Erdélyi bevándorlók Bukovinában. I Nistor. (kivonatok)
Ahogy szaporodtak az évek során a bukovinai utazásaim, úgy tettem ott szert újabb és újabb barátokra és ismerősökre. Nem került külön erőfeszítésbe rájönnöm, hogy gyakorlatilag csak annyit tudnak a bukovinai magyarokról, hogy ott voltak és onnan eljöttek.
Bukovina egységes történelme kínokba fetrengett. Mi nagyjából csak a magyar szerzőkről írásait ismerjük, ők meg a román és német szerzőkét. Egyik sem tud a másikról és nem is foglalkozik ezzel, számos ok miatt: érdekeltség nincs, nyelvtudás még úgy se. Pedig az nem lehet, hogy valaki éljen valamerre száznál több évet, és ne tudja azt, hogy ki a szomszédja. Senkinek a történelme nem lehet teljes, ha a szomszédjaival nincs tisztába. Ezért kezdtem fordítani idegen szerzőktől.
Egy másik dolog, ami évekkel ezelőtt felkeltette a figyelmemet az, hogy senki sem törődött azzal, hogy mi volt előttünk Bukovinában. Mi elindultunk Madéfalvától, majd eltünénk a történelemből, mint Jézus, aztán megálltunk Bukovinába, esetleg útközben - a nagy unalom közte - született egy-egy pujánk is, majd végül szétszóródtunk a szélrózsa minden irányába.
Tág fogalom az, hogy Bukovina gyéren lakott terület volt, és azért kellett telepítéseket létrehozni. Mert voltak ott előttünk is, éltek, harcoltak és adót fizettek, a magyarok pedig nem úgy meneteltek be Bukovinába, mint Mózes próféta a pusztába. Politikai és gazdasági érdekek miatt zajlottak le a telepítések Bukovinában. Majd elkezdődött a „hazatelepedés.”
Akik előbb távoztak Bukovinából, azok előbb-utóbb hazatelepedtek a szerbek és a románok közé végül. Mások hazatelepedtek és hont foglaltak Brazíliába. Akik utoljára hagyták el Bukovinát, azok Tolna megyébe érkeztek haza, via Bácska. Székelyek vagyunk az összesen, és mindenhova hazatelepedünk, csak Székelyföldre nem. De azért szépen hangzik, mikor azt halljuk, hogy: Bukowina szeklers.
Nos, a románok által kiadott könyvek és tanulmányok, a kolostorok levelei, érdekes adatokat tartalmaznak. Már néhány éve figyelgetem és olvasgatom őket, megtudni a Bukovinában létrejött magyar telepek történelmét, azt, hogy milyen feljegyzések születtek ott a magyarokról, mi is volt ott előttünk?
Az erdélyi menekültekről, Moldva vagy Vallachia területére, egész szakirodalom létezik. Erről leginkább azok az idegen szerzők írtak, akik a két fejedelem történelmével foglalkoztak. Mint minden nép, Moldva lakossága sem csak egy nemzetből tevődött össze. Voltak ott a románok mellett magyarok, székelyek, szászok, csángók, ruszinok, lengyelek, örmények, zsidók, cigányok, stb. Minket inkább a magyar vonatkozás érdekel, persze az akkori történelmi kontextusba behelyezve. Már korábban, Bandinus szerzetes (1646-1648-ban) már kétféle magyart jelöl meg Moldvában: moldvai székely, és moldvai magyar, értve ez utóbbi alatt a csángókat.
Kaindl, Jonann Polek és Wickenhauser mellett, Bukovina egyik jeles történésze Ioan. I. Nistor. Kihagyva munkájából a túlzásokat - ami a nacionalizmust illeti - értékes adatoknak leszünk tulajdonosai. A legfontosabb a feldolgozott forrása, a bécsi Hadilevéltár. Gyakorlatilag az ott megtalált dolgokat fogta össze csokorba, könyv formájába.
