Biszak István: székelykevei életképek (I.)
Biszak István 1944. május 10 – 2014. január 13, Székelykeve
Biszak Istvánt 2011-ben ismertem meg, a neten át. Abban az évben hoztam létre a Bukovinensis facebook csoportot, és valami képpen Pista bácsi rá akadt. Nagyon hamar talált a szó, őt érdekelt Bukovina történelme, engem pedig az aldunai dolgok. Kölcsönösen gyarapítottuk egymás tudását, mindkettőnk előnyére. Sokat tudott, sokat átélt személyesen, jó megfigyelő képességgel és kitűnő memóriával rendelkezett. Mégsem találta meg helyét az otthoni, székelykevei csoportban. Sokszor van úgy napjainkban, hogy a fiatalok a régi dolgokat jobban „ismerik”, mint az idősek, akik átélték személyesen azt. Rövid idő után, 2012-ben már hívott Székelykevére, mert meg akarta mutatni személyesen, terepen az ottani dolgokat. Lementem, és azóta úgy szólított feleségével, hogy: a dévai fiúnk. Nos, a dévai fiú sem maradt adós, és 2013-ban elrendeztem, hogy felmegyek a székelykevei „apámmal” Bukovinába, ez alkalommal én mutassam meg neki terepen a dolgokat. Fárasztó, de nagyszerű út volt, emlékünkben maradt örökre. A kapcsolat tovább fejlődött, Pista bácsi írogatott, én meg mentettem le. Szerencsére, mert egy adott pillanatban mindent elvesztett az ő számítógépéről, de nekem megvolt, és átadtam írásait. Néhány év után, ezt írta nekem:
„Kedves Gergé!
Nem tudom e-mailom elmegy e hozzád, a tiedet megkaptam és most mosolygok is rajta. Én, szeretném ha soraimat megértenéd úgy, mint ahogyan azt én gondoltam és leírom. Már emlékszel, én kezdetben írtam neked azt, hogy szeretném ha Te lennél az a személy aki lejönne az Aldunára a természet megadottságát felértékelni, mindazzal amit tudok róla, meg amit még az sem tud, aki erről a helyről könyvet is írt. Miután majd minden ezzel kapcsolatos helyet láttál és meggyőződhettél azokról, így még a szavam bizonyítékaként az Imrével ismertettelek meg, ahol az öregapja, meg annak az öregapját tartogattam meglepetésnek számodra. Még egy meglepetésem van számodra éspedig, az eddig 65 beírásom a külön-külön oldalakra ismertető jellegűek voltak. Azok az én gondolataim mert én írtam őket, nem osztottam be őket sem mint történelmi, sem mint néprajzinak, így mindkettőből van benne. Azokat amíg élek újra papírra bírom tenni, lehet a sorrend nem lesz ugyanaz de a szöveg, ikertestvére lenne a korábbinak.
Az említett meglepetés pedig az lenne, ha te akarod akkor rendezd és dolgozd fel, én minden családomnak megadtam a neki járót és ha te már a dévai fiunk vagy akkor bár ez legyen a tiéd, mert idővel ez előtt rám haragítottam még a székelykeveieket is azzal az írásommal, hogy nem egyeztem meg senkivel a beírtak kiadását sem a gyűjtését. Azoknak csak az ismeret képében szántam azokat, mert a székelykeveiek sem ismertek ezekben a dolgokban (ami újra rám haragította a jónépeket úgy helyben, mint távolabb is amiről értesítettek is).
Ezt tartogattam neked idáig és most rajtad áll, hogy mit is csinálsz vele. Persze nekem megmarad a kötelezettség továbbra is ha valaki (nem mindenki) leutazik az Aldunára, azt illően tudatni ismertetni. Na most gondolkozzál te a dolgokon ez a véleményem és az is marad.
Légy részünkről szívélyesen üdvözölve a Máriával együtt: a Székelykeveiek.”
Az írásban csak a minimális helyesírási javításokat végeztem el, a kifejezéseken, tájszólásokon nem változtattam, hogy megmaradjon az eredeti stílus.
In memoriam Biszak István.
Déva, 2014. január 19.
Tartalom:
1. Bevezetés
2. A hetedik öböl lakosai, települései
3. Egykori falvak
4. Gátépítés a Dunán
5. A fűtés megoldása
6. Bútorfonás
7. Al-dunai települések
8. Áradás után: Székelykeve felépítése
9. A Székelykevei település
10. A tavak kialakulása
11. Kútásás
12. A Hánt-út kialakulása
13. Székely bácsi története.
14. Hova lettek a szőlőültetvények
15. A vadakról
16. A szendrői vásár
17. Kosava szél
18. A homok és árvaleány haj
19. Tűzrevaló elkészítése télire
20. Az aldunaiak élete az évszakokban: nyár.
21. Az aldunai bukovinai települések viszonya, élete az évszakokban: tavasz.
22. Utazás Pancsovától Keveváráig
23. Dunai hajózás ködben
24. Székelykeveiek Francföldön (Kacsarevo).
25. Biszak István betegsége
26. A rokka
27. A tekenyő
28. A vadőrök
1. Bevezetés
Engedje meg a kedves olvasó azt, hogy e bevezetésemmel megismertesem a már annyiszor megirt és sokaknak ismert tájleírással megtörténő igaz, és pontos betájolási lehetőséget bemutassam és megismertessem ugy ahogyan azt velem megismertették személyesen még az 1959 és 60-as évekbe a Kevevári határtól a Sándoregyházi határvonalig.
Már a megemlítésének e kiinduló szavairól gondolja a kedves olvasó azt, hogy itt újra az ősbukovinai székelyeinkről lesz szó. Igen, ezzel szeretnék foglalkozni, nem azért mert ez a téma még nem lett feldolgozva, igenis fellett de egy nem egészen itt élő egyéntől-személytől aki csak (akik csak) úgy nyolc kilométer távolságból vették fel a tájbeismertetést, személyesen egyikük sem talpalta meg azt a vidéket. Az ezzel meglévő történelmi adatokat nem ismételném azokat már a tisztelt olvasó megismerhette az eddig megírt könyvekbe így csak azzal foglalkozok amit szájhagyománnyal adtak át az ősbukovinaiak a következő generációnak és amit mi, mint utódok nagy szeretettel ápolunk és vigyázzuk, tovább adjuk ha erre valaki érdekelt lenne. És hogy ez így van arra egyik könyvíró aki lelátogatott, a Dévai rokonok kapcsolatával foglalatoskodván meggyőződhetett, sőt ő saját maga is jött rá egyes a természettől bizonyított térségre tájra vagy azok betájolására, amit meg is örökített a fényképpel vagy filmfelvételével. Az ő írásával nagyon is egyeznék, ha sorait könyvformában kiadja, talán még több világosság jutna bele az ősbukovinai ki-be költözéssel és azok találkozásában a hosszú útjukon az aldunáig vagy az attól túlcsemelt élettől megszabadulván újra útjukat visszafelé vették és a Dévai rokonságnál, komáknál, sógoroknál találták meg egy örökre vagy kis ideig ottmaradással.
A vidék amelyről írnék és ismertetném a tisztelt olvasót az egy nagyon természetes és jellegzetes táj a Pannotenger legutolsó maradványáról medencéjéről, mielőtt végleges lefolyását megtalálta valamelyik érjén a Duna vizében. Ez a táj az aldunán a Gátépítési munkálatokról ismeretes és énmagam mint lokáltörténésze mindennek a legkeletibb aldunai teleppel foglalkozom amióta azzal már az előttem lévő nem foglalkozik egy égi új beosztása miatt. Tisztelettel voltam azok a személyek iránt akik maguk is ilyen munkát végeztek a múltban, mert mindegyiküknek megvolt a saját területük amellyel foglalkoztak nem keveredve egyikük munkájában sem.
Ugyan ilyen hozzáállással vagyok én magam is az aldunai telepekkel, ismerem mindhármat a betájolásukat is, de megmaradtam azon a tájon, amin a nagyapám született és élt amíg az a telep megvolt a maga ősszékelyeinktől elnevezve mint Gyurgyova, Gyurgyevo és a legutolsó néven ismert település a Rádayfalvi település, mindháromra megvan a helyes miért hívtákra a magyarázat, az első kettőre a földrajzi majd a harmadikra a történelmi név magyarázata.
Megjegyezném, nemcsak e három megnevezett telep volt a gátak építésére leköltözött, beköltözött őseinktől telepítve, az akkori kormánytól a vizek, folyok végleges vízemelkedési, áradási szabályozására és erre nem voltak senki mások kaphatók mint a mi ősszékelyeink az ismert öt faluból, akik még a csángó földet is megjárták a történtek miatt a Székelyföldjükön, hogy ne kezdjem azzal a Madéfalvi veszedelemmel. Ezek a telepek megvoltak már a Tiszafolyónál és onnan vezettek le a további gátépítési munkálatokra a Duna vidékére a három legdélibb és legkeletibb telepekig éspedig nyugatról keletnek a Marienfeldiek akik a későbbi Hertelendyfalvának keresztelődött el, majd a Sándoregyházi település és végül a Gyurgyovai amely a Rádayfalva nevet vette fel.
2. A hetedik öböl lakosai, települése
A megbeszélt, eltökélt és annak végbe vitelére irányító és hatalmazott kitelepüléshez megvolt minden állami és az ideo-politikai belegyezés, maradván annak a kivitelezése, végrehajtása. Irány az aldunai határvidékség. amely nagyon kevés tereplakossággal volt benépesítve, itt több nem kívánt nehézséget lehetett egy akkori kiköltözéssel megoldani.
Az első az őshazában lévő túlnépesedés, munkanélküliség az elégedetlenség az őstájon élőknél? Bizonyára megvolt mindezeknek az ötvözete ezt nem is nagyon firtatnám, mert minden firtatot témának a végén szag lenne. Annyi bizonyos hogy túl bőségben nem éltek és egyik oka az volt a kiköltözésüknek míg az elégedetlenséget megtalálhatjuk itten, mert ha nem volt ahol és amin dolgozniuk így hamar az elégedetlenséghez vezetnének ezek az említett okok. Így adózott, hogy majd mindenki az ős-ötfalu lakosai inkább egy bizonytalan és ismeretlen tájra adják magukat a jobb meglétükre.
Ez emberi lenne és érthető is, kivált az említett ígéretek tették nagyon útrakészre az őslakokat, nagyon várva az indulást jelző szót, az ismeretlen aldunai vidékre. A fenti körökben már elhatározott és nagyon kitervezett útvonal volt megbeszélve a kitelepedők részére, minden ellátással az útjuk mentén és az ígért új, idáig nem használt, feltöretlen, gazdátlan termőföldekkel, így nagy reményben írták alá a kiköltözési listát, hogy a továbbiakban a nevűk ott szerepeljen a kiköltözők között, és ne adjon okot a visszamaradásukra. Persze ők nem tudhatták azt, hogy hová is utaznának a majd 800 km után, számukra ismeretlen volt a nevezett terület, senki közülük még nem volt az új hazának nevezett területen, hogy azt megnézze, megismerje és egy rövid beszámolással tudassa is a kiköltözésre várókkal. Így a kiköltözöttek már a benevezett útvonalon hamar az indulásra és annak az útnak megtevésére voltak beszállítva az arra kijelölt vonat vagy hajóútra, míg egyesek a saját lovaskocsijukba felpakolva minden említett munkára lévő, kellő szerszámmal vették maguk elé a hosszú útat délnek, délkeletnek le a végső elosztó helyűkre Pancsovára. Itt beérve a többféle módon érkezők számát indulhatott is a hetedik öbölnek számított lakosok csoportja a végső állomásukra és az ígért elnyerhető gazdátlan földterületek felé és a mellékesen említett gátépítési munkákra és kereseti lehetőségekre. Egyik csoportjuk a Máriaföldjére (Marienfeld-re) lett letelepítve a második a Sándoregyházi településnek csoportja lett a tulajdonos amíg a harmadik megmaradt csoport a legkeletibb részére a Gyurgyevoi tájra került.
A településük nevét ők maguk a telepesek adták egy ismert dunaparti városkáról, településről amit még az őshazájukból egyes személyek ismertek, mert arra is elvezetett a munkájuk amíg az őshazában éltek, így bár ismert terepnévvel voltak az ismeretlen Duna-tájon. A három település nem nagyon különbözött egymástól a természeti szépségében, bőven volt ott talajvíz is, fellegszámra a szúnyogok és az amfibija minden változata. Legjobban a talajvíz keserítette meg az uj telepesek életét,mert ha egy kis áradást hozott a Duna vize akkor már bokáig érő vízben kellett a mindennapjukat élniük, a már említett állatok mellett, csak annyi különbséggel, hogy azoknak az életkörülményük volt a víz és azzal élés, míg a telepeseknek mindaz felesleges lett volna, meglettek volna anélkűl is. Nagyon nehezen szokták meg az új tájuk víz áldottságát, bőségét, ami legtöbbször az életűket keserítette el a minden napjaikban. Már rövid idő után a munkálatok megkezdése után egyesek a nehéz körülményektől elkeseredvén az eltávozásra gondoltak és egyesek meg is tettek egy ilyen merész elhatározást, kalandkutató útra indulván a még messzébb lévő falvakban is, ami a későbbi időkben nagyon is kisegítette a bajból az aldunai telepeseket.
3. Egykori falvak
Kedves csoporttársak!
Ne haragudjatok a fenti megszólításra, mert ezzel még nem mordult senki sem fel a megszolításban. Tudom azt, hogy az idők folyamán már annyira megtépászottak, széttagoltak lettünk, hogyha véletlenül nem úgy értsük a megszólítást, ahogyan az belett írva, minden negatív és mellék gondolat nélkül. Sok ejtett seb van népünkön meg nemzetünkön és talán ezért vagyunk néha olyan talán túlérzékenyek a megszólításra. Mindent megértek és el is nyugtázom azt számotokról ezzel kapcsolatba, de véleményem szerint nem kellene ez az érzékenykedés kísérjen bennünket, mert nagyon sok idő múlt már el, megedződhettünk eddig. Kár lenne ilyesmivel a történelmi múltunkat vagy az abból megjelent dolgainkat tovább nem ismertnek és elhanyagoltnak, elfelejtetnek hagynunk. Én magam a történelembe nem nagyon lapozok az utóbbi időkben bele, csak eggyel foglalkozom éspedig az őseink ki vagy betelepedési idejükkel. Továbbá az aldunai ősvidéknek ismeretével és tovább ápolásával, hogy az erről nem ismertekkel azt megismertessem és tovább adjam úgy, mint ahogyan azt velem is tették az 1961-es évig: tehát alaposan megismertettek és megmutattak mindent arról az őstelepről ahová beköltözni szabad volt az ősbukovinaiaknak.
Az a terület majd 130 év távlatából is nagyon sokat mond, árulhat el a mai látógatónak még akkor is, ha először tesz látogatást arra a tájra. Nagyon nem is láttam érdekeltséget arra, hogy az utolsó 30-40 évben valaki komolyan is érdeklődéssel lett volna ez iránt, így még a három aldunai székelység lakosai sem, mindenki tudta, hogy GYERGYOVA vagy GYURGYOVA vidékén van az az őstelep, annélkül, hogy azt betájolni tudták volna: egy nagy kézmozdulattal a szélességre mutatva, itt volt Gyurgyova az utolsó Rádayfalvi település. Mindez bizonyára úgy is volt számukra. Hogyan is bírtak volna minden pontosságot erről bemutatni bizonyítani, ha maguknak sem lett az pontosan betájalva. Ezért nem az utódok a hibásak, talán csak annyiban, hogy nem voltak nagyobb érdekeltséggel ez iránt. Állítom, nagyon is megmutat mindent az al-dunánál létező természet a mai napig is, és csak ki kell olvasni mit is mond, mesél, árul el a múltjáról. Pedig ez csak a hetedik öböl telepesei, az őskiköltöztetett bukovinai székelyek. Az első, vagyis az első öblökről már nagyobb az elfelejtettség. Hol is voltak azok?
Bizony azoknak az utódjai is megvannak még, igaz még kevesebbet tudnak mindarról, ami a kitelepedés idején tartott és ismert. De ezekkel a településekkel még annyira sem lett foglalkozva mint a hetedik öböliekkel. Pedig a legrégibb nevekkel vannak még a mai napon is emlegetve. Mondanak valakinek ezek a nevek valamit? Rezsőfalva, Erzsébetfalva, Révaújfalu, Felsőrét? Pedig a magyarajkú beszéden kivűl a nemzetek ötvözete is él ott közöttük és ősszékelyeink utódjai. Még a mai napokon is a művelődési szakcsoportjukban ismertek is a környezettől megengedett körökön belül, sokfelé járnak fellépésekre, helyben betanult kulturális előadásokkal, színművekkel, annak ellenére, hogy az nagyon valamely oldalról támogatva lenne. Még jó, hogy ilyen elzártságra, elfelejtésre, egyáltalán működik is valami, hálásak lehetünk az ezzel foglalkozóknak ott a saját területükön. Őszinte legyek, én magam is majd 30 évvel ezelőtt utaztam végig azokat a falvakat, semmi port nem verve a körül és egyik székelykevei lakostársammal, akinek ott vannak rokonai és ismerősei. Nagyon is meglepődtem, amikor annyi rokonszerető és földinek nevezett embertársammal találkozhattam és kérdésükre, hogy honnan valók vagytok?
