekben, és bár szép időben tegyetek meg ilyen éjjelre szoktató gyaloglást meg a látási gyakorlatot.

  69. FRANKFÖLDÖN
  Az őslakóink, akik már a vízáradási örömekkel is megismerkedtek és menekültek előle a biztos löszteraszi magaslatra, hogy ott egy új telepet-falut megépíthesenek, már a megismertetett földből vert házaikban gondolták a biztos telelési időt eltölteniük. Persze az életük, mint a mai napon is, még függött az élelmezéstől is. Azt megismerték elég jól az akkori állam ígérete szerint a kiköltözésük és a gátépítési munkájuk ideje alatt, amikor egyikük sem volt túlsúlyban (itt az ismert kiköltözéssel járt és megígért segély valahogyan elmaradott, elakadt a kocsitengelyig érő sárban a Rádayfalvi utakon). Mindez megszünt, a gát átszakadása után. Székelyeink szorgalmasan építették, verték a házuk falát, sietve a mindig beérkező tél elől, hogy a családjukat vagy hozzájuk tartozókat megvédhessék a biztosan beérkező téli időjárási viszonyoktól, amelyet megismertek nagyon is jól az őstelepükön eltöltött idő alatt. Már néhány új, betanult házverő is csinálta a házak építését, így őszre már zsindelyes tetejű házsorok, utcák várták az ismert délkeleti szél minden nagyobb, erősebb szélhullámjait.
  Persze maradott még azoknak a melegítési problémája, amit a banyakemencék beépítésével oldották meg, hiszen a környező falvakban ez volt alkalmazva és építettek is, raktak ilyen banyakemencéket minden meglévő szobájukba. .Még egy gond volt a nyakukon, éspedig a téli élelmezésre szükségesek. Hát honnan bírtak volna párhuzamosan azt is kitermelni a sok kezdő munkálatok és főbb, sürgössebb házépítés mellett? Mint mindig, itt is a munkájukról ismert székelyeinknek egy újabb segítőkéz akadt.
  Már a gátépítési alatt egyesek eltávoztak, menekülve attól a nehéz embertelen munkától, hogy másfelé találjanak megélhetőségi lehetőséget. Egy ilyen rokon, koma jött segítségükre egy ajánlattal. Ugyanis egy Francföldi nagy, földbirtokos német gazdának kellett a mezei munkára sok munkáscsoportok. Mivel az idáig nála dolgozó helyi munkások nem tűntek megbízhatónak, így más munkaerő után érdeklödött. Hallván székelyeink bajban levését, a már ismert munkáson keresztül számított arra, hogy egy nagyobb számú újmunkás csoportra tesz szert.
  Ez meg is történt a koma ismeretségen keresztül és az idősebbek és kisgyerekek otthon maradtával távoztak is a székelyeink az új munkalehetőségi helyre. A földbirtokos bármenyire is megörült egy ilyen beérkezett munkára készűlő csoportnak, gond fogta el, hogyan legyen megszervezve ezek táplálása. Néhány kiválasztott koma segítségével, igyekeztek e problémákat és a munka körüli teendőket eligazítani, megbeszélni, alvási helyet biztosítani és már utasította a szakácsnékat meg a székelyasszonyok kisebb csoportját a főzésre a nagy üstfélékben, melyek már az udvaron voltak beérkezésük alkalmával. Persze a távolság miatt amire ez a csoport odaért, már a délidő elmúlt jóval és majd a vacsora időre lett az ebédjük elkészítve.
  Hogy bizonyságot kapjatok erről csak a távolságot írom be nektek, ami Székelykevétől Francföldig megtettek gyaloglással a székelyeink. Székelykeve és Pancsova 32 km. Pancsova és Kacsarevo 15 km és ha egy gyalogos a hat km teszi meg óránként akkor tudjátok mikorra érkeztek be. Jó gazdának bizonyult a földesúr, mert estére a vacsora utánra már minden rendeződött és már csak az alvásra kellett menjenek, hogy a másnapi munkára kipihenjék magukat. A Dolovai szőlőből termett lé is felhozatott a tágas pincéből és azzal egyeztek tovább a csoportokra osztott komák, mint (bandagazdák) csoportvezetők.
