Biszak István: székelykevei életképek (II.)

2016. 05. 10. 12:02. Biszak István:
„Valahogyan olyan kedvvesztett lettem, igaz az utolsó három írásomat a Hadikfalvi csoportban írtam, mert felvettek közéjük és illendő volt a bemutatkozásom után megemlíteni az ősbukovinaiak kiköltözését és az ide betelepülésükkel járó történetüket, de még nagyon a kezdeténél vagyok, mert csak három A'4-es lapot írtam. Üdvözletünk mindkettőtöknek, s ha nem sietsz az árvalányhajból nem bírsz szedni.”

29. A guzsalyos
30. A székelykeveiek rét- és vadállománya
31. A Székelykeve falu melletti szőlősök
32. Utazás a gát felé és a természet megismerése
33. A teraszomról nézve ellátok… (faültetés)
34. A Borsosok és Marvlyov tanyája a Dunához közel
35. Gyökérszedés a székelykevei aljban
36. Papadács, a repülő-csípő állatka
37. A székelykevei Szent István búcsú
38. A székelyek helyesírása
39. A jégverem
40. Kritika a székelyekhez
41. Mária Terézia hídja
42. A dévai székely rokonok
43. Cserépégetés
44. A kirajzás
45. A klasszikus, régi módi cséplés
46. Karácsonyi huszárok
47. A nádvágás
48. Önkritika a könyvírásról
49. A Szakadó
50. Biszak István a Szakadónál
51. Átkelés a befagyott Dunán
52. A kender termesztése
53. A kenderáztatás

   29. A guzsalyos
   Közeledik az este, van-e kedvetek egy estét nálunk Székelykevén guzsalyasban tölteni? Olyanban, mint azt évekkel ezelőtt tették őseink, és mi, mint gyerekek szabad volt velük menjünk, mert ez sem volt mindig megengedve számunkra. Függött ez az időjárástól meg a témakörtől. Mi is az a fogalom, hogy GUZSALYAS?
   Ahogyan megértettem és magyarázatot kaptam az olvasottakon keresztül, egy megszervezett családi vagy ismeretes kör gyülekezése minden este, egy másik csoporttag házánál, amely vendégfogadó képében szerepelt. A kifejezés a GUZSALY szóból ered. Ez egy fonóalkalmatosság volt a legkezdetlegesebb formájában. Egy megdolgozott gömbölyű rúdra olyan 1-1.20 m magasságra egy lapos kiszélesített deszkaformaság volt ráerősítve, amelyre egy estére való fonómennyiségű kender, len vagy gyapjú lett ráerősítve, nem túl szorosan, de lágyan sem túlságosan. Az est beálltával, más szórakozási lehetőség nem lévén, a megbeszélt háznál gyülekeztek a meginvitált házaspárok elbeszélgetésekre, kézimunkákra vagy azok megegyezésére. Csatlakozzunk egy ilyen házastárshoz és menjünk velük a megjelölt házhoz.
   A hótól eltakarított járdákon csúszkálódva haladunk. A hideg, csípős fagy az orrokat is mardossa, tüsszentésre késztetné a haladót, majd köszönésre figyel fel a gyalogos, a csúszós útjából. Egy másik guzsalyasba hívott csoport találkozása lett elmenőben egymással, kérdezvén: ti hova, kihez? Válasz után már mindenki ment a megnevezett házhoz, amely ha nem is ragyogóan, de pislákoló fénnyel világítva is volt. Az ablakon bejelentkezett és ment is a meleg szobába, miután a havat magáról leverte. A meleggel kijött illat már árulkodott is az elkészített finomságokról. Na, itt ne legyünk magasan az elvárással, sem kelt kalács, sem másféle krémesek nem lettek készítve. Helyelfoglalása után mindenki kezdett volna a saját guzsalyas munkájának, ám a gazdasszony közbeszólása megállította a készülődést. Ha már összegyűltünk erre az estére, kezdjük azt meg azzal, amit készítetünk mára. Jött a főtt búza meg az őshazából jól ismert „csinkvándi” kukorica megfőzött állapotában. Ennek főzésénél egy szelet cukorrépa lett belefőzve, megadván az édeskés ízét annak. Volt is csend, míg a mennyiség el nem fogyott és ment a fonás megkezdése, vagy a csircsei csoportba Nagy Mihály bácsi meséi, elbeszélései: a doberdói csata katasztrófájának és a galíciai frontra szállítás, a Bukovinába beszállásozott egységének székelyeink őseivel való megismerkedése. Nagy szemekkel néztük, hogy lehet annyi év után újra ismert rokonneveket hallanunk egy olyan távoli nem ismert földrészről?
   Nekem akkor nem volt semmi ismeretes azokban, hiszen gyermek voltam. Azonban bennem fel lett a kíváncsiság nagyon is ébresztve. Minden elbeszélt dolgot megjegyeztünk magunknak, emlegetve ezeket még a nem guzsalyas időkben is. .Az este befejeztével már a másnap esti új guzsalyas ház lett megjelölve és az egész csoport invitálva arra. A közelgő disznóvágás is említésre került két koma által. Ennek megismertetését más alkalomra tesszük, mert megterheli a nehéz étel estére a szervezetet, és mert még rémálom is lehet.

   30. A Székelykevei rét és vad állománya
   Jó napot székelyek!
  Nemrég a természetbe kerestem valami változást és nézd, majd 30 év után újra őzeket látok a nyomáson. Mi lehet ennek az oka? Mikor végig figyelem jobban a láthatárt, látom amint a hántúton legalább 15 gépkocsi indul meg a Dunára vezető további úton, s nemsokára a learatott kukorica földekről füstfelhők emelkednek a magasba. Erről a területről szaladtak át az őzek a mi határunkba. Szép volt őket nézni, jól kifejlődött állatok és a 4 közül három már a májusban kis őzgidákkal fogja megajándékozni a természetet.
  A 75-es években még a tőlem 150 métere lévő téli etetőkből ettek a havas és fagyos időszakokban, de a következő években már mással etették őket: hol söréttel, hol meg éles golyókkal, így amennyire megfogytak, annyira el is vadultak erről a vidékről. Minden megváltozott még a vadápolás is és azok tenyésztése. A mezei nyulak sem maradnak egy helyben, ha embert látnak, és a vadászlatinba is ismert a kifejezés: „játszanak a nyulak.” Mintha kalendárumi pontossággal tudnák az időt. Most tilalom van ránk.

   31. A Székelykeve melletti szőlősök
  Miután a reggeli honlapot megnéztem nagyon is szürke időt láttam benne, így jobbnak találtam ha egy kis természetismerettel foglalkozom míg a napsugár betekint közénk és felolvasztja azt a hideg, deres közérzetünket. Kevevár irányában haladva eszembe jutottak a szép terméssel lévő, holdszámra ültetett és karbantartott szőlősök. Hová is lettek? Na nézzük csak megvannak e az emlékezetemben még a sorban lévő tulajdonosok akik ilyen időkben hosszú kocsikkal és szüretelőkkel mentek a földjükhöz szüretre.
  A falu első szőlőse a Kelemen Sebestyéné volt, majd a Korodi Antal, utána következtek a Komáromi János, a Gancsov Iván, a Huber Iván bácsié, a Sebestyén, majd a Kuzsner féle szőlős. Párszáz méterrel arrább a Fehér, Szúnyog félék. Most nincs semmi csak a gondosan felszántott földek. Mi is lett a sorsuk a szőlősőknek? Egy téves rendelet.
  Az akkor korrektül fizetett adó tetejére, amit a földekre fizettek holdjáról, ráakarták értékelni még tőkéjéről a három dináros tőkeadót. Ere már délután megindult ki a fejszések csoportja úgy, hogy a másnapi napra kiszállt bizottság már a tőke kazalokat bírta megszemlélni, nagy keserű szájjal hagyván végezetlenül a tőkék számlálását.
  Volt is nagy visszhangja ennek és nagy büntetési ígéret e rendelet meghozójára, de megette a farkas a bárányt, mondja az erre járó kifejezés. Senkinek nem lett bántódása a kivágott tőkéken kívül, bánatukra a székelykeveiknek, akik ezután a Szendrő városában bírták bevásárolni borukat a lakodalmakra. A környéken nem is maradott sok szőlős, talán a homokdombi Fejértelepen az erős KADÁRKA, de kell is arra az erősen fújó Kosava szélre, meg a vaddisznóra lesben éjjelező lesipuskásokra. Na akkor legyen érvényes az a: In vino veritas, hol terem a bor? Az üzletben szépen palackozva, különféle termelőtől, kedv szerinti választásra.

   32. Utazás a gát felé és a természet megismerése
   Jó napot székely testvérek! Csak kívánni bírom nektek a szép napot, mert olyan jó őszies szemerkélő, esős idő van, hogy rövid séta után, olvasván a beírottakat az Aldunáról, kérdezem magamat, más Aldunáról beszélünk, vagy már nem vagyok ott az Aldunai települések egyik lakója? Éppen ez az időjárás felelne meg arra, hogy benneteket gondolatba megismertesselek azzal a vidékkel, mert látom ott közületek nem volt senki sem a főutakon kívül és ez mennyire is más, mint amiről a mindig is beszélt őstelepülések szólnak.
   Na, több mint száz év után a több oda vezető utakból egyet választok számotokra, a legkönnyebbet, járhatóbbat. Itt, a jól aszfaltérozott műút le a Duna közelében vezető út, a kissé több kanyarral, de jó utazható a dunai gátig. A gáton a közlekedés igenis tilos csak előre megengedett jelentéssel lehet ott közlekedni gépkocsival vagy más közlekedési járművel. Na itt ugyancsak a lábbusszal a további menet, kívánság szerint Sándoregyháza felé vagy a volt székelykevei településhez. A könnyebb járhatóság kedvéért és kilátásért a gáton maradunk, keresvén a megszemlélni valót.
Balra a természettől visszavett nádtenger a lakosaival, amelyeket jobb nem zavarni, van különböző fajtájuk, akik nem szeretik, ha zavart okoznak megszokott életükben. Félködös, párás, nedves a levegő, kissé eltakarja a kilátást, miden lépés után a lábbeli vastagodik egy újabb cipőtalppal, amitől nehéz megszabadulni. Jobbra a gátról az egymás után meglévő kubikgödrök, amiből a gát lett építve és a nagy kiterjedésű árvízterület, mely az áradás vizének adott helyett, tele a beültetett fűzesekkel, szinte kiirthatatlanok, tele hallal, meg hűlőkkel. A vegetációval benőtt területen sokat nem találunk a volt Ráday székely őstelepülésből eltakarja a nád meg a benőtt vadszőlő, szederindákkal.
   A további behatolás ilyen helyekre csak vadászkísérettel ajánlatos, így jobb a gátat vízmentén kísérni a nagy gátáttörés helyéhez és közben találkozunk az éber gátőrrel a 7-es számú őrháznál. Ha székelykevei hamarabb folytathatjuk utunkat, ellenben csak a bekérdezés után lehet tovább haladnunk, míg el nem érjük a fertály nevezetű tanyai települést, és nézd, ha ismered az ott élő embereket, magyar ajkú is van közöttük. A legismertebb az ott lakok közül a Gyarmati Mihály volt, aki halászkodott is, míg az ötödik kontinensre ki nem vándorolt. Itt a gátszakadási helyen a SZAKADÓ, amelyet a Csantavéri Dudás Károly írt meg a könyvében. Itt van a székelység relikvája, amit már nem sokan ismernek. Erre, ha valamelyik idelátogató megfelel, kebelre is van fogadva az itt élőktől, az ismeri is az itteni helyzetet. Persze ez a megtekintés, pontos helyzet felmérés egy órai szemlélkezési időben kerülne, ha nincs nagy vízállás, de akkor is meglehet ezt tenni, ha van csónakhasználati lehetőség. Erre a helyre megvan a két másik lehetőség a beutazásra, egész a tetthelyig, könnyebb és sármentesebb.
   Régebben a Csoti Imre tanya adta meg a lélekvigasztalót e helyek megtekintésénél. Azok utódai még foglalkoznak is e megtekintések lehetőségével, kivált a legfiatalabb Imre, aki már régóta filmez és fotózik e tájon. Itt ujra ráakadnak a „Jegenyés” titokkal amit ránk hagytak az őseink, a tölgyfák rejtélyével. Innen azután az Ókevevári vár maradványait lehet megtekinteni a vámházzal és a kikötővel, esetleg az ismert Jókai írókirályunk „senki szigetével” amihez csónakra lesz szükségünk. A lehetőség fennáll a távoli partról nézése is de nem nagyon látni a részleteket.
A jobboldalon a „KULICS VÁRA” van félig a mocsárral behordva és csak télvíz idején látható belőle valamennyi, ellenben jó a SZENDRŐ várával megismerkedni, a JEZAVA folyócska és Duna között, amelyet a Hunyadi, három ízben is visszafoglalt a töröktől azt visszaadván a Bránkovicsnak. Itt a lehetőség a szendrői borospince terméke meglátogatásáról és a palackok, tartalma megkóstolására, meg ha estére is ott akar a látogató lenni van is annyi választék a különlegességek megismerésére, a rengeteg rostélyossal. Szinte nem kívánkozik az ember el onnan, mikor még a gombos harmonika a DALLAPE, elkezdi az egynyolcados hangokkal és rátér a mi ismertebb zenénkre és milyen csoda, nincs vége a magyar nóták zenélésére, mihelyt megsejtik kik a vendéglátogatók. Testvérek, ha erre jártok, akkor jó szórakozást kívánok nektek a telepek megismeréséhez és a környék megtekintéséhez és még szép napot mindannyiatoknak. Az aldunai.

