Sztrigyszentgyörgyi telepítés-1910 (I. rész)
1. Előszó
2. Az elnémult harangok vidéke
2. Röviden a falu múltjáról
3. A madéfalvi elindulás.
4. A telepítés története röviden
Előszó
Kezdeti elhatározásom az volt, hogy egy rövid beszámolóban összehasonlítom Sztrigyszentgyörgyöt a bukovinai Józseffalvával. Bár mindkét falu aránylag közel helyezkedik (-dett) el a többi magyar településhez, magárahagyott sorsuk sok mindenben hasonlított: eltűntek a magyarok, a vegyes házasságok száma nőtt, eltűnt az anyanyelv vagy elpocsékolódott az anyai örökség. Sztrigyszentgyörgyön ebben nem csak a telepesek hibásak, hanem azok az illetékesek is, akik őket elfelejtették a telepedéstől eltelt 100 év alatt. Mindazok, akik tehettek volna valamit velük és értük addig, amíg ilyen helyzetbe nem jutnak. A többszörös hatások és ráhatások a sztrigyszentgyörgyi magyar közösségre megtették a magukét, befolyásolták e kis magyar csoport életét.
Kezdődött ez a pusztakaláni kohók megszületésével, amikor nemcsak a füst jutott Sztrigyszentgyörgyre, hanem erdélyi, bánáti és székelyföldi vendégmunkások hada is. Ettől az időponttól számítandó a vegyes házasságok kezdete. Folytatódott László Ferenc lelkész szerint: „…a brazíliai kivándorlás által félelmetesen megtizedelt sztrigyszentgyörgyi filiálé-”val, a trianoni szerződéssel, majd a magyar iskola beszüntetésével és az iskolaépület kisajátításával, a földreformmal, a földek kollektivizálásával, a pusztakaláni új város létrejöttével, amikor Sztrigyszentgyörgy az újonnan létrejött város egy utcájává, nyúlványává alakult, és így van ez napjainkig.
Utam elején, magam sem voltam tudatában annak, hogy rövid idő alatt mennyi anyag fog felgyűlni. Többszörös kiutazásom során, az elbeszélgetések, interjúk és kérdezéskedések eredményeként, a rendelkezésemre álló adatok olyannyira felhalmozódtak, hogy azt leközölni egy cikkben lehetetlennek bizonyult. A tények tömör és száraz felsorolása nemcsak a szerzőnek, de az olvasónak sem ígérkezett volna kellemes tanulmánynak. Később felvetődött az ötlet egy kis összefoglaló kiadására könyv alakban és képekkel.
A beavatottak (és nemcsak) tudjak, hogy az adatok, értesülések begyűjtése ritkán bizonyul olyan súlyos feladatnak, mint azok rendszerezése. Szeretném ezért, ha a leközlendő anyag minél egyszerűbben kerülne bemutatásra. Úgy, mint amilyenek a mai sztrigyszentgyörgyi emberek: egyszerűek, őszinték és közlékenyek, nem feledve a nyíltságot és a barátságosságot sem. Mert ahány házban megfordultam, rövid idő alatt éreztették velem, hogy otthon vagyok. Otthon, mint ahogy őseink (az övék és enyém) otthon voltak és együtt Bukovinában. Nem állíthatom azt, hogy manapság Sztrigyszentgyörgy magyar ajkú lakossága mind Bukovinából származik. De a magva, az igen.
Sztrigyszentgyörgy magyarságának bemutatását az 1910-1912-es telepítéssel kell kezdeni. Ellentétben bizonyos történészek és „fajtáját szerető bukovinai székelyek” kedvenc és megrögzött felfogásával, Sztrigyszentgyörgyön sem történt falualapítás, avagy honfoglalás, csak letelepedés, akárcsak az öt bukovinai magyar falu, Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva esetében is. Bár kevesen, de voltak ott már előttük is. Ezek utólag beolvadtak a letelepedett bukovinai székelyek csoportjába. A Katolikus Egyház gondozásában jelent meg „Claudiopoli”-ban (Kolozsvárt), „a Christo nato” 1844-ben, a „Schematismus venerabilis Cleri diocesis Transilvaniensis”, ahol a „parochia erecta A. 1691 Hátzeg”-hez „in Filialibus” tartózik Szent-György 5 katolikussal (ezt nem kell rossznéven venni a szentgyörgyiektől, mert Piskinek is csak 9 katolikus lakosa volt akkor). Hogy mellettük még éltek reformátusok és oláh jobbágyok, ez valószínű. A történetírás során nemegyszer feljegyzés történt arról az elismert tényről, hogy a magyar földesurak, a XVIII. századtól kezdve inkább kedvelték az olcsó és igénytelen oláh jobbágyakat, mint az önérzetes és szabadságszerető magyarokat. Köztudott, hogy ennek mi lett az eredménye, beleértve a román pópák és anyák segítségét is.
