Intro
   Az osztrákoknak nem volt olyan könnyű dolguk, Bukovina elfoglalását követően. A magyar szerzők szempontjából a dolog egyszerű, afféle veni-vidi-vici, azonban az osztrákokra nehéz, és komplex feladatok vártak. Tudtak ők ezekről, hiszen Mieg őrnagy már 1772-től térképezte a vidéket, azonban a valóság mégis meglepte őket. Elsősorban el kellett dönteni, hogy polgári vagy katonai kormányzást vezessenek be? Ipar, kereskedelem nem létezett, hidak és utak sem ezek lebonyolítására. Lakosság se volt, hisz elmenekült az orosz–török háború elől. Aki maradt, az alig termelt magának a megélhetésre. Mesteremberek se léteztek. A földek az egyház tulajdonában voltak. Ezekről Enzenberg, rövidesen igazolást kért a tulajdonosoktól. Kőház csak Csernovicban volt néhány, máshol inkább kalibák. Óvatosan kellett kezelni a dolgokat, intézkedéseket, mert nem volt szükség az új vidék lakóinak, földesurainak, egyházának az ellenkezésére.
   A népesség bevonására különböző adó- és katonai kedvezményeket vezettek be, és erre elkezdődött a bevándorlás. Ezt három nagyobb részre lehet osztani: az államilag behoztak és támogattak, a magántelepítések az egyházak és földesurak által, és a magánúton érkezettek. Azonban ezt is finoman kellett kezelni, mivel az érkezettek különböző nyelveket beszéltek és különböző valláson voltak: keleti és nyugati vallású örmények, ó- és újhitű lipovánok s rutének, ugyanígy románok is, evangélikusok, katolikusok reformátusok, stb.
   Az első magyar telepítések magánúton jöttek létre, ezért nem létezik semmi jelentés róluk Bécsben a Hadilevéltárban. Istensegíts a szolkai kolostornak és Wolansky lengyel földesúr kezdeményezésre született, hisz a kolostor adott nekik bérbe földet 150 forintért évente és Fogadjisten az ilisesti-i kolostor földjére. A különböző etnikumok be- és kitelepedése a következőkben kerül feltevésre. A honlapon található, erre vonatkozó anyag is értékes.
(https://laszlogergelypal.com/index.php/bukowina/371-bukovina-megjelenese-es-viragzasa-maria-terezia-kora-1772-1775-daniel-werenka)
   Nézzük a németeket, szászokat. Jóformán semmit se tudunk erről, az osztrák bevonulást megelőzően. De voltak ott, évszázadokkal előtte. Megemlíteném, hogy Istensegíts első települési helyén is szászok laktak, mint Sántha Alajos megemlíti, 1809-ben még megvolt az egykori a templomuk tornya. Komoly település lehetett, mert nem volt olcsó dolog templomot emelni.

Dr. Raimund Friedrich Kaindl: Telepítésügy Bukovinában…
(részletek)
A németek Moldvában és Bukovinában 1774 előtt
1. A Moldvai Fejedelemség megalapításáig. — 2. A moldvai uralom időszakában, a 14. és 17. század között. — 3. Települések a 18. században (Philippen = Prelipcze, Gartenberg = Sadagura).

   A németek Moldvában és Bukovinában 1774 előtt, a Moldvai Fejedelemség megalapításáig.
   1. Mivel Bukovina messze keleten fekszik, félúton a szláv és a román népek között, a közösségben hajlamosak vagyunk ezt a régiót teljes egészében szláv-románnak tekinteni; alig terjedt el hír, hogy pezsgő német élet is uralkodik ott: a városok szinte teljes egészében németek, a piacok nagyrészt németek; sok faluban német földművesek, máshol német bányászok, üvegművesek és favágók élnek; a német nyelvet minden művelt ember nagy örömmel műveli, és még a nem német vidéki lakosság körében is találni olyan férfiakat, akik szívesen megosztják német tudásukat; a németet túlnyomórészt hivatalos pozíciókban is használják, mivel szinte minden felsőoktatási intézményben ez az oktatás nyelve. Ez a németség természetesen csak az osztrák időszakban (1774 óta) valósult meg; de még a moldvai uralom idején (1342-1774) is sokkal nagyobb számban éltek németek ebben az országban, mint azt hajlamosak lennénk feltételezni; hasonlóképpen germán népek már a korábbi évszázadokban is bejárták ezeket a régiókat. A germán település ezen különböző fázisai általában a Keleti-Kárpátokban és különösen Bukovinában azonban nincsenek összefüggésben egymással!