   33. A teraszomról délre nézve, ellátok a Duna…
   A mai szép, napsugaras idő kicsalogatott a természetbe. A teraszomról délre nézve, ellátok a Duna jobb oldalára is, igaz úgy 8-9 km-re, de a Szendrő várának házai jól láthatok és eszembe jutott, régebben nem volt ennyire látható, persze az erdő nincs ott ami eltakarta.
Majd harminc év kellett ahhoz, hogy kikutassam miként is lett annak a három erdőnek a születése meg veszte. A Moravicán élő anyai unokabátyám utolsó látogatása idején, hosszabb társalgásunk után, a kérdésemre az erdőről azt mondotta. Na öcsém, én neked megmondom most, elmesélem, hiszen hallottam, hogy rég óta ilyesmit keresel.
   A nagy árvíz után, amikor a szakadó áttörte a gátat és árvíz lett Gyurgyovától egészen a mi partunkig (a Pannontenger utolsó vízterülete, a Dunához leapadó része, Hertelendyfalvától le a Kevevári kikötöig). Akkor lett kimérve a Székelykevei település helye, három szomszédos falvak használt vagy kevésbé használt földterületükből. Ez a három település, északról a Homokbálványos, Keletről a Kevevára és nyugatról a Torontálcsempész. A legszükségesebbel kimenekült székelyeink ott állottak, minden nélkül az (az alj partján) kitéve az időjárási viszonyoknak, mert még márciusi hónap volt. Miután a faluhely fel lett mérve és kiparcellázva, így minden idemenekült székelyűnk kapott is telket, attól függően, hány családos is volt.
   Megindultak a családi házak építései, összeállva kalákába, lett is úgy verve a házak fala, mind egyforma házakkal, tisztaszoba, konyha és fészer. E házak építéséhez adta a kincstár a szükséges készpénzt, hogy minél hamarabb fedél alá kerüljön a kiöntött székelység, amit évenként kellett visszafizessenek. Magam is láttam e szerződést, német nyelven, amit akkor nagyon csodáltam is. A házak befejezése után, már megindult az állattenyésztés is, amire kellettek volna a legelők. Így lett az egész falu alatt lévő rész, a nyomásnak nevezett, arra a célra kiadva, hogy az állatokat ottan neveljék székelyeink. Itt lett is aztán kétkondásnak is hely, a felszeginek, meg a csircseinek, és nagyon hiányzott az árnyék a jószágnak. Delelő volt a nagy gémeskútnál, meg itató is de a teheneknek. Így lett elhatározva újra, hogy három darab erdőre lenne szüksége a falu állatainak. Meg is határozták az akkor szabadmunkának nevezett robotmunkát. Egy csoport a Duna-menti árvízterületen ásta meg az erdőtelepítéshez kellő ültetvényeket és a kijelölt erdőtelepre szállítást, ott átadván az ügyeletesnek szám szerint.
   Az ültetése az ilyen kisfáknak meg a következően történt. Minden férfi családtagra a faluszinten ki lett mérve a fejenkénti 50 darab csemete elültetése. Így volt, aki egy háztól még 100-150 csemetét is szabad volt elültessen, amit az ügyeletes kiadott és ellenőrizte azok elültetését és bejegyezte. Meg is maradtak az ültetvények, hiszen mindig nedves volt a terep az átitatott víztől, ami még a csatornákba lassan vissza is húzódott. Pár év múltán szép hűvösnek örvendhettek a kondák meg a kondások a nagy melegekben, az iszapból csak a fülük látszott a disznóknak. Lettek is olyan füzes erdők, hogy öröm volt látni őket és az 50-60-as évekbe a májusfa is onnan lett hordva, ami akkor szokásban volt és a csőszök sem tiltották ere az időre annak levágását.
   És jött a nagy változás, minden állatot már a padlásról akartak nevelni, a jó mangolicákat felváltotta a fehér yorksir, a csinkvándi kukoricát a műtápszer, amire a Vasvárról ideköltözött János bácsi nótát is eszkebált. A kiirtás elkezdődött, lett is egynéhány évig nyírva a szegény erdő, de a természet csak kiújította őket, mintha dacolnának a favágókkal, mire 76-ban törzsestől és azok kigyökeresítésével lett az örökre kiölve.

   34. A Borsosok és a Mravlyov dedi tanyája a Dunához közel. Első rész.
   Székelyeim jó napot!
   Az ősszékelyeinkkel, tovább foglalkozva, megmutatni kívánkozik nektek egy ilyen ott maradott és meghonosult ősünk, ivadékával, ivadékaival, akik keményen megmaradtak az elárasztott és kiemelkedő földrészeken, újra kezdve a semmiből életüket. Ehhez persze újra a legrégibb löszteraszos helyet el kell hagyniuk, amely az utolsó részét alkotta a Pannontenger visszahúzódására, az akkori nevén ismert Istár, majd a római néven szerepelt Danibius és végűl a mai napon ismert Duna néven ismert folyamhoz.
   A szomszédfalun keresztül vezető úton haladunk annak fele hosszúságára, ott letérve a földekre vezető dűlőutakra. A löszteraszról leérvén, majd húsz méteres víz állja utunkat, ami átkelésre vár, lovak is óvatosabban lépkednek a vízbe vezető út továbbján, és csak az újra biztatásra hajlandók annak belegázolásában, felmerül a kérdés, milyen mély is lehet? Már térden felül gázolnak a lovak a vízben, mind mélyebbre haladva. A víz már felér a kocsi aljába, kiöntve a fenéken ülő utasokat, mire ugrálnak is fel hogy a lábukon esett áztatásnál ne essék több kár rajtuk. A befogott, bejáratott pár ló már majd úszásnak indul a vízmélysége miatt de a gazda újra biztatására neki rugaszkodnak a szekérhúzásának és hamarosan a víz túlfelén találjuk magunkat.
   Jobbra vezet utunk fasorral övezve, mégpedig kevert fák sorával, az akác nem nagyon szereti e vizes talajt de a fűzfa az igen dús és kedvét találja ebben. A tengelyig érő sárban haladunk tovább a sokat emlegetett „Fertály” településhez. Utunk egy kézzel ásott csatorna mellett vezet, ez is a székelyek munkája, mert erre ők mindig kaphatók és a vízrendészeti vállalatok, nagy előszeretettel vállalták fel székelymunkásainkat, akik a nyugdíjazásukig ott is voltak állásban.
   Elérünk három, majd azonos házat, jegenyékkel körülszegett tanyavilágot. Ez a jegenyeültetés valami meghonosult szokás lett a székelyeink számára. Szép fehérre meszelt, majd egyforma házak a csatornára kivezető, nyíló kiskapuk tele a tanya lakóival, kisebb nagyobb, méretekkel, félénken köszönnének de inkább az elől szégyenkezve majd pirulva beszaladnak a kiskapun belől. Ezek a Borsos fivérek tanyája, néhány föld birtokában mindegyikűk, abból élnek meg árújuk eladásával amit a szendrői piacon árulnak, tej, turó, vaj, tojás és kerti főzelék, újsaláta, mind az amíg e pihent földek megadnak számukra. Úgy kétszáz méterel tovább haladva, újra egy tanyát látunk, a Mravlyov Dedo házát, szintén egy kisebb földkiemelkedésre építve. Ott is jegenyékkel körülvett tanya, messze fehérlett, megmeszelt házfalakkal, feltöltött út vezet be a tanyaudvarra. A kémény füsttől, tehát valaki odahaza van de nem jön ki a kiskapu elé, bizonyára fontosabb dolga lévén ott bent. Na, ezzel a Mravlyov Dedinek tanyájával, meg vele lenne a szöveget folytatása, addig olvassátok szeretettel hozzátik intézett soraimat.

    A Borsosok és a Mravlyov Dedi tanyája a Dunához közel. Második rész.
   Kedves Székelyek! Az egyik ős,be-kiköltöztetett utód házát, tanyáját megismervén az utunkat folytathatjuk a gyergyovai termőföldeink felé. Ez termett is békát, kígyót, bőven csak az elvetett búzát, kukoricát nagyon silányan, szegényesen termette meg. Ezért nem a termőföldet kellett volna hibáztatni, inkább a talajvizet, amely túl bőven adta a vizet, így a bevetett búzaföldeken a tavaszi látogatáskor, a laposabb területeken. A kimaradt pontyok hátuszonyával gyönyörködtek is a földtulajdonosok, akik semennyiért nem hagyták volna el keservesen megművelt, réttől elszakított földjüket, amelyek csak évek múltán az egészen lecsatornázott határvidéki talajvizeket levezető kanálisok tettek nagy mennyiséget termelő földekké. Volt az ismeretes rövid kocsi, majd a hosszú kocsi és az útközben találkozó emberek megállítván lovaikat, nagyban méregették a kocsira felrakott kukorica mennyiséget, amely bizony a mostanihoz képest alig a tizede.
   Nagy volt a versengés meg az összehasonlítás a gazdák között és a termés között, amit az őshazából hozott „Csinkvánti” kukorica mag adta. Az új csatornák már lehetővé tették a jobb termelési viszonyokat már őszre nem egy hosszú kocsi kukoricaterméssel dicsekedhetett a gazda, hanem kettővel, esetleg kettő és féllel, hambárjaikat, gorájaikat a tetőig telerakva és a megérdemelt téli estéken már bővebben tették oda a guzsalyasok számára a kukoricát főzni, meg a kedvelt pattogtatott kukoricát is. A jól megtermett lótök megszáradt és pirított magjának sem volt senki a megvetője, így a guzsalyasidő után volt is mit összesöprenie a gazdasszonynak, amit szinte szó nélkül tette, mert a másik este ezt tette ő is egy másik guzsalyas helyen. De nagyon elbarangoltunk az említett tanyától és tanyagazdától, így térjünk vissza hozzá, vele lesz dolgunk a mai elbeszélésben, mint ős-kibeköltözött utóddal. A keresztnevét már ne kérdezzétek, mert nem a tegnap volt, amikor az ő elbeszélését hallottam. A segédvadőr koromban, kellett arra a vidékre is kiterjesszük a vadállomány megszámlálását, így adódott rá alkalom, hogy a kérdezett gazdátlan elvadult állatokról, kérdezvén őt a következőket mondotta. Azokkal nem igen van nehézségem, mert beszereztem a új kutyafajtából, a tanyaőrző kuvaszokból. Van kettő is belőlük, így a róka sem nagyon meri a tyúkistállót megközelíteni. De hiszen magának volt egy nagyon mérges kutyája? - kérdezett Csobot János nagybátyám rá és rám pillantott, tudtam itt valami rejlik, takarva van a nem tudott dolog ez alatt.
   Hát igen, gondoltam azt amit apám mesélt a Ráday kutyakölykökről az őstelepen és mivel nagyon jóknak gondoltam elmegyek és hozok azokból az emlegetett kutyafajtákból amik ott éltek a nádasba őseinkkel együtt.
   Hallja apó, azok nem kutyák lehettek, mondotta nagybátyám. Honnan tudhatja ő ezt, erről nem beszélt nekem még soha - villant fel bennem a kérdés, de hamarosan feleletet is kaptam erre. Persze én is akkor láttam meg azt, hogy nem azok, amikor a nádtengerben, ráakadtam a telepükre, fészkükre, se nem kutya se nem farkas, mondotta. Igen, nádifarkas, vagyis csikasz, volt a felelet a nagybátyámtól. Tudja a nehéz fene, de alig bírtam egy kölyköt elhozni onnan, annyira védte az agyonszopott anyaállat, nem győztem egy jó méteresnyi köriskaróval elhessegtetni magamtól és kísért is majd a tanyámig engemet. Nem volt mindegy nekem sem mondotta, ezek ha csoportba verődnek csúffá teszik az egész tanyavidékünket. És megjelentek e a tanyakörnyéken? Volt a kérdés. Látni láttam őket, de nem közelebb, mint egy féldülő „kétszáz méter” de nem a nagy állatok csak inkább a szülők a többi kölykökkel, de még nem is üvöltöttek, igaz a „Badrik”-ból hallatszik a csikasz, ahogyan te mondod üvöltés, de ide még nem merészkedtek, de raktam is le jó csapdákat a részükre.
   Hallja, aztán ne a tilosba rakja őket, ahol könnyen mi leszünk megfogva. Én semennyiért sem, volt a válasz. Pedig egyes csapásokon található még őzagancs is, amit nem bírnak a vadak felenni. Lehetséges, volt a válasz, ki tudja, honnan csavarogtak oda. Na Dedi, ez köztünk marad, de bizonyára jó annak szárított, füstölt házi kolbásza, kivált, ha a kövér mangolica húsával van keverve, hát biztosan jó lehet, volt a bizonytalan válasz. És Dedi, mi lett a csikasszal? kérdezte nagybátyám.
   Bizony ez egy nem hihető mese. Én egy új lánccal kikötöttem egy fatörzshöz, úgy etettem is, vizet hordtam az itatójába. Úgy hat hónap multán a faluban kellett mennünk, a báboval és bizony a komalátogatások elég későre engedtek vissza a tanyára. A lovakat kifogtam és az istállóban vezettem, majd feküdtűnk le a báboval. Reggelre ébredve mentem is az állatokat ajnározni, de hol vannak a tyúkok, meg a lúdak, nem is jelentkeznek. Hátrébb megyek a hátsó udvarba: toll mindenfele, vér is, nézzem a lánc elszakítva a kutya sehol, de hívásomra jelentkezett. Elmentem a bikakötő láncért és a kutyát odahívva megkötöttem őt. Nagyon félekedve jött hozzám. Tudja ő, mit csinált, egyáltalán? Egyedül, ennyi jószágot megbírt ölni, de felenni azt már nem, igaz három napig a kiadott ételét sem fogyasztotta el, valami szomorúság vett rajta erőt, nem játszott többé velem, néha rám morgott, mondotta a Dedi. És mi lett tovább Dedi? kérdezte nagybátyám.
   Hát egy ilyen újabb falubamenés után és hazatéréskor újra ott a lánc a nyakörvévvel üresen, a kutya sehol, hiába hívtam. Na, én éjnek idején nem kereslek, majd reggel előkerülsz, gondolta Dedi magában és alvásra tért. Reggeli etetésnél jött a meglepetés, a malacok az akolban alig élve, mind véresen, megmeredve, nagy marásokkal, ugyan úgy a borjú is az istállóban, annak ablaka betörve, hol a fejsze, hördült fel a Dedi, de nem kellett már fejsze. Soha többet nem láttam, igaz néha mintha üvöltést hallanék a badriki nádas felé, de belőlük soha nem láttam egyet sem. Gondolom csak vad lehetett a saját természetében, ami megébredett benne és azt a világot választotta magának a szabad, lánctalan életet, fejezte be Dedi az elbeszélését.
   Elköszönve tőle, szedtük is a lábunkat, hogy a megkezdett munkánkból még valamennyit megcsináljunk és időre hazaérjünk, a majd 10 km út után. A 6o as évekbe, hallatszott, hogy valami kutyaféle kölyközött le, de már a vaddisznók urasága volt ott előnybe, így gondolom vagy el lett a rétifarkas üldözve a tájról, ahol ki-beköltözött őseinkkel állták békességben szomszédi életüket. Magamban csodálkoztam is, miért nem mentek be a lakóhelyükre az ősszékelyeinknek? Persze ősszékelyeinknek, nem voltak ott tartott állataik a lovakon kívül. amik közvetlenül melletük szabadon legelhettek és oda a tűz közelében, amit tartottak is egész éjjel a szúnyogok elzavarása miatt. A csikaszszülők is tiszteletben tartották a tűztől való, velük született félelmet, nyomokra akadtam is amelyet az ötödik köröm helyzete árult el, de szemtől szembe soha. Egy éjfél utáni, jeges téli éjjen jövén haza Pancsováról, többet kicsúszva mint rendes lépéssel, ez annyira kikészített, hogy már a szomjúságomra az úton összegyűlt vízből nyaltam és egy baravíz hídjához odaérvén, lementem a híd alá és felrehajtván a vizet a kezemmel, néhány tenyér vizet ittam. Ahogyan benézek jobban a híd alá, olyan 60 cm magasságba két parázsló szempárt láttam. Na most mi ez a csoda? kérdeztem magamban. Csak ne csináljak gyors mozdulatokat, lassan hátrafelé haladva értem ki a baraútra és folytattam gyalogolásomat a homokbálványosi falu irányában, amelynek lámpái közelegni látszottak.
   A nagybátyám, aki ott lakott és oda nagy fáradságomba betértem, nem is engedett a további éjjeli útra. Majd holnap, addigra pihend ki magadat, mondván, amit meg is tettem és csak másnap értem haza Székelykevére. A szüleim nagy csodálkozására és kérdésére, hát hogy jöttél ebben az ítéletidőben Pancsováról haza? Hát először is egy négy kilométeren motorkerékpárral, azután egy kilométeren annak esésével, míg Bálványosig tovább, hol én taszítottam a motort, vagy ő engemet. Senkinek ilyen utat nem kívánok és ezt megemlegettem míg élek és nem is.

