Népességmozgások Bukovinában (1940-1948) 
                                                                                         Dumitru Sandru

    A bukovinai magyarok utolsó, nagy kivándorlásáról, sok adat, beszámoló és kimutatás létezik, nagyjából azt tartalmazza, amit mi írtunk le saját magunkról: hazamentünk Bácskába, amely hazánk lett egy ideig, de otthonunk nem. Azonban érdekes módon mások is írtak rólunk, csak ezek vagy nincsenek felkutatva, vagy nincsenek számba véve. Távolság, hozzáférés, nyelvi akadály, mindenféle kifogás létezik, azonban ez nem lehet tényleges ok, ha az igazság kiderítése megköveteli.
    Hagyomány úgy fogalmazni nálunk, hogy őseink azért jöttek el Bukovinából, mert a románok kiviselték magukat és itt minden román hibás lett, még akkor is, ha véletlenül kománk volt. Nos nem, itt az akkori román kormányt kell hibáztatni a rendeletei miatt, és nem általánosítani. Különben egyetlen etnikum se kérte hivatalosan hogy elhagyja Bukovinát, csak a magyar. Se német, se zsidó, se ukrán, se lengyel, de őket vitték. Mi mentünk.
A második világháború első éveiben a nemzetközi és politikai helyzet nagyon egyszerű volt: elsősorban minden népet a saját országába telepíteni. Virágzott az ultranacionalizmus, a szovjetek elfoglalták Észak-Bukovinát, a magyarok Észak-Erdélyt, mindenhonnan nyomták kifelé azokat a románokat, akik még nem menekültek el. Ennek hatása Bukovina minden kisebbségére kihatott, németekre, zsidókra, magyarokra, lengyelekre, ukránokra, stb. Adatokkal bizonyított, összefüggő írás ezekről nem jelent meg, 2003-ig. Ekkor adta ki könyvét a bukovinai születésű Dumitru Sandru professzor (1934-2013), amelynek címe: Miscari de populatie in Romania (1940-1948), vagyis Népességmozgások Romániában 1940-1948 között. Könyve két nagy részre oszlik, az első rész 1945-ig tart, a második 1948-ig. Tartalma sokatmondó, és néhány fejezetet említek csak meg belőle: népességmozgás Észak-Bukovinában és Besszarábiában a szovjet ultimátum után, népességmozgás Dél- és Észak-Erdélyben, a németek emigrálása, a román-bolgár népességcsere, a román-jugoszláv népességcsere, a bukovinai székelyek kivándorlása, a zsidók deportálása, a cigányok deportálása, lengyel menekültek, majd a második részben a német etnikumok deportálása a Szovjetunióba, a náci németek és magyar soviniszták letartóztatása, a németek menekülése, visszajövetele és kitoloncolása, egyszóval sok és értékes írás található könyvében.
    Persze, minket ez a nemzetközi kontextus - szokás szerint - nem érdekel, így csak a Dél-Bukovinai magyarokról írt részekből fordítok. (László Gergely Pál)

                                                                                Dumitru Sandru professzor (1934. Sasca Mica, Bukovina-2013)
                                                                                                                              *****
    Romániában két népszámlálás zajlott le a világháborúk között, 1930. december 29-én, és 1941. április 6-án. Az elsőben 11.104 magyar mutattak ki Bukovinában, a másodikban 9.501-et. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Bukovina már szovjet hatalom alatt volt. A székelyek mindkét alkalommal magyaroknak mondták be magukat. Radóc megyében a következő képpen állt a helyzet: Hadikfalva 3487 lakos, Istensegíts 2469, Andrásfalva 2284, Új-Szátulmáre 198, Ó-Fratóc 84, majd Szucsáva megyében Józseffalva 705 és Fogadjisten 174 magyar lakossal.
   A második világháború első éveiben, amikor Európa szinte minden részén a revizionista országok kormányai által folytatott propaganda hatásai súlyosbították a kisebbségi csoportok ultranacionalista érzelmeit a nemzetállamokban, és a vérrokon lakosságot azon állam ellen uszították, amelyben éltek, a dél-bukovinai székely nép körében egyre nagyobb érdeklődés kezdett megnyilvánulni a magyar területre való letelepedés iránt.