  Az első germán népek ezeken a régiókon valószínűleg a bastarnok voltak, akik Kr. e. 200 körül jelentek meg itt, de germán eredetük nem teljesen biztos. A Kr. u. harmadik és negyedik században a gótok alapították meg székhelyüket, a következő évszázadokban pedig a gepidák, Erdélyből kiindulva, gyakorolhattak némi befolyást ezekre a régiókra, mielőtt a 6. században eltörölték őket. A Gótikus Birodalom hunok általi pusztulása óta azonban a Kárpátalján kívüli régió elsősorban a szláv és mongol népek játszóterévé vált, akikhez a 12. századtól kezdve csatlakoztak az oláhok, a mai románok ősei. Ezekben a hatalmas mészárlásokban az egykori germán lakosok minden nyoma eltűnt. Az egyes helytörténészek azon állításai, hogy Szucsáva (Soc-awa) már egy „régi gót város”, és hogy a gótok hegyi erődöt építettek a Cecina folyón Czernowitz közelében, teljesen bizonyítatlanok. Az egyes hely- és folyónevek germán eredetű eredete szintén bizonytalan.
  Ugyanilyen helytelenek azok az állítások, amelyek szerint a 13. században a Német Rend és a Szent János Lovagrend befolyást gyakorolt Moldvában és Bukovinában. Az előbbiek befolyási övezete valójában 1211 és 1225 között csak Erdély délkeleti részére és a Dunától délre fekvő területre, Kelet-Havasalföldre terjedt ki; az Irgalmas Lovagrend valóban átvette az uralmat 1247-ben az Dunától nyugatra fekvő Szörénység régióban, a Bánságban és az azon túli kun régióban, amelyhez Moldva is hozzátartozik, de 1260 előtt lemondott róla; teljesen alaptalan az az állítás, hogy hatalmuk egészen Bukovináig terjedt, és hogy várakat építettek Szucsáván és a Cecina mentén. Ezek a régiók inkább a mongolok igája alatt sóhajtoztak a 13. század közepe óta. Csak száz évvel később adódtak olyan körülmények, amelyek a német elemek Prut és Szereth menti régiókba való újabb előrenyomulásához vezettek.
                                                     *****
   Bukovinai németek, szászok a moldvai uralom időszakában, a 14. és 17. század között.
   1342-ben Nagy Lajos magyar király legyőzte az ottani tatárokat, és az országot Magyarország foglalta el. Ennek eredményeként különösen az oláhok, de szászok és magyarok is vándoroltak oda, a szomszédos magyar területekről.
   Bár Moldva, amelynek fő területe akkoriban Bukovina volt, már 1348-ban egy felkelés során elszakadt Magyarországtól, és önálló fejedelemséget alakított ki, az erdélyi és magyar beáramlás folytatódott. Így számos szász település jött létre Moldvában, különösen a városokban. A moldvai Neamţ város már nevével is jelzi német eredetét (neamt = német). A ferences Bernhard Quirini által 1599-ben itt összeírt 64 katolikus család között, a többi városhoz hasonlóan, minden bizonnyal sok szász élt a magyarok mellett. Az egyetlen itt élő pap egy 70 év feletti nős szász (de' natione Sassone) volt. Hasonlóképpen, Tatrosban 68 római katolikus szász és magyar család élt akkoriban. Továbbá sok szász élt Kotnarban, Moldva egyik legfontosabb városában. Ezért a reformbarát János Despota fejedelem (1561–1563) nemcsak templomokat és iskolát, hanem egy könyvtárat is alapított itt. A moldvai krónikás, Nikolaus Kostin, a 18. század eleji író, akinek a fenti információt köszönhetjük, kifejezetten megjegyzi az egyik templomról, hogy „az a mai napig létezik a szászoknál!” Ugyanez a krónikás máshol azt is tanúsítja, hogy nem sokkal előtte szászok Moldva más részein is éltek.