   35. A gyükerszedés a székelykevei aljban(rétben a falu alatt)
   A tegnapi admin. megemlítésére az írt cikkem után a székelykevei erdők megültetése és pusztulása visszajelzésére írom meg, az egyik említett témára az írásomat. Az itt élők bizonyára ismertnek és megérintettnek fogják venni, míg azok, akik ezzel nem ismeretesek a fűben fában orvosság egyik fajtáját ismerhetik meg.
   A nagy gátszakadás utáni egynéhány éven ét nem lehetett olyan megszokott mezei munkát végezni, mint azelőtt, az amúgy is iszapos, mocsaras réti földeken. A kondáknak kiszemelt és előlátott helyeket szép haragos zöld fű nőtte be, tele apróbb nagyobb vízfoltokkal, amelyek az vízicsigák és másféle rovarok ezreinek adtak helyet. A disznóktól feltúrt helyeken láthatóvá váltak, rövidebb vagy hosszabb ismeretlen gyökerek, melyeknek színváltozata a fehértől egész barnáig változott. Lett is nagy kutatás megindítva ezzel kapcsolatban, egyes székelyeink ismertnek is vélték ezt a gyökér formáját aminek gyógyító hatása volt. Az újabb kutatásokkal összejött eredmény az volt, hogy székelyeink nagyon is jól felismerték a kérdéses gyökérformát és a hivatalossal egyeztetve a pontos Kalmusz nevét vette fel és a felszolításra kezdték is annak gyökerét gyűjteni és eladásra készíteni.
   Sokáig a helyben lévő állami TSZ vásárolta a nagy mennyiségben kiszedett és megtakarított kalmusz gyökeret szárítva, vásárolni. Persze ez jó jövedelmet adó, munkának számított, hiszen e munkálatokba a legkisebb gyerekek is részt vettek, azzal keresték meg zsebpénzüket és az augusztusi Szentistváni búcsúfiára kellett anyagiakat. Itt hajnaltól naplementéig hangokat lehetett hallani, amint mentek jöttek a kalmusz gyökérszedők. Odahaza az idősebbek foglalkoztak a gyökér hámozásával és kiterítésével arra, hogy száraz állapotba jusson és tovább az eladásra. Lett is az olyan szorgalommal csinálva, hogy a Makedon ALKAIOD vállalata is a Bácska bilyen keresztül. A visszajelzett értesítések alapján, jobban erősödtek a piacon a vásárlások, a szorgalmasabbak már a fiaiknak megvették a motorkerékpárt is, egyesek gépkocsihoz is jutottak. Új bútorozásokra került sor, téli tüzelőanyag beszerezve, készpénzbe fizetve minden.
   A környező falvak is lecsődültek a gyökérszedésre, volt is ott olyan sürgés forgás, kivált amikor a felvásárlás idő meg lett hosszabbítva reggel 03-tól éjfélig, hiszen hol utazásra kellett reggel korán a pénz, hol valami sürgősebb bevásárlásra. Őszre már úgy fel volt gyúrva a nyomás, mintha Székelykevének legalább hat kondája lett volna. Persze a letördelt gyökér darabok ott lettek hagyva, majd az ősszel visszatérő talajvíztől új erőre kaptak. Így lehetett már a másik évben újra szedni a kalmusz gyökeret. Egy újabb rendelettel fel lett törve a nyomás a bevetésre és bármenyire is ellenállt ennek a helyi közösség, meg a különféle társadalmi szervezett a hátuk mögött, mégis végre lett vive e hasznos gyökér kiirtása minden lehető vegyszerrel. Még csak annyit erről, a törökök hozták be hódításuk idején, egyetlen jót a vidékünkre, amivel a RÁJÁT megajándékozták. Ilyen gyökértelepülést még két helyt tudok, a többi ki is lett irtva szörnyen, nagy bánatukra a székelykevei lakosoknak. Van is emlegetés erre az időre, nincs gyökérvásárlás, nincs is tele a pénztárcánk.

   36. Papadács-a repülő, csípő állatka
   Jó napot székelytestvérek! Egy ilyen deres reggelre ébredvén, engedjük meg magunknak azt, hogy bár gondolatban, visszatérjünk a „csípős'” hideg elől a másik csípőshöz. Ehhez, persze már megvan az adottság, az ismert vagy nem ismert be-kitelepülés idejéből, ahol meg volt adatva minden lehetőség az emberek mindennapi kínzására. Nem hiszitek?
   Engedjétek meg, hogy visszatérjünk abba az időbe az ősszékelyeinkkel a mindennapiakba. A gátéítő csoportok hamar rájöttek az építés formájára, és ezt csinálták is lelkiismeretesen. A nem munkaképes családtatoknak is megvolt a mindennapi beszerzési gondjuk, mivel az akkori felügyelő és élelmezési utánpótlás nagyon is elakadt, nem tudni miért vagy hol. Igaz az őseink szerint meg volt a biztosított fejadag a mindennapira, csak ez valahogyan abban a vizes, sáros földön elsüllyedt, elmaradozott, így nagyon sokszor korgó gyomorral tértek az alvásra, ha annak lehetett az mondani az éjjeli időszakot.
   Mindenki elgondolhassa, milyen volt ott a megélhetőségi lehetőség, reggeli felkelésnél már kezdődött a vízbelépéssel, amelyet a talajvíz biztosított az ott lakók számára, abból volt bőven, senki nem tett azért panaszt, hogy nincs. Már az ébredés és mozgás, megriasztotta a kunyhók falát belepő szúnyogok ezrét, akik hálásan vetették magukat a táplálkozási lehetőségre, marták is szünet nélkül a lakók nagyját, kicsijét.
   A kordévonó állatok is szinte felszabadulva indultak a napi, térdig érő sáros, iszapos munkahelyükre, mert azzal a mozgásukkal valamennyire lezavarták a sok vértől teleszívott szúnyogcsoport. Ez a jobban éjjeli szúnyog támadás, a szélmentes estéken és napokon volt, aminek nagyon is örült úgy ember mint állat, míg jött ennek is a másik fajtája, amelyek még alattomosabbak és kínosabbak voltak. Ezek neve a PAPADÁCS, nevű kis maró, röpködő élősködők. Sokan emlékszenek a most élő székelyeinkből is erre a megvetemedett kis röpülő állatfajtákra, amelyek a maláriát is hozták a marásukkal, meg is ajándékozták úgy a vérszívásukat egy lázfélével, amitől egyes székelyeink, családostól visszaindultak az ismert nem „Selyemútjukon” az őshazában azzal. Nem elég a nem rendezett élelem ellátás meg a embertelen nehéz munka, még a láthatatlan élőlények is szívják vérünket és betegítenek meg bennünket. Persze volt, aki helyüket bepótolta a mindennapi nehéz, testi munkára, meg a többi ismert éjjeli, nappali, röpködő, zöngő különféle szúnyog csoportok hízlalására.
   Át is adták e gyönyörökkel teli napi kínokat a Bukovinából útban lévő csoportoknak akik majd mindig a Déva városánál keresztezték útjukat, az ide oda költözésük idején. Hogy mi volt ennek az oka, nem lehet pontosan tudni, de gondolom az volt a legsűrűbben járt útvonaluk abban az időben és rokonok is támogatták e útjukban, élelemmel meg kocsijavításokkal, amin a legszükségesebbet vittek magukkal. Ezek a papadács nevű élősködők még az 50 es években is élték a Székelykeve újtelepülés déli táját, ahol a zsobékok, vizes, sáros területek voltak, majd a nyomáskanális kiásásával és vízlevezetéssel lettek ezek a maró kisállatkák kipusztítva.
   Na de ismerkedjünk meg egy ilyen maró állatkával a munkájában, és a következményeivel. Engemet is mart meg ilyen röpködő kis állatka, ha nincs tömeges csípésnek valaki kitéve, nincs is semmi probléma, de ha napokon át mar valakit e moszkitó faja, valami lázrezgést kap a sokat mart személy, hónapokon át visszatér e hidegrázás. A marása helyén egy kiskörömnyi megkeményedést hagy maga után. Talán az tudná ezt sajátmagának megmagyarázni, akit egy ilyenfajta „LÓBÖGÖLY” megmart. Az is olyan csomóféleséget hagy marása után a testen, a bőrön, ég is órák hosszat. Ennek a moszkitótámadásnak is a talajvíz lecsatornázása vetett véget, nagy örömüknek a lakosság körében, már csak emlegetve volt, mint egy rossz időszak jelenlevői a székelyeink életében a beköltözésűktől fogva, amit nem is kívántak még rossz álmukban sem. Legyen, szép moszkitómentes napotok, amitől a deres időjárás megment benneteket.

    37. A székelykevei augusztusi búcsú. (Szent Istváni búcsú).
   Kedves székelyeim! A Szőcs Ferink, megemlítette, egyik aldunai rejtélyt, ami az ünnepünk és falubúcsú napja is egybevéve, de engedjétek meg, hogy kezdjük a kezdetén.
   Az új településükön, székelyeink rendes életkörülményt teremtettek maguknak, munkát is biztosítottak számukra és nagyobb gyerekeik számára 9-10 éveseket is bevonva a munkákra, csak az asszonyt otthon hagyva a legapróbb gyerekekkel. A tavaszi és őszi munkák között volt egy szabadidő szakasz, amit együttesen éltek a családtagok. A hertelendfalvaiak, nagyban tartották és ünnepelték a falu búcsúnapját és a sándoregyházaiak is. Ezek a falubúcsú napjai a nyárutó hónapjaiban voltak, az augusztusi hónapokba, míg csak a hertelendyfalvi volt szeptemberi hónapban.
   Volt is nagy búcsúlátogatás a két helység rokonainál, azzal az élcelődéssel, jövőre mi is elmegyünk hozzátok a búcsúra, erre elkészülhettek. Volt is tanakodás a székelykeveiektől, melyik napra is tegyék, tűzzék ki a búcsú napját. Már a megnevezése is megvolt e ünnepnek, melyet első megkoronázott királyunkról neveztek meg a Vajkról, vagyis a keresztelt nevén ismert Szent Istvánról. És akkor mikor legyen az megtartván, kérdésre, jött is a megtalált ajánlat. Miért ne tennénk azt az augusztus 20-ra, volt az okos ajánlat a kérdéssel, amit az ajánló igyekezett is megmagyarázni. Tudjátok Sándoregyházán egy héttel van a búcsúnap és Hertelenden egy héttel vagy többel a 20-tól, így a székely testvéreinkkel egy vonalba leszünk, ha e két napok közzé avasuk be a búcsú napját. Így lett a székelykevei búcsúnap beavatva augusztus húszadikára.
   Volt is nagy rokonvárás a búcsúnapokra, már volt, aki beérkezett 19-én a búcsúnapra. Másnap reggel megindultak a csoportok, zászlókkal, keresztekkel, rózsafüzéri imádságokkal. Várták is a rokonaikat a székelykeveiek, és majd egyetlen egy ház sem panaszkodhatott a vendégek a kimaradásáról. A búcsú első napjára már mindenfelől szállították árujukat a környékbeli kereskedők, egész vásárt varázsolva árujukkal. Volt itt áru mindennemű, amiből a gyerekek kaptak a legtöbbet, az úgynevezett TÁTOKÁT, ez nem az a virágfajta, hanem amit a szemével meglát, annak a tárgynak megvétele nélkül. Ilyen alkalommal lettek a gyerekeknek zsebpénz adva, azzal a megjegyzéssel, na jól viselkedtél és vásárfiára valót kapott. A vendégek is ajándékoztak zsebpénzt a gyerekeknek, amely szégyenkezve és nagy köszönéssel lett elfogadva. Estére a felnőttek voltak a búcsúra megindulva, ami ugyancsak abból állt, hogy egy kocsma vendégei lettek, a nagy korsó sörivásokkal, amelyek, jól lehűtött állapotba lettek csapolva a pancsovai „Seifert” sörgyártól, hordószámra.
   A lehűtése az egy másik székely mesterséget adna. Mindenki kedve szerint ünnepelte a búcsúnapját, ameddig akarta. Azon a napon minden muzsikus el volt foglalva, a megegyezett kocsmárosnál, az esti zenélésre. Évekre rá erre a napra, valami csoda folytán a három falu zenészei katonai hadgyakorlatra lettek befogva. Így, hogy ne legyen megcsonkítva a búcsúnap, már reggel nagy készülődés indult, lovaskocsik befogva, családok felrakva a hosszú kocsikra, élelem, szilvórium azzal, a bort a „fertályi gazdáktól vegyük meg”.
   Neki is indultak a löszteraszról, neki az ismert Borsos és Mravlyov dedi házánál elvezető úton le az ismert és nagyon félt „Szakadó”-hoz. Egyesek már be voltak napokkal az előtt egy ilyesmire avatva és elkészíteték a székelyeinknek a helyet a búcsú másnapjára, ki is volt választva a szakadó egy helye, ahol a legkisebb gyerekek is nyugodtan felügyelet nélkül fürödhettek a vízben, nem messze a „Kenderáztatótól”.
    Micsoda megbeszélés folytán az árusok is már lent várták az ismert székelyeket, sőt hamarosan a gyakorlatot befejező zenészek is ott voltak. Volt is mulatás mindem rokonságnál, epés megjegyzéssel. Nem fogtak ki rajtunk a búcsúnap zenészek kivonásával, akkor ünnepelünk ma is, megtartván azt a napot is az est közeledtéig, amikor is mindenki szedte össze azokat, akiket ki is hozott, gyerekeket, felnőtteket, talán jobban azokat. Mert nem nagyon volt meg az akarat a hazamenésre bennük és végig versenyezték a hazavezető útjukat nagy énekléssel. Ezek a napok a ma napig megvannak ünnepelve, minkét napon, dacára minden akadálynak. Ezt a fényünnepünket csak az újabb „Főzőcske” napjai újították és fényükkel majd olyan széppé tették, mint a szentistváni búcsúnapokat. Erre az ünnepségre az Európában ideiglenes székelyeink jönnek is haza hívatlanul, ezt meg kell ünnepelni, feledhetetlen egy ilyen búcsúnap megünneplés, legyen benne részetek kedves székely testvérek.

   38. A Székely helyesírása
   Ez az említett helyesírás bizony aggaszt minket is, de talán jobb is ez a különbség az írásunkban. Mi először is a székely beszéddel nőttünk fel, majd amikor már írni kellett, voltak is a helyesírásért olyan elképesztő jegyek adva a tanító nénitől. Nem tudtuk megérteni, hogy itt mi a különbség, miért nem írhassuk úgy, ahogyan az édesanyáinktól hallottuk és tanultuk, majd jött az az ismert „írj, ahogyan beszélsz és olvass úgy, ahogyan le van írva”, igaz nem a mi nyelvünkre volt ez értve, de átlagosan csak így lett osztályozva.
Kérdem, melyik tanuló bírta ezt mind megosztani az értelmével, mi is történik és soha biztos nem lett többé ezzel a bizonytalansággal nevelt tanuló a helyesírásával. Igaz igyekezett már a bejövő tanító néni szabályai szerint írni de hová vezetett mindez, ide, rágjuk magunkat, jól írtam-e le vagy sem, de ezért még két idegen nyelvtudással megtoldva, még jobban összekeveredtünk a betük használati erdejében, találj ki belőle. De akkor ki a székelybeszédű és író gyerek, aki az eső betűkezdésnél már helyesen volt tanítva, vagy aki még írásbeliben az „E” betűre rápontolt és ez egyik tanító néninél jó volt, míg a másiknál helytelen. Én már az apókáink szerint veszem: ahogy esik, úgy puffan, akinek nem tetszik, az kritizáljon vagy ugorja át a szövegemet, itt már miattuk nem hagyom hogy kisebbségi komplexet kapjak.