   A szovjet kormány által Romániának 1940. június 26-án adott ultimátum után a magyar kormány puhatolózott Bukarestben a dél-bukovinai székelyek Magyarországra történő esetleges áthelyezésével kapcsolatban, de az erről szóló tárgyalások csak a következő év tavaszán kezdődtek, és a megállapodást csak 1941. június első felében írták alá.
   Különböző agitátorok biztatására, a környékbeli székelyek már jóval azelőtt kifejezték kivándorlási vágyukat, hogy a két állam kormánya aláírta volna a Romániából távozni szándékozók jogállásáról szóló megállapodást. Néhányan közülük 1940 utolsó hónapjaiban már bevándoroltak Magyarországra, még mielőtt a romániai magyar közösség befolyásos elemei szervezett propagandakampányt indítottak volna közöttük, amely csak a következő év elején indult be.
   1941. január 17-én a Különleges Információs Szolgálat (S.S.I.) egy jelentésben megjegyezte, hogy Untu László hadikfalvi, Malecz és Bognoczky andrásfalvi, valamint Elekes Dénes istensegítsi papok propagandát folytatnak a magyar lakosság körében, hogy rávegyék őket a Magyarországra való távozásra. Közel egy hónappal később, 1941. február 24-én a Szucsávai Regionális Csendőrfelügyelőség közölte a Csendőr Főfelügyelőséggel, hogy az 1941. január 26-i 41628. számú körrendeletet követően vizsgálatot folytatott Radauti megye falvaiban a magyar származású lakosság magatartásával kapcsolatban, meghatározva, hogy a küldött jelentés megbízható, titkos ügynököktől származó információkon alapult.
   Itt a kivándorlási propagandát Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts római katolikus papjai folytatták. A hadikfalvi Sebestyén Antal pap által, a bukaresti magyar követségről és konzulátusról hozott legutóbbi utasításokat követve, Radauti megye három településének magyar kisebbségei Magyarországra készültek bevándorolni. Az indulás dátuma 1941. március 5. volt, ehhez a hazatelepülők számára szükséges dokumentumokat beszerezték. Az itt élő magyarok az összesen igyekeztek eladni a vagyonukat, csak az indulásig és az útra szükséges élelmiszereket hagyták meg.
Mivel a Radauti megye három falujának magyarjai már régóta kifejezték kivándorlási vágyukat, és a formaságok elintézése ismételten elhalasztásra került, elkezdtek morgolódni: ha a román állam még ezen a napon - 1941. március 5-én - sem engedélyezi a távozást, köteles lesz élelmezni őket. Sebestyén Antal pap meglátogatta a megye összes olyan községét, ahol magyar kisebbségek éltek, és azt tanácsolta a lakosoknak, hogy amennyire csak lehetséges, a 16 éven felüliek házasodjanak össze, mivel a Magyarországra nőtlenül érkező felnőtt személyeket lágerekbe helyezik, míg a többiek házakat és földet kapnak az államtól. Ennek a propagandának az lett az eredménye, hogy az adott falvakban naponta anyakönyvezték a házasságokat.
   A Szucsáva megyei Józseffalva községben a kivándorlás kezdeményezése szintén egy római katolikus papé volt. 1941. március 13-án a Szucsávai Csendőrlégió a 704. számú tájékoztató feljegyzésben feljegyezte, hogy a helység magyarjai levelet kaptak korábbi plébánosuktól, Németh Kálmántól, aki akkoriban már egy nagykárolyi (?!) templomban szolgált, abban biztatja őket, hogy adják el vagyonukat, mivel március 15-én hazaviszik őket Magyarországra. Röviddel ezelőtt a józseffalvi római katolikus pap Bukarestben is járt, ahol felvette a kapcsolatot a magyar konzulátus munkatársaival, hogy támogatást kérjen erőfeszítéseihez. A romániai magyar főkonzul azonban azt tanácsolta neki, hogy egyelőre senki ne adja el földjét és gazdaságát. Azonban Németh Kálmán levelének kézhezvétele után, a lakosok továbbra is elidegenítették vagyonukat.
