Hadikfalva, 1912.
Az Újság, 1912. június 29. A bukovinai csángókról.
Hadikfalva, június végén.
Csernovicztól két órányira vonaton, a román határ felé, tág, barátságos völgybe mélyül Bukovina földje. A magyar nyárnál hűvösebb, fénysugárban szegényebb nyár ölelése ott ugyan nem érleli az olvasztott arany ragyogó nemes színére a kalászt, de üdén zöld és dús a vetés, a kukoricza, a krumpli és rozs gondtalan telet ígér a földmívesnek és a marhának bő legelő kínálkozik. Két-három rutén falu elszórt tarka kunyhói mellett rohan el a vonat, mikáczok és nyírfák lombja közül kivillan a primitív kis templomok aranyozott fakeresztje. Egy-egy hallgatag, makacs szemű rutén asszony, izmos, karcsú, derekán hímes öv szorítja feszesre a bő nyersvászon ing ránczait — egy pillanatra abbahagyja a kapálást és a vonat után mered...
A mozdony lihegő zakatolásába belevegyül a furulya melanchólikus nótája, amint a marhát őrző, hosszúhajú, nedves tekintetű, bocskoros oláh legény fújja, hogy valamivel teljék az idő. Errefelé még csak rutén, oláh meg zsidósra torzított német beszédet hall az ember. Aztán fütyül a vonat és megáll. »Hadikfalva« — kiáltja a lengyel kalauz. A színmagyar szót furcsán tördeli ajka. És még furcsábban hangzik itt az idegen földön, mikor kérdezősködésemre németül felelt: »A többi négy magyar falu, Andrésfalva, Boldogfalva, Istensegíts és Fogadjisten is itt van, tíz percnyire. De a gyorsvonat csak Hadikfalván áll meg. A posta is itt van, a sürgönyfeladó állomás is. Az orvos is itt lakik.
Ezért mondják a magyarok, hogy Hadikfalva Bukovina Budapestje. A kis akáczillatos állomásról elindulok a falu felé vezető úton. Nem kell kocsi, vagy harmincz lépésnyire már, ott fehérlenek az első muskátlis ablakú házak. A helység egészen másképpen van építve, mint ahogy a rutének és az oláhok falvaikat építeni szokták. Szűk sorokba tömörülnek a faházikók, az udvaron gémeskút ágaskodik és a magas faragott fakapuk mintáját Székelyföldön találta ki a népízlés. A templom utczából czigányzene és jókedvű tömeg nótázása, kaczagása csap be a vasárnapi nyugalomban pihenő, néptelen kis utczába, melyben haladok.
Előre sietek és muzsikaszó mellett elvonuló menettel találkozom. Legelől három pitykés, dolmányos czigány aprózza tánczos jókedvvel a lépést. Hegedűjükből híres régi magyar nóta fakad: »Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs — ritka kis lány takaros . ..« Mögöttük, dobjával oldalán, a kisbíró feszít. Aztán jön a menet. Gyönyörű szép szál, meleg, nyílt tekintetű legények, öltözetük a fehér gyolcsból varrott ing, meg gatya és a székelyek zsinóros fekete mellénye. És erős, széles csípőjű, anyásán duzzadó keblű lányok és menyecskék. Színes, szártánczú viganójuk előtt a kékfestékes kötő, a szellő vígan lobogtatja a hajukba font sokszínű selyempántlikát.
A menet megáll a piacztéren és most felcsendül az első magyar mondat, melyre várok. Tisztán, tömören, semmiféle idegen befolyástól meg nem rontottan hangzik. A kisbíró mondja, miközben keze alatt halkan pereg a dob: »Pap Gedeon uramék házánál, földjén gyülekezzenek »kalákára« azok, akik abban részt venni akarnak«. A dob lepergett, a czigányok tusst húznak, a menet indul tovább, hogy a következő utczasarkon hirdesse a kalákát, a közös munkát, mely egy háznál gyűjti össze azokat, akik egymáson és egymásnak segíteni akarnak, mert napszámosra nem telik nekik. Ma Pap Gedeon uramék földjét kaszálja, holnap Nagy Sándor házát meszeli közös munkában a falu szegényebb sorsú, de összetartó népe. Jó magyar szokás ez a kaláka, olyanok találták ki, akik nem rossz szívvel vannak egymás iránt. A templomban megkondul a délelőtti misére hívó harangszó...
