Az andrásfalvi reformátusok
Újabb, hiánypótló anyag kerül a bukovinai leszármazottak kezébe, mert valós történelmünk, és annak felkutatása, napjainkban is folyik. Az egykori andrásfalvi reformátusok életét tárgyaljuk. Aránylag kevés, és általános dolog az, ami róluk ismert, és ez nemcsak a krónikásoknak, hanem nekik is köszönhető, hisz már eleve az elszigetelést választották. Már volt egy próbálkozásom velük kapcsolatban 2016-ban, amikor megjelent egyik könyvem: Az andrásfalvi reformátusok levelei 1891-1945 között. Sok nem talált magának helyet ott, főleg a tudósítások. Most ezeknek a gyűjteményét közlöm.
Beddäus kapitány jelentette 1785-ben Bukovina első katonai kormányzójának, Karl Frey von Enzenbergnek, hogy talált Moldvában egy kis református közösséget, 30-35 családot, akik hajlandók volnának Bukovinába telepedni, azzal a feltétellel, hogy őket ne válasszák el egymástól. Elfogadva feltételeiket, eleinte Raráncsa (Rarantze) nevű helységbe telepítették őket (1786-ban). Onnan húzódtak le a Szucsáva melletti Scheia-ra, menekülve a 18. század végén dúló orosz-török háború elől, majd Andrásfalvára (1788-ban). A nevek és a tiszteletesek beírásai után ítélve, székelyföldiek, de erdélyiek is vannak köztük (Szatmár) és nagyon úgy tűnik, hogy rokonságok is voltak.
Az első református templom Andrásfalván Miskolczy István tiszteletes kinevezése után épült, fából. Ugyancsak ő öntette az első harangokat is. Mivel a régi templom befogadóképessége kicsinek bizonyult, újabb templomot építettek 1835 körül, azt is fából, szövérdi Bíró Mózes református lelkész idejében. Sokáig állt ez a fatemplom, mellette a kőből épített parókia. 1908-ban épült fel a gyönyörű, új református templom, Szász János lelkész idejében. Itt is a kaláka és az összefogás segítette elő a templom gyors felépítését. Segélyt is kaptak, de a hívek is hozzájárultak a kiadásokhoz. A templom felépítése után itt tartották istentiszteleteiket. A református templomot az ortodox egyház vette át, a magyarok eltávozása után, 1945-ben, a kolozsvári Kálvinista Egyházzal kötött egyezség alapján.
A reformátusok első lélekápolója Ajtay Sámuel levita volt, aki még Moldvából jött a kivándorló hittársaival (1788-1801 között). További lelkészek:
Miskolczy István: 1801. aug. 26 - 1826.
Bíró Mózes 1830. március 2 - 1866. szept.12.
Pap Mihály, Biszak György, Kerekes Eduárd kántorok: 1866 - 1867
Kovács Sándor: 1867 - 1871
Zsadányi Benjamin: 1873 - 1875
Láng Károly: 1876 - 1878
Thomka Károly: 1878 - 1884. máj 15.
Zoles András - katolikus: 1884. október – 1884. december
Kubaschek János - katolikus: 1885. február – 1885. május
Láng Károly: 1885. május -1888. február
Kubaschek János - katolikus: 1888. május – 1889. február
Ketskeméthi M. Lajos: 1889. május -1894. január 10.
Szász János: 1895 - 1911
Magyari Zoltán: 1911 - 1927
Fehér János: 1927 - 1929 lévita
Dakó Lajos: 1929 - 1931 lévita
Bognóczky Géza: 1931 - 1941
Kántorok: Kis György kántortanító, ceremóniamester (1836), Kis János (Kántor Jancsi), Györfi Mihály (Varga Miska).
Iskolái. Az első református iskolát 1836-ban építettek. A letelepedés után majdnem 60 évig nem volt tanítója a falunak, a kántorok tanították betűvetésre a gyermekeket. Azonban mindig tanítóhiánnyal küzdöttek. 1835-től Kiss György tanító szolgált a faluban egészen az 1849-ben beállt haláláig. Őt követte az andrásfalvi születésű Pap Mihály (1819. április 20-1867. január 22.).
Szász János lelkész a következőket írja 1896. július 23.-án püspökének: „…minthogy a hazából okleveles tanítót nem kapunk vagy ha igen, az Andrásfalvát csak átmeneti állapotnak tekinti, s egy-két év alatt odább vonul, minek következtében 12 év alatt csak két esztendeig volt tanító egyházközségünkben…”
A tanév 14 hétből állott, emiatt elég nagyszámmal voltak írástudatlanok Andrásfalván. Az őszi betakarítás is mindig a gyermekek segítségével történt, hisz a férfiak java ilyenkor még nem tért haza a „móduvázásból”. Mégis a fő ok a szegénység, ruhátlanság, vizsgapénz hiány volt.
Év Beírt fiú - Beírt leány - Iskolába járó fiú - Iskolába járó leány
1839 48 30 32 5
1840 42 27 26 8
1842 38 26 31 20
1843 37 23 24 6
1851 52 49 50 41
Ami az úgy nevezett szórványban élő református gyermeket illeti, a helyzet még szomorúbb a látogatás szempontjából, mint az 1843-as év adatai bizonyítják:
Helység Iskolaköteles gyermek Iskolába járó
Hadikfalva 3 -
Istensegíts 2 -
Fogadjisten - -
Radóc 13 -
Tomnátik 20 -
A régi iskolát 1927-ben lebontották és 1927-28 között egy „korszerű iskolát” építenek, Magyari Zoltán tanító idejében. Bognóczky Géza lelkész vezetésével, 1936-ban, a régi iskola mellé egy nagytantermes iskolát építettek. Az anyagiakat az építéshez az erdélyi református egyház igazgatótanácsától kapták, de a faluban is szerveztek gyűjtést.
************************************************************************
Az andrásfalvi reformátusok megjelenéséről Bukovinában külön is szeretnék írni. Meggyőződésem, hogy a bukovinai reformátusok, nemcsak mint madéfalvi menekültek kerültek Bukovinába. Ahogy a többi négy magyar falu esetében, a madéfalvi menekültek mellett is még voltak csángók, katonaszökevények, szászok és a szegénység elől elvándorlók, úgy az andrásfalvi reformátusok is, érkezhettek más ok miatt is Bukovinába, mint a Siculicidium.
Az erdélyi katolikus és református parasztok elnyomása, a robot, és a dézsma nagyjából egyformán érintette a szegény népséget, azonban a református felekezetieknek még a vallásukért is külön meg kellett szenvedni.
„A magyar református egyháztörténet”-nek (1995, Sárospatak) van egy külön fejezete, amelynek címe: „A református elnyomás kora, 1715-1789, szerzője Tóth Endre. Időrendi sorrendben közlöm az adatokat, majd ki-ki saját lelkiismerete szerint döntse el, hogy ilyen elnyomás mellett el tudta-e volna határozni magát egy apa, hogy családostól Moldvába meneküljön.
A bécsi miniszteri értekezlet javaslatokat tett (1730) a protestáns vallás ügyének rendezésére, melyeket aztán III. Károly császár 1731. március 25-én elfogadott. Ez volt a császár első vallásügyi rendelete.
Közlöm röviden a javaslatokat, majd az utólag a rendeletbe foglaltakat:
- különbség a nyilvános és magán vallásgyakorlat között
- a nem articularis helyek népe a katolikus plébániákhoz tartozik
- a protestáns püspökök számát a király határozza meg
- házassági ügyekben a katolikus szentszék bíráskodhatik
- a vegyes házasságok megengedhetők, de azok csak katolikus plébános előtt kötendők
- a protestánsok kötelesek a katolikus ünnepeket megtartani, a protestáns iparosok kötelesek a körmenetben részt venni
- aki a római-katolikus hitet el akarja hagyni, hogy protestáns legyen, szigorúan meg kell büntetni.
- a protestáns lelkészek alá vannak vetve a katolikus főesperesek egyházlátogatásának és felügyeletének.
III. Károly halála után, 1740-ben, a Pragmatica Sanctio betartásával, ennek leánya, Mária Terézia került a trónra. A kálvinisták remélték, hogy a császárnő nemcsak a katolikusok anyja lesz, hanem az övéké is. Ezért, 1741-ben, a koronázási országgyűlésen kérvényt nyújtottak be a császárnőnek, enyhítésekért folyamodva vallásgyakorlatuk ügyében. Miután egy évig válasz nélkül maradt a beadvány, Mária Terézia nemcsak, hogy nem enyhítet, hanem 1742. december 24-én megerősítette a III. Károly vallásügyi rendeletét. Még megtoldta ezt a rendeletet egy másikkal (1745), ahol a templomok építését és azoknak kijavítását is szabályozta.
A protestánsok készítettek egy memorandumot 1749-ben, melyet személyesen adtak át Mária Teréziának. Hogy mennyire kétségbeejtő volt a kálvinista egyházak helyzete, az alábbiakból világosan kitűnik: „Sok templomot bezártak, a leányegyházakat elvettek, a szegény nép messze útra kénytelen menni, ha vallása szerint való istentiszteleten részt akar venni. Vallásos könyveiket elszedik, s emiatt bántalmazzák is őket. Vallásuk miatt sorra úriszék elé viszik nemcsak a jobbágyságot, hanem lelkészeiket is, ahol vagy pénzbírságot rónak ki rájuk, miután előbb megkínozták őket, vagy vasra verve börtönökbe kerülnek. Akaratuk ellenére katolikus istentiszteleten való részvételre kényszerítik őket, s ha ennek ellenszegülnek, a nemeseket megbírságolják, a jobbágyokat megbotozzak. A földesurak jobbágyaikat áttérésre kényszerítik, s ha nem engedelmeskednek, minden kis javaiktól megfosztva, „a faluból, a határból erőhatalommal kiverik”…A házasulandókat a katolikus papok addig nem esketik meg, míg a nem római katolikus fél meg nem ígéri, hogy át fog térni. Akik a protestáns vallásra térnek át, azokat elfogjak, és addig botozzák, míg vissza nem térnek katolikusnak. Az iskolákat nemcsak kis iskolákká degradáljak, hanem el is veszik. Az iskolai könyveket, meg a Bibliákat s imakönyveket is elveszik, a külföldről hozott teológiai munkákat pedig lefoglalják. A plébánosok a magános vallásgyakorlattal bíró helyek protestánsaitól olyan magas stólát követelnek, „melynek elviselhetetlen terhe alatt nemcsak meggörbed a szegényebb sorsú nép, hanem végképp ki is dől.”
1753-54-ben újabb szabályozás jelent meg, a szabályozás szabályozására, a református vallásgyakorlásról.
Elrendeli az uralkodónő 1768-án, hogy a vegyes házasságok minden esetben csak a katolikus fél javára adandó reverzális ellenében köthető meg. 1780-ban megszüntette a leányegyházak gyakorlatát, és elvette tőlük a használatukban levő imaházakat és oratóriumokat.
Ezeket elmondva elképzelhető, hogy sok református befogta lovát vagy teheneit, megrakta kevés vagyonával szekerét, és átkelt a Kárpátokon Moldvába, idegen uralom alá. Személy szerint én nem tudok arról, hogy a moldvai vajdák üldözték volna a magyarokat vallásuk miatt.
************
A raráncsai ottlétük után, a reformátusok csak oly feltétellel jöttek Bukovinába, ha egy tömbben maradnak. Úgy is lett, Andrásfalva egyik sarkában húzták meg magukat, mint a házszámok is bizonyítják. Kiemelkedő egyéniség hiányában, a tiszteletesekre és a tanítókra bízták magukat. Ez megfelelőnek bizonyult volna, ha az említettek nem cserélgették volna magukat gyakran. Mert többen közülük, Bukovinát úgy tekintették Erdélyből, mint száműzetésük helyét, vagy mint egyedüli megoldást más hiányában. Míg 1801. és 1866. között gyakorlatilag csak két tiszteletes szolgált, Bíró Mózes halála után a totális zűrzavar lépett fel. Tiszteletesek rövid időre, vagy egyáltalán, ez utóbbi esetben a környékbeli katolikus magyar papok végezték el a szükségeseket.
A tanítók, vagy kántortanítók helyzet sem volt jobb. Szorultságukban annyira jutottak a falu reformátusai, hogy már oklevél nélküli tanítóért is esedeztek Nagy-Enyedre, persze ez nem volt lehetséges. Ám ha akadt volna is tanító vagy tiszteletes, örökösek voltak a fizetéskésések vagy ennek hónapokig tartó hiánya, a tankönyvek és iskolakellékek nem léte, az alapítványok által nekik szánt kamatpénz átutalásának késése, sokszor évekig. Szó van itt a Szent László, a Gustav Adolf és a Bukovinszky alapítványokról. Például, azt írja Magyari Zoltán tiszteletes 1924. július 17-én: „múlt évi október hónapra járó dicsőséges 450 Lei – nettó – államsegélyt megkaptam, de azóta semmit. ” A helyzet úgy néz ki, hogy állandó, mivel Dakó Lajos református levita lelkész írja 1931. áprilisban, hogy előző év októberétől még nem jött meg a kongrua. Bizony, ez hét hónap jövedelem nélkül.
Mégis, Szász János andrásfalvi lelkész, gróf Tisza István volt miniszterelnök úr útján, folyamodványt terjesztett elő, 1906. május 3-án, melyben az andrásfalvi templom felépíthetésére tetemes segélyt kért. Szóval mégis igyekeztek, a nagy nélkülözések közepette. A trianoni rendszerváltás után, a bukovinai református egyház, amely egyedüli magyar református egyház volt a tartományban, már maga sem tudta, hogy ki a gazdája, de Kolozsvár sem, mert így írtak Bukovinába 1921. január 20-án: „felhívjuk Tiszteletes urat szíveskedjék egyházközségének egyházhatósági hova tartozását tisztázni, mert a közbejött politikai változások folytán egyházközsége most már nem maradhat az osztrák protestáns egyház kötelékében.” Rövid idő belül az andrásfalvi magyar közösség rendre tartozott az erdélyi német nyelvű lutheránus püspökséghez (1921-1923), az erdélyi református Egyházkerülethez (1923-1924), ám a lelkészi illetményekre (kongrua, stb.) vonatkozólag adatok vagy okmányok a bukovinai ágostoni hitvallású evangélikus kerületi konsistoriuma Csernovic hatáskörében van, a nagysajói egyházmegyéhez, de szóba jött a szilágy-szolnoki egyházmegye is, majd 1924. november 1-től kezdődőleg az óromániai (bukaresti) egyházmegyébe került beosztásra, egyszóval totális volt a káosz.
Helyzetükön csak súlyosbított az andrásfalvi katolikusok és reformátusok közötti „felebaráti szeretet.” A helyzet nem új, évtizedekre lehet visszavezetni, és ez a papoknak-tiszteleteseknek is köszönhető. A gyergyóalfalusi katolikus anyakönyvben találtam bejegyezeve 1717-ben egy református nőnek, hogy: heretica, vagyis eretnek.
Tény az, hogy nem igen állhatták egymást, és annak érdekében, hogy egyik magyar a másiknak ártson, mindent elkövettek. Szász János tiszteletes így ír jelentésében 1896. július 23-án: „Azonban a katholikus részen feltámadt az irigység s bejelentették a területi kapitányságnál, mely egyszersmind az iskolaszék elnöke is, hogy mi nálunk eretnekeknél egy közönséges falusi paraszt ember tanít sokszor az iskolában.”
Közel tíz év után, 1905. szeptember 25-én jelenti ugyancsak Szász János tiszteletes: „Pedig a sötét középkorba, mesébe illő dolgok történnek itt, csak az hisz el, a ki látja. A református papot és családját különösen, de híveket is nyílt utcán gúnyolja, sértegeti, gyalázza és insultálja középkori példány által fanatizmussá növelt kath. népbigottság és türelmetlenség! „Kálvinista kutya!” „Ördög” immár közkeletű kifejezések. A ref. papnét kath. iskolás gyermekek nem egyszer támadták meg és testileg is bántalmazták. A katholicizmus az állami iskolát teljesen monopolizálja, a községi hitelszövetkezet, a tűzoltó egylet voltaképpen katholikus és katholizálni akaró egyesületek. Az állami iskolába sikerült egy reform. tanítónőt is kineveztetni a mező kölpényi pap Derzsi Dénes lánya, Jolán személyben. A fanatizált tömeg népgyűlést tartott és kimondotta, hogy az iskolába csak igazhitű tanerőket bocsát be, a refor. tanítónőt a községből is kiveri. Miután az iskolahelyiség, mely most épült még nincs rendeltetésének átadva, a reform. tanítónő ügye sincs befejezve illetve eldöntve. Egy katholikus tanító a ref. lelkésznél lakott és kosztolt. Volt része az utcán sűrű megtiszteltetésben, „kálvinista kutya, kálvinista zsidó, ördög, stb.” Az iskolának elnöke a kath. pap figyelmeztette, hogy kifelé áll a szekere rúdja, ha a pokolból (a ref. paptól) el nem költözik, a mi már meg is történt. Egy másik tanító, hogy állását megtarthassa katholizált.”
Ezek után már képzelni sem merem, hogy milyen lehetett két ellentétes vallású fiatal egymásba szeretése. Mert akadt ilyen, hisz a szerelem gátakat dönt. Lehetségesek voltak kivételek, mint esetemben is: apai ágon, Zsók Gergely dédapám katolikus, felesége Balogh Katalin pedig református volt, de nincs tudomásom vallásvitáról, akárcsak László János nagyapám és református felesége, Zsók Teréz esetében.
Mintha nem lett volna elég gond, mindennek tetőzésére következett, Trianon után, a kötelező román nyelvvizsga Bukovinában. Ez a református egyház szolgáinak és tanítóinak külön gondot okozott. Magyari Zoltán lelkészt így értesítik 1924. április 15-én: „Ami a lelkészi állás betöltését illeti, erre nézve főt. Püspök úr szivesen intézkednék, de ez idő szerint megfelelő, románul is tudó lévita nem áll rendelkezésre.”
Mondhatni, az andrásfalvi reformátusok egy nem remélt, jó helyzetbe kerülnek 1931-ben. Dakó Lajos, aki nem bírta a bukovinai szélsőséges időjárást Galacra távozik, és onnan Bognóczky Géza jön Bukovinába, akinek magaslati levegőt ajánlottak kezelésre.
Bognóczky Géza, aki később az utolsó református magyar tiszteletes lesz Bukovinában, a Hunyad megyei Szászvároson született 1901. március 5–én, a Felszeg utca 1-es házszám alatt. Apja a horgospataki Bognóczky József, királyi őrmester, anyja Jászberényi Ilona. Keresztszülei Bitay Tamás csendőrőrmester és neje Földes Anna. Az apa, Bognóczky József, 1901. december 16-án tér át a református vallásra, családjával, a kis Gézával is egyetemben.
Tíz évvel bukovinai kihelyezése után, Bognóczky, népével együtt, nehéz és reménytelen helyzeteket élt át. Hisz akkor kezdődött a bukovinai magyarok „hazatelepítése” a legtöbbjük által sose látott vagy hallott Bácskába. Akkoriban valószínűleg többen közülük érdeklődtek, hogy merre is van az a haza. Hogy az anyaországi illetékesek a megszokott gonddal és szeretettel gondoskodtak róluk, azt Bognóczky levele is bizonyítja: „A hazatelepítésre vonatkozó levelezések és tárgyalások már az elmult év öszén megindultak a mindnyájan abban reménykedtünk, hogy hazatelepítésünk a németek mintájára intézményesen fog megoldattni. Ezért vártunk türelemmel ez ideig. E hó elsején itt járt a bukaresti magyar követség három kiküldötte, kik azonban a lázongó népet nem tudták lecsendesiteni. Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegits, Fogadjisten és Józseffalva csiki székely eredetü népe megelégelte 177 éves számüzetését, megutálta eddigi kisebbségi életét, ráeszmélt arra, hogy egy nagy nemzet tagja. Elfogta a honvágy, elvesztette türelmét, elfordult vezetöitöl akiktöl sokat várt de csalódott bennük s maga vette kezébe sorsának irányitását. Itt hagyja földjét házát, templomát iskoláját s minden értékét, mert eladni nem tudja s megindul a magyar határ felé.” Tehát a „csíki székely eredetű nép” haza akart telepedni Bácskába?
A tiszteletes elkeseredése tovább nő, 1941. május 22-én: „A legutobbi összeirás szerint gyülekezetünk lélekszáma 180 ra apadt. Ez azt jelenti, hogy szinte 2/3-ad része távozott el. Hogy ennyi még megmaradt ez ideig annak csak az az oka, hogy 20-ra igérte a követség a vonatokat. Most azonban, hogy nem érkeztek meg, dühös elkeseredés lett urrá a népen s tovább nem vár egy percig sem. Nem vár azért, mert elvesztette minden bizalmát vezetöi, az urak iránt s nembizik abban, hogy juliusra itt lesznek a beigért vonatok. Pillanatnyilag tehát az a helyzet, hogy mindenki a maga gondoskodik magáról holmijáról és jövöjéröl. Nincs kitöl várni segitséget. A községben is csak 1300 lélek van ami szintén a 2/3-ad rész az eltávozás miatt. Most aztán ez is rohamosan apad s mire beérkeznek a „magyar vonatok” nem lesz itt már senki. Magam pedig nézem gyülekezetem pusztulását. A kimentek szét vannak szorva az ország minden részébe. Ki fogja ezeket összegyüjteni? Néhány irt s tudom a cimüket, de nagyobb része eltünt. Itt van a második mádéfalvi veszedelem! Ez a magyar sors. A 177 év számüzetés után most saját hazájukban fognak tovább vándorolni. Nagyon elkeseritö. Megdöbbenve állok a tények elött s arra gondolok nem jobb volna-e itt maradni? Annyi kérvényre soha egy sor választ nem kaptunk a m. kormánytól. Életem legföbb célja volt vissza térni a magyar földre, de ezek után feltételezem azt is, ha átmegyünk megkérdezik azt, hogy miért jöttetek?”
Végül mégis eljön megmaradt híveivel, a menthetőt menti, de a harangokat nem engedélyezte elhozásra a román prefektus. Eljövetele előtt megbízza Popa Ioan andrásfavi tanítót, hogy felügyelje az egyház ingatlanát. Dicséretére legyen mondva, ez a Popa Ioan, majd a felesége, mindent megtettek ennek érdekében. Miután a tanító foggal-körömmel védte a magyar javakat és nem sikerült őt sehogyan sem megkerülni, elrendezték, hogy mint tartalékos behívót kapjon. Nos hagyjuk ezt, akkor ott már román világ volt. A bukovinai magyarok meg új életet kezdtek Bácskában.
A Bukovinai reformáció kezdete (tudósítások)
.
Protestáns Szemle, 1905. 1. füzet, XVII. Évfolyam
Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben Galyczia Ausztriáé lett. Mária Therézia a katholikusok jogait megerősíté s ugyanezen évben az elpusztult helyekre leginkább német lutheránus telepítvényeseket hozott be, kik 1775-ben lelkészt is hívhattak meg. Kívülök képviselve volt még az unitas, de legtekintélyesebb számban a ref. egyház, jó részben nemesekből, kiknek elbízott önteltsége — sajnos — hazájok vesztét is okozta. Ez nem engedte meg azt sem, hogy alattvalóikat, kik természetes szövetségeseik lettek volna, jogukban önmagukhoz felemeljék. Végül felemlíthetők a kevés számú antitrinitáriusok. Bukovinába 1774-ben vonultak be az ausztriai csapatok, közöttük néhány evangélikus. A tartománynak egyetlen prot. telepe, Sadagóra érdemel említést.
Mezőtúr, Lencz Géza, ref. lelkész.
1777-1780 –as évek
Protestáns Szemle, 1906/I. Értekezések és tanulmányok / Az ausztriai protestantizmus története. Lic. Lencz Géza (részlet)
Ez időben lépett fel a protestantizmus Bukovinában is. 1786-ban egy kálvinista székely falut telepítettek ide át, melynek maradványai az andrásfalvaiak, a lutheránusok pedig a Szepességből, Erdélyből és Németországból betelepített bányászok.
A keresztyén társadalmi munka köréből. (felolvastatott 1896. dec. 16-án Kolozsvárott.)
Úgy olvassuk egy régebbi tudósításban, hogy a helvét hitű magyarok már a múlt század vége felé kezdettek Ráráncs nevű bukovinai helységben összegyülekezni. A hazai anyaegyház azonban nem törődött velük, hanem az ottani hívek saját kezdeményezésükből meghívták papjuknak Ajtai Sámuel debreceni theologust, aki aztán később átment Andrásfalvára, ahol 1777 óta több magyar ref. család kezdett gyülekezni. Andrásfalván, Hadikfalván és Isten Segítsen lassanként 52 reform, család verődvén össze, ezek már 1797-ben kértek maguknak papot az erdélyi református püspöktől, de csak 1801-ben kaptak lelkészt…Az egyetemes reform, egyház figyelme azonban csak 1858-ban kezdett inkább odafordulni a romániai misszióra, amikor Koós Ferenc bukaresti és Bíró Mózes andrásfalvi lelkészek a Ballagi „Protestáns Egyházi és Isk. Lap”-jában egyes levelekben ismertették az ottani viszonyokat.
(Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897. január 10).
.
Kaindl, Raimund Friedrich, Das Ansiedlungswesen in der Bucovina, Innsbruck 1902, pp. 268, 269
Már 1785. október 4-én Baddeus arról számolt be, hogy létezik egy egész székely település, amely 30 főből áll. A református családok készen állnak arra, hogy mielőbb Bukovinába jöjjenek, mivel elhasználták a téli készleteiket.
1785. január 12-én 27 család érkezett. Amíg saját házaik elkészülnek, a telepesek nagy része Istensegítsben volt (katolikusok).
1786. február 20-án Mártonffy lelkész jelentése szerint az 50 családot számláló kolónia létrejötte lehetséges, Andrásfalva névvel.
1786. május 10-én Beck azt javasolta, hogy küldjék a magyarokat olyan helyre, ahol saját közösségük alakulhat, anélkül, hogy "fegyelmezést vagy ellenségeskedést" okoznának hitük miatt. 1786. májusban érkezett 40 család, akiket kezdetben Szucsáva közelében, Scheiában szállásoltak el. Az orosz háború kitörésekor (1788-1790), Scheia különösen veszélyeztetett volt, a telepesek elhagyták a telepet és beköltöztek Hadikfalvára, Istensegítsbe és Andrásfalvára, ahol elfoglalták a Moldvába költözöttek által elhagyott földeket. Mivel azonban nem akartak egymástól elválni, egy újabb települési lehetőséget kellett találni nekik.
1786. májusban megkezdődtek az építkezések, a kertek és a földek előkészítése. A faanyag beszerzésről Heinrich, a szeretvásári kerület igazgatója gondoskodott, aki 1786. április 28-án már kifizette a számlát 100 ház építéséhez szükséges faanyagért, a dránicát Erdélyből hozták.
1787. júliusban Andrásfalvára költözött az első 28 székely család, augusztusban már 56 tulajdonos volt a faluban. Minden család magyar átlagosan három főből állt. A falu neve az első bírótól, András nevű nevéből származik, akit nagyon szerettek és tiszteltek...(András István).
.
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1877. július 15.
Hogy mennyit küzdhetett és szenvedhetett Miskolci, semmi sem bizonyíthatja jobban, mint az a körülmény, mit egy ma is élő szemtanú beszél, hogy egy rozzant szalmafedelű kunyhóban lakott, melyen keresztül fütyült a szél, melybe bevert az eső és a melyből nedves időben, a sár miatt kijönni valóságos Istenkísértés volt. Egyébiránt, őseink példájára szerette a vadászatot, halászatot s ily hasznos időtöltések eredményeivel nem egyszer békítette ki háborgó gyomrát is. (Miskolczy István, Andrásfalván 1801. aug 26-1826 között).
.
Bukovinai magyar reformata eklézsia.
Erdélyi Predikátori Tár. VI. F 159-62. l.).
