Makrai Dénes.
Erdélyi Lapok, 1910-12-15/24. szám
A múlt század nyolcvanas éveiben, egy kicsiny, igénytelen csángó fiú álldogált a kolozsvári színház udvarán és a kóristák között is szerényen meghúzódva hallgatott, mint aki azt érezte, hogy az akkori művészgárdában, a névtelenek között is, ő csak a legutolsó helyet tölti be. Úgy ismerték, mint a kis csángót, aki igen alázatos, szerény és szolgálatra kész s mindezek mellett kitűnően tud táncolni. Mikor pedig este megkezdődött az előadás, akkor is meghúzódott a kis csángó valamely kulissza mellett, ahol nem volt útjában senkinek és a színpadra bámult. Amint nézte, amint hallgatta az előadást, akkor is olyan igénytelennek, olyan szerénynek és olyan csendesnek látszott. Ki hitte volna, hogy álmok gyúlnak ki az agyában, a lobogó láng égeti a szívét és csillogó szemeiből az ébredező művészi erő fényözöne sugárzik ki?... Senki se...
És a kis csángó fiú, a kis Makrai Dénes, elindult azok felé, akik megértik. Ez az út az emésztő vágyak, a gyötrő szenvedések kálvária útja, melyen az apostolok és mártírok járnak, amelyen roskadoz a test és vérzik a lélek. Ezen az úton kevesen járnak, mert tele van éles sziklákkal és tépő tövisekkel, és olyan sokat kell vérzeni és olyan sokat kell szenvedni, amíg elérkezik a célhoz, ahol megértik, ahol felzúg az első taps és lábaihoz omlik az első babér. És ment a kis csángó. Nehéz útján a színművészek vidám, kacagó múzsája kísérte, hogy utol ne érje a csüggedés és meg ne törje erejét a szomorúság. És hosszú, hosszú küzdelmes út után, napsugaras, vidám mezőre ért, a művészet ezer színben csillogó mezejére, hol lelkét és szívét soha el nem fogyó kincsekkel gazdagította.
Aztán visszatért újra oda, ahonnan elindult. Most is olyan kicsiny, olyan csendes és olyan szerény volt, csak a lelke, a szíve volt fényes és gazdag. És ezt a fényt, ezt a kincset mind-mind ide hozta nekünk. Itt szórta szét közöttünk. És szórta tele marékkal, kacagva, hahotázva, táncolva, csakhogy megédesítse, felvidítsa egy néhány óráját annak a közönségnek, amelynek riadó tapsa olyan édes, sugárzó dicsőséget olyan mámoros álmot nyújt a színésznek...
És amikor megértettük, megszerettük és elnyerte a művészi álmok fényes koszorúját: jó kedvének, sugaras örömének elpattant egy húrja, amely a szívéből rezdült ki. Kialudt a fény elhomályosult a csillogás és reáborult a nagy sötét éjszaka, melynek hajnala csak a hit világában dereng. Makrai Dénes meghalt. Nagy és fájó részvét kísérte sírjába. Az a gyászbeszéd pedig, melyet dr. Janovics Jenő a kolozsvári nemzeti színház igazgatója mondott felette, — a legszebben és leghívebben őrzi emlékezetét...
Mikor a színház előtt megállt a gyászmenet, Janovics Jenő ekképpen szólott:
Hát itt vagy, szegény jó Dinim. Ehhez a nagy fehér házhoz akartál jönni utolsó utadon. Ahová annyiszor siettél szapora léptekkel, ziháló mellel, láztól kipirult arccal, most négylovas pazar hintóban hoztak. Amikor szegényesen, fulladozva siettél ide, vidám derű volt a jöttöd, most, hogy méltóságos, aranyos pompával jöttél, nagy, fájdalmas bánatot hoztál magaddal. Örömünk volt és gyönyörűségünk minden szavad, minden lépésed, csak ezzel az egy utolsó lépéseddel szomorítottál meg nagyon. Amely tenéked elvégeztetett mindörökre, a halál súlyos mementója belenyilallott a mi szívünkbe is. Jó öreg Mujkóm, hát kiesett a vonó a kezedből? Hát ki énekli majd olyan bánatos szomorúsággal, hogy
Daru madár fenn az égen
Hazafelé szálldogál...