   39. A Székelykevei jégverem.
   Jó napot Székelyek! Mivel e ködös reggelünk nem engedi meg a távolabbi kilátási lehetőségünket, így megmaradunk a telepünkön és őslakóink mindennapi életük belenézésével, mert annyi ilyen kistörténet van életükbe, hiszen az évben van is egy néhány nap amit átélniük kellett.
Vegyünk egy napot ki a mindennapi útélésükből, éspedig a legnehezebbekből, amikor is a mindennapira nem nagyon jutott ki a pénzükből. Igen, már a vertfalu házaikat, bemelegítve és amennyire-annyira bebútorozva és ellátva legszükségesebbekkel, nem is lett volna semmi különösebb gondjuk, csak a mindennapi élelem ellátási gondok.
   Akiknek nem volt lehetőségükben, hogy az említett francföldi gazdáknál elhelyezkednie, azoknak másfele kellett a mindennapi befalás kenyeréről gondoskodnia. A szendrői szőlősgazdánál is pihentetett ilyenkor a munka a szőlősökkel együtt, így valami újabb munkalehetőséget kellett keresni, ami erre a télidényre megfelelt és még keresetet is biztosítana a székelyeink számára meg azok családjának.
   A reggeli decézés közben, ami a melegített eperpálinkából volt, kinéztek a nyomásra, ahol nyáron a kondák túrták össze-vissza a sáros földet, és télire visszamaradt a talajvíztől megáradt vízmennyiség, míg távolabb a sima, szinte tónak kinéző terület, ami nyáron a tehéncsordák legelője volt egészen le az „IBRIFORI” révátkelőig. Igaz, csak a határkanálisig volt a székelyeinké, de ez is mind víz alatt állt, télvíz elején.
   Egy ilyen megtekintés alkalmával született meg egyik székelyünk sóhajtása, azzal: Komám, milyen jó is lenne azzal a sok jéggel a nyári „szládolétot”, fagyit, lehűteni. Hűteni ez az komám, jó, hogy megemlíted, mondja a másik koma, ezt kellene felvinni a községházára, holnap be is megyünk, addig gondolkodjunk el egy pofa asszonyszomorító mellett erről. Meg is tanakodták a nagy leleményességükről ismert székelyeink, miként is lenne ez a lehetőség kivitelezését megvalósítaniuk, amivel másnap már a községházán voltak, ennek megbeszélésre. Az akkori tanácstagok is egyet éreztem a nincstelenséggel és az ajánló bácsiaink elmondását szívesen hallgatták meg, hogyan is jussanak kereseti lehetőséghez a természettől megadott vízszilád állapotát kihasználva, vagyis az ismer jeget amit a természet ingyen adott.  
   Kétnapi megoldási időre kérte a tanácselnök székelyeinket, hogy a többi tanácstag bevonásával, lehetővé válthassák, nemcsak e kérelmet, hanem a hűtés lehetőségét a falunk helyén. Két nap múltán a komák, ahogyan újabban felmentek a községházára az eredményért, meg is volt a válasz. A jéghasználatra megvan a használati lehetőség, sőt a kereset is erre az árucikkre, amelyre a helyi tanács egy külön helyet biztosít, a tűzoltó épület mellett. A kérelmező csoport a többire felhatalmazódik, egy jégverem kiásásához annak falai felépítésével és nád beszerzés, majd befödéssel, amire rendes ajtó rakatik és a lakatot azt a községháza adja, egy tag megterhelésével, aki még a jeget számon viseli, kiadás és bejövetel a mennyiségükből és arra könyvet is vezet. E fejében 10 százalék haszon jár a községházának, a telek meg a lehetőség bérbe adásáért. Csoport lett szervezve, azonnal a verem ásásának kezdtek, majd falazták is míg egy csoport a régi Ráday telepre ment a nádmennyiségért meg a tető anyag beszerzéséhez, amiből volt is bőven az ismert helyen.
   Pár nap alatt készen is állt a megépített „jégverem”,befödve és lakattal elzárva, valahogyan nagyon szómegértés volt abban az időben, semmi szerződéskötés, amely jó néhány helyen kéziratozva kellett volna legyen, egyszerű megbeszélésnek az volt mindig az eredménye, hogy zajtalanul ment minden kivitelezés e célok miatt. Túl egyszerűek voltak őseink? Nem mert, ahogyan megértem és végig kísértem ilyen megbeszélt dolgokat, ottan csorbulás nem esett egyik arcán sem. Maradott a már készen álló jégterem megtöltése. Másnap reggelre ébredvén, sok déli részen lakott székelylakó beszédre és fejszecsattogásra ébredt vagy figyelt fel, amely a nagynyomásról hallatszott, nézték is a deressé vált nyomást, majd a kíváncsiabbak lementek megnézni, mit is csinálnak, mert ilyesmi először fordult elé a tájon. Volt is mit látni, a csoport tagjai a már megegyezett mértékre karcolták ki az újabb jégfelületet, majd a fejszézők vágták ki a 20 cm vastagságú jégkockákat és húzták eredeti helyükből félre, annak felrakása céljából, a közeledő hosszú kocsikra várva.
   És újra csodálkozhattunk, hogyan is jutottak székelyeink ilyen kigondolt, maguknak lehetővé tett, természettől adott lehetőséget végbevinniük. Lett itt adva munkalehetőség a csoporton kívül még a lovaskocsiknak is. Már egy hét elteltével a jégverem megtöltve, gondosan, szalmával burkolva a további olvadástól, újabb rendelés jött a jégbeszerzésre a BOKROS féle korcsmárostól, majd a vágóhíd tulajdonosától, akik maguk használati céljukra rendelték a jégmennyiséget azt feltöltve és biztosítva a nyári hűtési használatra. Fogyott volna a jégmennyiség is a nyomáson, de az éjjeli kemény fagy újra már a felvágott jégtől megszabadított felületeket fagyasztotta is utána, nagy örömére az egész érdekelt használóknak. Így a nagy fagyások idején székelyeink néha még lejártak a közben meggondolt és jégre áhított újoncoknak még jeget szállítani, ami csak azzal ért véget, hogy mindenki feltöltötte azt a mennyiséget amire szüksége volt.
   A megtöltött és lezárt jégverem is pihentette magát a nyári kánikula melegségig, majd akkor lett használata, kivált a szentistváni búcsúnapokra, amikor is a hordószámra megvásárolt már alufém hordókba szállított, csapolt sörre került a sor. A kiadott mennyiségű jég árából lettek a helyi közösség költségei kifizetve, meg a többi munkálatok, előleg utáni végleges kifizetés, hiszen senki ezért előleget nem adott székelyeinknek, ők maguk tették lehetővé a kereseti lehetőséget azt kihasználva, közhaszont csinálva majd mindenkinek. E jégverem, majd a hatvanas évekig megvolt, majd a telepfejlesztési munkák miatt elbontatott, igaz már a teteje is bedőlt az idők során meg a villamosítás is behozta az újabb hűtési lehetőséget, így végét vetvén a nyomási kereseti lehetőségnek és annak használatára. E munkálatokat, magam is végigkísértem, mint más velem egyidős, mindent érdeklődő fiúk, részt nem vettem benne, mert mindvégig azok csinálták, akik meg is kezdték s azok ha tovább nem bírták akkor vagy a fiuk, vagy rokonuk állt be helyettük. Szeretném megnevezni egyik kezdőtagját e csoportnak. A haláláig itt élő kútásónk és jégcsoportvezető a Magyar Antal „restás” nevű bátyóka volt, nyugodjék békében.

   40. Pista bátyám kritikája a Székelyekhez.
   Kedves Székelyeim! Először is jó napot kívánok nektek, bárhol is éltek e földgömb részén. Bizonyára a tegnapi beírásomat vártátok, hogy azzal egy bizonyos időszakot megismerjetek őskiköltözött lakóinkról. Ezzel nem is maradtam el, semmi esetre sem hagytalak volna ki benneteket, e áldásosan, kínnal és nélkülözéstől telített, mindennapi életükből. Ez nem az enyém, ez mindannyiunké. Ezt úgy éreztem, nem zárhatom el azok elől, akiknek nem volt erről elképzelésük vagy nem is lehetett, mert nem ismerhették ezt, mint ahogyan azt én sem éltem át velük a mindennapi életükben.
   Ezt nevetséges lenne állítanom magamról, mindig is néztem az én koromra és időben egy olyan hasonló munkát, amit ősszékelyeink csináltak is, a mindennapi gyönyörrel teli napjaikban, még enyhítve azok napjai keserűségét. Milyenek volt az első tanügyi órák ottan kint az őstelepen? Fogalmunk sincs, nekem volt szerencsém egyik tanító bácsimtól ezt hallani, aki az ott élőkkel még beszélt, igaz ő is már deres hajúan mesélte el, és mindig soraimat úgy írtam, hogy egy adattal bírjam is bizonyítani, így minden soromra garantálni bírtam a beírás igazságával, mert az írt könyveket, őszintén megmondva, mind a kényelmes helyeken lettek felvázolva a terephelyzetekkel kapcsolatban.
   Nem tudom van e még e könyvírókból valaki életben, de ha van, akkor szeretném, ha meghazudtolna, egyedüli e tájvidék az Aldunával kapcsolatban a Dr. László volt, és ő ismerte is az őslakóink lakóhelyét már azért is, mert végigjárta e helyet a sándoregyházi határig, mint vadász, amit én is megtettem mint segédvadőr a 60-as évekig, legénykoromban. Az újabb terepismerést már a 76. évben újítottam fel, mert szabad volt ezt csinálnom. Erről csak annyit, e időközökbe annyira megváltozott nekem is e táj, hogy szinte ismeretlennek véltem, de a természet, ahogyan csalni tud, úgy vissza is vezet, ha ismered, ezért volt ''szabad'' nekem e majd 30 km Duna-részt minél pontosabban, újra bepofáznom és minden részecskéjét megtalálnom.
   Örültem is, őszintén megírva annak, hogy soraim tetszésetekre volt, ez is ösztönzött arra, hogy megismertesselek, benneteket minél pontosabban az Aldunával, hiszen annak partjait megismervén a Tisza folyónktól le a dunai Hárám városáig, megismerhettem hajóskorom munkáján keresztül. Itt sem fogtok ám a szavamon, mert van élő emberünk, aki ezt látta és hitetlenség esetén szívesen megnevezem őt. Tehát azt akartam, hogy úgy legyen elétek felvázolva, olyan természetes vonalakban, alakjukban úgy az őstelep, amivel foglalkoztam, mert a sándoregyházi mindennapját azt nem ismertem sem a legnyugatibb, hertelendyfalvit, hogy bírnák olyanról írni aminek majd minden mondatában meg lennék fogva a nem teljes ismeretlenséggel ezzel kapcsolatba.
   Úgy ismernek, mint igazmondó embert, szókimondó is vagyok és főleg székely kromoszómákkal megáldott, viselkedésre is, minden társaságban feltalálom magamat, mivel már háromszor húszéves vagyok. Mint ahogyan írtam is, örültem annak, hogy megszerettétek a soraimat és volna is a volt száz évből visszamaradott elbeszélés témájára még sok napra való csemege, de mindenhol van egy DE, minden nyelvben megtalálható.
   A beírásaimmal kapcsolatos reagálásokat is olvastam, jó vicc vagy kritikus állapotokban, és megszívleltem is azokat minden további nélkül , nem is itt lenne a ''bibi'', mondották őseink. Észrevettem, hogy beírásommal több valami anyagi bejöveteli elgondolás, amit én beírásaimmal nem is gondoltam, de a beírások nagyobb részei is erre mutattak rá. Ezeket a beírásokat székelyeink utódjai számára akartam biztosítani, semmilyen kommerciális lehetőség nem volt számomra elgondolva sem, és azt szerettem volna mindenki számára olvashatóvá tenni itt ezen a módon. Szeretném is ezt továbbra is fenntartani, könyvet nem írok biztosítalak benneteket. De az ilyen módon feltett írásokat a székelyeimnek gondoltam nem könyvkiadásra vagy annak felhasználására. Ne haragudjatok ha valamelyiketeket e soraimmal közelebb érintettem, higgyétek el, nem volt szándékomban, DE szókimondó ember létemre, meg kellett mondjam ezt, míg tovább írnám őseink keserves életét. Ezzel csak azt a hasznot akarom, hogy az Aldunát amilyen vad állapotba ismerték meg őseink, ti is egy enyhébb formájában ismerhessétek meg. Az íráshibáimat, el kell nézzétek, mert az irodalmi helyesírásunkat, fogalmatok nincs hogyan volt szabad megismernünk, a több másik nyelv ismeretével, erről ennyit. Föltételesen, ha lenyugodtak a különböző könyvszövegre meglett lázálmok, akkor folytatása is lehet a reánk váró rengeteg mindennapi ősszékely ötlettől a maiig.
   Szabad kritizáljatok is minden megírt mondatomig, sőt elvárom. A leirt soraim minden székely testvéré és annak ivadékáé és azok ne kíséreljék azt hasznosítani saját érdekükbe, ezt ígérem megteszem minden idelátogatónak, de kevés köztetek aki a gatyáját felkötné szorosabban az Alduna megismerésével, pedig valamelyik nap egy ilyen oldalon minden elismerésemet elnyerő volt számunkra, feltéve újra. minden elismerésem e úrnak a felvételezésért én magam vele éreztem az ismert tájjal, minden szikláját, vízöbölét felismerve, még a mellékfolyócska bezavarodott vizét is, amint a Duna vizével összekeveredett, ezt kell megismerni, senki ilyent nem bír tőletek elvenni bármit is, írna vagy erősítene, így lássátok az Aldunát a megismertetett filmfelvétellel, ez az igazi, nem meghazudtatható.
   Remélem soraimmal senkihez nem közeledtem olyan gondolattal, sugalommal, amit sértőnek venne. Legyetek továbbra is jó székely utódok, DE azok és nincs székely és székely között különbség, mert ha a kiköltözött csángókat, akik székelyföldi testvéreinknek tekintek és más nem annak, akkor a történelmünket is az óviban fogom keresni, hiába írt könyvek számunkra, sajnos a Bécsi levéltár többet tartalmaz mindez igazságtételről, mint mi amit elismerünk és csak akkor székely-csángok a székelyek, ha tiszta szeretettel fogadják a hozzájuk utazókat, amiről nagyon elismerően véleményezünk. Na igaz szavaim után még kívánok tiszta szívből szép napot.

   41. Mária Terézia Hídja, Plosici falu szélin
   Jó napot székelyeim! Itt egy monumentum a régi időkre emlékeztető. A neve Mária Terezia hídja. Engedjétek meg, hogy erről írjak egy néhány sort, hogy megismerjétek alaposabban. Az aldunai telepre levezető gyergyovai út erre vezetett le a löszteraszról. Amint látjátok a képről, a talaj nivelációja már mutatja azt, hogy itt valamikor a hídcölöpök, lábai már egy méter vízállással kellene ellepve legyen, megnyugtatlak benneteket ezt a vízmagasságot még a 60 as években , minden tavasszal megmérhettétek a hídmelletti átjárón, amiről a minap írtam már nektek. A híd még keményen daccol az idejével meg a időjárási viszonyokkal, igaz „kíváncsi” természetűek már lyukat is törtek a hídon átvezető úton de minden veszély nélkül átkelhet bárki rajta, még lovasfogattal is.
   Ez a híd mentette meg a vízen átkelőket a derékig érő, kora reggeli vízátkelésétől. Egynéhány szó a hídról. Mint ahogyan a neve is elárulja, tudható az építő neve, vagyis kinek parancsára lett építetve, erről a pancsovai vízgazdagságnál lévő mérnökök tudnának lehet pontosabbat mondani, főleg az Endrei Ernő mérnök úr. Ha a Mária Terézia 1717-ben született és 1742-ben lett császárnő, amit az 1784-86-ig uralt így feltételezem, hogy e időközt lett építetve, esetleg abból kifolyó parancsnak. (Tulajdonképpen 1740-1780 között uralkodott-LGP).
    Mindenesetre sok éven át mentette meg a vízen átkelő embereket, állatokat a majd egyméteres reggeli kényszerátkelés örömeitől, az iszap beleragadás veszélyétől, amelyet egy másik pár lóval sikerült volna a másik partra kivontatni, mert a vonóállatok is kimerülésig igyekeztek kihúzni a másik partra a szekeret és ezzel annyira kimerültek, hogy már saját erejükből már ezt nem bírták megtenni. Látogatásotok idején, kívánok nektek, jó átkelést, amit állítok, nyugodtan megtehettek. Még szépnapot kívánok nektek.