  Reggelre ébredésnél már a jógazda szerint ott volt egynéhány üveg törköly pálinka is, tudván azt, hogy a szőlőnek nemcsak bora van hanem pálinkát is eresztenek belőle. De mindenek ellenére már öt órakkor indultak is ki a közelebbi földek munkájára, míg egy csoport a gazdaság körül tevékenykedett. Haladott is a székelyeink által elválalt munka, és nemsokára a kukorica szedésének, törésének kellett hozzáfogni. Így két napi szabadságra bíztatta a munkásokat, azzal menjetek egy keveset haza megnézni miként vannak az otthon hagyottak.
  Egy hosszú kocsi megrakva a télen kiadosan vágott hízok szalonájával meg a zsírral míg egy másik lovaskocsi a búzát vitte a homokbálványosi malomba. Bizony szedték is a lábukat a haza igyekezők és estére minden távol dolgozónak a házából, a nem gyakran ismert illatok szálltak az esti levegőben, ami a hirtelen meggazdagodott konyhából árradott ki. Már bátrabban viselték el a téli áttelelési gondot és másnap reggel az ottmarasztott két kocsira felszállva, sokkal hamarabb értek vissza a munkában készülődők.
  Ment is e munkájuk minden további nehézség nélkül és újabbak is jöttek, mint utánpotlás. Haladott is úgy a kukoricatörés, mint annak szárvágása az állatok téli takarmányának, amit nagy kazalokba raktak el a birtok egyik részén téli etetésre. Minden szombaton voltak fizetve és aki úgy kívánta bírt a munkabérben gabonát vagy élelmiszert igényelni. Persze ezt mind a megbízott komák vezettek és írtak fel, egyeztetve a gazdával ennek pontos lefolyását, vezetését. A munkaszezon beálltával egy kisebb csoport maradt vissza a téli munkára ott a birtokon, de volt is újabb munka, mert az őszi, torontáli vásáron megvásárolták az összes malacállományt a birtok részére és azok etetését ápólását végezték a visszamaradt munkás csoport tagjai.
   Ugyanúgy lettek szárnyasállatok felvásárolva, meg egy néhány fejőstehén és borjak. Így volt munka még tél idején is a székelyeinknek. Már télen egyik koma a jövő évi munkára szükséges munkások számát jegyezte fel, és egy lovasszánkóban fogatván, megrakva kukoricával indult Székelykevére, az új szezonra biztatni, készíteni az embertársait. Ezek alig várták az ilyen jelentést, de mennyire örültek a hozott kukoricának, mondván: „na, a téli éhséget megússzuk, mert lehet ebből málécskát meg pitánt sütni és még főzni is a kemencecskében, cukorépa hozzáadással.” Nem is éheztek azon a télen és készültek a következő szezonmunkára.
   A koma mondotta is nekik: „a gazda vár benneteket, mert van még pénzhátraléka veletek szemben a munkátokon keresztül.” Volt is csodálkozás, mert ugyebár a Rádayfalván ilyesmi nem volt ismert: élelem és még nekik tartozó a gazda? Ennek valahogy nem voltak hitében, de így is történt. Gazdájuk fizettséggel és élelemmel is segítette őket, és elszállítatta azt Székelykevére saját lovasfogatain. Sokat lehetne erről írni, mert esténként a guzsalyasokba mesélgették: „emlékszel komám amikor Francfőldön megkezdtük a munkát? Milyen áldott egy ember volt gazda! De ránk sem panaszkodott soha, mert mindent megtettünk a számára, amit mondott.”
   Rengeteg formában lett elbeszélve ezen a munkák elvégzése. Valahogyan mindanyiuk meg voltak elégedve és a munkára járás tartott is a második világháború végéig, amikor a tragikusan elhalt gazdánál nem volt számukra több munkalehetőség. Még van egy-két bácsi aki maga is mint nagyobb gyerek részt vett e munkálatokba ott francföldön: Én ezt csak elbeszélésből vetem papírra, hogy kísérni bírjátok a gyászos és fényes életüket a kiköltözött székelyeiknek.
  A területeketek nem ismervén, félre is veszem gyorsan még a gondolataimat is attól, hogy valamit is írjak a vidéketekről. Így az orromat olyasmiben nem beütvén foglalkozom, mint idáig is, az én aldunai dolgommal, az itt megtörténtekről. Csak azt nem tudom, mi lenne nektek a kedvesebb témakör, ami lekötné az olvasásban a figyelmeteket. Így megkísérelem számotokra leírni, milyen házakat építettek a nagy gátszakadás után kimenekült ősszékelyeink löszteraszi domboldalra.
