Keleti magyarok. A bukovinai székelyek köréből.
Írta Kiss Gyula. Budapesti Hírlap, 1914. április 26/99. szám.
Rudolf trónörökös.
Régen volt már az, bizony régen. Akkoriban még nem jártak ilyen fillértelen bús idők, telt az olyan díszes fogadtatásra is, milyent a bukovinai magyarok rendeztek volt a trónörökösnek a hadikfalvi állomáson. No, de a többi náció sem maradt el onnan, sőt — protekció és a többségi jog alapján még a magyarok szorultak hátra a sorrendben — akárcsak az osztrák hivatalos iratok rubrikáiban — ugyannyira, hogy a trónörökös csak a legutolján pillantotta meg őket. Hadikfalván átutazóban volt, a radóci méntelep megtekintésére utazott. Innen kocsin kellett folytatnia útját, tehát nem igen volt érkezése, csupán annyit kérdezett Lőrinc Miskától, egy szembetűnő, gyönyörű szál székelytől, ki egyébként a magyar bandérium vezetője is volt.
- Tudnak-e az itteni magyarok lovagolni?
- Mint a madár röpülni.
- No, szeretném azt látni is.
A trónörökös hintója elé a radóci méntelep gyöngyei voltak befogva. Körülötte és utána haladtak a nemzetiségi bandériumok, melyek természetesen itt is a tartományi jog szerint érvényesültek. Mikor a nyílegyenes radóci útra tért a menet, a trónörökös fogata iramról-iramra fokozva futását, veszedelmes gyorsasággal száguldani kezdett.
Észbe kapott erre Lőrinc Miska is ott valahol az utolsó rubrikában, s kurjantott egy messzierőset!
- Az angyalát, pajtások, a felséges trónörökös magyart akar látni. Előre hát, hasadjon az út!
Hát hasadott is.
Mint repesztő ék a fába, fúródtak a fürge magyar lovasok az előttük feszedező rovatok közé és jön sok oláh meg orosz huszárnak szörnyű föl- és lefordulása, árokban, árokmarton, kit hol ért el a bűnje. Még fele után beérték a trónörökös előrehaladt hintáját a székelyek, s onnan kezdve tisztára csak ők kísérték, mert a többiek annyira elmaradtak, hogy a színük se látszott a messziségből. A magyarszívü trónörökös mosolyogva nézte a kipirult arcú lovasokat, s elismerően mondta nekik:
- Derék fiuk vagytok, így gondoltam én is.
A Budapesti Hírlap.
Székely Jóska bá’ írástudó ember vala Fogadjistenben. Ma is él, hála a szent Atyának, friss, jó egészségben. Ez a történet, amit most róla el akarok mondani, ott kezdődik, hogy a tisztelendő úr kiprédikálta, hogy a jó könyvek és újságok olvasását a jó Isten éppen úgy kedveli, amint „vétekli“, ha valaki ellenkező irányban tévelyeg. Jóska bá’ ugyannyira szívébe fogadta e szép szavakat, hogy a mise után legott fölkérte a tisztelendő urat, „ha a szüve húzza“ rendelne neki valami igaz újságot.
Ami meg is történt és amikor én leszármaztam a faluba, ő kelme már rég újságolvasó volt. Büszke is volt erre a képességére, de különösen arra a politikai tudományára, melyet lapjából merített. Ismeretségünket is azzal a kérdéssel indította, vájjon melyiket tartom igaz magyarnak a nagyszavúak közül. Azután ő is megmondta a véleményét. Meg kell adni, hogy a maga módja szerint ugyan, de meg tudta emészteni mindazt, amit olvasott. Tájékozva volt a világ forgásáról, különösen egyházi ügyekről-bajokról, és annyira, hogy például püspökeink teljes névsorát is tőle tanultam meg.
Egyszer meglátta nálam a Budapesti Hírlapot. Kíváncsi lett rá, s elkérte, hadd lássa, mit tud ez mindennapra annyi sokat összeírni. Az övé csak heteként jött.
A következő napon már visszahozta, s mást kért, így ment ez egy hétig. Mikor aztán ismét újságért jött hozzám, kérdezetlenül elkezdte:
-Meg ne bánkódjék, hogy „esmég“ itt vagyok, de erőst megkedveltem azt a rend újságját. Szeretem benne, hogy nem „gyápol“ (szidalmaz) senkit és nem csúfolkodik, mint az enyém. Megosztón értelmét is jobban veszem annak, amit belőle olvasok.