    Ugyanezen a napon, a szucsávai megyei csendőrlégió a 706. számú tájékoztató jegyzékben arról számolt be, hogy Ion Antonescu tábornok által elrendelt, az általa kezdeményezett politika elfogadásáról vagy elutasításáról szóló, 1941. március 2-3-i népszavazás során elégedetlenség támadt a fogadjisteni község lakói körében – ahol 174 magyar élt – mivel nem engedték meg nekik, hogy szavazzanak. Már március 2-án a danilai szavazókörzet elnökének elrendelték - amelyhez akkoriban fogadjisteni település tartozott - hogy ne engedélyezze ennek az etnikai csoportnak a szavazását. A tilalom valójában csak ürügy volt az elégedetlenségre a magyarok számára, mivel már korábban írásban kérték a kivándorlást, és nem mutattak semmi érdeklődést az ország problémái iránt. Most okot találtak arra, hogy megjegyezzék, a hatóságok nyíltan demonstrálják nekik, hogy Romániában idegeneknek tekintik őket, és emiatt kell minden lépést megtenniük, a Magyarországra való áttelepülésük érdekében.
Miután úgy döntöttek, hogy elhagyják Romániát, és miután a bukaresti magyar diplomáciai képviselet ígéretet adott a mielőbbi távozásra, 1941 tavaszán a dél-bukovinai magyarok beszüntették földjeik megművelését. A szucsávai Csendőrfelügyelőség az 1941. május 3-i 3044. számú tájékoztató feljegyzésében rögzítette, hogy a Radauti megyei Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts településekről származó magyarok szabotálják a mezőgazdasági munkákat, nem vetik be földjeiket, azokat házaikkal és jószágaikkal együtt eladják a távozásra való tekintettel, amely a hadikfalvi vasútállomásról történik vonattal, napi 400-500 fős csoportokban.
    A túlnyomó többség megszerezte a kivándorláshoz szükséges dokumentumokat, kivéve 12 istensegítsi, 9 andrásfalvi és körülbelül 90-100 hadikfalvi család, akik pénz nélkül nem tudták fedezni ezek költségét, és számukra előfizetési listákat indítottak, amelyeken keresztül a szükséges forrásokat meg lehetett szerezni. Nagyon sok székely adta el házát a szomszédos községek román lakosainak, amelyeket a vevők egy része nem azért vásárolt meg, hogy beköltözzön, hanem hogy lebontsa őket, és a bennük keletkező fát tüzelőanyagként használja fel. Andrásfalván például 73 házat adtak el és bontottak le, Hadikfalván 20-at, Istensegítsen pedig 12-t. Emellett az andrásfalvi községben élő magyarok a gyümölcsfák egy részét is kivágták. A Magyarországra távozottak vagyonuk nagy részét nem tudták eladni, így azokat elhagyatva hagyták, és senkinek sem adták át gondozásra. A Radauti megye három községéből érkező magyaroknak ígéretet kaptak arra, hogy április 26-án és 27-én a bukaresti magyar követség küldötte utazik oda, hogy személyesen leltározza az eladatlan vagyontárgyakat, de az nem jött el, és bejelentette, hogy május folyamán érkezik.
Ugyanakkor a kivándorlást kérő lakosok felhagytak a helyi közigazgatási szervek rendelkezéseinek és a román állam jogszabályainak tiszteletben tartásával. Április 27-ig 173 hadikfalvi, 31 andrásfalvi és 27 istensegítsi magyar bevonulási parancsot, de mindannyian elutasították azokat, és bemutatták a helyi hatóságoknak a Magyarországra való távozásukkal kapcsolatos dokumentumokat. Néhány magyar meghatalmazást hagyott különböző ügyvédekre az elidegenítetlen földek eladására vagy bérbeadására, a föld adójának megfizetése nélkül, azzal az indokkal, hogy nem idegeníthetik el azokat, mivel az eladási ára nagyon alacsony lett volna, körülbelül tízszerese az általuk kért árnak.
   1941. május 13-án a Rendőrségi Főigazgatóság a 28517S számú rendelettel értesítette a Csendőr Főfelügyelőséget, hogy a Radauti megyei Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts községekből származó székelyek egy része, akik a bukaresti magyar konzulátus és követség által kiállított igazolások alapján költöztek Magyarországra, nem értesítették a román hatóságokat, és kifizetetlen adósságokat hagytak hátra maguk után. Miután a Csendőrség Főfelügyelősége tájékoztatta a Radauti Csendőrség Légióját a Rendőrségi Főigazgatóságtól kapott utasítás tartalmáról, a csendőrség megyei vezetősége 1941. május 26-án jelentette a Főfelügyelőségnek, hogy intézkedéseket hozott annak érdekében, hogy a magyarok ne kapjanak kivándorláshoz szükséges okmányokat mindaddig, amíg nem tudják igazolni, hogy kifizették az államnak az adóikat.
