A BESZTERCE-NASZÓDI KIVÁNDORLÁS 1725-1785 KÖZÖTT
Köztudott, hogy egyesek szerint, a bukovinai magyarok történelmének kezdő szavai: „a madéfalvi veszedelmet követően, a székelyek ezrei….” és nekünk ott van a világ teremtése. Ebből csak annyi következik, hogy a kor, és a korabeli dokumentumok mellőzve vannak. Szóval a Bandinus kódex mese, a Rákoczy szabadságharc sem érintette a székelyeket, pestisjárvány sem volt arra 1717-1719-ben, Bod Péter krónikás sem volt teljes, amikor a székelyföldi éhezésről írt 1735-1737 között, a robot, dézsma és főként katonaság elől sem szökött senki, csak 1764. január után. Esetleg rendelet volt valamerre, hogy csak a madéfalvi menekültek telepedhettek Bukovinába.
Félretéve az iróniát, el kell mondani, hogy a 18. századi erdélyi helyzet általános volt, és nem csak a székelyek „kénlódtak” hanem mindenki, aki Erdély területén tengette napjait. Érdekes cikk jelenet meg Besztercében.[1] Ha nem tudnánk, hogy a besztercei románokról van szó, akkor biztosak lehetnénk, hogy székelyeket tárgyal a cikk, annyira nagy a hasonlóság és a sorsuk. Nézzünk egy bizonyos időpontot, mondjuk 1740-1764 között.
Érdekesnek tűnhet, hogy egy olyannak, aki Bukovina történelmével foglalkozik miért fontos a besztercei népmozgás. Több ok is van erre. Nemcsak azért fontos, mert szomszédos területekről van szó az eljövendő Bukovinával, hanem azért is, mert Beszterce megyében is éltek magyarok, akik utólag Bukovinába telepedtek.
Századok során sok észak-erdélyi lakos, kisebb-nagyobb csoportokban vagy magányosan elhagyta szülőföldjét és Bukovinába vagy Moldvába vándorolt.
A 18. században a kivándorlás hatalmas méreteket öltött, hiszen ekkor kezdődött el a besztercei szászokkal a sok nézeteltérés, amely végül a Radna völgyének militarizásával ért véget.
Már 1725. áprilisban jelentik a besztercei delegátusok Nagyszebenbe, hogy számos falu lakossága szétszéledt, sok helység üresen tátong. Aki még ott van, az is készül elmenni a tavasz beálltával, a nincstelenség és az adók miatt.
A nagyszebeni gubernium 1739-1740 közt közli a besztercei magisztrátussal, hogy milyen intézkedéseket foganasítson az emigráció megakadályozására. Pontos kimutatások maradta fenn a kivándorlásról: 1738-39-ben 15 család telepedett át Moldvába vagy a szomszédos területekre a Radna völgyéből, 15 pedig Máramaros megyébe. 1740-ben már falva és családok szerint soroltattak fel a kitelepedettek, összesen 184 család.
Már 1741. év végén a besztercei lakosok közül sokan megígérték a hatóságoknak (szászok), sőt fenyegették őket, hogy a felmelegedéskor, vagyis tavaszkor, vándorbotot fognak a kezükbe. Beszterce akkori szász polgármestere, Stefan Seiwert de Rosenberg a következőket írta a Nagyszeben tartózkodó besztercei képviselőknek 1742. június 26-án: „nem is meri közölni a Gubernium rendeletét az újabb adózásokra, mivel az adózók 10-20-as csoportokban távoznak valamerre, Magyarországra is, mint nemrég 35-en hagyták el Majeru (Major) falut. Szeptemberre már változnak az adatok, a jelentés szerint „már több mint 400 adózó távozott Moldvába és ismeretlen helyre.” Ezek nem elzárt esetek, hanem szinte mindennaposak voltak.
Elkeseredésükben a parasztok kétségbeesett tettekre is képesek voltak. 1742. június 26-án jelenti Stefan Steiweth polgármester, hogy 10-20-as csoportokban mennek el az emberek, csak Maieru községből egyszerre 35 család távozott. Ugyan azon év szeptemberében jelenti a besztercei magisztrátus, hogy újabb 400 személy távozott Moldvába. 1746. június 9-én jelentik a hatóságoknak, hogy nagy csoport gyűlt össze Tauri, Mintiu és Lusca környékén, kivándorolni készülnek. A dumitra-i kapitány parancsot kap a kivándorlás megakadályozására. Palatkai László főbíró jelenti Besztercébe, hogy több falu lakossága készül kivándorolni. Leginkább a Szamos menti Rebra völgyén távoztak. Az egyik csoportot a tauri-i bíró vezette, és bár 200 katona üldözte őket, sikerült átmenni 300 férfinak és nőnek. Ezek fel voltak fegyverkezve 102 puskával, lándzsákkal, kaszákkal és vasvillákkal, sok esetben a nők is fegyvert viseltek. Találkoztak útközben egy juhásszal, kivel tudatták, hogy inkább meghalnak, de nem térnek vissza, mert az adók és a jobbágyi terhek elviselhetetlenek. El lehet képzelni elkeseredésüket.