Székeliek! Meg is nyílt a beszéd minden oldalról, igaz ilyen alkalommal nagyon is ajánlatos az, hogy egy olyan személlyel menjünka terepre, aki ismeri a lakoság egyes személyét. Hogy milyen gyorsan kerülnek elő az említett rokonok, személyek azon csak csodálkozni lehet. Ez az amit mindig is mondok, ha az ember egy nem annyira ismert vidékre megy, jó egy olyan személy kísérete, aki onnan rokonsággal bír. Itt nem gondoltam a hetedik-nyolcadik rokonsági ágra. Rövidebben így írnám: tudni kell kitől kérdezűnk valamit az idegenebb helyeken, mert ettől függ minden további. Ha arra jártok nagyon érdekes eseteket, rokonsági kapcsolatot bírtok találni, legyen benne szerencsétek, az:aldunai
4. Gátépítés az Al-Dunán
Szép jó napot kedves székely testvérek! Ha megengeditek, akkor a mai napon elvezetlek benneteket az al-dunai gátépítők megáldott területére, ahol minden földi jóval meg voltak áldva, az ígéret is szép színekben megvolt festve számukra kibeutazásuk ellőtt, aminek nagyon is örültek, és rokonostól vágtak neki egy olyan vad meg nem művelt réti területnek az új hon meglelésére, amelyet csak a talajvíz meg a Duna uralta. Évente egynéhányszor, bármelyik pillanatban, ha valahol egy kiadósabb eső esett, s annak árjával frissítette, utána a már meglevő, víztócsákat és a bokáig érő vizeket. Természetesen én az akkori időt nem láttam amint beérkeztek az ''ígéret földjükre, mert az a kerepelő vándormadár nagyon sok évre rá, gazdagította vagy szegényítette egy székely ivadékkal e tájat, de már a megtelepült új székelykevei településen a kubunyi utca, legelső vagy legutolsó házában a faluvégen a Csobot Fülöp házában.
Egy ilyen építési, feltöltési munkálatot a már megszokott segédvadőr koromtól ismert egyik pontján láttam és végigkísértem, ez tette lehetővé az 1965 években, egy olyan munkanapot, amelyet az ősszékelyeink mindennapján lett csinálva, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi száraz helyen, vízmentességes helyen lett csinálva, míg az előző már a meglevő talajvizes területen volt szabad végbevinniük. Ezt a munkanapot vigyük most gondolatban vissza száz-egynéhány évvel, és lássuk miként is haladott, haladhatott egy ilyen munkanap minden örömével és kínjával. A három be-kitelepült, lakosai, munkásai már begyakorolt szorgalommal álltak neki a napi munkájuknak, a nagy gátépítési kínokra. A lovak befogva a ''kordékban'' nyugodtan várták gazdájukat, a csintalan szokásos nyugtalanságukat elvesztették a mindennapi nehéz, egyhangú munkájukon keresztül, így a szokásos lócsintalanságokat, türelmetlenségüket nem kellett csillapítani a gazdiknak. Nem különvált csoportokban dolgoztak a települtek, hanem egy szervezett, nagy csoportos munka lett végezve, olyan ötszáz méteres hosszan a gátépítésnél. Ennek megvolt az előnye, mert a kiásott földmennyiséget igyekeztek a gátra felhordatni vagy a szokásos lófogattal, vagy az ismert kubikos talicskákkal, amelyek úgy 0.15, 0.20 köbméternyi földmennyiséget foglalt magában. Ez a földmennyiség mondjuk rá nem is sok. Igaz nem sok a megadott száraz nem süllyedő talajon, de ahol ez lett csinálva, vízmentes hely, csak a gát maga volt, az is nem a legszárazabb állapotában, így a tolásnál lévő segítséget az asszonyok meg a nagyobb gyerekek adták ki a települtek soraiból. Ezeket ''Csikóknak'' nevezték, segédmunkásként szerepeltek és nem egész napszámdíjjal voltak fizetve, de pénzt hoztak a családnak.
A lovas korda ahogyan leért a földkiásásnak kijelölt helyére,kezdődött annak megrakása a nedves sáros földmennyiséggel, amely úgy 1 köbméter esetleg 1.25 -ig lehetett mennyiségre és akkor megindult a kordénak útja a felfelé, le-lesüllyedő ''utakon'' a gát tetejére, nagy ínig megfeszült lókínzással, hiszen szegény állatok tudták már maguk is hová kell a földmennyiséget szállítaniuk, meg is tették volna ők saját akaratukból is azt, de a sok közbenjáró, velejáró nehézségek miatt azt legtöbbször, bármennyire is az akaratuk megvolt, legnehezebben bírták véghez vinni. A meggörbült lópaták az első lábakon már a 45 szögben kapaszkodtak a süllyedő sárban, emberek a pattanásig feszült saját izmaikkal segítették ki a kordékat a kátyúkból, míg fel nem ért a gátra, és annak tetején kezdte meg a kocsis a munkát a föld kiöntésére. Külön technikájuk volt erre, amelyet a kordé összeépítése is nagyon segített. A lassan lépkedő lovak haladtak fent a gáton és a kocsis emelte is ki egyik oldalát a kordájának, majd a másik felét emelve meg, a föld hullott is ki a kordéból. A két oldal megemelése után, a kordé aljazatát képező vékony gerendaféleségeket emelgette ki sorjában a kocsi gazda, aminek eredménye az lett hogy a föld mind lehullott a megtett úthosszán, és megfordítván a lovakat, végig tapostatta az a visszamenő úton, a berakáshoz váró emberekhez. Ennek is megvolt a miértje, azzal, hogy a lovakkal megtapostatta a laza földet, és már nem volt olyan csúszós állapotba, nem kellet külön szilárdítani, ledöngölni, ami lehetetlen is lett volna legtöbbször, mert röpült is a sáros föld méterek távolságára egy ilyen kísérlet után, amit azután nem is használtak, inkább a lovak el és visszajárásával tették szilárdabbá. Haladott is ez az emberre, állatra megkínzó munka egész napon át és az a mondás megvalósult, hogy sok kicsi sokra megy. Az estéhez közeledő lealacsonyodott napsugarak már egy jó száz méter, rendesen kivehető új gátszakasszal hosszabbodott örömükre, úgy embereknek meg állatoknak, mert egyre már az istállóba vezető útra akartak fordulni a földvivésnél a kimerült, fáradt állatok is, szinte óra pontossággal a napi munka befejezésére, ami meg is történt.
Örömnyerítés hallatszott minden felülről, ahogyan igájuktól megszabadítva mehettek a megérdemelt szálláshelyükre, az esti újabb kínokra, a szúnyogok ezerszámra várta őket az éjjeli pihenésükbe, a gazdikat sem kímélve, mert azok már a fáradságtól nem is reagáltak a szúnyogok támadására, mély megérdemelt álmukba merülve. Egy ilyen kimerítő napi munka után, kérdezem volt idejük a szeretett gyerekeikre több időt szentelniük? A kedves párnatárs megsimogatására? Úgy hiszem, igen, mert elég gyakran lett a komaság felújítva és keresztelés a Beresztoci templomba, amit az ott szolgálatban lévő pópa meg is csinált minden szó nélkül, talán valamelyik utódja lehetett a Jókai írónknál felemlítetteknek, és azért csinálta is meg e szertartást székelyeink számára.
Testvérek a gátépítésnél és azzal járó munkákkal annyi kin és mindennapi nehézséget lehetne feltárni, hogy a velük érzők szíve belefájdulna. Az biztos, hogy megvolt, tanú erre a GÁT, ami a Duna vizétől megvéd minket, igaz újabb védőlemezzel a beépített betonlemezekkel, majd 6o km hosszassággal. De ez már modern gépekkel készült, szárazra került munkalehetőségi munkálatokkal és ha az ős székelyeink, akik e munkáknak ''A'' betűjét oda kiírták, mondogatnák: Komámuram, mennyünk ennek örömére egy kupa asszonyszomorítót inni, váljék egészségükre úgy őseinknek akkor, mint nekünk a mai napokba, amikor erre lehetőség van. Éljétek napjaitokat, szeretetbe, barátságban és jó egészséggel.
5. A fűtés megoldása
A gátépítési munkálatok és lakóházak befejeztével, amennyire, annyira valami rendezettebb, mindennapi élet jött be az őslakóink mindennapjába. Legnagyobb gondjuk a téllel való megbirkózási gondjuk volt, mivel igazán ki voltak annak minden szeszélyének téve az ígéretföldjükön, a Rádayfalvi településükön. Tartottak is a bokáig érő vízben lépés felébredésekre, melyeket sokáig, mint rémálom tartották emlékezetükben. Lassan mégis csak visszaszoktak a megszokott újat hozó életükbe, nem ébredtek a vízben lépés örömére, száraz, és nem ködös levegő vette őket körül a felébredésnél, vagy a kakas kukorékolásánál. Az örökös szorongás a tél gondolatára, és annak hidegére való elhárítására meg is indult időre a nagy tanakodás. Jöttek a tanácsok, ajánlatok és meg is lett egy-két ajánlat nagyon is szívlelve, egyik a legfontosabb, a szobák melegítése a szemben jövő téllel. Lett is majd minden házban bár egy bábakemence építve, nagy,''kuckókkal, szélesekkel, ahová az apró gyerekeket fektették a nagy hidegek idején. Persze maradott ezzel kapcsolatban annak fűtése, amit többféleképpen igyekeztek megoldani, és a sokgyermekes családok, a gyerekek bevonásával igyekeztek megoldást találni.
Egy ilyen beosztást igyekezek élethűen leírni, visszaemlékezvén a én időmbeli megoldásáról, ahol én is részt vehettem egynéhány esetbe. A másnapra elgondolt tüzelési probléma elhárítását megbeszélték együttesen a család minden tagjával. Az apa meg az anya osztották ki a másnapi teendőket, a beszédet az apa kezdte azzal, hogy a téli tüzelőanyag beszervezésénél minden családtag a maga munkáját meg kell tegye, részt kell vennie benne. A legidősebb gyerek, tekintet nélkül, fiú volt e vagy leány, a ház körüli munkát felügyelte a többi gyerekkel együtt, elvégezvén azt. A legbiztosabbnak ígérkező és kiadós tüzelőanyag a tájon ismert „szárvágás”,ez a leszedett kukoricaszárának a maradványa, jó leveles és ezt vágták holdszámra.
Egy holdról a jó termés idején még az 1200 kéve minőséges szár is felköthető volt, persze nem szívesen adták a termeléssel és állattenyésztéssel foglalkozok a talpon álló szárat, hiszen állatetetésre is használták a fűszéna és a hereszéna mellett. Így meg is volt a versengés a nem learatott, talpon álló szárért. Minden család igyekezett bár az 1200 kéve szármennyiséget levágni a saját szűkségére és mivel az sem mutatkozott e fajtájában már elkaphatónak, így a gazdákkal megegyezték, hogy a szárat a levágása után a gazda udvarába hordják, és annak visszamaradt részével, amit már a jószág sem evett fel, az „izinek” nevezett részt minden nap vihetik a tüzelés céljából haza. Nem is volt nagyobb gond ez körül, mindkét fél nagy megelégedésére és már a jövő évi learatást egyezték is előre amit be is tartottak szó szerint. Jobb volt az emlékezet tehetsége az ősapáinknak? Javultunk az óta vagy romlott a szómegtartás az évek során?
A megtett munka után minden családtag megkapta a dicséretet vagy a szemrehányást, szidást az elvégzett munkája alatt, miatt. nem volt a visszaszólás az apa vagy anya megjegyzéseire, minden családtag igaznak és úgy ismert kötelezettségének vette a feladatát. Szeretném megkérdezni az ezzel élt telepen élő személyektől, így volt-e? Ez volt az akkori élet egyes megoldása és a mai drágán fizetett gáz-, villanymelegítésnél, magam kérdezem, ennyire megengedtük magunknak, mint lakók, hogy ezzel is kizsarolva legyünk kényszerűnkben, a tüzelési áram használati útjainkon. Mi tettük ezt lehetővé, az előírásokkal, meg törvényekkel körülvett honatyáinknak, hogy ily módon adják ránk apai áldásukat. Őseink ezt nem engedték meg maguknak, nekik lehetővé vált, hogy mindez kiadások, megmaradjanak a családtagjaiknak. Na legyek igazságos, szegény húsz, harmincéves családjaink, hogyan bírnának, petróleumlámpánál meglenni, meg a zeneoszlopot bekapcsolni, dizsire járni, meg a kezükre forrt maroktelefonnal, miként bírnának a leglehetetlenebb fekvőhelyzetükben órák hosszat csevegni. Nem akarok világjavító lenni és az ifjúság is a mienk, így hát napsugaras szép napot kívánok mindenkinek az Al-Dunáról.
6. Bútorfonás
Székelyeim jó napot!
A megadott téma, a tegnap, egy foglalkozási lehetőséget mutatott be a vesszőfonás ügyességével, amellyel a nemkimenekült székelyeink a kiáztatás után a Dunamenti házaikba kitartóan megmaradtak, mintha odagyökereztek volna. Na egy ilyen családdal kellene megismerkednünk, akikből már csak egy székely él a négy fiútestvérből. Ezeket az 59-60-as években ismertem jobban meg, azelőtt csak úgy láttásból voltak ismerősők. E családtagok apja a vízkitörés, gátszakadás után a hánytúttól visszább csinált magának házat úgy, amit a Duna megadott neki, ezt megkísérelem megírni, mert nem olyan egyszerű elképzelni miként is lehetséges ilyesmi. Én még magam azokban az említett években jártam és tartózkodtam olyan megépített házakban. Miként is készült?
A Duna éltette is a gyerekeit, lakóit, nemcsak büntette az áradással, így a házépítésre is megadta a faanyagot a vízárterület, meg a hatóság is elnéző volt a favágóinkal szemben. Így rendes haszonra való vastagabb fák lettek kivágva a ház oszlopának, majd az ajtorámákat képező gerendák, tetőanyag gerendái és fedőanyagoknak termelt az őstelep környéki vidék jó minőségű nádat amit télvíz idején gyűjtöttek be, hatalmas kévékben kötve. A ház falát az újra Duna termelte vadakác adta meg, amiből volt az orruk ellőtt, mert a dunagátat egy nyúlgáttal bővített, elnevezett térség volt ahol mindenféle csemete megvolt lelhető. Ez szabadvágásra lett engedélyezve, mert vágása után a gyökerekből kiújult és nem kellett külön gondoskodni az ápolásáról, gondolásáról, minden évben ott várta székelyeinket az új adománya vágásra, használatra. A befonott vesszőfalat az újra Dunától kapott kiadós sármennyiség képezte, amelyet, nádlevél, töredékkel keverve, gorombán ráragasztottak a fonott falra és ha ez a réteg megszáradott jött a finomabban feldolgozott ''pelyvasár'' ami a csépléskor lett valamelyik gazdától elkérve. Ez a búzaszemet bevonó réteg, nagyon használt még ma is a banyakemecék építésénél és a belső kijavításokra. Persze egy ilyen háznak nagy volt a melegség vesztése, így minden szobába egy banyakemence lett beépítve, a tüzelőanyagot a már kedves. megszelídített árvízterületes Duna adta bőven.
A megemlített család már egy ilyen házban telelt át de már kezdett szűknek bizonyulni a tágasodó családtagoknak, egy benősüléssel. Ez késztette székelyeinket arra, hogy az új házaspárnak újabb ház kell, aminek szorgalmassan neki is kezdtek, hogy a következő télre legyenek önnállóak saját házukban. Miután a négy családnak meglett építve a házuk, az elbeszéltek szerint, szeretném a nevűket is ismertetni sorjában, ahogyan a házuk sorakoztak. A hántúttól a legközelebbi családtag neve Kuzsner Gyurka, majd a Fercsi, azután a Misa és a mai napig elő Antal. Az akkori névviselés szerint, férfi vagy nő vezetéknév viselésnél még egy néven ismerhetők voltak ezek a Kuzsnerek, mégpedig a Váradi név volt, amin ismerték őket a székelyek. Jó emberek voltak, segítségre szorultakon többször segítettek, a halaktól bővelkedő vizeket megnevezték az odaérő és halászni kívánó embereknek sőt még tapogatót is adtak kölcsön a halfogásra, de tettek olyan huncutságot is amikor vadakác tapogatót adtak a nem kedvükre valóknak ami az lett, hogy a tapogató személy annak emelgetése folytán, néhány óra múlva annyira kifáradott, hogy nem bírt tovább annak folytatásával, abba kellett hagynia a halfogást.
Vagy egy másik csapdát szemeltek ki, az újra nem kedvelt halra éhezőknek. Rühes vízre utalták a halmennyiséggel kecsegtető halászcsoportot, igaz hal volt bőven az ilyen vízben, mert nem ment senki oda halászni tudván milyen örömeket rejt a víz magában a bő halfogás mellett. Na egy ilyen halászat aztán egy hétig nem volt álma a halászaton részt vevőnek csak vájta lábait szünet nélkül éjjeleken át, majd egy hét múltával csillapodni kezdett e bántalom, nem is fogta a halra evőket abban az évben a halászás. Persze mi is tudtunk e beejtés formáját így a távolabbi kubikgödrökben fogtuk be a napi halmennyiséget és ha leraktároztunk a tapogatókat az említett család egyikénél, nagyon magyaráztunk, hogy arra távolabb jobb a víz szeretete, mire csak mosolyogtak is nagy bölcsen, mindkét oldal tudta a csalafintaságot és mosolygott is rajta, igen minden tudást elkell sajátítani meg megfizetni annak nem ismerését. Ez a négy család a legismertebb a vessző felhasználási művészetében. Miért?