Hazafelé. Emlékszel, kedves jó Dinim, hogy szövögettük a terveket: elmegyünk majd nyáron, prüszkölő gépkocsin, messze, messze, Bukovinába, egy tiszta, szerény, kicsi csángó faluba, annak is egy alacsony házába, fehérhajú édesapád látogatására. Úgy-e, hogy rád parancsoltam. Óvjad magad, vigyázz, gyújtsd az erődet a hosszú útra... S nem fogadtad szómat. Elindultál egyedül, hűtlenül, sokkal hosszabb útra. Egyszer voltál csak engedetlen, egyszer voltál csak hűtelen s lám a hűtlenséged nyomán milyen mélységes gyász fakadt. — Hát bevégezted a kálváriádat. Addig-addig bukdácsoltál az élet göröngyein, vonszolva beteg testedet, amíg egyszer összerogytál. Kész csuda az, hogy eddig bírtak vonszolni rogyadozó lábaid. A szeretet csodája. Ha ennek a gyönge gépnek nem lett volna a legnemesebb a legforróbb szeretet a fűtőanyaga, régen kihűlt, régen összetört volna. A szívét túlfeszítő, a lelkét betöltő nagy, meleg szeretet tartotta és éltette őt. Csak annak a példája, aki jászolban született, taníthatta meg őt arra, miképen kell tűrni békességgel, miképpen kell lemondani szelíden, magamegadóan.
Tűrés és lemondás volt az életed. Bogyó, törékeny tested ugrándozott és táncolt, hogy mások mulassanak. A szenvedés könnyei barázdákat szántottak az arcodon és te még jobban eltorzítottad, hogy nevessenek a mókáidon. A szíved vére lassan csöpögött a kínlódástól s te a sugárzó kedélynek, a csapongó jókedvnek egész gazdag kincsesházát szórtad a nézők elé. Krőzus voltál, te szegény histrió. Pazarló, mindent feláldozó Krőzus, mert nem csengő, hideg aranyat osztottál, hanem ami mindennél drágább: szívednek a vérét, életednek a leheletét pazaroltad, hogy a dúslakodó boldogoknak megédesítsed egy percnyi életét. S most már vége a komédiának. Legördült a függöny. Ím, itt a vég: egy deszkakoporsó!
Nézzük, nézzük ezt a kicsi koporsót s amíg nézzük, könnyező szemünk előtt feltünedezik egész hiábavalósága annak az örökös törekvésnek, amely az élet lépcsőin a fokokért verekszik. Te nem verekedtél, szegény, jó minim. Sovány, gyönge öklöd dehogy is taszított le mást, hogy magad feljebb emelkedjél. Keskeny vállad, behorpadt melled nem tülekedett előre az élet vásári tolongásában. Hátrahúzódtál csöndesen, szerényen s mégis mások fölé emelkedtél a lelked finomsága s a szíved jósága révén.
Színésztestvéreim, szeressük egymást. E néma, hideg tetem fölött, amelyet a szeretet tüze égetett el, fogadjátok meg, hogy nem sebzitek egymás szívét, hogy nem tépdesítek egymás dicsőségét. Szeressük egymást, ez a legfőbb kötelesség, ez a legfőbb törvény, ez a legfőbb igazság. — Eredj hát tovább, jó Dinim. Várja már a jó meleg föld puha ölelésre elfáradt testedet. Művészeted emléke itt marad ebben a fehér házban, kristályos lelkednek emlékét pedig a szívünkbe zárjuk. S ha majdan regélni akarunk egy jó, egy derék, egy önmagát is feláldozó bűbájos színészről, akkor előkerül ez az emlék a szívünk fenekéről s elevenen fogunk látni téged újra, meg újra te hűséges Mujkó, te klasszikus Menelaus, Hoffmannak csodás inasa, örökké ifjúló Saint-Hipothése, ragyogó kedélyű Otrobina Jano, önmagát emésztő Bolond, peckes járású szakaszvezető.
Élni fogsz elevenen a szívünkben s áldott lesz az emléked!
Makrai Dénes
(Istensegíts, 1866–Kolozsvár, 1910. dec. 9.): színész, rendező. Kardalosként kezdte pályáját Kolozsvárott 1882-ben, majd hamarosan Miklósy Gyulához került. Ezután 1894-ig Somogyi Károly társ.-ánál szerepelt. 1894–95-ben Krecsányi Ignácnál volt, utána tíz éven át volt Komjáthy János társ.-ának tagja. Még tánctanárságot is vállalt. 1905-től haláláig a Kolozsvári Nemzeti Színháznál volt szerződésben. Kollégái és a kolozsvári közönség körében egyaránt nagy közmegbecsülésnek örvendett. F. Sz. Kántor (Bródy S.: Tanítónő); Jantsó Pál (Herczeg F.: Színházavatás); Sir John Pontefract (Wilde: Egy jelentéktelen asszony).