A sztrigyszentgyörgyi telepítésről aránylag kevés az információ. Ők leginkább csak akkor kerültek említésre, mikor az erdélyi telepítésekről, vagy a brazíliai kivándorlásról esett szó. A telepítés körül lezajlott panamázás még felvonta rájuk a világ figyelmét, de utána még az arra illetékesek sem foglalkoztak velük napjainkig. Hosszú idő 100 év. És akkor csodálkozunk, hogy hova jutott Szentgyörgy? Nem! Itt az a csoda, hogy még megvannak és beszélnek magyarul.
Sztrigyszentgyörgyön egy olyan telepítés zajlott le, mely párját ritkítja a magyar történelemben. Ideje erről részleteket bemutatni a nagyközönségnek. És mint utam elején említettem, még egy fehér fátylat fellebbenteni a bukovinai székelység történelméből.
Nos, e rövid előszó után kezdjük el Sztrigyszentgyörgy történetét.
Az elnémult harangok vidéke
A történelem során Hunyad vármegye mindig határvidék volt. Ez néha előnyére szolgált, bár legtöbbször hátráltatta politikai-társadalmi állapotát. Előnye volt a kereskedelem szempontjából, hátráltatva a határok őrzését feltételező költségek miatt és a XVIII. századtól elkezdődött, fokozódó bevándorlások miatt. Az 1848-as forradalom után vérszemet kapott az akkori Nagy Magyarország területén levő kisebbség. Közel 60 év alatt, 1918-ig szinte nem zajlott le olyan gyűlés a budapesti parlamentben, melyen a kisebbség ne követelte volna az úgynevezett jogait. Vonatkozott ez a tulajdonjogokra, a szólásszabadságra, az egyház helyzetére, az iskolákra, sajtókiadásokra. Bár a magyar kormány minden lehető és nem lehető, gyakran a magyarság hátrányára levő jogokat megadott nekik, az elégedetlenség a kisebbség körében nem csökkent, hanem fokozódott. Olyan sajátos helyzetek álltak fenn, mikor a magyar kormány által támogatott és a kisebbség nyelvén íródott sajtó a kormányt támadta, adómegtagadásra, lázadásra szólította fel a kisebbséget. Történelmileg bebizonyosodott, hogy a kormány nem ismerte a végeken fennálló helyzetet, csak a jelentésekből tájékozódott. A meleg irodákban és kényelmes bőrszékekben hozott intézkedések mind erről tanúskodnak.
A magyar kormány csak a XX. század elején kezdett ébredezni, és akkor megpróbálta helyrehozni a XIX. század közepétől kezdődött mulasztásokat. Késő volt már ekkor és a hozott intézkedések ismét a magyarság, főleg e parasztság kárára voltak. Rideg jogászmunkák kerültek ki a magyar törvényházból, melyek legfőbb céljuknak nem a sérelmek orvoslását tekintették, hanem azt, hogy a kisebbség ne tudja valamilyen úton-módon a törvényeket megtámadni és aláásni. Ilyen módon az adózó és államfenntartó népet koldussá tették és kivándorlásra kényszerítették. Jellemző erre az 1894-es V.-ik t.c.jogszabály, mely minden haszontalan témát feldolgoz, csak a leglényegesebbet hagyja ki: a magyar birtokállományban beállt állapotokat, melyeknek helyzete a XIX. század végén katasztrofálisan kétségbeejtő. Hollaky Arthúr, Hunyad vármegyei alispán rendeletet bocsátott ki és információkat kért az arra illetékesektől, hogy mi az oka a nagyfokú, Hunyad megyei kivándorlásnak. Nézzünk meg egy választ:
“Sz.2001/904
Alispán Úr!
A folyó év és hó 7-én kelt 12308 sz. a. rendeletre jelentem, hogy a kivándorlás növekedésének oka a nagy fokú ínség, mely a folyó évi nagy szárazság miatt származott általános termény hiány miatt keletkezett.
