Göndöcs Lajos (1819-1887)
Andrásfalvi tanító 1840-1861 között. Cikkeket írt a Vasárnapi Újságba (1858., 1859. A bukovinai magyarok szokásairól), a Néptanítók Lapjába (1870. Minő volt a múlt századokban, minő a jelen században? s minő lesz a jövőben a tanítói, de csakis a néptanítói hivatal, 1871. A magyar tanítókhoz és tanügy barátaihoz.)
Breznay Béla szerk.: Religio, 1883. 1. félév 37. szám.
Az elnöki excja előadta, hogy Göndöcs Lajos budai elemi iskolai igazgató tanító, ki a Bukovinából hazatelepített székelyek ügyében az országos csángóbizottság által kiküldött tagokkal Bukovinában járt, onnan négy fiút hozott magával oly czélból, hogy azokat itt felneveltesse s mint tanítókat vagy papokat hazájokba visszaküldhesse, miután megtörténhetik, hogy legalább egyhamar nem jönnek haza a bukovinai magyarok s az ott maradtak vallási és iskolai ügyeiről, hogy egyúttal nemzetiségük is megóvassék, annál inkább kell gondoskodni.
A négy kis fiút, igen értelmes és egészséges gyermekek, bemutatta a választmánynak. Dr. Balogh Sándor ügyvéd társalelnök indítványára — miután Budapest főváros községe két fiúról fog gondoskodni — a választmány két gyermek nevelésére évenkint 400 frtot ajánlott föl, mely segélyösszeg f. évi ápril 1-től évnegyedenkint előreüzetendő Göndöcs Lajos igazgató-tanító kezeihez, kinél e gyermekek elhelyezve maradnak, s ki nevelésökről és oktatásukról gondoskodni köteles
A társulat ezen 400 forint évi segélyt addig fizeti, míg védenczei a gymnasiumi osztályba nem lépnek. A társulat akkor lépéseket teend, hogy részekre ingyenes felvételt eszközölhessen ki valamely kath. tápintézetben. Elhatároztatott továbbá, hogy a nagyméltóságú vallás- és közoktatásügyi miniszter úr keressék föl, hogy ezen bukovinai székely ifjak neveltetési költségeihez járulni méltóztatnék.
Néptanítók Lapja. 1888. január 7.
A fővárosi tanítók egyik nestora, kit az ország tanítósága is előnyösen ismert, a jó „Göndöcs bácsi", m. évi november 24-én, alig pár órai betegség után, elhunyt.
Egyike volt azoknak, kik az időknek sokféle változásait látták, mindig az elsők soraiban küzdve, munkálkodva, de el nem fáradva soha. Egyike azoknak, kik nemcsak belátni, hanem ernyedetlen iparkodással valósítani is tudják azon életigazságot, miszerint a képezdevégzett tanítónak a tanulás, az öntökéletesítés ösvényén megállapodni egy perczig sem szabad, ha csak visszaesni nem akar.
Egyike volt azoknak, kik a bukovinai elhagyott vérrokonok szellemi elmaradottságán könyörültek és elmentek közéjök, hogy megtörjék nekik a szellemi élet kenyerét s bevezessék őket is a szellemi műveltség boldogiíó csarnokába.
Göndöcs Lajos fakasztotta és ápolta a Kárpátok bérczein túl lakó s a magyar hazától már rég elszakadt testvérek szívében annak a hatalmas honvágynak csiráját, mely ezereket visszahozott már azóta őseik hónába. Ez volt Göndöcs Lajosnak tanítói pályán szerzett egyik legnagyobb érdeme. Nem szűnt meg a csángókat támogatni akkor sem, a mikor körükből Budapestre költözött: papokat, tanítókat nevelt és neveltetett fiaik közül, hogy prófétái legyenek a magyar nemzetnek a távol élő testvérek között. A felnőttek oktatásának is Göndöcs Lajos volt a kezdeményezője. Minden díj nélkül tanította azokat több éven át. Ebbeli buzgólkodását a Népoktatási Kör" egy értékes arany órával és lánczczal tüntette ki, melyeket a kör elnöke, Türr István tábornok személyesen adott át a jeles tanférfiúnak saját lakásán.
A „Népnevelők Budapesti Egyesülete” is Göndöcs Lajosnak köszöni első sorban lételét. Ő volt az, a ki néhány lelkes társával 1868-ban megalkotta s annak mindenkor egyik legbuzgóbb munkása volt. Az 1870-ben tartott első egyetemes tanítógyűlés, melyen 2000 tanító vett részt, jó részben szintén Göndöcs Lajos érdeme, melyért a boldog emlékű Eötvös József báró ministertől köszönő iratot kapott.
Fáradhatlan volt ő a közügyek terén, fáradhatlan az iskolában, tanítványai között, fáradhatlan szerető családi körében. Szerette is őt mindenki egyaránt s tisztelettel hajolt meg nemcsak ősz feje, de még inkább emberszerető, nemes szíve előtt, aki csak ismerte. A megboldogult 1819. augusztus 6-án született Nagyváradon. Elemi tanulmányait, valamint a főgymnasium VII. osztályát, szülőföldjén jeles sikerrel végezte, hasonlóképpen a tanítóképezdét is. Tanítani Bukovinában, Andrásfalván kezdett, hol egyszersmind kántor is volt. Öröm olvasni azokat a lelkesedéssel, magasztalással telt bizonyítványokat, melyeket egyházi és világi elöljáróitól Bukovinában, onnan történt eljövetelekor kapott.
