Előszó helyett

    Ahogy szaporodtak az évek során a bukovinai utazásaim, úgy tettem ott szert újabb és újabb barátokra és ismerősökre. Nem került külön erőfeszítésbe rájönnöm, hogy gyakorlatilag csak annyit tudnak a bukovinai magyarokról, hogy ott voltak és onnan eljöttek.
    Bukovina egységes történelme kínokba fetrengett. Mi nagyjából csak a magyar szerzőkről írásait ismerjük, ők meg a román és német szerzőkét. Egyik sem tud a másikról és nem is foglalkozik ezzel, számos ok miatt: érdekeltség nincs, nyelvtudás még úgy se. Pedig az nem lehet, hogy valaki éljen valamerre száznál több évet, és ne tudja azt, hogy ki a szomszédja. Senkinek a történelme nem lehet teljes, ha a szomszédjaival nincs tisztába. Ezért kezdtem fordítani idegen szerzőktől.
    Egy másik dolog, ami évekkel ezelőtt felkeltette a figyelmemet az, hogy senki sem törődött azzal, hogy mi volt előttünk Bukovinában. Mi elindultunk Madéfalvától, majd eltünénk a történelemből, mint Jézus, aztán megálltunk Bukovinába, esetleg útközben - a nagy unalom közte - született egy-egy pujánk is, majd végül szétszóródtunk a szélrózsa minden irányába.
    Tág fogalom az, hogy Bukovina gyéren lakott terület volt, és azért kellett telepítéseket létrehozni. Mert voltak ott előttünk is, éltek, harcoltak és adót fizettek, a magyarok pedig nem úgy meneteltek be Bukovinába, mint Mózes próféta a pusztába. Politikai és gazdasági érdekek miatt zajlottak le a telepítések Bukovinában. Majd elkezdődött a „hazatelepedés.”
    Akik előbb távoztak Bukovinából, azok előbb-utóbb hazatelepedtek a szerbek és a románok közé végül. Mások hazatelepedtek és hont foglaltak Brazíliába. Akik utoljára hagyták el Bukovinát, azok Tolna megyébe érkeztek haza, via Bácska. Székelyek vagyunk az összesen, és mindenhova hazatelepedünk, csak Székelyföldre nem. De azért szépen hangzik, mikor azt halljuk, hogy: Bukowina szeklers.
Nos, a románok által kiadott könyvek és tanulmányok, a kolostorok levelei, érdekes adatokat tartalmaznak. Már néhány éve figyelgetem és olvasgatom őket, megtudni a Bukovinában létrejött magyar telepek történelmét, azt, hogy milyen feljegyzések születtek ott a magyarokról, mi is volt ott előttünk?
    Az erdélyi menekültekről, Moldva vagy Vallachia területére, egész szakirodalom létezik. Erről leginkább azok az idegen szerzők írtak, akik a két fejedelemség történelmével foglalkoztak. Mint minden nép, Moldva lakossága sem csak egy nemzetből tevődött össze. Voltak ott a románok mellett magyarok, székelyek, szászok, csángók, ruszinok, lengyelek, örmények, zsidók, cigányok, stb. Minket inkább a magyar vonatkozás érdekel, persze az akkori történelmi kontextusba behelyezve. Már korábban, Bandinus szerzetes (1646-1648-ban) már kétféle magyart jelöl meg Moldvában: moldvai székely, és moldvai magyar, értve ez utóbbi alatt a csángókat.
    Kaindl, Johann Polek és Wickenhauser mellett, Bukovina egyik jeles történésze Ioan I. Nistor. Kihagyva munkájából a túlzásokat - ami a nacionalizmust illeti - értékes adatoknak leszünk tulajdonosai. A legfontosabb a feldolgozott forrása, a bécsi Hadilevéltár. Gyakorlatilag az ott megtalált dolgokat fogta össze csokorba, könyv formájába. Érdemes felfigyelni a lábjegyzékekre, ahol ritka a magyar vonatkozás.
    Az erdélyi kivándorlás századokon át folytonos volt, különböző okok miatt. Már 1447-ben panaszkodtak az erdélyi nemesek Hunyadi Jánosnak, hogy a parasztok elhagyják falvaikat, és Moldvába mennek. Még a székelyek is távoznak. Egy székely követség 1493-ben panaszkodott II. Ulászló királynak a hatóságok elnyomása miatt. Ennek következtében sokan Moldvába és Vallachiába szöktek, ahol letelepedtek és kezdték művelni a földeket. A székelyek kivándorlása Moldvába a XVIII. században sem szűnt meg. Onnan néhányan Bukovinába kerültek, ahol megalakították Fogadjisten és Istensegíts falvakat.