Ion. I. Nistor
Erdélyi menekültek Bukovinában (Bejenari ardeleni in Bucovina)
Kiadó: Institutul de Arte Grafice si Editura „Glasul Bucovinei”
Év: 1926
Hely: Cernauti, 453
Az erdélyi kivándorlás századokon át folytonos volt, különböző okok miatt. Már 1447-ben panaszkodtak az erdélyi nemesek Hunyadi Jánosnak, hogy a parasztok elhagyják falvaikat, és Moldvába mennek. Még a székelyek is távoznak. Egy székely követség 1493-ben panaszkodott II. Ulászló királynak a hatóságok elnyomása miatt. Ennek következtében sokan Moldvába és Vallachiába szöktek, ahol letelepedtek és kezdték művelni a földeket. A székelyek kivándorlása Moldvába a XVIII. században sem szűnt meg. Onnan néhányan Bukovinába kerültek, ahol megalakították Fogadjisten és Istensegíts falvakat.
1662-ben Apafi Mihály megrótta a beszterceieket, hogy nem őrizik kellőképpen Moldva határát: „Hallottam, hogy a szegénység kivándorol Moldvába. Ezért őrizni kell az ösvényeket és utakat, mert ha a szegénység kivándorol, ki fizet majd a császárnak adót?” Ugyanő 1683-ban: „Szigorúan megparancsoljuk nagy figyelemmel lenni ezekre (kivándorlók), egyet sem szabad átengedni, különben haragunkat vonják magukra.”
Moldva egykori fejedelme, Dimitrie Cantemir jogosan jegyzi meg: „Moldva rusztikus népességének eredete orosz, erdélyi vagy magyar (…vel russicae, vel transsilvanicae, aut ut apud nos vocari solent, ungaricae sunt originis).”
Constantin Voda Racovita, Moldva fejedelme, 1756-ban rendeletet adott ki a bevándorlókra vonatkozóan: „attól a pillanattól, amikor a bevándorló az országba érkezett, hat hónapig nem szabad zavarni, ennek utána telepedjen le, a családos emberek fizessenek 10 lejt, a magányosak 5 lejt. Hogy senki se zavarja őket a hatóság részéről elrendeljük, hogy miután kellő számban összegyűltek, ezek az idegenek válasszanak maguk közül egy leleményesebbet, ez legyen a bíró az apróbb nézeteltérésekben, míg a súlyosabb problémákat a Diván oldja meg.”
Az erdélyi bevándorlókat szívesen látták Moldvában, mivel szorgalmasak és hozzáértők voltak. Nem ritkán az is előfordult, hogy a moldvai bojárok küldöncöket küldtek Erdélybe bevándorlókat toborozni és csalogatni. A moldvai bevándorlás folyamatos volt, ám ennek egy óriási lökést adott az osztrákok azon határozata, hogy Erdélyben határőrezredeket létesítsenek. Amíg Székelyföldön a felvesszük - nem vesszük a fegyvert körül volt a vita, addig Besztercében a vallás körül is. Az enyhülés helyett Erdély akkori püspöke Bajtay még szigorúbb intézkedések bevetését igényelte, a kivándorlási szándékot nem vette komolyan.
1762-1763 között már rengetek erdélyi család vándorolt ki (román-magyar) a jelentések szerint 24.000 család. Ekkor alakultak meg Bukovinában Balaceana, Botosana, és Tereblecea falvak, Corlata, Berchisesti, Uidesti és Dorna pedig jelentős számú menekültet fogadott be. A kivándorlás 1764-ben sem szűnt meg, csak az év vége felé sikerült a II. román határőrezred parancsnokának, Bukovina későbbi kormányzójának, báró Enzenbergnek, a folyamatot kissé megfékezni. Az érdekes ebben az, hogy amikor Enzenberg Bukovina kormányzója lett, akkor már támogatta az erdélyi bevándorlást.
***************************************************************************
A bécsi levéltárba két összeírás található azokra az erdélyi bevándorlókra vonatkozóan, akik 1778-ban bizonyos bukovinai falvakban találtattak. Mindkét összeírás a lembergi főparancsnokság utasítására jött létre, és 1778. január 27 - 1778. december 15-e között zajlott le. Mindkettőn a csernovici dátum van és ellátva Enzenberg aláírásával, aki akkor Bukovina katonai kormányzója volt. Az elsőn a dátum 1778 november 3, a másikon 1778 december 15. Az összeírást a tisztek végezték el, akik faluról falura mentek és kikérdezték a bevándorlókat. A kimutatásokat olyan tisztek állították össze, akik faluról falura utazva beszélgettek a bevándorlókkal és beírták táblázatokba őket:
A bevándorlás az osztrák kormány kedvére volt, és szerintük mindent meg kell tenni ennek érdekében, a legkevesebb befektetéssel. Bukovina népességének növelése kevés költséggel csak a bevándorlás növelésével volt lehetséges. Ezek a hatóságok iránt nem voltak igényekkel, élelemmel, igavonó állatokkal és gazdasági felszerelésekkel jöttek.