Amikor a megemlített házak befejeződtek, a bútorzatot el lehet képzelni milyen volt, minden tátogott az ürességtől, visszhangzott a szoba. A bútorozás gondjuk meg lett áldva rendesen de erre is feltaláló volt a család legidősebb személye. Megfelelő négy cölöppel már az ágylábak meglettek erre rá az alkotmány elképzelésűk szerint és már meg is volt oldva a nádbetevéssel az ágy is, amit még gyékénnyel és kiadós fűvel béleltek ki. A különböző háztartási, használati tárgyak kidolgozásának is neki kezdtek asztalok fonása veszőből, karosszékek, virágállványok és még szekrények is. Mivel a vesző is faféle, így megbosszulta a székelyeinket annak használati lehetőségéről, ugyan is a vessző a téli nagytüzelés alatt kiszáradott és a bútorok nem voltak olyan szilárd alakúak, mint ahogyan kezdő állapotban voltak is. Akkor tanulták meg székelyeink azt, hogy nedves fából soha ne készíts valamit, légy türelemmel hadd száradja ki a lelkét a fa, azután hálás is lesz a megmunkálása után. Így lett a vessző beszerzése megszervezve, nem volt minden vesszőfajta megfelelő, a legtöbb törékeny volt a feldolgozásnál de egy Dunától hozott és megtelepült fajta, minden állapotában nagyon megfelelt a bútorkötésnek. Ennek a feldolgozási lehetőségét fejlesztették majd csodának tekinthetően. Volt itt hántott formájában, fehérszínűben, sárgában, vagy épen színezetben. Szárazon, kévékben elpakoltak, hasítottak, megfőzött állapotban amit nagy sikerrel csináltak a téli munkanélküli időkben azt árusítván a túloldali Szendrő városában, amiből mindennapi életüket rendezték, élték. Még egy személy él e Váradi Kuzsner családból, az Antal, kívánom neki, még sokáig éljen és vigye át tudományát az unokáira, mert azok már születésüktől látták e anyagok megdolgozását és művészetét, kár lenne elhaljon e mesterség amikor már minden hozzájáró szerszámjuk is belett szerezve vagy maguk csinálták azt meg. Ha kötött bútort akarnátok testvérek, húsz év garanciát kaptok egy ilyen megrendelésre és tart is addig én is garantálom, hiszen egy ilyen garancia időt a bútoraimnál láttam. Na még szépnapot kedves testvérek, vannak még itt régi szakmák csak fel kell őket tárni egy ilyen utazás alatt. de mivel mindenkinek ez nem adatik meg akkor is beírásommal közelebb vittelek benneteket egy ilyen családhoz, meg mesterséghez.
7. Al-dunai települések.
Amint végigolvastam egyes hozzászólásokat, újra felmerült bennem a kérdés, valóban nincs még halvány fogalom sem, milyen volt itt a ki-beköltözöttek telephelye az Al Dunaiaknak, éspedig mindháromnak? A legrégibb nevükkel fogom őket nevezni, mert az a légmérvadóbb abból az időkből. A legnyugatibb a Marienfeldi-Hertelendyfalvi, majd a Nagygyörgyfalvi, míg a legkeletibb a Rádayfalvi. Ezek neve a továbbiakban a helyzetük cserélése után, lenne a Hertelendyfalva, a Sándoregyháza, majd a Székelykeve. Nézzük, a majd 13o év után hogyan is néz ki az a táj az ''ígéretföldje''? Miután megtettük az öt-hat km-es utat a Torontálcsepés, szomszédfalun keresztül, így közeledünk őseinktől sokszor bejárt utunkhoz, a Gyurgyevói réti földeken keresztül vezető utakra. Egy évszázad után, már szép sóderozott úton közelíthetjük meg az ismert „Szakadói” utunkat, ahonnan a gáton vezet a kényelmesebb gyalogsétánk az őstelepülések fele.
Elhagyjuk a hetes számú gátőr házat, és haladunk vízmentén fel a további települések fele. Képzeletbe tüntessék el a gátat és anélkül a sima területre lépjenek. Bokáig lemerülő gyepes talajon jutunk tovább az utunkon, néha olyan bizonytalanság ér bennünket, mintha nem tudnánk a következő lépésünk mily nagy belesüllyedéssel járna, hiszen a Duna töltötte is sűrűn fel az áradásával az újabb finomszemcsés homokot. Jobbra a nádtenger, balra az árvíztér terület. Már lépésünk nem oly biztos, minduntalan mélyebben süllyedünk el a homokba, ami nem látszik a benőtt fűtől, de érezzük azt, hogy lábbelink mindig vizesebb lesz.
Beszédfoszlányokat is hallunk, ami érthető számunkra. Ezek a mi ki-beköltözött embereink, székelyeink, bizonyára. Látni alig is valamennyit, miután a tisztásabbra érünk, láthatjuk, amint a kiirtott tisztáson emberek valami kunyhóféleséget eszkebálnak össze, egyesek már készen a kunyhó oszlopaival, az előtte levágott és száraz náddal végzik a tetőszerkezetet, mások a talajvíz elvezetésével vannak elfoglalva, nem is tudván, merre is lehetne azt levezetni, nincs magaslati különbség. Csoportokban mennek a fű kaszálására, amelyet a Duna jól itatta, és jó minőségű, lekaszálásra vár, az ingyenes és takarmánynak szánja a ki-beköltözött ember, meg a jó fekhelynek mihelyt megszárad, ha a Duna vize azt megengedi, mert tudni kell akkor szállt ki a medréből, amikor azt akarta. Ennek megakadályozására lettek székelyeink idetelepítve, hogy meggátolják a Duna víz szeszélyeit egy gátépítéssel, amely nyugatabbra látszik is. A munkálatokba a felnőtt személyek, talicskákkal mennek be az árvízterületre és a kimért területen ássák is a földet olyan vizesen ahogyan azt a Duna megteremtette. Tolják is ki a dombra, amely a gátat képezi, tengelyig sárban a talicska, inak a megfeszüléstől majd pattanásig feszülve. Egyesek családjuk besegítésével vontatják ki a megrakott talicskákat a gátra, hogy újabb földmennyiségért bírjon bemenni az árterületre. Ezt a besegítést a fiú gyerekek, meg az asszonyok is végezték, „csikóknak” nevezték őket, és fizetésül alig haladta meg a megígért talicskázók egynegyedét, de ha ők nem segítettek be, akkor a talicskázó sem bírta az előre számított földmennyiséget kihordani, így inkább a veszteséggel járó munkát is csinálták, csak legyen haladása a gátépítésnek.
Itt a székely nem hagyott alá az lelkiismeretes munkájával. A felügyelő síphangja vetett véget a napi munkának, mer az éjre is el kellett készülniük, a rajokba szálló szúnyogoktól csak a nedves tűzfüstje adott egy kis védelmet, és a tűz pislákoló lángja a kunyhókba a világosságot, hogy kínnal bírjanak elaludni a nehéz napi munka után. Ez a táj még egy század múltán is így néz ki, annyi különbséggel, hogy a gát emelkedik ki teljes magasságában és hosszúságában, egész Kevevárig. Népeink más területen laknak a befejezett munkák után, habár egynéhány még a házát 6o évekig a Duna közelében megtartotta. Ma már a kicsatornázott, vízlevezetett házaikban a modern áramszolgáltatás is megvan. Vízpompákkal, saját használatra egyeseknél a fürdőszoba is, így nem különböznek a falu lakosságtól ebből a szempontból. Kívánjunk szép nyugodt életet az ott élő pionírjainknak, akik tovább élik a múltunkról ismert életképet.
8. Áradás után: Székelykeve felépítése.
Székelykeve falu megépítése. Az 1888-as gátszakadás arra kényszerítette a Ráday települést a Duna parttól, hogy az összeszedett legfontosabb holmijukkal keressék a zavaros árból a menekülést a magasabb partokra, amit a löszteres parton találtak is meg, úgy 9 km re a Dunától. Itt gyülekeztek és várták be az elmaradott települteket, akik még valahol az árban a nagy sárral-iszappal küzdöttek azon, hogy ők is a nagy ártól biztosabb helyre kerüljenek, kijárván az ismert Hántútat, amely a Dunától északnak vezetett.
A majd kétnapi gyülekezés után, aminek híre ment a közelgő falvakban, jöttek is a bizottságok a helyzet felméréséhez és annak enyhítéshez. Gyors határozat született a népek megsegítésére és a három szomszédtelepei kivágtak egy-egy területet a mezei földjükből az új telepítés építésére, amely a Székelykeve nevet kapta. Ez a név a két szó összetétele: a székelyek és a kevei név. Azonnal meg is indult a telep kimérése a falunak, utcákat rajzoltak és cölöpöztek a mérnökök, és a bejelentett segély is útban volt az ígért házépítésekre, amit ''kincstári segélynek neveztek''. Ez egy pénzbeli és házépítési segélynek lett elgondolva, ami szerződésben lett megfogalmazva és a lakókkal aláíratva. Ezeket a házakat mind egyformára építették és ''Kincstári házaknak'' nevezték, amelyek a mai napig megtartották az építési formájukat, kisebb, nagyobb átalakítással. Volt a nagyszoba ''szépszoba'', konyha, meg a fészer. Mivel a környező téglagyárak nem bírták a sok téglamennyiséget leszállítani, így azt határozták el, hogy földből vert házakat fognak maguknak építeni.
Meg is indult erre a munkálatokra a szervezkedés, egyesek akik, lóhuzatú kocsikkal rendelkeztek a földhordásra lettek beosztva, a másikok úgy nyolcfős csoportokban láttak neki a házfalak megépítésének. Megkísérelem egy ilyen építési ''technológiát'' leírni. A kiosztott és kimért telkekre a házhellyel a kicölöpözés után a széles és vastag deszkák adták meg a fal jövő alakját, lett hordva a földmennyiség, keverve az az agyagossal meg a humuszossal és a deszkák közé belapátolva, nagy fadöröngölőkkel leverve a készen állt deszkák közzé, ezt a szerszámot „dubáknak'' nevezték. Na hallatszott is mindenfele a soron a ritmikus dubákolás, haladván a falmagassággal, mind magasabbra, ajtók és ablakok, csak egy háromszög alakú rést mutattak, amely a dubákoláskor ki lett hagyva a későbbi ajtók beépítésére. Mikor a falmagasság elérte a 2,5 méter magasságot jöttek az ács csoportok akik tető alá tették az épületet, amihez a cserepeket a szomszéd faluban felépített cserépégető adta. Persze nem elég teljesítménnyel a kelletett, így volt nád és más zsúpfödél is használva, nagy örömére a mindenből kifogyott székelyeknek, mert közeledett az ősz meg a tél is. Mivel a környékbeli falvak tudtak a székelyeink szegénységéről amit megéltek az áradattal, így jöttek is az őszi munkálatokra a napszámosi bérbe fogadva az találkozókat. A legtöbbjük a Francföldi németekhez mentek dolgozni, vasárnap délután vitték őket el és amíg tartott a munka, egyik gazda adta őket át a másiknak, kifizetett napidíjakkal és a napi étel és alvási lehetőséggel. A munkák befejeztével a gazdák vissza is szállították az elvitt munkásokat és már a jövő évi munkálatokra hívták meg őket, így a megkeresett pénzzel a székelyeink télire elvoltak látva, és vásárolták is a tél átélésére valót a környező falvakban.
Egyesek a volt őszi munkahelyi gazdától kapták a télire való hízott disznót, amit nagy böllérkedéssel és rokonok kalákájában tettek is meg. A következő év mezei munkákra jöttek is az ismert gazdák, vitték még a 12 éves gyerekeket is, akik őszi munkák után jöttek haza, szép összeget összegyűjtvén a német gazdáknál, akik nagyon szerették a székelyeinket és nem is akartak más munkaerőt, mint azokat. Tettek is olyan szívességet székelyeinkkel, hogy lovas fogatot adtak arra a célra, hogy Pancsován bebírjanak vásárolni a szűkségükre lévő tárgyakból. Meg is volt a hosszú éven át a munkahely lehetőség és annak fizetése, mindkét oldal nagy megelégedésére. Az előre haladott munkálatoknál is kellett a segítség, így mindig váltakozva mentek a távoli munkákra és a munkaerőt is hátrahagyva a házak további építésére. Így hamarosan a sorházak lettek láthatóvá, mindjobban kiszélesítve a Homokbálványos fele. A kondák is megjelentek a jószívű gazdák segítségével, így a gyerekek is a legapróbbtól kezdve helyi munkájukat meglelték, kacsa, lúd, és bárányok őrzésével, persze ezeket mind a gazdák adták még a fizetésük ráadásának. A harmadik telet már biztosan várták a szobákba beépített ''bábakemencékkel'', minden kórót és sövényt összegyűjtve, a téli tüzelésre kazalokba halmozva. Várhatták is a szeles telet, amit esténként a guzsajasokkal, fonókkal, kötésekkel csoportokba, mesélve a jól befűtött szobákban beszéltek meg minden este egy másik háznál, nagy tervekkel a jövő évi munkákra, amiből jutott bővebben s kellett kiadásokra. Így keveredtek ki székelyeink az árvíz sújtotta kényszerükből és építették meg a településüket, közös besegített munkákkal, meg az ismert kaláka munkákkal.
9. A Székelykevei település
Az áradástól megmenekült ősbukovinai székelyeink a löszteraszi domboldalában szárítgatták ruhájukat szedték össze magukat a sártól és mocsártól átázott ruhájukkal, igyekeztek a még elég hűvös éjjeleket átvészelni. A domboldalban lévő száraz fűszénát vágták kévékre és azt használták a fekvőhely aljazatának, az éjjeli melegedést meg ugyancsak a környéken lévő fák és bokrok adták meg, ha éppen kint voltak az alomnak nevezett fekvőhelyükből. Voltak jó feltalálok is ez iránt, mert olyan sok száraz füvet hordtak össze, hogy abban belebújván, mint egy boglyában (kisebb szénakazalba) egészen védve voltak az éjjeli lehűlésekkel szemben. Nem ismert volt ez a táj részűkre, mert majd 18 km távolságra szorította őket ki az árvíz. Már az első átvirrasztott éjjel után megjelentek a környéken élők egyes személyek, vagy olyan személyek kik korábban elhagyták a gátépítési munkálatokat és máshelyen igyekeztek érvényesülni valamilyen munkában. A gátszakadásról már tudomásuk volt a Kevevári vízrendészeti vállalatnak is és ezek a Kevevári községi elöljárókkal látogatták meg a kiöntött népet, akik még mindig ott húzodtak meg a kiérkezésűk színhelyét.
Egy szorosabb bizottságot kértek a kimenekült ősbukovinaiak köréből, akikkel megismertetni akarták a további teendőket a hajléktalan munka nélkül maradt ősbukovinaiakkal. A löszterasz partjára felérve, kezdték is magyarázni a puszthelység megnevezését, mert ottan még csak elvétve lehetett egyes helyeken szántóföldeket látni, mert az a terület pusztának számított, tehát csak két ismertebb juhpásztor tartózkodott azon a helyen. A keleti a Szakács az a mai hatdüllőtől a bánát utca részén volt ismerős és a Nagy Kálmán háza volt (a mai időben a Nagy István háza, a Szakács Mihály nagyapja). Már délfelé ki is volt jelölve az utcáknak megjelölt helyek és a házsoroknak megfelelő teleksorok, egy hosszú párhuzamos kikarózódással, amit a főutcának neveztek és a Kubinyi utcának maradt. Erről a főutcáról vezettek a mellékutcák úgy észak irányba amelyek egy újabb párhuzamos utcával keresztezték egymást. Ezek az utcáknak űres részeire lettek kikarozva az üres telkek egy megépítendő háznak, amire más okosabb megoldásuk nem léve a kiöntötteknek, elvállalták, hogy bár egy kis reményük legyen a további ott tartózkodásukra és egy ház megépítésére. Szépen haladott a telkek kiosztása a telepeseknek és azok már éjjelre az ott összegyűjtött fű, korék, bokrok meg fák tömegéből igyekeztek maguknak valamilyen átalvó valamiséget alkotni, ami ugyancsak egy gunyhóra hasonlított, az volt a legismertebb számukra és leggyorsabban megoldandó.
A székelységből kiválasztott bizottsági tagok ismertették is a földijeiket minden ezzel kapcsolatos intézkedéssel és már a telep elnevezésére lettek felszólítva, amit esténkénti összejövetelük idején tárgyalhattak meg. Így lett a helységnek a neve SZÉKELYKEVE.
Miért tenék fel a kérdést? Egyszerűen azt találták jónak, mert SZÉKELYföldről jöttek és a legközelebbi járásuk a KEVEVÁR volt, így a két szó ötvözetéből született a helységnév. Már a környék falvaiból is jöttek látogatók, akik az árvíz hírére segíteni akartak a kiöntött népeken a HOMOKBÁLVÁNYOSIAK, KEVEPALOSIAK és a járási KEVEVÁRIAK, akik élelmet és gabonát is biztosítottak a telepeseknek a kezdetre.
A házak megépítési problémákat is megosztották azzal, hogy területűkön lévő építőanyaggal szabadon rendelkezhetnek az új telepesek és a már megvolt szomszéd falvak házai mintájára építsék meg a saját házukat, mert az a legolcsóbb és legjobban megfelelő az aldunán ismert délkeleti szél ellen a téli melegedésekre.