„A’ mult század’ utolja felé folytatott török háboruban szolgált 'egy akaratja ellen katonává lett debreczeni diák Ajtai Sámuel, ki ezen kedve elleni állapotot oda hagyván, Moldvában egy töröknek szolgálatjában várta be a’ háború végződését. Ekkor visszajött Bukovinába, ’s ott Csernoviczon és a’ Pruth vizén túl egy a’ moldvai határszélhez közel fekvő Rarancs nevű helységben néhány magyar reformátusokra talált, kik őtet levitájoknak Választották. A’ magyar faluk’ építetése’ és a’ magyaroknak Moldvából Bukovinába feljövetele’ alkalmatosságával (mint egy 1780-ban és azutáni néhány esztendőkben) a’ magyar falukba, különösen Andrásfalvára, gyülekeztek a’ reformátusok: a’ hová Ajtai Sámuel is eljött velek, és papi hivatalt is folytatott közöttök; ’s vannak még ma is némellyek életben, kiket ő esketett meg. Tanulótársa volt Ajtai Sámuel a’ közelebbről elhunyt Szabó László úrnak, ki Csernoviczban a’ criminale forum’ elölülője volt, hajlott korában pedig Petrozban élt nyugodalomban, ’s utolsó esztendeiben ezen andrásfalvi eklézsia’ insp. kurátorságát az erdélyi méltóságos consistorium’ meg bízásából buzgón folytatta. Andrásfalva, Hadikfalva és Istensegíts három helységekbeli, már 52-re szaporodott református gazdák két követeik által 1797-ben papot kértek magoknak, n. főtiszt. püspök Abacs János úrtól: ’s erre a’ bukovinai kerületi tisztségtől szabadságot is nyertek; de csak 1801-ben ment be ezen hivatalra t. Miskolczi István uram. Ugyanezen évben néhai B. Naláczi József úr a’ papi fizetés’ pótlására 400 forintokból álló fundátiót teszen, az erd. m. főconsistorium `pedig egy rendelést, melyben a’ bukovinai eklézsiát a’ Kézdi-kerülethez csatolja, azon ajánlással egyszersmind, hogy míg magános jóltévők által annyira szaporodhatnék, az akkor 150 forintra ment pénzbeli papi fizetést 200 forintokra fogja esztendőnként kipótolni. Megajándékozá az új gyülekezetet néhai nagy-méltóságú Zabolai gróf Mikes Anna, B. Dániel István úr’ kegyes özvegye, Ur’ asztalához való két rendbeli drága készületekkel, mellyeket ugyancsak fő tiszt. püspök Abacs János úr tulajdon kezeivel jegyzett fel az eklézsia számára készített jegyzőkönyvbe. Templomot kezdettek építeni 1825-ben, de a’ melly mindeddig be nem végeztetett. Akkori papja t. Miskolczi István uram 1827-ben visszajött Erdélybe, ’s most Karában folytatja sz. hivatalát. Helyébe a’ most is buzgón munkás lelkipásztora' t. Bíró Mózes úr vállalkozott, ki a’ papi sz. hivatalra 1832-ben Déésen tartatott sz. synoduson szenteltetett fel. Mostani állapotja ezen eklézsiának röviden ennyiben áll:
1) Az eklézsiai igazgatásra nézve van a’ bécsi cs. k. év. ref. consistoriumnak alája rendelve, melly rendeléseit a’ galícziai és bukovinai protestans eklézsiákra nézve küldi a’ lembergi aug. conf. superintendenshez (Adolph Theodor Haase), ez a’ galícziai három (u. m. nyugoti , közép , és napkeleti) senioratushoz: melly utolsóhoz tartoznak a’ bukovinai két aug. és egy helv. conf. eklézsiák is.
2) Templom, papi ház és iskola még nincs készen.
3) Tartoznak hozzá: két filiális eklézsia (Hadikfalva és Istensegíts) ’s néhány szétlakó ref. háznépek.
4) Lelkek’ száma Andrásfalván 324, Hadikfalván 34, Istensegítsben 17, Radauczon (kik a’ papi functiókat Andrásfalván vitetik végbe) 57; és így mindössze 432.
5) Papi fizetés, a’ hallgatók’ szegénysége miatt nem mégyen többre mint (legfölebb ’s mindent bele számlálva) 166 forintra c. p.
6) Iskola’ fentartására van a’ Szabó’ alapítványának kamatja 50 forint c. p.; 8 holdból álló iskolajószág, és 10-12 korecz (egy köböl) gabona.
7) Vallásbeli szabadságuk egyenlő a’ keresztyén vallás’ más követőinek szabadságával, mellyet Ferdinand császár ő felsége, múlt évi május’ 23-kán költ határozatánál fogva is illy kegyelmes kifejezéssel erősített meg: „A’ protestánsok és általában a’ keresztyén vallásnak minden hívői egyenlő jusokkal bírnak.“
.
Magyar Kurir, 1833-11-05/37. szám. (Nemes tett).
Bukovinában Petrouzi földesúr Szabó László Úr (Erdélyi születésű) az Andrásfalvi (Bukovinában) most felállított ev. Reformáta oskolának ezer rh. forintott ajándékozott, olly feltétellel, hogy azon summa törvényes kamatja az oskolamester fizetésére fordittassék.
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1848-09-21/50. szám
Az austriai birodalom örökös tartományainak ev. n. h. egyháza részletes kimutatásban folytatása az e' lapok 44-ik számában megjelent cikknek.
Bukovinában van 4 magyar gyülekezet is, melyek közül 3 (neveiket nem tudom) r. cath., egy pedig t. i.szt. andrásfalvai reformata vallású.
.
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1858. április 1. A bukovinai prot. egyházi és iskolai ügy.
Örömmel vettem a t. c. szerkesztő úr m. h. 27-én hozzám intézett felszólítását a végre, hogy a bukovinai helvéthitű keresztyén gyülekezetnek egyházi és iskolai statistikáját a sz. úrhoz beküldeném, annyival inkább, mivel ezen szándék bennem, a bukaresti t. lelkész úr i. é. január hó 28-kán, 4-dik szám alatti levelének olvasására felébredt és feltétellé lett; mert azon eseményt, hogy a t. lelkész ur újesztendei ajándékba a Prot. Egyh.s Isk. lapoknak 1. számát kapta, s én mellőztettem, holott magam is, ha nem külföldön is, de csakugyan nemzetünktől és hitrokonainktól távol élek, nem egyéb oknak, hanem a t. szerkesztőség előtti teljes ismeretlenségünknek kelle tulajdonítanom, amit a hozzám intézett levél is bizonyít. Teljesítem hát a t. szerk. ur kivonatát e következő pontokban:
1. A helvéthitü magyarok a mult század vége felé kezdettek Ráráncs nevű bukovinai helységben, Csernovicz városán és a Pruth folyóján túl északra, a moldvai és orosz határszél szomszédságában összegyülekezni. Legelső egyházi szolgájok, — de minden felsőbbségi meghívás és beavatás nélkül, — volt Ajtai Sámuel, ki, — mint ezt bizonyos kútfőből, néhai cs. k. bukovinai büntetőtörvényszék ideiglenes elnökétől, mltgs. Krasznai Szabó László úrtól, ki Ajtainak, a krasznai algymnasiumban tanulótársa volt és vele Bukovinában gyakran találkozott, hallottam — debreceni theologus diák korában az akkori török háborúra toborzók (Werber) kezébe esvén, akaratja ellen katonává lett, míg menekülhetvén, a háború végével hazafelé térve, Ráráncsban az ottani helv. hit. magyarokkal találkozott, kik őt egyházi szolgájoknak meghívták és a papi hivatal folytatására autonomice felhatalmazták.
A magyaroknak, kik legnagyobb részben a székelységre tett fegyveres szolgálat s némely csín miatt menekültek Moldvába, onnan General-pardon mellett lett felhívások és megtelepítések alkalmatosságával, 1777 óta több több magyar református családok kezdettek Andrásfalvára gyülekezni, melyekkel együtt eljött Ajtai Sámuel is, és folytatta hivatalát; meddig, nem bizonyos. De ekkor mégsem ők magok önálló gyülekezetté nem alakulván, sem a telepítés kormányzójától, tábornok gróf Hadik Andrástól ilyennek nem tekintetvén, a telep tervében rájok egyházi és iskolai szempontból semmi tekintet nem vétetett, s így templomi, papi és iskolai fundus nélkül maradtak, ez eddig traditio, mivel erről semmi oklevél nem található. (1. Erdélyi prédikátori tár. 1836. VI. füzet).
2. Az egyházi önálló gyülekezet alapulása, és a legelső rendes lelkész hívása felől az egyház jegyzőkönyvében, melyet az akkori erdélyi n. t. superintendens főtiszt. Abats János úr 1801-ben maga készíttetett és kezdett, ezen adatokat találhatni:
„Minekutána Bukovinában Andrásfalva, Hadikfalva és Istensegíts három helységekben a ref. családok száma 52-re szaporodott, két követeik által 1797-ben a tisztelt superintendens úrtól magoknak papot kértek, melyre a bukovinai cs. k. kerületi hivataltól május 1. napján 1798-ban, 2168-ban sz. alatt, törvényes engedelmet is nyertek; de csak 1801-ben ment be ezen hivatal elvállalására. Miskoltzi István uram Kézdi-Vásárhelyről."
Minthogy pedig az ekkor megajánlott papi fizetés csak 150 frtra ment, ennek nevelésére magos báró Nalátzi Nalátzy József, akkori Zaránd vármegyei főispán egy 400 frtból álló alapítványt tett, melynek 6% kamatja 8 fr. 19 kr. p. p. az erdélyi ref. főconsistorium pénztárából mai napig fizettetik.
Ugyan az erdélyi magos főconsistorium febr. 1. napján 1801. azt az ajánlatot tette vala, hogy a buk. andrásfalvi pap fizetését 200 frtra mind addig fogná pótolni, míg az magános jóltevők által annyira fog növekedni, teljesedett-e ez ajánlat vagy nem, és meddig, nem tudható.
3. Az Úrasztalára kétrendbeli drága abroszokat, vertezüst tányért és belől aranyozott kelyhet magos Zabolai gr. Mikes Anna úrasszony, báró Dániel István úr kegyes özvegye ajándékozott.
4. Templomot kezdettek építeni fából 1825-ben, a házak sorába, a papi telekre, az akkor fenálló Toleranz-patent értelmében, utcahosszába és az udvarra nyíló ajtóval; egy hozzáépített toronyforma haranglábbal, de amely betiltatott volt, ezen épületek csak fedél alá kerültek, de különben el- és felkészítetlen maradtak. Az utcáról bejáró ajtó 1835-ben vágatott ki.
5. Miskoltzi István uram 1827-ben Erdélybe visszatérvén, a helvéthitü község megváltotta tőle az ő birtokában volt zsellértelket papi teleknek, melynek terjedelme, középjóságu földben, a legelőilletékkel együtt 22 alsóaustriai holdat és 328 négyzetölet részen.
6. Miskoltzi uram németül nem tudván, úgy látszik, hogy az egyházi törvényhatóságokkal nem gyakori érintkezésben volt, mert az egy elbocsáttatásáról szóló bécsi consistorialis oklevelen kívül, semmi más felsőbb rendelések nem, az anyakönyvek vitele is igen hanyagosnak található.
7. Megüresedvén ezen állomás, a gyülekezet közmegegyezéssel papválasztási és meghívási jogát az illető bécsi cs. k. helvét consistoriumnak átengedte, melynek következtében ezen egyházi főtanács október 26-kán 1829-ben, 263. sz. alatti rendeletében, ezen papi állomás betöltésére engemet, tett ajánlásom után, Maros-Vásárhelyről meghívott és beigtatott.
Megérkeztem Andrásfalván március 2-kán 1830-ban, 27 éves koromban, de előlegesen csak ideiglenes superintendensi facultatioval, és 1832-ben a déési generális synodusban főtiszt, zágoni Bodola János, erdélyi helv. h. superintendens ur által szenteltettem fel.
8. Teendő sok volt, tettem, amit lehetett. A buzgóbb és tehetősebb hívek segítségével, nevezetesen fenn tisztelt Szabó László úr pénzbeli segedelmezésével, egy collecta kieszközlésével, némely ágostai németajkú evangélikusoknak adakozásával, néhány esztendők alatt a templom elkészíttetett, új papház, új iskolaház és szükséges épületek emelkedtek, — mind fából, — iskolatelek vásároltatott, melynek terjedelme, az illető legelővel együtt, 12 hold és 386 négyzet öl, és magos Szabó László úr által az iskolamester fizetésére, oly céllal, hogy a tanulók minden fizetéstől mentek legyenek, 1000 pfr. alapítvány létetett, melynek kezelése a cs. k. radautzi adóhivatalra bízatott, és járó 5 % kamatja — 50 pfrt. — a tanító készpénzfizetését teszi.
9. A kormányozást illetőleg, ezen ekklézsia a bécsi cs. k. helvéthita consistoriumnak és superintendensnek van alárendelve, mely egyházi főtanács rendeléseit a lembergi ágostai hitű superintendens, s ez a galíciai napkeleti tractus seniora által adja ki és hajtatja végre. A superintendens rendesen 3—5, a senior 2—3 esztendőnként tartja vizsgálatait.
Minden bukovinai iskolák (római és görög katholikus, nem egyesült görög, ágostai és helvét-hitűek) egy közös (katholikus) iskolatanácsos felügyelete alá vannak rendeltetve, (ki most Bozdoch Gusztáv dr. őéltsága.).
10. Helvéthitü magyaroknak száma :
a) Andrásfalván 90 tiszta helv. és 36 róm. kath. elegycsaládban 541 lélek.
b) Hadikfalván 5 5 37
c) Istensegítsben 1 6 15
d) Fogadjistenb. 2 2 11
e) Tomnátik 13 5 66
össz. magyarok 111 54 670
f) Radautzi német, és csehek 7 11 42
Össz. helv. hit. 118 65 712
11. Mindazért hogy néhány német és szláv ajkú hitrokonok tartják magokat az andrásfalvi helvéthitű gyülekezethez, mind azért, hogy a levelezés az egyházi és polgári hivatalokkal a német nyelven foly, ezen nyelvnek tudása az andrásfalvi papban nélkülözhetetlen, a szláv nyelv kívánatos, ha helyzetének, hivatalának és a hozzá intézendő követeléseknek eleget akar tenni, mert nem ritkán kell lelkészi kötelességeket teljesíteni a számos német nyelvű ágostai hitű gyülekezetekben is, mely kölcsönös kisegítői hivatalvitel a bécsi cs. k. consistóriumok által is hivatalosan helybenhagyatott és ajánltatott.
12. Imaházunk csak egy van, Andrásfalván; a több helységekben magányos házakban tartatik, alkalmatosság szerint az áhítatosság. Távol vagynak Andrásfalvától Hadikfalva és Radótz 1 mértföldre, Isten segíts, (köznép nyelvén Cibén) 2 mfldre, Fogadjisten (Jakobestie) 3 mértföldre, Tomnátik 5 mfldre. Józseffalván, (Tolova) nincsenek reformátusok.
Laudonfalván (Balkontzi magyar lakos sincs már régen egy is, oroszok lakják). A katholikus elem mindenik helységben túlsúlylyal bír; Andrásfalván ámbár legkevesebbé, de mégis mint 2:1.
Az elegyes házasságok mellőzhetlenek, ami a protestáns elemnek nem kis gyengítésére, sok viszályokra és küzdelmekre ad alkalmatosságot. Azon okból, hogy a kath. papoknak egy része túlvitt buzgóságból az elegyes házasságokat, reversalis nélkül még per passivam assistentiam sem akarja összekötni, már nemcsak hitváltoztatás, de számtalan concubinatus is keletkezett. A hitváltoztatás csakugyan Andrásfalván eddig a protestáns részre volt kedvezőbb.
13. Anyagi állások ezen helvéthitű (de a többi) bukovinai magyaroknak is nem igen kedvező, mert azon 82 nagyobb kisebb telkeken, melyek Andrásfalva megtelepítésekor ugyanannyi család számára kimérettek, de a melyekből a féktetlen Suczawa vize közel 300 holdat elmosott, és minden áradáskor több több kárt teszen, most már több mint 310, többnyire népes család tengődik; nem lévén módjuk és kedvök az idegen nyelvű lakosokkal összeelegyedni. Az andrásfalvi reformátusok nevezetesen, kiknek egy része későbbre telepedett ide a templom kedvéért, csak 26 telket bírnak, 614 holdnyi terjedelemmel, mely 87 család között vagyon megoszolva, és a melybe még kopár legelő is bele van számlálva; a többi családok merőben birtoktalanok, s így mindnyájan nagy szegénységgel küszködnek. Rendszerinti üzelmük a szekereskedés, a mi ismét vallásnak és erkölcsnek kárával van párosulva. Illy helyzetben vallásos és szellemi életünk igen örvendetes nem lehet!
14. Iskolánk 1835 óta folytonosan áll; ez oskolai év kezdetén oskola kötelezett gyermekek beirattak:
az elemi osztályban: Fiú 22, Leány 26, együtt 48
az l-ső osztályban 25, 14, 39
a 2-ik osztályban 17 5 22
összesen 109 taníttatnak magyar és német olvasásra, írásra, vallásra, éneklésre, számvetésre. Eddigielé csak a téli félévben folyt a tanítás; exament rendszerint húsvét táján tartunk; itt is, mint másutt, vannak szülők, kik az oskola hasznát nem tudják vagy nem akarják átlátni; az oskola kényszerítés még csak a papiron van, s ezért a kimaradások száma nem csekély!
14. A papi fizetés áll: 1) az aerariumból 100 frt. pp. 2) a cs. kamara erdeiből 8 köb kemény tűzi fa, melynek fája ingyen adatik, ölbe vágása és kihozása a község által eszközöltetik. 3) A községtől készpénzben 100 frt. pp., melynek begyüjtése sok nehézségekkel jár és egészen nem is lehetséges, b) 40 koretz zab (80 pozs. mérő), 48 pfrt. c) a papitelek tiszta jövedelme 18 pfrt. d) ennek átívelésére minden egész pártól 2 napi, ha elegyes 1 napi dolog 30 pfrt. e) stolarék, temetés 1—2 pfr. esketés 1 pfr. keresztelés 12 pkr. körül-belül 10—15 pfr. f) szabad alkalmas lakás, önnön plántált és nemesített gyümölcsös- és kis szőlős-kerttel.
15. A tanító és kántor fizetése: a) Szabó alapítvány kamatja 50 pfr. b) Minden egész pártól 1, elegyes házaspártól fél véka esős törökbúza, 7—8 korttz szemül. c) az iskolatelek tiszta jövedelme 7 pfr. 26 pkr. d) a camara erdeiből 6 köböl kemény tűzifa, melybül az iskolaházat is fűteni kell. e) alkalmas lakóház és más szükséges épületek.
16. Elő jöhető szükségek fedezésére, különösen a még 1801-ben öntetett egymázsásnyi kis harang mellé egy nagyobb és a falu nagysága miatt szükséges harangnak megszerezhetésére, a hívek önkéntes adakozásokból összegyűlt és interesre adott összege az ekklézsiának 255 pfr. 30 k. Orgonánk sincs még.
17. A helvéthitü családnevek ezek: 1 Balog. Háromszékről. 2. Bíró. Nagyváradról, és Erdélyből Péterlakáról. 3. Biszak. Háromszékről 4. Gombkötő. Nagy-Bányáról 5. Buta. Erdély. Péterlakáról. 6. Fejér. Doboka v.m. 7. Getző. 8. Győrfi. Háromszékről. 9. Kántor. 10. Kemény Nagy-Bányáról. 11. Katona, Háromszékről. 12. Kerekes, Doboka V.-Miről. Erg. 13. Király. Felső Bányáról. 14. Kis. Holtmarosról Erdélyben. 15. Kováts. 16. Lőcsey. 17. Nagy. Beszterczevidékről. 18. Német. Három-Székről 19. Ömböli. Nagy-Bányáról. 20. Puskás. 21. Szabó Deésről. 22. Székely. Három-Székről. 23.Varga. Doboka v. m. 24. Rátz. Székelyföldről. 25. Máthé. 26. Bónis. 27. Kurutz.
18. Ekklézsiánknak és iskolánknak az Istenen és a cs. k. védő törvények és rendeléseken kívül, senki más pártfogója és jóltevője nincsen. Az iskolaügy és tanulási kedv gyámolítására eddigelé csaknem minden iskolai kellékeket, könyveket, papírt, téntát, magam is ingyen adtam.
Úgy gondolom, hogy ezen, igenis terjedelmes pontokban, állásunkat kimerítőleg előadtam. S midőn ezen tudósításomat a T. Cz. Szerkesztőségnek beküldöm, nem tehetem, hogy óhajtásomat is ide ne mellékeljem. Vajha a Szent István-társulat példájára lehetséges volna, bár két bukovinai helvéthitű magyar gyermeknek a magyar földre való kivitele, és vagy valamely közönséges intézetben vagy magán jóltevők áldozatjából eszközlendő neveltetése! Nemkülönben kívánatos dolog volna, ha az erdélyi és magyarországi széles terjedelmű uradalmakban, kedvező feltételek alatt, telepítvények nyittatnának, hogy az itt, a birtokhoz mérve, igen igen megsokasodott magyar családok, a mostani szabad költözködési törvények oltalma alatt oda vonulhatnának, és ne lennének kéntelenek Moldovába, nemcsak nyári dologra, mint most sokan cselekesznek, hanem állandó telepedés végett is kivándorolni; aminek rövid időn csakugyan, ha segítség nem jön és más út nem nyílik, meg kell esni! Bukovinában, Andrásfalván, március 12-kén 1858. Bíró Moses, ev. reform. lelkész.
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1860. január 12. Kérelem.
A bukovinai ev. református magyarok m. e. 600 lélek 5 helységekben u. m: Andrásfalván, melyben van a templom, paplak és iskola, Hadikfalván, Istensegítsben, Fogadjistenben és Tomnétikban laknak; többnyire szegény állapotban nyomorognak. Ezen elszéledett lakozás az egyházi és vallásos dolgokra nagy hátránynyal hat, különösen az iskoláztatást lehetetlenné teszi a távol levőkre nézve.
Hogy egész Bukovinában csak ez a kis helvéthitű gyülekezet áll fenn, hogy ezt nemzetétől és hitsorsositól, a távolság miatt merőben el van szakadva, hogy a közlekedés bajos és költséges, hogy anyagi állapotjuk szomorú, mindez bizonyos fájdalmas érzéssel, az árvaság és elhagyatottság leverő érzetével van párosítva.
Ha volnának is, mint vagynak is némelyek, mind a megélemedett, mind az ifjabb lakosok között, kik olvasni a protestáns ügy felől más országokból, nevezetesen a magyar hazából felvilágosodást szerezni kívánnának; de az alkalmas könyvek hiánya kívánságok teljesedését lehetlenné teszi.
Ez okból bátor vagyok a t. szerkesztőséget bizodalommal kérni, hogy ezen szomorú állapotunkat lapjaiban, a magyar hitsorsokkal megismertetni és irántunk az által részvétet ébreszteni szíveskedjék! Talán lesznek oly szánakozó emberbarátok a népirodalom emberei között, kik számunkra is, népszerű hasznos könyvtár alapítására, némi áldozatot fognak tenni! Bíró Mózes, ev. ref. lelkész.
.
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1863. április 12.
ANDRÁSFALVA BUKOVINÁBAN.
Erdélyi kolozsvári h. h. egyházi főtanácsunk e közelebb múlt napokban szegény árvaegyházunkat igen becses ajándékkal örvendeztette meg: küldött ugyanis ajándékban iskolánk számára több célszerű tankönyveket. u. m.
1. tíz darab Páncél olvasókönyvet 1 frt 60 kr.
2. tízenöt db állattant 3 frt 10 kr.
3. tíz kis énekeskönyvet 4 frt 11 kr.
4. négy 16-rét újtestamentomot 1 frt 10 kr.
5. három nagy 8-adrét újtestamentomot 1 50 kr.
6. 20 db ABC-ét Tóth Tamástól 3 frt 20 kr.
7. 20 db Láczay kiskátét 3 frt 60 kr.
8. 5 db Gáspár olvasókönyvét 2 frt 50 kr.
9. 20 db Szenthistoria rövid summáját 2 frt 80 kr.
10. 15 db újszövetségi Szent históriát 6 frt 80 kr.
11. 5 db Szent történetet ó testamentomból 2 frt 10 kr.
12. 3 db Kis számolót, anglus módszerint 1 frt 20 kr.
103 darab. Összeséggel 32 frt 90 kr o. é.
Mily nagy becsű ajándék ez, csak a tudja megítélni kinek nemcsak kötelessége, de öröme is egy népiskolát, távol nemzetétől és csaknem minden közlekedési eszközöktől elzárva, a szükséges taneszközökkel ellátni!
Ezen tankönyvek, presbytériumunk beleegygyezésével az iskola közös tulajdonai fognak maradni és időnként fognak a tanulók számához mérve, közhasználatra, a tanító felügyelete alatt az iskolába adattatni, hogy így több években maradjanak fenn gyermekeink tanításukra és erkölcsi s értelmi fejlődésükre. Az ég áldja meg azokat, kiknek szívökben e nemes szándék fogamzott, és munkájuk s adományuk által tettre ért, az önzéstelen nemes jólétnek boldogító öntudatával!
Ez nemcsak öregeink, de gyermekeink mindennapi imája is, kik az ártatlanul mulattató olvasmányokban csaknem fáradhatlanul fogják idejöket tölteni.
Hitsorsosink közül sokan akarnának még bibliákat és imakönyveket, nevezetesen „Szikszai keresztyén tanítások és imádságok" nevű igen derék könyvét meghozatni, de ennek egy példánya Pestről vagy Kolozsvárról hozatva legalább 2 o. é. frtba jön; ez ugyan nem sok magában és a könyv becséhez mérve, de hitsorsosinknak könyvre, megszerezhetetlen érték!
Vajha nemzetünk nemes keblű fiai és leányai között találkoznának oly jóstevők, kik mint Moldovai és oláhországi testvéreink szükségeit enyhítik, úgy megemlékeznének a bukovinai testvérekről is, kik ámbár az ausztriai és magyarországi kegyelmes király és császár szárnyai alatt békében és teljes hittvallás és lelkiismeret szabadságban élnek is, de anyagi tekintetben igen nagy szűkölködésben nyomorognak!
Bíró Mózes m. p. helv. hitv. lelkész esperes.
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866-02-18/7. szám
A BUKOVINAI ANDRÁSFALVI MAGYAR REFORMÁTUSOK ÍNSÉGE ÉS SEGÉLYKÉRÉSE.
Országunk és a birodalom nyomorult anyagi állapotáról tanúskodik az is, hogy alig múlik el nap, melyen egyik másik lap nem hoz esdeklést, mely az élet nyomoraival küzdő embertársaink sorsán való enyhítésre híja fel a jólelkű emberbarátokat; e helyzet minden esetre elszomorító, s némi lelki vigaszt csak annyiban nyújt, hogy a jószívű és jólelkű embereknek alkalmat ad, hogy jótékonyságukat gyakorolhassák. Tisztelt olvasóink legnagyobb része bizonyosan tudja azt, hogy túl hazánk határán, Bukovinában vagyon hét falu, melyeket József császár alatt oda telepített magyarok építettek, s melyeknek lakossága majd százados küzdelmek után is megtartotta eredeti és magyarságát. Az osztrák birodalom északkeleti részén fekvő ezen tartományt az idén oly ínség sújtotta, mely hazánk 186%-iki nyomorát némi tekintetben még felülhaladja, mert mig az említett évben hazánk egyik részén jó termés volt, ott most az egész tartomány népe éhhalállal küzd. Az ott lakó magyar véreink, kik oly hosszú ideig, annyi küzdelmek és szenvedések között is hívek voltak hazájokhoz, nyomorukban nem folyamodhatnak máshoz, mint hozzánk honfitársaikhoz, s nekünk erkölcsi kötelességünk rajtok segitni, kivált miután a segélyért folyamodók hitünk sorsosi, s igy bennünket hazafiúi és vallásos kettős érdek csatol hozzájok, mint ez az itt következő kérelmi nyilatkozatból kitűnik. Szerk.
Magyarhon lelkes fiaihoz és leányaihoz!
Uram tarts meg minket, mert elveszünk! Máté VIII. 24.
Az 1864-dik év tartós hideg esőzéseivel, az 1865-diki tavaszi hideg és nyári forró aszályával, az eddig termékeny Bukovinát minden élelmiszereitől úgy megfosztották, hogy ezen tekintetben a szükség a lehető legmagasabb fokra emelkedett!
Ez ínséget növeli a forgalom teljes megcsökkenése, minden munka és kereset hiánya, a marha hallatlan olcsósága és a gabona drágasága.
A szükség és éhség legelső rohamának csak azzal tudott az éhező földmives ellene állani, hogy marháját a legcsekélyebb áron (p. o. egy középminőségű tehént 6—10 forinton o.é.) eladta, vagy a kenyérpótlás czéljából elvágta, mert egy marha árán alig volt képes egy koretz (=2 pozsonyi mérő) gabonát vásárolni! A takarmány hiánya miatt marháját különben is kárrá vallotta volna.
A segélyforrások, melyekkel az ország rendelkezhetik, az átalános nagymérvű szükség megszüntetésére koránsem elégségesek!
A szükség és lehető segély aránya a bukovinai országgyűlés közelítő számítása szerint így áll:
Kivántatnék e czélra más fél millió forint o. é., de rendelkezésre még csak hétszázezer forint áll. Magánúton minden segély — az átalános pénzhiány és az ország teljes elszegényedése miatt — merő lehetetlen! Ezen ínség súlya nyomja a bukovinai, különben is kevés földbirtokú, mintegy 8000-re számítható szegény magyarokat!