   Igen, az ismert vagy arról hallott gátszakadás az március 27-ére virradóra történt meg egy gátőrtől leadott lövésssel jelezve, ami a megbeszélés és mindenki számára ismert jeladás volt a végsőkre. Arra a jelre csak a gyors menekülési idő volt ajálva. Persze ha leírom itten nektek sorokba egy ilyen ébresztési módot, talán sokan közületek hinnék is nem is, miként volt egy ilyen az emberi szervezetre legkényesebben kiható ébresztés. Így rátok hagyom mindenki képzelje saját elképzelése szerint, én csak annyiban segítek bele, hogy levázolom azt, részletesen nem foglalkozom majd azzal. A gátszakadás majdnem 600 méter szélességet ért el egy néhány óra leforgása alatt, de ez nem jelenti azt, hogy oly nagy szélességbe indult meg a megépített gát, amely még csak a felénél magasabb vízállást ért el. Ez nem lehetett a gát áttörésének az oka. Itt erről van egy néhány feltevés, amiről sokáig beszéltek még az új település helyén is úgy a téli estéken, mint amikor valamilyen ünnepnapi utcán kinn ülési beszédtárgyává tették mindig az esetet. Na, de nevezzem meg az okokat, mert már a székelykeveiek szolnának meg miért kerülöm ezt a megnevezést.
    Magam megítélésem szerint itt a kiásott és a gátra felhordott földminőséggel volt a baj, vagyis ez miatt. Alaposan megismertem a helyi talajminőséget, na nem magam kutattam emiatt, hanem ott voltam egy ilyen hét napig megtartott tudományos és kiértékelő talajvizsgán amit a Belgrádi geosonda vállalat tehnikusai végeztek, tíz székelykevei ifjúval, akik a kiásásokat végezték. Ez a munkálat azért volt fontos, mert a vízierőmű elkészítéséhez végeztek ilyen szilárdsági vizgálatot a talajnak, talajról.
   Mély ásást nem kellett végezniük, úgy 60 cm mélységűt, amikor a tehnikus megállapított valamit annak a földtartalmáról, hogy „súlynemtartó.” Megjegyzem nem minden ilyen próbaásásnál volt egyforma a vett földmenyiségre szükséges lyukak mélysége de a 70 cm soha el nem érte. A kérdésünkre szívesen válaszoltak és elmagyarázták azt, hogy egész szönyegásatást végeznek a Temes folyótol le a Kazán szorosig, azzal megállapítván, hogy milyen súlyterhelésre lehet számítani egy kiépítendő vízierőműhöz és a gátak erejéhez, hogy ne történjen azok átszakadása. Évekre rá az összhossza a gátaknak a belső felén beton kockákkal lett kierősítve és a gátőrségi szolgálat a polgároknak megszűnt ezzel. Korábban minden hold földtulajdonos, holdankét 24 óra hosszát volt köteles árvíz idején részt venni a gátőrségi munkákban.
  A második feltevés a gátszakadásra az volt, hogy egy egér vagy patkány az átfúrta a gátat és a víz beáradására annyira átpuhult, hogy áttörte a gátat. De ez sem bizonyult pontosnak. Így a harmadik nagyon beszélt esetet latolgatták már, éspedig a szendrőiek, hogy már a városukban bentlévő víznek további árradását megbéklyózzák, titkon átfúrták a gát oldalát. Persze ilyen éjjeli-nappali, majd minden ötven méterre lévő őrségben álltól meg őrtől ilyesmi nagyon s valótlan, lehetetlen. Minden esetre maradt a gátszakadás és a romboló víztömeg, ami ezzel járt.