Most már a kormány is kezdett felfigyelni, és Haller János gróf, Erdély akkori gubernátora közli őfelsége a császárnő parancsát: létre kell hozni egy inkviziciós (sic!) bizottságot, megállapítani a nagyméretű kivándorlás okait. Erre kinevezi Teleki Pál fogarasi grófot, Mara László és Torma János prefektusokat és Beszterce város polgármesterét, Stefan Seiwert-et. Ugyan akkor minden eszközzel meg kell akadályozni az adófizetők kivándorlását. Különböző megfélemlítő intézkedéseket szándékoznak hozni. 1749-ben Georg Töckelt besztercei szenátor javasolja a menekülők ingatlanainak elárverezését. A probléma csak ott volt, hogy ezeknek vagyonuk annyi volt, amennyit a hátukra vehettek, kivéve egy-két állatot. 1754. május 6-án Thomas Cziegler szenátor és martin Conrad Rohrann képviselő újabb intézkedéseket javasol. Hogy ezeknek semmi eredménye nem lett, az világos, az áradatot feltartóztatni már nem lehetett. 1757. március 23-án három plájás, határőr is megszökött. Egy másiknak, Marosán Józsefnek már nem sikerült, ezért elrettentő például 1757. június 4-én kivégezték.
A hatóságok azonban az iránt is érdeklődtek, hogy milyen az élet „odaát”, miért igyekeznek az emberek oda. Több tanúvallomás létezik, nézzük az Etzken Jánosét 1758. október 23-ról, aki Korda György birtokos gondnoka. Harmadmagával ment át a határon három szökevény jobbágyot keresni. Megtalálta őket Campulung-on túl, a humor-i kolostor mellett. Etzken 11 napot töltött ott, mert várta az utazási engedélyeket szolgáinak Jászvásárból. Azonban ezek nem jöttek, ő pedig nem mert utánuk utazni, mivel akkor már az a hír keringett, hogy Jászvásár környékén tatárok portyáznak. Mivel a határokat lezárták, Etzken csak a máramarosi Telcs-en át jutott vissza Besztercébe, persze, csak kíséretével. A szökevényekkel, ha mégis kézre kerültek, kíméletlenül bántak: az egyik kilenc hét börtön és 24 botütés után engedték haza, egy másikat 25 botütés után. 1760. július 14-én 300 családos és több nőtlen készül szökni. Vezetőjük egy kapitány Moldvából, aki 30 fegyveres legénnyel jött utánuk. Persze a kalauzoknak fejenkénti díjat is kell fizetni. Egy másik kapitány 60-70 emberrel készül kiszabadítani a Tigau és Arcalis környékén letartóztatott jobbágyokat. A hírek szerint a moldvai vajda több hónapon át ingyen élelmezi a menekülteket, a letelepedőknek 10 év adómentességet ígér, majd utána fejenként 14 dénárt kell fizessenek és minden szarvasmarha után 14 banit. Egy nap után, július 15-én 33-an távoztak a határon át, puskákkal, pisztolyokkal és kardokkal felfegyverkezve. Johann Klein besztercei polgármester parancsot ad a radna völgyi falvaknak, hogy fegyveresen akadályozzák meg a határátkelést. Senki se merjen a szökevényektől bármit is vásárolni, mert büntetésben részesül, elveszti a pénzét és a portékát is. Ennek ellenére július 18-án 500 szökevény megy át Rebrisoara-n. Érdekes a menet leírása, vezetőjük egy kapitány: elől ment néhány gyalogos puskával, utánuk a nők lóháton, kezükben kasza vagy sarló, mellettük jobbról-balról puskás férfiak, majd következtek puskás, lándzsás és vasvillás férfiak, akik a birkákat és teheneket terelték. A menetet a kapitány zárta puskával és vasvillákkal felszerelt férfiakkal. A falusiakat felszólították, hogy ne ellenkezzenek, térjenek ki útjukból. Ez utóbbiaknak nem is kellett sok biztatás, hisz gyakorlatilag ők sem tudták, hogy mikor kerül rájuk a sor. Azt is tudták, hogy amelyik faluban áruló akad, azt a szökevények felgyújtják. De nyíltan is kiálltak. Amikor Bidner Hannes küldve lett a falvakat felszólítani a szökevények megakadályozására, Sangeorz-ban ezzel fogadták: „Egyszer s mindenkorra mi nem adunk embereket, mert nem vagyunk katonák. Ha a földesúr el akarja fogni jobbágyait, akkor jöjjön és fogja meg őket személyesen. És ti, aki a felszólítással jöttetek, mehettek nyugodtan vissza, mert senki sem fog rátok hallgatni.” Nos, ez már nyílt lázadásnak néz ki, még akkor is, ha csak egy faluról van szó.