Egy csoport ellátogatott a szomszéd helységben megtekinteni miként is néz ki egy olyan házépítési munka ami nem volt más mint egy falverés a meglevő helyszinti földből (Vertfalak). Így indultak neki a saját házaik megépítésére a szomszéd településen ajánlkozott kisegítő mesterekkel. Erre a házverési (vertfali) munkálatokra a telek egy részén egy gödröt ástak és az a föld lett beépítve a házak falában de elő volt látva az házak falának építésére kellő földmenyiség hordására, a még mai napig is meglévő földes gödrök, ahonnan mindenki hordhatta a kellő mennyiségű földet a házépítése szükségére. Ezek a földesgödrök a legnagyobbtól kezdjűk az ÉNY-NY részén volt a nagyföldesgödör, majd a Pacsirtai és a harmadik a csircseinek nevezett. Egy ilyen földből vert házat, hamarább mint kéthét nem lehetett befejezni de idővel már szép sorokban látszottak az egyforma házak, igaz tető nélkül de már akkor több idő jutott annak beszerzésére, mert akinek a vertfalu háza már megvolt az mehetett a tetőanyag beszerzésére.
Itt a kezdetben még a kincstár nem járt közre a házak építésével kapcsolatos megsegítésére de egynéhány nap multán már mint kincstári házaknak nevezett és szerződésben foglalt kölcsönt is kaphattak a házat építők. Itt még egy feltétel volt amit be kellett tartaniuk a székelyeknek éspedig minden ház egyforma nagyságúra és beosztással kellett megépítve legyen, ezek három részből állottak: Nagyszoba (tisztaszoba), konyha és az istállóhelység. Így is lettek mind egyformára építve, amelyeket a KINCSTÁRI házaknak neveztek, mert onnan kapták a segélyt a házak építésére, amit a szerződés értelmében vissza kellett fizesenek a meghatározott időre, amely akkor elfogadható is volt a székelyeink számára, mert elég mérsékelt és hozzáférhető feltételekkel lettek megáldva. Ilyen alapon oldódott meg a házak tetőszerűsége és fedték is be fűvel, szénával, vagy éppen ami kéznél volt, hogy a közelgő tél ellen egy kissé védve legyenek úgy a lakók mint a földből lévő falak. Párhuzamosan a télire való tüzelőanyagokat is kellett beszerezniük, de itt nagy segítségükre voltak a vályogból épített banyakemencék, amelyeket lehetett is mindennel tüzelni, megkezdve a fűtől, bokrok ágaival, amiből a közeli területeken volt minden menyiségben is.
A sok sárhoz és talajvízhez szokott embereink itt már sokkal jobban boldogultak a száraz szilád talajon de a legjobban az igavonó állataik mutatták, menyire is bírják ők az iga vonását, húzását, ha megfelelő emberi (állati) körülmények között kell azt csinálniuk. Még az éjjeli kipihenésűk is más volt, nem kellett félnedves almon feküdniük ahol jóformán nem voltak soha száraz fekvőhelyen, annak ellenre, hogy a gazdijuk vastagon, bőven terítette szét az alájuk való szénát. Így kipihenve a napi munkájukat másnapon már újra bírták a további igát. Az első telet elég keservesen élték át, két okból is, egyik az örökös és mindig mozgásban lévő délkeleti szél a KOSAVA okozta, amely feltépett minden tetőnek egy bizonyos részét bármenyire is az le lett a feltevéskor fogatva és ez miatt kezdett becsepegni a víz a csapadékok idején. A bőséges havazás is keserítette a mindennapi életüket, mert itt már az egymáshoz vezető (háztól házig vezető) utakat is kellett eltakarítsák, de a legnagyobb gond volt az élelmezésűkkel kapcsolatba, hiszen annyi megművelt gyurgyovai földjük volt és egyesek már búzával is bevetettek voltak, de az mind távol volt és kitudja milyen állapotba egy vízáradás után, még nem is mertek gondolni arra, hogy oda kimenjenek, mert még egyes helyeken állt a víz is és az új telepükön lévő munkáktól még a fejűket sem bírták felemelni, így abból éltek amit a Kevevári segélyt volt de elég kellett legyen és volt az átéléshez. A télidőben jött meg egyik ismerős komájuk a ki már korábban elment, elhagyta Gyurgyovát és az ismeretlenbe kereste a további megélhetését egy FRANCföldi nagygazdánál és hallván mi történt a gyurgyovaiakkal eljött meglátogatni őket és új kereseti lehetőséget ígért nekik ott annál a gazdánál a tavaszi napoktól egész a késő őszi időig.
10. A tavak kialakulása.
Mivel a reggeli szélcsendre, nekirugaszkodott a délkeleti szél, így megrövidítette sétámat, így az eljutott, csircsei ''Balatonnál'' megálltam. A jobban megértés szempontjából el kell magyaráznom mi is ez a csircsei Balaton. A nagy gátszakadás utáni székelyeink kiköltözése után, a mai településükre, a kincstári házakat kellett volna kiépíteni és a kicölöpözött telkek a házépítésre vártak. A környéken lévő téglaégetők csak kisebb mennyiségbe bírtak volna a házpitéshez téglát gyártani, így a megoldást másfele keresték a székelyeink és a tanakodásuk után találtak is legjobb megoldást a házak építésére, éspedig, vertházakat fognak építeni, földből.
Ehhez persze nagyobb mennyiségű földmennyiségre lett volna szűkség. Így lett kimérve erre a célra egy 150x30 m céltelek, kijegyezve, ahonnan a kellő földmennyiséget bírta minden székely települt a háza építésére hordania. Meg is építették a mai Néphadsereg utcáig a házakat, majd már elérték a túl-mélységet a földhordásnál, így egy másik telket rajzoltak ki a házak további építésére, éspedig a legnyugatibb részén a Székelykevének, amely majd a négyszerese volt az elsőnek, mivel a falu is nagyon megnyúlt az északi irányában.
Annak a helynek is megvan a saját története, de most a legkeletibbel foglalkozunk. A sok kihordott földmennyiség helyén megmaradt a nagy üreg, lyuk a mai napig is. A téli nagy havazásoknál az északi szél behordta a havat mind ebbe az üregbe, egynéhányszor a télvíz idején, és elolvadásnál olyan 3 m víz maradott meg, nagy örömére a csircsei gyerekeknek. Az úszás mestersége is ott lett megtanulva, én magam is ott tanultam úszni, és ami érdekes lenne, a hátúszással. Évek során két fuldoklót is segítettem ki a vízből, egyikük hálás volt ezért, míg a másik nem örült a kimentésének. A még meglévő nagy földüreg mindig emlékeztet, hová is került az a sok mennyiségű föld, de megtaláljuk a kincstári házakban, amelyek szép sorjában mind egyforma alakjukban építettek meg ősszékelyeink, a hideg téli hőfokok ellen és a nyári melegek hűsítésére a 40 cm falakkal.
11. Kútásás.
A Duna vizére nem szállunk rá, mert nagyon habzik a felülete, és hamar átvághat a csónakunk habdeszkáján. Menjünk egy sokkal mérsékeltebb vidékre, egy régi foglalkozáshoz, ami itt a székelykeveiek sokáig csinálták is. Miután megtörtént a település kijegyzése a nagy árvíz után és a székelyeink az utcákra kijelölt házukat befödve látták, nagy vízhiányban voltak a telepükön, így lett egy új mesterség ennek elhárítására megszervezve. A kútásók csoportja. Hogy honnan is tudták őseink e mesterséget, azt nem tudni, de mindenesetre meg is lettek azonnal az ötös csoportok alakítva, akik a kútásással lettek megbízva a készen lévő házaknál. Én az magam részéről ismert két kútásómestert említem meg, akiket a 56-58-as években ismertem meg a praktikus munkájukban és kísértem végig egy kútjuk ásását. Mivel Székelykeve a Pannontenger utolsó löszteraszán fekszik, így megvan a magassági különbség úgy a 8 méterig a felső meg alsó rétek között. Na, a felső réti földön kellett ásniuk a kutakat a vízhasználatra.
Miután a háztulajdonos felkereste a kútásókat a megbeszélésre, e munkák elvégzésére itt szóbélileg meghatározva a kút átmérője, mélységének folyóméter ásása a korona elkészítése és arra a téglák felfalazása a kút gárdjáig, ami fából készült, úgy 2 m magassági alkalmatosság a víz kimerítésére, amelyet egy vödör szolgált egy henger alakú fatörzzsel, amely végén vagy egy lovas kocsikerék volt, vagy egy X alakú feltekerő szerkezetesség. A nyári reggelen, már 05 órakor ott is volt a csoport a kút ásáshoz, miután kiszemelték hol is volna a legmegfelelőbb hely a kútásáshoz, araszozták is ki a zsinórt, annak átmérőjének kirajzolódásához, emlegetve nagyon a flaskóban lévő vízi mértéket, ami lett is a gazdasszonytól szorgalmasan édesítve hozva is. Sokkal később jöttem is rá miért volt ez a pálinka bevezetés a munkálatokra, habár a mesterek a jó vízre akadást emlegették. Az üveg jó megcuclizása után már szorgosan repültek is a bejáródott mesterektől a kidobott földmennyiség, amelyet ásónyomnak neveztek, ezt a mai székelyek 60 százaléka tudja a mai napig is. Haladott is a munka, amíg mélyebbre nem értek az ásóemberek, de már a két méternél meglassult a munka, mert nem volt lehetséges a földmennyiség gyors kidobása, amire tudtak a mesterek orvosságot, egy nagy csöbör képében, ami egy négylábú alkalmatosságra szerelve, láncon keresztül a fel és leeresztéshez használódott. Azzal lett az ásóember is le és fel vonva a kútból. A második napon már kezdet a mélység a kritikus 8 méternél több lenni, és a vízerek is kezdtek megjelenni a kútfalából, így az ásóemberek mind sárosabban kerültek fel a felszínre, a friss levegőre, és a félóra pihenés időre, amelyet az édesített eperléből egészítettek ki. Minden kétpercenként került fel a csöbör a félig megtöltött földmennyiséggel és mindig sárosabban. Amikor a kíváncsiságom arra késztetett, hogy lelessek a földásó emberre, egy erős fogott nyakon, mondván: na nézzed, hogyan kínlódik a bácsi ott lent a sárban. És akkor láttam, miként ás az az ember ott lent, izompattanásig kényszerítve az ásóját a kemény rétegű agyagrétegben, jó bokáig érő vízben és a majd alig hallatszó hang, húzzatok fel, mire a csöbör felvonása megindult. Nem tudtam elképzelni, miért nem bír az ember a lábára állni, mire az egyik mester a Györfi Sándor bácsi azt mondotta, te Antal le menyek megnézem mi is van ott a földdel, amire a másik mester a Magyar Antal beleegyezett. A feljövése után azt mondotta, na emberek holnap már rakhatjuk le a koronát, ma többet nem ásunk, mert ha ilyen gazdagon szivárog be a víz az erekből, könnyen beomolhat az oldala a kútnak. Másnap már a nagy deszkafűrészelés és annak összekalapálása volt hallatszó. Egy személy meg már lent volt, és az éjjel összegyűlt vizet a kútból vödrözte fel a felszínre. A nemsokára hallatszó hangjával kérte, vonják a felszínre, amit azonnal meg is csináltak, és amint kiért a felszínre, a nagy lábmasszírozást vittek végbe. Az ott várakozó mesterek csodálkozásomra megmagyarázták, lent nagyon hideg a víz és ha valaki tovább van lent akkor elzsibbad az egész lába még menni sem bír, ezért igyuk a meleg pálinkát, hogy egy kicsit elzsibbasszon, ne érezzük a hideg vizet annyira. A rövid pihentetés után a koszorút eresztették alá, amelyet majd félig ellepett már az összegyülemlett víz. Arra a koszorúra rakták a téglákat szépen körben, amíg el nem érték a fenti magasságot és tákolhatták a kútgárdját a felvonó lánccal, meg vödörrel újra kimervén a vizet a kútból, azt a napi munkájukat befejezvén, hadd gyűljön és tisztuljon a víz a holnapi próbára, amire a rokonság, meg szomszédság össze is gyűlt szép, nagy számban. A másnapi vízdegusztáció is nagy volt, húzták is az új kút vizét, és próbálta kicsije, nagyja, nagy megelégedésükre. Maradott a munka kifizetése és nézd, minden úgy történt, ahogyan azt megegyezték, minden szerződés aláírása nélkül, szóra és betartással, azoknak a megegyezéseknek. Volt is már új munka megegyezés a kútásásra a két mesternél előre, két hétre is. Most ha visszagondolok menyire is ért egy emberi szó megadott formájában, mindkét fél be is tartotta jobban, mint a mai napokon néhány szerződőssel aláírt megegyezés, hol van az a szavak betartása megbecsülése, amit ma nem is ismerünk. Csak egy kézfogás volt a pecsétje, de az volt is betartva és értékelve, mindkét oldalról. A két kútásónk is már rég a huszármértékben fekszenek, ez pedig a 6x6x3 lábmérték.
12. A Hánt-út kialakulása.
Szép jó napot székely testvérek! A napsugaras késő őszi idő visszatért tájunkra, így sok nyitott témakört tár elénk, hogy az papírra legyen téve, megismertetve,azokkal akik e tájat nem ismerik. A legrégibb említett nevezés az itteni lakóknak és őslakóknak, a „hánt út” kifejezés lenne. Mi is lenne az értelme e szónak? Hát ez egy összetett két szó értelme, amely a régi őseink, kiöntött régi őstelepülésüket elhagyván, végigkísérte a vízárja elől menekülteket. A gátszakadás éjjelén, hajnalán, menekült is minden Rádayfalvi, amerre csak érte, menekült volna minden irányba a családtagokkal, csak persze arra bírt menekülni, amerre a víz megengedte. Tehát itt akkor két irány volt lehetséges a Beresztoci „ponyavic'' hídon fel a faluba, vagy a vízártól el nem árasztott dűlőutakon, neki a löszteraszi partoknak. Akkori, igazi fényében lévő hánt út egy közönséges porral-lyukakkal tele lévő út volt, amelyet használtak a homokbálványosi falu megközelítésére, mivel jártak oda alkalmi munkákra a gátépítési munkálatok mellett. Ez az út a még mai napig is kint élő al-dunai lakosoktól, a Kuzsner család házaiktól vezet északnak, ki egészen a biztonságos löszterasz partjaira, ahol meghúzódtak az őslakóink, a Ráday telepről kiöntésük után. Ezek családi ötszámú tagjaiból, már csak a Váradi Kuzsner Antal él. Megőrizte székelységét ott kint a Duna parton és abból él, amit a Duna lehetővé tesz számára és gyerekei számára. Igaz közben az áram is be lett vezetve oda környékükre, így a modern világ technikáját is használhassák, modern fürdő alkalmassággal, ami azelőtt a Duna vizében történt meg. Az idők folyamán meg is emlékeztek székelyeink e útnak segítségéről, és kezdték javítani is. Kétfelől annak időknek számított csatornák, vízeséssel a Duna felé, a kidobott földmennyiséget felhasználták az úttest kiemelkedésére és megszilárdítására, amely hosszú éveken át utászi munkálatokkal lett biztosítva, míg egy újabb munkálattal megkezdődött az út felseje beszórása, a környéken működő gyárak visszamaradt termékeivel. A fémolvasztó gyár, a Szendrőről biztosította a salakot, ami megstabilizálta is az utat, egészen a volt László Sándor tanyájáig, aki a legtovább lakott ott kint a Duna közvetlen közelében családjával együtt. Ott még mindig áll a „külső kereszt'', mint az első, az itt van a löszterasztól délre a Hántút mellett, úgy 6oo méterre. Amennyire meglett javítva, annyira is nincs nagy használatba, a gyorsabb közlekedési mód miatt, de a földmegművelő gépek még mindig ezt használják, ameddig ez járható még, mivel a modernebb, mélyebb csatornák e utat is átszelték híd nélkül, így az eredeti utat csak egy nagy kerülővel bírjuk folytatni a másik oldalán a csatornának ki a Duna-gátig. Itt persze újra láthatjuk a gátat, amellyel őseink meggátolták a Duna áradásának minden szeszélyét. Ehhez jó csónakázást kívánok az árvízterületi részen, minden flórájával, vagy faunájával, ami ott természeti alakjában, csendes evezéssel megtekinthető. Ez egy másik világ, ahol meg kell feledkezni arról a falu, vagy városi életkörülményekről, hogy tisztán bele élhessük magunkat a természetbe, amely rengeteget bír mesélni számunkra.
13. Székely bácsi története.
A nagy csendbe el ne szundikáljunk egy megtörtént esetet írok le a székelykevei bácsival történtekről. Miután a gátszakadással vége lett a Ráday őstelepülésnek a székelyeink az új településen volt szabad az életüket kezdjék és a majd 25 km re lévő termőföldjeikre járjanak vissza annak megdolgozására, egyik székely bácsi, elkészült a másnapi szántásra úgy március vége felé eke utáni vetésre. Nagy pipás lévén már 01.00 útnak is indult, hogy a nagy, sáros és mélyen vágott mező utakon odaérjen időre a földje megdolgozására. Már úgy 08.00-ra kiabált is a kapunál annak kitárására.
