A dél-bukovinai székelyek emigrácója

    Dél-Bukovinában, Rădăuți (Radóc) és Suceava (Szucsáva) megyékben egy kis létszámú székely csoport élt, akiknek ősei a 18. században érkeztek Erdélyből, egy ellenük indított mészárlás [a madéfalvi veszedelem] elől menekülve. Robert Lee Wolff amerikai történész számukat 1940-ben közel 20.000-re becsülte, a valóságban azonban jóval kevesebben voltak: az 1930. december 29-i romániai általános népszámlálás mindössze 11 104 magyart regisztrált, az 1941. április 6-i – röviddel hivatalos kivándorlásuk előtt végzett – összeírás pedig már csak 9 501-et. Ez utóbbiak közül 9 448 fő, azaz 99,43%-uk vidéki környezetben élt. Nem ismertek a két népszámlálás közötti létszámcsökkenés pontos okai. Lehetséges, hogy az érintettek Radóc megye azon 22 községének valamelyikében laktak, amelyek az 1940. június 26-i ultimátumot követően a Szovjetunióhoz kerültek, vagy esetleg már ezen időpont előtt áttelepültek Magyarországra.
    A székelyek mindkét népszámláláskor magyarnak vallották magukat. Főként Radóc megye három településén tömörültek: Dornești (Hadikfalva – 3 478 lélek), Țibeni (Istensegíts – 2 469) és Măneuți (Andrásfalva – 2 284), valamint Suceava megyében Vorniceni (Józseffalva – 705) községben. Kisebb létszámú magyar lakosságot jegyeztek fel az 1941. április 6-i népszámláláskor Radóc megyében Satu Mare (Grossdorf – 198) és Frătăuții Vechi (Ó-Fratóc – 84), illetve Szucsáva megyében Iacobești (Fogadjisten – 174) településeken is. A román hivatalos iratokban ezeket a lakosokat hol székelyeknek – amik valójában voltak –, hol csángóknak, hol magyaroknak nevezték, de a két népszámlálás egyike sem vette nyilvántartásba a székelyeket vagy a csángókat külön etnikai csoportként, így mindannyiukat a magyar kategóriába sorolták.
    A második világháború első éveinek konjunktúrájában, amikor Európa-szerte felerősödtek a nemzetállamok kisebbségi csoportjainak ultranacionalista érzelmei a revizionista kormányok propagandája miatt – amely az anyaországgal azonos származású lakosságot a tartózkodási helyük szerinti állam ellen uszította –, a dél-bukovinai székelyek körében is növekvő érdeklődés mutatkozott a Magyarország területére történő áttelepülés iránt. Románia szovjet kormány általi, 1940. június 26-i ultimátumát követően a magyar államvezetés puhatolózni kezdett Bukarestben a székelyek esetleges magyarországi áttelepítésével kapcsolatban, de az érdemi tárgyalások csak a következő év tavaszán kezdődtek meg, az erre vonatkozó megállapodást pedig 1941 júniusának első felében írták alá.
   Különböző agitátoroktól ösztönözve a környékbeli székelyek már jóval azelőtt kifejezték kivándorlási szándékukat, hogy a két állam kormányai aláírták volna a Romániát elhagyni készülő személyek jogállásáról szóló megállapodást. Közülük néhányan 1940 utolsó hónapjaiban vándoroltak ki Magyarországra, még mielőtt a romániai magyar közösség befolyásos elemei által szervezett propaganda elindult volna, amely csak a következő év elején bontakozott ki. 1941. január 17-én a Speciális Információs Szolgálat (S.S.I.) egy jelentésben rögzítette, hogy Untu Laszlo dornești-i, Malec és Bognóczky măneuți-i, valamint Elekes Dénes țibeni-i papok propagandát folytattak a magyar lakosság körében, hogy meggyőzzék őket a Magyarországra való távozásról. Közel egy hónap múlva, 1941. február 24-én a Suceavai Regionális Csendőrfelügyelőség közölte a Csendőrfőfelügyelőséggel, hogy az utóbbitól kapott 1941. január 26-i 41.628 számú körlevél nyomán vizsgálatokat folytattak a Rădăuți megyei falvakban a magyar származású lakosság körében, pontosítva, hogy a küldött jelentés biztos információkon alapul, amelyek beépített ügynököktől származnak. Itt a kivándorlási propagandát a dornești-i, țibeni-i és măneuți-i római katolikus papok végezték. Sebestyén Antal dornești-i pap által a bukaresti magyar követségről és konzulátusról hozott legutóbbi rendelkezések nyomán a Rădăuți megyei három település magyar kisebbségei Magyarországra való kivándorlásra készültek, a távozás időpontját 1941. március 5-re tűzték ki, amihez beszerezték a „hazatelepülteknek” szükséges iratokat. Az itteni magyarok mind igyekeztek eladni meglévő javaikat, csak a távozásig szükséges élelmet hagyva meg maguknak.