1861-ben jött Budapestre, hol 1873-ig osztálytanítói minőségben a belvárosban, azóta pedig halála napjáig — mint igazgató-tanító — Ó-Budán működött.
A főváros tanácsa azon hazafias czélból helyezte a nagyobbrészt németajkúak által lakott Ó-Budára, hogy ott a magyar nyelvnek, a magyar szellemnek terjesztő apostola legyen. Az is volt szívvel-lélekkel, minden cselekedetével; már csak azért is megérdemli, hogy tisztelettel, s hálás elismeréssel emlegessük Göndöcs Lajos nevét. Özvegyet s 3 leány- és 2 fiúgyermeket hagyott hátra. Leányai férjnél vannak. Egyik Budapesten tanítónő, a másik ugyanitt egy tekintélyes és elsőrangú nagyiparosnak neje. Legifjabb leánya Amerikában, Bostonban van férjnél. Két fia közül az egyik, István, fővárosi vezető-tanító, a legifjabb Jóska pedig II-ed éves tanítóképezde növendék. Testvérei közül az országszerte ismert Göndöcs Benedek, békés-gyulai apát-plébános, kitűnő méhész s volt országgyűlési képviselő.
A boldogult Lajos bácsi sem maradt testvérei mögött, mert ő a nemzet napszámosának, vagy — mint Pestmegye jeles tanfelügyelője szokta mondani —apostolának állván be, mindenkor híven teljesítette hazafiúi kötelességét s azok közé tartozott, kiknek szellemi rugékonyságán, tettvágyán s minden közczélért való lelkesedésén nem fogott az idő.
Temetése óriási részvét mellett ment végbe. Megjelentek azon kartársai szokatlan nagy számmal, a polgárság ezerei s a hatóság képviselői: Gerlóczy Károly I. alpolgármester, Alker Gusztáv fővárosi tanácsnok, a tanügyi osztály vezetője, Békey Imre ministeri osztálytanácsos, fővárosi királyi tanfelügyelő úr stb.
Kartársai nevében Péterfy Sándor mondott a sírnál könnyeket fakasztó búcsúbeszédet.
Béke lengjen porai felett! LAKITS V.
Népnevelők Lapja, 1887-12-03/49. szám. Göndöcs Lajos sírjánál.
Megálljatok jó emberek! Engedjétek meg, hogy minekelőtte e drága barát hűlt tetemeit befogadná a föld, itt a nyílt sírnál búcsút vegyek kartársaim nevében is Göndöcs Lajosnak földi szemeink előtt többé meg nem jelenhető alakjától.
És te, tőlünk elköltözött szellem! Ne vedd zokon, hogy ama jobb hazába vezető utadon megállítalak, hogy elmondjam neked ismét itt e világ előtt, hogy mi szerettünk és tiszteltünk tégedet. Szerettünk és tiszteltünk, mint oly férfiút, akit maga a teremtő Isten szólított a mi körünkbe, a néptanítói pályára. Évek hossza során át hűséggel szolgáltad te nemzetünk népoktatásügyét. Ott a Kárpátok bérczein túl lakó s a hazától már rég elszakadt testvérek körében, a jó csángó nép egyik helységében kezdetted meg népnevelői pályafutásodat, és becsülettel megfeleltél szent kötelességeidnek, mint magyar néptanító és mint családapa egyaránt életednek utolsó órájáig. Amije csak lehet a lelkes és munkás népnevelő a föld jámbor népének, azt mind fellelték benned, érdemdús mesterükben, a bukovinai Józseffalviak. Munkatársaddal, a hű lelki pásztorral, egyetértve, egymás ttámogatva gondosan őrködtél a fölött is, hogy a rendbízottakból ki ne aludjék a magyar nemzethez való tartozandóságnak érzete.
Te oktattad ezelőtt egy negyedszázaddal a száműzetésben élő testvérek sarjadékát édes nemzeti nyelvünkre, nemzeti történelmünkre! Te fakasztottad és ápoltad a csángó magyarokban annak a hatalmas honvágynak csíráit, amely ezereket visszahozott ma már őseik honába. Legfőbb érdemed azonban velük szemben abban áll, hogy te még akkor sem hűltél ki a száműzetésben élő testvérek iránt, a midőn a Gondviselés az ország szivébe, fővárosunkba vezérelte lépteidet.