Puj, 1904 év október hó 30-án
Török Árpád
főszolgabíró“
A XX. század elején Hunyad megyében már alig léteztek Árpád-kori települések egész községekből tűnt el a magyarság vagy került kissebségbe: Marosillye, Marosnémeti, Dobra, Kőrösbánya, Beregszó, Kéménd, Haró, Magyarbrettye, Tordos, Lozsád, Al-Pestes, Kis-és Nagybarcsa, Rápolt, Algyógy, Bácsi, Alsó- és Felsőszilvás, Alsó- és Felsőszállás, Szászváros, Hátszeg, hogy csak néhányat említsünk meg.
A törvényhozás ekkor hat millió koronát bocsát a kormány rendelkezésére, 50 évre. Ez a magyarság szempontjából veszélyeztettet vidékek megsegítésére kellett volna szolgáljon. Ám ezért is a telepes gazda 4%-os kamatot kellett fizessen. Holott a román országokban egy hold földet lehetett vásárolni egy jól megtermett tyúk árából. Mind az akkori magyar kormány külpolitikája, mind a belpolitikai ügyek rendezése éretlenségről, hogy ne mondjuk rosszindulatról tanúskodik. Bár saját népével szűkmarkú volt, nem lehet ezt állítani róla, ami a kisebbség iránti nagylelkűségét illeti. Hiszen csak a karánsebesi, nagyszebeni, lugosi, balázsfalvi, szamosújvári, nagyváradi román egyháznak, mint kongrua, kárpótlék és különféle segélyekre több mint 11 millió koronát szavazott meg nagyvonalúan. És tette mindezt két évre. Saját fiaival, véreivel uzsoráskodott a magyar állam.
Az állam azt is megakadályozta, hogy a telepes gazda a saját házát eladja. Mit szólhat ehhez a telepes? A bukovinai székelyek leginkább a földhiány miatt hagyták el szülőföldjüket. Most olyan telekhez jutottak, melyet kötelesek megfizetni, de nem rendelkezhetnek vele. Íme a törvénycikk:
„17. § Ha a mindenkori telepesek telepítvényi ingatlanaikat a tulajdonjognak az első telepes nevére történt bekebelezésétől számítandó 15 éven belül másnak mint törvényes leszármazóiknak vagy házastársuknak bármikor elidegeníteni akarnák, ez esetben a kincstárt elővásárlási jog illeti meg; miért is a telep tulajdonjogának a telepes nevére való bekebelezésével egyidejűleg bejegyzendő lesz a magyar királyi kincstár javára az elővásárlási jog is, mely abban áll, hogy ha a telepes telepítvényi ingatlanait a kiszabott 15 éven belül elidegeníteni akarná, köteles ezen ingatlanok megvételével a magyar királyi kincstárt megkínálni, a kincstárnak pedig jogában áll, azon ingatlanokat minden tartozékaival együtt a telepes által vételár fejében már befizetett tőkeösszegek, továbbá az igazolt házépítési költség, vagy ha házépítési kölcsönt adott, ennek tényleg törlesztett részeinek lefizetése mellett megvásárolni és arra vonatkozó tulajdonjogát tehermentesen bekebeleztetni. Joga van azonban ezen így lefizetendő összegből azon hátralékos kamatokat levonni, melyeket a telepes azon évekre, melyekben a telepet bírta, be nem fizetett. - A telepítő kincstár az elővásárlási jog igénybevétele iránt a megkínálástól számított 60 nap alatt nyilatkozni tartozik; - ellenkező esetben elővásárlási joga elenyészett.
A törvényes leszármazóknak vagy a házastársnak történt elidegenítés a telepítő kincstárnak mindenkor bejelentendő.”
A telepeseknek a dolgok ilyen állása nem volt tudomásukra hozva. Ők erről csak akkor értesültek, miután Bukovinában minden ingatlanukat (ingóságukat) pénzzé tették és megjelentek Sztrigyszentgyörgyön. A telepes helyen semmi sem várta őket: sem a megígért házak, sem a gazdasági épületek. Kimérték a földeket és a Jóisten gondjára bízták őket.
És még valami az 1894-es törvénycikkből. Ennek 26. § szerint a mesteremberek eleve ki voltak zárva a telepítésből: ”ezen törvény mezőgazdasággal foglalkozó telepesekről intézkedvén, iparos munkások telepítésére nem alkalmazható”. Egyszóval ha volt köztük kovács, asztalos, bognár, fazekas, ács, cipész, szűcs, stb. az nem telepedhetett!