   42. A dévai székely rokonok.
  Kedves dévai székelyek! Engedjétek meg számomra, hogy bekopogtassak a vidéketek ajtaján. Megvallom, sem területetek, sem városotok történetét nagyon nem ismerem, tehát ezt meghagyom továbbra is számotokra, az a tietek volt, tietek és az is marad, saját tulajdonotok. Amiben érdekelt vagyok csak az őseink akik, lettek, vagyis ''szabadvolt'' ki-beköltözésükkel, keresztezniük utjaikat a területeken, a sok keserűséget, panaszt megosztván az ott élő rokonokkal.
   Igen ennyivel mint aldunai amatőr helyzetmegismerő, meg is vagyok patkolva rendesen, mert volt egy jó természet megismertető nagybátyám, aki székelyszerető ember volt és mindenre megtanított ezekkel kapcsolatban. Lehet nem én vagyok egyedül az a személy, aki ismeri az Aldunát, itt ez alatt értem úgy szárazföldi, mint vízi megismerését.
   Ha mind a hét öblét akarnánk megismerni az ki-beköltöztetett ősszékelyeinknek, akkor, nagyon északra kellene utaznunk, még fel a Tisza folyó torkolatától hét kilométerre, ahol kezdődtek a nagyon dicsért, folyammegbéklyózási munkálatok települései és azok csontig megfogyott, inas őseink a nagy jó élet lerít az arcukról.
   Az embertelen munka és munkaviszonyokat nem ismertetem itt veletek, higgyétek el nekem, legkevésbé sem szépek, még így, száz valahány év távlatából sem. Ezzel csak egy két gondolatig foglalkozom, mert,valami lappangott az emlékezetemben, amikor apókáink tajtékpipájukat keményre tömve, a kevert konkolyos dohányukkal és arra rágyújtva, nagy elgondolkodással megkezdték. Komám, emlékszel-e amit apáink azt mesélték miként is volt az aldunai Ráday falván a családjukkal megkezdett „ígéretföldi” életük.
   Azokból az időkből maradtak vissza beszédfoszlányok, amik az éveken keresztül történeti adatokat adtak meg, és mindazok után valami kikristályosodott számomra, amit most meg is írok. A ki-beköltözések idején, valmi nem ment úgy ahogyan az neki indult, tehát a székely őseink lettek is e ígéretföldjére toborozva, amire ők kaphatók voltak, családostól mentek egy olyan helyre, amit nem ismerhettek, vállalták egy olyan munka megcsinálását, ami természet erőkkel mérhető volt. Ezek munkásoknak a serege meg is érkezett, csak a velük indult segély, ami élelmezésre meg financiózásra lett párhuzamosan indítva, valahol lemaradott az úton, valamilyen adminisztrátori mocsarakban, amiből székelyeinknek volt mindennapi életükben, több mint kellett volna.
   Mind e számított és nem beérkezett támogatás nélkül is szorgalmasan csinálták nem embernek való munkájukat, legyek őszinte egy néhány család, nagyon is eltelve e munkák gyönyörétől, vissza is vándorolt, még jobban leszegényedve, a volt hazájukba, erre megkapván a lusta, nem munkás népség nevet, de lám egyesektől megjött a visszatérő üzenet is.
   Komám itt Déván megkaptuk és leltük a jobb életkörülményeket, úgy magunknak, mint gyerekeink számára. Ez az a kapocs, amit magammal hordozok, azok elbeszélések után, ott találták meg magukat ősszékelyeink a Déva városánál, ott fonódtak össze a rokoni ágak, még szorosabbá, míg jött egy újabb székelységi megáldás a második székely kitelepítéssel, na akkor már másodszor, pocskolták tönkre székelyeinket. Szeretném ha soraimat megvádolnátok, imádom az ilyesmit,én akkor is szeretni foglak benneteket, mint testvért, mert nektek sem jutott abból az ismert anyatejből, amely magától megindult, ha a gyerek felsírt. Sírtuk és bőgjön a tehén tovább, amíg élünk, nem halhatunk meg, éljetek minden székely testvéreim, kicsik vagy őszhajúak, hiszem ismeritek azt: sírva vigad a Magyar, de a székely hangja fájdalmasabb.

                                                                                                            Cserépégeő kemencék

   43. Cserépégetés
   Kedves Székelyeink! Az est leszállt, hangotokat az estében nem hallom, amint a guzsalyasba menve beszélgettek, bizonyára a megszokott láda előtt ültök kényelmesen és a fonóorsó helyet a távirányítót pöcögitek. Nagyon örülök, hogy az elektronika ennyire lehetővé tette szórakozásunkat, de én tikteket visszakérlek a székelyeink egy nagy nehézségének megoldásához, ismerjétek meg azt is.
   A közben megépített vertfal házacskák szépen sorban építve sorokká és fehére meszelve álltak, Székelykeve utcáit képezve. Az őstelepről beszállított nád nagyon is jónak bizonyult a gunyhók csinálására meg annak aljazására, mert még akkor pokrócot a gunyhók padlózatára nem szőttek a nagyanyáink, habár tudták annak mesterségét, inkább a napi nehéz munkában segítettek a majd mindig bokáig érő sárban a gátépítésnél. Hagyjuk e nehéz munkát, térjünk vissza a napi életükben a megépített házukba, az új településükön. A szálas, jó minőségű nád állta is a hó terhét, meg azt le is vezette, ha olvadásnak indult. Itt volt egy másik keserítő tényező, amely évente többször tette nehézzé az életüket székelyeinknek.
   Mégpedig a délkeleti, Kazán-szorosról megindult szél, amely ha a szorosból kiszabadult a simaságra, rónára, meg is vadult és tépte fel a még lekötözött nádfedőt is a házakról. Ennek a megáldottságnak kellett volna véget vetni valamily módon, ami tartósabb,vagy sokáig tartós. A guzsalyassal járó estéken lett is latolgatva, mit is lehetne tenni ennek érdekében, mire egy ilyen este egyik komaapónak ötlete támadt és azt ki is mondotta nagy füstfelhőket eregetvén a pipájából. Komám a keresztfiam már volt a francföldi gazdánál egynehányszor a munkákba és ismeri is őt, így javasolnám elmenését oda a keresztfiamnak és a gazda véleményét és annak segítségét kérni, tudna-e valahol arra felé valamilyen cserépégető mestereket, hogy a mi házainkat is azzal lássuk el.
   Másnap reggel útban is volt a két ifjabb koma a 60 km útra, amit már szokás szerint, ha nem volt csoport munkás, gyalog tettek meg. Az út örömeivel nem szórakoztatlak benneteket, de ha óránként a hat kilométert bírták gyalogszerrel megtenni székelyeink akkor gondolhatjátok, mikor értek azok oda, estére, érkezésükre a nagy tanyaőrzők is megállították őket nagy ugatással. Azután bejutottak a rájuk váró gazdához, aki már sejtette mi felől fúj a szél a székelyeinkkel. Miután elmondották bajukat, a gazda mondotta is nekik, menjetek vacsorázni a többiekkel és majd a feleségemmel megbeszéljük a problémátokat és holnap úgy is akartam menni Torontálcsempére az egyik rokonhoz és visszajöhettek velem az útkereszteződésig, Székelyre, ami meg is történt. Elválásukkor mondja a látogatóban indult gazda, három napig leszek ott és a harmadik napra gyertek keresetek fel azon az utatokon amelyet nem nagyon használtok a Gyergyovára menésetekkel.
   Harmadnapra ott is voltak székelyeink a megjelölt és ismert helyen. A löszterasz lejtőjéről leérve nagyobb csoport munkást láttak, különféle munkát csinálni. Az ismert gazda a rokonával odaintette a székelyeinket magukhoz és mondotta, ha a cserépégetés beindul, ennél az embernél jelentkeztek és annyi cserepet visz mindenki el amennyire szüksége van. Azt a torontálcsempei feljegyzi és majd én az előleg után kifizetem neki, ti kettőtök közül egyik mindig itt kell legyen az átvevésnél, mivel titeket ismer az ember aki kiadja a cserepeket. Jó munkát kívánva, elindult a hazavezető útjára. Két kemence cserépégetés nem sikerült, de a harmadik már ha nem is dicséretre való volt, azért használhatónak lehetett mondani, sietett is egyik székelykevei haza, hogy a lovasfogatokat küldje a cserépszállításra, ami ment is zajtalanul. A faluban is kerültek. Le a zsindelyes tetők a házakról, új cserepekkel felcserélve, újra megindult a csoportos munka házsorok körül, ami elég jól haladott is, már piros háztetők mutattak egy idáig nem ismert szint a falunak, nagy örömére azok lakóinak. Folyt is a munka, és a következő tél már csak a cserepes tetőket találta a legtöbb házon. A tavaszra várva csavargatták is székelyeink a fejüket, mennyiben is fog nekik a cserép kerülni, a következő tavasztól- télig tartó munkákkal a francföldinél. Talán arról is az elmeséltek után.
   A tavaszi, nyári és őszi munkálatok után össze is gyűltek a székeliek a számla elintézése és mivel már a nagyobb gyerekek is a munkában részt vettek, nagy kíváncsisággal várták a gazda elszámolását, amivel meglehettek nagyon elégedve, mert erről mindig nagyon hálásan beszéltek a gazdáról. Csak az egynegyede árral voltak egyesek a cserépárával elmaradva, amit a gazda a jövő év munkálati bérben számítani engedett. Itt mindkét fél a legjobban járt, a székeliek újra munkában lehettek és a gazdának sem volt fejfájása a néhány száz hold földeinek megmunkálása. Tartotta is székelyeinket nagy szeretettel, minden évben és nem cserélte volna fel semmilyen más munkással, ami aztán nagyon tragikusan vett véget a megértő és kisegítőkész gazdával. Erről nem írok nektek, ha erre jártok és érdekel elmesélem ezt is nektek, ami nem olyan szép az ember számára. A székelyek még az 50-es években is, a guzsalyas időkben, felsóhajtottak: nincs a francföldi gazda, ahol dolgozhattunk jól fizetve. A cserépégető még ma is ott tanúskodik a múltról és nagy használatáról beszél az arra járónak, de távolról szinte valami sárkány szájnak hasonlít ami ijesztő annak aki nem ismeri azt és történetét. Legyen szép estétek és jó álmotok.

   44. A kirajzás
   Kedves Dévaiak! Mivel a ti vidéketeket nem ismerem személyesen, így valamennyire megismertetem az aldunai vidéket abból az időből, amikor a nagy „kirajzás”, az első megtörtént. Ez a kirajzás szó nem a legmegfelelőbb kifejezés az akkori ki-beköltöztetésre. Miért? Maga szó, kirajzás az IMKEREKNÉL használt, amikor is a méhek túlszaporodással, úgy meg telítik már a család számát, hogy zsúfolásig tele a kaptár méhekkel. Ilyen esetre már időre készítenek el anyabölcsőt, amiből 19 napra kikel az anyaméh, majd egy meghatározott számú fiatal méhével elhagyja a kaptárt, új családi hely és családalapításra készen. Mivel őseinknél nemcsak az ifjai vándoroltak ki az új hazának nevezett helyre, hanem családostól, mindenestől így az imkerségben használt szavat, nem alkalmazhatjuk erre.
   Vegyük úgy a dolgokat ahogyan ősapáink azt nemzedékeken keresztül átadták nekünk, mert azt hallottuk, tőlük, mennyire is keserves volt az itt élő, kezdő napok. Ezzel akarnálak bevezetésül, titeket megismertetni.
   Az ide kitelepítésük meg lett szervezve, szerintem minden azzal járó sekély támogatással, élelem biztosítás, amit az anyagiakkal is társult, sajnos minél közelebb jutott mindkét kísérő támogatás, annál hamarabb ragadott bele az aldunai sáros vidékben. Csak a székelyeink haladtak keményen a megadott és kijelölt helyükre. Milyen is volt e terület természetes valójában a székelyeink megérkezésekor. A pannontengertől visszamaradt, legszűkebb részére visszaapadt rész egy folyam vízfelgyűjtő és elvezető már a Duna folyam névvel megnevezett. Ennek megfékezésére lettek székelyeink megtoborozva, amit csináltak is nem megtántorodva, annak befejeztéig. Az akkori vízállást csak úgy lehetett mérni, hogy mennyire is árasztotta el a belső löszteraszú helyekig a víz, ami csak lassan szivároghatott vissza a levezető vízcsatornák hiánya miatt.
   Így már odaérkezésükkor, bokáig érő sárban volt szabad a kunyhóikat megépíteniük, a rengeteg náddal, amiből volt bőven, helyet kiirtván a különböző bokroktól vagy a derékig érő fűtől. Azon a talajvizes, fűzfás, bokros, füves helyen kellett a Dunát az áradásával megfékezniük egy még nem kiépített gáttal, ami kitakarított, kicölöpözött alapot jelölte meg a megépítendő gátnak. Ásták is ki székelyeink a kijelölt helyeken a gátépítéshez való földmennyiséget, ám nem föld volt, hanem sár és azt hordták nagy mennyiségben a gátépítésre, amely már a Mariaföldi és Sándoregyházi irányból látszott is a Ráday településnek haladván. Itt az árterületen használhatták a füves területeket meghatározatlan mennyiségben, az állattenyésztésre.
   A már megépített gát külső felén lévő rétet szánthatták holdszámra, mert idáig senki sem művelte azokat, mivel a Duna vize uralta, majd mind az év részében. Lett volna is itt párhuzamosan földművelés is a föld pihent,várt a megmunkálására, bevetésére de akitől elvették a székelyek, az vissza is vette azt, mert a nagy talajvíz miatt ugyancsak nem lehetet learatni, aratta az a Duna, mert ő tőle lett elsajátítva rengeteg mezőség így évtizedek után a lecsatornázás után a talajvíz is meglett béklyózva annyira, hogy már lehetséges lett a rendesebb vetési aratási lehetőség is. A munkálatok kifizetésére utalt, valahol elmaradott pénzsegély is, csak kisebb mennyiségben érkezett, és az is csak szakadozva, így a megcsömörlött székelyeink majd mind jobban kezdték hangoztatni a visszaköltözésüket, amit sokan meg is tettek és a Déván visszavezető úton tették meg.
   Ez az a pont ahol én veletek egy nyelven vagyok. Ott találkoztak őseink utai a ki-beköltözésűk idején, ott panaszolták el keservüket egymásnak és volt aki ott maradott a dévai rokonságánál és bizonyult is szorgalmával, munkásságával és gyarapodásával, mert lusták amit a szemükben vágtak nekünk, azok biztosan nem voltak. De milyen mértékkel lehetett mindezt a gátépítésnél felmérni, a semmiből építeni valamit, emberfeletti munkával, legtöbbször éhezve, végtelenül lesoványodva, lebarnulva az égető naptól, az éjjeleken agyonmart embertestek a szúnyogcsoportok ezreivel. Ezek martak úgy embert mint állatot, meg a legkisebb fajtájuk a papadács, ami még a maláriát is hozta magával, így sokan lázrohamokba feküdtek munkára nem képesen. Véleményem szerint az akkori életüket nem lehet azok átélt, kínjaikat a mai szemmel levázolni.
   Magam is azért érzem ezt, mert sok esetben tartózkodtam azon a helyen ahol az őstelepek meglettek alakítva és mind e örömeket megismertem a természet adottságtól és még a mai időkbe, ha lelátogatunk, van is ezekből a kis röpködő jószágokból elég szép számban, annak ellenére, hogy bár a repülőktől vannak irtva. Gondolom ízleltetőnek elegendő e gyönyörrel megélt napjainak megírása számotokra, ami mindennapi életüket adta a székely letelepülteknek e tájon. Még szép napot kívánok mindannyiatoknak: az aldunai rokonotok.