1861 óta volt itt a fővárosban egy nagycsaláddal megáldott, szerény anyagi körülmények között élő néptanító, akinek hajlékában majdnem mindig volt egy-két csángó fiú, akiket azért gondozott a tisztes tanítónő asszony, mivel a családfő támogatni akarta a csángó népnek azt az óhajtását, hogy a saját maguk gyermekei közül is nevelkedjenek próféták, tanítók és papok. És e néptanító nem volt más, mint te, elköltözött drága barátunkés kartársunk! Mi, akik szemtanúi voltunk annak, hogy édes gyermekeiddel hasonló gondban részesítetted a reád bízott csemetéket, mi akik tapasztaltuk, hogy miként repdesett szíved az örömtől, ha az egyik-másik csángó növendék bevált, jól tanult s szép jövőt biztositó után haladt, és hogy mennyi gond, és minő aggodalom szállott meg akkor, ha terved nem sikerült, ha növendékeid egyike-másika nem fejlődött reménységeidnek megfelelőleg — mi tudjuk azt és a jó Isten, hogy mennyire szeretted te a csángókban nemzetedet, saját vérünket s a mi édes hazánkat.
Ha semmi más megemlítésre méltót nem tettél volna is életedben, mint amit a házadban nevelkedő csángó magyarokkal végbevittél, mi magyar népnevelők és néptanítók téged már csak azért is azok közé emeltünk volna, akinek önként kiszolgáltatjuk a szeretetnek és tiszteletnek egyébként soha ki nem erőszakolható adóját. Ámde te, mint fővárosi tanító is kivívtad az egri nevet. A szent lelkesedés embere voltál mindig, mióta csak ismerünk.
A szent lelkesedés adott erőt ahhoz, hogy a reád bízott néptanítói tisztet mindig úgy viseld, hogy ne csak távol tartsd magadtól a hatóság méltó megrovását, hanem hogy mindenkor tiszteletteljes elismerés jusson tanügyi hatóságaink részéről is számodra jól kiérdemelt osztályrészül.
Te nem bérért szolgáló munkása voltál a fővárosi népnevelésügynek. Bárhova állított a főváros tanácsa, mindenütt megfeleltél magadért. Pontos voltál hivatalos teendőid végzésében; nem lankadtál még a legújabb időkben sem. Könyv nélkül nem láthatta senki a te asztalodat; tanulni vágyó, tanulni soha meg nem szűnő tanítónak ismertünk tégedet. Igazán mintatanító maradtál e tekintetben életed végéig és nemcsak addig, míg a tanítójelölteket oktattad a kath. tanító-képezdében. Nemcsak addig voltál te szívesen tanító, ameddig az iskolai órák, a tanításra szánt hónapok tartottak!
Ha netán elfelejtette volna valaki, avagy még nem hallotta volna, megemlékezem itt arról, hogy amidőna fővárosi „Népoktatási kör“ a felnőttek esti oktatását szervezte, Göndöcs Lajos volt az első, aki ezen teendőnek végzésére önként minden díj nélkül vállalkozott és azt éveken át önzetlenül folytatta. Egyetemes tanítói gyűléseink alkalmával is ő volt az, aki a munka súlyosabb részét magára vállalta és vezette; ilyenkor a nagy szünidőnek nagyobb része munkaidővé változott Göndöcs Lajosra nézve. Ne vedd zokon el-költözöttnek szelleme, hogy ezen egyes tényeket itt mind felsorolom, annak igazolására, hogy miért szerettünk, miért tiszteltünk mi tégedet. —Tudom én, hogy elég volna csak ennyit mondanom: „Nem volt nemzeti népnevelésügyünk történetének csak egyetlen egy mozzanata sem, mely téged nem érdekelt volna, melyben te neked 1861 óta itt a fővárosban részed ne lett volna.
A „Népnevelők Egyesületének“ létrehozásában tied a dicsőség felerésze; az áldásosan működő fővárosi tanítói segélyegyesületeknek, az országos Eötvös-alapnak bölcsőjénél nem hiányoztál. Nem olyan volt a te szíved, mint a csengő ércz és a pengő czimbalom. A te kartársi közérzületed s szereteted tettekben nyilvánult mindenha. A szent szeretet lakozott te benned! Ez tette benned azt, hogy a midőn a haza hitt, fegyvert ragadtál, hogy a midőn az özvegy és árva könnyezett, te feléjük segítő jobbodat nyújtod, hogy amidőn az üldözött menedéket keresett, te hajlékodat előtte megnyitottad, ha ruhátlannal találkoztál, azt felruháztad s ha az éhező előtted megjelent, vele kenyeredet megosztottad. Hisz még ezelőtt négy napja is azzal foglalkoztál, hogy miként járulj ahhoz, hogy a főváros szegény éhező iskolás gyermekeinek ínsége enyhittessék. Szép utolsó terved keresztül vitelében megakadályozott a kérlelhetlen, hirtelen halál. Ki ne szeretett, ki ne tisztelt volna közülünk tégedet, a ki így éltél utolsó lehelletedig! A szent szeretetből fakadó lelkesedés tett téged is igazi néptanítóvá, a nagy Mesternek követőjévé. Mint ilyen, szent szeretetet éreztél mindig hazád, nemzeted és ezeknek központja, szép fővárosunk iránt.