Moldvában sok erdélyi kivándorló tartózkodott, ezért egy idő után az erdélyi fejedelmek ezeket katonaszökevényként könyvelték el, és kérték kiadásukat Moldva fejedelmétől. Az ötlet a szászoktól indult el még 1718-ban.
Igényeiben az erdélyi fejedelemség a Pozsareváci és Belgrádi békeszerződésekre támaszkodott, azonban a szerződésben előírtak csak a hadifoglyokra vonatkoztak és nem az erdélyi szökevényekre. Kaunitz osztrák kancellár azt állította, hogy Bukovina határának meghúzásakor olyan egyezség volt, hogy a Bukovinából átadják a szökött cigány rabokat, cserébe a Moldvában tartózkodó katonaszökevényekért.
Kaunitz még állítja, hogy az osztrákok már 1758-ban egy fermánt kaptak a törököktől, vonatkozva arra, hogy a fejedelemségek kötelesek kiadni a katonaszökevényeket. Ilyen állításokra támaszkodva, az osztrákok széleskörű intézkedéseket tettek annak érdekében, hogy az erdélyi katonaszökevényeket visszakapják. Egyik jelentésük a következőket tartalmazza: „Az osztrák kormány megfigyelte, hogy már 40 vagy 50 éve rengeteg alattvalójuk (Magyarországról, Erdélyből és más vármegyékből) megy és telepedik le Moldvában vagy Oláhországban, de soha nem érte el a kivándorlás azokat a méreteket, mint 1763-64-ben, amikor 24000 család vándorolt ki. Ez a Sikovicz és Buccov határőr szervezési tervének is köszönhető. Az osztrákok szerint 8000 család van Moldvában és 16000 Munténiában, ez 96000 személy, ha csak négy tagot számítunk egy családra. Különben ők mindenkit katonaszökevények számítottak, aki valamikor a területükön élt.
Állításuk bebizonyítására az osztrákok egy századost és 10 őrmestert küldtek Moldvába, akik helységről-helységre mentek kiszimatolni azoknak a személyeknek a nevét és leírását, akik osztrák területről származtak, hogy ezeket utólag reklamálják a Vajdánál és a Portánál.
Ezek a „követek” azonban rengeteg helybélit (Moldvában és Munténiában) rávettek arra, hogy, hogy osztrák területre költözzenek, Bukovinába vagy Galíciába. Leginkább az osztrákok által ígért kedvezmények és a törökök elleni gyűlölet vette rá őket, rengeteg kihalt falut hagyva maguk mögött. Moldva vajdája ellenezte az eljárást, de „követek” egy olyan levelet mutattak fel neki Kaunitz kancellár részéről, amelyben kijelenti, ha a vajda továbbra is akadályozza a munkájukat, akkor Szentpétervárral együtt eltávolítják trónjáról. A fenyegetés eléggé hihető volt, hiszen a Porta képtelen lett volna két nagyhatalomnak ellenállni. Különben Moldva fejedelmét 1785. január 12-én eltávolították. A fentiekből kiviláglik az osztrák politika a migránsokat illetően. Beddaus kapitány és őrmesterei most már zavartalanul működhettek egész Moldvában, felkutatni és visszatérésre kényszeríteni a kivándoroltakat Erdélybe. Raicevich osztrák ügynök közölte Enzenberggel, hogy Jászvárosba érkezett egy bizonyos urat meggyőzni a császári és királyi kivándoroltak visszaszolgáltatására. Élelmes, okos őrmestereket igényelt a menekültek felkutatására. A következő évben Kaunitz közölte Raicevich-el, hogy a Haditanács és a császár kevésnek találta, hogy csak egy őrmester kutatja a katonaszökevényeket. Az oroszok példáját követve, hozzon létre egy különleges osztagot a katonaszökevények felkutatására és kiadására, ellátva útravaló pénzzel azokat, akik visszatérnek. Eldöntötték, hogy küldenek még egy tisztet, több őrmestert és egy sebészt.