  Volt közületek valaki már ilyesmivel a kora reggeli órákban ébresztve? Én már voltam, igaz nem a gátszakadásnál, hanem a hajózási időm alatt. Feltételezem bármikor is történik ilyesmi, az ébredés nem valami nagyon kellemes. Én csak a térdig érő víz örömével ismerkedtem meg egy ilyen hajózási úton, de felejedhetetlen és még a mai napon is a hideg rázz ki ha ilyesmire gondolok. Pedig nem kellett sem gyereket sem mást mentenem csak magamat. Miként lehetett a gát közvetlen közelségében lakó települtek számára egy ilyen ébredés, amikor a férjek segítsége nékül kellett a meglévő családdal menekülniük a mai székelykevei löszteraszi partoknak ahová egyesek majd három nap után értek be és sokan nm is értek be csak idők után találtak rájuk a szántani akarók és a ruhájukról ismerték meg a volt őstelepi lakót. A zöme őstelepi lakos megmenekült a löszteraszra és egynéhány éjjelt ott aludtak át minden nélkül, mivel semmit sem bírtak az ár ellől menteni. A leutazott László Gergely Pál, mindezt megszemlátomázta és képpekkel bizonyította ottlevését. A Székelykevén épült első házat is megörökítette. Csoporttársaim, nem tudom mennyire megfogó ez a beírásom, mert nagyon dramatikussan nem írtam meg az esetet, de egy enyhe belepillantást bizonyára kaptatok a megtörténtekről, és ha leutaztok az Al-Duna közvetlen közelében minden ami a természetben van rámutat a beírásom soraira. Nagyon szeretném, ha alkalmatok volna egy ilyen látogatásra, amihez szép időt kivánok nektek az: aldunai.

  70. A gátszakadás után
  A megígért beírásomat amit a tegnapi napon kezdtem és hossza miatt nem folytattam, félve attól, hogy beleuntok annak további olvasásában. Annak folytatását írom meg nektek, mindkettőnk megelégedésere: ti nem fogtok unatkozni hoszúsága miatt és én eleget teszek az ígéretemnek. A tegnapot a gátszakadási történtekkel és annak ismertetésével foglaltuk el így onnan folytathasuk is. Miután az ősszékelyeink a gátszakadási vízzel megismerkedésüket megtették, menekülve annak természeti romboló erejétől, kiértek az ismert löszterasz 8 méteres magasságára, ahol az ár elől biztonságban lehettek. Mint mindig ilyen esetben, ez a vízár híre is hamar elhallatszott a környező falvakba, amelyek itt a szomszédságban már megvoltak építve. Legrégibb a Kevevára volt, majd Homokbálványos és Kevepalos. Hozták is a szükséges élelmet, meg a hideg éjjelekre igényelt takarókat, hiszen sokat nem menthették a kiöntött a településükről magukkal csak éppen ami rajtuk volt. A kevevári bizottsági csoportok megjelentek a helyzet felbecsülésére és ennek a javítására, azzal: itt gyors beavatkozásra lenne szükség, elsőként hova helyezni ezt az elég nagy, mindenttől megfosztott embereket. Miután a székelyek néhány komolyan komából egy csoportot alakítottak, megbeszélésbe kezdtek a kiérkezett bizottsági tagokkal.
  Legfontossabb az volt, hogy itt akarnának maradni ezen a helyen, ami megfelelt a kevevári bizotság tagjainak is, hiszen e terület majd pusztának számított a falvak között. Így hamarosan egy kimért és átadott földmenyiség és terület lett az egy falu felépítésére kimérve és odaadva, persze szóban, ami később minden további nehézség nélkül végbe lett vive az írásbeliekben is. A házak építésével lett a nagyobb probléma, mert ahhoz nem lehetett semilyen építőanyagot kapniuk vagy szerezniük, így egy ajánlat lett téve a kevepalosiaktól: miért nem csinálnak vertfalu házakat mint mindenki itt a környéken?
  Így lett is elfogadva egy ilyen ajánlat és a rákövetkező napokban már a beérkező segítséggel a székelyeink is kezdték eltanulni e házverési mesterséget. Ez a házépítési mesterség amilyen egyszerű, annyira nehéznek is bizonyult. Itt nagy mennyiségű földanyagra volt szükség. Honnan ennyi földet kitermelni, és főleg mivel odaszállítani, mert az árból kimentett lovak nem bírták volna azt a sok munkát meggyőzni magukban? De itt is segítséggel voltak irányukban a szomszédos falvakból és a nehéz munkához szokott székelyek igyekeztek is minél több földmennyiséget kihordani a megjelölt „földes gödrökből”. Volt is ebből három és a mai napig is mutatja az ott járóknak hatalmas üredékét, amelyből a házak sorai, utcái lettek felfalazva.
  A legnagyobb ilyen méretű földesgödör a székelykevei nyugati oldalán fekszik. Mindenki még a mai napon is úgy nevezi a nagy földesgödör, azután volt az északi oldalon egy a második nagyságú és a harmadik a keleti oldalon, amit viccből a Balatonnak neveztek. Csak egy kis bemutatás a legnagyobb gödör méreteire (ma már fele betöltve a szeméttel meg az odahordott hulladékkal, de megvolt a 2oo méter hosszú és a 100 széles, 10 méteres mélységgel.