   Bartolomeus Brutti, akkori moldvai „nagykamerás” egy levelében (1587. szeptember 5.) arról számolt be az akkori lengyelországi apostoli nunciusnak, hogy Kotnart szászok és magyarok lakják, és három nagyon szép régi katolikus temploma van; kérte, hogy küldjenek ki néhány papot a Jézus Társaságától a katolikus vallás előmozdítására.
   Egy másik, 1588. január 14-én kelt levelében kijelenti: „Ebben a városban csupa magyar és német él.” A moldvai katolikusok számát 15.000-re teszi; később (1591. január 18-án) körülbelül 20.000-ről beszél. 1599-ben 3500 tűzhelyet számláltak Kotnarban: családok száma 198, azaz 1080 lélek volt. Ezen szászok és magyarok gyermekeit az Erdélyből származó és Luther tanításait követő laikus Peter Elmon tanította. Quirini püspök elégette ennek négy könyvét, mint »eretneket«, és arra késztette, hogy visszatérjen a római katolikus egyházhoz. Román városában akkoriban 25 latin-magyar és szász család élt. Nikolaus Kostin szerint Baja (Moldvabánya), amely már Bukovina határán helyezkedett el, állítólag az ott élő szász fazekasokról kapta a nevét."
   Hogy ezt a helyet a 15. század elején számos katolikus lakta, akik között bizonyára sok szász is volt, abból a tényből is kitűnik, hogy Jó Sándor (1401-1433) római katolikus templomot épített itt. 1455-ben említés történik egy Baja közelében található "Sassicora" (ma Saski-Sasca Mare) nevű településről, amelyet Sándor vajda 1453. január 26-án kelt oklevéllel a moldovicai kolostornak adományozott. 1453. január 26-án a bajai városi képviselők (Scholtus és Pregari) beleegyezésével elrendelte, hogy a város évente 12 véka árpát és 4 véka búzát termeljen a malmából a probotai kolostornak. Megjegyezték, hogy ha a szászok (Sasowe) nem teljesítik a megállapodásukat, alkalmanként 60 ezüst rubelt kell fizetniük a területi fejedelemnek. Abból a tényből, hogy a kötelezett felet hol a város képviselőjeként, hol a szászként említik, azonnal kiderül, hogy Bajának túlnyomórészt szász városnak kellett lennie. Egyébként ugyanez az okirat említ egy szaszkát és egy nagy nemec (azaz német) patakot is. A 16. század végén, információk szerint, Baján a fent említett quiriniek közül, körülbelül 3000 háztartás között mindössze 60 latin családot vagy 316 magyar és szász lelket találtak. Ebből az időből származik egy német felirat, amelyet az elhagyatott templomban találtak, és amelyet a parasztok ma is "szász"-ként emlegetnek:
   „Ezért halt meg, támadt fel és kelt életre Krisztus, hogy a mi halott és élő Urunk lehessen”. GREGOR KIRCHNER. Kr. u. 1572."
   Sajnos ezt, akárcsak a templomban és annak közelében korábban elhelyezett számos más német feliratú emlékművet és sírkövet, 1884 nyarán eltávolították, és a templomnak csak a régi, omladozó kőfalai maradtak meg. Egyébként Baján két katolikus templom is volt; az egyik azonban már 1599-ben romokban hevert.