Raicevich jelenti 1784. március 26-án, hogy kevesebb gonddal jár a moldvai dezertőrök felkutatása, mint a munténiai. Moldvában az osztrákok előnyére szolgál az 1776-os egyezmény és az oroszok példája. Moldvában kétféle szökevény van, „soldati confinari Valachi ez Siculi, e soldati regolati.” A román és székely határőrök Moldvában Erdély határán telepedtek le, míg a reguláris hadsereg katonái kelet- és észak Moldvában. A családos határőröket egyenesen Erdélybe kell küldeni, míg a reguláris hadsereg katonáit Bukovinába, miután Jászvásárban orvosi vizsgálat alá vetették őket. A munka elvégzésére Moldvában elég lenne 12 határőr őrmester és 6 különböző ezredekből, ezeket beosztva kettesével, egy a rekrutálásra egy a szállításra. Az őrmesterek uniformist kell viseljenek és beszéljenek az ország nyelvén. Rendelkezésükre kell álljanak szekerek a nők és gyermekek szállítására. Mindegyiknek parancsa van a fejedelemtől a körzetek vezetőihez, hogy ezek ne akadályozzák az őrmesterek munkáját azoknak a dezertőröknek a kiadására, akik már letelepedtek egy helységben és adóznak is ott. A moldvai dezertőrök felkutatásával és visszavitelével Enzenberg helyettesét bízták meg, Beddaus századost, aki 1784 nyarán érkezett Jászvásárba, „con uno treno grande de servitu e cavalli” (nagy kísérettel és lovakkal). Érkezése után Beddaus szétküldte őrmestereit. Ezek fel kellett fedezzék a katonaszökevényeket, majd a moldvai Diván (moldvai igazságszolgáltatás) elé küldeni őket, aki ellenőrizték papírjaikat és eldöntötték kiadásukat. A Diván úgy döntött, hogy aki moldvai nőt vett el feleségül, azok nem kerülnek kiadásra. Beddaus ellenezte ezt, és kérte a szökevények kiadását függetlenül attól, hogy házasok-e vagy sem. Nemsokára megérkezett Schmeltz kirurgus is, a dezertőrök megvizsgálására. A moldvai hatóságok próbálták a nők és a dezertőrök gyermekei kiadásának megakadályozását, de sikertelenül. Enzenberg őrmestereinek mindenki katonának számított. Az igazság az, hogy a nők sem szívesen váltak volna meg férjeiktől, így önszántukból mentek velük Bukovinába.
Közben Enzenberg jelentette Bécsbe, hogy Bukovina népessége az elmúlt négy év (1778-1782) alatt 6000, Moldvából jött családdal szaporodott. Újabb jelentést küldött 1784-ben, amelyben megjegyzi, hogy a moldvai bevándorlás folytatódik. Enzenberg: „ha a hotin-i pasa és a moldvai urak a Divánukkal nem fejezik be a kegyetlen elnyomásukat, előbb-utóbb nem lesz elegendő hely Bukovinában, ahol ezek a menekültek meghúzzák magukat és letelepedjenek, bár nagyon hasznos telepesek, ők nem kérnek előlegezést vagy pénzt, maguk építik fel házaikat.”
A moldvai, intenzív bevándorlások miatt, 1783-ban leállították a Kotzman-i körzet betelepítését németekkel, mivel az államnak ez nagyon sokba került.