A kalákára toborzó menet hirtelen feloszlik és mindenki az isten háza felé indul. A bukovinai csángók nem vakbuzgóak, de vallásos érzelműek. Kivéve a legkisebb csángófalut, Fogadjistent, mely nagyon közel van a román határhoz és ahol már legalább is annyi az oláh, mint a magyar, a többiek, legalább eddig, nem befolyásoltatják magukat a rettenetes és emberbutító oláh babonától. A templom előtti térségen most együtt van az egész helység. Köröskörül a felállított falóczákon felgombolt vasárnapi rekliben ülnek a menyecskék és szoptatnak. Aláomló, lágy, illatos eső frissre, tisztára mossa a félig meztelen csecsemők piczi testét, arczát.
Kívül, a templom ajtaja előtt sűrű csoportba verődve tolonganak a leányok, a menyecskékkel versenyt éneklik a vasárnapi zsoltárokat. Bent, a templom hajójában pedig az öregasszonyok térdelnek és a férfiak. A tisztelendő úr magyarul prédikál. Arról beszél, hogy Krisztus a keményszívű gazdagokat alázta meg és magához bocsátotta tisztalelkű szegényeket. Prédikáczióját elég folyékonyan mondja, de beszédének idegen mellékíze van, megérződik rajta lengyel származása. Amint körülnézek a templomban, a mennyezeten észre veszem Szent László képmását. A hadikfalvaiak igen büszkék erre a képre. Valami merész ízlésű bukovinai festő piros huszárnadrágban, panyókára vetett, aranysujtásos mentében ábrázolta a szent életű magyar királyt. Most egy íriasan öltözött, szelíd, intelligens tekintetű fiatalember lép hozzám.
— Kisvárday tanító vagyok, — mutatkozik be — látom, hogy ön idegen Hadikfalván. Legyen szerencsém a tanítólakban. Szívesen szolgálunk felvilágosítással, ha kell.
Néhány percz múlva ott ülök a főtanító kedves nappali szobájában. A fehérre meszelt falakon, a ragyogó tisztára súrolt padlón mindenfelé a kézzel szövött »festékes« magyaros színekben viruló szövete. Leginkább a szomszédos Andrásfalván készítik a gyors ujjú csángó asszonyok. A székely hímzésű, piros abroszszal borított asztal körül csupa csendes, nyájas, türelmes arca tekint reám. A boldogfalvai főtanító, az andrásfalvai tanító és családja, Istenfogadjról a fiatal tanító-házaspár. Csupa rokon, vő, sógor, testvér. Generáczióról generáczióra egymás között házasodnak, hivatásuknak élnek, újságot is legfeljebb ha egyszer egy héten vesznek, többször nem telik a tanítói fizetésből , és észre se veszik, hogy lassú, halk szárnycsapásokkal elsuhan felettük az élet...
Magyar származásúak, magyarul beszélnek, de osztrák honpolgár most valamennyi. A legvállalkozóbb, legbátrabb kedvű közöttük a legfiatalabb, Fogadjisten tanítója. Kollégának érzi magát, — hiszen a Budapesti Hírlapban már czikkezett — mindenféle okos újítási tervei vannak és fiatalosan felháborodik rajta, hogy parasztjai analfabéták maradnak. A legszegényebbje is inkább lefizeti a reárótt büntetést, de nem küldi rendszeresen iskolába gyerekét. Szegénye, gazdagja már hét éves korában házi és mezei munkára fogja, a kicsinyeket.
- Különben jólelkű, tisztességes emberek a csángók — veszi át a szót a hadikfalvai főtanító, kinek családja már generácziók óta népmívelők a bukovinai magyar falvakban.
- Mindig jókedvűek és nagyon összetartók.
Nyilván ennek köszönhetik, hogy idegen földön töltött százötven esztendő daczára megmaradtak tiszta magyaroknak. A falukban lakó oláhokkal és ruténekkel szemben ők az arisztokraták, nem engedik őket maguk közé, és talán egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy magyar legény más nemzetiségű lányt hozott volna a házhoz, vagy hogy magyar lány rutén legényt választott volna magának...
Eddig csupán Fogadjisten magyarsága forog veszélyben. Ott is magyar ember volt eddig a bíró, de attól tartunk, hogy a jövő bíróválasztásig az oláhok lesznek többségben és a befolyásosabbak, és így oláh nemzetiségű ember kerül a falu élére.
- A csángók visszatelepítése Magyarországra már két kísérletben nem sikerült, ugye? - kérdezem.