Kiket szemelt ki a magyar kormány a Hunyad megyei telepítésre? Azokat a keleti határ mentén élő magyarokat, akikről a XIX. század végéig jóformán tudomásuk sem volt. Akkor hívta fel rájuk a figyelmet az istensegítsi születésű László Mihály a „Keleti testvéreink” című írásával. Egyáltalán nem, vagy tévesen ismerték a bukovinai magyarok eredetét: egyesek azt hittek róluk, hogy a honfoglalástól maradtak ott, mások, hogy Rákóczy fejedelem bujdosó kurucai.
A Hunyad megyei telepítés hivatva volt az itteni magyarságot megerősíteni. Mégis, nem az új telepek létrehozása lett volna szükséges. A történelem bebizonyította, hogy a fennálló, de pusztulásra ítélt, még meglevő magyar helységek szorultak volna megerősítésre, olyan módon, hogy ezek a magyar néphez, ennek történelméhez kapcsolódjanak. Meg lehetett volna erősíteni a Beregszó – Haró - Kéménd – Rápolt vonalat, vagy a Dobra – Marosillye - Marosnémeti sávot. A bukovinai székelyeknek nagyobb erőfeszítésbe került megélni az új telepeken, mint Bukovinában. Minden energiájuk a földek megdolgozására, az adók, a kamatok kifizetésére összpontosult. Az akkori kormányt nem a telepesek életszínvonala, művelődése, a tanügyi gondok érdekelték, hanem az adók beszedése. Egyszerűen letelepítették őket, és csak akkor emlékeztek meg róluk, amikor pénzbeszedésről jött a szó, vagy amikor kitört az I. világháború és szükség volt ágyútöltelékre. Az eredmény: rengeteg özvegy, még több árva, akikről senki sem gondoskodott, gazdasági lezüllés és az a tény, hogy végül is Romániába telepedtek. Csak a telepesek kitűnő életképessége, munkaereje, kitartása és a mezőgazdasághoz való, vele született szakértése érte el azt, hogy mégis, a mai napig megmaradtak
A Hunyad megyei telepítések szempontjából, mondhatni Déva volt a legszerencsésebb helyzetben, mégis a helyes és erkölcsileg korrekt telepítéskor megengedhetetlen az olyan, mint a Déván alakult zsellértelep. Azonban Déva kivételével a többi telep keserves helyzetbe került. Saját költségen vásároltak földeket, 30-50-év alatt voltak kötelesek törleszteni kamattal Elhelyezésük is meggondolkoztató. Sztrigyszentgyörgytől távol esik minden magyar település, román falvakkal volt körbevéve, a földek is rossz minőségűek. Csernakeresztúron 396 a román és 159 magyarul alig beszélő református közé hoztak megközelítőleg 700 tiszta katolikus személyt. Vajdahunyad pedig…Vajon mihez akartak kezdeni a behozott 19 családdal és 93 személlyel? Mennyire erősítette ez az ottani magyarságot? Pedig a mostoha körülmények között is kitettek a telepesek magukért. Nézzük át kissé a statisztikát:
Helység Telepedett Bejött család/személy 1940-ben család/személy Növekedés%-ban
Déva 1889-1892, 1910 99/589 425/2220 370%
Csernakeresztúr 1911 113/680 224/1074 158%
Sztrigyszentgyörgy 1910 52/350 332 személy 100%
Vajdahunyad 1892 19/93 450 személy 484%
Sztrigyszentgyörgy esetében az adatok helyesek. Hiszen a betelepedett 350 személyből 1922-25 között 180 ember elhagyta a falut. Így a visszamaradt 170 ember száma 332-re nőtte ki magát csekély húsz év alatt, egyszóval megkétszereződött. A négy telepítés átlagos évi szaporulata 6, 2%, míg Magyarországon 1850-1910 között nem haladta meg a 0,11-1,03%-ot.
Röviden a falu múltjáról
Sztrigyszentgyörgy az azonos nevű folyó, vagy ahogy a helybeliek mondják „a patak” mentén helyezkedik el, ezzel párhuzamosan, észak-dél irányban. Pusztakalán közigazgatásához tartozik, ennek Újvaros nevű részével van egybenőve. A Piski-Petrozsény útvonalon lehet a falut megközelíteni, a DN 66-os úton. Nagyobb városok közelében fekszik, Piskitől 17, Vajdahunyadtól 13, Hátszegtől 21 kilométer távolságra, tengerszinti átlagmagassága 230 méter. Alacsony, enyhe dombok karolják körül, egyedül a Magura csúcs az, amelyik „kimagaslik” 590 méterre. Gyönyörű kilátás nyílik a faluból minden égtáj felé: keleten a szászsebesi havasok, nyugatra Gyalár község, délen a Retyezát büszke csúcsai, északon az Érchegység vonalai simogatják szemünket.