    1662-ben Apafi Mihály megrótta a beszterceieket, hogy nem őrizik kellőképpen Moldva határát: „Hallottam, hogy a szegénység kivándorol Moldvába. Ezért őrizni kell az ösvényeket és utakat, mert ha a szegénység kivándorol, ki fizet majd a császárnak adót?” Ugyanő 1683-ban: „Szigorúan megparancsoljuk nagy figyelemmel lenni ezekre (kivándorlók), egyet sem szabad átengedni, különben haragunkat vonják magukra.”
Moldva egykori fejedelme, Dimitrie Cantemir jogosan jegyzi meg: „Moldva rusztikus népességének eredete orosz, erdélyi vagy magyar (…vel russicae, vel transsilvanicae, aut ut apud nos vocari solent, ungaricae sunt originis).”
   Constantin Voda Racovita, Moldva fejedelme, 1756-ban rendeletet adott ki a bevándorlókra vonatkozóan: „attól a pillanattól, amikor a bevándorló az országba érkezett, hat hónapig nem szabad zavarni, ennek utána telepedjen le, a családos emberek fizessenek 10 lejt, a magányosak 5 lejt. Hogy senki se zavarja őket a hatóság részéről elrendeljük, hogy miután kellő számban összegyűltek, ezek az idegenek válasszanak maguk közül egy leleményesebbet, ez legyen a bíró az apróbb nézeteltérésekben, míg a súlyosabb problémákat a Diván oldja meg.”
    Az erdélyi bevándorlókat szívesen látták Moldvában, mivel szorgalmasak és hozzáértők voltak. Nem ritkán az is előfordult, hogy a moldvai bojárok küldöncöket küldtek Erdélybe bevándorlókat toborozni és csalogatni. A moldvai bevándorlás folyamatos volt, ám ennek egy óriási lökést adott az osztrákok azon határozata, hogy Erdélyben határőrezredeket létesítsenek. Amíg Székelyföldön a felvesszük - nem vesszük a fegyvert körül volt a vita, addig Besztercében a vallás körül is. Az enyhülés helyett Erdély akkori püspöke Bajtay még szigorúbb intézkedések bevetését igényelte, a kivándorlási szándékot nem vette komolyan.
   1762-1763 között már rengeteg erdélyi család vándorolt ki (román-magyar) a jelentések szerint 24.000 család. Ekkor alakultak meg Bukovinában Balaceana, Botosana, és Tereblecea falvak, Corlata, Berchisesti, Uidesti és Dorna pedig jelentős számú menekültet fogadott be. A kivándorlás 1764-ben sem szűnt meg, csak az év vége felé sikerült a II. román határőrezred parancsnokának, Bukovina későbbi kormányzójának, báró Enzenbergnek, a folyamatot kissé megfékezni. Az érdekes ebben az, hogy amikor Enzenberg Bukovina kormányzója lett, akkor már támogatta az erdélyiek bevándorlását.
   Közben Enzenberg jelentette Bécsbe, hogy Bukovina népessége az elmúlt négy év (1778-1782) alatt 6000, Moldvából jött családdal szaporodott. Újabb jelentést küldött 1784-ben, amelyben megjegyzi, hogy a moldvai bevándorlás folytatódik. Enzenberg: „ha a hotin-i pasa és a moldvai urak a Divánukkal nem fejezik be a kegyetlen elnyomásukat, előbb-utóbb nem lesz elegendő hely Bukovinában, ahol ezek a menekültek meghúzzák magukat és letelepedjenek, bár nagyon hasznos telepesek, ők nem kérnek előlegezést vagy pénzt, maguk építik fel házaikat.” A moldvai, intenzív bevándorlások miatt, 1783-ban leállították a Kotzman-i körzet betelepítését németekkel, mivel az államnak ez nagyon sokba került.
    Beddaus és közreműködői azonban hiába áltatták magukat azzal, hogy a moldvai hatóságok tétlenül nézik majd a vidék elnéptelenedését. Egy napon két őrmestert tartóztattak le a Gyímesekben, és Bákóba kísérték őket a végrehajtó elé. Itt felolvasták nekik Moldva fejedelmének parancsát a végrehajtókra vonatkozóan, amely a legkíméletlenebb büntetést helyezi nekik kilátásba, ha engedik a császári-királyi őrmestereket a körzetben tartózkodni. Amint ezek megjelennek a körzetben, a végrehajtók elűzhetik és megverhetik őket, elkísérhetik Jászvásárba vagy Erdély határáig, esetenként meg is gyilkolhatják őket. Ha a végrehajtók a parancsot nem teljesítik, akkor őket kísérik be Jászvásárba, ahol 300 botütést kapnak és kirúgják őket a szolgálatból. Ha a németek annyi embert fedeznek fel és visznek ki az országból, akkor ki fogja a fejedelmi adót fizetni, és a végrehajtók bérét? Ezek után mindkét őrmestert átkísérték a határon a pandúrok. A történteket Beddaus jelentette a Haditanácsnak, megjegyezve, hogy ilyen feltételek mellet ő nem lépes megbízatását teljesíteni. Hiába a kérelmek a Vajdánál, erről Oechsner ügynök így nyilatkozott: „szégyenben maradunk, mert a Vajda még válaszra sem méltat.” Későn, és csak Raicevich közbelépésére válaszolt a Vajda, hogy megengedi a dezertőrök felemelését, a takarmány begyűjtése után. A Vajda azt szerette volna, hogy a dezertőrök maguk döntsenek arról, hogy maradna-e vagy sem az országban.