De minekutána főtiszt. Druszbácky Bonaventura istensegítsi érdemes plébános úr a pesti „Katholikus Néplapban a római katholikus vallásu magyarok segélyezésére a magyarhoni nagyméltóságu főpapsághoz kérelmét benyújtotta, mely nem is maradt némi eredmény nélkül, — mi is, mint a bukovinai helvét hitvallású evangyéliomi magyar egyháznak képviselői, bizodalommal folyamodunk nemzetünk lelkes fiaihoz és leányaihoz, és a hullámok által hányatott hajóban veszélyben forgó tanítványok szavaival esdeklünk Jézusunk nevében: „Tartsatok meg, hőkeblü atyánkfiái, minket mert különben elveszünk“
A bukovinai helv. hitv. magyarok népessége biztos számlálás szerint e következő: 1) Andrásfalván, az anyaegyházban 653 lélek, 2) Hadikfalván (leányegyház) 29, 3) Istensegítsben (Cibin) 16, 4) Fogadjistenben (Jákobestie) 12, 5) Tomnátikban (havasi új telep) 55, együtt ez öt magyar helységben 765 lélek; ezenkívül Radautz városában német és cseh nemzetiségű reformátusok 47 lélek, 184 családban. Ezeknek legalább is fele része már e jelen időben oly nagy szükségben szenved, hogy ha valahonnan mentül hamarabb segély nem jő, elkerülhetlenül a kínos éhhalál martalékja leend; más része, keveseket kivéve, segély nélkül a jövő aratást meg nem éri! Halljátok meg hát Magyarhon lelkes fiai és leányai, ínség sújtott testvéreitek bizalmas esdeklését és teljesítsétek: „Tartsatok meg, mert elveszünk!“
Midőn mi a fenyves Kárpátokon túlról, a kristályvizü Suczawa folyam kedves völgyéből, mely nekünk istenadta hazánk, esdő szónkat hozzátok küldjük, Jézusunk szavát halljuk hitünkben: „Mit féltek, oh kicsiny hitüek?“ Oh vajha, midőn éltünk hajója ily szörnyű veszélyben hányatik, Jézus fölébredne szívetekben és lecsendesítené e hullámokat általatok! Jézus kicsinyei, a bukovinai árva református magyarok éheznek, éhen halnak, hozzátok küldi őket Jézus, hogy enniök adjatok! Ok ragadjátok meg az alkalmat, mely ajánlkozik, hogy az Üdvözítő kedvező ítéletét megnyerhessétek: „Jőjetek el, én atyámnak áldottai, bírjátok az országot, mely megkészíttetett nektek e világ fundamentomának fölvettetése előtt, mert éheztem és ennem adtatok.“ — Máté XXV. 34, 35.
Vajha az országgyűlés érdemes tagjai között találkoznék egy, ki Krisztus szellemétől ihletve, felszólítaná a hon atyjait, hogy midőn a szép Magyarhon jövendőbeli boldogságának alapján munkálódnak, ezen külföldi árva Magyarhonnak jelen vészteljes ínségét enyhiteni el ne felednék! Mi nem tudunk, nem akarunk „kicsiny hitűek“ lenni! mi hiszünk, mi remélünk, mi bízunk! Ők vajha rajtunk is megbizonyítanák nemzetünk fiai és leányai dicső jellegöket, a munkás felebaráti szeretetet, melyet a magyarhoni közelebb múlt ínség éveiben oly világhírűleg megdicsőitettek! „Bizony mondom nektek, a mit cselekedtetek eggyet ez én kicsiny atyámfiai közül, én magammal cselekednétek.“ v. 40.
Bukovinában, Andrásfalván, jan. 25-én 1866. Kántor János helységbíró, Biró Mózes, evanghelv. hitv. Lelkész, Biszak József, kurátor.
.
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1866. április 29. HÁLANYILATKOZAT.
Nt. úr! Midőn a hozzánk, ínségünk enyhítésére küldött könyöradományt 120 frt o. é. kezünkhöz vettük, szent kötelességünknek tartjuk azért legforróbb hálánkat nyilvánítani. Az egek Ura, és áldások Istene boldogítsa a kegyes adakozókat jobb és balkezének áldásaival, és tartsa szüntelen azon áldott állapotban, hogy mindig tulajdon tapasztalásukból mondhassák: „Jobb adni mint venni."
Nagytiszteletűségedet is, mint irányunkban ezen könyöradománynyal az isteni gondviselés angyalát, boldogítsa az ég sok évekig, az önzetlen jótett nemes jutalmával a boldogító öntudattal.
Bukovinában Andrásfalván, apr. 13-án 1866. Bíró Móses, m. p. ev. helv. hitv. lelkész és esperes. Kántor János. B. R. Biszak József, m. k. curator. Varga György, m. k. presbyter.
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866-07-01/26. szám
Hálanyilatkozat
Nagytiszteleted harmadik küldeményét 150 frt o. é. az éhínséggel küzdő bukovinai hitrokonaink segélyezésére f. hó 8-án vettük és ezért is mind nagytiszteletet, mind a kegyes adakozók irányában legszívesebb hálánkat nyilvánítjuk.
Egyszersmind azt is tudatjuk, hogy az Európa szerte pusztító dér, múlt május hó 25-re virradólag a mi szép reményeinket is nagy részben csonkította, ínségünk bevégződését késleltette, mert törökbúza-vetéseinket úgy elfagylalta, hogy e miatt sok földet újra kellett vetni; és ahol gyéren maradt is valami, annak kapálásával várakozni kell, míg azon törökbuza szálak, melyek a földszinén feljül elfagytak, újra kisarjaznak; nagy része gyökeriből kifagyott.
A nép nagy része csak burjánnal, nevezetesen repcsennel táplálja magát; sok helyen már ezt sem lehet találni; a harmadik falu határára is elmegyen a nép burján szedni.
Az a szegény még jó állapotban van, aki bár korpa ciberére tud szert tenni, vagy egy kevés lisztre, vagy korpára, hogy a megfonnyasztott repcsenből, egy kevés korpával vagy liszttel elegyítve pogácsát süthessen, ezen szegény eledelnek sokakra nézve az a szomorú befolyása van, hogy gyomruk és egész testök eldagadoz! Dolgot még mind igen ritkán talál a napszámos.
Őszi vetéseink igen szépek, tavaszi gabonáink is szép reménynyel bíztatnak, a fagykárt ért gabonák kikezdettek épülni, tán aratással végét adja Isten e szörnyű ínségnek! Az irgalmasokon teljesüljön be az Idvezítő ígérete, és nyerjenek irgalmasságot Bukovinában. Andrásfalván, jun. 11. 1866.
Bíró Moser, ev. helv. hitv. lelkész. Kántor János, p. r. Biszak József, m. p. curator. Varga György, m. p. presbyter.
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1866. július 8. A BUKOVINAI ANDRÁSFALVI EVANG. REFORMÁLT LELKÉSZI HIVATALBÓL.
Miklósvári mltgs Miklós Gyuláné, született Dobrowolsky Buchenthal Eugénia úrhölgy, szülőhazája Bukovina iránti szeretetétől indíttatva a keresztyén szeretetnek igen szép példáját adta az által, hogy hallván a bukovinai, ínséget szenvedő magyarság szörnyű szükségét, egy gyűjtőívet bocsátott közre, melynek eredménye lett egy cs. arany, és 78 frt 60 kr. o. o.
Ezen gyűjtemény azon utasítással küldetett hozzám, hogy „azt a szűkölködők között belátásom szerint oszszam ki." Ez meg is esett, úgy pedig, hogy fele a reformátusok, fele a katholikusok között osztatott ki.
De minekutánna már gróf Teleki Miksa nagyméltósága által, a „Kolosvári Közlöny" útján hozzám oly utasítással küldött 300 frtból „hogy az valláskülönbség nélkül osztassék ki, és ismét 20 frt 60 krból, a baróthi községtől kizárólag katholikusok számára, együtt 320 frt 60 krból
andrásfalvi katholikusoknak kiosztott 120 frt 60 kr,
hadikfalvi katholikusoknak „ 100 „ — „
a reformátusok általában ,, 100 „ — „ együtt 320 frt 60 kr, és mivel eddig sem az Istensegítsi, sem a Fogadjisteni szegények Andrásfalváról semmi segítséget nem kaptak, a Tomnátikiak pedig merőben elszéledtek, vagy Andrásfalvára visszaköltöztek; e szerint az említett gyűjteménynek, 78 frt 60 krt, és egy cs. aranynak 76 frtnak, együtt 84 frt 60 krnak fele 42 frt 30 kr, és a „Vasárnapi Újság" 20, 21 és 22-ik számaiban, különösen róm. katholikusok. számára küldött összeg 65 frt 64 fr. , együtt 107 frt 94 kr o. é. úgy osztatott ki, hogy Istensegítsbe küldetett 75 frt; Fogadjistenbe 25 frt.
Andrásfalván katholikusok között kiosztatott 7 frt 94 kr együtt 107 frt 94 kr o. é. Az említett kegyes gyüjteménynyel azon utasítás is lévén egybekötve, hogy az irgalmas adakozók neveit a kezdetben tisztelt szerkesztőségek szívességekből, lapjaikban köztudomásra juttassam; ennélfogva bátorkodom a t. szerkesztőségeket szíves bizodalommal felkérni, hogy az eredetiben ide mellékelt gyűjtőivel lapjaikba szórul-szóra beigtatni szíveskedjenek, és ne terheltessenek ezen gyüjtőívet a kivánt cél elérése végett egymással közleni, Vagy azt a legelső lapból, mely a megszólításban neveztetik a „Prot.Egyh. és Isk. Lap"ból utánnyomatni! Segélyadomány ív!
A Bukovinában Ínséget szenvedő: Andrásfalvi, Hadikfalvi, Istensegíts, Fogadjisten és Tomnáti tisztán magyar testvéreink által lakott helységekben létező, az andrásfalvi Bíró Mózes ev. helv. hitv. lelkész, Kántor János helység bíró és Biszak József kurátor által nélkülözések enyhítése számára Magyarhon lelkes fiaihoz és leányaihoz intézett: Uram tarts meg minket, mert elveszünk „Máté VIII- 25. fájdalmas felhívásra — az adományt gyűjti Miklós Gyuláné Dobrovolszky Eugénia.
A kegyes adakozók neve és lakása: Miklós Ferenc Szabolcsmegye Virányostanya 1 frt, Jekelifalussy Andor Borsodmegye Mritsony-helység 1 frt, Sypos Kálmán Borsodmegye Sajókaza-helység, 10 frt, Lónyay László Borsodm. V Császta-puszta 1 frt, Lossonczy Jenő Borsodmegye 1 frt, özv. Lossonczy Andrásné Borsodmegye Miskolc 1 frt, Ragályi György Borsod 2 frt, Homotanny László 1 frt, Somogyi László alispán 2 frt, Ragályi Ábrahám 2 frt, Berzevicy Kelemen 1 frt, ifj. Puky Miklós 2 frt, Devecsery József 2 frt, Egy valaki 60 kr, Kissházy Gyula 1 frt, Farkas János szolgabíró 5 frt, N. N. Tóth Mihály Miskolc 50 kr, Henok János 1 frt, Fekete József 2 frt, Fekete Andorné 1 frt, Egy valaki 1 frt, Balogh Kálmán 1 frt, ifj. Téglásy Ferenc 2 frt, Tőrös János 1 frt, Törös Pál 1 frt, Fekete Zoltán 50 kr, Samlényi György 1 frt, ifj. Lossonczy Károly 2 frt, N. N. 1 frt, ifj. Debreczeny Pál 1 frt, Snitzere Ferenc 50 kr, Jekelfalusy Rozália 1 frt, Peregi Anna 1 frt, Radvánszky Károly 5 frt, özv. Szepessy Lászlóné 1 frt, Friedman testvérek 50 kr, Lengyel Sámuel 1 frt, Pista Jánosné 3 frt, Schannagel Lidi 1 frt, Szepessy Gyula egy arany, Miklós Gyula és neje Dobrovolszky Buchenthal Eugénia 15 frt, — az összes gyűjtemény összege egy cs. kir. arany természetben és készpénzben — 78 frt 60 kr, szóval hetvennyolc forint és hatvan krajcár o. é.
Kelt: Finlis, május hó 25-én 1866. Miklós Gyuláné, született Dobrovolszky Buchenthal Eugénia.
Fővárosi Lapok, 1866. október 12. Bíró Mózes.
Egy levelet közlünk, mely a felekezetességtől ment testvéri szeretetnek emelkedett példánya. Druszbáczky Bonaventura katholikus lelkész Bukovinából a P. U.-nak irtatott Bíró Mózes református lelkész és esperes haláláról. A levél így hangzik:
Tudvalevő, hogy Bukovinában hat helységben 9800 magyar lakik, kiket a különböző kormányok már régóta igyekeznek hol germanizálni, hol polonizálni. Minden magyar helységbe egy földönfutó cseh nótáriust nyomtak be, ki egy szót sem tud magyarul; a rendeleteket, parancsolatokat mind német nyelven osztogatják, de a bírák, elöljárók s a nép egy szót sem tudnak németül. Az ide szakadt kis magyar sereg, minden akadály dacára, híven ragaszkodik ősei nyelvéhez és szokásaihoz; s a bukovinai nép szilárdul áll, mint egy kőfal, s mindenképen azon van, hogy amennyire elhagyottságában csekély erejétől telik, szellemi hátra maradásán s anyagi szegénységén segítsen.
A bukovinai magyarok legnagyobb része r. katholikus, csupán Andrásfalván van mintegy 600 magyar s egész Bukovinában elszórva néhány száz német református hitű, kik mind az andrásfalvi ref. anyatemplomhoz tartoznak. A katholikusok és reformátusok nagy békességben élnek, azt hívén, hogy csak egy isten s egy magyar nemzet van a világon, melyhez mindnyájan tartoznak. Egyik a másik hitét tiszteli, sőt a reformátusok búcsúra is elmennek a katholikusokhoz, s együtt örülnek, vendégeskednek patriarkális egyetértéssel. A bukovinai magyarok között 36 évig élt egy szelíd lelkű, tudós magyar férfiú, Bíró Mózes, andrásfalvi ref. lelkész és esperes, ki a bukovinai magyaroknak minden időben leghatalmasabb szószólója, védelmezője és tanácsadója volt, minden valláskülönbség nélkül. A jeles férfiú sokszor volt kitéve a legnagyobb hálátlanságnak és rágalmazásoknak, de az őt el nem tántorítá. Az ő háza minden magyar előtt nyitva volt, s egy sem ment el tőle a nélkül, hogy segélyt vagy jó tanácsot ne kapott volna tőle.
A bukovinai magyarok ezen kegyes atyja és jóltevője, Bíró Mózes, andrásfalvi református lelkész és esperes, folyó évi szeptember 11-én, életének 63 ik évében három heti betegség után jobb létre szenderült. A boldogult Erdélyben, Szövérden 1803-ban született s Maros-Vásárhelyet tanult. Bukovinába szakadván, 36 évig volt az új andrásfalvi egyháznak buzgó lelkésze. Egész életében nőtelen, szelíd lelkű, mértékletes, derék, becsületes magyar ember volt. Halálát, valláskülönbség nélkül, az egész bukovinai magyarság méltán gyászolja, mert ő volt az, ki az itteni nép ínséges napjaiban legtöbbet fáradozott, kért, rimánkodott, közel és távol, hogy a szűkölködők számára segélyt teremtsen.
A múlt évi ínségben is legfényesebb eredmény követte Bíró Mózes tevékenységét, midőn Magyarországból és Erdélyből az ő felszólítása folytán több ezerre menő összegek küldettek a bukovinai éhezők szánjára. Ezenkívül segélyt szerzett még Németországból és Helvéciából is. S a szomorú napokban nemcsak saját híveinek, hanem a kath. magyaroknak is osztogatott lisztet, gabonát, pénzt.
Hosszú hivataloskodása alatt a maga számára kincseket nem gyűjtött; egész vagyona néhány darab szarvasmarhából állott, melyeket betegsége idejében szintén hívei között osztogatott szét. Hűlt tetemei szept. 13-kán, a csernovici evang. lelkész Jenkner János és radautzi lelkész Kerk Eduárd urak által, az andrásfalvi temetőbe tétettek le, minden ajkú, vallású és rangú népség jelenlétében. Mindnyájan sírtak és sajnálkoztak, mert nagy és közös a mi veszteségünk.
Sírok és gyászolok én is, mert rövid idő alatt két igaz lelkű jó barátomat vesztettem el; az egyik a bottosáni r.-kath. plébános, nt. Jaruskievics Lénárd, minorita-rendű áldozár, a másik Bíró Mózes, andrásfalvi ref. lelkész volt. Most magamra maradtam e vad tartományban, a sok ellenség között. Adja az isten, hogy az elhunyt jeles férfiak elhagyott helyei mielőbb alkalmas, buzgó egyénekkel pótoltassanak.“
.
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1874. március 29.
Bukovinában Andrásfalva derék r. kath. papja, Juscsák János, hívei közt olvasókört alapított, hol összejővén, maga vezeti és oktatja a népet, hogy így művelődve magyarok s édes mieink maradjanak. Hát a reformátusok mit csinálnak?
Mióta az öreg Bíró, a ref. lelkész meghalt, nem hallottunk bukovinai testvéreinkről semmit sem. A reformátusok életjelt sem adnak magukról, míg ellenben a katholikusok mindenben előljárnak. Az „Egri Népújság" csak újabban is filléreket gyűjtve 551 ftot küldött bukovinai Józseffalva községének. Moldvában pedig Ligenhoffer János minorita buzgólkodik a magyar katholikusok érdekében, aki épen most 3 templom építtetésén fáradozik: Pusztinában Sz. István király tiszteletére 682 magyar kath.-nak; Gura Szalancon Kis-asszonyára 748 léleknek; Bosotinban Úrszíne változására, hol szintén 104 magyar lakik. Nekünk Moldvában is csak egyetlen egyházunk van: Szászkut, s az is az öreg Márk Mózes halála óta tán papot se kapván, mint oldott kéve széthull s vallását, nemzetiségét elvesztve beleolvad az oláhságba.
.
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1875. december 5. Pályázat.
Miután Zsadányi Dúl Benjámin úr, Bukovinában andrásfalvai volt reform. lelkész, újra a róm. kath. egyházba tért át: a nevezett egyház lelkészi hivatala ürességben van. Illető esperes úr által felhívattam kellő képzettségű, jellemes és feddtelen erkölcsű, a magyar és német nyelvet egysmint tudó egyént ajánlani az andrásfalvai, 800 lélekből álló, magyarajkú reform, gyülekezet számára.
Az andrásfalvai reform, lelkész évi fizetése a) készpénzben: az egyház részéről 200 frt. a kincstár részéről 100 frt. tűzifa váltsága az egyház részéről 80 frt. palástdíj mintegy 100 frt. b) természetben: lakház, kert, 22 hold szántóföld szabad használata. Akik ezen lelkészi állomást elvállalni hajlandók, jelentkezzenek nálam a legrövidebb idő alatt.
A vállalkozók közt, Nagy Péter erdélyi ev. reform, püspök úr közbejöttével, a kijelölt egyén azonnal kell hogy utazzék rendeltetése helyére, vasúton Radautz állomásig, melytől Andrásfalva egy órányi távolságra van. Török Pál., ref. superint.
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876-01-16/3. szám
Bukovina egyetlen magyar reform, egyháza Andrásfalva ismét pap nélkül van. A lelkész jövedelme ugyan 800 forint, de azért nehéz papot kapniok, mert a hivatalos levelezések a bécsi konzisztoriummal s a halicsi püspökséggel németül folynak, s így a ref. papnak magyarul németül egyformán kell tudnia. 900 lélek tartozik az egyházhoz, kiket árván hagyott katholikussá vált papjuk Zsadányi Benjámin, s mostan új papot keresnek az egész országban.
.
Kecskeméti Lapok, 1876. január-június 1876-02-13/7. szám. Nyilvános köszönet.
Elődöm, pár hó óta istenben boldogult Zsadányi úrnak, a reform, vallásról a róm. kath. vallásra tett áttérése következtében a Bukovinában levő andrásfalvai gyülekezet lelkészi állomása megüresedvén , d e folyó hó 23-ika óta andrásfalvai lelkész vagyok. Gyönyörű sík vidéken, egyszerű, jámbor, istenes, földmivelő, tiszta magyar, erdélyi eredetű nép között élek — hízelgés nélkül legyen mondva —szeretettől s bizalomteljes ragaszkodástól körülvéve. S ha a boldog jelenről visszatekintek múltamra, lehetlen őszinte hálával nem emlékeznem meg a kecskeméti reform, szentegyház nemes áldozatkészségéről, mellyel engem, úgyszólván jelenhelyzetemig képeztetett, lehetlen elhallgatnom az ez idő alatt működött egyháztanács a két kitűnőelnökének lankadatlan buzgalmát s érdemen fölültanúsított áldozatteljes nemesszívűségét, melyet oly sok időn keresztül élvezni szerencsés valók. Fogadják mindezekért a nemes szentegyház,az egyháztanács, az egyháztanácsnak egyes lelkes tagjai s különösen kitűnő két elnöke út. Fördös Lajos úr és t ek. Nagy Lajos úr leghálásabb köszönetévé nyilvánítását. Én életem minden pillanatában mint egyedüli büszkeségemre emlékezem vissza a kecskeméti szentegyház s az egyesek ez áldozatteljes nemesszívűségére. Magamat a kecskeméti szentegyház további nagyra becsült jó indulatába kérve és ajánlva,vagyok Andrásfalván, 1876. jan. 28-án. Láng Károly, reform, lelkész.
.
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1877. július 15.
Bukovinai levél. Andrásfalva, 1877. május 30.
Azok kedvéért kik a magyar és erdélyországtól elszármazott bukovinai magyarok sorsa iránt érdekkel viseltetnek, kik szeretnének valamit olvasni, bukovinai prot. egyházukról is, s a mi érdekünkben, hogy magyar éserdélyországi testvéreinktől ne legyünk teljesen elfeledve, adjuk jelen levelünket. Biedermann tanár »Die Bukovina unter östereichischer Verwaltung" című értekezésében többek között írja, hogy már a 17-dik században Szucsáván laktak magyarok. Tömegesebb átköltözéseket azonban a 18-dik század végére teszi. Biedermann előadásával öszhangzó Abacs János erdélyi reformált püspöknek, leginkább minket protestánsokat érdeklő jegyzéke, melyet egy a bukovinai prot.
magyaroknak ajándékozott jegyzőkönyv homlokára tett s a melyből idézem szóról szóra a következőket:
„Feljegyzem és hagyom emlékezetre mostaniaknak és következendőknek, hogy Moldovának azon része, mely most Bukovinának neveztetik, a Felséges Ausztriai királyi és császári háznak Birodalmai közé számláltatván s birtoka alá esvén, Anno 1777. die 25 Február. A Római, Muszka és Török Császárok Birodalmai határa kimérése szerint, mint amely régebben is Erdélyhez tartozott, kezdettenek azon helységre gyülekezni lakosok, és nevezet szerint mind Magyarországból mind Erdélyből olyan háznépek jöttenek és megtelepedjenek abba, kik a Helvécziai Vallástétel szerint való Reformata Religióban voltanak. Ezek midőn annyira szaporodtanak volna, hogy a három helységekben úgymint Hadikfalván, Andrásfalván, és Istensegítsben ötvenkét házigazdák volnának; megkerestek engemet 1797-ik esztendőben levelek és két követek által és kérjenek engemet arra, hogy mivel ő nekiek lelkipásztorok, tanítójuk az idvesség dolgaira nincsen; tehát rendelnék ő nekiek lelkipásztort, tanítót és hitelesebb voltáért a gazdáknak neveiket Istensegíts falunak bírája és notarussa subscriptiojok pecsétje alatt énnékem a követek bemutatták. Ezek a gazdák minekelőtte hozzám folyamodtanak volna lelkipásztor iránt megkeresték az bukovinai méltóságos Guberniumot papot szerezni igyekező szándékjokat bejelentették, a papjoknak elszánt fizetéseket beadták, és arra engedelmet és rendelést nyervén, azt a Dominiummal közlötték és annak gondviselőjétől reája feleletet nyertenek." Ennyit Abacs sajátkezű jegyzetéből.
A Bukovinában megtelepült s 3 helységben szétszórtan élt reformált magyarok további történetére vonatkozólag a fennebb nevezett jegyzőkönyv nyomán van szerencsém közölni, hogy sikerült nekik, mint ahol valószínűleg legtöbben voltak, Andrásfalván anyaegyházat alapítani s abba Erdélyből Miskolci Istvánban, egy apostoli buzgalmú s minden áldozatra kész lelkipásztort nyerni meg, ki állomását elfoglalván, azonnal templom helyéről gondoskodott, s a templomépítés lelkes eszméjével foglalkozott.
Sok küzdelem tövisein gázolva bár lankadatlanul haladt a lelkes pap az eszme megvalósítása felé s nagyobb részben erdélyi kegyes segélyből hozzá fogott a mai kis faimaház építtetéséhez, de pénz hiányában, minden igyekezet mellett sem fejeztethetvén be, 26 évi nélkülözésteljes lelkipásztorkodás után, mint a mai andrásfalvi ref. egyház úttörője visszatért hazájába, a megkezdett nagy munka folytatását nagy lelkű és hozzá méltó utódára Bíró Mózesre hagyván hátra.
Utóda szintén nemes tűzzel karolta fel a bukovinai protestánsok ügyét s ismét — leginkább — az erdélyi szentegyház nemes áldozatkészségéből, Szabó László bukovinai birtokos anyagi és szellemi támogatása mellett, nem csak az építésfélben maradt imaházat elkészíttette, de az egyházat iskolával, pap- és tanítólakkal látta el. Hivatalát 1830. március 2-án foglalta el, s miután a galliciai és bukovinai prot. egyházak esperesül választották s egyházát a lehetőleg rendbe hozta, a tanítói fizetés pótlására néh. Szabó László nemes lelkű hagyományában alapítványt szerzett, befejezte áldásdús életét 1866-ban, dicsérő és áldó emlékezetet hagyván az őt ismerők szivében.
Bíró Mózes halálával nehéz idők következtek a reformált egyházra, 11 év alatt egy pap ment más jött, s 1866. óta én már harmadik papja vagyok az egyháznak, s e 31 év alatt is többet volt az egyház a szomszéd német ajkú lutheránus pap administrátorsága, mint rendes magyar pap vezetése alatt. E körülménynek meg volt a maga szomorú eredménye, nevezetesen az, hogy a leány egyházakban Hadikfalván, Istensegítsben, Józseffalván, Fogadjistenben ma két évben egyszer ha fordul elő lelkészi functio, a hívek alig egy pár kivételével beolvadtak a róm. kath. egyházba, de meg volt a maga szomorú eredménye az anyaegyházra nézve is, nevezetesen az, hogy fejetlennek érezvén magát a gyülekezet, a tagok elkedvetlenedtek, az erkölcsi erő gyengült, a törvénytelen házasságok napirendre kerültek, az egyház anyagi javai önzőleg s lelkiismeretlenül kezeltettek, s igy nem csoda ha minden, rohammal sietett a pusztulás örvénye felé, ugy annyira, hogy a mult év elején iskola, pap és tanítólak kapu nélkül ajtó nélkül kidőlt-bedőlt kerítéssel kétségbeesetten várta végromlását. Az egyház ezer forintocskája kamatozás végett bizonytalan kezekben hever, olyan egyháztagoknál, kik alig tudják a mindennapit megszerezni.
A múlt év elején bizva adósaiban s támaszkodva önerejére is, az esperes sürgetésére elhatározta az egyház a romlásnak indult épületek megjavíttatását, pincék, ólak építtetését, s különösen az idő által keményen megrongált imaház fedelének megújítását s a kerítések újból felállítását. A terv azonban sokkal nagyobb volt minthogy azt ily gyenge erővel ki lehetett volna vinni, maga a deszka kerítések elkészíttetése, hozzá számítva a pap-és tanító ide hozatalára tett kiadásokat, elég volt arra, hogy az egyház csekély tőkéjét feleméssze. Ügygyelbajjal elkészíttettek tehát a kerítések a templom, paplak és iskola körül, igen de az egyház bízva a föld jó termésében adósainak a fizetési határidőt aratás utánra tette s addig zsidóktól vette fel drága kamaton a kerteléshez szükséges összeget, az adósok azonban a rossz esztendő s a szegénység miatt még máig sem válthatták be ígéretöket. Így állván a dolgok az egyház kénytelen volt adósait bepörölni, s most várja az eredményt.
A nép oly szegény, hogy önmagát alig képes fenntartani, nem hogy egyházán segíthessen. Az előbbi években tömegesen mehettek Moldvába is kézimunkára boérokhoz, most a háború ezen jövedelemforrásokat is elzárta. Hogy mennyire küzd e nép a nyomorral eléggé bizonyítja az a körülmény, hogy egyházi s egyéb adóját is csak nagy bajjal s a rendes szokás szerint zálogolás után fizeti be, még a mult évi zálogok egy része máig is a birónál hever kiváltatlanul.