A vidék már régen lakott volt, ezt bizonyítják e Dévai Múzeumban taláható leletek, amelyek i.e. 5500-3500-ból származnak. A bronzkor is nyomot hagyott a vidéken, ebből az időből fejszék, balták különböző karperecek maradtak fenn.
Első okleveles említése a falunak 1377-ből származik, amikor a Tengewrg néven kerül feljegyzésre. Az írásos megnevezés időnként változik, 1440-ben Zenthgerg, 1472-ben Zenthgyergy, 1498-ban pedig Zentgerg a neve. Legrégibb épülete egy kőtemplom, a mai román részen. A templomok középkori eredetét egyrészt az oklevelek, másrészt és főképpen a stílust hordozó kövek, különösen a román és gótikus koriak bizonyítják. Nagyon sok templom középkori eredetéről a templomok védőszentjei vallanak. I. Bélától és Szent Lászlótól kezdve a települések is a védőszentjeikről kapták nevüket. Szent László megszabta azt is, mely ünnepeket kell megünnepelni. Az erre vonatkozó dekrétumban felsorolt szentek templomai a legrégebbiek közé sorolhatók; Szent István vértanú, Szent János apostol, Szent György, Szentkereszt, Szent Mihály, stb.
A település Szent György tiszteletére szentelt templomának nevét őrzi. Kőtemploma a XIII-ik század II-ik felében épült, egy előző századból származó fatemplom helyén, melynek temetőjében II. Béla korabeli pénz és erre a korra jellemző egyéb tárgy (az egykori katolikus lakosság emlékei) a XII. század első feléből (1131-1141) kerültek felszínre. A templom szentélye XVIII. századi toldás, rövid hajójának nyugati végén kis harangtorony van, ennek keleti oldalán egy felirat megörökíti az építtető Laczkó ispán nevét. A templom eredeti freskóinak felirata a XV. századi kegyuraságok emlékét őrzik, 1315-ben és a XV. században újítják.
Középkori katolikus lakói a reformáció idején reformátusok lesznek, a templommal együtt. A XVIII. században református filia . A XIX. század elején (1809) a református egyház eladja a templomot a görög-keleti egyháznak, mivel hívei elapadnak.
Sztrigyszentgyörgy mai katolikus temploma 1935-ben épült, a bukovinai székelyek összetartása eredményeként.
A bukovinai székely telepesek, az otthoni (bukovinai) szokásukhoz híven, a falut egy hosszú utcában alkották meg, és ez a mai faluközpontban is észrevehető. A szájhagyomány szerint, a románság házaitól a Baricsa-patak választotta el, ma is ezen kell átkelni, hogy a faluba jussunk.
Antal János és Salamon Zsófia családja
A madéfalvi elindulás
Sorsuk, az 1910-ben Sztrigyszentgyörgyre letelepült bukovinai magyarokoknak, a Székelyföldön lezajlott XVIII. századi eseményekkel kapcsolatos. A járványok, szegénység, katonaság következtében, a székely nép jelentős töredéke elhagyta hazáját, és Moldvában, a bojárok földjein talált menedéket. Itt alapítottak falvakat (Pusztina, Frumósza, Lészped), betelepedtek a régi, „Etelkuzu”-ban meghúzódott magyar falvakba (Diószén, Klézsa, Forrófalva), vagy a románokkal alkottak közösen falvakat, főleg a Tatros, Tázló és Beszterce folyók mentén.
Az osztrák-török megegyezés során, 1774. decemberében, Bukovina területe a Habsburgok tulajdonába ment át. A gyéren lakott terület benépesítésére, az osztrák kormány (Splényi tábornok, Bukovina katonai-, és polgári kormányzója vezetésével) elindította a moldvai székelyek Bukovinába való áttelepítését, 1776-1777-es években. Előzőleg, a moldvai székelyek (László János feljegyzései szerint - a dédnagyapja „Aranykorona” nevű imakönyvének a tábláján (fedelén) - egy hattagú „comissio”-t küldtek Bukovinába, Istensegíts vidékére, Tamás Albert zamackói (Szamoska) bíró vezetésével, a települési viszonyok és a földek minőségének megtekintésére. Jó földeket találva, és a német hatóságok jóindulatát is tapasztalva, a Moldvában szétszóródott magyarok megalkották Istensegíts (a szolka-i kolostor birtokán) és Fogadjisten (az ilişeşti-i kolostor földjein) nevű falvakat. Az elkövetkezendő tíz évben még alakult három telepesközség: Hadikfalva (1785), Józseffalva (1785) és Andrásfalva (1786).