Beddaus és közreműködői azonban hiába áltatták magukat azzal, hogy a moldvai hatóságok tétlenül nézik majd a vidék elnéptelenedését. Egy napon két őrmestert tartóztattak le a Gyímesekben, és Bákóba kísérték őket a végrehajtó elé. Itt felolvasták nekik Moldva fejedelmének parancsát a végrehajtókra vonatkozóan, amely a legkíméletlenebb büntetést helyezi nekik kilátásba, ha engedik a császári-királyi őrmestereket a körzetben tartózkodni. Amint ezek megjelennek a körzetben, a végrehajtók elűzhetik és megverhetik őket, elkísérhetik Jászvásárba vagy Erdély határáig, esetenként meg is gyilkolhatják őket. Ha a végrehajtók a parancsot nem teljesítik, akkor őket kísérik be Jászvásárba, ahol 300 botütést kapnak és kirúgják őket a szolgálatból. Ha a németek annyi embert fedeznek fel és visznek ki az országból, akkor ki fogja a fejedelmi adót fizetni, és a végrehajtók bérét? Ezek után mindkét őrmestert átkísérték a határon a pandúrok. A történteket Beddaus jelentette a Haditanácsnak, megjegyezve, hogy ilyen feltételek mellet ő nem lépes megbízatását teljesíteni. Hiába a kérelmek a Vajdánál, erről Oechsner ügynök így nyilatkozott: „szégyenben maradunk, mert a Vajda még válaszra sem méltat.” Későn, és csak Raicevich közbelépésére válaszolt a Vajda, hogy megengedi a dezertőrök felemelését, a takarmány begyűjtése után. A Vajda azt szerette volna, hogy a dezertőrök maguk döntsenek arról, hogy maradna-e vagy sem az országban.
Raicevich felhívta a Mavrokordat Sándor vajda figyelmét a pozsarevici szerződésre, az abban előírtakra. A Vajda válasza az volt, hogy abban nem a dezertőrökről és a bevándorlókról van szó, hanem a kereskedőkről, mert a török nyelvben a „tugiar” az kereskedőt jelent és nem „subditus”, ami a latinban alattvaló. Raicevich kérte, hogy a dezertőrök felemelésben az osztrákok ugyanolyan kedvezményben részesüljenek, mint az oroszok. A Vajda azt válaszolta, hogy az oroszok csak a szláv honfitársaikkal rendelkezhetnek, és nem a más nemzetiségbeli katonaszökevényekkel.
Ennyi akadály láttán II. József császár elrendelte 1785. december 2-án, hogy csak azok a dezertőrök kerüljenek felkutatásra és felemelésre, akik alkalmasak a katonai szolgálatra. Ne hozzanak vissza hasznot nem hajtó embereket, akiket folytonosan őrizni kell egy újabb szökéstől és még másokat is magukkal csalogathatnak. Semmi haszon nem származik egy olyan népességből, akit folytonosan őrizni kell. A császár elrendelte a dezertőrök és kivándorlók vissza hozatalának leállítását, az akció ezentúl csak azokra vonatkozik, akik alkalmasak a katonai szolgálatra és önszántukból szeretnének visszajönni.
1784. májusban Raicevich jelentette, hogy újabb bevándorlók érkeztek Hotin körzetből és Moldvából, azonban ezeket nem lehetett rögtön bejegyezni, mert sokan közülük titkos ösvényeken érkeztek, a közigazgatás nem figyelt fel rájuk, mivel a rokonaiknál és ismerőseiknél húzták meg magukat.
A moldvai bevándorlás akkor is folytatódott, miután Beddaus és őrmesterei megbízatása megszűnt. A jászvásári udvarban kihelyezett osztrák diplomata azonban továbbra is nyomozta az állítólagos katonaszökevényeket és szállítatta kisebb-nagyobb csoportokban Bukovinába.
Moldva és Vallachia 1793-1812 között
Az 1788-as osztrák-orosz-török háború következtében újabb menekültek érkeztek Bukovinába, családostól, állatostól és minden mozgatható ingóságukkal. A háború, osztrák –török részről - a szisztovi békekötéssel szűnt meg (1791. augusztus 4.). Ennek VII. cikke leszögezte, hogy azok az alattvalók, akik a háború előtt vagy közben menekültek a két ország egyikére, ne kérhetők vissza.
A feljebb leírtakból kiviláglik, hogy Erdélyből folytonosan tartott a kivándorlás Moldvába, a jelensége fontosabb növekedése a XVIII. század második felében észlelhető. Ekkor Moldvában már 8000 bevándorolt családfő él, megközelítőleg 32000 személy. Azonban sokan álnéven bujdostak Moldva falvaiban, hogy Raicevich ügynökei ne találjanak rájuk.