  A második gödör, az északi is majd olyan nagysággal volt, csak a mélysége nem volt éppen annyi mi a keleti: az olyan 150 x 6o méter, ma is látható. A három gödör adta a földmennyiséget a házak falának, amit már szorgalmasan deszkákban foglalva vertek is a furkókkal a falverők. Hetes csoportban dolgoztak, négyen a falverésen, egy a földet lapátolta a deszkák közé és kettő a földet keverte szakszerűen: egy kis humusz, hozzá az agyagosabb és azt rakták bele a megmért, beállított deszkák közé, amit a furkolók azonnal furkolni is kezdtek.
  Egy ilyen házverés egy hét alatt történt meg, ha nem jött valami váratlanság közbe. Maradott csak a házak befödése, amit az árvízterületéről szereztek meg. A kiadós náddal rendelkezett Rádayfalva vidéke. Onnan szerezték be a háztetőre szükséges anyagot és senki sem tett ezért szót, mert tudták milyen kényszerhelyzetre voltak szorulva. Ha mégis egy-egy feljelentés történt a favágások miatt, azt gyorsan megsemmisítették a kevevári irodatagok. Magukról a házakról sokat nem lehetne mondani, mert mindegyikük egyformára épült: nagyszoba (tisztaszoba), konyha és az istálló. Az egész előtt egy gang (oszloppal ellátott, folyosóféleség) nyitott, levegős és napos. Így amennyire annyira a téllel járó viszonytalanságok elől meg voltak biztosítva, de egy újabb előttük álló szükség is volt: miből átvészelni a telet, mit enni? Erre is megtalálták a lehetőséget, persze munkájukkal, amit egyik korábban Rádayfalvárol eltávozott székelykomájuk vitt hirül számukra. Ott azután hosszú évekig megtalálták az élelemre szükséges keresetüket. Ennek ismertetése nagyon hosszadalmas lenne, ezt hagynám egy következő beírásra.

   71. Révátkelés
  Kedves csoportársak!
  Szeretném a mai beirásomban,felidézni, feleleveníteni azt az ismert utat amely az Ibrifori révátkelőhőz vezetett és nagyon járatos is volt őseink számára, mivel azon az uton juthattak el a dunán átkelő révhez a további Szendrő városában.Sokat közületek csak a fejüket rázzák erre az emlitésre,mert ismeretlen számukra ez az ut de ha rákérdeztek a szülőkre, nagyszülőkre akkor ugyan azt fogjátok hallani, amit itten veletek ezzel kapcsolatban most leírok, mint tájismertető írást. A mai napig is ez az ut megvan, igaz nem ismeritek fel, mert az eredeti formájából nagyon átváltoztatta az idők, évek folyama. Hol is volt ez az út?
  Ha a mai gyártelepek mellett elhaladunk sorjában,cukorgyár, Utva, Beko és tovább folytassuk utunkat a meglevő köves, szilárd úton, ami a termőföldek közé van beépítve és hatalmas két sor magas koró sorfal közötti lukacsos, gödrökkel telelevő útformaságot kísérjük a Duna irányába, egészen más képet mutat mint ahogyan én azt megismertem az 1957-es években. Milyenek ismertem az akkori útvonalat le az ibriforig?
  Kétfelől az öreg csomos nyárfák között vezetett ez az út, kissé kiemelkedve a termőföld magaságáből, mert feltöltödött a sok sóderral meg az azután rászállított tört kövektől, amit a helyi lokál útkarbantartó vállalat, a komunális kezelte, mivel a révet is ők tartották a népek és terhek, kocsit átszállítására. Ezt az út állapotot, ha több időt szántok rá a megtekintésére még megtaláljátok és az összetételét is felismerhetitek.
  Az akkori időben a legelőktől volt az körülvéve és egy dülőút is vezetett a Kevepallosról a ponyovici úton, oda rácsatlakozván e járatos útra, míg a Székelykeveiek a gyalogutat használva a kevevári mezőhatárnál jutottak oda, a kiserdő használati gyalog csapásokon. Ki tenné meg a mai napon e reggel 03.00 órai indulást az első révátkeléshez, keresztül a térdigérő harmattól áztatott fűvön, mert a gyalogösvényt sem lehetett olyan kitűnően látni a hajnalodni készűlő reggelben, amíg megnem lett közelítve az említett út, amelyet már mesziről szinte sejtetni látatták az említett nyárfaárnyékok.