- Nem bizony! Talán azért, mert a visszatelepítéssel nem az állam maga foglalkozott, hanem mint privát vállalkozás, egyéni érdekeket szolgált. A visszatelepített csángók kilenctized része a magyar viszonyokkal nagyon elégedetlenül tért meg Bukovinába... Pedig nem lett volna nehéz őket otthon tartani. Szeretik a földet, vágyódnak utána, hogy mivelhessék. Erre itt kevés lehetőség nyílik számukra, mert az éghajlat zordabb, a talaj terméketlenebb, mint Magyarországon. Ha csakugyan megkapják azt a talpalatnyi földet, mellyel hazacsalogatták őket, biztosan otthon is maradtak volna.
- Itt mi a főkereseti forrásuk?
- A marhatenyésztés. Van a ki meggazdagodott belőle. Hadikfalván legalább négy olyan csángó família lakik, kinek vagyona meghaladja a 30.000 koronát. A szegényebbje a Moldovába megy mezei munkásnak. Egy része Amerikában próbál szerencsét. Hadikfalva ötezer lakosa közül évente átlag száz ember — leginkább házas férfiak családjuk nélkül — vándorol ki Amerikába. De ott nem találnak munkát vagy nem bírják a túlfeszített küzdelmet — a bukovinai csángó nincs nehéz munkához szokva — és ezért száz kivándorló közül hatvan vissza is jön.
- És milyen arányú a szaporodás és az elhalálozás a csángó falvakban?
- A csángók erős, egészséges emberek, hosszú életűek. A halálozás nem nagy közöttük, viszont fajuk nem túlságosan szapora. Öt csángó faluban tizenötezer ember lakik. Ez a létszám körülbelül tíz esztendő óta áll fenn változatlanul. Nem apad és nem emelkedik. Leginkább a malária pusztít a lakosság között. A Moldovából hozzák a földmives-napszámosok. Nálunk az orvosi gyógykezelés szempontjából nagyon rosszak a viszonyok. Öt falunak két orvosa van. Ezek osztrák állami alkalmazottak és nem túlságos lelkiismeretességgel teljesítik feladatukat. Ezért a betegek szívesebben maguk kezelik egymást. A malária gyógyításának egy igen primitív, de csodálatosképpen néha eredményes módját találták ki. A lázbeteget kiviszik sétálni a folyó partjára és élénk beszélgetéssel igyekeznek lekötni figyelmét. Amikor ez sikerült, a part legmeredekebb pontjáról hirtelen lelökik a vízbe. A maláriás kiabál, kézzel-lábbal kapálódzik, míg kieviczkél a vízből, de az ijedtségnek és kényszerült hideg fürdőnek néha egész jó eredménye van. A láz nem tér vissza többé.
A főtanítóné asszony ebéd utáni csemegének elénk tálalja a csángók nemzeti eledelét, a szép sárgára sült kukoricamálét. Mint a jobbmódú családoknál szokás, tejfölt is kapunk hozzá. Kint eláll a langyos, termékenyítő nyári eső, kisüt a nap. Most már sétára indulhatunk a faluba, bekopogtathatunk néhány csángó házba. Meglátogathatjuk Bíró Sándor uramékat. Bíró Sándor a falu bírája és a leggazdagabb paraszt Hadikfalván. Ott fehérük szép, tágas háza nem messze a tanítólaktól. Amikor bekopogunk, díszes vasárnapi fekete tornába öltözött asszony, Bíróné jön elénk. A gazda nincs itthon, kint jár a határban.
- Isten áldja! — köszön csángószokás szerint Kisvárday tanító úr.
- Adj Isten nyugalmat! — hangzik a válasz. — Jó sors hozta nálunk.
Bírónó asszonyom szívesen megmutatja házának minden zege-zugát. Ilyen az öt falu minden jobbmódú csángó háza — magyarázza. A házat a tágas, nyitott tűzhelyű konyha osztja kétfelé. Egyik oldalon a nagyház, másik oldalon a kis ház. A »kis házban« egyetlen szoba van, ahol a család étkezik és padkán alszanak a legényé, hajadonná serdült gyerekek. A »nagy ház« a családfő és annak feleségének négyablakos hálószobája. Magasra tornyozva állnak ott az ágyak, piros meg kék kockás párnáikkal, dumáikkal. Aztán következik a kamra, benne nehéz, faragott, szúette ládákban a gazdasszony legféltettebb kincsei, a háziszövött nyersvásznak, keresztöltéses hímzettek, festékesek. A gazdasszony minden gyereke első születése napjától kezdve gyűjteni kezdi számára a vásznat, a bőránczba szedett ingeket, alsókat. Ha kiházasítják, minden gyerek egyformán kap. A legény is, a lány is, és a fiatalok legszívesebben külön költözködnek az öregektől.