Fiaidat, leányaidat arra nevelted, hogy szép Budapestünk hasznos polgáraivá legyenek, úgy örültél, hogy ha azok Magyarország szívének polgáraivá válhattak és itt tiszteletet vívtak ki nevüknek, és úgy bánkódtál a fölött, hogy egyik leányod a nagy óczeánon túl lelte fel családi tűzhelyét. Csak ő és a jobb hazába költözött nagyobbik fiad nem állhatnak most itt a tieid közül sírodnál, hogy felkent szellemű testvéreddel és hűségesjó feleségeddel együtt zokogva róják le irántad a kegyeletnek szent adóját. Ámde boldogult kedves fiad ott a szebb hazában fogja nemesebb részedet üdvözölni, jó leányod pedig amott a tengeren túl a gyászhír hallatára, amidőn első imáját zokogja el lelki üdvösségedért, szent fogadással fogja megfogadni, hogy kis unokádat szép nemzeti nyelvünkön oktatja majdan arra, hogy ki volt Göndöcs Lajos Budapesten.
Forró szeretettel ragaszkodtál te családodnak minden egyes tagjához s a teszereteted fakasztotta bennük az irántad való szeretetnek melegítő tüzét, mely oly jól esett telkednek, habár ezt nem éreztetted is mindenkor velük. Feladatodat kartársaiddal, a fővárossal, a nemzettel s a hazával szemben tőled telhetőleg megoldottad s ebben nekünk tiszteletre méltópéldát hagytál; fogadd ezért hálás elismerésünket. Légy, istenben boldogult jó Kartársunk szelleme a fölött is megnyugodva, hogy nemes példád emléke a tanítói pályára készülő legifjabb fiadra nézve is vezércsillagul fog szolgálni: mert hisz ő is szeretett és tisztelt tégedet ésazért örömmel fogja követni nyomdokaidat. Immár elbocsátunk hosszú utadra tőlünk elköltözött nemes lélek, azon óhajtással: vajha valahányszor onnan a magasból letekintesz reánk s hazánkra, mindannyiszor több és több örvendetest láthass tieid, kartár-said és nemzeted körében. Adjátok át már jó emberek Göndöcs Lajosnak földi maradványait a sírnak, hogy porrá legyen, a mit porból alkotott a teremtő Isten; nemesebb része úgy sem kerülhet az enyészet birodalmába, élni fog az itt e földön, azon eszméknek megvalósulása által,a melyeket egy hosszú életen át szolgált és e földön túl az örökké való Isten előtt a menyországban. Ámen!
Péterfy Sándor.
Népnevelők Lapja, 1888-01-21/3. szám.
A főváros köztörvény-hatóságának jogügyi bizottságáról van szó. Dr. Nagy Lajos tanácsnok áll az élén, kinek elnöklete alatt a múlt napokban tartott ismét ülést. Tárgyaltatott ekkor a nemrég elhúnyt Göndöcs Lajos óbudai elemi iskolai igazgató-tanító özvegyének nyugdíj iránti kérvénye. A bizottmány egyhangúlag kimondta, hogy Göndöcs Lajos szolgálati éveibe a Bukovinában, Andrásfalván töltött négy évet is beszámítottni javasolja. Semmi kétségünk az iránt, hogy e javaslatot a főv. tanács, a képviselő-testület elfogadja s a kormány is jóváhagyja. A jogügyi bizottságnak ez a határozata bennünk a legkellemesbb érzést keltette fel. Mélyen megindított s alig találunk szavakat örömünk, hálánk és elismerésünk kifejezésére. Fokozza örömünket az a körülmény, hogy a jogügyi bizottságot e határozatának hozatalára hazafias czélok indították. Tudja a bizottság s annak nagyérdemű elnöke jól, mily nagy szolgálatokat tett Göndöcs Lajos a Kárpátok bérczein túl, a tőlünk elszakadt s idegenek által körülvett csángók között is a magyar hazának; tudják jól, hogy azóta is, mióta visszajött. Göndöcs az anyaországba, nem szűnt meg a bukovinai csángó-magyarok ügyét szolgálni: papokat, tanítókat igyekezett nevelni azoknak itt, hogy terjesztői, apostolai legyenek majd a magyar nemzet érdekeinek Bukovinában. Ezt a hazafias érdemet méltányolva határozott a jogügyi bizottmány akként, hogy Göndöcs Lajos özvegyének nyugdíjába a férjnek Bukovinában töltött szolgálati évei is beszámíttassanak. Megérdemli ezt az a nő, aki hű társa, igazi felesége volt a csángó gyermekek édesapjának s ő is szerető gondos anyjuk volt a kis csángó gyermekeknek. Megboldogult öreg barátom, ha látják lelki szemeid a főváros hatóságának e tényét, ismételni fogod, amit összetett kezekkel annyiszor mondottál előttem: áldom és áldjuk az Istent, hogy ily hatóságot adott nekünk!
Népnevelők Lapja, 1888-12-08/49. szám. Felolvastatott a „Népnevelők Budapesti Egyesülete“ által f. é. november hó 2-án tartott gyászünnepélyen. Göndöcs Lajos emlékezete.
Göndöcs Lajos, kinek nevét velünk együtt minden egyes számbavehető idősebb kartársunk még sokáig kegyelettel fogja emlegetni, az 1861-dik év őszén lépett a főváros néptanítóinak sorába. Neve már akkor sem volt egészen ismeretlen azon magyar néptanítók előtt, akik ügyemmel kisérték a „Tanodai Lapok“ közleményeit. Ezen szaklapnak 1858-dik évi ápril havi egyik számában ugyanis egy igen érdekes levél szól Göndöcsről, aki abban az időben a bukovinai Andrásfalván működött, mint népnevelő.