Térjünk kissé ki a magyar vonatkozásra (R. F. Kaindl: Telepítésügy Bukovinában …
A magyar telepesek eredete Bukovinában és a legrégebbi telepítések
1. A magyar telepesek Moldvában és az ő származásuk.
Bukovinába, az első magyar telepesek nem közvetlenül Magyarországról jöttek, hanem Moldvából költöztek át. Kétségtelen, hogy az akkor alakult moldvai vajdaságba már a 14. században is vándoroltak be magyarok és különösen székelyek Erdélyből, és közte, az annak részét képező, Bukovinába is.
Nikolaus Kostin moldvai krónikás véleménye szerint Szucsáva neve is egy Szűcs nevű magyartól származik, akinek szűcs volt a mestersége, aki állítólag itt telepedett le.
Ha ez az eredeztetés így nem is igaz, ugyanakkor az a feltételezés elfogadható, hogy mint az oláhok és a szászok, jöttek ide a magyarok is, már a tartomány Nagy Lajos általi elfoglalásakor, és a Moldvai fejedelemség megalapítása után is. A 15. században Moldvába menekült sok huszita is, akik a csángós nevet vették fel. A magyarok moldvai jelenlétéről, következő évszázadokból is számos tudósítás maradt fenn. Elegendő itt azokra az említésekre gondolni, amit a szász telepesek mellett, mások is, szóba hoztak.
A 18. században létszámuk a magyarországi politikai emigránsokkal növekedett, elsősorban azokkal a magyar, részben székely menekültekkel, akiket - az 1763-tól kíméletlenül véghezvitt - erdélyi határőrség felállítása, menekülésre kényszerített. A menekültek kisebb része dezertőr volt a hadseregből, voltak köztük magyar telkes jobbágyok /?/ is. Ezek a bevándorlók többnyire otthonosan letelepedtek és legalább részben a jómódú gazdákhoz számítottak. Olykor ezeket az embereket a csángókkal azonosították, mert az ő soraikból rekrutálódtak a Bukovinába bevándorlók is. Annak is mondták: csángó- magyarok bevándorlása.
2. Az első telepítések Bukovinában (Istensegíts és Fogadjisten)
Az első magyar telepesek Bukovinába költözését és a két legrégebbi telep - mégpedig Cibeni vagy Istensegíts és Jakobestie vagy Fogadjisten – létrejöttét, némi homály fedi. Egyik általánosan elfogadott vélemény szerint, ami nem egészen megalapozott, ezek az első telepesek, összesen mintegy 100 család, az 1777-es évben Mártonfy Mór misszionárius vezetésével Moldvából jöttek és megalapították a két nevezett települést.
Nem ismerünk olyan hivatalos dokumentumot, ami ezt az eseményt ebben az összefüggésben hozná. Teljes joggal vethető fel ezzel a véleménnyel szemben, hogy Mártonfy később az ő jelentéseiben erről az érdeméről - e két falu alapításában játszott szerepéről - nem írt. Ugyanis, például később, amikor 1784 őszén megbízottként, Moldvába küldték, azzal dicsekedett, hogy 150 dezertőrt rábírt arra, hogy Ausztriába visszatérjen.
Ezzel szemben nem vitás, hogy Mártonfy minorita szerzetest a bukovinai kerületi adminisztráció már 1777 kezdetén Bukovinába hívta, feltételezhetően azért, hogy megkezdje a magyarok bevándoroltatását. A magyar telepítések kezdete bizonyára már Splény idejére esett.
A székelyek beáramlása egyébként folyamatos volt. Így aztán az 1778. november 3-án tartott összeírás szerint Erdélyből jövő bevándorlók száma nem kevesebb, mint 5018 fő volt, köztük 1768 határőr (román-magyar, 930 férfi és 838 nő). Enzenberg az 1779-es év októberéből származó emlékiratában, e két telepről a következőket jegyzi meg: „Azok a … székelyek vagy magyarok, akik már évekkel ezelőtt Erdélyből Moldvába emigráltak, két falut létesítettek, név szerint Helf-Gott és Vergelts-Gott vagy magyarul Isten- Segitsch és Fogod-Isten