Ily körülmények között kénytelen vagyok Magyar-és Erdélyország protestáns fiainak nemes áldozatkészségéhez folyamodni, segítsenek, hogy valahogy kimenekedhessünk a bajból, rendbehozhassuk árvaegyházunk zilált anyagi állapotát, megjavíthassuk kicsiny imaházunkat, melyből maholnap kiver az eső bennünket, s jobb karba helyezhessük pusztulásnak indult egyházi épületeinket! Különösen kérem t.szolgatársaimat, hogy a községükben lakó tehetősebb uraknak, gazdáknak, árvaügyünket kegyes pártfogásukba ajánlani ne terheltessenek. A tiszántúli egyházkerületből Heves és Nagy-Kunság egyházmegyék nemes adományát is ide számítva Nagy Péter erdélyi püspök úr utján egyházi bajaink orvoslására vettünk eddig összesen 79 frtot, mely nagylelkű adományért midőn e lapok utján nyilvánosan és egyházam nevében a leghálásabb köszönetet nyilvánítom, nem mulaszthatom el kifejezést adni azon forró óhajtásomnak, vajha a nemes példa hatna s az egyházkerületek egyházak s egyesek lelkes áldozatkészségéből zilált egyházi ügyeinket rendbe hozhatnánk, s Krisztus kicsiny gyülekezetét Isten dicsőségére ismét felüdíthetnénk, vegyük fel tehát gondját Krisztus nevében az ő kicsiny árva egyházának, mert „valaki — mint maga mondja — egy ilyennek gondját felveszi az én nevemben, nékem veszi fel gondola."
LÁNG KÁROLY, ref. lelkész.
Kecskeméti Lapok. 1877. december 23. Bukovinai levél.
Andrásfalva, 1877. deczember 14.
1877. év február 25-én múlt száz éve, hogy Bukovina Moldvától elszakíttatván, osztrák fennhatóság alá került. Ugyanez időre teszik a magyaroknak részint Moldvából, részint Magyar- és Erdélyországból ideszármazását is. A munkás vándorok a kormányzóság által szívesen fogadtatván, megalapíták Hadikfalvát, Andrásfalvát, Józseffalvát, Istensegítset és Fogadjistent. Eleinte nem volt papjuk, később a római katholikusok megnyerték Magyarországról Drusbátzki capucinust. Majd 1797-ben a három helységben: Istensegítsben, Hadikfalván és Andrásfalván elszórtan élő reformált vallásúak is közösen gyűlést tartván, szervezkedtek, Andrásfalvát — mint ahol legtöbb helvéthitü család élt — kijelölték anyaegyháznak s kimondták egy reform. pap meghívásának szükségességét.
A határozatot foganatosítandó, két megbízottat küldenek Erdélybe Abacs János püspökhöz. Abacs a megbízottakat ritka szívességgel fogadja s azok előterjesztése folytán a bukovinai reform. magyarok helyzetét megismervén, ezek érdekeinek előmozdítására minden lehetőt megígér. Ügyöket melegen ajánlólag fel is terjesztette még az az évi egyházkerületi gyűlés elé, melyen — egy főúr — Hunyadvármegye akkori főispánja, tekintve azt, hogy a bukovinaiak által ajánlott papi fizetés oly csekély (alig rúgott 250 frtra), hogy abból a legszerényebb igényű pap sem képes magát fenntartani, egy 400 frtos alapítványt ígért oly czélból, hogy annak kamata a papi fizetés pótlására a leendő Andrásfalvi papnak évenként kézbesíttessék, minthogy azonban a tőkét nem tette le azonnal, hanem egy ideig annak csak évi 24 frt. kamatát fizette, halála után — daczára annak, hogy a 400 frt. tökének vagyonából való letételére utódait is kötelezte — az alapítvány részre fordult vagyoni viszonyok miatt csak papiroson maradt s később elveszett a kamat is, e helyett az erdélyi főt. egyházkerület pénztára pótolja évenként 20 frttal a papi fizetést s a körülmények szerint szellemi s anyagi támogatásban részesítette az egyházat mindig s részesíti ma is.
Abacs nemes buzgalmának sikerült végre — miután az andrásfalviak is megjavították a fizetést — papot szerezni számukra 1801. augusztus 26-án, mely időtől fogva lassanként körülbelől 30—35 év alatt részint erdélyi s magyarországi segélyből felépíttetett teljesen, fából, a mai andrásfalvi kis imaház, iskola, pap- és tanítólak. Ez adatokból látható, hogy e mi csekély 150 családot számláló fiatal egyházunk csak 76 év óta örvend lételének s még ma is élnek köztünk egyháztagok, habár kevesen is, kik befolytak alapítására s látták, érezték a kezdet nehézségeivel való küzdelmeit, szenvedéseit.
Ma már minden magyar községben van lelkész, a róm. katholikusok a lembergi consistorium alatt állanak s a reformátusok a galitziai-bukovinai superintendentia s a bécsi Oberkirchenrath fennhatósága alatt.
Ami már átalában a bukovinai magyar nép szokásait és öltözetét illeti — hogy röviden erről is írjak valamit, — az meglepően eredeti s magyar. Nagyobb része Erdélyből származván, onnan hozta szokásait is, melyet hűségesen megőrzött mind e mai napig.
Különösen jellemző azon ünnepélyesség, melylyel a jobbmódúak a lakodalmat ülik. Következvén ugyanis az esketés ideje, melyet pisztoly- és puskalövések jeleznek, összegyűl mindkét háznál a vendégsereg s midőn a meghívottak mind jelen vannak, a vőlegény ifjú barátai kardot kötve lóra kapnak s formális ostrom alá veszik a menyasszonyos házat, melyet az udvarra gyűlt ifjú vendégsereg szintén kardokkal, vagy esetleg botokkal védelmez. Az ostromlók lármás fenyegetése után végre megkezdetnek az alkudozások, melyeknek eredménye az ostromlovak capitulatiója s a menyasszony (itt hazai) kiadása, mi megtörténvén, a menyasszony négyesfogatú kocsira ültettetik, a kocsit a lovasok körülveszik s repülnek ujongatások között, mint a gondolat, a vőlegényes házhoz. Ezután lassan megindul a menet a templom felé s midőn az esketés megtörtént, a templom előtt hivott, hívatlan vendég a falu magyar zenéje mellett tánczra kerekedik s példás renddel, minden lárma és ujongatás nélkül eljárja a jó magyar csárdást annak örömére, hogy itt lettek az új házaspárok egy remélhetőleg hosszú és boldog életre az eskettetés által egybekapcsolva. Végre ki lóra, ki kocsira, vagy ha az idő alkalmas hozzá, mint most is, szánra kap s víg dal és ujongatás között benyargalják a falu minden utczáját s hazatérnek mulatni. S tánczolnak, mulatnak, míg eljön az étkezés ideje, midőn a vőfély az egyesek által hozott ajándékokat azok szerencse kívánatinak tolmácsolása mellett a menyasszonynak nyilvánosan átszolgáltatja. Ennyiből áll a bukovinai magyar lakodalom.
Egyebekre nézve megemlítendőnek tartom még azon jellemző és szép szokást, hogy a bukovinai magyar, midőn jó emberét köszönti, rendesen „istenáldja meg“-et mond neki, még pedig úgy az összejövetelkor, mint az elváláskor, egyébiránt reggel jó napot kíván s minden köszöntést a köszöntött elébb megköszön s csak azután viszonoz; nem
egyszer hallottam már azt is, hogy midőn este búcsút vesz, jó reggelt kíván.
A bukovinai magyar család majd egész ruházatát maga állítja ki. A nők a mezei munka megszűntével fonni kezdenek, mely valóságos mulatság számukra, ugyanis valamely előre kiszemelt családnál többen összegyűlnek (guzsalyosba) s egymást kedélyes beszélgetés s víg dallal is mulattatva éjfélig is elfonogatnak együtt. Ezenkívül majd minden háznál van szövőgép, melyen pompás fehérneműket s a család férfi tagjai számára egész öltözetnek való kelmét szőnek.
Egyébiránt öltözetök teljesen magyaros. A nők öltözete hasonló az alföldi piros csizmás falusi nő öltözetéhez, a férfiak pedig magyar nadrágot viselnek zsinóros magyar felöltővel (szokmányt), pörges kalapot s magyar csizmát (vagy bocskort). Ez utóbbiak hajukat rövidre nyíretik, szakállokat leberetválják, mi a tisztaság szempontjából nagyon előnyös és dicséretes szokás s különösen ajánlatos volna az alföldi juhászoknak, gulyásoknak stb. is. Láng Károly.
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1879. július 6. Az andrásfalvi ref. egyház helyzete.
A Kárpátok háta mögött, Bukovinában, velünk magyarokkal szemben ugyancsak keményen bánnak azok az emberek, akik nem annyira hivatalt viselni, mint inkább basáskodni akarnak. Minket megvert a teremtő, mi úgy látszik nem is a Szucsáva -- de a Neva partján lakunk. Hogy mire nem képesek e pöffeszkedő üres hólyagok, szomorúan illusztrálja az andrásfalvai magyar ref. egyháznak, a bécsi ev. főegyháztanácshoz, most legközelebb intézett folyamodványa, mely hivatalosan német nyelven fölterjesztetett magyarul e következő:
“Nm. cs. kir. főegyháztanács! A nm. cs. kir. főegyháztanácsnak e f. é. 834 sz. alatt kelt magas rendeleténél fogva, felhíva érzik magokat az andrásfalvi reformált egyház tagjai, hogy a szokott alamizsnapénzek — kollekták — eredményével e f. é. június végéig beszámoljanak. Élénkebb és hatályosabb színekkel festeni helyzetünk sanyarúságát s fizetésre képtelen voltunkat alig bírnók immár, mint ahogy ezt a f. é. január 18 és 21 napjain cselekedtünk. Akkor kelt iratainkból világosan belátható, hogyan vitték árva egyházunkat volt elöljárói a végromlás örvényébe; hogyan lett egész egyházi községünk egy-két hamis sáfár siralmas áldozatává. Midőn — hogy ne is említsük egyházi és iskolai alaptőkéinknek lelketlen elsikkasztását — kényszerítettek a tagok hatósági engedélylyel és karhatalommal, nemcsak minden koholt kiadási költségeket, hanem azonfölül jelentékeny és az egyház rovására önfejüleg fölvett uzsorapénzeket törleszteni.
Így történt az, hogy az ellenszegülőkre zsandárokat vittek s házaikból az utolsó ruhadarabot is elszedték, megzálogolták. Az e fölött kétségbeesetteket kikacagták, bántalmazták, s akik messze vidékekre — Moldva és Muszkaországba — jártak napszámra dolgozni, s a vagyonkájukon csüngő árvákat és özvegyeket véres verejtékük gyümölcsétől megfosztották. Ily muszka bánásmód folytán koldusbotra jutva, egyházi és iskolai szükségeinket fedezni önerőnkből teljes lehetetlen. Bizodalmunkat egyedül a nm. főegyháztanács igazságszeretetébe helyezzük. Remélvén, hogy legutóbbi felterjesztésünket — melynek vádpontjait épen a nm. főegyháztanács által kérésünkre kirendelt kommisszió is alaposaknak találta s a valóságos csalási és elsikkasztási bűntényeket konstatálta — legerélyesb intézkedésével érvényre emelve, tönkretett egyházunk további fennállhatását a jövőre nézve biztosítni fogja. Ez mit feszült kebellel vár szentegyházunk egész közönsége, sőt ezen elhagyott gyülekezet iránt még a távolban is mélyen érdeklődő magyarországi hitrokonaink.
Nem különben állunk az iskoláinkkal is, mely a magyar kormánytól nyert 180 frtot — fájdalmasan kell kijelentenünk — nagy tiszteletű Kerk úrnak mint volt— adminisztrátornak kezei közt veszté. Ezt magunk se hittük volna ugyan, de fájdalom a rideg valóság: „ist ganz evident”. Mert e szép summából általa vett könyvek, mint iskolai tankönyvek nagyobbára értékteleneknek s hasznavehetleneknek találtatván, bajosan is kerülhettek többe mint 50 frtba. S a többi pénz hovatételéről szabályszerű Rechnungot mutatni: Kerk úr vonakodik. Ily körülmények közt a ki vigasztalásával a kétségbeesés veszedelmétől visszatart: határtalan ragaszkodásunkat öröklött lelkipásztorunk. Aki minden gondja s nélkülözése dacára, lelkének minden erejét, türelmünk s összetartásunk megőrzésére szenteli. De félünk, hogy ezen egyetlen-egy istápunk is ma-holnap itt hagy bennünket. Miután mint négy gyermeknek atyja, egyéb forrásból származó s lehető leggyorsabb anyagi segélyzés nélkül, köztünk, elnyomatott s végkép kimerített nép közt hosszasabb időre nem lesz képes, hogy föntartsa magát. Ezen oknál fogva — már egyházunk érdeke is azt hozza magával, nehogy újabb megrázkódás érje s a halálnál is kínosabb adminisztráció értéktelen karjaiba dőljön — nem mulaszthatjuk el, hogy ez alkalommal a nm. főegyh. tanácshoz alázatos és hathatós kérelmünket ne intézzük, hogy lelkipásztorunk részére a kormánysegélyt mielőbb kegyesen utalványoztatva, ez által fejünkről a fenyegető részt elhárítni a meddig nem késő, ne terheltessék.
Andrásfalva jún. 22. 1879.
A kurátor: Kerekes Sámuel m. k. a presbyterium s az egész egyház nevében. Közli az elöljáróság.
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1877. július 29. Nyilvános köszönet és kérelem.
A tiszán inneni reform, egyházkerületben közhírdetés útján a Bukovinában fekvő andrásfalvi reform, egyház részére gyűlt összeget 25 frtot, Tóbiás József e. k. dékán úr által a leghálásabb köszönet mellett kezemhez vettem, s midőn ez összeget nyilvánosan is nyugtázni szerencsés vagyok, nem mulaszthatom el egyszersmind szegény egyházam sorsát, a magyar és erdélyországi protestáns egyházak nemes áldozatkészségébe ajánlani. A nép önmagával is tehetetlen, nagyobb része a mostoha idő s a Bukovinában s Galíciában lelketlenül űzött uzsora áldozata. Kevés s könnyen megszámlálható azon jó gazdák száma, kik 48 %-os kamatra 10 frttól föl 150—2000 frtig ne kölcsönöztek volna zsidóktól. A kis gyülekezetemben levő egy pár jobb gazdának a legjózanabb s a legszorgalmasabb gazdálkodás mellett sincs annyi jövedelme mennyit a népfaló uzsorásoknak kamatban fizetnie kell, s így nem csak hogy marad a tőke, de még szaporíttatik is a rendes időre be nem fizethetett kamatok által. A kézi munkás emberek nagy része egész nyáron át kaszál, s izzad a nyári munka mellett moldvai boéroknál csak azért hogy adóssága kamatát lefizethesse. A nép ez eladósodásának okát egyrészt a mostoha időjárásban, másrészt e népnek túlságos elszaporodásában keresem, mely utóbbinak következménye az is, hogy itthon meg nem kereshetvén mindennapi kenyerét egész nyárra Moldvába vándorol s csak késő őszszel tér haza. A nép sok, földje pedig oly kevés, hogy a legjobb gazda is egy, legföljebb két napszámos segítsége mellett egyedül családjával vezetheti egész gazdaságát s elvégezheti minden mezei munkáját, a többi kis gazda s kézi munkás ily körülmények között munka után a szomszéd tartományba menekül, hogy megélhessen. Így állván a dolog az egyház elhanyagolt épületeinek jobb sorsát egyedül Magyar- és Erdélyország protestáns fiaitól remélhetem. Karolják fel tehát nemes részvéttel árva ügyünket s segítsenek bennünket, hogy egyházi épületeinket rendbe szedhessük. A templom teteje befedezésért kiált, a pap és tanítói lakon nincs egy a gazdasághoz nélkülözhetlenül szükséges használható épület (pince, éléstár, istálló, ól stb.)
Ily nyomorúságos helyzetben az egyház szolgái, szánandóan kevés évi jövedelmecskéjüket sem takaríthatják meg, mert a terményt, éléstár, pince stb. hiányában nem képesek a pusztulástól megoltalmazni. Szegény sorsunkat minden protestáns de különösen tisztelt lelkésztársaim szíves pártfogásába kérve, vagyok Andrásfalván, u. p. Radautz, Bukovinában 1877. julius 11 én. LÁNG KÁROLY, ref. lelkész.
.
Az andrásfalvi presbteriumi sikkasztás története, lépésről-lépésre.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880. október 17. Püspöki látogatás az andrásfalvi reformált egyházban.
Ily nemű látogatásról még eddig nem emlékeznek Andrásfalva évkönyvei, ily drága vendéghez még eddig nem volt szerencsénk. Szeptemb. 27. estre szállíttatott hozzánk s velünk maradt harmadnapig.
Slézia és Galícia határvonalának egy kis folyam választja el Bilictől Bialát. Innen érkezett a 70 éves főpásztor úr, mint a galíciai és bukovinai protestáns egyházak superintendense, tehát 100 mértföldről 23 óra alatt.
Üdvözöltük egyszerűen, de szívünk és lelkünk melegével, hogy főpásztori körútján a bukovinai kálvinista magyarok ez egyetlen s igénytelen egyházáról sem feledkezett el. S kértük, hogy találja magát mint övéi között, hol főpapi állásához méltóan fogadni lelkünk bár kész, de testünk erőtlen.
Hönel János superintendens úr súlyos évei dacára, erőteljes és megnyerő alak — én megvallom, hogy előbb valami mord csehet képzeltem benne — nyájasan nyujtá kezeit s már a tekintetével is szeretetteljes bizalmat s bátorságot öntött belénk, aztán az elöljáróknak reggeli találkozásig jóéjszakát mondva: hagytuk saját rendelkezésére.
Jelen volt az első estvén mint vendég s jóbarát, a hadikfalvi plébános Juscsák János szomszédunk is. Kedélyes társalgásunkban a püspök úr törte a magyart, én meg egész vehemenciával törtem a németet. Juscsák barátunk a lengyelt. S egyszer csak nyílik az ajtó: a mellékszobába hívnak.
Három személy ült a vacsorához. Lutheránus püspök, pápista pap, kálvinista lelkész. Nem bolygatva sem az átváltoztatás, sem az ubiquitás corporis Christi dogmáit, végre is — mond a püspök úr — a lutheránusok épen mint a kálvinisták: „ha csak annyiban különböznének egymás közt mint egymástól, úgy valóban semmi különbség nem volna a két felekezet között. Itt szállottunk alá a vallás felhői közül, a hívekre s a hívekről: szép Magyarországra. És a mi legjobban fűszerezte szerény vacsoránkat: a püspök úr azon nyilatkozata volt, hogy ő is magyarországi. Harminckét éve már, amióta elhagyta a hazát. S habár a magyar nyelvből sokat felejtett, ifjúkori barátira Késmárkról és Eperjesről, most is híven emlékezik. Különösen Kolbenheyer, jelenleg sopronyi lelkészt s aki Sopronyban nekem is egyik igen tisztelt és respektábilis tanárom volt, Fuchsot, a kitűnő phisices professort emlegeté.
A kedélyes eszmecserék vége, az éjjeli nyugalom lett, melyből másnap reggel a harangszó ébresztett fel. Szokott könyörgésünk után, az egész presbyterium bevonult a főpásztor úr elé, aki előbb az egyházi, azután az iskolai állapotot vizsgálta meg.
Számadási jegyzőkönyvünk 10-ik lapja szerint az andrásfalvi reformált egyháznak: 1876. január 1-én készletben és fekvő tőkepénzben, a dicsőült Biró Mózes kezdeményezéséből : 1070 frt 40 krja volt. Ezenkívül a bécsi cs. k. Oberkirchenrathhoz 1879 aug. 3-án felterjesztett kimutatás szerint — jegyzőkönyv 99 1.
1-ször. Zsadányi lelkész hagyatéka 213 frt, az akkori gondnok által a néptől beszedve.
2-szor. Kovács Sándor lelkész prakticus buzgóságával 1868-ban alkotott magtár, mely már 1877-ben 400 korec gabonával, tehát középszámítással 800 frt értékkel bírt,
3-szor. Az egyházi s iskolai épületek reparációjára, pinceépitésre és kerítésekre, a néptől beszedetett 402 frt 16 kr. Ehhez számítva a magyarországi egyházkerületek könyöradományai 5 db. nyugtában 127 frt 70 krt, ez összesen: 529 frt 86 kr. 4-szer, 240 frt iskolai vagyon, melyből 60 frt a presbyterium, 180 frt kerek administrátor kezei közt volt. Összesen tehát az egész mennyiség: 2853 frt 26 fr. s ez — azonkívül, hogy a lelkész, tanító és egyházfi részére a tagok különösen adóztak — két év alatt mind elpusztult, s ami legcsudálatosabb: Balog Gergely kurátornak még ez sem volt elég. Azon ürügy alatt, hogy a pinceépítésre és kerítésekre nézve, nem hagyhatja félbe a munkát, míg a munkaköltség a gyülekezettől forintonként beszedhető legyen, hatod magával 1050 írt uzsorapénzt vett fel a zsidóktól.
E fölvételekről az egyház egész hat hónapig semmit sem tudott, s csak mikor a nevezett egyének a fölvett pénzt mind elsikkasztották, akkor rendeztek közgyűlést Láng Károly lelkész elnöklete alatt, melyben a maguk fejétől viselt adósságot határozatilag az egyház nyakába vetették.
Úgy de ez a határozat már alapjában is törvénytelen. Először mert a közgyűlés, mely a határozatot hozta —1877 april 8. — nyilvánosan kihirdetve sem volt. 2-szer éjjel tartatott s a népnek csak egy kis töredéke volt jelen s ezek is részint megvesztegetve, részint fenyegetésből írták alá. Zsandárokkal és tömlöccel volt fenyegetve, aki alá nem ír. 3-szor nem is az volt felolvasva, aminek aláírtak, hanem a mellette való levél, ami a jegyzőkönyvből ki van szakasztva s el van sikkasztva. Végre ami magában is elitéli az egész eljárást: a felsőbb egyházi hatóságnak fel sem volt terjesztve, meg sem volt erősítve.
S ennek dacára a szegény, vérig zsarolt néptől: Varga György, Balog Gergelynek kurátor utódja, uzsora törlesztés fejében 803 frt 37 krt zsarolt ki, oly vérfagyasztó módon, mint azt a „Prot. egyházi és iskolai lap” mult évi 27-ik számában közöltük.
Mindez már bevégzett tény volt, mikor én 1878. május havában ez egyházba léptem.
Apák, anyák, az egész nép esedezve, sírva részvétem s pártfogásomért könyörögve adták elő, a mi velők történt. Behatoltam tehát a jegyzőkönyvekbe. Nem találom-e valami nyomát vagy indokolását e végzetteljes állapotnak? S a bevételek több helyen be sem jegyezve, s mindenütt temérdek, összezavart kiadások, hol a pap, hol a curátor, hol az iskolatanító kezeivel írva, borzasztóan igazolták a szűnni nem tudó panaszt.
Jött a július eleseje s a kurátor szorongva hozta fel illetékemnek egy részét. Többet — úgymond — most nem adhat, mert a zsidók már nagyon szorítják s még 600 frttal tartozik az ekklézsia! Erre e nép még tömegesebben sietett és tódult hozzám s kereken kimondták, hogy egyházi tartozásaikat szívesen és kész örömest behozzák ők maguk. De Varga Gyurka kezébe többé egy krajcárt sem adhat, s ha ő közelít feléjök mint Láng idejében, készebbek fejszét ragadni még az asszonyok is.
Itt hát nem szólni, hanem tenni kellett. Megjelentem rögtön a kerületi hatóság előtt, kérve és figyelmeztetve a helyettes biztos urat, hogy az exekucióra adott engedélyét, melyet az andrásfalvi volt presbyterium néhány tagjai hamis határozat alapján kértek — míg felsőbb rendeletet nem nyer — okvetlenül szüntesse be, mert különben Andrásfalván vérontás is történhetik, mivel aztán ő lesz a felelős.
A helyettes úr megdöbbent s 1879. H. 787 a szequeszternek kiadott rendeletével nem csak hogy a további exekuciót véglegesen beszünteté, sőt a mi eddig behajtatott — tehát a fönebb érintett 803 frt 37 kr. az egyház ládájába visszatétetni parancsolá.
Soha sem voltam boldogabb, mint mikor e rendelet másolata kezembe jött. „Remény, remény, azért vagy te szép virág! örömmel említem az eklatáns rendeletet: Kerk Eduárd ágostai lelkész atyafiunk, mint szegény gyülekezetem volt adminisztrátorának. És ím az öreg szomszéd úr, nemhogy örült volna velünk, sőt valami rejtélyes villanást vettem észre szemeiben.
Lehet, hogy ezt csak képzeltem. De már az konstatálva van, hogy az általa protegált vádlottak felhagytak ugyan az exequálással, de a 803 frt és 37 kr. kezeik közt veszett.
És mégis csak kevésbé múlt, hogy a cs. k. Oberkirchenrathnál Bécsben, a mi kérvényünk el nem ejtetett. Mert az onnan ígért 300 frtot ők nyerik meg s nem az egyház, ha mi a fönebb idézett aug. 5-ki felterjesztésünkben kimutatni nem sietünk vala, hogy nem az egyházat segítené a főegyháztanács, hanem épen az egyház megnyomorítókat, ha az uzsorások kifizetésére küldene segélyt. Miután ez egyház nem tartozik semmiféle uzsorásnak. Tartoznak igen is azok, akik az egyházat megnyomorították.
E 300 frt mai napig sincs beküldve s a merénylet tevők mégis hírlelték, hogy a pap már régen elköltötte. S ez álhírrel kezdték visszatartóztatni a hívek önkénytes buzgóságát. Maga a püspök úr világosította hát fel a gyülekezetet, hogy azt a pénzt még a cs. k. Oberkirchenrath sem bírja, még a magas kormánynál van. De ismerve és belátva az egyházi főhatóság, e szegény egyház valóban sülyedt állapotját, mindenesetre ki fogja eszközölni, hogy az szolgáljon némi alapul az elsikkasztott tőkepénzek helyett, miután a perlekedést teljességgel nem ajánlja. Mert az egyház beperelheti ugyan a vádlottakat, de mit nyer vele? Mit vegyen ama szegények és nyomorultakon, kiknek semmijök sincs. Az egy Balog Gergelyen kívül s az pedig raffinírt svindlerektől támogatva — hogy ne legyen mit megfogni a törvény kezének — minden ingós ingatlan vagyonát köztudomás szerint a zsidóknál kötötte le.
Legjobb tehát — mondá a püspök úr — felhagyni minden további követelésekkel, az Oberkirchenrath a Gusztáv Adolf egylet által is gyámolítani fogja az egyházat. S igyekezzenek maguk a hívek is, a szeretet és békesség lelkétől áthatva újabb alapokat teremteni. Ama 300 frtot pedig nem is volna tán tanácsos az egyház kezére bízni. Nehogy az is elpusztuljon, mint az előbbeni tőkék. Sokkal biztosabbnak véli a püspök úr, hogy egyházkerületének többi pénzeivel, a superintendentia kezei közt növekedjék.
Első tekintetre bárha helyesnek látszik is a főpásztori ajánlat: azt hiszem, hogy később eláll tőle maga a főpásztor úr is. Mert hat ember turpissága miatt nem lehet az egész népet elítélni. S amely nép a maga keserves verejtékéből még ily lélekölő körülmények közt is 1070 frt tőkét tudott az egyház számára teremteni; amely nép egy más országba fáradozik napszám dolgozni s egyháza magtárába mégis 400 köböl gabonát volt képes szemenként összehordani; amely nép az elsikkasztott magtár helyett most újólag új magtárba hordja verejtéke gyümölcseit s már ismét van 19 köböl gabonája, az ama 300 frtból is tőkét tud nevelni, és meg is fogja azt őrizni. Csak egyházi felsőbb hatósága épen az ily elszigetelt helyeken gyakoroltasson szigorú ellenőrködést.
Részemről tehát azt vélném s azt is fogom ajánlani, hogy leghelyesebben teszen a főegyháztanács, hogy ha ama 300 frtot azon meghagyással küldi az andrásfalvi egyháznak, hogy fektesse gabonába s csatolja az új magtárhoz, így a szűkölködőkön is leghamarább segíthet az egyház, s tőkéje is leggyorsabban és legbiztosabban növekedik.
Mindezekbe a püspök ur előtt, oly hirtelen és egyszerre, teljes lehetetlen vala, hogy mélyebben bocsátkozzunk. De miután a tények állását főbb vonalaiban már úgy is régen ismeri és most in face loci meg is győződhetett róla, reméljük, az ügyfolyamat kedvezőbb lendületet nyer.
Egyházi jegyzőkönyveink és az anyakönyvek, rendbe hozva találtatván, áttértünk az iskolába. “Sok kívánni valót hagy hátra”, jegyezte meg a püspök úr, “kivált midőn a tanító semmibe sem veszi az elöljárókat s egy kézre dolgozik az egyház megrontóival” tette hozzá fájdalommal az elöljáróság.