A kivándorlás folytatódik az 1760-as évben is a naszódi vidékről. Ekkor Besenyőből (Besineu, ma Viisoara) 6 személy, egy hónappal később Csépánból (Cepan) 30 személy, menekült, de távoztak Szépnyír (Sigmir), Mezőszentmihály (Sanmihai), és Harina (Herina) falvakból is. Csúcspontot képez az 1761-1764–es időszak. Akkor már lázongások is kitörtek, ennek következtében már egész falvak fogtak vándorbotot kezükbe, élükön a pap, tanító, bíró volt. Kisebb csoportok is távoztak, 2-5 család, ők leginkább egy faluba telepedtek majd le. Az utánuk jövők már mellettük foglaltak telepeket, főként, ha már előzőleg ismerték az első telepeseket. Nem kizárt, hogy rokonságban is voltak egymással.
1760. szeptember 30-án 14 jobbágy menekül Teleki Pál birtokáról, nem annyira miatta, mint a szász gazdatisztje kegyetlensége miatt. 1761. április 1-én Moshard határőrhadnagy jelenti felettesének, hogy ismét gyülekeznek menekültek. Nem tud velük szembe szállani, mert neki és embereinek alig van valamire való fegyverük és kevesen is vannak. Ha erősíti az egyik határrészt, gyengíti a másikat, és ezt a szökevények jól tudják, mert komoly kémhálózattal rendelkeznek. Fegyver dolgából is sokkal jobban felszereltek. Az események szaporodnak is és súlyosabbak is: 1761. június 17-én 60 nagyfalusi ment át a határon. Rá egy napra öt falu parasztjai kirabolták Bethlen György, Cserényi és más uraságok jószágait, a szolgákat megverték és indulnak Moldvába. Június 22-én fegyveres összetűzésre került sor a Dumitriu-Terpiu-Cepan falvaktól zárt háromszögben. Több menekülő meghalt, hármat elfogtak. Magába véve ez nem valami különleges, a amikor megnézzük, hogy mit koboztak el, akkor rájöhetünk a kivándorlás méreteire: 956 kisebb-nagyobb szarvasmarhát és 36 megrakott szekeret! Már állt a harca javából. Hisz kiküldik Szilvássy kapitányt 200 gyalogossal, 2 század dragonyossal, rövidesen még küldenek utána 50 katonát és aknavetőket. 1763. szeptember 3-án Beszterce katonai parancsnoka, Urbani alezredes jelenti, hogy ismét 100 ember menekült át a határon. Lehetne folytatni, hisz bőségesen állanak adatok a rendelkezésünkre, de nem az volt a cél hanem az, hogy bemutassuk: az egész Erdélyből menekültek Moldvába és Bukovinába. Az utolsó lista, a besztercevárosi menekülni készülőkkel, 1785. június 10-ről származik, néven nevezve a készülődőket: köztük Tolmács Jakab és Horváth Miklós.
Mi is volt kivándorlásuk oka? A szegénység, termőföld hiánya, drágaság, éhség, elnyomatás és kihasználás, vallási okok, de főként a katonaság. Moldvában hat hónap alatt voltak kötelesek letelepedni, majd utólag adózni, de itt az adóterhek sokkal kisebbek voltak, mint Erdélyben. Az erdélyi bevándorlókat előszeretettel fogadták a bojárok, mivel dolgosabbak és megbízhatóbbak voltak. Sőt annyira jutottak, hogy toborzókat is küldtek át Erdélybe, biztatva őket a kivándorlásra, a határőröket is kissé „meglágyították”, hogy a határátkelés akadálytalanul történjen. Az eljárást a bukovinai bojárok és kolostorok is elsajátították. A kolostorok, a vásárvárosokkal együtt, jogot kaptak az elhagyott földekre bevándorlókat telepíteni. Így magyarázható, hogy nemcsak rutének érkeztek Dorohoi és Botosani vidékére, hanem a Duna menti szerbek és bolgárok is.