Találóbb és szebb tanúságot ennél aligha tehetne valaki hazánk szíve, a Budapesti Hírlap mellett, mint ez az egyszerű, eszes székely, ám a bukovinai magyarság okos józanságának sem lehetne eklatánsabb bizonyítéka.
Lázár bá’ kaszavásárlása.
Elkövetkezvén a kaszának való munka ideje, Lázár bá’ úgy találta, hogy a régi immár nem helytálló. A nyele még no, mindcsak vinné ahogy-úgy, de a vasa már rég megmulta a dicséretes kort. Józseffalvától Szucsava, a város mindössze három órányira van, de mi az, számba sem vehető kis út, ha ilyen nagy szükség adódik elő. Mert szent igaz, hogy ez a szerszám inkább kell a parasztnak, ha kell, mint az uraknak a penna. Azért osztá van is becsűje, ha meg jófajta, messze megy a híe, akár szépszavalatú papé. Búzpiruláskor,vasárnapi élutánokon mind arról megyen a beszéd ott a kiskapuban a padkán: ki hol látott, fogott ilyenféle érdemes jószágot.
Szokás is a vásárlásnál jól „megvigyázkodni“, mert manapság sok a rosszember, de több a rossz kasza is, mint régen. Lázár bá’ is megszemlélte előbb a vasas bolt egész készletét (ha már itt vagyok bár lássak), míg megállapodott egynél, amelyiknek a csengése formált a józseffalvi estharangszóhoz. Valami jóféle kellett az legyen, már arról is megtetsződött, hogy a boltos nagy árt kért érte. Tizenkét fehérkére tartotta (egy fehérke húsz fillér). Persze, hogy a boltajtóban mindjárt alább hagyta, de mi haszna, ha kilenc s fél fehérkéből a felet nem akarta semmiképpen elengedni. De azért csak mégis összejöttek volna, ha arra nem halad Borbát Istvány komámuram, így azután a következőképpen történt tovább.
- Mit vásárol kend, komámuram?
- Ott ne, kaszát, de nem tudunk egyezni. Kilenc s fél fehérkét kér érte.
- Hadd látom.
- Ehole, soh’se képes, hogy annyit érjen.
Borbát Istvány, miután mind az őt érzékével rávizsgált a kaszára, ítélt.
- Hát rossznak nem rossz, hoz az enyémhez. De meszecske jár tőle mégis. A napokban vásároltam én is.
- Itt-e?
- Nem a Csernovitzban. Kicsi bajom volt ott a múlt héten — kend tudja — no akkor vettem.
- Mit fizetett?
- Kilenc fehérkét biza, de nem volt nagy ár érte.
- Akkor hát én mért fizessek többet, ha nem muszáj. Tán az én pénzem is csak olyan, mint a másé.
- Tudnivaló.
- Nyilván még maradt is ott, a honnét kend vásárolt?
- Ott vagyon elég.
- Hát ideadta-e azon az áron? - fordult erre Lázár bá’ a boltoshoz. Az csak a fejét rázta.
- Ha nem, annyi. Maradjon békével!
Künn az utcán még körülményesebben megtudakolta Lázár bá’ a csernovitzi boltos dolgát, s hogy aztán útra tevődött, rántott egyet a lajbin, s nekiindult annak a nyolcvan kilométeres útnak, mely Szucsavától—Csernovitzig a vasúti sínek mentén halad, mert hát ott félfehérkével olcsóbb a jobb kasza. Szerencsére a tarisznya is bírta útravalóval, így osztán két nap múlva hazakerekedett ő kelme. Ma sem bánja ezt az útját, mert a mellett, hogy egy félfehérkét megtakarított, kaszát is olyat vett, hogy annak fenti nélkül is olyan volt az éle „örökénig“, mint a beretva.
Szent Antal meg a székely leány.
Kati leány volt Istensegítsben, pedig — közmérték szerint — már asszony is lehetett volna korára. A huszonötödik nyár került immár piros orcájára, de még mind nem akadt párjára. Pedig nem volt csúnya leány a lelkem, meg azt se mondhatták rá, amit Tisza Ágnesről indítottak el:
Fehérleányt ne szeress.
Mert az árnyékot keres.
Ő bizony nem röstelte a munkát. Meg aztán a kétügyes kezével járt volna az a négy lánckapálais a Kis-Nyilason. De hiába csak nem történt, ki elkösse a fejét. Ilyen volt már a szerencséje. Meglehet talán az is oka volt ennek, hogy a Kati olyan nebáncsvirágforma volt, s addig válogatott, míg egyszer csak magára maradt. Akkor bánta meg a dolgát, mikor egy Aprószentek napján hajában maradt a pántlika. Nem kérte el legény, hogy a pipájára akassza, egy sem.