Legkényesebb volt a helyzet az iskola könyvtárával szemben. Látván a főt. püspök úr a tíz forintos földgömböt s azt a nyaláb cifra könyvet, melyek közt “Juhorvos,” Medve Imre „Magyar gazdasszonya” sőt még „Hellen könyvtára is van: fölkent személye előtt is kénytelenek valánk kimondani, hogy az egész vásár falitáblak- és képekkel, sőt a könyvszekrénynyel együttsem ér meg — nem hogy 180, hanem 70 frtot sem. Hogy ne érne — felelt a püspök úr — hiszen amint Kerk úr mondja : Láng urat bízta meg s az válogatta ki a könyveket. „Mi semmit sem tudunk róla” — felelt a presbyterium. És ha úgy van, Láng Károly úr arra is gondolhatott volna, hogy a 180 frtból ama jelzett könyvek helyett, legalább egy Szalay vagy Horváth magyar történetével is boldogítja a néptanítót; nem különben a sok ifjúsági- és néplapok közül, ha legalább egyet rendelt volna! „Kerk úr pedig — szólott Kántor János elöljáró — előttünk s nagytiszteletű Schiller seniorunk előtt, szóról-szóra oda nyilatkozott, hogy ő azt a 180 frtot mind ezekre a könyvekre s lim-lomokra fordította, s neki abból „még 15 kr. schnapszra valója se maradt.” A püspök úr — az isten áldja meg — mégis kiszorított már belőle 28 frtot. Csak tessék még szorítani, kerül onnan több is. De én láttam a Rechnungot — felelt a püspök úr, némileg neheztelve s Láng úr is alá van írva és Kerk úr beadta a Bezirks-Schulrathnak.
Természetes, hogy a mi önálló s felekezeti iskolánk, a Bezirks-Schulrathot jóformán nem is ismeri. S az illető — máskülönben igen tisztelt — úrnak ünnepélyesen kívánja tudomására juttatni, hogy ha pápa akar lenni, hat menjen Rómába s ne jött volna adminisztrátornak mi hozzánk Andrásfalvára.
De a tisztes főpásztor ur iránti kegyelet azt hozta magával, hogy ne szomorítsuk, az előadások oroszlánrészén átesve, a látogatási jegyzőkönyvet elkészítve, rendes aláírás után, bezártuk a második nap terhes feladatát.
Következett a harmadik, a legünnepélyesebb nap, amely épen szent Mihály napja volt. A püspök úr előbb megírta, hogy ezen a napon jelen akar lenni az isteni tiszteletünkön is. Kijelölte a textust is, amelyről beszédet tartsak Ján. 9. 4. szerint. S bár a nép nagy része Moldovában fáradozik törökbúzát törni, mégis szép számmal gyűlt össze. S még a püspök úr is kellemesen volt meglepve, hogy a kis templom egészen megtelt.
Az én rövid és alkalomszerű igehirdetésem után főpásztorunk lépett az úr asztalához. S meg vagyok győződve, hogy egész Magyarországot érdekelné ama hatásteljes és apostoli tanítás, melyet az ezüst fürtökkel koszorúzott külföldi főpásztor, János evangyélistának szellemében és lelkével s — ami legváratlanabb volt — jól érthető magyar nyelven, az édes hontól elszakadt testvéreinkhez intézett. De miután tartok tőle, hogy tudósításom már eddig is igen hosszúra nyúlt, tehát csakis röviden érintem, hogy a szeretetről volt szó. „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Ez alapigékhez képest: mi és milyen a szeretet? oly kenetteljesen fejtegette a főpásztor, hogy szinte áthatva látszott lenni János evangyélista és szent Pál apostol szellemétől.
Megáldó imája után egyházunk nevében, s a szent gyülekezet előtt köszöntem meg még egyszer azt, hogyoly messziről érkezve nemcsak hogy fáradságot vett, ez elszigetelt magyar nyáj ügyét-baját közelebbről vizsgálni és orvosolni; de — hogy a fájó sebekre annál gyöngédebben hintse az ige balzsamát — ha Káté a görög nyelvet 50 éves korában tanulta, Hőnél János superintendens úr, az általa 32 év óta nem hallhatott magyar nyelvet, 70 esztendős korában nemcsak hogy tanulta, sőt prédikálta is. Adja isten, hogy élő szavai, amint a gyülekezetben legelsők valának, legutolsók se legyenek.
Ezzel az ének megrendült, a hívek a főpásztortól elbúcsúztak és elváltak, s egyszerű, de szívélyesen felszolgált délebéd után: jöttek a radaótzi német atyafiak s ünnepélyes kísérettel városukba vitték.
Közli: Tomka Károly, andrásfalvi ref. lelkész s a presbyterium és az egész nép nevében bizonyítják: Kerekes Sámuel, főgondnok. Kántor János, Ömböli János, elöljárók.
Székely Nemzet, 1883-01-07/4. szám. Karácsony második napja a bukovinai magyarok közt. Andrásfalváról írják a „Nemzetinek:
Soha sem volt még az andrásfalvi kálvinista templom népesebb és örömös hálaérzéstől ragyogóbb, mint a mai napon. Testvéreink itt Bukovinában, egyébként is buzgó templomlátogatók ugyan, de a mai buzgóságot, amely már előre mintegy beszámoló beszéd hírével volt összekötve: alaphangulata, a felvillanyozott honvágy általános érdekűvé tette. Hadikról és Istensegítsről is tömegesen jelentek meg.
Tomka Károly református lelkipásztor ez alkalommal mondta el híveinek a Magyarországon járt küldöttség ottani fogadtatását és útjuk eredményét. Nyomról-nyomra követve elbeszélte, mik indították őket útnak, s mennyire felülmúlta reményeiket a rokonszenv, melylyel őket s ügyöket felkarolták.
Templomi szolgálat után 232 református család iratkozott be, hogy hajlandó a Magyarországba költözésére. S így a kálvinista egyház minden órában kész a hazamenetelre. A 232 családból 150-en jelentkeztek töltési munkálatokra.
A r. kath. atyafiak közül: 230 család jelentkezett. S ezekből munkára 271. Eszerint Andrásfalváról, összevéve már eddig is: 421 munkás van beírva. S számuk még mindig növekszik. Elannyira, hogy újévre, ha a hadikfalviak és istensegítsiek is beadják névsoraikat, a kenyérkereset nélküli munkások száma ezerre bátran tehető.
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883-01-14/2. szám
Bukovinában,az andrásfalvi ref. templomban, a múlt hónapban nálunk járt bukovinai magyarok küldöttségének vezetője, Tomka Károly, karácsony napján beszédet tartott magyarországi útjokról. Isteni tisztelet végeztével 232 magyar ref. család jelentkezett Magyarországba telepedésre; a magyar r. kath. atyafiak a közül Andrásfalváról230 család iratkozott be a hazajövetelre. Legközelebb Hadikfalva és Istensegits, bukovinai magyar falvakban is összeírják a hazajönni kivánkozókat, kiknek száma, remélhetőleg ezerre fog menni. E bukovinai magyarok az Al-Dunánál, Pancsova táján telepíttetnének le, hol egy részöket eleintén a töltések építésénél alkalmaznak. Tárt karokkal várjuk őket.
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883-03-18/11. szám
Két levél Bukovinából. Szerkesztő úr! Két levéllel kívánom ezúttal, külföldi pályafutásom oly sokáig híven kísérő angyalát, magyar protestáns egyházunk amaz országos közlönyét, mely szerkesztése alatt megjelenik, s melynek folyó évi első felére, fájdalom csakis a mai postautalványon küldhettem be 5 ftját, nagyalázatosan megtisztelni. Reménylem, hogy az illetők nemes szerénysége nem leszen sértve az által, ha miután ő hozzájuk már a tegnapi postán elküldöttem , a nyilvánosság terén is — nem a végett, a ki írja, hanem azok példás buzgalma iránti tiszteletből, a kiknek írva van — illendőnek és méltónak vélem, bárha tollam gyengesége tartózkodóvá tesz, bemutatni két levelet.
Főtisztelendő és nagyságos Révész Bálint püspök s kir. tanácsos úrnak Debrecenben! Éppen akkor vettem váratlan tartalmú s minden tekintetben drága értékű levelet, midőn Nagy György kormánybiztos urnák magyarországi küldöttje hozzánk érkezett s szerény komba szállott, azótától mind e mai napig, szegény hajló-és elnyomott népünk érdekében, szakadatlan táviratozások és levélváltások foglaltak el. Csak ma, midőn a küldött úr közülünk Hadikfalvára és a többi magyar községekbe teszi kirándulásait, vehetek kissé szabadabb és nyugodtabb lélegzetet. Ez az oka, hogy ennyire késtem, a tisztelettel ide zárt nyugta elkészítésével s leírhatlan érzelmeim fellángolásának némi kifejezésével. 110 forint egy idegen és sanyarú földön, hol még azok is a lelkésztől várnak kenyeret, a kiktől a lelkész várná a magáét; s a kikért a lelkész — minden családi öröme és nyugalma feláldozásával — inkább uzsorások körme közé veti magát, hogysem különben is nehéz terheiket még nehezebbekké tegye : ily körülmények közt oly kegyes adomány s épen akkor, midőn a miatt aggódunk, hogy télviz idején érkezett kedves vendégünk : legalább a papi háznál ne lásson minden szükséget — ha nem egyenesen az isten kezéből, minden bizonynyal az isten sugallatából adatott.
És midőn ez isteni sugallat, főpásztori kegyes ajkakról tolmácsoltatva, a debreceni reformált egyháztanács tisztes gyűlésében oly áldott visszhangra talált, hogy a gyűlésileg megszavazott 50 forint, az egyháztanácsnak felbuzdult tagjai által, adakozás útján nyomban a gyűlés színhelyén, még 60 frttal koronáztatott ezt a kitüntetést oly fényes egyháztanácstól, se nem vártam, se nem érdemeltem. És ezt puszta szóval sohase köszönhetem meg.
Hanem ama nemes és nagylelkű egyháztanács előtt: legyen kegyes tolmácsolni főt, nagyságod, ily váratlan szerencséhez nem szokott lelkemnek rendkívüli megilletődését. Mert kegyes adományával a fenn tisztelt egyháztanács, sőt annak különösen is felbuzdult tagjai megkönnyebbítették nekem ama nehéz munkát, mit életfeladatomul tűztem ki magamnak. Hogy nemzetünk őstörzsének e letört gallyait — e jobb sorsra érdemes népünket — melynek ez idegen földön az élő istenen kívül igazán nincs egyéb pártfogója; s hosszas szenvedése, elnyomattatása, örökös csalódása után, maga magának is ellensége lett már: a testi és lelki nyomorúságból megmentsem s mint eddig, ugy ezentúl is gyengeségeit kimérve, hűséges pásztora legyek.
Józseffalva Nehémiássának, Druskáczky úrnak akinek nevével nem kis meglepetésemre, plébános a főpásztori levélnek legelején találkozom s aki tudtom nélkül nemcsak, hogy a püspök úrhoz folyamodott értem, sőt midőn gyermekeimet kénytelen voltam az ősszel az iskolából kivenni, a maga költségén Radautzra vitette, hogy súlyos gondjaim között, ők se veszítsék az évet — semmi esetre sem mulasztandom el, legforróbb köszönetemet és hálámat kifejezni. A mint nem mulasztom az erdélyi méltóságos igazgató tanácsnál is, a melynek legváratlanabb kegyes megemlékezése magyarországi utamból, midőn épen megérkeztem, s családomat minden költség nélkül hagyva, asztalomon 30 frttal lepett meg — csak most értem immár, honnan eredt ! s győződjék meg a püspök úr, hogyha szabad még a szegény kálvinista lelkésznek is becsvággyal bírnia: legnagyobb ambícióm az, hogy papi hivatásomnak betöltése mellett még a katholikus lelkésztársaktól is, elismerést s becsületet nyertek.
Az isten áldja meg a tisztelt egyháztanácsot, a magyar kálvinistaság e legéberebb őrszemét, s különösen annak gyöngéd érzelmekben gazdag és páratlan főpásztorát. Hogy mint ama presbyteri gyűlés nagylelkű tagjait, kenetteljes szavaival minél több lelkeket lángolásra gyújtva a hazában, hívei nagy seregébe olvadhasson a nyájával együtt. Andrásfalva, Bukovinában, márc. 1. 1883, legalázatosabb szolgája: Tomka Károly.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884-05-11/19. szám
A tiszántúli ref. egyházkerület tavaszi közgyűlése. (Kivonat).
Az Andrásfalván még kint maradt szegény csángók, lelkészek Tomka Károly ügyével kapcsolatban, itt is szóba jöttek. Az egyházkerület fel fog írni a minisztériumhoz a kint maradt csángó családok mielőbbeni betelepíttetése érdekében.
.
Fővárosi Lapok, 1885. április 23/94. szám. Püspöki látogatás a bukovinai magyarok közt.
Bukovinában a kis Andrásfalva református magyarjai megfogyatkozva, magukra hagyva a segélytelenség, elhagyatottság küzdelmei közt vívódtak, minthogy papjuk, Tomka Károly, a hazatelepedőkkel eltávozott. A szomszédos négy magyar falu katholikus lakossága szerencsésebb volt, mert továbbra is elegendő erőt tudott kifejteni egyházközségük fenntartására. Az andrásfalviak végül az erdélyi református egyházkerület igazgatótanácsához és Szász Domonkos helyettes püspökhöz fordultak pártfogásért. Szász Domonkos el is határozta, hogy az egyház megmentésére siet s ezzel a magyarságnak tett szolgálatot. A múlt hét vége felé indult el Bukovinába, Radautzban találkozott Kerk Eduárd ev. esperessel, ki mint az andrásfalvi ref. egyház administratora, maradandó érdemet szerzett az elárvult község vezetése körül.
Plojesten Láng Károly ref. misszionárius, volt andrásfalvi lelkész csatlakozott hozzájuk. Andrásfalván a hívek, értesülve jöveteléről, az iskolaépületben egybegyűlve várták a püspökhelyettest. Az ötvenhárom család háromszáz lélekkel lelkesedéssel fogadta a körükben megjelenő főpásztort. Az anyagi javadalmazás biztosítva lévén, az egyház újjászervezését mi sem gátolta. Pappá egyhangúlag előbb közfelkiáltással, majd titkos szavazás útján Láng Károlyt választák meg. Vasárnap Szász Domonkos istentiszteletet tartott, melyen a hívek elhalmozták hálájuk ezer jelével. Szász Domonkos hétfőn tért vissza Kolozsvárra.
.
Egyetértés, 1885. április 20/108. szám.
A csángó-magyar egyesület, mely az utóbbi időben zajtalanul, de hivatásának megfelelő módon teljesíti kitűzött czélját, ma délelőtt a régi városház termében a tagok csekély részvétele mellett évi közgyűlést tartott. Somssich Pál elnök megnyitó szavai után felolvastatott ezután az egyesület igazgató tanácsának jelentése, melyből kiemeljük a következőket:
Magyar véreinknek Bukovinából való beszállítása be van fejezve. Az utolsó 40 család Andrásfalváról jött s ennek beszállítási költségeire 3.131 frtot adtak. Az egylet többféle segélyt nyújtott a lefolyt évben, így a gyoroki csángók küldöttségének 20 frtot, néhány szükséggel küzdő ref. papnak és tanítónak 340 forintot és 400 frtot utalványozott.
Az egyesületnek szándékában volt a nemzethez újabb felhívást intézni, hogy adományaival lehetővé tegye a megkezdett telepítési nehéz munka sikeres folytatását, de tervétől elállált, mert a jelen viszonyokat nem találta erre alkalmasnak. Minthogy azonban a kérelmezők száma napról-napra szaporodott, az igazgató tanács abban állapodott meg, hogy segélyezéseit nem küldi közvetlen a kérelmezők kezeihez, hanem egyetértve a Szt. László társulattal, a katholikusokra nézve és az erdélyi ref. egyház felügyelő tanácsával a protestánsokra nézve, ezek útbaigazításával és közvetítésével gyakorolja a jövőben jótékonyságát.
Az erdélyi ref. egyház felügyelősége, kijelölve a legégetőbb hiányokat, ezek pótlására 2000 frtban számította ki az évi segély szükségét. A Szt. László tásulat hasonlókép felsorolva a külföldön élő magyarok nyomorát, 4000 frtot kért. Az egylet a bukovinai ref. hívek számára az erdélyi egyház felügyelőségének 900 frtot küldött, a Szt. László társulattal való közvetlen érintkezésre bizottságot választott.
Az egylet vagyona 17.459 frt. 14 kr készpénzben, 2,444 frt hátraléki követelésben. Az évi jövedelem a kamatokkal és tagdíjakkal együtt 1,768 frt. Ez összeg korántsem elég a segélyezésre, mert amint említve volt, csupán a szt. László társulat és az erdélyi ref. egyház felügyelősége évenként 6000 frtot kérnek. Az igazgatótanács oly módon véli a jövedelem fokozását, ha a tagok szaporodnak. Jelenleg 360 tagja van az egyesületnek, kik évenként 3 frtot fizetnek.
.
Budapesti Hírlap, 1886. május 6. Isten házában. Bukovinai utamból. (kivonat).
Nunc venio ad tristissimum! Ez az andrásfalvi református egyház. Nem zárja ki sebeit a világnak, de én ott voltam, s ujjaimat e sebekbe eresztem. Kevesen ismerik az andrásfalvi eklézsia bajait, még maguk a hitsorsosok sem tudnak azokról semmit. Arról nem is beszélek, hogy a templom egy fából való 80 esztendős deszkaépület, melynek hasadékain betódul a falomb, ott süt be a nap, ahol neki tetszik, s — ami legrosszabb, — ott esik be az eső, ahol akar. De beszélek a papnak, Láng Károlynak a helyzetéről. A sors a bukovinai magyar papok közül őt sújtotta legviszontagságosabban, akinek felesége és gyermekei vannak. Meg kell élnie. Családot kell fentartania és nevelnie úgy, hogy hívei előtt nimbusa és az eklézsia tekintélye semmit se veszítsen. Biz ez nehéz sor, mikor az eklézsia összesen 53 nagyrészt szegény családból áll. Ebből a jövedelem majdnem semmi. Láng Károly 9 évig volt egyike a legtevékenyebb misszionáriusoknak Romániában, s onnan költözött át beteg feleséggel Bukovinába, hol egy régóta pap nélkül volt elhagyott, siralmas állapotban levő parochiát vett át. Hogy tisztességesen ellakhassék benne, mindent restaurálnia kellett, az utolsó szögig. Tavaly pünkösdtájban vette át az eklézsiát s kinevezését csak most januárban kapta meg, következéskép fizetést az osztrák kormánytól tavalyra semmit sem kapott. Abból a segélyből élt, melyet a csángó-magyar egyesülettől s az erdélyi református püspökségtől kapott. Ebből még a ref. iskola tanítóját is tartotta. S milyen ez az iskola! 44 gyereknek van egy sötét szobája, sötét szobában két rozzant padja, egyéb semmi, semmi. Egy szék, egy asztal nincs az iskolában, falitáblának s általában valami iskolai segédeszköznek semmi nyoma. Nem kételkedem, hogy azok a körök, melyekre ez a dolog első sorban tartozik, meghallják gyönge szavam, mely esdve kiált feléjük; meghallják s nem hagyják elkallódni az andrásfalvi református eklézsiát.
Nemzet, 1887-10-21/1847. szám.
A szűkölködő csángó iskola. A Bukovinában fekvő andrásfalvi ref. csángó-magyar egyház elöljárósága, Gerlóczy Károlyhoz, az orsz. magyar iskolaegyesület elnökéhez hosszabb levelet intézett, amelyben azt panaszolja, hogy az ottani református iskolában 44 szegény csángó tanuló a taneszközök teljes hiányában szenved. A legmélyebb hálával vennének néhány abczés könyvet, olvasót, Gönczy-falitáblát, egy számológépet, tollat, néhány irkát és papírt. Kérik tehát az iskolaegyesület kegyes pártfogását és ajánlatát a budapesti könyv- és papírkereskedőkhöz. Legalább annyit kérnek, amennyivel a szegényebb sorsú tanulókat elláthatják a legszükségesebb taneszközökkel.
.
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1889. február 3.
Kecskeméthy Lajos hajdúnánási segédlelkészt a Bukovinában levő andrásfalvi ref. egyházközség rendes lelkészévé választotta s hogy állását elfoglalhassa (mert az illetékes egyházi főhatóság csak fölavatási okmány fölmutatása mellett erősítheti meg (?) közelebbről ugyanazon egyház rendes lelkipásztorává választatott. Gratulálunk a sikerült választáshoz!
.
Sárospataki Lapok, 1889-04-29/17. szám. A csángók s az ev. ref. csángó egyház helyzete Bukovinában.
Midőn Bukovina osztrák fennhatóság alá került, Ausztria tartományává lett, tehát ezelőtt több mint száz évvel, telepedtek be Moldvából Bukovinába székely véreink, kiket a bukovinai visszatelepítés foganatba vétele óta csángóknak nevezünk. Ott az osztrák állam pártfogása és hathatós támogatása mellett csakhamar községekké szervezkedtek, s így keletkezett Hadikfalva, Andrásfalva, Istensegíts, egymás közelében, Józseffalva és Fogadjisten, kissé távolabb, Moldva határa mellett. Fogadjisten csekély magyarsága időfolytán lassanként beolvadt a többi négy községbe, s helyét idegenek foglalták el, minélfogva ez a község ma Tomnatik néven ismeretes.
Legnépesebb a három egymás közelében fekvő község: Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts. Mindenik községnek — külön, a nép kebeléből választott — magyar községi bírája és elöljárósága van. A községek hivatalos ügyeit ugyancsak a nép által választott községi jegyzők végezik, a hivatalos német nyelven, a községek tanácskozási nyelve a magyar, melyet nemcsak a jegyzők beszélnek, hanem beszéli a községnek minden rendű és rangú lakosa is, sőt jól beszélik maguk a községekben megtelepedett lengyel zsidó kereskedők és vendéglősök is. A magyar utas midőn Galícián át, idegen elemek között, kissé hosszadalmas úton Magyarországból Csángójába ér, s itt az első magyar állomáson Hadikfalván kiszáll, azon megörvendeztető és szívet-lelket gyönyörködtető meglepetésben részesül, hogy egyszerre valamely jól rendezett csinos és népes hazai magyar község vasúti állomásán képzelheti magát.
A bejárónál először is a jó magyar típusú öreg János bácsi fogadja, jó magyarsággal kérvén a jegyet, majd egész raja a csinos magyar ruhába öltözött csángó legényeknek állja körül az idegent, ajánlván magát szekeresül, vagy más hordás szolgálatokra. S noha megtudják hogy az utas magyar, s nagy Magyarországról jött, majd megölik a sok kérdezősködéssel, s tömegesen kísérik mindaddig, míg az utas el nem hajtat, vagy fedél alá nem jut. Jámbor, jó nép s mindenekfelett nagy magyar, a mire büszke is nagyon.
Hadikfalva, Andrásfalva, Istensegíts a Szucsáva folyó partján, gyönyörű halmos-völgyes vidéken, igen szép, rendezett és népes községekké fejlődtek. Mindenik községnek az állam által segélyezett és gondoztatott modern temploma, iskolája, s ugyancsak az állam által javadalmazott papja s tanítója van.
A közeli Kárpátokra néznek e községek, melyek mintegy szép és elragadó kép terülnek el félkörben a láthatáron.
A római kath. egyházak a lembergi érsekséghez tartoznak, s papjaik, mint híveik, osztrák állami alattvalók.
A bukovinai székely vagy mai nevén csángó nép, egészséges, erőteljes és annyira szapora faj, hogy a hazánkban, a közelmúlt években felkarolt és részben keresztülvitt hazatelepítés, mint már a túlnépesség folytán szükségessé vált és jótékony érvágás, az ottani túlnépesség számát egyedül csak a kellő nívóra szállította le; ugyannyira, hogy azoknak a községeknek ma is van akkora népességük, mint bármely hazai nagyobb községünknek, s egyáltalán nem látszik a hiány, s nem lehet észrevenni hogy a közelmúltban Bukovinából hazánkba oly nagy számú csángó telepíttetett be.
Ezen szép, nagy községek egyikében, Andrásfalván, mint egy kis oázon épült — kevéssel székely véreink Bukovinába telepedése után — a reformátusok egyszerű, de elég tágas és még ma is, ódonsága mellett is, legalább bensejében csinos fatemploma, szerény tornyocskájával leginkább a reformhívek buzgó áldozatkészségéből 1797-ben. Majd legnagyobb részben, ismét csak önerején, iskola, pap-és tanítói lak építéséhez, s a lelkész és tanító fizethetésére papi és tanítói alap teremtéséhez fogott ez a buzgó, egyházát, vallását egész odaadással szerető egyszerű földmíves nép, s szép tervét, melynek megvalósításán egész szívóssággal s hangya-szorgalommal munkált, csakhamar keresztül is vitte.
Ma is áll az 1797-ben épített, ódonságában és egyszerűségében szép, kis templom; áll az iskola kényelmes tantermével, egy fedél alatt a tanítói lakkal, jól bekerített, gazdasági épületekkel ellátott csinos tanítói portával, áll a szintén kényelmes és a szükséges gazdasági épületekkel szépen körülkerített nagy portával, gyönyörű gyümölcsöskerttel díszeskedő paplak. Megvan a hívek buzgóságát és áldozatkészségét hirdető 34 hold szántóföld, mint papi és tanítói alap, s mindez az egyházközség tagjainak összekuporgatott és összerakott filléreiből, áll és megvan, és példás tanúbizonyságot tesz a felől, hogy ez egyházközség szíve vallásáért, s a szó legnemesebb értelmében a szépért, jóért, nemesért, az egyház tagjainak jól felfogott érdekeiért, boldogságáért, s az egyház felvirágzásáért mindenkor nemesen dobogott s dobog ma is : ebben az egyházközségben karöltve jár az összetartás és a szeretet, a mely egyházban pedig ez a szép tulajdonság megvan, az él örökké, az nem veszhet, nem pusztulhat el soha. Meg tudja ez tisztán és sérthetetlenül őrizni úgy vallását, mint nyelvét és nemzetiségét.
Idegen elemektől körülvéve, kath. véreink faja között mennyi csúfolódásnak, mennyi kísértésnek volt e kisded egyház oly hosszú időn át kitétetve; az álpróféták serege hányszor próbálta, sokszor alattomos úton, törvénytelen eszközökkel is kiforgatni hitéből; hányszor vetett ellene horgot, hálót, hogy abban megfogassék: mind hasztalan! Ez egyszerű földmíves nép híven megőrizte apái örökét s tántoríthatlanul megmaradt hite mellett.
Voltak nehéz idők, midőn pásztor nélkül maradt a nyáj: míg új pásztort nyerhettek, nemcsak összetartottak, hanem a rendes isteni tiszteletet is megszakítás nélkül gyakorolták. S mintha érezték volna, hogy az összetartásra épen ilyenkor van legnagyobb szükség, egyet a vének közül megbíztak az isteni tisztelet vezetésével s kötelességévé tették nemcsak a templomi isteni tiszteletnek imával való megtartását, hanem azt is, hogy halottjaik felett is imát mondjon.
Egyházkormányzati tekintetben az andrásfalvi reform. egyház a bécsi ref. egyházfőtanács (Oberkirchenrath helv. conf.) alá tartozik. Püspöke a galíciai-bukovinai ev. püspök. Esperese a galiciai-bukovinai reform. esperes. (1866-ig Bíró Mózes andrásfalvi derék ref. pap*).
Galiciában és Bukovinában összesen négy reform, egyházközség van. Az andrásfalvi és a kolomeai Bukovinában, a josefsbergi és a königsbergi Galiciában. Ez a négy együttvéve alkotja a galiciai-bukovinai reform, egyházmegyét.
Ez a ref. egyházmegye a többi evang. egyházmegyékkel a fentebbi püspök kormányzata alatt alkotja a galíciai-bukovinai egyesült egyházkerületet. A ref egyházmegye ügyei a püspök által nem az ágostai, mely szintén egy ugyanazon helyen van, hanem a bécsi reform. Oberkirchenrathot terjesztetnek fel, véleményes jelentéstétel mellett végérvényes határozathozatalra s ez által intéztetnek el. A reform, egyházmegye, melyhez Andrásfalva is tartozik, minden évben, pár héttel a superintendentialis gyűlés előtt, rendes egyházmegyei gyűlést tart és pedig sorrendben, most az egyik, majd másik ref. egyházban. Az andrásfalvi ref. egyházat az egyház költségén a lelkész és gondnok képviselik.
Az egyházmegyei gyűlésről rendkívüli ok nélkül — melyet jó eleve, esetleg táviratilag kell bejelenteni — elmaradni nem lehet. Az egyházmegyei gyűlésen, melyet épen úgy, mint nálunk az esperes szokott alkalmi imával megnyitni, az esperes és az egyházmegyei gondnok elnököl. A gyűlést megelőzőleg testületileg alkalmi isteni tiszteletre gyűlnek a templomba annak tagjai. Az alkalmi szónoklattal egybekötött isteni tiszteletet egy, az esperes által kijelölt lelkésztárs végezi. A megyei gyűlés feladatai közé tartozik a többek között az is, hogy az évenként Lembergben tartatni szokott kerületi gyűlésre titkos szavazással egyházkerületi képviselőket válasszon. A kerületi gyűlés, melyen szintén részt vettem, semmiben sem különbözik a megyei gyűléstől. Elnöke a püspök s a főgondnok. A püspök imával, a főgondnok beszéddel nyitja meg.