    Abban az időszakban, amikor a dél-bukovinai székelyek Magyarországra távoztak, sokan közülük képtelenek voltak megszerezni az eladásra kínált ingatlanokért a kért összegeket. Ebben a tartományban, ahol a két világháború közötti időszakban a föld csereértéke a legmagasabb volt az országban, a mezőgazdasági népesség magas sűrűsége miatt, a megművelhető területegységre (hektárra) vetítve, most a német származású lakosok Birodalomba történő elvitelét és a zsidók tulajdonában lévő vidéki birtokok „románosítását” követően viszonylag nagy rendelkezésre álló földalap jött létre, ami természetesen az árak csökkenéséhez vezetett. Igaz, hogy Dél-Bukovinában számos család talált menedéket az oroszok által megszállt tartomány északi részéről, a Magyarország által annektált északnyugati Erdélyből és a Bulgáriának átengedett dél Dobrudzsából, de vagy nem rendelkeztek a földvásárláshoz szükséges tőkével, vagy nem akartak letelepedni ezeken a helységekben, vagy abban reménykedtek, hogy visszatérhetnek oda, ahonnan jöttek, így a kínálat messze meghaladta a keresletet.
   A román hatóságok és a bukaresti magyar követség képviselői között létrejött megállapodások értelmében Andrásfalva, Istensegíts és Hadikfalva (Radauti megye), Vorniceni (Suceava megye), valamint a másik három falu összes magyarjának, ahol kisebb számban éltek, 1941. június 7-ig el kellett hagynia az országot, kivándorlásukat véglegesnek tekintették, és kérésük alapján hajtották végre. A székelyek kivándorlása Bukovinából egy 1941. június elején megkötött román-magyar megállapodáson alapult, amely nem öltötte a román kormány és a szófiai kormány között a lakosságcsere, illetve a Német Birodalom között, a németek dél-bukovinai és dobrudzsai kitelepüléséről kötött egyezményekhez hasonló jogi formát. Az illetékes hatóságok úgy ítélték meg, hogy az érintett családok véglegesen elhagyják az országot, és hogy a magyar állampolgárságért folyamodva joguk van felszámolni az itt birtokolt ingó és ingatlan vagyonukat. A megállapodás aláírásakor azonban a dél-bukovinai székelyek nagy része már magyar területre letelepedett.
   A Romániából távozott székelyek pontos száma nem ismert. Joseph S. Schetmann azt írja, hogy az 1941. júniusi megállapodás értelmében 3906 dél-bukovinai székely családot, 15593 főt telepítettek át Magyarországra, de az általa megadott szám több ezerrel meghaladja az itt regisztrált magyarok számát mind az 1930. december 29-i, mind az 1941. április 6-i román népszámlálás során, így semmiképpen sem fogadható el valósnak. A szám annál is inkább eltúlzottnak tűnik, mivel csak azokból a községekből távoztak székelyek, ahol tömör tömegekben éltek, a források nem említik más nemzetiségű személyek távozását. A dél-bukovinai székely emigránsokat a volt jugoszláv Bácska tartományban telepítették be, ahol közel 28 000 hektár földet, lakást és mezőgazdasági felszerelést osztottak ki nekik azoktól, amiket más etnikai származású lakosok, különösen szerbek hagytak el, vagy a horthysta hatóságok elkoboztak tőlük.
   Egy újabb román-magyar megállapodást követően, 1941 októberétől kezdődően további 850 besszarábiai magyar távozott Magyarországra, majd 1942 márciusa és szeptembere között további 1631 Moldvában élő magyar, akiket – a dél-bukovinai magyarokhoz hasonlóan – gyarmatosítottak Bácska tartományban. Itteni koncentrációjuk rontotta a helyi lakosok gazdasági helyzetét, akik panaszkodtak, hogy állapotuk romlott, most már az éhezéshez állnak közel.