   Bukovina legrégebbi városainak, Szerethnek és Szucsávának német lakóiról érdekes információkat kapunk egy 1402-ből származó latin nyelvű feljegyzésből, amely a Szereth-i Szent János templomban található csodatevő kehelyről szól. A fent említett templom egy katolikus püspök székhelye volt, akinek egyházmegyéjéhez mindenekelőtt a német telepesek tartoztak. Így egy Laurenz Sprynger nevű személyt Szereth egyik nagyon aljas lakójaként említenek, egy Dorothea Erechlerin pedig Szucsáváról Szereth-be jön, hogy a kehelyen keresztül gyógyulást találjon vakságára. Már alakulnak Szereth „esküdtszékei” (consules jurati) is, és így a német városi formát már itt is bevezették. A moldvai városok általában az erdélyi német városok mintájára kapták szervezetüket. Rendkívül érdekes információkat tudunk meg erről egy 1473. június 15-én kelt, Szucsávából származó okmányból.
   Ez egy német nyelven írt dokumentum, amelyet a szucsávai német városi tanács készített, és nemcsak betekintést nyújt a szerkezetébe és összetételébe, hanem a város nagyszámú német lakosságának kereskedelmét is illusztrálja…
  …De nemcsak a moldvai városok épültek német alapokra. A németek már a 14. században is aktívan terjesztették a katolikus hitet Moldvában. A két misszionárius nemzetisége, akik állítólag 1349-ben Szerethbe érkeztek és ott szenvedtek vértanúhalált, ismeretlen; de nevük egyértelműen arra utal, hogy a húsz évvel később ugyanebben a városban dolgozó Paul von Schwidnitz és Nicolaus Mehlsack misszionáriusok németek voltak. A szász nemzet tagjai már szoros kapcsolatokat ápoltak a moldvai fejedelmekkel. Már az első vajdának, Dragosnak is egy szász nő volt a (második?) felesége, akit a legenda szerint a ma már elhagyatott bajai német templomban temettek el. Utána Dragos fiát és utódját, Gyulát a moldvai krónikások Sasnak becézik. Itt található Saska városa (Sasca Noua), az első moldvai fejedelmek rezidenciája, vagy erről a vajdáról, vagy az ott egykor élő szászokról kapta a nevét. Még a 16. században is egy szász becenéven ismert fejedelem uralkodott Moldvában. Ez a herceg II. Jankul vagy Johann (1579-1582) volt, aki Rares Péter vajda vér szerinti fia volt. Sashoz hasonlóan ő is édesanyjáról, egy kronstadti szász asszonyról, Weiss Jörg feleségéről kapta a becenevét.
   A németeket Moldvában is nagyra becsülték zsoldosként. Amikor Heraklidész despotát (1561-1563) a lázadó alattvalók zaklatták Szucsáván, minden csapata fokozatosan elhagyta, csak a német zsoldosok maradtak hűek. Ekkor a megkeseredett moldvaiak lemészárolták a németeket Szucsáván, és ez a sors érte a fejedelmi vár német helyőrségét is, miután azt kénytelen volt megadni magát. Az áldozatok között említik Joachim Klugert (Prudentiust), aki korábban Neamt várnagya volt, és hűségesen kiállt fejedelme mellett. Hasonlóképpen, a 17. században a német zsoldosokat nagyra becsülték, különösen Vasile Lupul vajda (1634-1654) részéről. Kétségtelen, hogy német kereskedők és kézművesek is aktívak voltak Moldvában. Már 1407-ben különbséget tettek a német és az örmény szekerek között; az előbbiek díja Czernowitzban 4 groschen volt, míg az örményért 6-ot fizettek. A fent idézett 1473-as dokumentum a németek élénk kereskedelmi tevékenységéről tanúskodnak. A német munkásokat és művészeket, a helyi munkaerő hiánya miatt, felbecsülték. Amikor IV. Sándor Lapusneanu herceg (1552-1561) egy csodálatos nyakkeresztet szeretett volna, azt a nagyszebeni ötvösökkel készíttette el.