Így szervezett s ilyen rendes egyházi viszonyok között élő egyházi testülethez tartozik az andrásfalvi ref. egyház. S midőn Bukovinában minden többi egyházzal teljesen egyenlő jogokat élvez, mint Bukovinában és Galiciában a legszegényebb ref. egyház, az egyházkerület s a bécsi egyházi főtanács részéről a többi egyházak mellett a legtöbb pártfogásban és a legnagyobb anyagi támogatásban részesíttetik. Négyszáz forintnál többre megy az évi segély, melyet az andrásfalvi egyház a lelkészi és tanítói fizetés javítására részint az államsegélyből, részint a Gusztáv Adolf egylettől évenként a püspök s a bécsi Oberkirchenrath útján nyer.
Az egyház hivatalos nyelve a német nyelv. Németül foly a hivatalos levelezés s német nyelven vezettetnek az egyház anyakönyvei is. És ez másként nem is lehet, akkor, midőn az egyház osztrák alattvaló lévén, peres ügyei is az osztrák politikai hatóság által intéztetnek el, s így anyakönyvi kivonatait s egyéb hivatatalos okmányait is csak német nyelven s csak ezeknél a hatóságoknál használhatja. Alig volt rá valaha eset, hogy a csángó-telepítés előtt valaki, Magyarországon való használat végett, anyakönyvi kivonatot vett volna ki.
Az anyakönyvek egyszerre két példányban vezettetnek. A keresztszülők, esketési tanúk, ha írni tudnak, sajátkezűleg vezetik be az anyakönyvekbe neveiket, ha írni nem tudnak, az aláírást kezük keresztvonása helyettesíti.
Az anyakönyvek másolatait, számadásokat (több példányban) statisztikai adatokat egyházról, iskoláról, valamint a katona- és iskolakötelesek anyakönyvi kivonatait a szokott időben pontosan be kell adni.
A liturgia a német ref. egyházakban is olyan, mint a mienk; a temetési szertartásnál azonban már annyiban eltérés van, amennyiben halottjaikat nem viszik templomba; a halotti prédikáció teljesen ki van küszöbölve, s leggyakoribb az imával való temetés.
Az iskolák a radaótzi kerületi tanfelügyelőség alatt állanak, ez ismét a csernovitzi tartományi tanfelügyelőség alatt áll, mely utóbbi megint a csernovitzi tartományi kormánytól függ.
A csángó magyar iskoláknak körülbelül háromszáz forintnyi évi javadalommal, külön magyar tanfelügyelőjök van.
A magyar tanfelügyelőt a kerületi kapitányság és a kerületi tanfelügyelőség ajánlatára, a magyar papok közül, a tartományi tanfelügyelőség útján, a csernovitzi kormány nevezi ki.
A magyar tanfelügyelő a radautzi tanfelügyelőség alatt áll. Tartozik az iskolákat havonkint meglátogatni s azokról Radautzra jelentést tenni. Részt vesz Radautzon a kerületi iskolaszék ülésein, mint ez iskolaszéknek rendes, hivatalos tagja.
Ilyen rendezett közigazgatási egyházi és iskolai viszonyok között élnek a bukovinai csángók, s midőn a hatóságoknak még arra is kiterjed legális figyelmük, hogy a magyar iskoláknak külön tanfelügyelőjük legyen, s erre, évenként még pénzbeli áldozatot is hoznak, s midőn a Gusztáv Adolf-egylet nem kímél semmi áldozatot, hogy az andrásfalvi reform, iskola mint eddig, úgy ezutánra nézve is megőrizze felekezeti jellegét, ugyan, kérdem, lehet-e attól tartani, hogy ez a nép — mely 1797 óta megőrizte vallását, nyelvét, nemzeti szokásait, megtartotta szép magyar nemzeti viseletét — valaha elnémetesedjék . Nemzetségről nemzetiségre száll a csángóknál az egyházukhoz, nyelvükhöz, nemzetiségükhöz és nemzeti szokásaihoz való hű ragaszkodás!
Nem németesedik az, hanem magyarosit, és pedig mennyire magyarosít!
A hazánkba bevándorolt csángók helyét németek foglalták el. Ezeknek akarva nem akarva meg kellett tanulniok a magyar nyelvet, mert a csángó — bár egy része ért valamit németül és oláhul is — megvetette lábát s nem akarta őket másképp megérteni csak magyarul. S ma, alig 7 év után, úgy áll a dolog, hogy a betelepedett németek mind beszélnek magyarul, magyar viseletben járnak s a csángókkal együtt, mint szintén csángó magyarok, Dévára való betelepítés végett jelentkeztek.
Ha magyarul beszél s magyarosodik a német, a csángó őt is testvérnek tekinti, előbb azonban megváltoztatja a német nevét olyan formán, hogy Rotensteinből Róth Estánt csinál, Rotenstein Péterből Róth Están Pétert, később elhagyja a Róth nevet s marad Están Péter. Szokása a csángónak, hogy a fiú megnevezésénél az apa keresztnevét is használja, pl. Varga Simonnak György nevű fiát Varga Simon Györgynek nevezi, később a Varga nevet elhagyja s lesz belőle Simon György, s így tovább: Balog Gergely Samu stb. Kiterjedt család a Kaschler család. Ezek alig egy évtized alatt lettek tősgyökeres magyarokká, de ma ne mondja senki, hogy németek voltak, mert meggyűlik a baja, de az ilyes szemrehányásokon nem is töri a csángó a fejét. Ilyen ma az Ismid néven ismert Schmied család is. Magyar viseletben mind ügyes és nyakas csángó magyarok. Csángóknál a magyarosítás igen könnyen megy, mivel a nép rendes, tiszta, munkás és rokonszenves jó nép, s a német gyerekeket, mihelyt beszélni kezdenek s a házból kikerülnek azonnal elfogják a csángó gyerekek s addig pajtáskodnak velök míg ezek is csángókká fejlődnek s jó magyarokká lesznek. Igen egyszerű természetes és biztos módja a magyarosításnak: »Ha nem jössz, hát viszlek«.
Ezekben kívántam röviden a csángók s különösen a ref. egyház helyzetét, egyházi viszonyait megismertetni. Egyéb csángó népszokásokról, népviseletről, lakodalmi, keresztelési stb. mulatságról a szerkesztő úr szíves engedelmével, egy más alkalommal leszek bátor megemlékezni.
Most még csak annyit, hogy miután a csángó ref. egyház majd egy század óta, mint osztrák alattvaló, az osztrák ref. egyháznak minden más egyházzal teljesen egyenlő jogokat élvező és teljesen egyenlő kötelességeknek alávetett tagja, nem hiszem, hogy ott valaki a viszonyokon változtathasson s esetleg ez egyházat a romániai missióhoz csatolhassa. Én ezt legalább a magam részéről képtelenségnek tartom, s meg vagyok győződve, hogy ez nem is lesz soha kivihető, s bizonyos, hogy a bécsi Oberkirchenrath és a galíciai bukovinai egyházkerület is nagyot néznének, ha valaki ilyen tervvel lepné meg őket. Láng Károly. —— szikszói ref. lelkész.
*
Hogy a prot. egyházak és papok, nemzetiségi különbség nélkül, minő testvéries viszonyban élnek Bukovinában, mutatja az, hogy Bíró, mint andrásfalvi pap, sok ideig esperesük volt. Maga az egyház-főtanács pedig annyira szívén hordja e ref. magyar egyház sorsát, hogy ismételten erélyes lépéseket tett a közel 6000 forintos Dr. Bukovinszky-féle alapítványnak — melyet az erdélyi igazgató-tanács szeretne kezeihez venni — kiadatása iránt; pedig kár az igazgatótanácsnak e szegény egyház hátrányára késleltetni ez alapítvány kiadatását, mert ha ez összeget kezeihez nyerhetné is, a szándékolt célt úgysem érné el, úgysem gyakorolhatna befolyást az andrásfalvi egyház kormányzatára nézve. Az sem kivihető, ami az Erdélyi Prot. Közlöny» márc. 1-iki számában az igazgatótanács üléséről vezetett rovatban van, hogy ilyen törvényes és rendezett viszonyok között élő egyházba a püspök papot nevezhessen ki; s nem áll az sem, hogy magyar lelkész andrásfalvi pappá lehessen, anélkül, hogy osztrák alattvalóvá legyen. Egyébiránt ezeket a «Debreceni Prot. Lap»-ban az új andrásfalvi pap eléggé világosan kifejtette.
Bognóczky Géza születése
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889-05-12/19. szám
A tiszántúli egyházkerület közgyűlése.
Kecskeméthi Lajos megválasztott andrásfalvai (bukovinai) lelkész felavatásáról szóló jelentés tudomásul vétetik. Ennek kapcsán György Endre az egyetemes konventet kívánja megkeresni a bukovinai ev. ref. egyházak hovatartozását illetőleg. Kovács István a felavatás után most már feleslegesnek véli ezt, de György Endre újabb felszólalása után a jövőre való tekintettel ez indítvány határozattá válik.
.
Budapesti Hírlap, 1890. február 25. Az andrásfalvi csángók kérelme.
Megható levélben kér segedelmet az andrásfalvi csángók református egyházközsége. Előadják levelükben, hogy egyházközségük mindössze 40 családból áll s azok is olyan szegények, hogy az egyházi tisztviselők csekély fizetését is alig tudják kiteremteni. Pedig most nagy szükség volna egy kis pénzre. Kilencven esztendővel ezelőtt a Bukovinába vándorolt elődök építettek egy fatemplomot s állítottak gyermekeik számára magyar iskolát. Most a templom düledezik, az iskolában pedig, — mely a csángók magyarságát fenntartani van hivatva — alig lehet tanítani a szükséges könyvek és egyéb tanítási eszközök híján. Ezért kér most segedelmet a csángó egyházközség az iskola-egyesülettől. Fog is kapni, éppen úgy, amint kaptak az andrásfalvi katolikusok, kiknek iskoláját már az egyesület szerelte föl. A segítség most könnyebben megy, mert az egyesület újabb időben a hazafias kereskedőktől tetemes mennyiségű könyvet és írószert kapott.
Bognóczky apja átérése, családostól, a katolikus vallásról
Néptanítók lapja, 1890-09-27/78. szám
Az andrásfalvi (Bukovina, u. p. Radautz) magyar tannyelvű evang. reform. 3 osztályú népiskolához segédtanító kerestetik. Kötelessége a tanítás mellett a kántori teendők végzése. Jövedelem 11 ½ hold jó szántóföld, évi átlagos haszna 120 frt, szabad lakás kerttel s fűtés, készpénz 90 forint és temetési stóla. Pályázati kérvények október 30-ig az iskolaszéki elnökhöz küldendők. Az állomás azonnal elfoglalandó. Ketskeméthy ref. lelkipásztor, iskolaszéki elnök.
.
Budapesti Hírlap, 1894. január 21. Hírek a csángókról.
A bukovinai csángók állapotáról ezeket írja istensegítsi levelezőnk: Az andrásfalvi református lelkészt a kenyér hazakergette; 150 lélek újra pap nélkül van. Istensegítsben jövőre megnyílik a második osztály. A Landesschulrath az itteni iskolának 3 osztályúvá való kibővítését elrendelte. A szegénység miatt csak 3 év alatt reméljük ezt megtehetni. Született a múlt évben 100 gyermek s meghalt 207, ezek közül 130 gyermek difteritiszben. Még ma sincs körorvosunk.
Hadikfalvára egy második tanító kellene s nem kapunk, Istensegítsbe szintén. Miért? Mert német képesítés kell és mert nagyon szegények vagyunk.
.
Pesti Hírlap, 1894-03-29/88. szám.
Egy kis vitás ügy támadt a Bukovinában fekvő andrásfalvi ref. magyar egyház miatt. Ez egyházközségre való felügyelet a konvent 1890. évi 36. és 1892. évi 17. sz. határozatai folytán az erdélyi ref. egyházkerületre van ruházva. Ezen egyházközség felett a felügyeleti jogot a viszonyok engedte mértékig régi időtől fogva az erdélyi egyházkerület gyakorolta volt s a levéltári adatok szerint e jog gyakorlásában sem az ausztriai egyházi hatóságok, sem a magyarországi testvérkerületek által akadályozva nem volt.
Újabban azonban megtörtént, hogy a megüresedett papi állás betöltési joga, az erdélyi és tiszántúli egyházkerület főhatósága között vitássá vált. Ez alkalomból a konvent utasította az erdélyi református státus igazgatótanácsát, hogy a kérdéses külföldi egyházközségnek a magyar ref. egyházhoz, különösen az erdélyi ref. egyházkerülethez való viszonyát az ausztriai egyházi törvények értelmében illetékes főhatósággal, a bécsi cs. és kir. egyházi főtanácscsal tisztázni igyekezzék.
Ezen utasítás folytán az igazgatótanács haladéktalanul meg is kezdte a bécsi főtanácscsal való tárgyalásokat, melyek azt eredményezték, hogy az illető egyházközség papi és tanítói állomásainak betöltése körül a pályázat kihirdetésének s az ajánlattételnek (de nem határozott kandidációnak) joga az erdélyi ref.státus részére elismertetett s az egyházközség ügyeinek helyes vezetése feletti ellenőrzési joga biztosittatott. Az igazgatótanács ez eredménynyel megelégedett.
Bognóczky (házassági) jelentése
Székely Lapok, 1901-05-26/43. szám
Ajánlás a bukovinai székely atyafiak érdekében. Két hónapos nehéz vándorút után ma érkezett meg városunkba Bukovinának Andrásfalva községéből két derék csángó vérünk, Balogh János kurátor és Nagy Márton egyházfi, hogy az általuk képviselt kicsiny, mindössze 371 lelket számláló s ott egészen elszigetelten élő magyar gyülekezet templom- és iskolaépítés czéljára, segélyt gyűjtsenek. A segélykéregetést ünnep másodnapján d. u. fogják megkezdeni, de mi már most ajánljuk őket városunk lakosainak jóindulatú támogatásába.
.
Hód-Mező-Vásárhely, 1901-12-05/97. szám. A csángókért.
Az Erdélylyel határos Bukovinában hét csángóközség küzd az őket körülözönlő oláhság eloláhosító hatalma ellenében. E községek egyike Andrásfalva. E községben fennáll egy 375 lélekből álló református hitközség. Templomuk fából készült s az is már ezelőtt 70 évvel, s ma már annyira rozoga, hogy közveszélyessége folytán a rendőrség a hitközséget utasította, gondoskodjék legrövidebb idő alatt új templom építéséről, mivel a régi templom használatát betiltani lesz kénytelen. A kis egyház fiatal papja Szász János lelkész most belügyminiszteri engedéllyel gyűjt az egész országban templomépítés céljaira. Kértére elvállaltuk adományok gyűjtését.
Tudjuk, hogy közönségünk áldozatkészsége sok oldalról igénybe van véve; itt azonban oly segélykiáltásról van szó, melyet meghallani valláskülönbség nélkül magyar nemzeti érdek. Kérjük azért városunk lakosságát: adakozzék e nemzeti czél érdekében. Adományokat elfogad és nyilvánosan nyugtáz szerkesztőségünk, továbbá a »Vásárhely és Vidéke« szerkesztősége.
1908
Kecskeméti Friss Újság, 1901-12-05/240. szám. A bukovinai csángó magyarok.
A napokban itt járt nálunk Szász János andrásfalvi (Bukovina) ev. ref. lelkész, ki az andrásfalvi református paplak és templom felépítésére gyűjtésen fáradozott. Hazafias kötelességet vélünk teljesíteni akkor, midőn Kecskemét város közönségét felhívjuk e helyről, hogy a messze idegenbe elszakadt magyar testvéreinket nemes munkájukban filléreikkel támogassák. Beékelve az a maroknyi nép az oláhság tengerébe, valóban Isten csudájának látszik, hogy nemzeti jellegét megtartotta és hogy megtartotta, ez fáradhatatlan lelkészének köszönhető, aki most is közöttünk, magyar testvérei között járt, hogy könyörületre indítson bennünket hívei iránt. Felhívjuk tehát a könyörületes szíveket, hogy adományaikkal segítsék támogatni az ifjú lelkészt nemes szándékában, hogy a magyarság védbástyája, a ref. templom és paplak andrásfalvi testvéreinknél minél hamarabb felépülhessen. A nemes célra szánt adományokat kérjük szerkesztőségünkhöz vagy az ev. ref. egyház pénztári hivatalába küldeni. Az adományokat nyilvánosan nyugtázzuk.
.
Békés, 1901-12-08 / 49. szám. Adakozásra felhívás.
Messze távolból jött férfi járt Gyulán a napokban, Bukovinából, az andrás-falvi ev. ref. lelkész Szász János, azért jött, hogy „kérelemmel forduljon azon szívekhez, melyek meg tudják és meg akarják érteni a szent könyv azon parancsolatát:
„A jótéteményekben meg ne restüljetek!“
A messze távolban 371 lelket számláló ev. v ref. egyház 70 éves rozoga fatemploma helyett, a templomot óhajt építeni Isten dicsőségére. De önerejéből erre képtelen s ugyanazért a nagyméltóságú minisztériumtól nyert engedély folytán, azon kéredelemmel járul a nemes telkekhez, hogy szíves adományaikkal segítsék elő a szent czélt.
Adományokat elfogad s rendeltetés helyére juttat e lap szerkesztősége. De egyenesen Andrásfalvára (Bukovina) u. p. Radautz. Szász János ev. ref. lelkészhez is küldhetők.
.
Ceglédi Újság, 1901 08/49. szám. Testvéreinkért.
Részvét embertársaink iránt, könyörületesség szűkölködő testvéreinkkel szemben, áldozatkészség felebarátaink érdekében: az embernek veleszületett, jellemző és szép tulajdonságai Ezek az érzések azok, melyek a szeretet hatalma által áthatva az emberi szívet, annyi száz meg száz jótékony intézményt teremtettek már meg, s amelyek morálishatásuknál fogva fenntartják az embererkölcsi társadalmát. Részvét, könyörületesség és áldozatkészség voltak hatalmas rugói évezredeken keresztül mindama megindított mozgalmaknak, melyeknek célja a nyomorban vagy elhagyatottságban szenvedő ember felsegélése volt. Midőn a közöny, részvétlenség fogta el az emberi szívet, vagy a nyomor ütötte fel tanyáját a társadalomban, az érző és nemesért, jóért lelkesedni tudóemberi szívvolt mindig az orvosszer, a balzsam, mely begyógyította a sajogó sebet.
Hogy a részvétet, a könyörületességet és áldozatkészséget bennünk is ceglédiekben, de különösebben mint magyar hazafiakban felkeltse, a múlt héten járt nálunk egy Bukovinában lakó honfitársunk, Szász János andrásfalvai református lelkész, hogy magyar földön lakótestvéreit felkeresve, s a nemes cél előmozdítása érdekében a szíveket könyörületességre indítva, adományokat gyűjtsön az andrásfalvi ev. ref. templom és parokhia felépítésére.
A cél, mely felé az ifjú lelkész törekedik, már önmagában is igen szép és nemes. De még szebb és fontosabb jelleget kölcsönöz neki az a körülmény, hogy az ifjú lelkész ügybírósága fontos nemzeti missiót is képvisel. Mert néhány ezer magyar testvérünk, kik a szeretett hazaföldjén kívül, Bukovinában kénytelenek életüket leélni, idegen nemzetiségek közé beékelve, azoknak túlnyomó hatalma ellen küszködve, féltett kincseket, az édesanyanyelvet nem akarják feláldozni a túlnyomó hatalommal szemben. Ehhez ragaszkodnak hévvel, vágygyal, nehézviszonyaik közepette is szent lelkesedéssel, mert teljes tudatában vannak annak, hogy ha egyszer anyanyelvüket elveszítik, elvesztik egyúttal magyar nemzeti jellegüket is, és beolvadnak a körülfekvő oláhság mindent magába egyesítő és assimiláló tengerébe.
Az anyanyelvet és nemzeti érzést pedig idegenbe szakadt testvéreink közt egyedül a református templom és iskola hírdeti, ezek azok a világító tornyok, melyek még hintik szerte-széjjel fénysugaraikat, és amelyek éleszthetik és ébren tartják a magyar nemzeti öntudatot.
Nemes bizalommal fordulunk ezért Cegléd város hazafias közönségéhez, mely már annyiszor adta jelét annak, hogy a nemes és szent ügy iránt való fellelkesülésében minő szép tetteket tud felmutatni a múltból, és milyen szép eredményeket tud felmutatni majd a jövőben. Hiszen mi, kik édes anyanyelvünk csengését szüntelen halljuk, és magyar nemzeti jellegünk teljes birtokának tudatában vagyunk és semmi idegen elemmel annak megvédése érdekében harcot nem folytatunk, nem is tudjuk elképzelni, hogy mily drága nyelv az anyanyelv és nemzeti önérzet azoknak, kik távol a nemzet testétől idegen hatalom és elemek túlkapásai ellenében folyton harcban állva élvezhetik azt. És hogy ez a drága kincs az édes anyanyelv, s általa a nemzeti öntudat Bukovinában lakó csángó-magyar testvéreinkben továbbra is fennmaradjon, az rajtunk, e haza földén lakó magyarokon áll. Mert a templom és parokhia, melyek eddig a magyar nemzeti érzés ébrentartói voltak, roskadozó félben, pusztulásban vannak. A szegénységben élő nép nem képes arra, hogy helyette újat építhessen önerejéből. Magyarországon lakó testvéreikhez fordulnak tehát, hogy céljuk elérésében, a templom és paplak felépítésében kegyes adományaikkal támogassák. Minden fillér, melyet e szent célra áldozunk, megannyi alapkő, a melyben csángó magyar testvéreink anyanyelvének és nemzeti öntudatának temploma felépül.
A nemes ügy, a szent cél előmozdítása érdekében buzduljunk fel tehát mi is, Cegléd város hazafias közönsége, és mutassuk meg, hogy ott, hol magyar hazafiságunk és nemzeti érzésünk megvédéséről van szó, áldozatkészségünkre mindig számíthatnak. Hozza el tallérját a gazdag, s fillérjével támogassa a szent ügyet a szegény, mindketten tudván, hogy nemes tettükkel egy ügy előmozdításán fáradoznak. A fösvénység halmai szádjának alá ez ügynek előmozdításánál, a szűkkeblűségnek völgyei pedig emelkedjenek fel, hogy minden ember, ki hazafi és magyar, egy szívvel lélekkel az ügy jól felfogott érdekében hozza meg áldozatát, s kegyes adományával hasson oda, hogy külföldön élő magyar testvéreinknek vágya, óhaja minél előbb teljesüljön, s új templomukban áldhassák és dicsérhessék a magyarok Istenét.
Balogh Gyula.
Sárospataki Lapok, 1901-12-30/52. szám.
Adjunk templomot a bukovinai csángó magyar reformátusoknak!
Bukovinából csángó református testvéreink közül az andrásfalvi egyház lelkésze e szegény és kicsiny, mindössze 371 lelket számláló gyülekezet templom építésére Magyarországon belügyminiszteri engedéllyel (103869. sz.) könyöradományokat gyűjt. Az a szent ügy, melyet Ő képvisel felekezeti, de egyszersmind nemzeti ügy, kétszeres mértékben méltó tehát arra, hogy minden magyar és minden református, főként pedig minden magyar református ember támogatásában részesüljön.
Ha már Magyarország — fájdalom — nem hozhatja meg számkivetett véreinknek s bennök a magyar nemzetnek is azt az áldozatot, hogy őket az idegenből, osztrák földről hazatelepítse; ezt az erős székelyfajt, mely nemzetiségéhez bámulatos szívós kitartással ragaszkodik, megteszi a magyar társadalom legalább azt, hogy biztosítja magyarságuk életgyökerét: az egyházat, a templomot. A bukovinai csángók adták e hazának 1883—84-ben Hertelendyfalvát, Székelykevét, Sándoregyházát, a dévai telepet s azóta ismét úgy megszaporodtak, hogy képesek újabb rajokat bocsátani az édes anyának, e hazának rendelkezésére, erősítésére. Ennek a magyarságnak, ennek az erős nemzeti érzületnek az istápolója, a lelke az iskola és a templom és természetszerűleg elsősorban a református templom. Ez pedig a magyar társadalomnak eddig mindig elfeledett mostoha gyermeke volt. Míg a róm. kath. csángóknak mindenütt: Andrásfalván, Hadikfalván, Istensegítsen, Józseffalván tetemes 170000 forint költséggel társadalmi úton önkénytes adakozásból díszes templomot építettünk, addig a számszerint is kisebbségben levő reformátusokat teljesen magukra hagytak abban a szép és szent, de nagyon nehéz küzdelemben, melyet egyházuk és iskolájuk, vagyis ami egyet jelent, magyarságuk megtartásáért a kolóniák megalakulása óta nemes kitartással, lángoló lelkesedéssel és odaadó hűséggel önzetlenül vívtak és vívnak. Lelkészük megmutatta nekünk is azt a templomot, melyet azelőtt 70 évvel fából, zsindelyezett falakkal építettek és a mely már annyira megrongált, alapjában elkorhadt, falaiban szétrepedezett, hogy a politikai hatóság bezárással fenyegetőzik, mert félő, hogy istentisztelet idején egyszer csak összeomlik.
Az a hatvan család, melynek átlag alig van egyede 3—4 hold földnél és egy sereg apró magyarnál, soha sem építhet, a maga erején templomot, hiszen egyház és iskola fenntartásra most is 5—6 frtot fizet, pedig a pap évi fizetése 50, a tanítóé 32 forint.
Templom nélkül maradjon hát ez a maroknyi magyarság vagy azt várjuk, hogy a német könyörüljön meg rajta? Nem szabad kiállítanunk magunkról azt a szegénységi bizonyítványt, hogy az egyetemes magyar társadalom áldozatkészsége nem képes, vagy talán nem akar nemzeti jutalomképen andrásfalvi testvéreinknek egy szerény, de állandó jellegű templomot építeni, hogy abban tovább is magyar szívből magyar nyelven imádhassák a magyarok Istenét. Emeljünk kalapot az érdem előtt! A nemzeti hűséget jutalmazza meg a magyar nemzet! Nyissuk meg szívünket, erszényünket, siessünk segítségükre derék csángóinknak, hogy azt a nemes harcot, melyet eddig oly szépen, annyi kitartással, oly megható hűséggel folytattak hitükért, vallásukért, magyarságukért, folytassák ezután is becsülettel, küzdjenek rendületlenül, maradjanak magyarok és szeressék e hazát? Adományokat e nemes célra szívesen elfogad közvetít és készséggel nyugtáz e lap szerkesztője. Szász János, ev. ref lelkész.
.
Kecskeméti Friss Újság, 1902-01-07/5. szám. Adakozás.
Bukovinában lévő andrásfalvi evang ref. egyház templomépítésére adakoztak: dr. Nyirády László 10 kor., Kis József 1 kor., dr. Kovács Pál 2 kor., dr. Szigethy Lehel 1 kor., dr. Jászi Viktor 2 kor., Mészáros János lelkész 5 kor., Özv. M. Kis Józsefné 2 kor., Ungi János és neje 5 kor., a dec. 15-iki templomi perselypénz 35,43 kor., dr. Szeless József 3 kor., id. Héjjas József 2 kor., id. Poor Mihály algondnok 3 kor. Összesen: 71 kor. 43 fillér.
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902-02-09/6. szám
A főváros adománya. A fővárosi tanács, a Bukovinában levő Andrásfalva magyar ref. egyházközségének, temploma építésére 50 korona segélyt szavazott meg.
.
Magyar Polgár, 1902-02-25/46. szám. Az andrásfalvi templom.
A bukovinai andrásfalvi csángómagyar református egyház Magyarország társadalmához kérelemmel fordul, hogy a társadalom enyhítsen nyomorán. Bajukat így írják le: Egyházközségünk az 1883 – 4-diki hazatelepítés következtében 1000 lélekről 378-ra szállott. E maroknyi sereg templomot és iskolát, papot és tanítót tart.
A papnak év fizetése 100 korona, tanítójáé 64 korona és 10 hold föld haszonélvezete. A templom maga is düledező, minden pillanatban összeomlással fenyeget. A hívek nem tudják a templomot felépíteni, hisz az egyházi adót is alig bírják fizetni Azért fordulnak a magyar társadalomhoz, hogy filléreivel tegye lehetővé a templom felépítését. Az adóhiányokat Andrásfalvára az ev. réf. egyház lelkészi hivatalának kell küldeni (Bukovinában 21 p. Radautz)
.
Hód-Mező-Vásárhely, 1902-03-02/18. szám. Adomány bukovinai véreinknek.
A Bukovina szélén eső Andrásfalva ref. templomának felépítéséhez a »Vásárhely és Vidéke« szerkesztőségénél adományoztak: Csókán Mihály, Szabó Pál 1—1 kor., Sajti János 20 fill., Bibó Lajos 80 fill.; ehhez járulván lapunk szerkesztőségének 2 kor. adománya, az 5 korona összeget nt. Szász János lelkész czimére postautalvány utján eljuttattuk.