   45. A klasszikus régimódi cséplés
   Kedves Székelyek! A feltett kép egyikével szeretnélek tikteket megismertetni mégpedig a cséplési örömökkel. Az első évi gabonák áldásával járó munkálatokat szeretném levázolni nektek, amelyben egyszer vettem személyesen részt, mivel egy tag a cséplőbandának elmaradott.
   Itt a cséplőbanda egynéhány csoportra volt belsőleg osztva attól függően, mekkora volt a kapacitása, teljesítménye egy ilyen „dress”-nek, ami a német szó „cséplést” jelenti. A legelső a gépész a segédgépész és a bandagazda, ezekhez ezek érthetők. A második kiscsoport az ETETŐ lenne az ADOGATÓ-val, ebből kétpár volt. A dresskörüli munkáknál már csak a félbéresek voltak a PELYVAhordók, újra négy személy. A kicsépelt búzaszál a szalma az másik csoportfélében tartozott és az elevátor mögötti szalma munkákkal foglakoztak, vagy a búzakazalokból dobálták fel a búzakévéket a dressre. Erre a munkákra újra négy személy volt előlátva és úgy is csinálták, használták ezt a cséplés befejezéséig. A dressi munkánál még két személyt ismerhetünk meg, akik a búzaszemeket összegyűjtő garatnál dolgoznak a zsákost meg a segédzsákost. Ezek vezetik a cséplésnél megmért búza, zsab, árpa és rozs mennyiséget és a megtelt zsákokat bekötvén, lemérvén kiállították is „KANTÁR”, mire jöttek a pihenésben lévő munkások és vitték fel a tele zsákokat a padlásra, az arra elkészített helyre, erre a munkájukra zsinórpénzt kaptak a gazdától.
A reggeli munkaidő,már 02,00 kor kezdődött, csak a reggelire fél óra, ebédre félóra és vacsorára újra a félóra, amit gyorsan az elcsépelt gazdaháznál kaptak a munkások, vagy éppen a háznál éjjelre fogottnál. A alvóhelyük kiválasztás szerint, kedvük szerint választhatták a szalmakazalról lehullott szalmát összegyűjtve és egy pokróctakaróval takarózva, már alvásnak adták magukat, mert hamar felharsant az ébresztő szó a munkák megkezdésére.
   A gépész és annak segédjének munkája mindegyikünk számára érthető a nevéből kiindulóan, míg az etető és adogató akik a dressen a kévéket feldobva kapták a dressre. Itt az adogató nő fogta a kötésnél és vágta azt el, az etető, lassú mozdulattal széteresztette a búzakévét a DOB fellett, azt lassan abba beleeresztve, szinte szórva. Különben a dob a nagy megterheléstől, lelassult és könnyen törést okozhatott a dress bármelyik részén. Mindig már a múlt évben lévő etető és adogató volt egy párban a munkákba. A búzaszemet takaró pelyva sem lett eldobva, azt két félrészes vonta ki egy gereblyével a forgó és szitáló dress alól, egy zsákból, erre a munkára csinált zsákponyvában amelynek olyan hordágyformasága volt és annak megtöltése után vitték is a pelyvásba, mert az az állat etetésére a banyakemencék belső sározására szolgált. A „VILLÁS”-ok a kicsépelt szalmaszálakat az emelő felvonása után, nagy ölformaságú csomókban vonták oda, ahol éppen a helyét gondolták, mert ha nem jól rakták annak alapját már a félmagasságnál megbosszulta őket, egy lecsúszással, szalmával együtt és olyankor a pihenésben lévő másik két személy is azok segítségére kellett menjen.
   A jól megrakott szalmakazal villázókat, a gazda vagy pénzzel vagy a üvegbelévő bérrel fizette meg, amit használtak is a cséplők, a nagy melegektől ezzel védekezve. Minden elvégzett udvari cséplés után elszámoltak a gazdánál és vagy „Percentbe” vagy pénzbe lett a cséplési bér fizetve, amit a gépész is meg a bandagazda jegyzett fel magának. Ja igen a legfőbb tag a bandagazda személyéről.
   Ő gyűjtötte össze a csoport tagjait akik már a múlt évben is már csináltak nála munkát. A munkások, étellel biztosítását beszélte meg a cséplőre, volt vagy még arra váró gazdákkal osztván be csoportokba a csépelt búzamennyiség szerint.
   Ameddig tartott e cséplési munkák, nem hallottam, hogy valaki éhen maradott volna vagy a gazda tett volna megjegyzést az evésre beosztott számmal szemben. Egy ilyen cséplésnek a legnagyobb ellensége az eső volt, ilyenkor a búzakévék átáztak és a dob nagy mennyiségbe vonta be a búzakalászt, így megterhelést és törési gondokat okozván a gépen, így kénytelenek voltak a további munkát félbehagyniuk, amin szomorkodtak is, hiszen kiesett a keresetük. A cséplés befejeztével, a gépek vissza lettek vontatva a kiinduló helyükre és a férfiak másnap már azok takarításával foglalkoztak, elhelyezve a gépeket lekenésük után a jövő csépelésre. Közben a bandagazda egyeztette a búzamennyiséget és azt kiosztotta a résztvevő tagokkal amit a cséplőgazda haza is szállított a házukhoz. Volt is öröm, megvolt az egész évi kenyérre való, még adni is bírtak e belőle, kivált ha egy családtól bár ketten vettek részt a cséplésnél, ha több családtag volt, akkor még több anyagiakkal rendelkeztek.
   E cséplőgép gazdák nevét szeretném még ideirni, hogy ezzel maradjon meg emlékünkre azok neve. Legismertebbek a Topolcsány meg a Turi Sándor név. Az utóbbinak a fia dolgoztatta a dressjét még öt hat évvel ez ellőtt is, elköltözéséig, Székelykevéről Bácskába, ő is nagyon odaértő szakmunkás volt e ismeretségével is, mert kiskorától beletanulhatott az apjától vezetett cséplések örömhónapjaiban és keserűségekben is. E munkálatoknak csak a néhány évvel ezelőtt megjelent modern aratócséplő gépek, vettetek véget.
Így keresték meg a télirevalót a mi Székely őseink.

                                                                                                     A Szakadó 

 46. A Karácsonyi huszárok
   A Székelykevei Karácsonyi énekesek.
  A karácsonyi ünnepekhez közeledvén, éppen a hozzávaló kép: a karácsonyi huszáros kép. A karácsony, ünnepségnél három csoportot bírunk külön választani, megnevezni e énekesekkel. A legkorábbi a szenvedeje esti énekes csoport az iskolásokbol alakított 2-8 gyerekből összeállt csoport akiket „kántálos” néven ismerünk, majd a huszáros énekes csoport, akik maga az ünnepnapján éneklik meg a leányos házakat ami a 24-i éjféli misére megjelenésével kezdődik és másnapnap este naplemente után folytatódik 26-ka reggelig.
   Itt ebben a huszáros csoportba a legények vesznek részt. A harmadik énekes csoport a „Betlehemesek” akiknek a tagjai már a házastársakból van. Ez a csoport még 26-án indul énekelni a rokonsághoz meg az ismerősökhöz. Mindhárom énekes csoportot megtaláljuk az említett napokon, éjjeleken, régebben több csoporttal ma már esetleg két csoport erejéig a huszárokkal. A 62-es évben két csoport volt és annak fellépését a helyi tisztelendő atya a Botka Jozsef felvételezte hangszalagra, amit a MTA-nak készített. Legyen részetek egy ilyen háromféle énekes csoporttal megismerkedni.

   47. A nádvágás
   Kedves Székelyek! A mai időjárás viszonyaival megismerkedtem egy délelőtti nagy sétával és a csatorna mentén sétálva megláttam egy sor nádat, és eszembe jutott a székelyeink régi foglalkozása így kortélen vagy télvíz idején folytatott munkájuk. Feltalálóak voltak ami a munkakeresést meg annak kikeresését illeti, így egy ilyen időszakban, meghallották, hogy Barandán nagyon keresettek a nádvágáshoz a munkások. Így egy csoportot gyűjtött össze egy bandagazda és elutaztak vonattal Keveváráról a barandához legközelebbi állomásra és onnan az ismert járásukkal a munkaadó vállalathoz. Ott a munkavezető megismertette őket a munkával, ami a partmenti nádvágással kezdődött és azután a csónakokból kellett mind távolabbra beevezni a nádvágásához, persze a csónakból lévő nádvágás már drágább áron lett (kellett volna) elszámolva lennie. Elhelyezkedésük után, ami a barapartján volt a szabadban, már másnap, a látási viszonyokhoz képest, neki is láttak székelyeink a nádvágásnak, mivel annak mesterségét jól megtanulták őseiktől az Aldunán lévő badriki nádasokban, minden télen.
   Mire beértek a környékbeli munkások a székelyek már egynéhány nupot is összeállítottak a nádkévékből és három nap múltán már a parttisztaságát csak a kévékkel összekötött kúpok alkották. Jött is a munkavezető, először a kévék vastagságát kifogásolta, azután meg a rövidségét követelve azt, hogy a nádvágó csoport válogassa át a meglevő nádkévéket és azokat az újonnan megmondottak után csinálja át. Na, erre le is állt a nádvágó csoport és már esteledett, így a megjelent probléma megoldására megindultak az ajánlatok. Emberek a háromnapi munkánk van itt összegyűjtve az szerint ahogyan azt megegyeztük az első napon, ha mi ezeket a kévéket át kell válogassuk, azzal annyi időt vesztünk, ami kétnapi kieséssel lenne és ahogyan mesélik, a környékbeli nádvágó munkások még eddig fizetést nem láttak, nemhogy kaptak volna, na ti rajtatok, hogy megbecsüljétek, mi a további teendőnk. Elhatározták, hogy inkább három napi munkájukat veszítsék, minthogy a többi munkanapok fizetését sem kapják meg, inkább nem csinálják a munkát tovább, hazamennek, és pedig holnap reggel mihelyt virrad.
   Másnap reggel libasorban irányt vettek a közeli vasútállomásnak, odaérvén a a jegyrevalót szedegették volna össze, de mivel nem nagyon vittek magukkal a nagy keresetett ígérkező munkára, így csak négy jegy árára jutott pénz, amivel a négy jegyet biztosították a legidősebb személyek számára, azzal búcsúzva: ha hazaértek mondjátok mi is jövünk és a vasútpár ismerő székelyünket követték, neki Pancsovának, majd onnan dolovo, mramorák, deliblato, homokbálványoshoz vezető sínpáron. Ott összevárták a csoport tagjait és már újcélirányt láttak a székeli tornyot, amit már az ákácosi útnál rövidítettek volna a faluig, ami újra csak a 9 km tette ki.
   Másnap estére hazaérkezésüket már nagyon várták, mert a majd 120 km úton már nagyon elfáradhattak, így a hamarább hazaérkező, vonattal jövőktől értesítettek a lovaskocsikkal akartak elébük menni. Miként aludták át az éjjelt, mit ettek, hol ittak vizet ezt nem nagyon lehetett tőlük hallani, több mint valószínű,hogy a felsoroltak közül nem volt semmi sem részükből, de évtizedek után is ha pénzt akarók keresni, a barándai nádvágás lehetősége lett felemlítve amire mindenki felmorgott, szidván barándát barástól, nádastól. Egyik résztvevő a szomszédom Nagy Mihály, akivel beszélgetésünk közben felemlített barándára már csak mosolygunk.

   48. Önkritika a könyvírásról
   Gizikém! Nem csábít engemet a könyvnek írása, ha valamit megbírok írni, azt megteszem úgy ahogyan az valójában volt vagy van. Soha olyasmit nem tettem, ami egy esetleges könyvírásban nem fordulhatna elő, hogy egy részletet vagy egy ott őseinktől átélt napot másképpen írnám meg mint ahogyan, kínosan, keservesen át is éltek, úgy hiszem ezzel nagyon elferdíteném a volt és jelen igazságát. Ha mégis, feltételesen megtennék ilyesmit akkor abban sok olyasmi is írva lenne ami nem felelne meg a fogukra, netán volt akkori vezetőknek vagy azok most még élő sarjainak, hozzátartozóinak,lelkiismeretes embernek számítok és vagyok, igy ismernek az emberek akik ISMERNEK.
   Az aldunai települések, nagyon sok szenvedést és keserűséget éltek át, sok estén a keserves örökös pocsolya és sáros napi munkáktól elcsigázott munkások és azok felesége, gyerekei körében felsírták a régi ismert nótájukat, „Bukovina édes hazám”, és az a majdnem zokogó ének nagyon is hangzik emlékezetembe. Na, nem éppen a ki-beköltözött idejéből, mert akkor hazudnék de a későbbi anyó énekéből, amit nagy csodálattal hallgatunk is, tűnődve úgy magunkba, most anyó énekel vagy sír? Szerintem mindkettő ötvözete lehetett, mert majdnem mi is sírtunk amikor énekelt. Na, lassan elpuhulok az emlékezetekben és nem test jót az ifj szívemnek. Légy üdvözölve családi körödben.