   De kétségtelen az is, hogy német kézművesek és mesterek maguk is aktívak voltak Moldvában és Bukovinában. Különösen érdekes az a tény, amelyet az utóbbi években fedeztek fel, hogy Bukovina néhány fontosabb épületén 16. századi német mesterek kőfaragó nyomait találták. Ezek az épületek közé tartoznak különösen a szucsávai Szent György és Szent Demeter templomok, az előbbit 1514 és 1522 között, az utóbbit 1531 körül építették, valamint a dragomirnai kolostortemplom, amely 1602-ben épült.
   A 16. század óta, és különösen a 17. században, a német befolyás Moldvában hanyatlóban van, és végül teljesen eltűnt. Ahol a németeket nem erőszakkal nyomták el, mint Szucsáván, végül legalább részben romanizálták (Jassy). Például a bajai elhagyatott temetőben egy sírkőtöredéket találtak a következő felirattal: "Itt nyugszik Anna Göbel” cirill és román betűkkel.
Települések a 18. században (Philippen = Prelipcze, Gartenberg = Sadagora). _
   Míg a németség a 17. század óta fogyatkozott Dél-Bukovinában, úgy tűnt, hogy a moldvai uralom vége felé, az ország északi részén szilárdan megvetette a lábát. August Poniatowski gróf, az utolsó lengyel király apja, 1750-ben német kézműveseket hozatott Breslau környékéről Zaleszcezykibe, egy moldvai határon fekvő lengyel városba, hogy posztógyárat építsenek. Amikor a gyarmatosítók protestáns templomot akartak építeni, Kamieniec püspöke, akinek Zaleszezyki alárendeltje volt, megtiltotta ezt. A német kézművesek távozásának megakadályozása érdekében a püspök a lengyel kormányhoz fordult. Poniatowski 1759-ben az akkor uralkodó moldvai fejedelemhez, John Kalimakihoz (1758-1761) fordult azzal a kéréssel, hogy létesítsen egy német kolóniát a Dnyeszter partján, Zaleszezykivel szemben, a mai Bukovinában, és lásson el ott templomot, valamint lelkészt és tanítót. A kérést készségesen meghallgatták; a Porta jóváhagyásával 1760-ban szabadságlevelet is kiadtak a protestánsoknak. Ezt követően Philippen vagy Philipcze falut, a mai Prelipczét, bérbe vették a moldvai Manoli földbirtokostól, és ott alapították meg a települést.
   De nem minden újonnan érkező volt gazdag és rátermett ember; még Scheidemantel lelkész sem tartozott a legjobbak közé: ennek következtében hamarosan nyugtalanság tört ki. Ezenkívül Gregor Alexander Ghika herceg (1764-1767) szerette volna a posztógyárat Jassyba költöztetni, és valóban sikerült is számos posztókészítőt, valószínűleg Zaleszczykiből, Neu-Filipowába vagy Kiperestie-be (Jassystól délkeletre) vonzania. Ő és utódja, Gregor Kalimaki (1767-1769) széleskörű juttatásokat biztosítottak nekik, ahogyan az előző fejedelmek is tették a szentélyek létrehozásakor. Azonban egy újabb orosz háború zűrzavara, amely nem sokkal később kitört, megakadályozta az új település fejlődését, és a már teljesen leromlott régebbi települések szétszóródásához is vezetett. 1775-ben az imaházat és így a lelkészi székhelyet is Zaleszezykibe költöztették, amit Galícia 1772-es Ausztriához csatolása tett lehetővé. 1782-ben csak négy telepes birtokot számoltak össze. A következő évben három német atya telepedett le a szomszédos Luka és Kriszczatek kolostorok birtokain, amelyeket állami igazgatás alá helyeztek. Három év felmentést kaptak minden szolgaságtól, de feltételként szabták meg, hogy 1787-ben csatlakozzanak az adóköteles nemzeti alattvalókhoz. Úgy tűnik azonban, hogy egyikük nem sokkal később meghalt.
   1784-ben a Prelipczéről érdeklődő német telepesek közül Ull és egy másik, Ferenc nevű telepes, valamint a Zaleszezykiből származó Braun birtokolt földeket Kriszczatekben. 1790-ben eladták a Prelipczén található, a parasztok által már romba döntött épületeket, és ezzel a település utolsó nyoma is eltűnt.