.
Szabadság, 1902-03-11/59. szám. Csángó-magyarok kérelme.
Bukovinába szakadt testvéreink között talán az andrásfalviak vannak a legrosszabb körülmények között. Amellett, hogy szegények, nincsen templomuk sem, amely összetartaná és megtartaná őket a magyarság számára. Ezen a szomorú helyzeten templomépítéssel akarnak segíteni az andrásfalvi reformátusok, minthogy azonban pénzük nincsen, a magyar testvérekhez fordulnak segítségért. Lendületes hangú kérelmük ma érkezett meg a városhoz és a vármegyéhez. Arról is értesültünk már, hogy a vármegye nem fogja be a fülét csángótestvéreink kérelme előtt, ami nemes és követendő példa. Nem hisszük, hogy a város egyszerűen napirendre tér a kérelem előtt, mert nem tarthatja magát olyan nagyon szegénynek, hogy egynéhány forinttal ne igyekeznék távollevő testvéreinket a magyarságnak megmenteni.
.
Baranyavármegye Hivatalos Lapja, 1902-03-23/12. szám. Fölhívás!
A bukovinai andrásfalvi csángómagyar református egyház kérelme Magyarország társadalmához. Magyarok és reformátusok vagyunk! Tegyetek jót mindenkivel kiváltképpen a mi hitünk cselédeivel! Magyar a magyarral, református a reformátussal! Gyengék vagyunk! Hordozzátok erőtlenségeinket! Éhezünk és szomjúhozunk ... az örök élet beszéde után; hajléktalanok vagyunk — nincsen Istennek szentelt hajlékunk! Elégítsetek meg, fogadjatok be, adjatok hajlékot, építsetek templomot nekünk — számkivetetteknek!
Lássátok, hogy megérdemeljük-e?
Egyházközségünk 1780—90-ben őseinknek Oláhországból (ahová javarészint a székelyföldről a katonasor vagy a szegénység elől szöktek át) idetelepíttetése alkalmával tömörült az 1883—4-iki hazatelepíttetés következtében 1000 lélekről 378-ra szállott. E maroknyi sereg templomot és iskolát, papot és tanítót tart. Pedig nagyon szegény: családonként alig van 2—3 hold földbirtoka, javarésze fuvaros és napszámos. Papjának évi fizetése 100 korona, tanítójáé 64 korona és 20, illetőleg 10 hold föld haszonélvezete. A rendes évi kiadások fedezésére mégis a legszegényebb család is 8—12 korona egyházi adót fizet, vagyis az állami adó 250—300 %-át. A múlt évben a már évek óta lakhatatlan papi lakás helyébe 7000 korona költséggel új parochiát építettünk a hívek fejenként 520 korona adóértéket fizettek s mégis 2000 korona adósság terhe nyomja vállainkat. Templomunk 1834-ben fából épült zsindelylyel kevert falakkal, egy rendes kútgémnél nem magasabb tornyocskával; ma már oly rozoga és düledező állapotban van, hogy a kerületi kapitányság ismételten bezáratásával fenyegetett. Templomépítési alapunk 1030 keservesen gyűjtött korona, 2 rendbeli kolduló hadjárat eredménye — Magyarországon.
Vannak Bukovinában katholikus testvéregyházak is: Andrásfalván, Hadikfalván, Józseffalván és Istensegítsen 2500—3000 lélekkel. Papjaikat az osztrák állam fizeti, iskoláikat ennek adták át, tanítóik állami hivatalnokok 1000 korona minimumfizetéssel, fokozatokkal, pótlékok- és remuneratiókkal, nyugdíj igénynyel stb. A katholikus hívek semminemű egyházi terhet nem hordoznak. Magyarország társadalma pedig felekezeti különbség nélkül fölkarolta ez egyházak ügyeit és már régen épített mindenütt és pedig 38—100.000 korona költséggel templomokat. Papjaik és tanítóik fizetéséről a Magyarországi püspöki kar készséggel gondoskodik, sőt e tekintetben Budapest székesfőváros segítségét is ismételten és tetemes mértékben élvezték, amely a millenium esztendejében a bukovinai tanítók segélyezésére 20.000 koronás alapítványt is tett.
A fajszeretetre magasztos megnyilatkozása előtt kalapot emelünk. Ámde annál élénkebb panaszos följajdulásunk, hogy részvétre, segedelemre Magyarországon csak éppen mi nem találunk, hogy a mi kicsiny és szegény egyházunk hazánknak, nemzetünknek mindeddig eltaszított mostohája volt. Hiszen igaz, hogy mi is segíthetnénk magunkon: átadhatnék iskolánkat az osztrák államnak és terhünk felényire szállana. De mi nem akarjuk, hogyha magyar pályázó nem akad esetleg német vagy oláh tanítót adjon nyakunkra az állam. Azt akarjuk, hogy ha ezt teszi majd a neki átengedett katholikus iskolában, ha német, lengyel vagy cseh papokat nevez ki magyarok hiányában a lembergi érseki szék, (amint van már reá eset) a mi egyházunk és iskolánk legyen a magyarságnak védbástyája, mentsvára.
A bukovinai magyarság Magyarországra nézve nincsen elveszve, amint azt némelyek hiszik és állítják. És ha el volna veszve, bizony nem az ő hibája volna. De nincsen elveszve. Mutatja azt az 1883—84-ben bukovinai csángó-magyarokból Pancsova vidékén alakult Hertelendyfalva, (egyházunk gyermeke) Sándoregyháza, Székelykeve és a dévai telep. Azóta annyira megszaporodtunk, hogy újabb rajokat bocsáthatnánk az édes anya, magyar hazánk rendelkezésére. És a bukovinai magyarság közül ott, ahol zárt községekké tömörültek, egy század leforgása alatt csak egy is el nem veszett, sőt a közéje települt német és oláh elemet absorbeálta. (Poronczuk, Szimczuk, Ursulán, Gaschler, Schmidt magyar családok.)
Lehet még Magyarországnak szüksége edzett és erős nemzetiségéhez bámulatosan szívós kitartással és megható hűséggel ragaszkodó csángó-magyar fajra, mely a statisztika utolsó decenniumának adataiból következtetve 35 év alatt magát megkétszerezi.
Nem kérünk Magyarországtól segítséget papunknak, tanítónknak, pedig ők is csak segélyek által biztosítanak maguknak igen szerény exisztenciát. A fajszeretet és a lelkesedés hivatásuk iránt könnyűvé teszik a nélkülözést, az élet gondjának súlyát. Csak arra kérjük Magyarország társadalmát, hogy segítsen biztosítanunk magyarságunk létfeltételét, életgyökerét, adjon nekünk templomot, hadd imádhassuk tovább is magyar nyelven, magyar szívből a magyarok megtartó istenét, hadd enyhüljön ezáltal is az a keserűség, az a fájdalom, melyet a magyar hazájától távol, a haza határán túl, mindenütt e nagy világon, életének minden pillanatában szenved.
Áldozzon Magyarország társadalma is külmissióra. Itt van a bukovinai magyar, lételéért hihetetlen küzdelmeket folytató református egyház. Ennek segélyezése a legszebb, legnemesebb nemzeti missió is.
Az adományokat az andrásfalvi ev. ref. egyház presbyteriuma, vagy lelkész hivatala czimére kérjük. (Bukovinában, 21. p. Radnutz.)
Az evang. reform. egyház presbitériuma, Andrásfalván, 1902. február hó 1-én.
Szász János lelkész. Fejér Samu, presbyter. Lőcsey József, presbyter. Balogh János, kurátor, Ömböli Lajos, presbyter, Getze Lajos, presbyter, Katona István, presbyter.
.
Budapesti Napló, 1902. ápr. 21. Az andrásfalvi csángók kérelme.
A bukovinai andrásfalvi csángó-magyar református egyház lelkes hangú felhívásban fordul Magyarország társadalmához, adakozást kérve, hogy magának templomot építhessen. Esdeklő szózatában élénk színekkel vázolja a kis egyházközség nyomasztó anyagi helyzetét.
„Templomunk, úgymond 1834-ben fából épült, zsindellyel bevont falakkal, egy rendes kútgémnél nem magasabb tornyocskával, ma már oly rozoga és düledező állapotban van, hogy a kerületi kapitány ismételten bezáratásával fenyegetett. Templomépítési alapja 1030 keservesen gyűjtött korona, kétrendbeli kolduló hadjárat eredménye Magyarországon."
Aztán szembe állítja az egyház presbitériuma a református csángók helyzetét a katholikus bukoviniai magyarokéval, akik semminemű egyházi terhet nem hordoznak, mert Magyarországon úgy a társadalom, mint a püspöki kar felkarolta ügyüket, csak az andrásfalvi református egyház volt mindeddig hazánknak eltaszított mostohája. A kérelem így végződik: Nem kérünk Magyarországtól segítséget papunknak, tanítónknak, pedig ők is csak segélyek által biztosítanak maguknak igen szerény exisztenciát. A fajszeretet és a lelkesedés hivatásuk iránt könnyűvé teszik a nélkülözést, az élet gondjának súlyát. Csak arra kérjük Magyarország társadalmát, hogy segítsen biztosítanunk magyarságunk létfeltételét, életgyökerét, adjon nekünk templomot, hadd imádhassuk tovább is magyar nyelven, magyar szívből a magyarok megtartó istenét, hadd enyhüljön ezáltal is az a keserűség, az a fájdalom, melyet a magyar hazájától távol, a haza határán túl, mindenütt e nagyvilágon, életének minden pillanatában szenved. Áldozzon Magyarország társadalma is külmisszióra. Itt van a bukovinai magyar, lételéért hihetetlen küzdelmeket folytató református egyház. Ennek segélyezése a legszebb, legnemesebb nemzeti misszió is. Az adományokat az andrásfalvi ev. ref. egyház presbitériuma, vagy lelkészi hivatala címére kérjük. (Bukovinában. 21. p. Radantz.)
.
Pesti Hírlap, 1905-07-23/202. szám.
A nemzeti küzdelem általánossága mellett bizonyít, hogy már külföldi véreink is részt vesznekbenne, így Bukovinába elszármazott csángó testvéreink imával fordulnak a magyarok istenéhez, hogyne hagyja el most se hazánkat s vigye győzelemre alkotmányvédő harcunkat. Szabó László, bukovinai református lelkész mondott vasárnap ily értelemben imát, amelynek igaz magyarságáról tanúskodó befejező részében így fohászkodik:
— És a Te erős kezeddel sújtsd azokat, kik a felszentelt hely, Magyarország ellen és annak vérrel biztosított alkotmánya ellen törnek. Ne engedd, hogy hatalmasak legyenek, ne engedd, hogy a mi anyaföldünkön, — mely egykor nekünk az idegenbe szakadt véreknek sírunk is lesz — más uralkodjék, mint a magyar! Mi Atyánk! Mindenek atyja! Erősítsd meg, acélozd meg azok elméjét, szívét, akik a haza alkotmányát védik, óvd őket minden bajtól, hogy szembeszállhassanak a nemzet nagyharcában az ellenséggel. Hogy végigvívhassák azt a csatát, melyet a te választott fiad, a magyarok vezére, Kossuth Lajos kezdett meg!
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905-07-09/28. szám.
NEKROLOG, 1829—1905.
Folkusfalvi és Tomkaházi Tomka Károly hertelendyfalvai ref. lelkész 1829. január 11-én Tomka Mátyás (Gosztonyi tábornok tiszttartója) és Plachy Karolina szüleitől vette származását, Tápió-Szent-Mártonban. Édesatyját már 4 éves korában elveszítette. Elemi iskoláit Aszódon, középiskolai tanulmányait Szarvason és Pozsonyban végezte el. Kossuth Lajos gyújtó szavától lelkesülve, mint 19 éves ifjú, a honvédek közé állott s Bem táborához osztatott be. Mint bátor katona Medgyesnél és Piskinél tüntette ki magát vitézségével. E vesztett csata után Nagy-Szebenbe, majd Segesvárra vonulva, Czecz tábornok a bátor ifjút, aki nemcsak harczolt, de költeményei elszavalásával lelkesített is táborában, adjutánsává nevezte ki. E kitüntetést azonban nem sokáig viselhette, mert az oroszok által körülvéve, Nagy-Váradra hurczoltatott többedmagával. Egy véletlen folytán fogságából megmenekülvén, hosszas barangolás után a biharpüspöki református lelkész segítségével tért vissza a szülei házhoz. Szeretett édesanyjának azonban már csak szomorú fejfáját ölelhette meg.
Mint teljesen árva, magára hagyatott ifjú, a szabadságharcz lezajlása után Farmosra ment tanítónak, majd rövid idő múlva Czeglédre, hol egy évig oly meglepő sikerrel tanítóskodott, hogy kitűnő módszerét mai napig is emlegetik. 1851-ben Debreczenben a theologiára iratkozott be s 1854-ben, mint végzett lelkész egy alföldi egyház káplánjává lett. Három hónapi segédlelkészkedés után Pankotára választatott rendes lelkésznek; 1861-ben pedig Boros-Sebesre. Mindkét egyház szervezése, megerősítése körül nagy érdemeket szerzett. Pankotának templomot építtetett és az egyháznak Sulkovszky herczegtől 50 hold földet eszközölt ki. Boros-Sebest az elözönlő oláhság közepette is megtartotta a magyarságnak, s itt oly hatalmas magtárt alapított, hogy még mai napig is ez képezi alapját az egyház fenntartásának. 1868-ban Erdő-Gyorokra hivatott meg s ötévi buzgó működés után 1873-ban Bukarestbe (Románia) választatott el; két év múlva pedig Czelder Márton örökébe lépett, pitesti lelkipásztor lett s az erdélyi igazgatótanács a moldova-romániai magyar misszió vezetésével bízta meg.
Itt kezdődik életének küzdelmesebb része. 1878-ban mint lelkész Andrásfalvára (Bukovina) ment át, hol egy földhöz ragadt, mindenétől megfosztott, parányi területen megsokasodott népet talált rettenetes ínségben. E nép a csángó nép volt, amelyet Hadik András tábornok vezetett át Moldvából Bukovinába.
Lelkészi működését azzal kezdte meg, hogy az osztrák kormányhoz fordult, kérvén a lakosok számának megfelelő területet, hogy ne lennének kénytelenek az év nagy részét a moldovai pusztában, robotmunka mellett, úgy szólva semmi zsoldért eltölteni. Kérésével azonban a kormány elutasította. De emiatt még inkább fokozódott benne a sanyargatott nép felszabadításának gondolata. Ezen idő tájban foglalkozott a „Hon" czímű lapban Nagy György délvidéki kormánybiztos azzal az eszmével, hogy az Alsó-Duna mellékén nagy területet ármentesítvén, oda magyarosítás czéljából a moldovai csángókat telepíti le. Ezen üdvös tervet megragadva, Tisza Kálmán miniszterelnökhöz fordult az andrásfalvi lelkész s kérte, hogy első sorban a bukovinai csángók telepíttessenek be, mert a moldovaiaknak még van elég területük a megélhetésre. Ily módon eszközölte ki a bukovinai magyarok részére az elsőbbséget, mely végett két alkalommal volt 0 Felségénél kihallgatáson.
A telepítés 1883. év tavaszán megkezdődött, a midőn útnak indult a csángók csapata, herczeg Odescalchi Arthur vezetése alatt. Jöttek többen vonaton, némelyek szekéren, mások pedig gyalog, kinek ahogy módja és alkalma nyílt. Bezarándokoltak mintegy háromezren. Az utolsó csapat a református vallásúak zöme volt, kik gyarló anyagi viszonyaik folytán gyalog voltak kénytelenek megtenni az óriási utat, lelkipásztoruk atyai gondoskodása, bölcs kalauzolása mellett. Hogy mily lángoló szeretettel ragaszkodott a nagy lélek népéhez, abból is kitűnik, hogy vagyonát bujdosó hívei között megosztva, az útnak legnagyobb részét maga is gyalog tette meg, feláldozva úgy saját, mint családja kényelmét. Végre sok hányattatás után és sok intrika között 1884. május hó 6-án megérkeztek Hertelendyfalvára, daczára annak, hogy egyes tényezők mindent megtettek arra nézve, hogy a puritán jellemű lelkész híveinek egy részével kinn rekedjen. De népe hűséges ragaszkodásán minden ármány megtört. Azt azonban el kellett a buzgó pásztornak szenvednie, hogy gyülekezetétől 6 hónapi időtartamra eltiltatott. Felderült azonban csakhamar az igazság fényes napja, s kezébe vette ismét azt a pálczát, a mellyel annyi időn át oly jól, oly önfeláldozó készséggel kormányozott.
1884 október havában ismét megkezdte működését, híveitől nyert egy zsák kukoriczaliszt és öt kiló szalonna fizetéssel, így tengődött a mindenéből kifogyott, 10 tagból álló lelkész-család. De hála a gondviselésnek, nem sokáig érezte a megaláztatás ezen keserű perczeit, mert a véletlen Pancsovára juttatta Gromon Dezső kormánybiztost, ki értesülvén az ártatlan lelkészcsalád nyomorúságáról, befolyásánál fogva 1 frt 50 krajczár napi díj kiutalását rendelte el számára, így szenvedett a nemes lélek családjával együtt, de el nem csüggedt soha!
1885-ben rendes egyházzá alakult a hertelendyfalvaiak gyülekezete. Minden energiáját összeszedve, emberfeletti erővel küzdött, tett és munkált. Felemelte népét az elhagyatottságból, s meggyőzte a kételkedőket arról, hogy őt nem az önérdek, de népének boldogítása, hazánk iránti rajongó szeretete késztette ama nagy tett megvalósítására. Igen, mert érezte, hogy egy agyoncsigázott nép sorsa nyugszik vállán, ezért lázas munkásságban töltötte nappalait, éjszakáit, úgyannyira, hogy a kimerült, gyenge testnek alig maradt pihenésre egy kevés ideje.
Ily buzgó tevékenység mellett mégsem akadt akkori nagyjaink közül csak egy is, ki elismeréssel adózott volna a puritán jellemű embernek. Sőt mi több, gróf Ráday Gedeon is így nyilatkozott az ármánykodók hamis vádjára: „Talpig vasba kellene veretni azt a lelkészt, ki népét ilyenségbe döntötte!" De telt, múlt az idő. Évek során át elkövetkezett az 1900-ik esztendő, a midőn már az 1880-as években még hatalmas erdők borította terület helyén pedáns renddel épült, ritka szépségű község feküdt. Minden jólétről, boldogságról tett tanúbizonyságot. Voltak szépiskolái, óvodája, jegyzője stb. Mindezek megteremtője nem más, mint a lelkész vala.
Történt pedig, hogy ugyanazon évben gróf Ráday Gedeon, mint egyházmegyei gondnok, látogatást tett az egyházaknál, útba ejtvén Hertelendyfalvát is. Megérkezésekor épp az imaházból jöttek ki a hívek, —körülfogván egy magas, szikár, ősz, tiszteletes alakot, ki hozzájuk még az úton is buzdító beszédet intézett. Ráday gróf óriási meglepetését elpalástolni nem volt képes (mert azon időben, mikor ő ott járt, erdő volt még a község helyén). Utat nyitott magának a gyülekezet között s ezen szavakkal közeledett az agg lelkipásztorhoz: „Tiszteletes atyám! Nem vagyok arra méltó, hogy megcsókoljam. Most látom, hogy akiknek hittem, azok álnokok voltak!" S erre oda lépett a lelkészhez és megcsókolta. Majd pedig a nép felé fordulva így szólt: „Büszkék lehetnek lelkészükre, mert országunknak nincs több ilyen önfeláldozó, buzgó lelkésze!"
1902-ben gyönyörű templomot és parókhiát építtetett, 51,000 korona államköltségen. A templom berendezését azonban, a harangokkal együtt, az ő általa összegyűjtött szíves adakozásokból állíttatta elő. Végre valahára megérhette, hogy 1903-ban remek alkotású templomban dicsérhette azt a hatalmas Urat, aki őt oly számtalan veszélyben megóvta és megtartotta népének.
A hátralevő pár évet csendes munkálódás közepette töltvén, naponként meglátogatta az iskolákat, hogy személyesen győződhessék meg a tanítás színvonaláról, annak szelleméről, s mély belátással tanácsolt s hatályosan intézkedett községi ügyekben is.
Kitüntetésre életében soha nem vágyott, sőt ha valaki elismeréssel nyilatkozott is előtte valamely nagyobb tettéről, igyekezett az érdemet magáról elhárítani. Így történt meg az is, hogy 50 éves lelkészi működését sem engedte megünnepelni.
Mint nagytudású, képzett lelkész, kitűnően megállta helyét mindenkor. Kiváló szónoki tehetségével hevített, buzdított, tanított mindeneket. Az irodalom terén is jelentékeny részt vett. Bár kötetekre menő munkákat összegyűjtve nem adott ki, de mindenesetre sok kötetet tenne ki írói tevékenységének eredménye. Régebben Jókai Mór lapjának volt állandó tudósítója, majd később a „Hon"-nak, s más politikai lapjainknak. Ezenkívül sokra megy prédikáczióinak száma, amelyeket vagy túlszerénysége vagy gyenge anyagi viszonya miatt nem adott nyilvánosság elé.
Utolsó prédikáczióját húsvétkor tartotta. Ez idő óta gyengélkedett. Halálát megelőző vasárnapon meglátogatták hívei betegágyában s azoktól e szavakkal vett érzékeny búcsút: „Reátok gondolok halálom óráján is. Az egymást szerető lelkek nem hagyják el egymást soha!"
Családi életéről is illő megemlékeznünk, annyival is inkább, mert mintaéletet élt. Erdőgyoroki lelkészkedése idejében (1868.) lépett házasságra Kovách Karolinával, Kovách Károly kecskeméti birtokos leányával, ki igaz, hűséges segítő társa, sanyargatott helyzetében vigasztalója, gyengeségében odaadó ápolója volt mindvégig. Házasságukból született 6 fiú és 4 leány, kiknek neveltetése, taníttatása — oly szerény fizetésből — bizony nagy gondot okozott a családfőnek. Azonban az apai sok gond, fáradság jutalmát is megérhette, mert gyermekei nagy részét szárnyukra bocsáthatta, ugyanis: Gizella áll. óvónő Bodófalván; Károly lelkész Angyaloson (Szathmári); Kálmán áll. kántor-tanító Hertelendyfalván; Irma óvónő Igazfalván; Viktor most végezte a jogot Kecskeméten; Bertalan felsőbb gimnazista Sárospatakon, Vilma férjnél van; Miklós és László alsó osztályú gimnazisták; Sarolta szülei háznál van még.
A jó férjet, a gondos, szerető atyát utolsó harczában is kedves családja vette körül. Amilyen viharos volt élete, ép oly csendes, fájdalom nélküli lett jobb hazába átköltözése. Tudta, érezte közeli végét, mert halálát megelőzőleg pár nappal maga mondta: „Csak egy lehelet és lelkem elrepül!" És valóban csendes, fájdalom nélküli volt lelkének a földtől megválása. Szerető hitvese karjai közt csukódtak a halál álmára szemei, június 20-án.
Gyülekezete a múlt hónap 22-én méltó temetést rendezett hőn szeretett atyjának, a felejthetetlen emlékű lelkészének. Az a rengeteg nép, mely utolsó végtisztességtételén megjelent, valláskülönbség nélkül, úgy a községből, mint Pancsováról és a vidékéről, eléggé bebizonyította az elhunyt lelkész iránti őszinte, igaz szeretetet. Temetésén részt vettek nemcsak a közeli evangélikus lelkészek, de többen voltak r. katholikus lelkészek is, akik a megboldogultnak nagy tisztelői voltak.
A parókhián, a gyászének elhangzása után Gacsal János torontál-vásárhelyi lelkész mondott rövid imát; a templomban Szalay József nagybecskereki lelkész beszélt az elhunyt küzdelem teljes életéről, lelkészi érdemeiről; a temetőben pedig Fa István pancsovai lelkész mondott Isten hozzádot.
Legyen áldott emlékezete közöttünk! Ifj. Györe Dániel.
Budapesti Hírlap, 1908. július 12. Az andrásfalvi csángók temploma.
Andrásfalváról, Bukovinából írják nekünk: Az itteni csángó magyar református egyház fából, épült százados templomát annyira megviselte az idő, hogy az osztrák kerületi kapitányság már két évvel ezelőtt bezáratta, mert attól lehetett tartani, hogy beomlik. A szegény egyház új templomot épített 8438 korona adóssággal, amelyre évenként ezer koronát kellene törleszteni, de az andrásfalvi csángók, valamennyien néhány holdas szegény gazdák már eddig is az állami adó 150—200 százalékának megfelelő összeget áldoznak az iskola és egyház föntartására, úgyhogy ezt az újabb megterhelést alig bírják. Pedig az új templomnak, amely október végéig készül el teljesen, még nincsen harangja, se orgonája, se szószéke, sőt úrasztali takarója, keresztelő és úrvacsorai készlete sincsen. Ezért a magyar közönséghez folyamodnak az andrásfalvi csángók, hogy templomukba harangot és orgonát szerezhessenek. Különösen pedig kérik a magyar hölgyeket, hogy ékesítsék föl templomukat, vallásuknak és magyarságuknak várát és erősségét.
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908-10-25/43. szám. Templomszentelés Bukovinában.
A Bukovinában fekvő Andrásfalva magyar ref. hívei templomot emeltek, a mely f. hó 31-én fog felszenteltetni magasztos valláserkölcsi és hazafias rendeltetésére. A felszentelést Kenessey Béla erdélyi püspök maga fogja végezni. A püspököt e nemes missziói útjára Nagy Károly egyházkerületi főjegyző, Fehérváry Jenő és Muzsnay Károly esperesek, Menyhárt Elek egyházmegyei főjegyző és Balázs József beszterczei lelkész fogják elkísérni.
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909-05-02/18. szám.
Az egyetemes konvent ülései. A bukovinai andrásfalvi egyházközség segélykérvényét nemlegesen intézik el.
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911-04-23/17. szám
Lelkész-választás. A dalnoki (Háromszékm.) ref. egyházközség Szász János andrásfalvai (Bukovina) lelkészt választotta meghívás útján lelkipásztorává.
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911-07-30/31. szám. Pályázati hirdetmény.
Az osztrák cs. kir. egyházi főtanácsnak Wienben, 1911. július 12-én 4182. sz. a. kelt megkeresése alapján pályázatot hirdetünk a Bukovinában fekvő andrásfalvi református egyházközség lelkészi állására.
A magyar nyelven is szerkeszthető pályázati kérvények az egyházi II. t.cz. 16. §-ában előírt szolgálati bizonyítvánnyal és lelkészi oklevéllel felszerelve, 1. évi augusztus 15-ig az alulírt elnökséghez (Budapest, VII., Abonyi u. 21. sz.) nyújtandók be.
Az állás betöltése az egyházközség általi választás útján történik. Megválasztásra csak oly pályázó számíthat, ki a német nyelvet legalább némileg bírja s aki magát a választás megerősítése után az osztrák állampolgárság megszerzésére kötelezi.
Az állás javadalma áll a lelkészlakban való szabad lakáson, a melléképületek használatán és egy szép gyümölcsöskerten kívül 100 K készpénzből az egyházközség pénztárából, 240 koronából a lelkészjavadalmi alap kamataiból, 103 koronából, a Bukovinszky-alapítványból, 22 hold szántóföld haszonélvezetéből és a szerény stólából. (Keresztelés minden keresztszülő-pártól 20 fill., esketésért 4 K, temetésért 14 éven aluli gyermek után 2 K, felnőttek temetéséért 4 K.)
Ezenkívül az eddigi lelkész évi 234 korona fizetéspótlékot húzott a Gusztáv Adolf-egyesülettől és évi 50—70 koronát a Walknitz alapítványból, amely járandóságokat az új lelkész is igen valószínűen meg fogja kapni. Végül az Oberkirchenrat a megválasztandó lelkészt az osztrák cs. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszternél évi 1200 állami fizetés kiegészítésre fogja ajánlani, mely összeg a lelkész érdemes tevékenységéhez és andrásfalvi szolgálatának idejéhez képest 2000 koronáig emelkedhetik.
Közelebbi felvilágosítások nyújtására a volt andrásfalvi lelkész, Szász János vállalkozott, ki jelenleg Dálnokon (Háromszék vm.) református lelkész.
Budapest, 1911 július 18. A református egyetemes konvent elnöksége:
Gr. Degenfeld József s. k., főgondnok, világi elnök,
Dr. Antal Gábor s. k., püspök, lelkészi elnök.
.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912-10-13/41. szám.