   Raicevich felhívta a Mavrokordat Sándor vajda figyelmét a pozsarevici szerződésre, az abban előírtakra. A Vajda válasza az volt, hogy abban nem a dezertőrökről és a bevándorlókról van szó, hanem a kereskedőkről, mert a török nyelvben a „tugiar” az kereskedőt jelent és nem „subditus”, ami a latinban alattvaló. Raicevich kérte, hogy a dezertőrök felemelésben az osztrákok ugyanolyan kedvezményben részesüljenek, mint az oroszok. A Vajda azt válaszolta, hogy az oroszok csak a szláv honfitársaikkal rendelkezhetnek, és nem a más nemzetiségbeli katonaszökevényekkel.
   Ennyi akadály láttán II. József császár elrendelte 1785. december 2-án, hogy csak azok a dezertőrök kerüljenek felkutatásra és felemelésre, akik alkalmasak a katonai szolgálatra. Ne hozzanak vissza hasznot nem hajtó embereket, akiket folytonosan őrizni kell egy újabb szökéstől és még másokat is magukkal csalogathatnak. Semmi haszon nem származik egy olyan népességből, akit folytonosan őrizni kell. A császár elrendelte a dezertőrök és kivándorlók vissza hozatalának leállítását, az akció ezentúl csak azokra vonatkozik, akik alkalmasak a katonai szolgálatra és önszántukból szeretnének visszajönni.
   1784. májusban Raicevich jelentette, hogy újabb bevándorlók érkeztek Hotin körzetből és Moldvából, azonban ezeket nem lehetett rögtön bejegyezni, mert sokan közülük titkos ösvényeken érkeztek, a közigazgatás nem figyelt fel rájuk, mivel a rokonaiknál és ismerőseiknél húzták meg magukat.
   A moldvai bevándorlás akkor is folytatódott, miután Beddaus és őrmesterei megbízatása megszűnt. A jászvásári udvarban kihelyezett osztrák diplomata azonban továbbra is nyomozta az állítólagos katonaszökevényeket és szállítatta kisebb-nagyobb csoportokban Bukovinába.
   Az 1788-as osztrák-orosz-török háború következtében újabb menekültek érkeztek Bukovinába, családostól, állatostól és minden mozgatható ingóságukkal. A háború, osztrák –török részről - a szisztovi békekötéssel szűnt meg (1791. augusztus 4.). Ennek VII. cikke leszögezte, hogy azok az alattvalók, akik a háború előtt vagy közben menekültek a két ország egyikére, ne kérhetők vissza.
   A feljebb leírtakból kiviláglik, hogy Erdélyből folytonosan tartott a kivándorlás Moldvába, a jelensége fontosabb növekedése a XVIII. század második felében észlelhető. Ekkor Moldvában már 8000 bevándorolt családfő él, megközelítőleg 32000 személy. Azonban sokan álnéven bujdostak Moldva falvaiban, hogy Raicevich ügynökei ne találjanak rájuk.
   Az első összeírásban feltüntetett menekültek (Consignationes I - Enzenberg) egymást követő hullámban érkeztek az eljövendő Bukovina területére 1718-1778 között. 1738-1758 között már elszórtan találunk kisebb bevándorló telepes csoportokat Straja, Radauti, Horodnic, Vicov, Uidesti, Dorna, Gura Humorului stb. helységekben. 1760-tól kezdve a kivándorlások száma fokozatosan növekedik, és csúcspontját 1764-ben éri el. Ennek oka az akkori erdélyi zavargások a határőrezredek létrehozásával. Beszterce megyéből akkor egész falvak határőr lakossága ment el, pappal, tanítóval, bíróval együtt, legtöbben Botosana, Balaceana, Tereblecea helységekbe és környékére.
   Az I. Székely Határőrezred menekültjei 1762-1776 között szivárogtak be Bukovinába, és megalkották Fogadjisten és Istensegíts falvakat.
Eltekintve a naszódi tömeges bevándorlástól 1763-1764 között, a menekültek kisebb csoportokba érkeztek, általában 2-5 család. Ezek egy bizonyos faluban, vagy szétszórtan, több faluban telepedtek le. A következő évben újabb csoportok érkeztek, akik már a meggyökerezett telepesek közé helyezkedtek el.