   Mivel a Rădăuți megyei három falu magyarjai már régóta kinyilvánították kivándorlási szándékukat, és a formaságok véglegesítése ismételt halasztást szenvedett, elkezdték hangoztatni, hogy ha a román állam ezúttal sem – 1941. március 5-én – engedi el őket, köteles lesz élelmezni őket. Sebestyén Antal pap bejárta a megye összes olyan községét, ahol magyar kisebbség élt, a lakosok figyelmébe ajánlva, hogy aki csak teheti, és betöltötte a 16. életévét, házasodjon meg, mivel a Magyarországra nőtlenül érkező felnőtteket lágerekbe zárják, míg a többiek az államtól házat és földet kapnak. E propaganda következménye abban nyilvánult meg, hogy az érintett falvakban naponta kötöttek házasságokat.
   A Suceava megyei Vorniceni községben a kivándorlási kezdeményezés egy római katolikus papé volt. 1941. március 13-án a Suceavai Csendőrlegió a 704-es számú tájékoztató feljegyzésben rögzítette, hogy az e településen élő magyarok levelet kaptak volt plébánosuktól, Németh Kálmántól, aki ekkor már a magyar államhoz a bécsi döntés révén visszacsatolt Carei (Nagykároly) városának, Satu Mare (Szatmár) megye, egyik templomában szolgált – amelyben azt tanácsolta nekik, hogy adják el vagyonukat, mivel március 15-én „hazatelepítik” őket Magyarországra. Kevéssel ez előtt a vorniceni-i római katolikus pap is Bukarestben járt, ahol felvette a kapcsolatot a magyar konzulátus személyzetével, hogy támogatást nyerjen kezdeményezéseihez. A romániai magyar főkonzul azonban azt tanácsolta nekik, hogy egyelőre senki ne adja el a földjét és a gazdaságát. De miután megkapták Németh Kálmán levelét, a lakosok tovább idegenítették el a tulajdonukban lévő javakat.
   Ugyanezen a napon a Suceava megyei csendőrlegió a 706. számú információs feljegyzésben jelentette, hogy az Ion Antonescu tábornok által elrendelt, az általa kezdeményezett politika elfogadásáról vagy elutasításáról szóló népszavazás idején, 1941. március 2–3-án elégedetlenségek merültek fel a Fogadjisten (Iacobești) községbeli magyar lakosok körében – ahol 174 magyar élt –, mert nem engedték meg nekik, hogy kinyilvánítsák véleményüket. Sőt, március 2-án a danila-i a szavazókör elnöke, akihez akkoriban Fogadjisten tartozott, elrendelte, hogy ne engedjék szavazni ezen etnikai csoport tagjait. A tiltás valójában csak ürügy volt a magyarok elégedetlenségére, mivel ők már ezen időpont előtt írásban kérték kivándorlásukat, nem mutatva többé semmilyen érdeklődést az ország problémái iránt. Most indokot találtak arra a megjegyzésre, hogy a hatóságok nyíltan megmutatták nekik: idegennek tekintik őket Romániában, és ezért meg kell tenniük a lépéseket a Magyarországra történő áttelepüléshez.