- Miért jöttél ilyen hamar haza a Gyurgyováról?
- Hát a pipa nélkül mentem el, - mondja nagy idegesen.
- De hiszen ott van a szájában - és a székely bácsi örömében olyant szorított a fogaival a pipáján, hogy az el is tört. Na, vége a mai munkának, mondotta, amire megjavítom a drága pipámat nem érdemes a lovakkal még egyszer oda kimennem ma, mert amire kiérek, jöhetek is vissza. A napját elvesztette és csak a pipa szárát javította meg, hogy holnapi napra legyen amivel pipálnia, aztán készült is a tyúkokkal lefeküdni, mert hamar kell kelnie is a másnapi távoli földekre.
14. Hová lettek a szőlőültetvények?
Miután a reggeli honlapot megnéztem nagyon is szürke időt láttam benne, így jobbnak találtam ha egy kis természet ismerettel foglalkozom, míg jobban a napsugár betekint közénk, és felolvasztja azt a hideg deres közérzetünket. Kevevár irányában haladva eszembe jutottak a szép terméssel lévő holdszámra ültetett és karbantartott szőlősök. Hová is lettek? Na nézzük csak, megvannak e az emlékezetemben még a sorban lévő tulajdonosok, akik ilyen időkben hosszú kocsikkal és szüretelőkkel mentek a földjükhöz, a szüretre. A falu első szőlőse a Kelemen Sebestyéné volt, majd a Korodi Antal, utána következtek a Komáromi János, a Gancsov Iván, a Huber Iván bácsié, a Sebestyén, majd a Kuzsner féle szőlős. Pár száz méterrel arrább a Fehér, Szúnyog félék. Most nincs semmi, csak a gondosan felszántott földek. Mi is lett a sorsuk a szőlősöknek? Egy téves rendelet! Az akkor korrektül fizetett adó tetejére, amit a földekre fizettek holdjáról, ráakarták értékelni még tőkéjéről a három dináros tőkeadót. Ere már délután megindult ki a fejszések csoportja, úgy hogy a másnapi napra kiszállt bizottság már a tőke kazalokat bírta megszemlélni, nagy keserű szájjal hagyván végezetlenül a tőkék számlálását. Volt is nagy visszhangja ennek, és nagy megbüntetési ígéret e rendelet meghozójára, de megette a farkas a bárányt, erre járó kifejezés. Senkinek nem lett bántódása a kivágott tőkéken kívül, bánatukra a székelykeveiknek, akik ezután a Szendrő városában bírták bevásárolni borukat a lakodalmakra. A környéken nem is maradott sok szőlős, talán a homokdombi Fejértelepen az erős KADÁRKA, de kell is arra az erősen fújó Kosava szélre, meg a vaddisznóra lesben éjjelező lesipuskásokra. Na akkor legyen érvényes az a: In vino veritas? Hol terem a bor? Az üzletben, szépen palackozva, különféle termelőtől, kedv szerinti választásra.
15. A vadakról
Nemrég a körülöttem lévő természetbe kerestem valami változást, és nézd, majd 3o év után újra őzeket látok a nyomáson. Mi lehet ennek az oka?Amint végig figyelem jobban a láthatárt, látom amint a hántúton legalább 15 darab gépkocsi indul meg a Dunára vezető további úton, nemsokára a learatott kukorica földekről fűst felhők emelkednek a magasba. Erről a területről szaladtak át az őzek a mi határunkba, szép volt őket nézni. Jól kifejlődött állatok, és a 4 közül három már a májust kis őzgidákkal fogja megajándékozni a természetet. A 75-ös évben még a tőlem 15o métere lévő téli etetőkből ettek a havas és fagyos időszakokban de azutáni években már mással etették őket, hol söréttel, hol meg éles golyókkal, így amennyire megfogytak, annyira el is vadultak erről a vidékről. Minden megváltozott még a vadápolás is, és annak tenyésztése. A mezei nyulak sem maradnak egy helyben, ha embert látnak, pedig a vadász latinba is ismert a kifejezés, „játszanak a nyulak”, mintha kalendáriumi pontossággal tudnák az időt, most tilalom van ránk.
Idevaló is az újabb vicc: Szalad a nyuszi a Drina folyónak, és át is ússza. Annak a másik partjára érvén kérdezi a medve:
- Nyuszipajtás! Miért szaladsz ilyen rémülten?
- Azért mert Boszniában herélik az ökröket.
- De hiszen te nyuszi vagy, és nem ökör!
- Igen, de amíg én ezt nekik elmagyarázom, oda a csengőm.
16. A szendrői vásárlás
Jó napot székelyek! Mivel kellemes napos idő van így kíséreljünk meg egy utazást a Szendrő városában, amely a túloldalon van a Dunánknak, vagyis a jobb parton. Nem válasszuk a gyors és kényelmes műutat, amely Székelykevétől Keveváron át vezet neki, a Dunán elkészített hídon, ( 1975-be lett befejezve), két sziget érintésével vezet át ez az út, a majd 2 km-es árvízterületen, és gátszélességen.
Térjünk vissza az 1950 évekbe egy ilyen szendrővárosi látogatásra. Mivel a ráday őstelepülési árvízkiöntöttek már jól elhelyezkedtek a rendezett új falujukban, és az ismert távolabbi település gazdájainál jó kereseti lehetőségben voltak, így mindjobban engedhették meg maguknak a bevásárlás örömét is a kellő háztartási eszközök bevásárlására. Csoportosan mentek egy ilyen bevásárlásra a Szendrő városában, mert már ott is dolgoztak egy Mile nevű szőlősgazdánál, aki csak székelykeveiekkel dolgoztatta szőlőseit, meg a gyümölcsöseit, és fizette is őket rendszeresen, és őszintén a megegyezés szerint.
Már reggel 05.00-kor megindult a csoport a meglévő rév átkelőnek, keresztül a kisnyomáson, a kevevári legelőkön, az „Ibrifor” nevezetű révkikötőnek. A köves útig ért időig, bizony az éjjeli harmattól már térdig vizes lábakkal lépkedtek a csoport tagjai, majd az útra érvén már szilárdabb talajon folytatták útjukat a közelgő rév fele. Már más igyekezők is voltak a Duna partján utasokra váró első révjáratra. Az út annak ellenére, hogy törtköves volt, mély kátyúkkal volt tele, és a nem vigyázó lépéseknél hamar megtörtént, hogy majd térdig érő vízzel telített lyukakban lett lépve. Az utat kétfelől hatalmas nyárfák szegélyezték jó „babakemence” vastagságúak, amelyek a feligyekező napsugarait takarták vastagon a lombjukkal el, nagy száradásra váró gyalogos utasainkra. A gátat elérve már hallatszott is a beszédzajgás a várakozó utasoktól. Persze ezek a révek már nem olyan kezdetlegesek voltak, mint az elsők, de nagyon túl biztonságot ezek sem nyújtottak az átkelésnél, mindig egy adag rizikkel járt. Felhangzott a kis lélekvesztő vontató sípja is, melyre sietve szállt be az utolsó személy is. Megindult a vontató meg a jegykezelő munkája is. A kétcilinderes WM motor nem nagy fordulatszámmal de annál nagyobb erővel feszítette meg a dróthuzalokat a tutaj vontatására, és hamar el is érte a folyam közepét majd a „Dubravicai” kikötőnek irányítva szaladott fel lendülettel a homokos partra. Az utasok mentek is ki a partra és újra csoportokban verődve indultak a Szendrőváros irányában, a nagy vásárlási útjukra. Már az eső vásárlók között voltak az üzletek megnyitásakor, bevásárolva ki feljegyzett, ki meg észben tartott hiánycikkek utáni ellenőrző munkájával volt elfoglalva, kihordván a megvásárolt árujukat az üzlet elé. Majd csak azután kaptak észben, hogyan is szállítsák haza a megvásárolt árujukat Székelykevére. Jött a nagy ötlet, mivel volt közöttük olyan személy s aki már dolgozott az említett Mile gazdánál, hogy elmennek és elpanaszolik a bajukat, ő bizonyára talál is megoldást a bajukra. Egy szó, egy tett, elmondották a megjelent bajukat és a gazda, Mile intézkedett is azonnal. A kocsi álljon elé azonnal a gyümölcsnek szélesített és hosszabbított lovaskocsival, és a székelykeveieket szállítsa a réven haza a falujukba. Ez meg is történt nagy örömükre a bevásároltaknak, és semmi más munkájuk nem volt hazáig a megvásárolt árujuknak, amelyre már az otthon maradók nagyon is vártak. Bizony siettek is mindent kirakni a kocsiról, mert az utolsó révjárat az a 20.30-i a Szendrőnek és másnap reggelig nem volt járat és a kocsis igyekezett a befogott jószágokat megetetve és itatva tudni az éjjelre, míg a székelyiek a házukban elhelyezett háztartásbeli tárgyakat rakták kijelölt helyükre, és áldomást ittak annak egészséggel használatára, feledve a velejáró nehézségeket. Még csak egy-két mondat az említett Mile gazdáról. Számomra csak kétféle nemzetiségű ember van jó és kevésbé jó. Ez a gazda már ismert volt székelyeinknek régebbtől, mert bármi nehézsége is volt a Duna jobb oldalon, ő azonnal is intézkedett. Hogy miért is szerette a székelyeinket, ezen el lehet gondolkozni, tény annyi, hogy még anyagi támogatással is látta el a bajban kerülteket, és azok, amikor jelentkeztek nála a munkákra, ami volt, mindig a székelyek számára a tartózásukra, csak azt a pénzt fogadta el, amivel valóban is tartóztak, ha néhány évre rá is volt annak visszafizetése. Nála az adott szóban volt az emberiség és ez tartott is mindhaláláig, mindkét részről. A jelenlegi gyümölcsösök és szőlősök, a fia örökölte, aki doktor is a szendrői kórházban de a fényes Mile név, az már nem olyan ragyogó, igaz a legtöbbje túloldalon is sóhajtva mondja elismeréssel: - Ja az volt egy igazi ember, meg gazda is. Mi székelykeveiek nagy elismeréssel vagyunk iránta, és ha munkanélküliség van a télvíz idején, itten is felsóhajtanak az emberek: - Haj nincs a Mile.
17. KOSAVA szél
Az al-dunai részeken már egy hete a tájunkra nevezetes, KOSAVA szél szellőzteti ki településeinkből a nyári, őszi port, hűtvén a földből vert falu házait. A megnevezett szélnek valami szabályszerűsége van, amit már őseink az ó-telepjükről magukkal hoztak, éspedig ha megindul e szél a Duna kazánról, akkor egynapi fújása után nem áll el, további hétnapi tartásával kell számítanunk és annak múlásával, ha még nem áll el, akkor a háromhetes széllel kell számítanunk. Ez jól jön a bearatott kukoricára amelyek a hambárokban lettek berakva és a jövő termésig kell a jószág, meg a házszükségletére maradjon. Nem mindig egyforma erejű, amíg mi itt a Duna mentén a mérsékelt széllel vagyunk, a Versec városánál néha eléri a 100-120 km erejét is. Ez ilyenkor nem tesz zavart, de télvíz esetén, nagy zavart okoz a közlekedésben, hótorlaszokat csinálva, így minden reggel a tél idején, ha meg vagyunk áldva e széllel, betör a buszok késése és nem kiindulása az állomásokról, nagy felháborodására a munkába igyekezőknek.
A Duna vize is megváltoztatja a sima tükrét és a Ráhám városánál már a másfél méteres hullámokkal kell küzdjenek a vízre szállók, és óvakodnak is a nem hozzászokottak kerülni a vízre bocsátkozást, csak a halászok, meg a hajósok mernek ilyen időben kijárni a hullámhegyekre, meg völgyekre, amit habozva felcsapnak a csónak utasaira, átjárván a széltől minden öltözetüket. Az ilyen késő őszi, szeles idő is szép, de a szép enyhe tavaszi csendes víz az többet mond, mutat, amint egy kormánylapáttal a ladik simulva a vízhez, siklik a százéves füzesek között, már ahol azok nem lettek kivágva. Ha csendesen evezünk és a napsugarakat figyeljük amint a tiszta vízben behatolnak, szinte nem hiszünk szemünknek, hatalmas halakat látunk elvillanni a vízben, már azt is hittük ily nagyságú halak nincsenek is. Az is igaz a régen ismert „Vizákat” nem látni amióta a vízerőmű meg lett építve. Nem bírnak a turbinákon átjutni, így a csak fenn maradottakkal találkozhatunk néha, mert azok sem bírnak visszaúszni a Duna deltájában, meg a Fekete-tengerben. Még szép jó napot kívánok nektek a napfolyamán, legyetek testvérszeretők székelyek!
18. A homok, és az árvalányhaj.
A Pannon tenger visszavonulásának második löszterasza már innen a székelykevei faluszélétől látható. Annak az emelkedő partjától kezdődik a környékünkön megnevezett „Delibláti” homok. Ez a homokfajta, ahogyan visszamaradott a vízülepedéskor a Pannon tengertől, nem alkalmas semmilyen ipari, vagy kultúrnövény termesztésére, és sokáig hordta is a felerősödő szél, hol az északi, hol meg a délkeleti, betakarva a „Fejértelep'' kadárka szőlősöket, és még több ilyen rendellenséget teremtve az utakon, csapásokon, amelyek még úgy 200 évvel ezelőtt voltak. Ennek véget vetésének lett határozat hozva, és az állam ingyenes csemetéket adott a felőletek beültetésére, amit a lakosság meg is kezdett a telepek szélein, és azok ültetését megunván, széthordták a megmaradt ültetésre szánt csemetéket a homokos vidék majd minden részére, azzal a gondolattal, hogy a száraz homokban úgy sem gyökereznek meg, el fognak száradni. A természet csodát tett, és amikor újra arra jártak a csemete eldobói, nagy csodálatukra azok nagyon sok helyt gyökeret vertek és zöldültek is dúsan. A zöme az ültetvényeknek akácültetvények voltak, s miután oly ellenállóan megmaradtak abban a komisz semmire nem használható földben, így hagyták is tovább nőni azokat, sőt a további ültetéssel is foglalkoztak. Észrevevén, hogy a homokos tájat mindjobban lekötik gyökereikkel és párév múltán nagyon jó építő, meg tüzelőanyagot biztosítanak anélkül, hogy valami kis ápolással kellene irántuk lenni.
Évtizedek után már erdővé fejlődtek e kis kezdeményezett erdőtelepítések. A mostani kiterjedésük, ha a legkeletibb tájtól nézzük, a legnyugatibbig eléri a 120 km-t, míg a szélessége a 16 és 24 km-t. A legkeletibb erdő kezdete a Duna partjai Dubovác helységnél kezdődik és a legnyugatibb rész pedig az alibunári helység. Az ősrégi településeket már az erdő régen körül övezte, így csak kocsiutakkal lehetett évtizedeken át megközelíteni is őket. Ma már műutak is vannak, amelyeken hamar a Verseci Kárpát-hegység nyúlványinál lehetünk, ha az esővíz ki nem mossa a homokra épített műutat, mert olyankor alóla kimossa az eső a homokot és letöredezik, nagy lyukakat, károkat okozván az úttesten és majd alig járhatóvá válik az út.
Az egyik ily őshonos növény a sokszor megénekelt árvalányhaj. Ha Kevevárat elhagyjuk és utunkat a Fehértemplom felé folytassuk, a Gaj meg Dubovac faluk között hatalmas legelő formájú térségekre érünk. Ha éppen kedveznek az időjárási viszonyok, már alig hagyjuk el a Gaj helységet, a távolban valami hullámzó fehérséget látunk, majd alig négy kilométer után, már egészen valami fehér tengerféle vesz bennünket körül. A gépkocsinkat leparkolván és az útról letérvén, valami térdig érő növénységbe érünk. Kivegyük szemünkkel a domborzat kiemelkedéseket, amelyek néha 15 m-t is elérik, majd újra egy hatalmas völggyé válik, elláthatatlanná, nincs semerre vége, se hossza. A nem szélnek nevezhető huzatos levegőben, hullámzik velünk az egész táj, megtekinthetővé teszi a talaj konfigurációját, ahogyan hullámzik le és fel. A sok hullámzásban majd tengeri betegségre ismertető nem meghatározással vagyunk elcsábítva, térveszteséggel számítunk, ha sokáig elfigyeljük az örökké hullámzó homok dombokat, völgyeket. Egyéni egy látvány, nem lehet velük betelni, valahogy az ember eggyé váll a természetbe és a jóleső napsugártól. Megvizsgálva e fehér virág gyökérzetét, nem sokat mondat magáról, felületi gyökerek, alig a három centi mélységükkel, nem nagy vízgyűjtő képességre vall.
19. A tűzrevaló elkészítése télire
Szép-jónapot kedves székelyek!
Miután átböngésztem az óvodás tudásommal az oldalakat, így nagy sajnálatomra nem tudok, hozzá szólni a beírtakra, már csak azért sem, mert nem ismerem azok témáját, így nem szeretném valami íztelen vagy félreértett szöveggel senki beírt gondolatát sem elrontani, sem mellébeszélni. Így megmaradok a saját témakörömmel, az aldunai őslakok történetével és mindennapi gondjukkal. A gátépítési munkálatok és lakóházak befejeztével, amennyire-annyira, valami rendezettebb mindennapi élet jött be az őslakóink mindenapjában. Legnagyobb gondjuk a téllel való megbirkózási gondjuk volt, mivel igazán ki voltak annak minden szeszélyének téve az ígéretföldjükön, a Rádayfalvi településükön, tartottak is a bokáig érő vízben lépés felébredésekre, melyeket sokáig, mint rémálom, tartottak emlékezetükben.