   Ha nem volnánk az összeírások tulajdonában az hihetnők, hogy a telepesek szervezetten érkeztek Bukovinába. Ezek különböző időpontokban, helységekből és vármegyékből indultak el, leginkább oda telepedtek le, ahol már voltak erdélyi menekültek.
A két összeírásban szereplő bevándorlók nagy hányada mezőgazdasággal foglalkozott, de találunk köztük kerékgyártó, molnár, fazekas, asztalos, kovács, szűcs, ács, zenész, kocsmáros, vendéglős, stb.
   A menekültek szinte az összesen családosak voltak. A magányosok száma elenyésző. Soktagú családok jöttek, nem volt ritka a 6-11 gyermek, több férfi-fiú, mint nő-leány.
   Bukovinai elhelyezésükkor szántót és kaszálót kaptak. A szántót és kaszálót egyénileg használták, míg a legelő osztatlan maradt. A szántót az elvetendő mag függvényében osztották ki, ennek mennyisége változott ¼ korec és 12 korec között. Mivel Bukovinában egy korec kukorica (100 kilogramm) egy fálcsa bevetésére volt elegendő, a menekültek által kapott szántó területe 20 prazsina (2880 m2) és 12 fálcsa (124761,6 m2) között mozgott. A kaszálók területe fél fálcsa és 15 fálcsa között volt.
   A bevándorlás 1778 után sem szűnt meg. 1781-1782 között 786 család érkezett Bukovinába (3209 személy), ezek hoztak magukkal 8662 szarvasmarhát, 464 szekeret és felszereléseket.
   A bevándorlás az osztrák kormány kedvére volt, és szerintük mindent meg kell tenni ennek érdekében, a legkevesebb befektetéssel. Bukovina népességének növelése kevés költséggel csak a bevándorlás növelésével volt lehetséges. Ezek a hatóságok iránt nem voltak igényekkel, élelemmel, igavonó állatokkal és gazdasági felszerelésekkel jöttek.
   Moldvában sok erdélyi kivándorló tartózkodott, ezért egy idő után az erdélyi fejedelmek ezeket katonaszökevényként könyvelték el, és kérték kiadásukat Moldva fejedelmétől. Az ötlet a szászoktól indult el még 1718-ban.
   Igényeiben az erdélyi fejedelemség a Pozsareváci és Belgrádi békeszerződésekre támaszkodott, azonban a szerződésben előírtak csak a hadifoglyokra vonatkoztak és nem az erdélyi szökevényekre. Kaunitz osztrák kancellár azt állította, hogy Bukovina határának meghúzásakor olyan egyezség volt, hogy a Bukovinából átadják a szökött cigány rabokat, cserébe a Moldvában tartózkodó katonaszökevényekért.
   Kaunitz még állítja, hogy az osztrákok már 1758-ban egy fermánt kaptak a törököktől, vonatkozva arra, hogy a fejedelemségek kötelesek kiadni a katonaszökevényeket. Ilyen állításokra támaszkodva, az osztrákok széleskörű intézkedéseket tettek annak érdekében, hogy az erdélyi katonaszökevényeket visszakapják. Egyik jelentésük a következőket tartalmazza: „Az osztrák kormány megfigyelte, hogy már 40 vagy 50 éve rengeteg alattvalójuk (Magyarországról, Erdélyből és más vármegyékből) megy és telepedik le Moldvában vagy Oláhországban, de soha nem érte el a kivándorlás azokat a méreteket, mint 1763-64-ben, amikor 24000 család vándorolt ki. Ez a Sikovicz és Buccov határőr szervezési tervének is köszönhető. Az osztrákok szerint 8000 család van Moldvában és 16000 Munténiában, ez 96000 személy, ha csak négy tagot számítunk egy családra. Különben ők mindenkit katonaszökevények számítottak, aki valamikor a területükön élt.
   Állításuk bebizonyítására az osztrákok egy századost és 10 őrmestert küldtek Moldvába, akik helységről-helységre mentek kiszimatolni azoknak a személyeknek a nevét és leírását, akik osztrák területről származtak, hogy ezeket utólag reklamálják a Vajdánál és a Portánál.