   Ugyanaz az orosz-török háború (1769-1774), amely akadályozta a fent említett német települések fejlődését, más település létrejöttéhez vezetett, szintén Észak-Bukovinában. Annak érdekében, hogy a Moldvát megszálló orosz hadsereget a lehető leggyorsabban zsoldhoz juttassák, elrendelték és pénzverde létrehozását Moldvában, ahol réz- és bronzpénzt lehetne verni a háború céljaira és szükségleteire. Peter Freiherr von Gartenberg kapott parancsot a terv végrehajtására.
   Miután konzultált a csernovici sztároszttal, 1770-ben) a pénzverdét a Prut folyón túl, egy vad, elhagyatott erdőben alapították Rohosna falu közelében, részben Zuczka területén.
   Gartenberg jóváhagyásával a pénzverde dolgozói mellett, akik mind németek voltak, számos más német kereskedő és kézműves telepedett le, és létrejött egy német település, amelyet alapítójáról Gartenbergnek (szlávul: Sadagora) neveztek el.
   1775-ben Splényi tartományi kormányzó kezdeményezésére megkapta a kereskedelmi szabadságot, jóváhagyták a városi alkotmányt, és hat év mentességet minden teher alól. Az akkor Gartenbergben tartalékos alezredes, von Zedlitz báró, még azt is fontolgatta, hogy Gartenberget birodalmi szabad várossá nyilvánítja (1775 júliusában). A városhatár kialakításához meg akarták vásárolni a szomszédos Rohosna falvakat, amelyek több részvényeshez tartoztak, Zuczkát, amely a jassyi Barnowski-kolostorhoz tartozott, és végül Scheroutzot, amely a jassyi Szent Spiridon-kolostorhoz tartozott. A terv nagyszerű volt, de a dolgok másképp alakultak. Splényit 1778-ban elhelyezték, és helyére Enzenberg báró tábornagy érkezett, aki nem igazán lelkesedett az újratelepítésekért. A fiatal város balszerencséje azt is jelentette, hogy 1778 őszén Rohosna tulajdonosai erőszakosan érvényesítették jogaikat Gartenberghez, amelyet nagyrészt az ők földjükön építettek. Kártérítést követeltek, és 1779-ben számos földesúri jogot szereztek a város felett. Ez véget vetett Gartenberg virágzó jólétének. Amikor négy évvel később (1783) Zuczka falut megvásárolták az államkincstártól, ez a megszerzés már nem kedvezett Gartenbergnek, mivel a bővítés tervét elvetették. Mindössze néhány hónappal később, 1783. október 31-én a Gartenberget a csernovitzi járási bíróság, előzetes figyelmeztetés nélkül, feloszlatta, és a várost, mint erre a célra alkalmatlant, törölték a bukovinai városok listájáról.
   Így a két német település, amelyekkel az osztrákok Bukovina megszállásakor találkoztak az országban, jelentéktelen maradt. Csak annyit kell megemlíteni, hogy nyilvánvalóan e települések miatt jelent meg Moldva ezen része 1773-ban „a német Cinut (Tinut - azaz járás)” néven! József császár 1773. június 19-én kelt fontos levelében, amelyet Mária Terézia császárnőnek írt, és amelyben az első javaslatot tette Bukovina Ausztria általi megszerzésére, azt írja, hogy Moldva megszerzendő része „többé nem a német járás”.

Az alapozási munkálatokról
A földmunka, az alap, a pillérek és a konyhafalak együttesen 1,51 öl, darabonként 45 kr...
A falépítéshez 2 öl tégla szükséges, 5 ft.
A kötőanyag ehhez 56 rakomány, 4 kr.
A kőművesek és a munkások munkaköltsége 10 Ft.

A téglázás
A kémény, a kandalló és a kályha alapja téglából történő megépítéséhez 2500 tégla szükséges, szállítással együtt 20 Ft.
Kötőanyag 36 adag, 2 Ft, 24 kr.