   Elhatározva, hogy elhagyják Romániát, és ígéreteket kapva Magyarország bukaresti diplomáciai képviseletétől, hogy távozásukra a lehető leghamarabb sor kerül, 1941 tavaszán a dél-bukovinai magyarok felhagytak a tulajdonukban lévő földek megművelésével. A Rădăuți megyei Csendőrfelügyelőség az 1941. május 3-i 3044. számú információs feljegyzésben rögzítette, hogy a Hadikfalva (Dornești), Andrásfalva (Măneuți) és Tibeni községekben élő magyarok szabotálták a mezőgazdasági munkákat, nem vetették be a földeket, eladva azokat a házakkal és az állatokkal együtt a távozás érdekében, amely a hadikfalvi vasútállomásról indult vonattal, napi 400–500 fős csoportokban. A nagy többség beszerezte a kivándorláshoz szükséges okmányokat, kivéve 12 tibeni-i, 9 andrásfalvi és körülbelül 90–100 hadikfalvi családot, akiknek mivel nem volt pénzük, nem tudták kifizetni az illetéket, így számukra jegyzési íveket kellett kibocsátani a szükséges összegek előteremtéséhez. Sokan közülük a szomszédos községek román lakosainak adták el házaikat, amelyeket egyes vásárlók nem azért vettek meg, hogy beköltözzenek, hanem hogy lebontsák és a kapott fát tüzelőként használják. Andrásfalván például 73 lakóházat bontottak le és romboltak szét, Hadikfalván 20-at, Istensegítsben pedig 12-t. Emellett az andrásfalvi magyarok a gyümölcsfák egy részét is kivágták. A Magyarországra távozók vagyonának nagy részét nem tudták eladni, így azokat elhagyatottan hagyták hátra, anélkül, hogy bárkinek is átadták volna ügykezelésre. A Rădăuți megye három községében élő magyaroknak azt ígérték, hogy április 26-án és 27-én a bukaresti Magyar Követség egy megbízottja kiszáll a helyszínre, hogy leltárba vegye az el nem adott személyes javakat, de ő nem jött el, üzenve, hogy május folyamán érkezik.
   Ugyanakkor a kivándorlást kérő lakosok beszüntették a helyi közigazgatási szervek rendelkezéseinek és a román állam jogszabályainak betartását. 1941. április 27-ig 173 hadikfalvi, 31 andrásfalvi és 27 tibeni-i lakos kapott behívót, de mindannyian megtagadták azt, bemutatva a helyi hatóságoknak a Magyarországra való távozásukról szóló iratokat. Néhány magyar különböző ügyvédi meghatalmazásokat adott az el nem idegenített földek eladására, azzal az indokkal, hogy nem tudták eladni azokat, mivel nem fizették be a földadót, és mert az eladási ár nagyon alacsony volt, körülbelül tízszer kisebb, mint az igényelt ár. 1941. május 13-án a Csendőrség Általános Felügyelősége a Rendőrség Általános Igazgatóságának 28 517 S. számú rendelete alapján arról tájékoztatta a Rădăuți megyei Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts községekben élő székelyek egy részét, akik a bukaresti magyar konzulátus és követség által kiállított bizonyítványok alapján Magyarországra települtek át, hogy nem tájékoztatták a román hatóságokat, és kifizetetlen adósságokat hagytak maguk után. Miután a Csendőrség Általános Felügyelősége tudomást szerzett a Rendőrség Általános Igazgatóságától kapott rendelet tartalmáról, a megyei csendőrparancsnokság 1941. május 26-án jelentette az Általános Felügyelőségnek, hogy intézkedéseket tett annak érdekében, hogy a magyaroknak ne állítsanak ki több, a kivándorláshoz szükséges okmányt, amíg nem bizonyítják, hogy befizették az állami adókat.