A vidéki összejövetelek közül időrendi sorban első Tomka Károly lelkész meghívására a torontálmegyei Hertelendyfalván letelepedett csángó hittestvéreink körében tartott összejövetel, amivel sikerült a helyi ellenséges viszonyok között elkedvtelenedett népet kitartásra és munkára buzdítani. E Bukovinából visszajött székely nép lelkiekben nem szűkölködik, ha templomjáró, a mellett takarékos és szorgalmas. De lanyha hatósági felügyelet mellett a gazdasági viszonyokban ismeretlenül állva, a nemzetiségi gyűlölködésnek és egyesek önző érdekeknek kitéve, már-már visszavándorlásra volt utalva. Személyes közbelépésünkre és a pancsovai Széchenyi Szövetség kezdeményezésére „Bérlő-Szövetkezet"-et alakítottak, hogy egyetértő akarattal léphessenek fel a támadásokkal szemben. Rövid idő alatt is már láthatóan fellendült a telepesek élete.
.
Magyarság. 1922. február 21. Bukovinából nem vándorolnak ki a csángók.
Kolozsvári tudósítónk jelenti: Nemrég több erdélyi lapban az a hír jelent meg, hogy a bukovinai csángók kivándorolnak Brazíliába. Valószínűleg onnan keletkezett ez a hír, hogy a földjüktől megfosztott hunyadmegyei csángó kistelepesek Amerikába készülnek. A bukovinaiak azonban nem mozdulnak, sőt egyik kolozsvári lapban erélyesen megcáfolják a hírt.
A levelet egyik községi bíró írta, aki előadja, hogy a bukovinai csángók közül 11.000 lélek római katolikus, 400 pedig Andrásfalván református. Saját erejükből mindenütt templomot, iskolát, lelkészt és tanítóttartanak fenn. A reformátusoknál 28 éve egy községbeli földmves végzi a tanítói teendőket a mindenkori lelkész felügyelete alatt. Most azonban közmunkával új iskolát építenek a régi rozoga helyett és felváltva fognak tanítani a gazdák. Az iskola tizenhárom hold földjét elvették ugyan földreform címén, de magyar áldozatkészségüket el nem vehetik.
.
Ellenzék, 1924. december 25. (kivonat). Bukarest karácsonya. A keresztény felekezetek első ízben ünnepelnek együtt.
…A református templomban Tőkés Ernő esperes fel fogja olvasni Nagy Károly püspöknek a hívekhez intézett levelét s be fog számolni arról az örvendetes eseményről, hogy a bukovinai Andrásfalvát a bukaresti esperességhez csatolták.
.
Ellenzék. 1934. október 19. PÜSPÖKI LÁTOGATÁS A BUKOVINAI REFORMÁTUSOKNÁL. Dr. Makkai Sándor ref. püspök meglátogatta bukovinai magyar református híveit. Az egyházfőt és kísérőit, Illés Gyula és Mester Mihály tanácsosokat Sándor József főgondnok és Tőkés Ernő esperes fogadta Radauti határában. Innen mentek Andrásfalvára, ahol a legkeletibb magyar református gyülekezet megújított szép templomában és százéves iskolájában fogadta a messziről jött testvéreket. A két napig tartó vizitációból, mely alatt a püspököt még soha nem látott, de elszigeteltségében is hű eklézsia a hitéhez és nyelvéhez való ragaszkodásának számos megható jelét adta, a vizsgálóbizottság most érkezett haza.
.
Ellenzék. 1934. október 20. Először láttak magyar püspököt az andrásfalvi magyar reformátusok. Makkai Sándor püspöki látogatása bukovinai híveinél. 150 esztendő viszontagságai a kis egyházközség életében. ANDRÁSFALVA. (Az Ellenzék tudósítójától.)
Kétszáz kilométernyire minden magyarlakta vidéktől, Bukovina szívében már százötven esztendeje él egy kis magyar sziget. Ma mintegy tizenegyezer lelket számlál s Radaucz környékén öt faluban elszórva lakik. Hadikfalva, Andrásfalva, Istensegíts, Fogadjisten és Józseffalva községek magyarjai a messze idegenben is őrzik nyelvüket, hagyományaikat. Minden lélek tudja közöttük a szájról-szájra adott történetet, hogy őseik a mádéfalvi veszedelem után a Tatros patakához menekültek s ott bujdostak, amíg a császár meg nem szánta s Hadik András híres tábornokával le nem telepíttette őket mai lakóhelyükre. A ma is magyarul beszélő öt különös falu között Andrásfalva a legkülönösebb. Mert míg a többiek színkatolikusok, addig az andrásfalvi háromezer magyar közül négyszázegynéhány valósággal kisebbséget képez a kisebbségben: református székelyek, a legkeletibb magyarok közt a legkeletibb reformátusok. A testvértelenség és elhagyatottság mindig nagy kísértő a beolvadásra, az andrásfalvi református gyülekezet mégis százötven évig érintetlenül tartotta meg legnagyobb lelki kincseit. Pedig Erdély felé magasak a hegyek és kevés bátorítás jutott át rajtuk a múltban az ottani testvérektől. A háború utánig hivatalosan a lembergi német evangélikus püspök alá tartozott, s ha az néha járt is náluk, bizony a prédikációkból nem sokat értettek. Százötven évig csak papjai és tanítói kapcsolták gyakran igen gyenge szálakkal az összmagyarsághoz s Makkai püspök mostani látogatásának, melyről az Ellenzék már megemlékezett, az az igazi nagy jelentősége, hogy ez az elszakadtságban élő gyülekezet először találkozott életében magyar kálvinista püspökkel, aki ma már az ő püspöke.
A bevonulás Andrásfalvára.
A püspök és kísérői, Illés Gyula és Mester Mihály tanácsosok hosszú és a Kárpátokban szakadatlanul ömlő eső miatt fáradtságos autóút után, szombat este érkeztek meg Radaucz város határába, ahol az óromániai egyházmegye főgondnoka, Sándor József szenátor, Tőkés Ernő esperes és Bognóczky Géza andrásfalvi református lelkész fogadták és fogadjisteni szállásukra, Kapri bárónak — kinek felesége kálvinista magyar asszony — kastélyába vezették a vendégeket. Innen érkezett másnap reggel a vizsgáló bizottság az ünnepi díszbe öltözött Andrásfalvára. Megható volt látni, hogyan élnek tovább ebben a messziségben a püspökfogadás ősi szokásai. A falu előtt felvirágozott lovakon bandérium várta s vezette be közrefogva az autót a templom előtt várakozó gyülekezet elé. A nem mindennapi látványra kigyűlt a falu, a hosszú út két oldalára. Ugyanazok az arcok, ugyanaz a tartás, ugyanolyan ruhák, s ha megszólalnak, ugyanúgy beszélnek, mint Csíkban vagy Háromszékén. Egy kis darab Székelyföld pár napi járóföldre Székelyföldtől. De egyéb örvendezni való is tárul a szem elé. A gyermekek nagy csapata seregli körül az autót: ezekben, a falukban van jövője a magyar fajnak.
Izsák kiásta atyjának kútjait.
Ilyen gyülekezet fogadja a szép vasárnapi napsütésben az első főpásztort, aki meglátogatta. Most az üdvözlő beszédek következtek. A református lelkész, majd az egyházmegye, a vármegye és a többi egyházak kiküldöttei üdvözölték a püspököt, végül pedig a falu nevében kenyeret és sót kínálva mondott istenhozottat a bíró. A délelőtti istentiszteleten, a gyönyörűen megújított és kifestett templomban arról beszélt az egyházfő, hogy valamiképp a Pusztában bujdosó Izsák felkereste és kiásta atyjának, Ábrahámnak betemetett kútjait és elnevezte őket a régi neveiken, s ahogy most az erdélyi reformátusok a testvéri szeretet és közeledés betemetett vagy elfeledett kútjait kiássák, úgy keresse meg lelkében az andrásfalvi gyülekezet is az élő hit vizét, amely a mi egyetlen megtartásunk.
A vizsgálat eredményeiről a bizottság a presbiteri gyűlésen számolt be. Az adatok mögött egy öntudatos komoly kálvinista életet élő gyülekezet képe bontakozott ki. Szorgalmason látogatják a templomot, jobban adakoznak, mint az erdélyi hívek, ebből a nagy távolságból is megemlékeznek a református kórházról és árvaházról, olvasnak és törődnek mindennel, ami az egyházra vonatkozik. Ennek az útnak a megtartására kérte a püspök az egybegyűlteket.
Másfél század története.
Délutánra újra a templomban jött össze a falu iskolaünnepélyre. Nagy Sándor bukaresti lelkész prédikációja után Bognóczky Géza ismertette az egyházközség történetét. Másfél évszázad alatt rengeteg viszontagságon esett keresztül Andrásfalva reformátussága. Elrekesztve a magyarságtól és koronként teljesen elfeledve, sorsa gyakran változó, de még így is csekélyszámú papjai és tanítói kötelességtudásától függött. Mikor egy-egy lelkipásztor meghalt vagy eltávozott, néha évekig nem jött senki utána s a munkát idegen, katolikus vagy evangélikus papok, sőt egyszerű földművesek végezték. De a tűz soha ki nem aludt. Az eklézsia virágzott s a múlt század közepén már ezer lelket táplált. Ekkor elfogta egy részüket a székelyeknek olyan ismeretes vágya a haza után, s valami hatszázan papostól, tanítóstól felkerekedtek, hogy hazatérjenek Magyarországra. Valahol a mai Jugoszláviában találtak új otthont s ott alapították Hertelendyfalvát. A csekélyszámú és vezető nélkül maradott andrásfalvi reformátusság ezt a vérveszteséget, csakúgy, mint a további kivándorlásokat és a háborút is, kiheverte. Új papjai, Kecskeméti Lajos és Szász János templomot és iskolát építettek s megmozgatták segítségért nemcsak a magyar, hanem még a külföldi protestánsokat is. Távozásuk után is támogatták volt híveiket. Így kapcsolódott be Andrásfalva a magyar reformátusság életébe és így magyarázható meg az is, ami eleinte csodálatosnak tűnt fel, hogy az úrasztali térítőn ez áll: „Készítette Nagy Julianna Debrecenben“. Ez a piros-arany bársonydarab a magyar kálvinizmus szívéből jött kézszorítás a távolban élő testvéreknek. Kedves rigmusokba szedve szavalta él ezután egy kislány az egyház történetét. Aztán Illés Gyula tanügyi előadó beszélt a felekezeti iskola fontosságáról.
A templom és az iskola az a két kar, amellyel az egyház magához öleli az övéit — mondotta. Amíg az andrásfalvi református magyarok nem hagyják ezt a két kart elsorvadni, igazi életet élhetnek az édesanya szemetének melegében. A püspök néhány szóban azt fűzte hozzá ezekhez, hogy iskola, és templom munkája csak félmunka, ha az anyák nem támogatják. Kérte a Nőszövetséget és az asszonyokat általában, hogy valósítsák meg egymás közt és családjaikban minden keresztyén munka alapfeltételét, az evangéliumi szeretetet.
Pósa Lajos Bukovinában
Este Sándor József főgondnok és Makkai püspök gyűjtötték össze a Férfiszövetséget s arról az erőről, mely az ilyen egyesüléseket összetartja s célról, amelyet kitűzhetnek, szóltak.
Másnap az iskolában tartott szemlét a bizottság. Tiszta, vidám, fehérre meszelt teremben fogadta a harsány „Isten hozta” a belépőt. Az aránylag kis lélekszámú egyházközségnek örvendetesen sok a tanköteles gyermeke, egészein megtöltik a szobát. Ádámról, Éváról és a teremtésről folyik a kérdezgetés, aztán olvasnak, írnak és számolnak a táblán. A versekre is sor kerül. Milyen magyar költőket ismertek? — kérdezi a püspök úr. Sugdosódás, lökdösődés után bátran kivágja az egyik: Pósa Lajost! — úgy ahogy minden iskolában minden gyermek szokta, elsőnek és legnagyobbnak s csak aztán következik Arany, megpendülnek, mikor arra kérik őket, hogy daloljanak valamit. Hogyne, hogyne. Izgalom, ide-oda röpködnek az ajánlatok, míg aztán rágyújtanak a régi gyermekdalra: „Debrecenbe kéne menni“. Egyházi ének és ima után jó hangulatban búcsúztak a látogatók, tudva azt, hogy bár iskolának, tanítónak, gyermekeknek egyaránt sok nehézséggel kell megküzdeniük, mégis csak magyar református jövő lesz belőlük.
A vizitáció hosszú műsorának végső pontja az óromániai egyházmegye lelkészeinek értekezlete volt, melyen az igehirdetés kérdéseit tárgyalták meg. Kevés kivétellel az egyházmegyéhez tartozó összes papok és feleségeik jelen voltak. Aki nem ismeri ezt a legnagyobb, Pitestitől Andrásfalváig terjedő, de mégis legkisebb, féltucatnyi egyházközséget számláló egyházmegyét, jókora társaságot tételez fel. Pedig az egész lelkészi kart tíz ujjon meg lehet számolni. Egyéb érdekessége is van az óromániai reformátusságnak. A bukarestin kívül egyetlen igazi gyülekezete az andrás¬falvi, a többi csak olyan repülőgyülekezet, a tagok, hivatalnokok, napszámosok folyton változnak, a tavasszal készített kimutatások őszire már elavulnak. Ennek a területnek különleges helyzetéről és a minden más egyházi munkakörtől különböző feladatokról beszélgettek Tőkés esperes és Sándor József főgondnok elnökletével a regáti lelkészek.
Miből él a falu népe?
Az utolsó délelőtt a püspök még látogatásokat tett a faluban plébánosnál, tanítónál és a kurátornál is. Elejtett szavakból, beszélgetésekből a falu életét is nagyjában megismerte a bizottság. A főkérdés itt is, mint ma mindenütt, az anyagi. A falu határa kicsi, a föld a sok gyermek miatt a végletekig felaprózódott, akinek tizenkét holdja van, az már nábobnak számít. Kétségbe azért mégsem esnek.
Ott van a szomszédban Radaucz, valamivel távolabb Csernovic. Oda járnak a vásárokra hagymával, krumplival, káposztával, libával kereskedni. Eljárnak napszámba is, főleg Moldva felé s időnként egyikük-másikuk el is vándorol. Az egyik idősebb presbiternek, akivel szót váltottunk, Déván, Torontálban, Marosludason és Kanadában egyaránt akadnak rokonai.
A nyelvüket ma is teljes tisztaságban őrzik. Román szavakat alig használnak, nem, mint a moldovai csángók. A „csángók” elnevezés ellen tiltakoznak, mert a valami tekergőfélét jelent náluk, ők olyan magyarok, mint a többi a hegyeken túl. Azokról persze nem sokat tudnak. Egy idősebb asszony megkérdezte, honnan jöttünk. Kolozsvár hallatára úgy csóválgatta a fejét, mintha Birminghamot mondtunk volna. Keveset tudnak rólunk, de saját magukat érintetlenül megőrzik, a közeli Radaucz többféle nyelvével és szokásaival alig hat rájuk. Kétségtelenül lendítne azonban rajtuk, ha mi is valamivel többet törődnénk velük.
A püspök és kísérői kedden néhány kellemes nap emlékével gazdagabban tértek vissza Kolozsvárra.
.
Ifjú Erdély. 1936-02-01/6. szám. Akiknek nem volt hazájuk.
Túl a Kárpátokon Bukovina szívében, mintegy 160 esztendeje él egy kis magyar sziget. Öt faluban szétszórtan lakik mintegy 15.000 magyar. A Szucsava folyócska partján Andrásfalva (Măneuţa), Hadikfalva (Dorneşti) és Istensegíts (Ţibeni) alig 3 km.-re egymástól, valamivel távolabb Fogadjisten (Iacobeşti) és Józseffalva (Vorniceni) községekben. Nagy általánosságban csángóknak nevezik őket. Ne próbálja azonban senki se azt mondi nekik, hogy „csángók“, mert ezt igen nagy sértésnek veszik. A „csángó" az ő fogalmaik szerint tekergő félét jelent, amire azt mondják, hogy „csángált“. Magukat székelyeknek vallják és kék eredetükre. Mindenki tudja közöttük, hogy őseik a mádéfalvi veszedelem idejében menekültek Csíkországból. Mária Terézia királyné alkotmányellenes rendeleteivel nagy terheket rak vállaikra, miben a székelyek ősi jogaik megsértését látják. Mádéfalván gyűlnek össze 1764-ben sorozásra, hol a királyné hóhér generálisa, Buccow éjnek idején rátámadt a mit sem sejtő fegyvertelen népre s mintegy 700-at lemészároltat. (Siculumnak nevezik ezért ezt az eseményt).
A megmenekültek nem bírják elviselni a megaláztatást, ott hagyják hazájukat s bújdosásra adják fejüket. Szomorúan emlékeznek vissza apáiktól hallott dolgokra s búsan mondogatják, hogy szegény székelynek csak a saját hazájában nem volt jó sohasem.
Valóban a magyar elnyomatást minduntalan emlegető románok ehhez hasonló pénzt sem tudnak felmutatni. A menekülők mintegy tíz évig bolyongnak a Tatros folyó völgyében, végre a császár megszánja és Hadik András generális által letelepíti őket az akkor gyér lakos Bukovina területére.
Andrásfalva.
Az öt magyar község közül bennünket Andrásfalva érdekel leginkább, mert amíg a többi színkatolikus, addig andrásfalvi református gyülekezetünk valóságos kisebbséget képez a kisebbségben. A települők között csak kevés református volt. Ezek amikor látták, hogy senki sem törődik velük, követek által keresik Abáts János akkori erdélyi püspököt s arra kérik, hogy mivel lelki Pásztoruk, tanítójuk az "Idvezség dolgaira nintsen", rendelne nekik „Lelki Pásztort és Tanítót." A dolog hitelesebb voltáért csatolta az 52 református gazda névsorát.
Az első lelkész 1801-ben érkezik meg Miskolczi István személyében és ezzel kezdetét veszi az egyházi élet. Utóda, Bíró Mózes templomot és iskolát épít Szabó László bőkezű patrónus patrauci földbirtokos segítségével. A hívek száma rohamosan szaporodik. Az 1870-es évek táján már 653 a hívek száma Andrásfalván, a környékbeli falvakon pedig 160. A nagy szaporodás következtében az 1884 s következő években mintegy 630 lélek vándorol ki papostól, tanítástól a mai Jugoszlávia területére s ott megalapítják Hertelendifalvát. Az otthon maradottak kiheverik a nagy vérveszteséget, valamint a további kivándorlást, sőt új templomot, iskolát és papi lakást is építenek.
1934-ben ünnepelték, püspöki vizitáció keretében településüknek 150 éves, iskolájuk alapításának 100 éves évfordulóját.
Székely Újság, 1937 (34. évfolyam, 1-52. szám) 1937-12-25/52. szám
Pillanatfelvételek a regátbeli magyarságról.
Ünnepségre toppanunk be Andrásfalvára, mely a csángóságnak egyik legerősebb vára. Olyan szép és lelkes átfogó ünnep s még soha nem volt e kis bukovinai református magyar szigetnek, mint október elsején, mikor a generális vizitáció keretében felszentelhette új iskoláját és harangját. Az egyházi vizsgálatot végző bizottságtagjai, élén a püspököt, a presbitérium várta a hadikfalvi vasútállomásnál, ahonnan 10 tagú lovasbandérium kísérte a községbe. Szép volt látni, mint közeledik a három feldíszített kocsi s nyomában az árvalányhajas legények lobogó ingujjban, bő gatyában, az őszi napsütésben harangzúgás közepette. A templom előtt felállított díszkapunál a gyülekezet várta teljes számban, „éljen" zéssel és zsoltárénekléssel fogadva az érkezőket.
A gyülekezet élén a helybeli lelkész üdvözölte a vendégeket, utána a rom. kath. plébános. A község nevében a bíró, aki a bukovinai szokás szerint kenyeret és sót nyújtott át, ezután ez állami iskola igazgatója és a csendőrőrmester. Ezután az egész gyülekezet a templomba vonul, ahol a püspök végezte ez esti bűnbánati istentiszteletet.
Este 8 órakor az iskolateremben várta a gyülekezet főpásztorát. A zsúfolásig megtett teremben a püspök az iskolaszentelést végezte.
Bognóczky Géza lelkész ismertette az iskolaépítés és harangbeszerzés történetét. Elmondta, hogy a kerület, egyházmegye és a hívek áldozat készsége, valamint nagymérvű önkéntes közmunkája eredménye az új iskola, mely 133,000 lejbe került. A 150 kilós új harang az 1884 évben innen kivándorolt hertelendifalvi és a helybeli hívek, valamint a „Reiffeisen“ kassza adományából került ki. Vetelára 27,000 lej volt.
Az ünnepélyt a főpásztor zárta be és különösen a gyermekről, mint egyik legnagyobb kincsről, tartott szívhez szóló nagyértékű beszédet.
— Ma különösen drága kincsünk a gyermek — mondta — mert a gyermek a jövő hordozója, a jövő reménysége. Abban itt nincs is hiány, Istenre hála van elég, csak meg kell becsülni őket. A szülők azért tartsák legfőbb kötelességüknek gyermekeik jó nevelését. Tanítsák meg őket hitük drága igazságaira és sohase engedjék, hogy a magyar szó, édes anyanyelvünk elhalványodjék kicsinyeink ajkain. Szeressék és becsüljék meg ezt az iskolát, amely sok nehézséggel és munkával felépült.
Azután megáldotta az uj iskolát és annak munkájára Isten segítségét kérte. Kiemelkedő volt a püspöknek a másnapi iskolavizsgálattal kapcsolatos istentiszteleten elhangzott prédikációja.
— Nem vagytok elhagyatva, nem vagytok elszakadva erdélyi testvéreitektől — mondotta a főpap — mert háromnegyed millió magyar reformátussághoz tartoztok. Ennek a hatalmas gyülekezetnek hoztam el testvéri kézszorítását és biztatását, hogy mindnyájan gondolunk reátok és imádkozunk értetek. Féltő szeretettel vigyázunk reátok és sohasem fogunk elhagyni titeket. A templom nyelvet kapott az új haranggal, amely messzibb viszi a hívogató szót. Hallgassatok hívogató szavára és sohase hagyjátok a templomot és az iskolát. Őrizzétek meg ezután is őseitek nyelvét és hitét és gyermekeiteket is neveljétek ezekbe a drága javakban!
A főpásztor szava még fülünkbe cseng, amikor egy napi tartózkodás után elhagyjuk csángó testvéreink hazáját.
Új Magyarság. 1941-07-24.
Református templomot is kérnek a Bácskába visszatelepült bukovinaiak. A 117 éves számkivetettségük után Bácskába visszatelepült magyarok között vannak az egykori andrásfalvai reformátusok is s most a hazakerült délvidéki terület középpontjában, Bácskossuthfalva és Bácsfeketehegy mellett kaptak új otthont. Velük együtt visszatelepült bukovinai lelkészük, Bognóczky Géza is, hogy itt folytassa tíz éve elkezdett, áldásos lelkipásztori munkáját. A délvidéki reformátusság egész lelkesedéssel odaállt a nemes kívánság mellé, ők is szegények azonban, maguk is támogatásra szorulnak, azért bizalommal terjesztik minden, jószándékú magyar testvér elé: segítsenek a derék andrásfalviaknak abban, hogy odalent a Délvidéken mielőbb megépülhessen az „andrásfalvai“ magyarok új istenháza.
.
Ellenzék, 1941. október 24. TEMPLOMOT ÉS ISKOLÁT KÉRNEK ANDRÁSTELKE REFORMÁTUSAI. A bukovinai Andrásfalva község ref. lakossága a bácskai visszatelepítések során „Református-Andrástelke” új helységben kapott otthont. Papjuk, Bognóczky Géza beszámolója szerint, ez a nép olyan vallásos, hogy az andrástelki istentiszteletekre a negyven kilométeres távolságban élő andrásháziak is rendszeresen eljárnak. Az andrástelki keresztyének most sürgősen felekezeti iskolát és templomot kérnek.
.
Az Őslakó. 1941-10-26/37. szám. Egy régi rossz magyar szokás.
A Bukovinából 177 évi távollét után hazatért és Bácska most visszaszerzett földjén letelepített székelyek református papjával folytatott beszélgetést nemrégen egy budapesti újságíró. A lelkész a többek közt kijelentette, hogy népe alig tud betelni az itthonléten érzett örömmel, mohón igyekszik elsajátítani a házi tanulnivalókat és lassan, sajna, beleszokik a káromkodásba is. Mert ott kinn Bukovinában nem káromkodott. Szörnyű haragnak kellett már úrrá lenni rajta, hogy Ponciust emlegesse, vagy éppen az Isten
lovát. De egetkáromló vagy fajtalan szó még ilyenkor sem hagyta el száját.
A magyar tehát — Istennek legyen hála — nem káromkodik mindenütt, de sok helyt és így például nálunk is, ezen a vidéken annál jobban. A gyermek legelső szavai közt már ott van a káromkodás is. Még alig látszik ki a göröngyök közül, máris úgy szidja Istent, Krisztust, Szűz Máriát, az Eget, hogy elszörnyülködünk a hallatára. A káromkodás otthon van az iskola falai között is. Amelyik gyermek nem hallja otthon a családi körben, megtanulja az utcáin. A katona, a pásztor, a cselédember, de a gazdák is szinte versenyre kelnek egymással a káromkodásban. A falu is, a város is csakúgy zeng a cifránál cifrább káromkodásoktól. A megszokásnak nagy lévén a hatalma, tehát az ökör meg a ló sem tudna már dolgozni, ha minél sűrűbben rá-rá nem káromkodnának.
A káromkodás rossz szokása a szép és tiszta magyar lelken egy ugyancsak csúnya folt. Ki kell irtani! Nem lehetetlenség, csak meg kell kezdeni és komolyan venni. Hiszen korántsem elengedhetetlen alkatrésze a magyar jellemnek. Az ország sok helyén egyáltalában nem káromkodik a magyar. Ha ott meg tud lenni nélküle, itt is meglehet.
Olaszországban pár évvel ezelőtt, már a fassista rendszerben szigorú törvényt hoztak a káromkodók ellen és azóta nem káromkodnak. A vasárnap kötelező megünneplésének elrendelése után nálunk is törvénnyel kellene útját állni a káromkodásnak.
Szép és Istennek tetsző dolog a munkamentes vasárnap, de még szebb, Istennek még tetszőbb volna káromkodás nélkül.
.
Magyar Élet. 1941-11-27/271. szám. ÚJVIDÉK:
A Bukovinából hazatelepített református székelyek andrástelki új otthonukban harangszó nélkül jártak templomba, mert a román hatóságok nem engedték elhozni a református templom harangját. A dunamelléki református egyházkerületi közgyűlés Ravasz László püspök javaslatára most az andrástelki református egyháznak ajándékozta a hidasi harangokat, amelyeket a kihalt hidasi egyház megszűnése alkalmával szállítottak Budapestre.
.
Reformátusok lapja, 1942-04-05/13-14. szám
Andrásfalva harangja.
A Bukovinából Bácskába telepített andrásfalvi kétfelé szakított református eklézsia egész nyáron azon búsult, hogy még harangjuk sincs. Pedig ők milyen szép templomot s milyen gyönyörű szavú harangot hagytak ott Andrásfalván. Siralmukat Ravasz püspök úr nagyon a szívére vette s kieszközölte, hogy az elnémult hidasi harangot, amit Pesten a Ráday könyvtárban őriznek, az andrásteleki reformátusok használhassák.
A haranghoz azonban a bonyhádi presbitériumnak is van valami köze s ennek átirata az andrástelkieket nagyon elkedvetlenítette. Elhatározták, hogy lemondanak a hidasi harangról. Rögtön megkezdték a gyűjtést, hogy saját harangjuk legyen, összehordták összes réztárgyaikat, kis csengőket, nagy csengőket, mozsarakat, gyertya tartókat, üstöket, ezüst pénzeket.
Midőn ezt tudomására hozták Ravasz püspök úrnak és mentegették magukat, a többek közt ezt írják neki: „Gyülekezetünk ezzel a lépésével nem tett egyebet, mint azt, amit a 170 éves száműzetésben mindig cselekedett, mikor problémáit a maga erejéből oldotta meg. Reméljük, hogy rövidesen meg lesz a saját harangunk, mely ha nem is lesz olyan nagy, mint az, amit Bukovinában hagytunk, hangja sem lesz olyan szépen szóló, de nekünk minden harang hangjánál jobban fog tetszeni, s hisszük, hogy Istennek is kedves lesz. Amidőn Főtisztelendő Püspök Úrnak megköszönjük hozzánk való jóindulatát kérjük, fogadja vissza a hidasi meghalt gyülekezet elnémult harangját.
A szomorú múltú harang zengésében andrástelki híveink nem gyönyörködhetnek, mert ők élő gyülekezet akarnak lenni s az az óhajuk, hogy saját harangjuk legyen.
Kérjük, méltóztassék a kerületi közgyűlésnek gyülekezetünk hálás köszönetét tolmácsolni.“
Azóta már meg is vették a 260 kilós harangot 1684 pengőért. Most azonban a Feketehegy melletti Andrásháza még szomorúbb, mert ide ennek a harangnak a szava nem hallatszik el. Ők is felbuzdultak hát s ők is elkezdték gyűjteni, hogy nekik is saját harangjuk legyen. Megkérték a feketehegyi egyházközséget is, hogy támogassa őket. Reméljük, hogy nemsokára Andrásházán is megszólal a harang.