A levelet főt. Zukievicz János, a radaóczi esperes és kerületi tanfelügyelő intézte Haas Mihály cs. kir. iskola tanácsoshoz, Pest és Buda iskoláinak akkori, nagyeszű kir. tanügyi igazgatójához. Az érdekes és tanulságos levél szóról-szóra im így hangzik:
„Kötelességemnek tartom tudatni Ngoddal, mily sorsban részesült a Ngod által ide, Bukovinába küldött tanító, Göndöcs Lajos. Családjával együtt, szerencsésen Andrásfalvára érkezett. Az orsz. magas hatóság ide utazási költségeit megtérítette s évi fizetését utalványozta. A tanodában derekasan helyt áll, s elnézve attól, hogy mint kezdőnek némi nehézségekkel kell küzdenie, szorgalmas kitartása, mely benne tanítói tehetségekkel párosul, annyira dicséretes, hogy itten általános részvéttel s legőszintébb megelégedéssel találkozik. Márczius 4-ikén tartá iskolájában az első félévi vizsgálatot, s én, ki jelen voltam, azt igen sikerültnek mondhatom. Érdekelni fogja Nagyságodat iskolájának ide csatolt próbatéti kimutatását látni, melyből kiveheti a tanonczok számát és előmenetelét, valamint a tanítónak helyzetét is. Ha úgy folytatja e tanító iskolájának vezetését, miképp itt létének rövid ideje alatt elkezdte, úgy remélhető, hogy fáradozása az egész községre áldást árasztand.“
Göndöcs Lajosnak néptanítói jó hírneve e levéllel megalapíttatott Pesten, épen ama körökben, a melyeknek nagy befolyása volt még az 1861-dik esztendőben arra, hogy kik foglalják el fővárosunk balparti részében a megüresülő avagy újból szervezendő altanítói állomásokat a város kegyurasága alá tartozott róm. kath. népiskolákban. Mi pedig, akik e levelet ma olvassuk, nemcsak azt látjuk abban, amit Göndöcsről írtak, hanem azt is, hogy a Thun-féle rendszer idejében a tanfelügyelők a statisztikai adatoknak akkor még csak egy-két tényre szorítkozó gyűjteményét igen jól fel tudták használni arra, hogy a törekvő néptanítók jó hírnevét épen ott hirdessék, ahol azoknak előmenetelére nézve igen jó szolgálatokat tehettek.
Egyébként, hogy viszatérjek kitűzött feladatom megoldásához, a bukovinai esperes levelének azon tételét kell megvilágítanom, amely azt mondja, hogy Göndöcsnek Andrásfalván, mint afféle kezdő tanítónak némi nehézségekkel kellett küzdődni. Az Istenben boldogult csakugyan kezdő volt a tanítói pályán, a midőn Bukovinába került, dacára annak, hogy akkor már betöltötte volt életének 36-dik esztendejét.
Göndöcs Lajos ugyanis csak életének delén, amidőn már a szent szabadság harczának küzdemeiben is mint honvéd részt vett volna, jutott azon meggyőződésre, miszerint ő a Teremtőtől a néptanítói életpályára nyert kiváló hivatást ; ugyan ezért nem tekintve az eléje gördülhető nehézségeket, már mint családos ember lépett az esztergomi tanítóképző intézet növendékei közé, hogy ott újonnan választott életpályájára alaposan előkészüljön. És ő ezt annyival is inkább megtehette, mivel ifjúságának idején hét évig járt a gymnásiumba Nagy-Váradon, még pedig — miként bizonyítványaiból is kitűnik — elég szép sikerrel.
Az esztergomi tanító-képző intézetben nyert altanítói, illetőleg segédtanítói oklevéllel ment ki Göndöcs 1857-ben Bukovinába és ott bebizonyítata azt, hogy nem a főtanítói oklevél teszi az embert népnevelővé, hanem a benső hivatottsággal párosult ügyszeretet, buzgóság és czéltudatos tevékenység. Igen, Göndöcs, míg Bukovinában időzött, miként Zukievicz János esperes előre megjövendölte volt, az andrásfalvi magyar községre valóságos áldásként hatott. Erről tanúskodik az az elbocsátó oklevél, melyet a boldogult Pestre költözte alkalmával állami felügyelőjétől nyert, és az a községi bizonyitvány, amelyben csángó testvéreinknek a megboldogult iránt érezett hálás tisztelete és elismerése egyszerűen ékes szavakban nyert kifejezést.