   Ezek a „követek” azonban rengeteg helybélit (Moldvában és Munténiában) rávettek arra, hogy, hogy osztrák területre költözzenek, Bukovinába vagy Galíciába. Leginkább az osztrákok által ígért kedvezmények és a törökök elleni gyűlölet vette rá őket, rengeteg kihalt falut hagyva maguk mögött. Moldva vajdája ellenezte az eljárást, de „követek” egy olyan levelet mutattak fel neki Kaunitz kancellár részéről, amelyben kijelenti, ha a vajda továbbra is akadályozza a munkájukat, akkor Szentpétervárral együtt eltávolítják trónjáról. A fenyegetés eléggé hihető volt, hiszen a Porta képtelen lett volna két nagyhatalomnak ellenállni. Különben Moldva fejedelmét 1785. január 12-én eltávolították. A fentiekből kiviláglik az osztrák politika a migránsokat illetően. Beddaus kapitány és őrmesterei most már zavartalanul működhettek egész Moldvában, felkutatni és visszatérésre kényszeríteni a kivándoroltakat Erdélybe. Raicevich osztrák ügynök közölte Enzenberggel, hogy Jászvárosba érkezett egy bizonyos urat meggyőzni a császári és királyi kivándoroltak visszaszolgáltatására. Élelmes, okos őrmestereket igényelt a menekültek felkutatására. A következő évben Kaunitz közölte Raicevich-el, hogy a Haditanács és a császár kevésnek találta, hogy csak egy őrmester kutatja a katonaszökevényeket. Az oroszok példáját követve, hozzon létre egy különleges osztagot a katonaszökevények felkutatására és kiadására, ellátva útravaló pénzzel azokat, akik visszatérnek. Eldöntötték, hogy küldenek még egy tisztet, több őrmestert és egy sebészt.
   Raicevich jelenti 1784. március 26-án, hogy kevesebb gonddal jár a moldvai dezertőrök felkutatása, mint a munténiai. Moldvában az osztrákok előnyére szolgál az 1776-os egyezmény és az oroszok példája. Moldvában kétféle szökevény van, „soldati confinari Valachi ez Siculi, e soldati regolati.” A román és székely határőrök Moldvában Erdély határán telepedtek le, míg a reguláris hadsereg katonái kelet- és észak Moldvában. A családos határőröket egyenesen Erdélybe kell küldeni, míg a reguláris hadsereg katonáit Bukovinába, miután Jászvásárban orvosi vizsgálat alá vetették őket. A munka elvégzésére Moldvában elég lenne 12 határőr őrmester és 6 különböző ezredekből, ezeket beosztva kettesével, egy a rekrutálásra egy a szállításra. Az őrmesterek uniformist kell viseljenek és beszéljenek az ország nyelvén. Rendelkezésükre kell álljanak szekerek a nők és gyermekek szállítására. Mindegyiknek parancsa van a fejedelemtől a körzetek vezetőihez, hogy ezek ne akadályozzák az őrmesterek munkáját azoknak a dezertőröknek a kiadására, akik már letelepedtek egy helységben és adóznak is ott. A moldvai dezertőrök felkutatásával és visszavitelével Enzenberg helyettesét bízták meg, Beddaus századost, aki 1784 nyarán érkezett Jászvásárba, „con uno treno grande de servitu e cavalli” (nagy kísérettel és lovakkal). Érkezése után Beddaus szétküldte őrmestereit. Ezek fel kellett fedezzék a katonaszökevényeket, majd a moldvai Diván (moldvai igazságszolgáltatás) elé küldeni őket, aki ellenőrizték papírjaikat és eldöntötték kiadásukat. A Diván úgy döntött, hogy aki moldvai nőt vett el feleségül, azok nem kerülnek kiadásra. Beddaus ellenezte ezt, és kérte a szökevények kiadását függetlenül attól, hogy házasok-e vagy sem. Nemsokára megérkezett Schmeltz kirurgus is, a dezertőrök megvizsgálására. A moldvai hatóságok próbálták a nők és a dezertőrök gyermekei kiadásának megakadályozását, de sikertelenül. Enzenberg őrmestereinek mindenki katonának számított. Az igazság az, hogy a nők sem szívesen váltak volna meg férjeiktől, így önszántukból mentek velük Bukovinába.
   A bécsi levéltárba két összeírás található azokra az erdélyi bevándorlókra vonatkozóan, akik 1778-ban bizonyos bukovinai falvakban találtattak. Mindkét összeírás a lembergi főparancsnokság utasítására jött létre, és 1778. január 27 - 1778. december 15-e között zajlott le. Mindkettőn a csernovici dátum van és ellátva Enzenberg aláírásával, aki akkor Bukovina katonai kormányzója volt. Az elsőn a dátum 1778 november 3, a másikon 1778 december 15. Az összeírást a tisztek végezték el, akik faluról falura mentek és kikérdezték a bevándorlókat.
   A táblázatok a következőket tartalmazzák:
1. A falu vagy az uradalom neve, ahova a bevándorlók letelepedtek
2. A falu vagy az uradalom tulajdonosainak neve
3. A családfő neve, legyen az férfi vagy nő
4. A férfiak vagy fiúgyermekek száma
5. A nők vagy a lánygyermekek száma
6. Mikor jöttek el Erdélyből