A kezdeti és időnkénti nehézségeket leküzdve (járványok, éhezés, szárazság), a székelyek nagyon megszerették új hazájukat. Saját bevallásuk szerint, az osztrák uralom alatt jó sorsuk volt: „nem bántották őket nyelvükben, vallásukban vagy kultúrájukban. Saját papjaik és tanítóik voltak, magyarul vezetett községi, illetve állami iskolájuk alatt fejlődtek” Az osztrákok csendes , békés és megértő uralmáról a legnagyobb elismeréssel emlékeztek meg.
Idővel, gazdasági és jogi okok miatt, a XIX. században megkezdődött az elvándorlás-telepedés Bukovinából. Kényszerültek tömegesen elhagyni Bukovinát és jutott belőlük 1878-tól kezdve, Boszniába, a Bánátba, Erdélybe, Észak-, és Dél-Amerikába.
A kivándorlási jelenség lefolyása három időszakra osztható be:
1. A kevéssé vagy egyáltalán nem szervezett kivándorlás (1878-1883)
2. A többé-kevésbé szervezett kivándorlás (1883-1910)
3. A magánúton levezetett kivándorlás (1910-1911)
Az utóbbi nem volt államilag szervezett-támogatott, így a telepesek ki voltak szolgáltatva a lelkiismeretlen ügynök kényének-kedvének.
A kivándorlásra, mint jelenségre, akkori magyar kormány csak néhány év múlva figyelt fel (1880), majd egyezséget kötött az osztrák kormánnyal (1883.) állami telepítések megszervezésére. Így jött létre Hunyad megyében a dévai és a vajdahunyadi telepítés. Ezek valamennyien életképesnek bizonyultak. Közben folytak a magánjellegű telepítések. Nagyokat ígérő, de ezeket az ígéreteket soha be nem tartó ügynökök járták be Bukovina magyar falvait. „A magyar hazafias ügy” jelszóval döngették mellüket, ezzel takarták üzleti számításaikat. Az ügy ilyen lefolyásának híre Bécsig is eljutott. Egy bécsi világlap is közölte az esetet, majd a leleplezéseket átvette a „Pesti Hírlap” is.
A szóban forgó botrányos telepítés a sztrigyszentgyörgyi és a csernakeresztúri volt. Az újságok által kiderített dolgok kissé ráijesztettek a telepítő bizottságra, ám nem hagytak fel üzelmeikkel, csak óvatosabbak lettek.
A szegény, jóhiszemű és magára hagyott népet nem volt nehéz becsapni. Így folyt le a magánjellegű sztrigyszentgyörgyi telepítés 1910-1912-ben, ahol annyi visszaélés történt a birtokok adás-vétele, de főként a kifizetése körül, hogy lehetetlen volt már akkor, mindenre fényt deríteni.
Kettős esküvő Sztrigyszentgyörgyön
A telepítés története röviden
A telepítés főszereplője Szabó Imre Magyar Királyi Pénzügyi Számtiszt, egy dévai telepes gazda fia, aki saját bevallása szerint „alapos csángóismerő”. Annak a bizottságnak volt egyik tagja, amely Szász István kolozsvári magyar királyi telepítési felügyelővel, a dévai hozzátelepítéshez 1909-ben, néhány gazdát Bukovinában kiválasztott.
Ez alkalommal a bukovinai magyar falvakat végigjárva, személyesen szerzett tapasztalatot arról a nagy hazavándorlási vágyról, mely az ott élő magyarokat 1883-tól fűtötte. Tisztában volt azzal is, hogy a telepítésre megvásárolt birtokokat egyhamar nem fogja a kincstár betelepíteni. Ezért dr. nagybarcsai Barcsai Andor, akkori országgyűlési képviselővel társulva, a megszakadt településeknek a magánúton való folytatását tűztek ki célul. A cél jó kampányötletnek bizonyult 1910-ben, dr. Barcsai Andornak képviselővé választására, a dévai telepesek részéről.