   49. A Szakadó
   Már ahogyan a szó is mondja, itt valami szakadásról lehet a szó, ami az ősbukovinaiakkal lehet összefüggésben. Igen, erről lenne szó és magyarázat, mert többféle képpen is volt magyarázat adva annak megszületésére.
   Amit az olvasóra hagynék, ítélje ő saját maga meg, mi is lehetett a megtörténtek körüli igazi tény, természeti közreműködés. A legkeletibb település lakosai is már gátépítési munkálatok befejezésével voltak, még csak a nagyobb kifinomítási munkák voltak a gáttal kapcsolatban, ami már csak a kari munkákra váratott és egy elköltözési új életük kezdésére.
   A nyugati két testvértelep már a megkapott és jóváhagyott településűk helyén folytatták az új életüket ahhoz alkalmazkodva és a természet adottságoktól tanulva azoktól védetten. A Mariaföldiek (Márienfeldiek) új telephelyre kaptak engedélyt a már magaslaton lévő kolostortól É-ÉNY-ra a tölgyfaerdők helyén, ahol a fákat kellett e házhelyeknek kitisztítsák és arra az építésnek megfelelően elkészítsék, amit nagy lelkesedéssel is végeztek két ok miatt is.
   Már nem kellett az örökös talajvízi munkában ott, az új területükön kínlódniuk és a kiirtott famennyiségből házakat meg téli tűzrevalót is szerezhettek számukra. A Nagyszentgyörgyiek (Sándoregyháziak) maradtak a saját eredeti betelepített helyükön csak egy komoly gátkörrel biztosították a falvukat a vízáradás idejére, igaz az azzal járó talajvizet nem bírták elhárítaniuk a telepjikről, de a vízáradás már nem szomorította el a minden napi életűket.
   A legkeletibb már csak Rádayfalvi településesek is nagyban készültek és várták az új falujik kijelzését, még hogy hol az nem volt kijegyezve de már dolgozott egy bizottság a Kevevárában, akik ezzel foglalkoztak. A tél már befejezte a majd minden éjjeli hóesésével az évi munkáját, már néha érezni lehetett a tavasz illatát, amint a délkeleti szél az erdőkön keresztül hozzájuk terel, enyhe tavaszi szokásával, mind jobban olvasztva a télről visszamaradt hófúvásokat is.
   A Duna áradása sem volt már olyan észrevehető, mert csak az enyhébb talajvízzel látogatta meg a telepeseket. A munkák a gátépítéssel befejezve, csak a nagyon gyorsan megjelent Duna áradásra meg azzal történő vízszinti őrzéssel és megfigyeléssel kellett foglalkozniuk, be is voltak azok osztva a gát megfigyelésre meg a vízállás jelentésére a gát-őrjáratnál.
   Valami félelem hangszín jött a gátőr szavaiból, amin csodálkoztak is a telepesek gátőrzői, miért kell félni amikor a megépített gát véd már bennünket at árvíztől, ami mindennap nagyobb magassággal jelezte ottlétét és közeledett is a gátmagasság szintjéhez. Akkor már majd minden ötven métere ki volt jelölve egy telepes megfigyelőnek a vízáradás és gát épségét figyelni.
   Milyen nem kívánatosak voltak a rágcsálófélék akkori időben, pusztították is el őket ahol csak megjelentek, mert átfúrhatták a gátat és egy olyan újonnan megásott lyuk esélyt adhatott a víz átszivárgásának, amely aztán áztatta volna a gát földmennyiségét. Pedig szegény rágcsálok idáig is osztották a föld nedvességét a telepesekkel és fészküket a magasabb bokrok szárára csinálták meg a további átélésükre, szaporulatukra és hogy az árvíz őket is onnan kiöntötte így menekültek is a magasabb, biztonságosabb helyekre és csak egy volt ott számukra ismert a Gát.
   Egy újabb hír kezdett megjelenni a napi gátőrzőknél éspedig valaki át ne vágja az újonnan építet gátat, mert a Duna baloldalán lévő Szendrő városa lábait mosta ár a Duna vize és ott is megismerték a majd térdig érő, tavaszi víz kellemetlen hidegségét, amiben kellett járniuk. Ezért volt a félelem egy gátátvágástól, mert ottan az árvíz új utat talált volna a maga számára egy 100 km hoszu és 10 km széleségű új árvízterülettel. a belső löszteraszig. A gátőrők, az új intézkedések szerint ismertették a telepesekkel azt is, hogy egy gátszakadás esetén egy leadott lövéssel fogják jelezni, ha valahol ez megtörténik és olyankor mindenki a leggyorsabb módon mentse a családját és a hozzátartozóit és meneküljenek a nem túl távol lévő lösztertasz magasabb partjaira. Így ébredett a Rádayfalvi település is a március utolsó hetén egy leadott lövésre és mindenki nagy sietséggel szedte össze a családok táját, hogy menekülésre adják magukat a megjelölt helyre. Az áttört gáton kelet felé nem bírtak menekülni, mert ott nagy zajal zudult be a Duna vize, amely emlékeztetne a Petőfi Tiszaverse utolsó szakaszaira, soraira: mint az őrült ki letépte láncát, vágtatott a Tisza (itt a Duna) a rónán át...
   Így az ismert vagy kevébé ismert utakon, amely a területen lévő magasabb földgerinceken igyekeztek menekülni egyesek, a Beresztóci partoknak, mert azt találták a legközelibbnek, míg mások az ismert magaslatokat vették menekülő helynek (ezek már egy ottlévő megépített gunyhófélékben taláták meg menhelyüket s majd négy nap után lettek onnan kimentve (az Antalfi család). A többi a löszterasz másik pontját vette menekülési céljának, amit majd csak estére értek el és ott is találták meg az új települési helyüket. Itt a gát átszakadási fámájával ha foglalkozunk, akkor nem lehetett semmilyen átvágási munka azzal, mert majd minden ötven méteren volt egy megfigyelő őr a telepesek közül, így nem tudnám megérteni hogyan lehetett volna olyan komoly munkát végezni egy gátátvágásal az őrök mellett, ezt ítéljétek meg ti. Az áttörés színhelyén, amit már régen egy újabb gáttal töltöttek fel, egy ilyen helyfelmérésnél meg lett látva, miért is szakasztotta át a Duna vize a gátat éppen ott, azon a bizonytalan, puha helységű talajon, Éppen ez a magyarázata mindennek, mert valaki már ottan nem a legmegfelelőbb helyre cövekelte ki a gátirányt és helyét. Ez emberileg helyén is volna, mert egyfelől sietetve volt már a gátépítés befejezése és talán nem lett annyi figyelem arra fordítva, hogy bizonytalan alapra lesz a gát építve. Itt a gátalapja nem volt megfelelő szilárd (ha egyáltalán lehetett ott szilárdabb földtalajt találni), de éppen azon a helyen volt egy nem stabil puha földterület, amely a Pannontenger utolsó lefolyása medrét képezhette és a mai napig is mocsaras, süllyedős helynek felel meg. Ez a bizonytalan Gátalap lett a gátszakadás oka és a csonka gátrész még ma is utat mutat és magyarázatot, hogy ott egy kis kitéréssel az egyenes irányból, egészen tömör és keményebb altalaj is volt és van, ahová lehetett volna a gátat építeni és nem történt volna meg a gátáttörés és az ezzel járó menekülés az ősbukovinaiaknak, ami egynéhány ember életében került. Ezeket majd hónapokkal vagy még később is találták meg, és csak az öltözetükről vélték felismerni ki is lehetett. Ez az árvíz megtette a bukovinai székelyeink további faluhelységhez jutását. A kései délutánban kezdtek megérkezni a vízártól menekültek a löszterasz oldalában, onnan tovább nem is mentek,mert est előtt álltak, mindegyikük az erőltetett menéstől kifáradva, igyekeztek egy néhány tüzet csinálniuk, amely mellett a közelgő éjjelt úgy ahogyan áttudhatták és megindultak a közelben lévő ágak és fák begyűjtésére. A vizességükből majd megszáradván már a megtett útjukon, csak az átalvási gondjukra kellett gondolniuk amit a környékbe összegyűjtött kóró és fűbegyűjtéssel oldottak meg, mint fekvőhely egy ideiglenes átéjjelezésükre, már érdeklődve a kimenekült ismerősök és komák, sógorok felől. Keresték a kimenekültek ismert személyeit, hogy többet tudjanak meg az ősszékelyek megmenekültjeiről, hiszen ott éltek együtt a gátépítési munkálatok alatt öt évet, minden nehézségben és kínban, osztva a mindennapi problémájukat és átélési nehézségüket, amelyet csak az utolsó látogatójuk és felkarolójuk, a Ráday gróf enyhítette de ő is már az utolsó időkbe nagyon kimaradozott az Aldunáról. Ott álltak az esthomályban újra semmi nélkül egy ismeretlen élet előtt bizonytalanságba, egyesek már felsírtak.

   50. Biszak István a „Szakadónál”
  Kedves Székelyek! Két nap kimaradásommal, írok ma is az Aldunával kapcsolatos eseményekről, nem azért mert nem volt az elmúlt napokra is írnivaló, volna itt erről mit írni, mindennapra bár két beírni való, de jobbnak találtam egy ilyen szünetet alkalmaznom több oknál fogva is, na de térjünk vissza, amiről írni akarok nektek. A gátat, amivel a Duna szabályozását remélték szabályozni, már megtörtént dolog volt, igaz nem elhihető és emberfeletti munkával, kitartással, annak megszakadásával, ahol a Duna megkísérelte a kiszabadulását a gáttal bekerített akadállyal, ami sikerült is neki a már megépített gátrészen a ''szakadónál'', nagy tavat hagyva maga után és még ma is látható, romboló munkájának bizonyítéka.
Így az újraépített gát egy karcsú hajlással folytatódik a szakadótól a Kevevár irányában, semmi hozzáépítéssel sem elferdítéssel. Vagy mégis megronti e egyenes gátvonalat valami? Az első évtizedekben nem, de jött egy égető, perzselő második világháború, ami változást hozott e gátra is. A gátépítés után, szorgalmasan, megérkezett a valahol elmaradott pénzsegély is, így a már meglévő gát mellett az őrházak építésének kezdtek nem a székelyeink, hanem az ide kirendelt építészettel megszervezett csoportok. Hamarosan felépült a hetes gátőrségi épület, majd az ötös és a hármas is, hozzáadva az épületet amit a „jegyző” tanyájának neveztek, egy emeletes, téglából épített, ugyanolyan mint az őrházak csak távolabb a gáttól, ami később a ''Villa Jelena'' nevet kapta a hetes őrház és a „Milorádovics” puszta között.
   Az ötös őrház meg a villa Jelenának még a tégladarabjai sincsenek meg, csak a helyük bizonyítja, hogy állottak még a 70-es években. Közel a hármas gátőrháznál történt a nagy változat a gáton, ha onnan északnak nézünk, valami már nem nagyon csillogó párt veszünk észre és ha jobban megfigyeljük azt rálelünk a vonat sínpárra, amely a Dunától Kevevárnak vezet, az ottani vasútállomásra. Minek kellet a sínpár a Duna közvetlen partjára?
   A gáton odaérve a sínpárhoz, láthatjuk a hatalmas beton erősítést valamilyen sínpár alkalmazással, ami pontosan a Dunának vezet, de egyszerűen megszakadva áll ottan, valamire emlékeztetvén. Mivel hídhiány miatt, a déli országrészek nem voltak összekötve az északi résszel, így egy kitervezett nagy átvivő képességű „Trajekt” lett tervezve és megvalósítva annak megépítésével. Így az utánpótlási vonatszerelvények a kevevári vasútállomásról a Duna partjának vették irányukat a csatornákon keresztül, ahol a legismertebb híd volt a szállításbíró VASHÍD”, azon át jutott a túloldalra kívánt szerelvény a trajekthoz tolatva. Majd a beállítás után lassan arra rátolva és biztosítva, kelhetett is át a Dunán, nagy kíséret és biztonsági erőkkel. Voltak is itt nagyon sokszor az átkelésre váró utasok ellenőrizve és visszatartva, míg a trajekt meg nem tette a délfelén lévő rákapcsolódást, kerülték is e helyet a másik oldalra készülődők. De az őrjárat csak összeterelte őket, ami bár tíz órai kényszertartózkodással volt számítva, bárki is akármilyen sürgős esetre vagy elrendezésre ment volna tovább, igazolva feltartózkodását, ami mindenfele mint személyazonossági bizonyítványnak számított arra a napra.
   Ez a vonatközlekedési, utánpótlási munkálatok, folytak is éveken át, nagy folyami ellenőrzés és a szárazföldiekkel együtt, majd csak az állandó vízi aknázásokkal szakadt meg e szállításmód, amikor, egynéhány szerelvény örökre a víz alá süllyedve, szakította meg annak folytatását, és csak a visszamaradt betonkikötő és a sínpárok bizonyították, hogy ott milyen nagy munkálatok voltak. Ma már a sínpárok is felszedve és csak a sínpárok részére kiemelt kis töltések mutatnak arra, hogy ott vonat is járt. Ez volt a sorsa a vashídnak is, mert az éveken által tiltott ott tartózkodás eredménye az lett, hogy halban nagyon gazdag vízi terület volt, örömére kicsiknek és nagyoknak, mert halfogás ott mindig sikeres volt. Az idősebb bácsik még néha elbeszélik, milyen is volt azokba az időkben egy ilyen átkelés amiben részt vettek miután már egynéhányszor ezmiatt ellenőrizve lettek és már ismertek voltak azon a tájon az átkelésnél.
   Egyik ilyen átkelésnél ismert élőszemély az Erős András aki a belgrádi piacokra is járt a lerombolt pancsovai híd mellett épített potonhídon. Ma nyugodtan elsétálhattok, bármelyik megemlített hely mellett, senki sem fog abban megakadályozni és egy szendrővári megtekintéssel, egy szép napot biztosítotok magatoknak, amihez szép napos időt kívánok, mindannyiatoknak. Az:aldunai.

   51. Átkelés a befagyott Dunán....
   Kedves Dévai Székelyek! Ígéretemhez híven meglátogatlak benneteket egy egy beírásommal, ismertebbé tenni számotokra az aldunai (Ráday) települést és azok táján megtörtént eseményeket. Egy ilyennel foglalkozom ma.
   A gátépítő ősszékelyeink már a sorban lévő házukban laktak az új telepen a Székelykevén, igaz nem mind a ki-betelepültek, mert egyesek a jóléttől megtelve, vissza is tértek a megtett úton, Déván keresztül, oda ahonnan jöttek is. Mások, maradtak akármilyen nehéz keserűséges körülmények között is az új hazában, vagyis ahogyan ők nevezték az „IGÉRETFÖLDJÉN”, mert ahogyan a ki-beutazásuk, volt AKIKNEK többet hozhatott mint azoknak, akik ki-beköltöztek, vagyis egyeseknek a majd térdig érő állandó sarat és az azzal járókat, legtöbbször éhezve úgy gyerekeik, mint ők maguk. Ebből kijárt a mindennapiban bőven is. A nagy gátszakadás, vetett valamennyire véget a nagy ígéretföldjének egy újabb, semmiből-nincsenbe továbbfolytatással.
   Akik a magaslatokra kimenekültek az árvíz elől, nem is hagyták el azt a helyet, ideiglenes kunyhókat eszkebálva maguknak ott és éltek amiből lehetett, mindaddig míg a kétméteres árvíz vissza nem húzódott vagy el nem párolgott.
   A legkeletibb ilyen, házépítési kezdeményezés a ROKUS apó tanyája lett, míg a legnyugatibb a LŐRINC Jóska tanyája, közte a FERTÁLY településsel, a kosárkötőkkel a VÁRADI KUZSNER családokkal, míg a BURKHÁRDOK tanyájával, amelyek ma is megtalálhatok a Duna mellett. Az odáig nem feltört füves részek kimérve várták volna annak szántását, sajnos a talajvíz diktált minden olyan műveletet.
   A Fertályoknál már működött is az átkeléshez szükséges komp is, szállítván át az utasokat a Duna jobb oldalára, naponta négyszer is, át és vissza. A tél beálltával már lehetetlen volt az átkelés a Dunán komppal, így az átkelésre szorulók, nagy megkerüléssel tehették meg a folyamon átkelést. Nagy telek voltak fagyokkal és a Duna vize akkor legtöbbször be is volt fagyva, páncéllal húzta be felületét, amin a bátrabbak megkezdték az átkelést egy hosszú karó segítségével és sikeresen át is keltek.
   Abban az időben is röpködtek az ismert „Amorok” a nyílveszőjükkel, a hideg ellenére is, így lett egy dunántúli egy torontálcsempei lánnyal ismerté és lakodalom is annak szokása szerint megegyezve. És a lakodalmas vendégek szánra ülve, a közeli Duna utat választották a nagy 120 km-es út helyett. Rátérve a Duna jegére, haladott is minden lovastól, szánkóstól és vendégestől szép rendjén, amikor is valakinek eszében jutott a déli tánc a Duna közepén, amire kiszálltak a szánjukból és vidáman neki kezdtek a jellegző hullámos táncuknak, ami egy ideig ment is minden további nélkül de egyszerre a lovak kezdtek ágasodni és valami szörnyű ropogás lett halható és a parton maradottak csak látták eltűnni a táncoló csoportot, akik már menekülésnek vették az irányukat part irányba, de egy sem érhette azt el oly gyorsan nyelte el őket a Duna vize.
   Lett is a nagy örömnek, ürömje, és jelentve a kevevári pandúroknak akik gyalog kiszálltak a szemlére a Duna partra, felértékelni a történteket, nagyon lehordva az ott maradottakat, miként is gondoltak átkelni a Duna jegén és még táncnak kezdeni, amikor az a legveszélyesebb a jégmegtörésére. Évtizedekig volt is intő szó a befagyott jégterület rászállására, amit székelyeink csak tovább folytattak egy hosszú karó kíséretében, munkára járva reggelenként és este haza a munkáról. Legyen veletek Amor is meg a kisebb „Kupidonok”, nyílveszőjükkel, de tanuljátok meg a jégszabályát is, amire a természet legravaszabb állatja tanítana meg benneteket, annak lábnyoma elárul nektek mindent. Én magam megtanítottam a kedves feleségemet (az is anekdotának ismerős a baráti körömben) a családjaim is ismerik e tant és már a tavaly az unokámat is tanítottam erre de még mindenre nem terjed ki a figyelme és kell egy-két évig tanítanom, mint a kézzelfogásos halfogásra, évente három ízben is és a turulmadarat is megmutatom neki, akinek a fészke majd az ősszékelyekkel uralja őshelyét, majd fekvőhely nagyságra növelve.
   Ezt a sasfélét itten a vándorsólyom nevén nevezik és tilalom alatt áll, ami a tavalyig tiszteletben is lett tartva, elárulja a fészek helyét, de közel nem ajánlatos hozzá menni kivált, ha fiókák vannak a fészekbe. Micsoda fejedelmi madár, nincs is ellensége a környéken, csak az ember. Legyen részetek benne őt látni,az :aldunai