7. A helység neve ahonnan eljöttek
8. Foglalkozásuk
9. Mennyi szántót kaptak, korecben kifejezve
10. Mennyi kaszálót kaptak fálcsában kifejezve
11. Használnak-e közösségi földet
12. Van-e földjük a tulajdonostól
13. Van-e vásárolt földjük
14. Használnak-e jogtalanul földet
15. A falusiak tartják el
16. Hasznos-e a falu számára
17. Erdélyben szabad határőr volt
18. Erdélyben jobbágy volt
   Az összeírás tartalmaz 1200 családfőt és 5018 személyt. Ezekből 2623 férfi és 2395 nő. Társadalmi állapotuk szerint 410 határőrcsalád, ebből 308 a II. Román Határőrezredből és 102 az I. Székely Határőrezredből, összesen 1768 lélek, ahonnan 930 férfi és 838 nő. A maradt 790 családból 343 jobbágy, 238 zsellér, 206 alattvaló, 2 szabad és egy cigány. Amint észrevehető, társadalmi állapotuk határőr, jobbágy, zsellér, alattvaló, stb. és ez egy bizonyos társadalmi különbséget mutat köztük, amely még nem volt behatóbban tanulmányozva. Ezeknek a csoportoknak a jogai és kötelességei az állam és a földtulajdonosok iránt még nem kerültek pontos meghatározásra. Általában a zsellér, jobbágy és alattvaló kötelességei nem különböztek egymástól, egyformán voltak kihasználva, elnyomva és megalázva. Azonban úgy néz ki, hogy az elnevezések inkább a föld telekkönyvi állapotára vonatkoznak. Mivel jobbágyok leginkább a falvakban voltak, míg a zsellérek és alattvalók a városokban.
   A második összeírás, ugyancsak Enzeberg kézjegyével ellátva, 1778 december 15-ről származik, és gyakorlatilag az első kiegészítése. Ebben 117 család van feljegyezve és az a helység, ahova letelepedtek. Tartalmazza még a családfő nevét és a családtagok számát (feleség, fiú, lány, rokon), a család tulajdonát (ló, ökör, tehén, borjú, birka, sertés) amellyel a bevándorlók Bukovinába érkeztek. Kimutatja, hogy hol lépték át Bukovina határát, származási helyüket és a vármegyét, a náluk találhat dokumentumok mibenlétét. Végül megtudjuk, hogy hova telepedtek le és mi volt a kivándorlásuk oka.
   A legtöbb bevándorló elhallgatta a menekülésnek okát, azonban mások elmondták panaszaikat: az elnyomás, a vallási üldözés, a katonai szolgálat miatt jöttek. A második összeírásban szereplők az összesen 1778 nyarán és őszén jöttek, ezek származási helye jobban pontosítható, mivel az illető vármegyék is fel vannak tüntetve. Mivel az első összeírásban csak a helységnevek kerültek feltüntetésre, a családok származási helyének beazonosítása bizonytalan, mivel sok azonos nevű helység létezik, más-más megyékben. A bevándorlók nagy hányada a Moldvával szomszédos megyékből származik: Beszterce-Naszód, Maros, Csík, Háromszék, Máramaros, Szamos (Szolnok-Doboka), Kolozs, Torda, Szatmár, Szilágy, Bihar. Más megyék bevándorlóinak száma elenyésző.
   Az adatok feldolgozásának több akadálya volt. A bevándorlók az illető helység nevét legtöbbször csak románul vagy magyarul ismerték, a saját nevüket is úgy mondták be. Az összeírást elvégző tisztek németek voltak, akik úgy írták be a dolgokat, ahogyan az hallották és értelmezték. Ennek következtében számos helységnév és családnév elíródott, egyesek estében még ma is csak találgatni lehet.
A két összeírás Bukovina 79 helységében mutat ki erdélyi menekülteket, köztük: Molodia, Dorna, Ciocănești, Fundul-Moldovei, Pojorîta, Sadova, Câmpulung, Vama, Moldovița, Bucșoaia, Stulpicani, Gura-Humorului, Voroneț, Corlata, Corlățele, Băișești, Brasca, Dragoiești, Măzănăești, Capu-Codrului, Valea-Sacă, Lucăcești, Zăhărești, Liteni, Ilișești, Stupca, Berchișești, Brăiești, Bălăceana, Tolva, Securiceni, Reușeni, Bosancea, Suceava, Uidești, Pârțești, Solca, Botoșana, Soloneț, Teodirești, Arbore, Mihoveni, Buninți, Ițcani, Mitocu-Dragomirnei, Călinești-Cuparencu, Pătrăuți, Mărăței, Iacobești, Țibeni, Iaslovăț, Crăinicești, Milișăuți, Rădăuți, Horodnic, Vicovul-de-Sus, Vicovul-de-Jos, Straja, Plosca, Sf.Onofrei, Bahrinești, Băineț, Rogojești, Siret, Carapciu pe Siret, Cupca, Cireș, Ciudei, Camena, Tureni, Cernăuți, Ostrița, Zeleneu.