Úgy a boldogultnak, valamint jó csángó testvéreinknek jellemzésére, de különösen azon viszonynak kellő megvilágítására nézve, melyben az andrásfalvi atyafiak a boldogulttal éltek, nem lesz tán fölösleges, ha bemutatom azt a bizonyítványt, melyet Göndöcs Lajosnak az 1861-dik évi junius hó 19-én az andrásfalviak azért állítottak ki, hogy azzal a főtanítói vizsgálatnak letevése czéljából Nagyváradra zarándokoló tanítósok ügyét előmozdítsák. E bizonyítvány így szól:
„Mi alulírt elöljárói és képviselői a bukovinai andrásfalvi róm. kath. egyházközségnek, adjuk ezen bizonyítványunkat mindeneknek, kiket illet, arról, hogy Göndöcs Lajos úr, mint iskolatanítónk és énekvezetőnk azon négy évek alatt, melyeket közöttünk töltött, mind fáradhatlan iskolai munkálkodása a mindennapi, mind vasárnapi iskolai oktatásban, mind templombeli kedves és szabatos orgonázása és éneklése által, egész egyházközségünk megelégedését, sőt tiszteletét és szeretetét annyira kiérdemelte, hogy az ő tanításának, intéseinek és példájának áldását és következményei, mint a község vallásos életének örvendetes nevelkedésében, mint az ifjúságnak a szükséges ismeretekbeni és jó erkölcsökbeni gyarapodásában nyilván látható és elöljáróink által is elismertetvén. Mely bizonyítványunknak megerősítésére nevünk eláirásával együtt, községünk pecsétjét is ide nyomjuk. Bukovinában Andrásfalván, június 19-én 1861-ben. Tornay Antal plébános, Sebestyén János bíró, Mátyás János deputás, Kásler Ferencz deputás, Palkó János deputás.“
Göndöcs Lajos, miként e bizonyítvány igazolja, azon négy év alatt, melyet Bukovinában töltött, lelkének egész melegségével küzdött csángó népünk jólétéért s annyira azoké lett, akiket a gondviselés új életpályájának kezdetén reá bízott, hogy többé el sem tudott attól a gondolattól válni, miszerint neki, míg Isten életének kedvez, a csángóktól távol, édes hazánk fővárosában is szent kötelessége — a hivatalos és családi teendők és feladatok mellett — azok jólétéről gondoskodni, akik hazánk szent földjén túl is a mieinknek vallják magukat s az évszázados számkivetés alatt nem szűntek meg magyarok lenni, velünk együtt érezni.
Meg is tett a kötelesség élénk érzetéből mindent, ami tőle telhetett. Az andrásfalviakkal kötött szent szövetséget gondosan ápolta életének utolsó pillanatáig. Hajlékában mindig volt egy-két csángó fiú, akikkel ép úgy éreztette atyai szívének éltető erejét, mint saját gyermekeivel. Tanítókat és lelkipásztorokat akart ő azon fiukból a bukovinaimagyarok számára nevelni, a kiket házához fogadott s lelkének legnagyobb gyönyörűsége telt abban, ha egyik-másik csángó ivadék az ő reménységének megfelelőleg fejlődik. Saját édes véreinek boldogulása sem okozott tán az ő lelkében nagyobb örömöt, mint az ő nevelt fiainak boldogsága. Ha erről szólhatott, egész lényét áthatotta valami csudálatos hangulat, mely a csángók iránt való rokonszenvet ébresztő fel mindazokban, akik szavait hallották. Semmi sem fájt neki annyira, mint hogyha egyik-másik nevelt fiáról rossz hír érkezett. Ilyenkor lelke elborult s nem nyílt egy könnyen meg a vidámság érzelmeinek.
Azonban Göndöcs Lajos Bukovinából nemcsak a csángó magyarok iránt felébredt rokonszenvet és ragaszkodást hozta magával fővárosunkba, magában hozta ő onnan az Andrásfalván közelebbről, az életből megismert néptanítói pálya iránt való mélységes szeretetet is. Ott Andrásfalván erősült meg benne a népnevelésügy iránt már kora ifjúságában fölébredt mély érdeklődés, ott fejlődött ki benne teljesebben a néptanítói hivatal magasztos voltáról az esztergomi tanítóképző-intézetben szerzett meggyőződés és a néptanítói teendők végezése körül megkívántató szakértelem és kötelességérzet.
Göndöcs Lajosban, midőn Pestre költözött, fővárosunk népoktásügye olyan munkást nyert, aki a reá várakozó feladatok megoldására nem csak jó szándékot, hanem képességet is hozott magával. Már ekkor kezében volt a főelemi tanítói oklevél is, melyet Nagy-Váradon szerzett 1861-ben, márczius 21-én. Meg is nyerte Göndöcs Lajos oktatói működésével itt a fővárosban csakhamar nemcsak az iskolai elöljáróságnak, hanema gyermekek szüleinek is teljes elismerését. Az iskolai főhatóság úgy tüntette ki a lelkes tanítót, hogy a pesti tanítóképző-intézethez óraadó tanárnak is kinevezte. Ezen elismerés Göndöcs Lajosban csak fokozta a néptanítói hivatal iránt érzett szeretetét és azt a vágyat, hogy magát az ezen hivatallal járó kötelességek teljesítésére hovatovább mindinkább alkalmatosabbá tegye. Göndöcs Bukovinában megkezdte az önképzést, és itt Pesten lelkiismeretesen folytatta azt egész a sírig. Akik közelebbről ismerték a boldogultat, tudják róla, hogy menyire szeretett olvasgatni, tanulni, még életének utolsó korszakában is.