   52. A kender termesztése.
   Kedves székelyek! A mai napon is megismertetlek benneteket az ősszékelyeink munkálatával, amellyel igyekeztek az egyik legfontosabb használati tárgyukat maguk elkészíteniük a mindennapi használatra. Ez az idő visszavisz az óvodás koromra és azok éveiben látottakra. Mivel a szőlősök már megsemmisítve, ami a mellékfoglalkozás egyik főágát tette itt ki a környéken, így újabb kereseti lehetőség után kutatva, megkezdődött a kendertermesztés.
   Nagy területeket nem vetettek be e újabb termesztési kultúrnövénnyel, de a kezdők is már a mindenévi féllánc (hold) felületű kender termesztésre merészkedtek (attól tartván, hogy egy újabb rendelettel ez is a szőlők sorsára jut) és minden vasárnap a szokásos meglátogatások e növény megnézésére. Ahogyan visszaemlékszem, olyan 60 cm távolságú sorokban lett vetve a kendermag, majd három négy hét után az újabb látogatás alkalmával, nekem már bokáig ért a magból kikelt növényecske, majd újabb látogatáskor már térdig is ért a növény érdekes kis recés oldallevelekkel. Egy harmadik látogatásnál már magasabb is volt tőlem, nagyon csodálkozván azon, hogy én több mint egy-kézen lévő ujjak événél oly kicsi vagyok és az olyan hamar magasabb lett tőlem. Ezt nem tudtam akkor megérteni. Már kalászt is vetett (fürtöt), ahol marékszámra valamilyen kis kuglik voltak, még nyersek és puhák, mondogatták is apókáink, szép magas lesz, míg a másikok hozzáadták és még magos is. Persze ez újabb ismeretlent jelentett számomra.
   Egyszer aztán a kendervágás lett a használt szó, ami arra mutatott, hogy az álló kender sarlóval, marékszámra kéveformát öltött, azt két vagy három helyen átkötvén a finom hajlású, sárgavesszővel kúpokba állították szárítani, ez már ismert volt számomra a kukoricatörés utáni munkákból. Volt olyan is, aki a kévéket a földön hagyta azzal, majd mindennap forgatom őket, ami újra ismeretlenek tűnt nekem. Minek azt forgatni? kérdeztem magamban, de a későbbi beszélgetésekben rájöttem erre az ismeretlenségre is.
   A korábban beért kender hazaszállították az udvarukban a később éretteket meg majd az első dérrel megfogató napokon vágták le ugyan úgy, mint az elsőket. Volt is újra ismeretlen szó, na ez is elér a jövői áztatáshoz, csak hadd verje a hó a télen meg a szél is fújja jól ki. A tavaszi és őszi munkálatok között adódott arra idő, hogy megértsem a kenderről beszélteket. Egy napon hallom, hogy a kendert kellene vinni áztatni, ezt már hallottam, gondoltam magamban és már a kocsi előhúzva a kenderkúp mellé, rakták is fel a kévéket még a „vendégoldalakra” is.
   Jó magasnak véltem már a kocsin lévő kender rakományt amire a lovak is befogásra kerültek, és szorgalmasan a pokrócok, fejszék és kötelek lettek felrakva a teherre, vagyis a kévék tetejére, ahová mi is gyereket hamarosan fenn találtuk magunkat, egy nagybácsi segített fel olymódon, hogy egyenként feldobálta a már fenn levő apó mellé, ahol azonnal a helyünk lett megmutatva és azzal: na most itt leültök és semmi máshová mászkálás a míg oda nem érünk. Na most hova az az oda? kérdezhettük magunkban.
   Miután az üvegballon ivóvíz is már fent volt, így indította is a lovakat apó az udvarból kifele. Nekem úgy tűnt, mintha minden méternél dőlne le a rakomány, de egy idő múltán, már teljesen megszokottnak véltem minden úton lévő lyuk zökkenését, igaz már lent jártunk a Mária Terézia hídjánál, sűrűn emlegetvén a többi fent ülő személyektől a „Szakadó” meg a „kenderáztató” szót. Már a „harangot” is elhagytuk és a Biszak András fertályi házát emlegették a fent ülők, majd, itt a Dudás tanyánál kell vizet még felvenni és a gyerekeknek adni, mert a Szakadótól nincs vízért jövés.
   Ott is volt a gémeskút a gárdján szép lánccal odaerősített bögre, amivel a vízhúzó jó bőségesen teleitta magát, majd az elkészített vödröt töltötte meg és adta fel a kocsin ülőknek. Olyan jó ivóvizet még soha az előtt nem ittam, nem tudom a többi velem levő gyerek is így találta-e.
Évek után is ha mint segédvadőr koromban arra jártam nem hagytam volna ki azt a vízivási lehetőséget. Még a magunk mögött házakat végig sem néztük már valami magasságra vittek fel a lovak, teherrel együtt és a leszólítás, János, Lajos , ugorjatok le ha meg kellene segíteni a teher feltolását, amire nem került sor, mert a két ló gyorsan szabadulni akart a tehertől és már lejtőn vitt le az útjuk, amire a gyeplőszárak visszafogására volt sor. Valami kevert fájú erdőn mentünk keresztül és egyszerre elénk támadtak a már odaérkező kocsik sorai. A lovak elengedve, megbéklyózva legelték a dús füvet, míg az emberek a már ismert kenderkévéket rakták le a kocsikról, közeli fejszecsattogtatás is hallható volt, míg egyenként újra a kocsiról leadtak bennünket, azzal: itt maradjatok egy helyben.
   A kíváncsi gyerekszemek már érdeklődve nézték a történő eseményeket, aminőt már egyes ismeretlen vagy ismert bácsik csináltak, kévéket vittek a vízhez és dobták be egy ott várakozó bácsinak, aki igyekezett minden kévét mindjobban a víz alá süllyeszteni, hogy az ne jöjjön fel a felszínre, és odaállított karokkal szorította azokat a felszínre igyekező kévéket leszorítania. Egyes kocsiterhek már a víz alatt voltak, így azok igyekeztek is onnan eltávolodni mindenestől, csak a kendert hagyták a vízben.
   Mi addig álltunk egy helyben, hogy a kíváncsiság mindenfele elvitt volna bennünket csak a csengő szó fordított vissza bennünket, most nem fürödni jöttünk a Szakadóban, majd szentistvánra újra lehozunk benneteket.
   Az unalom nem foglalkoztatott bennünket, mert a rengeteg madárdal, meg azok fészkeik kikutatása nagyon foglalkoztatott bennünket, de az apó szava az erősebb volt számunkra, így nemsokára már újra a hazavezető úton voltunk azzal, hogy majd eljövünk kiszedni is a kendert, csak ázzon az jól meg. Így a gyermekszív kívánsága nélkül tértűnk haza, vagyis azzal a porral, amit egy hazamenés alkalommal még a kocsiút porából leszállott ránk és hazaéréskor már az anyóka szedett is bennünket össze: ide az egész fürödni, mosdani lefekvés előtt, mire mink, hát ott voltunk és mégsem bírtunk, még fürödni sem. Nem fürödni lett menve, volt az anyóka válasza, amibe bele is nyugodtunk. Ennyi munkában legyen részetek benne, mert akkor én sem csináltam még azt a kenderrel történő munkákat csak megismertem, mint végig szemlélő. A többi ezzel járó kendermunkálatokat számotokra leírom a következő beírásommal. Legyetek vidámak és jó testvérek, az: Aldunai.

   53. Kenderáztatás.
   Kedves székelyek!
  Ígéretemhez híven a kendertermesztést be is fejezem nektek e második beírásommal. A leáztatott kender már jó kéthete szívhatta be magában a vizet a leáztatott állapotában, amikor újra szabad volt meglátogatni a megcsinált munkát. Erre a munkálatokra már korábban lettünk ébresztve és az ismert úton jutottunk le a kenderáztatóig, még a takarók ellenére is néha elfogott a didergés, a reggeli friss levegőben, amit szinte olyan ködös, párásnak éreztünk. Persze ez az érzés a napfelkelte után ugyancsak ismert a sűrűn természetet járó személyeknek, akik ezt érzékelik, de már nem reagál a természetük különösebb módon.
   Az odaérkezés után a lovak lettek elajnározva velünk együtt azzal „ti még aludjátok ki a malacokét”, amiből újra nem értettem semmit sem. Az alvás folytatása nem fogott bennünket, így nagy figyelemmel néztük, hogyan szedik fel a kévéket leszorító karókat és a víztől lecsurgó kévéket hogyan szedik ki, a napra kihordván, nagy összerázkolódással, mivel megvizesültek hordás közben az átáztatott kévéktől, amit hamar befejeztek erre már anyóka az acéljával meg a kovakövével lángra lobbantott tűz felett, készítette a gyerekeknek a reggelit, amit hamar el is fogyasztottunk, míg a felnőttek azt mondották, mi megvárjuk, amíg nagy parázs lesz, mire nekem ez újra rejtély volt.
   El is szundítottunk, de hamarosan valami orrcsiklandozó illatra ébredtünk, mire apó német beszédje volt hallható, csak az értelmét nem tudtuk annak de mosolygása elárulta hogy valami jót jelentett. Na, vigécek, ha már ébren vagytok, ide a sonkához és a kolbászsütéshez, vagy azt akarjátok, hogy mink együk meg mind. Nem is kellett biztatás, hamar ott voltunk a tűz körül, amint láttuk a számunkra is volt egy szelet sonka, egy pácára feltűzve, ami már olvadozni is kezdett.
   Most megmutassuk, hogy kell a kenyeret pirítósnak csinálni, mert a tűznek most nincs füstje és csak a parázs adja a pirításhoz kellő meleget és ha csepegni kezd a sonka akkor a kenyérre kell azt csepegtetni, akkor sokkal jobb lesz azt enni. Igyekeztünk is utánozni a felnőtteket, de mivel ők már többször csinálták, így ezzel alul maradtunk a tudással.
   A reggeli, vagy ebéd után újra a kévékre lett fordítva minden gond, amit nagy megvizsgálással raktak újra fel a kocsikra, azzal, majd lesz ideje kiszáradni otthon es. Estére már kiterítve az udvarban otthon volt a kender, nagyon is érdekelt bennünket, mi lesz a folytatása ennek, de három napig mintha nem is érdekelte volna egyiket sem a kévék elrendezése, amit a nap kegyetlenül perzselt is az udvarban.
   Majd a negyedik napon, apónak a szava, te János nézd meg csak azokat a kévéket napoztak e eleget? A kéve megnyitva, majd a közepén kettétörve lett apónak oda vive. Na még szétoldott állapotukba álljanak a kévék a jövő hétig, majd megszárad mint a puskapor, volt a véleményezés a kender megtekintése után, újra nem értettem. Néhány nap multán újra a János, hozd csak le a szerszámot a kendernek.
   Lett is fűlelés és figyelés a mindent érdeklő gyerekektől, látunk valami két részből álló, lánccal összekötött vastag botot, ami nem gömbölyű formájú volt, hanem megzsámolva gyorsan egy ott fekvő ugyanolyant, a nyolc oldalú lett megismerve, kipróbálása nekünk furcsa volt, mert a kiterített kenderkéve hatalmas súlyintással lett megajándékoztatva a láncon függő darabbal, mire repült is a kenderhéj szerte szét. Alig vártuk, hogy elvonuljanak a felnőttek a kendertől, már mi kíséreltük meg annak a karónak forgatását, amit nem bírtunk átfogni, így a forgatása valahol lassulhatott, mert úgy tarkón vágott, hogy a nagy zajra kijött anyó csak a hideg vízzel bírt felmosdatni.
   Volt is az apó oldaláról megjegyzés: hát nagyszerű volt számotokra ez a segítség, de még egyetek sok málét, ahhoz hogy segítsetek ebben a munkában, nem is volt szabad bántanunk az a forgató botokat csak akkor, ha senki nem volt jelen és amelyikünk elbukott egy ütéstől, az lett is felmosdatva azonnal, de a víz elárulta tettünket és teljes tilalmat kaptunk a csépelő botokkal szembe.
   Párnap multán már össze tilolva volt a sok kenderkéve és a supában behordva, majd egy újabb kenderalkalmatosság lett kihozva, amely egy pad volt, nekünk hosszabb nyakkal, amin néhányszor szeg volt élessen kibújtatva és a kender ezen keresztül áthúzva,mire apó: Na lássátok anyó, milyen szépen símogati át a kendert a fogakon, igaz mi fogakat nem láttunk csak egy ülőféleséget, amit a nem használás alatt, mint lovat nyergeltük is annyira, hogy a következő használás során előbb ékelni kellett azt a további használathoz. Volt az apótól: a kötelit nektek gyermekek, hát mindig azzal játszotok amivel nem kellene, többet semmi ilyesmit ne tegyetek, mert a bajuszunkot kössük össze. El is mentünk egyik nagynenához kikérdezni a számunkra még ismeretlen szavakat, amit ő megmagyarázott is. Fel említette a további munkát is a kenderrel kapcsolatban, de azt mondotta sokkal jobb volt a lennel foglalkozás, nem ilyen goromba. Na a lennel már megismerkedtünk mi gyerekek, mert amíg a férfiak a kendert áztatták addig a nőszemélyek (fehércselédek) terítették is ki az összehajtogatott lentekercseket és áztatták mire a kérdésünkre, miért csak áztatják és nem mossák, mint a ruhát, megkaptuk a kielégítő válasz, hogy azt úgy kell, amiből újra nem értettünk semmit.
Akkor még a lenfonalból fontak is a nenák a téli guzsalyasokba, s ha elfogyott akkor a kender fonására került a sor. A lenből szőttek terítőket, függönyöket (firhangokat), kenyértakarókat és (szakajtó) kenyér, tészta takarókat, alsóneműt, de a kenderre áttérés után már nagyon nem elviselhető volt az alsónemük viselése, így mind ritkábban használták a továbbiakba. Ezzel feleslegessé válván annak ültetése és tenyésztésre csak nagyon kis mennyiségbe termelték a galambok meg az énekes madarak részére, amiből tartottak is elég szép számban. Nekünk tiltották a kendermag használatát, de mint gyerekek megkóstoltuk és miután semmi különös izét annak nem találtuk így nem kellett senki sem tiltson a további használatától. Gondolom akik e növényekkel nem volt ismeretségben, valamennyire is sikerült azoknak bemutatni egynéhány évig termesztett, már ipari növénynek nevezett, növényeket.