  Szinte ijesztően hatottak ránk a lombjukkal, törzsükkel de nagy megnyugvással vettük azt a tudatot, hogy most már a szilárd úton vagyunk közeledve a révhez. A szilárd út sem biztosította a további lábbelik átázását, mert rendesen tele volt lyukakkal és egy sima felületnek használatával, legtöbször azt kellett észlelnünk, hogy ott egy nagyobb, mélyebb, vízzel tele lévő mélységben merült alá a cipőnk és ez még nagyobb zavart okozott a további lépkedésekhez, félvén attól, hogy újra egy olyan áztatási szerepben lesz része a cipőnknek.
  Így majdnem senki sem úszott meg egy ilyen gyaloglást száraz lábbal, amíg egy 600 méteren a gát közelségében haladott vezetett tovább az út. Itt már a különféle beszélgetések és nyelvek ötvözetét lehetett hallani, amint a révreközeledők érkeztek, lovaskocsin vagy gyalogszerrel. Nem tudom ki mit érzett, de én mindig egy kevés vagy több félelemmel jártam ezt az utat, ilyenkor virradatkor, féltem a nagy öreg nyárfák sötét lombozatától, a gáton túl lévő árterületi félhomályban lévő falevelek suhogásától, nyárfalevél rezgésétől, amit a virradatban felébredő enyhe szellő okozott, a leveleket megmozgatván az éjjei pihenésükből.
   A révrevezető út már az ottlévő és a mai napig is meglevő gátőrháznál ért oda a révhez ahol már nagyban készülödtek az átkeléshez, a vontató motorok zugása, rövid utasítások, a vontató kötelek hosszabítására, erősítésére, ami ilyenkor a szokott átkelés előtt folytatva voltak. Ez az út megszűnt járatos lenni, amikor a cukorgyárat kezdték építeni, már csak az használta, akinek éppen muszáj volt, és hamarosan eltűntek a fejszecsapások alatt az ős és kemence vastagságú nyárfák is, az út sem lett többé javítva, helyet hagyva a természetnek amely visszakövetelte azt, mert tőle is lett elvéve. Pár évvel ezelőtt, a kíváncsiság hajtott rá, hogy végig kocsizzam ezt az útszakaszt, mondhatom végig lehet járni, óvatossan még gépkocsival is, félve belevezetni egy ottlévő vízfelületben, attól tarván, nehogy túl mély legyen az, mert ha ott reked valaki, ki bírná onnan őt kisegíteni?
  Az egész utszakasz használható, lassú vezetéssel és óvatosággal, ki egészen a volt révátkelőig. A révmunkáját átvette az újonnan kiépített Szendrői híd, és a rév is csak a szakadói résznél maradt meg, amelyen az utasszállítást a CICIBÁN vontató meg a Cseke Józsi bácsi hajós vezetésével szolgáltatta a Kevevári komunális vállalat.
  Én magam 1976-ban tettem azon a réven meg az utolsó átkelést a Dunán, és nemsokára megszüntették ezt a révátkelő helyet. Nagyon szép látványt mutatott amíg működött ez az átjáró, sajnos az idő foga már az ott lévő révházat is elmarta, csak az alapja árulta el nekem az utolsó látogatásom alatt, hogy hol is állt egykor annak használata idején, persze ha a vízállás megengedi, hogy oda száraz lábbal lelátogatni lehessen a gáttól a Duna vizéig.
   A mai időben csak észlelhetjük azt a nagy különbséget, a múlttól a mai napig, mennyi változáson ment át, de minderre rá lehet találni, elárulja, bizonyít, hogy volt és a megviselt állapotában még, szükség esetén, lehetne mindezeket a rég nem járt utakat használni is. Szép időjárási viszonyokban, megtekinthetitek magatok is azt vidéket, még száraz lábbal is és gyönyörködhettek a Duna vizéhez kiérve, a ritkán elhaladó hajókban vagy ha gyerekekkel vagytok szép alkalmat ad ahhoz, hogy a parton lévő kövekkel dobálódzanak, semmiben kárt nem ejtve de nagy örömmel. Sok örömet lelátogatásotok alkalmával.