Mint említettem, Szabó Imre dévai állami tisztviselő 1909-1910 év folyamán megjelent Bukovina magyar falvaiban. Hazafias hangú nyilatkozataival, olyan állításaival, melyeket valószínűleg ő maga sem hitt, súlyos, de be nem váltott ígéreteivel, kivándorlásra buzdította az arra amúgy is hajlamos ottani atyafiakat. Miután erdélyi, állami „csángó-telepekről” igen kedvező hírek érkeztek Bukovinába, a lakosság tömegesen jelentkezett áttelepítés céljából. Annál is inkább, mert Szabó Imre úr biztosította őket, hogy az általa intézett telepítés is állami felügyelet alatt történik. Szabó Imre és Dr. Barcsay Andor országgyűlési képviselő vezetése alatt telepítő bizottság alakul, melynek Sztrigyszentgyörgyön megbízottai illetve képviselői: Farkas Béla közjegyző és Rádu János állami elemi iskolai tanító voltak. Telepítés céljaira összevásárolták a helyi és környékbeli földbirtokosoktól a Sztrigyszentgyörgyön megszerezhető földeket (Szoboszlay Dénes, Barcsay, Papp Jenő, Buda Gyula-féle birtokok). A megvásárolt birtok egy részét a telepítés vezetői kéz alatt kicserélték a sztrigyszentgyörgyi román parasztok kisebb, rosszabb minőségű birtokaival. A románok, köztük a különben igen jóindulatú pap is, örömest kaptak az alkalmon (mint általában mindig), mert ilyenformán a kavicsos, bokros, részben alig hasznavehető birtokaikat is váratlanul jó földdel cserélhették ki.
Így például a Sztrigy folyó partján levő hosszú házsor is, melyet a bukovinai székelyek laknak ilyen kicserélt birtokon fekszik. Ez utóbbi cserének kétségtelenül csak annyi előnye volt, hogy a telepnek ez a része gyönyörű szép helyen nyert elhelyezést, a község területén, illetve a régi község házainak folytatásában. Hamarosan tapasztalták a telepesek, hogy telkeik rendkívül vizenyősek, konyhakertjük talaja pedig tele van kaviccsal, ezért kertjüknek igen kevés hasznát veszik. Ugyanakkor a telepítő bizottság által kicserélt, de eredetileg a székelyek részére vásárolt földeken, mások akár vagon-számra termelhetik a káposztát, zöldségeket, stb. Az elégedetlenkedéshez hozzájárult még az is, hogy a házak felépítésénél is, például a tégla beszerzésénél, stb. számos visszaélés történt.
Az 50 évre előírt részletfizetési feltételeket a telepesek eléggé nehéznek, súlyosnak találták. A székelyek meglepődve vették észre, hogy itt nem állami telepítésről van szó, hanem egy telepítő magán-bizottság kénye-kedvének vannak kiszolgáltatva. A magyar állam ugyanis abban az időben már nem igen foglalkozott a telepítések ügyével. Mint a későbbi fejlemények is igazolták, akkor már minden állam, jobb ügyhöz méltó buzgósággal a nagy leszámolásra (világháborúra) készült. Erre fordították minden gondjukat és felesleges pénzüket. Úgy látszik Szabó Imre is tett lépéseket az illetékes minisztériumban a sztrigyszentgyörgyi telepítés költségeinek fedezése céljából, de ott elutasították kérését. Csak egy állami támogatású bank (Hitelszövetkezet) igénybevételét ajánlotta a Minisztérium, „mert fedezet nincs ilyen célokra, egy fillér sem, sajnos a hadihajókra kell”- írja Szabó Imre 1911. június 20-án Jancsó Ernő piskii főespereshez intézett levelében.