Lassan mégis csak visszaszoktak a megszokott életűkhez, nem ébredtek a vízbenlépés örömére, száraz és nem ködös levegő vette őket körül a felébredésnél vagy a kakas kukorékolásánál. Az örökös szorongás a tél gondolatára és annak hidegére való elhárítására meg is indult időre a nagy tanakodás, jöttek a tanácsok, ajánlatok és meg is lett egy-két ajánlat nagyon is szívlelve, egyik a legfontosabb a szobák melegítése a szemben jövő télen. Lett is majd minden házban bár egy bábakemence építve, nagy kuckókkal, szélesekkel, ahová az apró gyerekeket fektették a nagy hidegek idején. Persze maradott ezzel kapcsolatban annak fűtése, amit többféleképen igyekeztek megoldani és a sokgyermekes családok a gyerekek bevonásával igyekeztek megoldást találni. Egy ilyen beosztást igyekezek élethűen leírni, visszaemlékezvén az én időmbeli megoldásáról ahol én is részt vehettem egynéhány esetbe. A másnapra elgondolt tüzelési probléma elhárítását megbeszélték együttesen a család minden tagjával. Az apa meg az anya osztották ki a másnapi teendőket. A beszédet az apa kezdte, azzal, hogy a téli tüzelőanyag beszervezésénél minden családtag a maga munkáját meg kell tegye, részt kell vennie benne. A legidősebb gyerek, tekintet nélkül fiú volt-e vagy leány a házkörüli munkát felügyelte a többi gyerekkel együtt elvégezvén azt. A legbiztosabbnak ígérkező és kiadós tüzelőanyag a tájon ismert ''szárvágás'', ez a leszedett kukoricaszárának a maradványa, jó leveles és ezt vágták holdszámra. Egy holdról a jó termés idején még az 1200 kéve minőséges szár is felköthető volt, persze nem szívesen adták a termeléssel és állattenyésztéssel foglalkozok a talpon álló szárat, hiszen állatetetésre is használták a fűszéna és a hereszéna mellett. Így meg is volt a versengés a nem learatott talpon álló szárért, minden család igyekezett bár az 1200 kéve szármennyiséget levágnia a saját szűkségére és mivel az sem mutatkozott e fajtájában már elkaphatónak, így a gazdákkal megegyezték, hogy a szárat a levágása után a gazda udvarában hordják és annak visszamaradt részével, amit már a jószág sem evett fel az ''izinek'' nevezett részt minden nap vihetik a tüzelés céljából haza. Nem is volt nagyobb gond ez körül mindkét fél nagy megelégedésére és már a jövő évi learatást egyezték is előre amit be is tartottak szószerint. Jobb volt az emlékezi tehetsége az ősapáinknak? Javultunk azóta vagy romlott a szómegtartás az évek során? A megtett munka után minden családtag megkapta a dicséretet vagy a szemrehányást, szidást az elvégzett munkája alatt, miatt. Nem volt a visszaszólás az apa vagy anya megjegyzéseire, minden családtag igaznak és kötelezettségének vette a feladatát. Szeretném megkérdezni az ezzel élt telepen élő személyektől így volt-e? Persze aki már ebben nem vett részt az most jobban tudni véli hogyan is volt és olyanak szeretném mondani nem azt, hogy fogalma nincs és hazudik, de igazat nem ismervén nem mond igazat, vagy kisebbségi szégyen fóbiától szenved, hiszen ez volt az akkori élet egyes megoldása és a mai drágán fizetett gáz, villanymelegítésnél, magam kérdezem, ennyire megengedtük magunknak mint lakók, hogy ezzel is kizsarolva legyünk kényszerünkbe a tüzelési áramhasználati útjainkon. Mi tettük ezt lehetővé, az előírásokkal meg törvényekkel körülvett honatyáinknak, hogy ily módon adják ránk apai áldásukat. Őseink ezt nem engedték meg maguknak, nekik lehetővé vált, hogy mindez kiadások, megmaradjanak a családtagjaiknak. Na legyek igazságos, szegény húsz-harmincéves családjaink, hogyan bírnának, petróleumlámpánál meglenni, a zeneoszlopot bekapcsolni a kezűkre forrt maroktelefonnal, miként bírnának a leglehetetlenebb fekvőhelyzetűkbe órák hosszat csevegni. Nem akarok világjavító lenni és az ifjúság is a mienk, így hát napsugaras szépnapot kívánok mindnyájatoknak az aldunáról.
20. Az aldunaiak élete az évszakokban: nyár.
Az új évszak, a nyár, már kezdődött. A mind melegebb napsugaras napokkal a különböző fák leveleinek kibontakozásával, annak színezetével és a párás levegővel, mert az erős napsugár párolta is ki minden négyzet centiméternyi talajvizet, ami ott állott a lábuk alatt a telepeseknek, reggeli lábmosásra, frissítésre és a korábbani megvirradási idővel, hosszabbodtak a napok. Már 04.00 órakor kezdett jól kivilágosodni, ébredtek már a munkálatokban beleszokott, elfásult emberek állatok, majd gépiesen indultak a mindennapi munkájukra. A vontatásban lévő igás állatokkal is megvolt a maga nehézsége, mert már nem szívesen hagyták el az istállójuknak nevezett ideiglenes védőhelyüket, amely bármennyire is egyszerű volt, mégis biztosított egy kis védelmet a napfelkelési leghűvösebb órákban, míg a szúnyogoktól való marás ellen nem védte őket semmi. Csak a hajnali harmat leszállása enyhített valamit, mert olyankorra a szúnyogok is elhúzódtak egy nagyobb bokor védettsége alá, ahol a napi nagy melegséget átpihentették. Napközben nem volt azok által valami nagyobb marási hajlam, pihenték ők ki az éjjeli tevékenykedési fáradságukat, míg az emberek és állatok akkor is a munkájukkal voltak elfoglalva, azt tovább csinálva, a megkívánt és begyakorolt iramukkal.
Még a nyár elején nem volt észlelhető a különbség a talajvízzel kapcsolatban, de ahogyan a májusi áradások és a tavaszi esőzések elmúltak, már látszott a földmennyiség kihordásánál, hogy a sár mind csekélyebb lesz. Valahogyan már az emberi láb sem süllyedett mélyebbre az ott levő összetaposott sárban, a lovak is mind kevesebbet süllyedtek el a kordé húzásánál a csúszósnak látszó talajban, csak a gátra felvontatási utakon, részeken vonták a kordékat mind lassúbb és kisebb lépésekkel a kirakodás helyére. Ilyen időkbe gyűlt össze a több munkáknak száma. Miért, tennénk fel a kérdést? Hiszen megvolt ott minden a természettől adva. Ez igaz is de mindannak a beteremtése az ami gondot okozott a telepeseknek, mert látták ők maguk is azt, hogy kellene a magasabban fekvő kukoricaföldeken már azt kapálni, az ott megmaradott nádtól, füvek halmazától, míg a másik nagy gond a beérett füvet is kellett volna kaszálni és szárításra tenni a téli etetésre. Állt is a derékmagasságú fű a még nem kiásott és annak kijelölt kubikgödrök helyén, azt kaszálhatták kedvükre és száradás után haza a telepre is a téli etetésre a jószágnak, de mivel a férfiak meg az idősebb gyerekek a gátépítési munkában voltak elfoglalva, így az asszonyok végezték e fűkaszálást és annak szárítási tevékenykedését. Kaszálták is a nagy fűmennyiséget azt parcelánként (parcelának volt egy bizonyos terület elnevezve amelyet egy-egy személy tulajdonában adták azt az évi kaszálásra), és ha valaki még egy újabb fűterület akart kaszálásra, azt minden további nélkül megkapta, hiszen addig csak a Duna kaszálta le a vizével. Itt a munkálatokkal, kapálás, kaszálás össze is gyűlt egész szép tömörré és ezt igyekeztek mind rendje és módja szerint elvégezni és befejezni és ilyenkor már a kisebb gyerekek segítségét is igénybe kellett venniük, csinálták is, hiszen szinte érezték azt, hogy valami összefüggésben van az ott lévő életükkel és minden amit lehetett azt az életük megkönnyebbítéséhez volt szükséges és kellett azt csinálniuk mert az beígért segélyszállítások, annak ellenére, hogy a talaj száradottabb állapotában volt mégis sűrűn kimaradott. Így olyankor magukra voltak hagyatva az állatok etetésében, azzal találjuk fel magunkat, amíg meg nem érkezik az újabb szállítás és még a munkálatok is kimaradtak egyes napokon. Az ilyen élelem kimaradása nélkül, egyszerűen a vontató állatoknak nem volt erejük a kordék vontatására, a dús fű nem volt elég arra, hogy egy komolyabb munkára megfelelő erőforrást biztosítson a további munkálatokra. Meg is látszott szegény állatokon, hogy nehéz munkát végeztek, nem megfelelő takarmány nélkül. Már a munkát vezető személyek is attól félvén, hogy a gátépítési munkák alább hagynak, intézkedtek a rendszeresebb utánpótlás érdekében, aminek lett is foganatja, mert valahogyan rendszeresebb lett az ellátás és pár nap múltán folytathatták a munkákat tovább, míg ez idő alatt telepeseink az elmaradt munkájukat végezték el a meglévő termőföldjeiken. Mennyire is beleilleszkedtek e munkákba, szinte érezték az ezzel lévő munkájukat, mert ha kimaradott volna a párhuzamos kukorica gondozása és a széna betermelése, behordása, azt a télen vették volna nagyon hiányosnak. Nagyon örültek annak, hogy a Kevevár felől is megindították a gát építését, hogy minél hamarább összeérjenek a megkezdett gátiránnyal, ami nyugatról kelet felé volt egy egyenes kijelzéssel megjegyezve. Mind sűrűbben hallatszott, hogy a marienföldiek már kitelepültek az új telepük helyére, mert ők már befejezték a gátépítési munkájukat a kimért gáthosszán, ami eltervezve volt is a kezdettől. Így a sándoregyháziak is (Nagyszentgyörgy) is a saját telephelyükön maradván, kezdtek neki a telepük rendezésének. A kitelepülés idejétől már egynéhányan egy távolabbi laktelepre elkötözvén, már jöttek is ritka látogatásra az aldunaiakhoz, mint rokonok, sógorok, komák és mesélték, hogy vannak magasabb szinten lévő, talajvíztől mentes földek is ahol nagyon jó termés van és még tartósabb munkát is találtak a 40 km-nyi távolságra lévő Ferencföldi nagybirtokosnál és ha vége a gátépítési munkáknak, akkor a Gyurgyovai telepesek is bírnak ott a munkájukkal jó kereseti lehetőséghez jutni. Az ilyen és hasonló ígéretek nagy hatással voltak a telepesekre, szinte megújulva testi erejükben, vagy talán a rokonoktól, magukkal hozott búza és kukorica mennyiségtől felújítva a mindennapokra, folytatták is a hátralévő munkájukat abban a reményben, hogy lassan ők is odajutnak, hogy a gátépítési munkájuknak egyszer vége lesz, és egy másmilyen életkörülménybe fognak, bírnak élni, kevesebb vizes és sáros körülmények között. Örültek is az ilyen ritkán beérkező rokonoknak és este a munkából hazatérők is a nagy fáradságuk ellenére még sokáig fennmaradva az alvásból kimaradva beszélgették el a távolról hozó új és számukra munkát és keresetet kecsegtető ígéreteket a gátbefejező munkájuk utáni időre amire nagy biztatást találtak a vendégségbe jövő rokonoktól. A gátépítési vonal már nagyon is összeérőben volt, még egynéhány hónap munka, talán a jövő év derekán kész is kellene legyen, ahogyan a munkákat vezető mérnökök mondotta.
Ha tudták volna milyen körülmények között fognak arról a gyurgyevói telepről kijutni, bizonyára sokan már időnap előtt elhagyták volna azt a települést. Akkor már valami új politikai szél is fújt, mert valahogyan, ahogy megjelent egy új megbízott az aldunai gátépítési munkákra felfigyelve, javult az ellátás is minden szempontból. Élelem érkezett rendszeresen, ugyaz emberek számára mint a jószágoknak így az igásállatok, már ha nem is meghízva, de nagyobb vontató erővel bírták a nehéz munkát. Ez a Bécsből járt gróf a Ráday, megtett mindent, hogy a telepeseknek megígért és kijáró fejadagjuk meglegyen még az állatoknak is megígért takarmány is megjött és a lovak már amíg a teherhúzástól pihentettek, már a régen vagy ritkán használt abrakos tarisznyából élvezték a kukorica és zab abrakjukat. Ez a Ráday gróf szintén az akkori állam szolgálatában végezte a határmenti katonai fortifikációs munkálatokat és azok felértékelését és amiatt volt ott az azzal foglalkozok körében. Meg is kedvelték a telepesek, mert az addig használt Gyurgyova telepnevet átnevezték a Rádayfalvának. Az említett gróf sajnos nem sokáig bírta a telepesek munkáját kísérni,mert egy újabb felszólításra kellett a bécsi udvarban jelentést tegyen, így a már rendesen őszhöz közeledvén, a telepeseket elhagyta és az útjára indult és senki sem hallotta a visszajövését jelentő szavat, hírét.
21. Az aldunai bukovinai települések viszonya, élete az évszakokban.
A kimondottan nehéz életkörülményekhez fokozatosan hozzászokott bukovinai települtek, a mindennapi munkájukkal már annyira beleélték a napjaikat, hogy ezzel szinte minden időjárási viszonyra valamilyen nem érdekeltséggel álltak szembe. Nem akarták egyáltalán azt észre venni, szinte dacolva tűrtek minden időjárási viszonyt ott lent az Aldunán, közvetlenül a Duna vize közelében. Mindezt, hogy megértsük, talán vessünk egy rövid tekintetet a mindennapjukba, az évszakok szerint, és kezdjük a tavasszal.
Már február második felében a hóesés majd megszűnt mindenfele és valami enyhébb szellő kezdett az ismert délkeleti (kosává) széllel fújdogálni a fák sűrűségéből, ami még gyorsabb hóolvadásra adott lehetőséget, olvasztva azt mindennap mind jobban. Ilyenkor megújult a talajvíz többlete, mivel a vízelvezető csatornák hiányában az nem levezetőnek lehetett mondani, így minden nap után már egy újabb kis tó jelentette, hogy kevesebb a hóréteg de több lett a vízzel teleáztatott, amúgy is süllyedő füves talajmennyiség. Mivel a téli és esős időjárás idején szüneteltek a gátépítési munkálatok, így a telepesek már az ősszel kitáblázott, kimért földterületüket akarták szántási munkálatok alá venni. Volt is azokból a szabad földterületekből annyi, hogy a szem sem látott oly távol el, mert ennek több oka is volt. A nádtengertől nem lehetett túl távol látni és a terület is olyan enyhén, hol kissé magasabb, hol alacsonyabb volt, így a szabályosan kimért földterületeket csak ott bírták szántás alá venni, ahol már azt a talajvíz megengedte és azt is csak akkor, amikor azt a gátépítési munkák ne lettek csinálva. Olyan szabadidő a földmegművelésre nemigen adódott, mert a gátépítési munkákat is sürgette az ott levő munkálatokat vezető személy. Ez a tél meg a rosszidők alatt nem volt jelen a telepen, így a telepesek azon reggeleken amikor ő nem jött be, akkor tudták, hogy aznap nem lesz építőmunka és a feltöretlen földeket igyekeztek felszántani, bár ott ahol az lehetséges volt. Olyan helyeken a tájon, három borozda vetést végezték. Miből állott ez a háromborozdás vetés? Már felénk sem ismert az utóbbi időkben, amikor a talajvizek nem maradnak vissza a szántóföldeken a tavaszi időkre. Így egy lánc (holdmennyiség) hosszúságában, végig szántottak két borozdát és amikor a harmadikot kezdték akkor egy személy a harmadik borozdában kezdte kézzel úgy 20 cm távolságra a kukoricaszemeket beleszórni, jobban mértékre dobálni, ha lehetett egyenlő távolságba és szemenként. Ez a munka eleinte nem igen ment a vető személynek, de már a délidőre egészen begyakorolva csinálta azt és a nyolcszáz méter vetés után a megviselt derekát két fordulat szántásig kipihenhette. Így időnként belopva a szántási munkákat a vetéssel, egész szép nagydarab földterületeket tettek magukévá, anélkül hogy sokat maradtak volna ki a gátépítési munkálatokból, amit az ellenőrök nagyon rossz szemmel néztek volna. Itt a telepesek az igásállatokat is mind jobban befogták, egy ilyen gyorsan megcsinálni való munkába és a fűvel táplált jószágok nem nagy erővel bírták az ilyen munkákat, csak olyankor kaptak jobb erőre, ha megérkezett az odáig elmaradott kukorica, zab és búza takarmány. Lett is az abrakos tarisznya használata és az igaállatok etetése minden szabad időben.