   A magyarok kivándorlásával az általuk el nem idegenített földek és gazdaságok az Állami Vagyonkezelőséghez kerültek, a Mezőgazdasági és Földművelésügyi Minisztérium keretein belül. Csak Andrásfalva, Istensegíts és Hadikfalva (Radauti megye) községekben az állam mintegy 6000 hektárnyi területet vett át. Ezeket a földeket eleinte a szomszédos községek lakóinak adták bérbe, egyes bérlők pedig az 1945. március 23-i agrárreform-törvény kihirdetése után is, 1948-ig bérleti szerződéssel használták azokat.
   Az üresen álló gazdaságokat az elfoglalt területekről menekültekkel töltötték meg, különösen Bukovina lakosaival, akiket Dél-Dobrudzsában gyarmatosítottak az 1921. július 17-i agrárreform-törvény alapján, és 1940 őszén tértek vissza ebbe a tartományba. Mivel a menekültek, akik szinte teljesen megfosztottak minden élő és holt mezőgazdasági felszereléstől, nem vállalták a föld bérlését, és mivel a helyiek a nagyszámú behívott férfi miatt nem voltak képesek a rendelkezésre álló területet teljes megművelni, a polgármesteri hivatalok feladatul kapták, hogy találjanak módot a kiaknázásra.
   1942 márciusában Andrásfalva, Radauti megye községi tanácsa közölte a prefektussal, hogy miért nincsenek igények az adott földek bérbevevésére. A lakosok – a tanács nevében a polgármester pontosította – a szegénység miatt nem tudják bérbe vanni ezt a földet a korábban megállapított hektáronkénti 2500 lejért. 1942-ben az adók majdnem megduplázódtak 1941-hez képest, a szántás ára szintén megduplázódott, a vetőmag ára pedig megháromszorozódott. Ilyen árak mellett a községi közigazgatás – amint azt a jelentés befejezésében is megjegyzik – mentesült a teljes földterület megművelésének biztosításáért viselt felelőssége alól.
   1942 őszén Radauti megyében telepedett le, többek között, 74 család, 383 taggal, akik 1940. június 26. után érkeztek a Storojinet megyei Jadova községből, valamint 90 család, 408 lélekkel, akik Északnyugat-Erdélyből menekültek, kezdetben Kolozsvár-Torda megyébe, ahonnan ugyanazon kormány 1942. augusztus 11-i 300. számú határozatának jóváhagyásával elküldték őket,
   Az előbbieket a székelyek által elhagyott istensegítsi házakban, a többieket a megye más községeiből 1940 őszén kivándorolt németek háztartásaiban szállásolták el. A szucsáva megyei Józseffalváról származó magyaroktól származó földeket is a menekültek birtokába juttatták. Itt 31 Csernovic megyei család kapott 1944-ben egyenként három hektáros telkeket, az 1940. április 25-i gyarmatosítási törvény alapján, de birtokjogaikat csak 1946 decemberében véglegesítették, a telepesek addig bérleti alapon birtokolták a földet. Később, Radauti és Szucsáva megyékben, az 1945. március 23-i agrárreform-törvény alapján 236 dél-dobrudzsai családot juttattak földhöz.
   Az 1941-ben Magyarországra távozott székelyek vagyonának jogi helyzete 1945 tavaszán, még a második világháború befejezése előtt bonyolulttá vált, mivel a Magyarországra bevándorolt székely egy része, akik nem mondtak le román állampolgárságukról, nem alkalmazkodott az ottani országban uralkodó státuszhoz és a kialakult társadalmi-gazdasági viszonyokhoz, illetve mivel a kiűzött szerbek – az északnyugat-erdélyi románokhoz hasonlóan – megfosztották őket a kapott javaktól, és a száműzetésből visszatérve, vagyonukat visszaszerezték.
1945 áprilisától kezdődően ezek a magyarok visszatértek, követelve a távozásukkor el nem idegenített vagyonuk visszaszolgáltatását. Mivel a kivándorlók egy része továbbra is állampolgára maradt annak az államnak, amelyet elhagytak, jogalapjuk volt jogaik teljes helyreállítását követelni, annak ellenére, hogy a Belügyminisztérium 1944. augusztus 23. után kiadott rendeletei sorra korlátozták ezt a helyzetet. Ezenfelül a szovjet katonai szervek román területen történő beavatkozása, valamint a Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság képviselőinek beavatkozása, az 1944. szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény rendelkezéseinek ortodox és túlságosan önérdekpárti értelmezése szinte leküzdhetetlen problémákat okozott nemcsak a hazatérő székely családoknak, hanem a román kormánynak is.