   Hiányaink.  

   Történelmünk, a bukovinai magyarok történelme, egyike a legegyszerűbbeknek a világon, ha szerzőinket nézzük: lefeküdtünk Madéfalván és felébredtünk Bukovinában. Madéfalva előtt jóformán semmi, utána vagy 12 évig semmi, majd „honfoglaljuk” az osztrák Bukovinát. Pedig László János leírta, hogy olyanok is kerültek a bukovinai magyar telepekre, akik már 10-20-40 éve Moldvában laktak. Ezek nincsnek számba véve. A legtöbb szerző szerint ezrével menekültek a székelyek a madéfalvi események után. Bukovinába felkerült először vagy 4-500. Hova lett a többi? Sok a válasz nélküli kérdés.

   Mindig állítottam, hogy nem csak a magyar szerzőktól kell olvasni, nem csak őket kell kutatni, ha valamelyest fel akarjuk deríteni történelmünket. Sajnos, ez nem igen valósult meg. Ennek következtében még most is ott lovagolnak történészeink vagy szakértőink, mint most vagy 70-80 éve, kiemelve mindent, ami magyar vonatkozású, az összes többit mellőzve. Ez nem történelem, hanem doktrína, amely csak egy irányba vezet. A helyzet az, hogy az irány nem mindig jó.

   Kard ki, színtiszta magyar hadsereg bé...

   Ez egyesek szerint Bukovina elfoglalásának története az osztrákok részéről. Hamis, mert a „bokázások” már régebben, évekkel az elfoglalás és a szerződés aláírása előtt kezdődtek. Lengyelország feloszlatása után (1772-ben az oroszok, poroszok és osztrákok között), az osztrákok kihasználták az évek óta háborúzó (1768-1774) oroszok és törökök legyengülését, az orosz forradalmat és fondorlatokkal, hazugsággal, csúszópénzzel, vagyis mindennel ami a mai politikában is megvan, valósággal kicsikarták a bukovinai területet. Nézzük az öt irányt, melyet az osztrákok követtek Bukovina elfoglalás érdekében.

                                       ************************

   A bécsi udvar tevékenysége, amelyet különösen II. József támogat, aki Bukovina elcsatolásával a birodalmi terület növelését akarta, a következő irányokba strukturálható:

 1.) Katonai küldetések küldése a célterület megismerése, információk szerzése és feltérképezése céljából. Így 1773 nyarától II. József első küldetését Enzenberg ezredes, a 2. román gyalogezred parancsnoka vezette a déli oldalról, majd egy másikat Mieg törzstiszt vezetésével az északi oldalról, a helyi viszonyok és az igényelt moldovai terület feltérképezésére.

   2.) Megtalálni a történelmi jogi érveket, még ha azok hamisak is, hogy az oszmán porta előtt igazolják Moldovától északra fekvő területtel szemben támasztott követeléseiket, tekintettel arra a lehetőségre, hogy az 1771-es szerződés nem jelenthet elegendő érvet erre a célra. Néhány helyi információ elferdítésével és meghamisításával ezeket az érveket 1771 decemberében Moldovából Mieg őrnagy, Varsóból Seeger ezredes terjesztette a bécsi udvar elé, azt sugallva, hogy Cernăuti és Suceava földje egykor a lengyel Pokutiához, (ma osztrák) tartozott. E durva történelmi és jogi hazugság alapján Kaunitz 1774. január 7-én utasította Thugut nagykövetet a Portánál, hogy tegye meg a lépéseket Moldva északi részének megszerzésére, mint jogosan Ausztriához tartozó területet, miután ez már Galíciát és Pokutiát is bekebelezte.

   3.) Oroszország jóindulatú hozzáállásának elérése a területi követelésekkel szemben, amelyek a lengyelországi új szerzeményekből fakadnak. Abban a helyzetben, amikor Oroszországnak a Pugacsov lázadása által generált belső nehézségek miatt Ausztria támogatására volt szüksége ahhoz, hogy a Portát a béke elfogadására késztesse, az ország hajlandó lesz elfogadni az osztrák területi követeléseket, majd kétértelmű hozzáállást fog tanúsítani, igyekszik kihasználni a portát a béke elfogadására. Az osztrák annektálás az Oszmán Birodalomra nehezedő nyomásgyakorlás eszköze lesz, hogy siettesse az orosz-török szerződés ratifikálására, és megakadályozza, hogy megkérdőjelezzék annak záradékait.