   Abban az időszakban, amikor a dél-bukovinai székelyek Magyarországra emigráltak, sokuk számára valósággá vált, hogy képtelenek voltak megkapni az eladásra kínált javaikért kért összegeket. Ebben a tartományban, ahol az egész két világháború közötti időszakban a föld csereértéke a legmagasabb volt az országban – a művelhető terület egységére jutó nagy népsűrűség miatt (hektáronként) –, most, a német származású lakosok Birodalomba (Reich) történő kivándorlása és a zsidók tulajdonában lévő vidéki birtokok „románosítása” után, viszonylag nagy mennyiségű szabad földalap jött létre, ami természetes módon az ár csökkenéséhez vezetett. Igaz, hogy Dél-Bukovinában számos család talált menedéket a tartomány oroszok által megszállt északi részéből, a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyből és a Bulgáriának átengedett Cadrilaterből (Dél-Dobrudzsa), de ők vagy nem rendelkeztek a földvásárláshoz szükséges tőkével, vagy nem akartak letelepedni ezeken a településeken, mert remélték, hogy visszatérhetnek oda, ahonnan jöttek, így a kínálat akkoriban messze meghaladta a keresletet.
   A román hatóságok és a bukaresti magyar követség képviselői között létrejött megállapodások értelmében a Rădăuți megyei Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts, valamint a Suceava megyei Vorniceni községekből és a másik három faluból, ahol kisebb számban éltek, minden magyarnak 1941. június 7-ig el kellett hagynia az országot. Kivándorlásukat véglegesnek tekintették, és az ő kérésük alapján valósult meg. A bukovinai székelyek emigrációja egy 1941. június elején kötött román-magyar megállapodáson alapult, amely nem öltötte magára a román kormány és Szófia között a lakosságcseréről kötött egyezmények jogi formáját. Az illetékes hatóságok úgy ítélték meg, hogy az érintett családok végleg elhagyják az országot, és a magyar állampolgárság megszerzését kérve jogukban áll felszámolni az itt birtokolt ingó és ingatlan vagyonukat. De a megállapodás aláírásának időpontjában a legtöbb dél-bukovinai székely már Magyarország területén tartózkodott.
   A Romániát elhagyó székelyek pontos száma nem ismert. Joseph S. Schechtmann azt írja, hogy az 1941. júniusi megállapodás alapján 3 906 dél-bukovinai székely családot, összesen 15 593 személyt telepítettek át Magyarországra²¹, de az általa közölt adat néhány ezerrel meghaladja az itt, az 1930. december 29-i általános népszámláláson, valamint az 1941. április 6-in regisztrált magyarok számát, így semmiképpen sem fogadható el valósnak. Az adat annál is inkább túlzó, mivel Magyarországra nemcsak a tömbben élő közösségekből távoztak székelyek, a dokumentumforrások pedig nem tesznek említést más nemzetiségű személyek távozásáról. A dél-bukovinai székely emigránsokat a volt jugoszláv Bácska tartományba telepítették le, ahol közel 28 000 hektár földet, lakóházat és mezőgazdasági felszerelést utaltak ki nekik az adott terület más etnikumú lakói — különösen szerbek — által elhagyott, vagy a horthysta hatóságok által tőlük elkobzott javakból.
   Egy másik, 1941 második felében született román-magyar megállapodás nyomán ugyanezen év októberétől további 850 besszarábiai magyar távozott Magyarországra, majd 1942 március-szeptemberében újabb 1 631 Moldvában élő magyar. Mindannyiukat a dél-bukovinai magyarokhoz hasonlóan Bácska tartományban telepítették le, az ő itteni koncentrációjuk pedig tovább súlyosbította az őshonos lakosság gazdasági helyzetét, akik arra panaszkodtak, hogy állapotuk megromlott, és már ennivalójuk sincs.
  A magyarok kivándorlása révén az általuk el nem idegenített földek és gazdaságok az Állami Javak Adminisztrációjába (Administrația Bunurilor Statului) kerültek, a Földművelésügyi és Tartományi Minisztérium keretein belül. Csak Dornești, Tibeni és Măneuți községekben, Rădăuți megyében, az állam mintegy 6 000 hektár területet vett át. Kezdetben ezeket a földeket a szomszédos községek lakóinak adták bérbe, a bérlők egy részének pedig sikerült a bérleti rendszer alatt tartania azokat még az 1945. március 23-i agrárreform-törvény kihirdetése után is, egészen 1948-ig.