- »Napamasszony a maga háza előtt seperjék, — menyemasszony a maga fűtője körül parancsolják.« — tartja egy csángó közmondás.
Nézem a hímzéseket. Piros-fekete arabeszkjeibe mintha beleavatkozott volna a rutén ízlés. A székely hímzések egybefonódó leveleit, ágazatait naiv figurális rajzok tarkítják. Talán csak azért van ez így, — magyarázza a fiatal tanító úr — mert a jobbmódú csángó asszony nem szeret »stikkolni«. Inkább a szegényebb sorsúnak fizet a munkáért. Különösen a falukban lakó rutén asszonyok kézimunkáznak szorgalmasan és így történik meg, hogy a hímzés székely motívumaiba a rutén fantázia is beleszövi a maga képeit. Egy kis darabka keresztöltéses hímzettre alkuszom Bíróné asszonyommal.
- Hogy adnám? — tanakodik. — Hát egy pengő forintot fizettem, amiért kistikkolta a rutén Petra... Úgy csak nem adom, ahogy magam vettem... Nyerjek rajt, legalább egy fél forintot... Másfél ezüst pengőért odaadom...
- Bíróné asszonyomék a leggazdagabb csángók Hadikfalván, ugye? — kérdem mosolyogva.
Ránt egyet a vállán:
- Na, nem éppen a leggazdagabbak! — és rátartós kevélységgel teszi hozzá : — A bátyám, a Fábri Ábrahám, aki három házzal lejjebb lakik a soron, még gazdagabb!
- És mit csinálnak itt a sok pénzükkel? Miért nem mennek vissza haza Magyarországra?
- Nekünk már csak itt van haza! Jó magyarok vagyunk, de ide szoktunk. Akárhány közülünk visszament Magyarországra, mind rosszul járt.
- Hát a gyerekeiket miért nem iskoláztatják, miért nem küldik magyar városba tanulni?
- A bátyám Debreczenben taníttatta papnak a fiát. Nemsokára meggyül és káplán lesz, Isten segítse... De az én uram csak parasztnak neveli a gyerekét. Hadd gyűjtse a vagyont. Ha sok pénze lesz, tanulás nélkül is úr lehet belőle. Bizonyos, Bíróné asszonyomnak faj-magyar a gondolkodása.
A fiatal és lelkes tanító úr arczát a falusi levegőnél is rózsaszínűbbre festi a megbotránkozás.
- Gyerünk! — súgja halkan.
Elköszönök, hiszen odakint úgyis megint muzsikaszó veri fel az utcza csendjét. — Indul a vőlegény a menyasszonyos házba! — nevet Bíróné, aki a magas székelykapuig kísér ki bennünket.
A délelőtti, pitykés dolmányba bújt három czigány húzza a nótát: »Ég a kunyhó, ropog a nád ...« Felvirágozva, felpántlikázva, nótázva, hancúrozva lepik el az utczát a lakodalmas legények és lányok. Legelől a vőlegény, mellette jobbról, balról két pálczás »kérő« vőfélye. Már délelőtt összeeskette a pap a márkapárt. Megkötött házasság után a fiatalok — ki-ki a maga atyafiságával, barátságával — külön-külön a szülői házba vonultak. Itt is, ott is déltől mostanáig tartott a lakodalmi ebéd.
Most alkonyodik, az ifjú férj jussa ifjú feleségére megérett. Indul is híveivel együtt az asszony szüleinek háza felé, hogy magával vigye, aki már úgyis az övé. Mindjárt ott is lesznek a kapu előtt.
De az új menyecskét nem adják ám könnyen. Belülről a lányos ház atyafisága eltorlaszolja a kaput. A fiatal férj két »kérő vőfélye« pálczájával rávág a szigorú korlátra és ekkor megkezdődik a szemleges küzdelem. A vőlegény csapatjának be kell vennie a várat, a vőlegénynek el kell rabolnia menyasszonyát, csak így juthat birtokába.
Aztán a menyecskét összes ládáival és vásznaival együtt diadalmenetben hordozzák körül a faluban.
- Ilyenkor esik meg a legtöbb öklözés és bicskázás — beszéli a tanító úr.
- A csángók nem vetik meg a jó bort és a vérük is tüzes. Bárcsak az ereikben lobogó lángot is olyan könnyen és gyorsan tudnák oltani, mint ha igazi tűz üt ki nálunk. Valamennyi valóságos tűzoltó zseni. A tavalyi nagy búcsún, mely mind az öt falu lakosságát egyesíti, tűz ütött ki Andrásfalván. Azt hittük, hogy a nagy terjedelmű falu zsúfolt, faházakkal beépített utczasoraival egészen leég. De a csángók egy-kettőre megakadályozták a tűz terjedését. Hihetetlenül ügyesek és bátrak.