A napsugár ereje is minden nap erősebb lett, párologtatván ki a sok talajvizet, míg a levegő valami illatot hozott magával a közeli vízár területéről, hiszen volt is ott annyi féle fa, bokrok, és vadvirág. A szúnyogfelhők támadásától sem kellett tartaniuk, mert ha ők, mint telepesek a telet keményen végigszenvedték is, a tavasz az tiszta megváltás volt, mert alig lehetett szúnyogot látni. Ez a szúnyog szaporulat az ismert májusi Duna áradása után következett be, amikor minden kiásott kubikgödör megtelt vízzel és helyet, alkalmat adott a szúnyogok szaporulatára. Az ilyen áradásnak megvolt a saját jó oldala is nem az, hogy újra megnőtt a talajvíz, hanem az, hogy az áradásra az ikrázni akaró, készülő halak is a csekélyebb vizeket keresték fel és ha gyors apadásnak kezdett a Duna vize, akkor azok kint rekedtek a csekélyebb vízterületen. Ilyen helyeken adta meg, ajándékozta meg a települteket a halállomány és amikor a felnőttek a gátmunkálatokkal voltak elfoglalva, az asszonyok és gyerekek mentek azok kifogására. A megfogott halakat különböző módon használták el, legtöbbször a friss állapotukban, sütve, főzve, mert szárítási idő nem volt éppen akkor alkalmas, azt inkább az őszi időszakokban csinálták.
Amint látjuk itt majd három paralel munka lett csinálva és ahogyan csak lehetett, igyekeztek is mindegyikből kivenniük a részüket, mindig szem előtt tartva azt a legfőbbet, a gátépítési munkát, mert már úgy hallatszott, azt ha befejezik, akkor már egészen a földművelésnek szánhatják a további életüket. Bizony örültek is az ilyen nem hivatalos beszédnek, mert szerintük elég sok jó minőségű termőföldjük volt már rendelkezésükre, nevükre bejegyezve, amiből nyugodtan megélhettek volna a jövőjükben. Valahogyan újabb erővel, reménnyel voltak tele, de lehet ez a pillanatnyi lelki felfrissülésük csak a nehezen átélt tél utáni könnyedségnek volt a kísérője, érzelme.
Bárhogyan is volt, valahogyan már beleszokni vélték magukat az ott meglévő életbe és nehézségekbe, azzal rosszabb már úgysem lehet. Ha egynéhány esztendőt már végig éltünk itten, tudjuk, mit várhatunk az időtől az évszakok szerint, és hogyan bírunk azzal szemben védekezni is. A másik telepekről is jöttek néha látogatók vagy rokonok, ismerősök és nagyon tudósították egymást az aldunai gátépítési telepesek sorsáról, mindennapi gondjukról. Így tudták már egyesek azt is vélni, hogy a nyugati bukovinai település már befejezőben tartja a gátépítés munkálatát és annak befejezése után máshova lesznek kitelepedve és már egy néhány koma, sógor helyet is talált egy kolostor északi részén lévő tölgyfa erdőnél, amit ki kell irtsanak az új telep, falu helyének. Nem mesze van a Pancsova várostól és az is lett tovább adva, ki-melyik csoport befejezi a gátépítés szakaszát, kedve szerint mehet egy új még idáig nem elfoglalt terephelyre, egy faluhely kijegyzésére. Az ilyen hírekre még talán jobb kedvet kaptak székelyeink az építéshez, szinte azt látták már akadálynak, hogy nem következett be az az óhajuk, hogy egy kicsit barátságosabb helyen verjék le a családi házuk, gunyhójuk oszlopát, amire mind több ilyen hír jött. Már kilométer hosszúságban voltak a kiásott kubikgödrök a gát és a Duna között, sárban, mocsárban kínlódták fel a kordé kordé után a nedves földet, haladván a gátépítéssel a további kelet irányában, amely már kivehető volt egy hatalmas magas beleásott jegenyével. Végezték is munkájukat a mindennap jobban felmelegedett napsugaras napokban s igyekeztek az említett májusi áradási hullám előtti vízszint megfékezésére is. De bármenyire is megvolt az akaraterő e munkák gyorsabbá tevésének, még sok kubikgödörből kellett a földmennyiséget kihordaniuk, hogy egy szabályos és ármegfékező gát legyen kiépítve úgy, ahogyan az ki lett gondolva és tervezve és ezt a munkát meg is csinálták a mai napon is megtekintendő majd 9 km hosszúságban.
A kitavaszodó idő meghozta a természet változását is, először a barkák néhány féléje hozta meg a kellemes melegekre a selymes kis virágját, majd a fűzfák ezrei kezdték halvány rügyeit oly hosszúkás ismert formájukban növeszteni, míg a nyárfák erőteljesebb bimbóikkal először valami csomóféleséget mutatván ágaikon, hogy egynéhány nap múlva már sárgás-zöldes kifeslett rügyükkel, apró levéllé formálódva mutassa magát az új tavaszban. A fauna is megébredt, már a vadkacsák is csak a kettes, páros repülésükben voltak láthatók, míg a szárcsák csoportokban úszkálva, nap mint nap után fogyatkozni kezdtek, tudtul adván, hogy ők is a fészeképítési munkájukkal maradtak ki a csoport többi tagjától.
22. Utazás Pancsovától – Keveváráig (Az útbeszámoló)
Napsugaras szép-jónapot székelyeink! Egy ilyen szép és relatív enyhe időjárásban, igazán meglehetne tenni egy sétát a ki-betelepült ősszékelyeink települései mellett elhaladva, megismerni azok helyzetét és tudni hol is helyezkednek el. A két löszterasz, amit a Pannontenger visszahúzódása hagyott maga után, majd nyolc, tíz km. távolságba vannak egymástól. A legközelebbi ilyen löszteraszi láncvonalon megyünk el, amely partjára lett a nagy kiköltözés megszervezve az ismert Duna szeszély, végleges megakadályozására. E telepek nem a mostani lakható helyeiken voltak, csak majd a későbbi időkben kezdtek székelyeink a Duna partjáról a felsőbb, magasabb partvidékekre felköltözni. Így elsőnként a volt marienfeldiek, akik a parton lévő tölgyfás erdőnél kaptak településre engedélyt meg telkeket is egyes erdők kivágásával, az ott lévő kolostortól nem messze. A Tamis folyón beérve Pancsovára és tovább keletnek indulva a mai Zsarko Zrenjanin utcán, a mai időben elérjük a vasútvonalat, amely újra összeköti a fővárost, sűrű indulási időkkel, a József-állomáson keresztül Pancsovával. Tovább haladásunkkal, elérjük a majd minden hertelendyfalvi lakos számára ismert útkereszteződést, az úgynevezett „fekete macskát”. Innen jobbra fordulván a „Topola” nevű városrészben érnénk, balra fordulván a mai hertelendyfalvára érünk, mivel a másik két település irányában tovább haladunk. Így az egymás mellett felsorakozott házakat látjuk, amelyek a ’6o-as évek utáni épületek, mert az az előtti forma egészen más volt. Talán a „bikaistállóig” nem volt több mint harminc, ház ezek a földműveléssel foglalkozó gazdák, termésbehordó alkalmakra lett alakítva és használva. Abban az időben a búzacséplők nagyon is igyekeztek e városrész utcáit csépelésre elszerezni, mert nem volt a gyakori egy udvarból a másikba gépek leszerelése, újra felszerelése, egyszóval időt nyertek ezek említettek megtakarításával és egy hónapi biztosított cséplési lehetőség volt ezzel biztosítva a cséplő csoportnak. Munkájuk béréül búzát kaptak az előre megegyezett szóbeli egyezség szerint, amivel biztosították maguk és családjuk számára az évi kenyeret.
Keletnek haladva egyik oldal a műtrágyagyár kísér bennünket, míg bal felől a naftafinomító van megépítve, a modern be és kiszállítási lehetőségekkel, még a Duna folyamra is a hajóciszternák be és kitöltésére. Innen már nem láthassuk az egyik legismertebb álló és örök bara vidéket, amely a „Jova jagodár” néven volt ismert. Ez egy gazdavállalkozó volt, aki a magasabb baravidéket megvásárolta és a pihent, földet a földieper termesztésével fejlesztette tovább, évekig piacozva vele. Az utunkat kelet irányba folytatva a Stárcsó meg Omlod falu helyét érjük el, ahonnan már a számunkra ismert Sándoregyházára vezet le az út jobbra, alig öt-hat km. után, egy töltésre érve tárul elénk előbb a templom tornya majd a helység, sártalanított, kiaszfaltozott utcáival. Ez a helység maradott eredeti helyén a ki-beköltöztetett ötfaluból, magát gáttal körülvévén a Duna árja védekezésére, amely néha a gátmagasság több mint felét elérte a vízmagasággal és kitartott a mai napig is az ott élés minden nehézségével. A további utunk a következő „Beresztoci” helység, ahonnan déli irányba átvitt távolságra a volt „Ráday” legkeletibb település az idetelepített őseinknek, akik csak az 1888-as árvíznél lettek kiköltöztetve a Duna vizétől a mai településük helyére. Beresztócról kiérve már a kanyaros utunkon a távolba látszik a nótában megírt: „messze van a kicsi falum, de a TORNYA...” amit legelőször láthatunk, az a mai Skorenovac vagyis a Székelykeve, amely a faluban beérkezéskor a kijelölt táblán is fel van tüntetve a beszélő anyanyelvén. Ez a bejárati út vagy utca adta meg a legrégibb utcanevet a KUBINYI utcát, amely Kubinba vezet az az Kevevárára. Ez az utunk nagyon könnyű volt a kiépített műutakon, persze a régi településeink útja az már nagyon is fáradtságos és egynapi gyaloglással nem lehetne végbevinni, csak megszakítással, vagy sátorozási átéjjelezéssel, amit manapság a bicajos ismeretlen utasok tesznek meg keresve ezt vagy egy másik helységet, amire gyengén kapnak igaz információt. Még további szép napot, ha mégis a délutáni kirándulásra akarnátok menni.
23. Dunai hajózás a ködben
A ránk virradt reggel sűrű köddel vonta be az Al-Dunát, így csak elvétve hallani amint egy erősebb hajó a Dunán vízzel szembe veszi további útját a negyedik szektor felé, bizonyára a radarral felszerelt, ellátott felszerelésével, amely a biztonságos víziútat mutatja a szolgálatba lévő kapitány számára a különböző radar távolsági belátásra. A radar 3, 6, vagy 12 km, távolságról mutatja be a vízen megtörténő közlekedést, kürtjével erősen belezúgva a víz alig látható felületre.
A leszálló köd csúszóssá tette a fedélzetet. a lépcsőzetet, nem kívánatos a fedélzeten lenni, így csak az ügyeletes bootsmann, pásztázza át a fedélzetet, erősen figyelve az alig látható vízfelületet, hallgatván minden különössebb külső hangot, amit csak az ő megedzett füle tehet számára lehetővé, a hosszabb folyamvizek átutazásánál. Már az emlékezetében van a folyam minden kilométere, így könnyen tudja is a hajósebességének haladására melyik dunaparti városhoz közelednek, melyik szigetet érintik, mely falvak vannak a megadott hajózási könyvek szerint a 6 km távolságban. Ezt a praktikus tapasztalatát az évek során szerezte meg, amikor jó időjárási viszonyok is voltak és most ilyen mostoha időkben, könnyen kiszámítsa magának a hajó jelenlegi helyzetét a Duna-folyam hosszán. Ez, amit a belvizek hajózásának neveznek, míg a nyíltvizüek azok a tengerjárta hajóvonalakon vannak, amelyek a nemzetközi hajóutakra és azokon előirt szabályokkal vannak megtéve, nagy figyelemmel.
A parti kikötő kapitányság most a modern szatelit vízenvezetést is ismeri és időre jelent is az érdekelt hajóknak minden vízen történő változást. Így van ez a Dunán is csak rádióbejelentéssel. Ilyen horgonyzó hely van a Haram városánál meg a Belgradi Duna-hid felső részen. Ilyen időjárási viszonyokban már sok dunai halász lelte halálát, utoljára a Szendrői, aki a hídhoz közel eresztette a tükörhálóját a vízben és az beakadott valamilyen akadályba. Kürtölt is vészesen a közeledő, összeállított nagy tömegű és számú tolató, de mind hiába, a halász nem hagyta a beakadott hálóját és a tolató maga alá teperte. Nem is találtak ott helyben csak csónakdarabokat és aznapra a tovább utazás a Dunán annak a tolató összetételnek meg is állt a terepfelmérés miatt. A mai világban már szépen ki van jelölve a Duna hajózási útja, radárbojákkal és fénybojákkal. Persze ilyen időjárásban csak a radarbója használata lehet, ezért vannak a hajókon a kisharangok is az egyes partok, tárgyak meghatározására, ha a radar kiesne a szolgálatból. A radar nélkülieknek marad a további parthoz kikötözése, várva a „jobb időt”. A folyó átkelése csónakkal több mint rizikus és olyankor minden ilyen utazó a saját számlájára teszi meg az átkelést a Dunán.
24. A székelykeveiek Francföldön (Kacsarevo)
Jó napot székelyek! Mivel a késő, őszi napsugár bőven önti ránk a sugarait és jó közérzetet ad ezzel. Lessünk bele őseink napjaiba, amikor a nagy kiöntésűk után az „ígéret földjéről” ki lettek öntve és amennyire-annyira már az új telepükön megindult a mindennapi életük. Mivel az árterületüken lévő, Dunától elrabolt legelőféle termőföldjüket újra a terméstől nem bírtak betakarítani, azzal „a Duna adta, a Duna vissza is vette”. Mivel már korábban a környékbeli nagytermelőkkel a megismerkedés megtörtént, így kezdtek az irányába a megélhetőségi problémájukat megtalálni, munkát keresni, hogy úgy enyhítsék a kezdő életüket új falujukban. Erre a legmegfelelőbb volt a „Franzfeld” nevű telep, ahol német nyelvű lakosság volt nagy mennyiségben, és virágzó földművességük ismert volt a környéken. A kezdetbe jöttek még a lent építő gátmunkásokhoz is a munkaerőért, amiből volt is elég. Így már a szombati napon megindult egy személy a rokonságnál a munkára váró rokonságnak jelenteni azt, hogy vasárnap jön egy gazda, aki őket lovaskocsival elviszi a tetthelyre a helységébe. Jött is másnap délután a gazda, székelyeink már várták, mert ugyancsak egy belevaló füles gyerek ki lett állítva az „Ákácoshoz” hogy időre jelentse a gazda érkezését.
A helyzet jobban megértéséhez talán fontos lenne elmagyaráznom, hol is ez a Francföld, vagyis Ferenc-földje. A mai felmérés szerint Székelykeve és Pancsova távolsága a 32 km, míg a Pancsovátol Franzföldig újra megközelíti a 30 km távolságot. Pancsovától É-NY-nak fekvő, mai nevén ismert ''KACSAREVO'' volt az egykori néven ismert Francföld a biztos munkát és pénzkereseti lehetőséget biztosító nagyfalu. A majd két óra hosszas kocsiutazás után estebédre értek be a munkavállolóink a gazda tanyájára, ahol az elhelyezéssel megismerkedtek, amiből volt bőven a nagy szénás supák az elkészített lószőrpokrócokkal. Nemsokára a gazdaasszony hangja szólt bele az estébe, szólítva az újonnan érkező munkásokat a vacsorához, amelyhez már az út porát lemosva ott is voltak székelyeink szorgalmasan, mert az otthoni vékony ételmennyiségtől és a levegőben szétáradott finom szagokra az orr is ingerelte őket. Hosszú asztalon feltálalva álltak székelyeinknek a még nem is látott finomságok. A finom tyúkhúsleves meg a még nem ismert „rindsuppe”, amelynek kanalazására vártak, amíg a gazda a köszöntőhöz a poharakat töltette, nagy örömükre a székelyeinknek. Így az üdvözlő szavak után már a kanalazás is megtörtént és ahogyan ürültek a tálak, úgy lettek újra feltöltve. Így már a felszolgált második fogásra-terítésre, nem nagy étvággyal voltak, de csak visszatért az is, amikor a marhapörkölt különféle más pörkölttel fel lett tálalva és a gazda nagy biztatására neki láttak annak fogyasztásának. Nem volt itt még azzal vége a vacsorának, miután még a különleges és frissen sütött rétesek kerültek a háziszolgáló nőktől felszolgálva az asztalra, túrós rétes, mákos, egyes krémes fajták, aminek nevét a székelyeink nem is ismerték. El is nyúlt a vacsoraidő, mivel a gazda a pincéből a borokat kezdte felhordatni literszámra, és ott helyben megegyezték a rájuk váró munkák véghezvivését, kivált az őszi munkák elvégzését, kukoricatörést, annak vágását, felkötözését és hazahordatását úgy a tanyavilágban mint a faluban lévő gazdaházban.