   A megüresedett gazdaságokba az elcsatolt területekről érkező menekülteket helyezték el, különösen olyan bukovinai lakosokat, akiket az 1921. július 17-i agrárreform-törvény alapján a Quadrilaterbe (Ezüstpart) telepítettek le, és akik 1940 őszén tértek vissza ebbe a tartományba. Mivel a menekültek szinte teljesen nélkülözték az élő és holt mezőgazdasági felszerelést, és mivel a helyi lakosoknak sem volt kapacitásuk a teljes rendelkezésre álló terület megművelésére a fegyverben lévő férfiak nagy száma miatt, a polgármesteri hivatalok azt a feladatot kapták, hogy találjanak módot a földek hasznosítására. 1942 márciusában a Rădăuți megyei Măneuți községi tanácsa közölte a prefektussal az okok egy részét, amiért nem találtak bérlőket az érintett földekre. A lakosok — precizírozta a polgármester a tanács nevében — a szegénység miatt nem tudják kibérelni ezt a földet a rögzített 2 500 lejes áron. 1942-ben az adók szinte megduplázódtak 1941-hez képest, a szántás ára is megkétszereződött, a vetőmag ára pedig megháromszorozódott. Márpedig ilyen árak mellett a községi adminisztráció — amint az a jelentés konklúziójában szerepelt — mentesült a teljes földterület megművelésének biztosításáért viselt felelősség alól.
   1942 őszén Rădăuți megyében többek között Bukovina Kormányzóságának jóváhagyásával 74 család telepedett le 383 taggal, akik 1940. június 26. után érkeztek Jadova községből (Storojineț megye), valamint 90 család 408 lélekkel, akik Északnyugat-Erdélyből menekültek el, eredetileg Kolozs-Torda megyébe, ahonnan ugyanazon kormányzóság 1942. augusztus 11-i 300. számú átiratában adott beleegyezésével küldték őket tovább. Az előbbieket a székelyek által elhagyott házakban helyezték el Tibeniben (Istensegíts), az utóbbiakat pedig az 1940 őszén a megye más községeiből kivándorolt németek gazdaságaiban²⁶. A Suceava megyei Vorniceni-ből származó magyaroktól eredő földeket a menekültek földhöz juttatására különítették el. Itt a Cernăuți megyéből érkezett 31 család 1944-ben, az 1940. április 25-i telepítési törvény alapján egyenként háromhektáros parcellákat kapott, de irataikat 1946 decemberéig sem véglegesítették, a telepesek addig a földet bérleti jogcímen birtokolták. Később, Rădăuți és Suceava megyékben az 1945. március 23-i agrárreform-törvény alapján a Quadrilater-ből (Dél-Dobrudzsa) érkezett 236 családot juttatták ezekhez a területekhez.
   Az 1941-ben Magyarországra távozott székelyek ingatlanjainak jogi helyzete 1945 tavaszán, még a második világháború vége előtt bonyolódott el, mivel a Magyarországra bevándorolt székelyek közül néhányan – akik nem mondtak le román állampolgárságukról, nem tudtak alkalmazkodni az ottani állapothoz és a kialakult társadalmi-gazdasági körülményekhez, vagy akiket megfosztottak a szerbek által kiutasítottaktól kapott javaktól – az északnyugat-erdélyi románokhoz hasonlóan, a menekültsorból visszatérve 1945 áprilisától²⁹ hazatértek, követelve a távozásukkor el nem idegenített tulajdonuk visszaszolgáltatását. Mivel a kivándorlók közül egyesek továbbra is megőrizték annak az államnak az állampolgárságát, amelyből távoztak, törvényes okuk volt követelni jogaik teljes körű visszaállítását, annak ellenére, hogy a Belügyminisztérium által 1944. augusztus 23-a után kiadott rendeletek sora korlátozásokat támasztott ezzel szemben. Ezenkívül a romániai szovjet katonai szervek és a (Szovjet) Szövetséges Ellenőrző Bizottság képviselőinek beavatkozása, valamint az 1944. szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény rendelkezéseinek egyoldalú és részükről felettébb érdekvezérelt értelmezése szinte leküzdhetetlen problémákat okozott nemcsak a szülőföldjükre visszatérő székely családoknak, hanem a román kormánynak is.

Forrás: Dumitru Sandru, Miscari de populatie in Romania (1940-1948), Editura Enciclopedica, Bucuresti, 2003. pg.121-128