- És milyen a jó erkölcs errefele?
A fiatal tanító mosolyog:
- Ezt a kérdést a főtisztelendő úrhoz kellett volna intéznie, én nem vagyok olyan szigorú bíró. De azért elmondom, amit tapasztalok...
A menyecskék meg a fiatal házas férfiak tiszta erkölcsben élnek, ki-ki a maga párjával. A hiba az egészen fiatal gyerekekben meg gyereklányokban van. Ezek nem tudják bevárni, amíg összekerülhetnek. Tizenöt-tizenhat esztendős fiú, tizenhárom-tizennégy éves lány már szerelemre vágyik. A szülők nem akarnak beleegyezni a házasságba, mert nem akarják kiadni a gyerekek jussát. A fiatalok tehát összeállanak, ha kell, a pap szent áldása nélkül is. De mikor először jelentkezik a gólya, az öregek rendszerint beadják derekukat és a kiskorú pár annak rendje és módja szerint fogad egymásnak örök hűséget.
Nézem a tömeget, mely a menyasszony kapuját döngeti. A rögtönzött ostromban, úgy látszik, részt vesz az egész falu apraja-nagyja. Most látom csak, hogy mennyi közöttük a szemfájós, érzékenyen pislogó gyerek, botra támaszkodó, kilobbant szemű, öreg vak. Megérintem az egyik világtalan karját.
- Mikor vesztette el a látását, bácsi? Az idegen hangra felüti fejét, de a magyar szó megnyugtatja és őszintén felel:
- Öt esztendeje annak. Akkor negyvenhat éves voltam.
- Milyen betegségben vakult meg?
- Az egyiptomi szemnyavalyában (trachoma).
- Hát járványos volt az itt?
- Nem bizony. A Moldovából hoztam, mikor mezei munkás voltam kint. Valamennyien megkaptuk, akik ottjártunk ... Vagy tíz-húsz esztendeig marja az egyiptomi szemnyavalya a szemet, aztán belevakul az ember... Nálunk sok a vak ember! **
- Hát a kis gyerekek szeme mitől fájós?
- Azok is Moldovában kapják a szembajt, vagy olyanoktól, akik hazahozták a nyavalyát.
- És hogy kezelik magukat?
- A megtetteket sehogy, megkövetem alásan... A gyerekeket meg az orvos úr keresi meg minden héten az iskolában. Rézgálic oldattal töröli ki a szemüket. A melyiknek használ, annak használ... a melyiknek nem használ, annak már csak az Isten segít — vagy az ördög.
Nagy kurjongatás, kaczagás. A vőlegényhadvezér bevette a várat. A megostromolt kapu megnyílik előtte és a kint maradtak között szétlobban az ünnepi várakozás.
- Danoljunk addig valamit! — kiált az egyik legény. És felcsendül a nóta: »Kossuth Lajos azt izente...«
A lelkesedés tüze rezegteti a sok fiatal hang hullámait, forró lávaként törnek elő a szavak: »Ha még egyszer azt izeni, mindnyájunknak el kell menni...«
Ejnye, ezek igazán megbecsülik a hazát, amely őseiknek nem adott elég kenyeret! — gondolom magamban és engem is elfog a meghatottság.
- Ki volt már maguk közül Magyarországon? — kérdezem fennhangon, hogy a távolabb állók is meghallhassák.
- Én is... én is... én is... én is !... — tör ki egyszerre vagy harmincz felelet.
- Szeretik a hazájukat?
- Nagyon! Büszkén valljuk, hogy magyarok vagyunk!
- Hát akkor miért nem maradtak Magyarországon? Egy percznyi csend... A legények összenéznek… Aztán az előbbi daloskedvit intonál. Egy pillanat múlva együtt harsogja valamennyi:
- Magyarország, de megcsaltál. Vagyonunkból kiforgattál...
Spontánabb feleletet már nem várhatok . . . Akiből dal formájában tör ki a keserű csalódottság, az nagyon is átérezhette. Hozzák a menyaszszonyt...
A tömeg jó kedve élénkséggé fokozódik. A mielőtt indulnék, még egyszer megnézem Hadikfalva népét. Csakugyan, csupa ragyogó, szép szál ember. Aki nem áldozta fel Moldovában a szeme világát, annak meleg és igaz a pillantása. Tizenötezer munkabíró, egészséges fajtájú, életrevaló magyar és idegen földön. Miért nem hozza őket haza Magyarország?
Balogh Vilma.