Hogy mennyire járatos volt a boldogult a magyar paedagogiai és szépirodalmi írók műveiben, arról meggyőződhettünk nem egy ízben, amidőn akár szűkebb baráti körben, akár pedig egyesületi vagy testületi gyűléseinken fel-felszólalt. Gondolatait gyakran írásba is foglalta, de csak nagy ritkán szánta magát arra, hogy szakközlönyökben is közzé tegye dolgozatait. Pedig írni elég jól tudott; erről tanúskodik az a pályamunka is, mellyel jutalmat nyert s amely a „Tanodai Lapok“ X. évfolyamában jelent meg és a »Fegyelem tartás“ fontos kérdését tárgyalja.
Mivel Göndöcs önmagára nézve is igen fontos dolognak tartotta az önművelődést és önképzést, lelkének egész melegével és erejével megragadta a hatvanas évek derekán néptanítói köreinkben újra feléledt egyesületi eszmét, melyet itt Budapesten 1867-ben Fellner László óhajtott megvalósítani; de a melynek testté tétele csak egy évvel később, 1868-ban sikerült Vajdafy Gusztáv és Göndöcs Lajos lelkes felhívása és buzgó tevékenysége folytán.
A napokban múlt húsz esztendeje annak, hogy a „Népnevelők pesti egyesületének“ megalkotását czélzó lelkes felhívásukat közzé tették a „Néptanítók Lapja“ 1868-dik évi 31. és 32. számában Vajdai Gusztáv, egyesületünknek még ma is tevékeny, buzgó elnöke és Göndöcs Lajos, kinek ma a főváros néptanítói nevében a hálás kegyelet adóját megadjuk.
Alapító gyűlésünket 1868. szeptember 13-i dikán tartottuk meg ötven érdeklődő fél jelenlétében. A boldogultnak és érdemdús elnökünknek Vajdai Gusztávnak, nehéz, de győzedelmes napjuk volt ezen egyesület megalakulásának napja, amelyre azonban mind a ketten örömmel tekinthettek vissza, mert a „Népnevelők pesti egylete“ éveken át nemcsak a főváros, hanem az egész ország népoktatás ügyére nézve is jelentékeny szolgálatokat tett és még ma is nevezetesebb tanítói egyesületeink sorában áll. Nem az én feladatom hogy egyesületünk húsz éves áldásos tevékenységéről tüzetesen megemlékezvén, a boldogultnak érdemeit ezzel is öregbítsem. Nem szorult Göndöcs életének vázlatos ismertetője arra, hogy oly koszorút kössön az ő tiszteletére, melyben a mások által kivívott eredmények babér levelei foglaltatnak egybe; de meg kell emlékeznem azon munkásságáról, melyet ő a „Népnevelők pesti egyesülete“ által rendezett három „Egyetemes néptanítói gyűlés“ előkészítésének alkalmával kifejtett.
Kevés kartársunk áldozott és fáradt a kartársi közérzület ápolása czéljából egész életén át annyit, mint amennyit ő fáradt és áldozott csak a három egyetemes tanítói gyűlések rendezésekor is, mint a vendéglátó bizottságnak elnöke. Aki valaha foglalkozott egy kisebbszerű gyűlés rendezésével, az megítélheti, hogy mit tesz egy kétezer vendégnek csak az elszállásolásaról is gondoskodni. Mi, akik láttuk, hogy menyit „dolgozott“ ilyen alkalmakkor heteken át, éjjel és nappal, mi tudjuk méltányolni azt a szerénységet is, amely nem engedte meg neki, hogy érdemeivel kérkődjék. Göndöcs még azt az elismerő okmányt sem közölte senkivel, amelyet báró Eötvös József, a halhatatlan érdemekben gazdag vallás- és közoktatási m. kir. miniszternek az 1870-ben 1267-dik szám alatt kelt rendeletéből Zichy Antal, az akkori budapesti tanfelügyelő ur neki megküldött volt.
Göndöcs Lajosban oly erős volt a kartársi közérzület, mint a milyen nagy volt benne a néptanítói hivatal nagy fontosságában való hit. Kartársaiért mindig készen volt ő a tettre, az áldozatokra. Ott láttuk őt a fővárosi tanítói segély-egyesületnek, az Eötvös alapnak s a tanítók országos árvaházának létesítői között; ezekre mindig tudott ő tőle telhetőleg áldozni. Nem küldte ő a gyűjtőíveket üresen vissza soha, akár az árvízkárosult, akár a tűzi veszedelmek miatt súlyos csapást szenvedő kartársak javára gyűjtögettük a filléreket. Az elsők között volt mindenha, midőn arról volt szó, hogy a kartársak egyikének vagy másikának baján kell segíteni.