A megvásárolt telepes birtok két legértékesebb gyöngyét a sztrigyszentgyörgyi Szoboszlay-féle nemesi kúria szép, masszív épülettel s több, mint 3 hold értékes belsőséggel és a bacalári (Băţălari), ugyancsak nemesi kúria képezte. A székelyek szerették volna a sztrigyszentgyörgyi Szoboszlay-féle nemesi kúriát (melynek akkori értékben félmillió korona volt az ára) a római katolikus egyház részére megtartani. Hisz a telepesek mind római katolikus vallásúak voltak. Akár templomnak, iskolának vagy plébániának rendkívüli alkalmas épület, eszményi hely lett volna. Ez a nagy értékű épület és belsőség ellenőrizhetetlen módon Rádu János sztrigyszentgyörgyi állami elemi tanító birtokába jutott. Ő annak idején nagybuzgalmú telepítőnek adta ki magát, s egyik fő tagja volt a lelkesen dolgozó telepítő bizottságnak. Később (aránylag későn) a székelyeknek is kinyílt a szemük, s lépéseket tettek a fenn említett belsőség visszanyerésére. Rádu János látva a veszélyt, néhány ezer elértéktelenedett magyar koronával kifizette a telepeseket (ellentétben a félmillió korona értékkel). Ezek az összeget elfogadták, annál is inkább, mert nézetük szerint az akkor már korrupt rendszer miatt már úgysem tudtak volna joguknak érvényt szerezni. A ballépést már nem lehetett jóvátenni, úszni kellett az árral. Hasonló sorsra jutott a bacalári nemesi belsőség és kúria is, mely a telepítő bizottság egy másik tagjának, Farkas Béla sztrigyszentgyörgyi közjegyzőnek a birtokába került. Utólag ő a birtokot a román parasztoknak eladta.
A bukovinai székelyek szomorú szívvel, méltatlankodva és megbotránkozással, de tehetetlenül nézték az ő kárukra történő jelenségeket. Egyetlen jóakaratú vezetőt sem láttak maguk körül, kihez bizalommal fordulhattak volna panaszaikkal és nem csekély nehézségeikkel. Egyhangúan kezdtek ekkor elégedetlenkedni. Mint ízig-vérig jó katolikusok, bizalommal értesítették minden egyes esetben lelkipásztorukat, Jancsó Ernő piskii főesperest. Számos panaszlevelet intéztek hozzá, s a telepítő bizottság üzelmeivel szemben pártfogasát s ügyük „jóakaratú figyelemmel kísérését” kérték. Tudtommal egyedül a főesperes úr volt az, aki akart és segített is rajtuk. Tőle telhetően küszködött érdekükben, bár a Sztrigyszentgyörgytől 18 km.-re lakó és túlságosan elfoglalt esperesnek eléggé korlátolt volt a hatalma, ami a segítséget illeti. Kár, hogy a szentgyörgyi telepítés befejezésekor, amikor számuk megközelítette az 500-at, nem volt saját papjuk, aki segítségükre, védelmükre kelt volna.
A telepítésnél történt csalásokról nehéz tiszta képet alkotni. Ezért szóról-szóra közlünk néhány levet vagy részletet belőlük, valamint a felvett jegyzőkönyvekből is párat. Ezeket az elkeseredett sztrigyszentgyörgyi telepesek küldték Jancsó főespereshez, illetve László János dévai telepeshez.
A bukovinai székely-csángó családok visszatelepítése az eredeti terv szerint nagyvonalúnak ígérkezett. 1910 év folyamán, pl. 237 bukovinai és részben már Boszniába költözött székely-csángó család Sztrigyszentgyörgyre, Fehérvízre (románul Râu Alb), Felsőszálláspatakra (Sălaşul de Sus) és Pujra (Pui) való telepítését vették tervbe. A szép és életrevaló terv megvalósulását elsősorban pénzügyi nehézségek akadályozták meg.
Források:
1. Fond Prefectura Jud. Hunedoara - 2001/904
2. 1894-es t. c. 14. § „A földművelésügyi miniszter jogosítva van a telepeseknek eladott területek vételárát a törlesztési szabályok megtartása mellett 4%-os kamattal egészben vagy részben leszámítoltatni; de úgy, hogy a kincstárt, illetőleg az alapot, semmi jótállás ne terhelje.”A korabeli okmányokból az derül ki, hogy a kamat 5% volt.
3. Dr. Meskó Miklós - Adatok és megjegyzések a Déva, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és vajdahunyadi székely-csángó telepítésekhez. Székely füzetek 2-ik szám, 1996. június 28.
4. Györffy - Az Árpádkor. 1978, III. kötet, 299. oldal
5. Dr. Mátyás Vilmos- Utazások Erdélybe, Panoráma kiadó, 1977, 215. oldal.
6. Benkő J: Transsilvania 1981, II. 183, Kitid anyaegyházhoz tartozva
7. D. Hrenciuc - Maghiarii din Bucovina, Princeps Edit, 2006, Iasi, 23.oldal
8. László Ferenc - Historia Parochiae respective expositurae rom.cath. Pusztakalanensis.
9. Id. Burján István adatközlőm, 2006. decemberében.
10. László János nagyapám kiadatlan, számozatlan gépelt írása (tulajdonomban)