A kivándoroltak foglalkozása leginkább a földművesség volt, de akadtak köztük bognárok, molnárok, ácsok, kovácsok, szűcsök, asztalosok, lakatosok, kerekesek és zsindelyezők is. A földeket ingyen kapták használatra, tized fizetése ellenében, nem volt a tulajdonuk. Sokan még így és zsellérek maradtak.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni a naszódi II. határőrezred létrehozását sem 1762-ben. Itt eleinte a lakosok nem vonakodtak jelentkezni, hiszen nemcsak bizonyos jogokban és szabadságokban részesültek, hanem a szászok elnyomása alól is kiszabadultak. Az osztrák vezetőség mással is foglalkozott: elsőként a görög egyesülteket sorozták be, a többieket biztatták az új vallásra áttérni.
Bukovina osztrák elfoglalása után, 786 család és 3209 személy távozott a besztercei vidékről Moldvába és Bukovinába. A Moldvába menekülteket huzamosabb ideig nyomozták és próbálkoztak, kényszerítve is őket, visszatelepíteni. A bukovinai menekültekről pontos kimutatás létezik, 1778-ból, a bécsi levéltárakban. Ezeket tisztek készítették el, akik faluról falura menve kérdezték ki a betelepedetteket. A táblázatok tartalmazzák a következőket:
- a falu vagy a birtok neve, ahova letelepedtek,
- a földbirtokos neve,
- a családfő (apa vagy anya) neve,
- a családtagok (férfiak, nők) száma,
- mikor érkeztek Erdélyből,
- milyen helységből érkeztek Erdélyből,
- foglalkozásuk,
- a kapott szántóföldek és kaszálók terjedelme,
- milyen jogon használják a földet (bérbe, tulajdonos, megvásárolta, stb)
- ha a bevándorló hasznos az őstelepeseknek vagy bizonyos feladatok elvégzésére,
- társadalmi állapota Erdélyben (határőr, szabad vagy jobbágy).
Az Enzenberg által elvégeztetett népszámlálás nagyjából az 1764-1777-es időszakot foglalja magába, és németesen pontos. Például a humor-i kolostor birtokára 1778. január 27-én négy család telepedett, és következik a részletezés róluk. Az is kiderül, hogy a humor-i kolostor területén 1774-ben 40 család lakott, ezek száma 1784-re már 87-re emelkedett.
1780-ban már újabb kimutatás készült, hiszen beindult az elvándorlás Bukovinából, valószínűleg a kedvezmények megszűnte miatt. Botosana bukovinai helységben 1778-ban 143 család lakott, 1780-re ezek száma 75 családra csökkent. Vagyis szinte a fél falu szétszéledt.
Mint említettem, nagyon ismerősek nekünk a fentebb leírtak. Ezek nemcsak a románokra, hanem a Bukovinába telepedett magyarokra is jellemzők. Rengeteg név található a bukovinai magyar anyakönyvekben, amely alig egyszer-kétszer szerepel, majd eltűnik. S ne felejtsük el a józseffalvi nagy menést a 19. század elején, amikor még az első három anyakönyvet is magukkal vitték.[2] Ezeket figyelembe véve, szerintem többen távoztak, mint maradtak akkor. Persze, a telepek utólag feltöltődtek, de hol voltak már az első telepesek? A magyar telepekről való eltávozás 1810-1816 között a következő: Andrásfalváról 94 személy, Fogadjistenből 207 személy, Hadikfalváról 81, Istensegítsből 26, Józseffalváról 139 lélek.
Sokan érdekeltek őseik eredetében, és ez normális dolog, tudni, hogy honnan is jöttünk. Csak ennek kutatására is van egy mód, és ez nem olcsó, nem ülőfoglalkozás. Mert csak neveket összehasonlítani (székelyföldi-bukovinai), amikor nem ritkán az akkori papok még 10-15 évet is elírtak a hívek korát illetően, téves. De amint tapasztalatom mutatja, gyakori. Komoly kutatási téma lenne a csíkszeredai levéltárban az olyan anyag, amely a székelyek ki- és visszavándorlásait illeti a 18. században. Mert létezik az anyag. Mert ezzel is úgy vagyunk, mint később az amerikai kivándorlással: bár sokan megjárták magukat arra, alig harmada maradt ott.
[1] Col. (r.) Ioan Cordovan - Bejenari bistriteni si nasaudeni in Bucovina.
[2] 1810-1816 között Bukovina délkeleti részén a kivándorlás megnövekedett, ez a folyamat a magyar falvakat sem kerülte el. Az öt magyar falu lakossága 547 személlyel csökkent, vagyis 18,3 %-al. Leginkább Józseffalváról és Fogadjistenből mentek el. Ezek szerint az említett időszakban a magyar falvak lakossága 2989 személyt tett ki. (Analele Bucovinei, anul VI, 2/1999, Editura Academiei Romane, pg. 356.)