   4.) Az Oszmán Porta szembeállítása Bukovina elfoglalásának tényével, az oroszok hallgatólagos beleegyezésével. Ebből a célból Ausztria először a Kücsük-kajnardzsi béke megkötésével (1774) kivárta a háború végét, elkerülve az orosz-török ​​ellenségeskedést vagy az oroszok panaszait, hogy netán megtámadták a csapataik által elfoglalt területet. Akkor inkább azt szerette volna, ha csapatai csak akkor foglalják el Moldova északi területét, amikor azt az orosz csapatok kiürítik, ajándékokkal igyekezve megnyerni a moldovai orosz csapatok parancsnokának, Rumjancevnek a jóindulatát. Ily módon a Splényi tábornok parancsnoksága alatt álló birodalmi csapatoknak 1774. augusztus 31 és október közepe között sikerült áthelyezniük a határállomásokat Galíciából Moldva belsejébe, azon a vonalon, amely a Dnyeszter melletti Prevorodecig húzódott, Capu Codrului-nál Moldovában, és dorna-i hegyekben, Erdély határán.

   5.) Az Oszmán Porta rávétele Bukovina átengedésére. A Habsburg-diplomácia erre irányuló, már 1774 januárjában megkezdett akciói, különösen az oroszok és a törökök közötti béke júliusi megkötése és Észak-Moldva birodalmi csapatok általi megszállása után fognak felgyorsulni. Bukovina átengedését vagy a terület feletti hamis jogok motiválták. Ezek a lengyel Galícia uralmából fakadtak, vagy a moldvai határ egyszerű kiigazításának szükségességét igényelték.

Forrás: Suceava, Anuarul Muzeului Bucovinei, 1993, Ed. Casa Glasul Bucovinei, Mihai Stefan Ceausu, 127-129 old.

Saját fordításom.  

^[1] Ion. I. Nistor, Bejenari ardeleni in Bucovina (Erdélyi menekültek Bukovinában), Kiadó: Institutul de Arte Grafice si Editura „Glasul Bucovinei”, Év: 1926, Hely: Cernauti, 453

^[2] I. Apafi Mihály (1632-1690), Erdély fejedelme 1661-1690 között.

^[3] Dimitrie Cantemir (1676-1723), Moldva fejedelme 1710-1711 között, korának egyik legfelvilágosultabb embere

^[4] D. Cantemir, Descriptio Moldavie, p.121

^[5] Constantin Racovita (1699-1764), Moldva fejedelme 1749-1753 és 1756-1757 között

^[6] Codrescu, Uricariu, I, p.353

^[7] Bajtay Antal (1717-1775), erdélyi római katolikus püspök.

^[8] Hurmuzaki-Iorga, Docum, X, p.7, és N. Iorga, Acte si Fragmente, II, p. 189, urm.

^[9] Wickenhauser, Molda, II, 2. p. 73

^[10] Hurmuzaki-Nistor, Docum, XIX, I. p. 177, no. 198

^[11] Hurmuzaki-Nistor, Docum, XIX, I. p. 202, urm. no. 181

^[12] Uo. XIX, I, p. 302, no. 265

^[13] Hurmuzaki-Iorga, Docum, X, no. 54, p. 50

^[14] Summarischer Ausweiss der aus dem jeinseitigen Türkisch Moldau ischen Gebiete in den diesseitigen K.K Bukowinen District pro anno 1781-1782 emigrierten Familien die sich an den Cordon gemeldet. Org. Kriegsarhiv, K VII. h. 14.-cfr. A Wolf, Beitrage zu einer stat.-hist. Beschreibung des Fürstentums MoldauI, p. 82.

^[15] J. Polek, Josephs II. Reisen in Galizien und der Bukowina, p. 38

^[16] Hurmuzaki-Iorga, Docum, XV. 2. p. 1566, no.2956, „fuga sediumque desertione consideretur”

^[17] D.A.Sturdza, Acte si Documente, I, p. 36 és 53.

^[18] Hurmuzaki-Nistor, Docum, XIX, I. 299, no.265 „dass bei Schliessung des Buccovinner Demarcations Geschafts…schrifliche Anfragen und Rükausserungen sind gewechselt worden, wobei unter auderem das beiderseitige Einvernehmen dabei getroffen wurde, dass die Moldauer Bojaren ihre leibeigenen Zigeuner gegen dem zurückelhalten werden, dass auch sie die k. k. Deserteurs ohnbedenkilch zurückstellen sollen.”

^[19] I. Mavrokordat Sándor (Deli bej) - 1782 május-1785 január 12.

^[20] Hurmuzaki-Nistor, Docum, XIX, I. p. 138, no.125

^[21] Hurmuzaki-Nistor, Docum, XIX, I. p. 165, no. 147

^[22] Hurmuzaki-Nistor, Docum, XIX, I. p. 192, no. 173

^[23] Hurmuzaki-Iorga, Docum, X. no.I. p. 2.