A munkákhoz már volt egy betanított székelykevei, aki őket a másnapi munkálatokban bevezeti. Öröm meg bormámorban tértek székelyeink nyugvóra, jóízűen átaludván rövid éjjelüket és már az ébredésre szóló szavakra lettek figyelmesek. A reggeli tisztálkodás után a hosszú, megterített, ismert asztal várta őket. Volt is az alig ismert ennivalóból bőven felterítve és nagy éhséggel álltak, fogtak neki a korai reggelihez, amit odahaza a korgó gyomorral kellett helyesíteniük. Frissen sült kenyér és a tésztából visszamaradt lepények, lángosok, halmaza várta a reggelizőket. Az evés után szorgosan álltak neki az ivóvíz elkészítéshez, nagy fa „csobolyokat” tölcséren megtöltve az udvaron álló kút vizéből a napi kellő szerszám felrakva és azzal a mondással majd az inas az ebédet kiviszi a földre nektek el is indultak a hosszú lovaskocsik különböző irányba a határnak ahol a gazda földjei voltak. Ezzel nem sokat kellett ide-oda sétálni, mert ugyancsak egy kétszáz holdban lévő termőföldek voltak tagosítva. Egy kukoricaföld tengerének neki is álltak székelyeink, annak leszedésének. Minden személy két sort szedvén, míg a gyerekek, akik a szülők mellett álltak sorban, egy sor kukoricát szedtek, amelyeket mintegy, tízméteres távolságba rakásokra dobáltak. Itt a gyerekek lettek a szülőktől annyira segítve a szedésben, ha nem győzték szedni a csoporttal, akkor a szülők néhány méteren az ő soraikat is szedték. A beiktatott napi szedésmennyiség az a következő volt: reggeli előtt egy forduló a négyszáz méteres hosszú „DÜLLŐN”, majd reggeli. Ebédig két ilyen forduló a földhosszúsági sorokkal, majd ebédidő, olyan másfél óra hosszas evéssel és egy rövid pihenővel. A két forduló után már a kocsis ott várta őket a dülőúton, a tanyára való hazaszállításra. Beérvén a tanyaudvarra, már látszott a teknőkben elkészített víz a lemosakodásra és a vacsora elfogyasztására is, az asztal már elkészítve. A gazda megjelent és kérdezgette a munkásait, hogyan haladott a mai munka, hány sor lett leszedve, amivel meg is volt elégedve, mert a napi szedésmennyiséget székelyeink be is tartották anélkül, hogy a gazda ott kint kellett volna legyen, a munkák felügyeleténél. A szokott, bőséges vacsora után mindenki ment a megérdemelt pihenésére, mert a szokatlan munka, három napig, megviselt úgy felnőttet, mint gyereket. Azután valahogyan megszokta a természetük és majd játszásnak vélvén a munkát, örömmel csinálták, hiszen odahaza ilyen étkezési lehetőségük nem volt. A gyerekek nagy örömére a gazdaasszony ugyancsak valami új finomságokkal lepte meg őket, hiszen korán be lettek fogva ilyen munkára az őseink gyerekei. A heti munka vége felé járva a gazda kérdezte, mikor akarnának hazamenni, mire egy kevés gondoskodás után egyik erre az esetre megbízott koma azt válaszolta a gazdának, hogy messze laknak és csak az utazással lennének. Inkább, ha a gazda is úgy akarja, nem mennének haza, a vasárnapot itt töltenék. A szombati napon is munkát végeznének és vasárnapon is a tanyatérségen valamilyen közhaszon munkákkal segítenének be. Persze a gazda is örült ilyen ajánlatnak és a székelyeink is. Nem veszítettek a szombati kereseti lehetőségből, és étkezési lehetőség sem lett volna falujukban olyan, mint a gazdánál. A vasárnapi munka, inkább gyerekjáték volt a székelyeink számára. Igaz, vasárnapra nem kaptak napszámot, de ők maguk meg gyerekeik bőséges ellátással voltak. Nem is mentek haza csak azok, akiknek valamilyen elintézni való dolguk volt. Annak elvégzése után gyalogszerrel mentek vissza a gazda tanyájára a többi székely csoportba, új hírekkel az otthonaiktól, levél formájában vagy szóbelileg. Nem vállaltak a küldendő csomagokat a távol dolgozóknak, hisz volt ott nekik minden, amit csak szájunk-szemük megkívánt. Ki is tartottak az első hó eséséig és akkor a gazda szánba fogva vitte azokat haza, akik akartak, akik nem azoknak további munkalehetőséget biztosított, élelemmel és fizetéssel. Így élték székelyeink mindennapi nincstelenségüket áthidalva egy ilyen gazda tanyáján vagy faluházában. Az őseink elbeszélése szerint soha nem esett nézeteltérés sem a munkaadó és munkavállaló között. Az ilyen munkát a második világháború befejeztéig végezték, majd megszűnt a német gazdák tanyavilága. Már régen fel vannak azok a százholdas földterületek szántva a tanyahelységekkel együtt. Még ma is az idősebb személyek felsóhajtanak: ej hol vannak a francfödi gazdák, akiknél kitelelnék, és munkát kapnánk?
25. Biszak István betegsége
Ez a beírásom csak annyira székelység érdekű, hogy a szereplője én vagyok. Azért írom be e összetett mondataimat, hogy jobban megismerjetek engemet, úgy ahogyan vagyok, ahogyan élek. Engedjétek meg, hogy az 1986-os évre vigyelek vissza benneteket az idővel. Augusztus 28. napján hosszú túlórázás után úgy 23 órakor befejezvén Kevevárban, hazaértem Székelykevére. Látom, valami idegen rendszámú kocsi áll ott a házam bejáratánál és közelebb érvén megismertem a német ismerősöm kocsiját. Beérvén röviden üdvözöltem őket majd elnézést kérve tőlük, tussolásra mentem, majd újra közéjük ahol a beszélgetés nagyba folyt már, csak akkor jöttem én is a beszédfonalában bele és egy enyhe félóra szórakozás is, két kupica megivásával elnézést kértem és bevonultam a hálószobámba alvásra, míg a feleségem tovább folytatta velük a beszélgetést. Úgy éjfél után egy fürdőszoba látogatás után belekapcsolódtam a megkezdett beszédükbe, de egynéhány mondat erejéig, majd újra bocsánatot kérve tőlük alvásra tértem. Halk beszédfoszlányra ébredtem, feleségem hangja „apu ne tedd magadat, nem bírlak felemelni, lenn vagy az ágy mellet” Mi történik itt? - jelent meg magamban a kérdés. Éles fájás kíséri minden mozdulatomat a balbordáimmal, nem fog a balkezem, a lányom is bejött és mondom úgy viccesen, én ne bírjak kimenni a hálóból, amit meg is kíséreltem de egy nagy parkettacsókolással végeztem. Erre a német hölgy fel lett ébresztve a feleségemtől és a szomszédfalu dokijához lett vezetve. Azt ágyából ébresztve azzal a német szöveggel: az István beteg, gyere azonnal, amit a doki meg is tett és nemsokára hallom is a hangját. Átvizsgálás után mondja: na, én ezen, mint baráton, nem bírok segíteni azonnal a kevevári kórházba kell vinni.
A doki vitt ki a karjaiban a készen álló kocsiba, amelyel beszállítottak a kevevári kórházban. Nagy sürgés-forgás, ideges szófoszlányok. Miért nincs rendes világítás-merül fel bennem a kérdés? Látásból ismert nővérek jönnek az EKG gépekkel mérésre hozzám, hát mondjátok, mi történik itten velem? Az ügyeletes doktornők is megjelennek, kérdezik a nevemet, melyre magam megrökönyödésére elnyújtott beszéddel felelek. Dehát miért nem bírok szépen beszélni? Hallom a doktornak a nővérhez intézett szövegét: haemophflegija. Ismerem jelentését, újra bennem ez nem létezik, én olyan vagyok, mint a féder. Visznek is azonnal a punktírozásra, összehajtva előre feszítve 80 punktírozó tűvel végzik a gerincpunktírozását. Nyugtalan a beteg, hallom a doktorkát. Hát ti hülyék, szörnyen fáj a baloldalam, gondolom magamban. Felhangzik az újabb utasítás: azonnal a röntgenre ő még fiatal. Újra elsuhanó falak, folyósok. Még minden fél-ködbe körülöttem. A röntgenügyeletes doki csinálja is a felvételhez a kazettákat filmmel feltöltve. Mit mondott kolleganő, nyugtalan a beteg, hát nem csoda három oldalbordája van megrepedve. Mindezt hallom, reagálni nem tudok. Jön, hogy beleordítsak a szoba csendjébe: hagyjatok békén, mi van itten, ilyesmit nem ismerek, ez egy csúnya álom, amit csinálni akartok velem. Ezer, lassan meginduló kérdés marja a lelkemet: miért nem mondják, hogy ez egy rossz tréfa, játék, hogy bár könnyebb és érthető legyen számomra.
Majdnem két óra után: azonnal álljon elő a mentőkocsi és belgrádi körkórházba szállítani az embert, hallatszott a szobába beérkező doki hangja. Érzem, hogy hordágyra tesznek, majd a mentőkocsiba és felsír a sziréna. Na, most meg ez milyen gyakorlat a bakasági oldalról? De ez már marhaság, nem lehet. Negyven perc után újra a sziréna hangja, jobbra-balra dőlök, ahogyan a kocsi teljes erővel veszi a fővárosi utcák kanyarját. Ennyire már a bakaság legtitkosabb gyakorlatára sem vinnének! Ez nem tréfa fiu, be a pofát és csak hallgatsz, talán többet tudsz meg. Fékezés majd rövid beszéd után a kevevári két férfiápoló vesz ki a hordággyal a kocsiból és visz is fel az emeletre kézzel-lábbal nyitva az ajtókat. De hogyan visznek lábbal felfelé hiszen majdnem esek le a hordágyról? Egy ilyen ajtócsukás után beszorult a balkarom. Szörnyű, őrületes fájdalmam van, ami nem szűnik meg. Na ha felugrok, megtanítom ezt a két ürgét, hogyan kell a beteget szállítani a lépcsőkön felfelé. A folyóson helyet kapva, gondoskodtam mi is történhetett? Estére egy tömött szobában kerültem a többi beteggel elszállásolva. Egy ápoló jelenléte volt az egész éjjeli megfigyelés, ami abból állott, hogy ellenőrizte, melyik beteg nem tartja a vizeletét. Nagy örömömre, ezt a gyönyörséget nem engedtem meg neki. Mondja is, miért nem kérte időre a kacsát? A reggeli vizitre már egy szobába kerültem és jött is a vizitidő, ami újra a már említett megbetegedés nevével be is fejeződött. Hát én milyen beteg vagyok, még gyógyszert sem adnak - kérdezem magamban. Már tisztábban látok, de nyújtottan beszélek még. Nem is aggasztott tovább az orvosok nem beszéde, hát csak tartsátok meg tudományotokat, ha ilyen titkos lehet egy magyarázat, amitől többet tudnék és megérteném helyzetemet, mert ez nem rosszálom, sem a játéknak nincs semmi köze ehhez. Harmadnapra a gyógyszer is ki lett írva, amit azután használtam is egy hónapon át a kórházi tartózkodásom idején. Majd egy hónap elteltével a vállalati kocsi jött értem a hazaszállításra. Mivel még menni nem tudtam, az egyik kollega felkapott a karjára és úgy vitt a kocsiba. Szörnyen szégyelltem magamat.
Majd egy hónapi terápia, gyakorlatra lettem a MELENCEI fürdőre kiírva, amit a saját zsebemből kellett fizetnem: Annyit azért észrevettem, hogyha a személyzetre várok, soha ki nem gyógyulok ottan. Így azonnal önállósítottam magamat egy rokkant-kocsival és eltanultam abból az ágyba menését és az ellenkezőjét is. Na ottan megtaláltam a nekem valót, a kétrúd használatát, meg is kezdtem már reggel és estig el és vissza. Hány ingemet áztattam át ilyen gyakorlások alatt, míg a negyedik héten észrevettem, ha kimérek magamnak egy célirányt, és neki merek indulni, akkor visszanyerem az egyensúlyomat és az elgondolt utat meg bírom tenni. Micsoda örömmel tölt el! Bírok lépni úgy, mint azelőtt! Igaz nem ruganyosan, mint régen, de micsoda jó érzés menni, lépkedni, előrehaladni. Gyakoroltam is amíg a nővér be nem űzött a szobába aludni. Alvás nem is volt, a kíváncsiság ébresztett meg minduntalan álmomból: reggel bírok-e majd menni? Alig jelentkezett be a hajnalodás, én már kinn voltam újabb tudásomat kipróbálni falmentén, a folyosó egész hosszában. A reggeli gyakorlatra már kocsi nélkül mentem le, a várakozó nővérhez, annak nagy felkiáltó szavára, hol a kocsija kérdéssel. Nincsen már kocsi nővér és nem is kell számomra. Na ezt hogy csinálta, kérdezte is kíváncsian? Fel tud menni a lépcsőn? Nem próbáltam, de most megteszem. Már félig a lépcsőn felmentem, mire a nővér: nem úgy lépnek, mindig azzal a lábbal és a másikat utána húzzuk. Én azelőtt is így mentem fel és ezután is így fogok menni. Pár nap multán kértem a hazabocsátásomat, ami meg is történt.
Még egy célom volt ezzel az írássommal: bárkinek, ne adja az Úr, ilyen rokon betege van, csak szorgalmasan beszélgessen vele, nem sajnálgatva a beteget: Tegyen úgy, mintha egészséges emberrel beszélgetni, és kritizálja is, ne sajnálgassa. Ezt azért mondom, mert sok ilyen beteget látogattam meg és mindegyiket lelkileg felvidultan hagytam pihenni, én azt megértem, átéltem és a beteg azt értékelte is. Sokan hálásan jöttek ilyen látogatásom után hozzám nagy köszönettel. Talán itt tévednek a doktorok, mert a betegnek nem magyarázzák el az ezzel járó tüneteket, hogy a pánikból, amit éreznek, kimentsék őket: a betegséget ezzel még jobban megbélyegzik, ami a beteg lelkiállapotára hat. Legyetek egészségesek és maradjatok testvérekhez illően!
26. A rokka
A modernebb változatú rokka lábmeghajtásos, míg az előzője kéztenyérrel lett hajtva és a legrégibbet váltotta fel. A gyapjú, kender és lenfonalak megperdítésének, sodrásának megmunkálására pedig az orsó volt, amit délebb vidéken még nagyon használnak is. El tudná-e mesélni valaki a sok elbeszélt, esti meséket, énekeket, amit a guzsalyas estéken, télvíz idején végig hallgatott? Hányszor tíz kiló gyapjút meg lent fonott fel, hogy abból székelyeink inget, gatyát, meg meleg gyapjúharisnyákat kaphassanak, készítsenek maguknak?
Talán a kender megsodrásának örült legkevésbé a fonónője, mert volt is olyan bajsza, hogy a mesélő Mihály bácsi sem mert már ránézni. Ennek megvan a magyarázata. Mivel a kender keményebb rostú így nem lehet olyan szépen összetikolni és kifésülni. Ezért marad mindig egy keményebb darabka benne, és ha odaér a sodró ujjakhoz nincs már arra szabad új. Kivenni, csomótlanítani így szájukkal segítették ki az ilyen darabkákat, amire a kender megajándékozta a szájat egy kisebb szál kenderrel, ezért voltak bajuszasok.
27. A tekenyő
Azokban a régi időkben mikor még én a Dunában úszkáltam (még nem voltam megszületve), a háziasszonyok otthon gyúrták a tésztát az áldott kenyérnek kézzel faragott tekenyőben. Igen, ez így van, majd minden házban volt ilyesmi, mert akkor voltak, akik a tésztát meg is tudták készíteni meg sütni. Mutassanak húsz asszonyt, aki manapság még Székelyen is megbírja ennek tudományát csinálni a készítéstől a kisütéséig. A hatvanas években láttam egy nagyon délről jövő csoportot, akik tekenyőket készítettek. A szerbek „koritár”-nak nevezik, míg a németek a „Muldenhauer” néven mondják e mesterséget. Kellett is jó minőségű nyárfa, de fűzből is faragták, vájták.
A Dunától délre lakok csinálták, vájták a teknőket, de ügyes székelyeink is ellesték e mesterséget és csináltak is teknőket. A déliek még kisebbeket is faragtak, amelyekben menés közben a kisbabájukat vitték. Milyen régi kifejezés a „Dunába úszkálás”, ami akkor lett mondva, ha a gyerek olyant kérdezett, amire még nem kellett pontos választ kapnia vagy az ő korától régebbi dologról volt szó: „az akkor volt még, amikor te még a Dunában úszkáltál, azután hozott a gólya csak.”
28. A vadőrök
Amilyen leleményesek voltak székelyeink az üvegek külső befonásával, annyira ügyesek voltak annak feltöltésével is. Volt ott azokban, többéves törköly, ami a szendrőiekkel lett megszereztetve, különleges birsalmapálinka, fügepálinka és ilyenekkel tartott valami nem előírt de meghonosulónak látszó versenyféle a Duna mentén. Amikor vadőrútjainkon egy-egy ismert tanyaházban betértünk, meg is lett egyes flaskó szó nélkül nyakalva és a belsejéből, a sokat ígérő nedűből óvatosan kupicázva. Az újra folytatott út már nem volt olyan hideg és a hó sem volt már olyan fárasztó a tovább menésre, a távolabbi tanyákra. Ha ennek a tömör formájú desztilációnak e formája nem volt, akkor a saját termelt szőlő nedűje lett egy nyakas, literesben a pincéjükből vagy kamrájukból felhozva. Volt is majd minden színű szőlőnedv felkínálása. Az újdonságra vágyó tanyavilágiak kérdésére felelgetvén a banyakemencék melegétől felmelegedve adtuk magunkat a közeledő másik tanya fele. Kutya nehéz út volt, amit végig kellet a vadászszabályokkal tenni, nem figyelve az időjárási viszonyokra. Még a karszalaggal megjelölt „néprendőrség” őrjárata is ritkán tette meg körútját a Duna menti három szélyeleink településén, akik a nagy kiöntés után is ragaszkodtak a tájhoz és kinn maradtak még a mai napjainkban is ott eredeti szülőházaikban.