Mind emberbarát és hazafi is mindenütt tiszteletet és becsületet szerzett a tanítói karnak, valahányszor erre alkalom nyílott. Amidőn a felnőttek oktatását gondjaiba vevő országos egyesület Budapesten megalakult, és egy felhívásban közzé tette, hogy mennyien vannak hazánkban azok, akik írni olvasni nem tudnak. Göndöcs Lajos volt az első a fővárosi tanítók közül, aki egy levelet intézett az „Országos népoktatási körhöz,“ amelyben kijelentette, hogy ő a felnőttek tanítására ingyen, minden díj nélkül ajánlkozik. Természetes hogy ezen nagylelkű ajánlatot az Országos népoktatási kör szívesen fogadta; Göndöcs pedig ígéretét híven teljesítette 1871-től fogva mind addig, míg nem Ó-Budára helyeztetett át igazgató-tanítói minőségben. A felnőttek oktatásáról gondoskodó kör Göndöcs Lajosnak ezen hazafias és emberbaráti cseleketéért több ízben köszönetet szavazott, s végül annak elnöke, Türr István tábornok, emlékül egy értékes aranyórával kedveskedett a derék néptanítónak.
Amidőn a bukovinai csángókat betelepítő bizottság Göndöcs Lajost is felszólította arra, hogy menjen ki a betelepítést megindító bizottsággal, a boldogult — daczára annak, hogy korát és anyagi körülményeit tekintve is nagy áldozat volt tőle a télvíz idején való nagy útnak megtétele, — minden vonakodás nélkül engedett a felhívásnak s később is csak azt sajnálta, hogy a betelepülő csángók érdekében tett fáradozásai és áldozatai nem hozták meg azonnal a betelepülők teljes megelégedését és jólétét.
Életének legutolsó napjaiban is azzal foglalkozott boldogult kartársunk, hogy egy újonnan keletkező emberbaráti intézménynek — az éhező iskolás gyermekeket gondozó egyesületnek—jövedelmi forrást nyisson. Egy felolvasással és énekbeli előadásokkal kapcsolatos társas vacsora rendezésén törte a fejét szegény jó öregünk, amidőn hirtelen halála egy pár órai szenvedés után kiszakította őt családjának köréből, abból a körből, amelyben ő még akkor is boldognak érezte magát, amidőn abban is be-beállottak a „nem szeretem“ napok.
Göndöcs Lajosban teljesen kifejlődött a családi élet iránt való érzék és minden egyes családapai jó tulajdonság. Ha hivatalos teendői acsaládi körből ki nem szólították, otthonjában lelhette őt mindenki, aki felkereste. Nem érezte ő jól magát idegen helyeken. Családjának tagjai iránt melegen dobogó szíve megtalálta áldott lelkű neje és gyermekei körében az iskolai fáradalom után megkívántató szórakozást. Ha gondok nem zaklatták lelkét, folyton azon töprenkedett, hogy mivel kedveskedhetnék nejének, gyermekeinek. Mind a jó családapák általában véve, úgy ő is rejtegetni szokta idősebb gyermekei iránt érzett, rajongásig emelkedő szeretetét, de leplezetlenül dédelgette a legkisebbeket, mintha mindig attól tartott volna, hogy a legkisebbet már nem vezethetné atyai jobbján az önállóságot nyújtó életpálya széléig. Aggodalma be is teljesült. Csak Jóska fiát nem bocsáthatta szárnyra, csak azt nem láthatta önállóságában. Többi gyermekeit úgy hagyta hátra, hogy azok jövője miatt nem kellett aggódnia.
Mari leányát egy tekintélyes fővárosi nagyiparos és háztulajdonos, Horváth József vette nőül, kivel boldog családi életet él. Emma leánya, Petrus Jánosné, a fővárosban nyert tanítói állást. István fia is évek óta tagja már a fővárosi tanító testületnek. Krisztina leányát Dobosy Elek vezette oltárhoz, akinek az amerikai Bosztonban virágzó üzlete van. Gyermekeiben és unokáikban vidám szívvel gyönyörködhetett a boldogult, azonban neki is kijutott a szívfájdalmakból is a maga osztályrésze.
Első nejét korán elvesztette, legidősebb fiát, a szép tehetségekkel megáldott fővárosi hivatalnokot, az élet arany korszakában ragadta ki karjai közül a halál.
Göndöcs Lajos, akinek lelkét mély vallásos érzület hatotta át, e csapásokat keresztény önmegadással viselte el. Nem zúgolódott az isteni gondviselés rendelései ellen, bár szíve minden egyes családi csapástól sokáig vérzett. Ha azonban a borús gondolatok mégis elfogták lelkét, hivatalos teendőiben keresett enyhülést, szabadulást. És meg is találta azt ott mindig, mert benne annyira kifejlett a tanítói és nevelői hűség, a hivatalbeli kötelességérzet, hogy ha egyszer belépett az iskolába, ki tudott vetni lelkéből minden aggodalmat, minden idegen érzelmet és csak a kötelességteljesítő népnevelő élt benne ott.
Igazán néptanító volt ő mind halálig, a szó legnemesebb értelmében. Ezért szerettük mi őt, akik közelebbről ismertük, ezért becsülték és tisztelték őt az ő elöljárói, a fővárosi hatóság. Legyen áldott közöttünk az ő nemes szívű testvérének Göndöcs Benedeknek is a neve, aki testvéri hűséggel támogatta derék bátyját az élet viszontagságai között egész a sírig!
Péterfy Sándor.