Itt immár csak szent Antal segíthet, ha akar. Ő már sokaknak kireparálta a szerencséjét, azért a kis böjtért meg imádságért, amit keddi napokon ajánlanak neki. Nyilván Katán is megkönyörült volna a szent házasságszerző. — hiszen nálánál buzgóbban talán még senki sem imádkozott hozzá ott a templom hátsó sarkában álló szobra előtt — ki tehet róla, ha vele is összeveszett.
A Kata buzgósága ugyanis nemcsak nagy volt, hanem egyszersmind hosszú is. Toldta mise után is még majd egy órával, ami megtetszhetett akárkinek, de a harangozónak sehogy sem volt kedve szerint való, mert a templomajtó után neki is vissza kellett maradnia. Ez így nem lesz jól — gondolta magában a harangmester, mikor már megsokalta, — valamit igazítani kell rajta.
Egy alkalommal tehát idejében megbújt a szobor mögött. Nyilván az volt a szándéka, hogy majd jól ráijeszt Katára és így megfelelőbb rendre szorítja. Mise végeztével, mint közönségesen ájtatoskodni kezdett Kata a szokott helyen. Tekintetét áhítatba rejtett türelmetlen vággyal emelte a szent alakjára. Majd mikor az utolsó anyóka is elkopogott, hangosra fordította az imádságát, hogy jobban értődjék, no meg azért is, hogy el ne vétse a rendjét, mert ki tudja gondolatait úgy, elzárni, hogy egy-egy feneketlen mélységből fölszakadó sóhajtás meg ne szöktesse azokat. Kata is csak Kata volt bizony, mikor így tört elő szíve vágya:
- Izém, izém, szent izém, segélj férjhez az idén. A szobor hallgatott, de megfelelt helyette a harangozó készségesen a rejtekéből. Hangja dörmögve zúgott, visszhangzott az üres templomban, mint az orgona basszusa.
- Esztendőre se biz én.
Kata megképedt, — de nem az ijedtségtől. Jól hallott-e? Semmi kétség, de hát ez már mégis csak sok. Vére is, mérge is arcába lobbant egyszerre. Fölállott, s csak úgy félvállról vetette oda lesajnálólag:
- Oh, édes szentem, be’ fölhúzád az orrod!
Így maradt a mi hazánk pártában.
A moldvai csángó.
Az öreg László István, istensegítsi plébánostól hallottam az alábbi nagyon jellemző apróságot.
Néhány évvel ezelőtt a romániai Strunga nevű fürdőhelyen időztem. Az ott közelben elhúzódó országúton, sétáim alkalmával, gyakran találkoztam csángó magyarral. Megismerni őket cylinder formájú, piros pántlikával átkötött szalmakalapjukról és a nyomott ráncra szedett, piros virággal kivarrt inggallérról. Különben oláhos a viseletjük, meg a beszédjük is, mely mindenkivel szemben, mint a román nyelv — tegeződő.
Egyszer nyomon követtem egy csángó borítós szekerét. Az atyafi a kocsi mellett haladt, s élénken beszélgetett a benne ülő nyolc-tíz évesnek látszó fiacskájával.
- Tata, adjál apat (vizet)
- Várj, fiam, mindjárt fontinát (kutat), érünk Ekkor véletlenül hátranézett a csángó, s a mint megpillantott, tisztességtudóan, oláhul megköszöntött. Magyarul fogadtam. Az én emberem erre úgy meglepődött, hogy kalapját is elfelejtette visszatenni, s elámulva kérdezte.
- Te hová való vagy?
- Istensegitsbe, a bukovinai magyarok közé.
- Ki a ti falutokban a papocska? — kérdezte azután hirtelen, mivel föltűnt neki a reverendám, s megbizonyosodni akart, várjon valóban pap vagyok-e?
- Én volnék, — válaszoltam.
Erre odaszólt a fiának:
- Szökjél le a szekérről te és szárut muna la domnu papocskának. (Csókolj kezet a tisztelendő úrnak.)
- Azután újra felém fordult.
- Mit csinálsz ebben a nagy spitálban? — kérdezte a fürdőházra mutatva. — Talán fáj a kapud (fejed)?
- Nem.
- Vagy az inimád (szíved)?
- Az sem.
- Lehet a csicsorod (lábad) nem jó?
- Az, de már megjöttem a bajból, most könynyebben érzem.
- No, hát akkor visszamehetsz a faludba prédikálgatni.
Akkoriban még így beszélték a romániai csángók a magyar nyelvet, manapság már így sem.