A kőművesek és a munkások bére: 8 Ft 24 kr.
Falainak vakolása vagy stukkolása 96 ölet tesz ki quadroban; ezek mindegyike 15 krba kerül.
A padlók döngölése 27 öl hosszan, melynek egyenkénti költsége 9 kr.
Csempék, szállítással együtt 1 Ft.

Berendezés
1 cserépkályha szállítással és beszereléssel együtt, 9 Ft
6 üvegezendő ablak, 3 Ft
1 tetőablak a konyhában, 1 Ft
2 ajtózár reteszekkel és zsanírral együtt, 6 Ft

                                                                                  ***********

Örmények, lengyelek, zsidók és cigányok bevándorlása és letelepedése.   

     A bukovinai örmények
1. Az örmények. A tervezett örmény kereskedelmi kolónia Szucsáván. — 2. A lengyelek. — 3. A zsidók. — 4. A cigányok.
1. Az örmények a kezdeti, moldvai időszakban telepedtek le, elsősorban kereskedőként, és a 17. század vége felé Galíciába bevándorolt és a katolikus egyházhoz csatlakozó örményekkel ellentétben, hűek maradtak a keleti egyházhoz.
1775-ben mindössze 58 család volt, de ez a szám hamarosan megnőtt az újonnan érkezőkkel; még egy örmény kereskedelmi kolónia létrehozását is tervezték Szucsáván. Az erre vonatkozó javaslat – ahogy azt egy 1780. április 4-i jegyzőkönyv is közli – a Lembergben élő Nikorovics örmény kereskedőtől érkezett, aki becsületessége, közbizalomja és hazafias jóakarata miatt mindehol tiszteletet nyert; Javaslatában azonban, bár jó szándékú volt, hibát követett el azzal, hogy túl korán szólt róla, és – ahogy az Udvar és az Államkancellária is megtudta – ezzel felhívta a török minisztérium figyelmét az ügyre. Mivel az ügy most moldvai örmények toborzásáról szólt, úgy döntöttek, hogy „jelenleg nem szabad írásbeli tárgyalásokat folytatni az örményekkel, hanem – ahogyan az Udvar és az Államkancellária is megfelelőnek tartja – csak azok kaphatnak ilyen megfelelő szállást, akik önként érkeznek, letelepedést kérnek, és kellően alkalmasnak találtatnak erre, olyan szállást, amely valószínűleg nem okoz felháborodást külföldön, és nem zavarja az itteni más kereskedelmi intézményeket.” E tárgyalások során Szucsáva fekvését nagyon alkalmasnak nyilvánították egy kereskedőváros számára; hangsúlyozták azt is, hogy ez nem okozna különösebb kárt a galíciai Brody kiváltságos kereskedővárosnak.
   Különösen érdekesek a következők: milyen feltételeket hajlandóak voltak megadni ezeknek a telepeseknek. A jegyzőkönyv ezt így fejezi ki: „Amit az örmény gyarmatnak a benyújtott javaslatai alapján megadhatnának, vagy amire kivétel vonatkozik, az a következőkből állhatna.”
a) A szétszórt örményeknek a katolikusokhoz hasonlóan szabad vallásgyakorlást kell biztosítani, amelyben semmilyen módon nem szabad akadályozni őket.
b) Amint Szuezavában felépülnek a laktanyák, mentesíteni kell őket a katonai szállás alól, amelynek építési költségeit a városnak 8 éven belül meg kell térítenie a kincstárnak.
c) A kereskedők és polgárok fiait nem szabad sem katonának besorozni, sem erőszakkal elvinni; azonban azoknak, akik önként áttérnek a hadseregbe, el kell fogadniuk a hadsereg előírásait.
d) Annak érdekében, hogy a határokat ne zárják le idő előtt, a pestis és marhabetegség hamis híre miatt, a tartományi közigazgatás haladéktalanul kivizsgálja az ilyen eseteket, és kiadja a szükséges utasításokat a bevándrolóknak.
e) Szuczava városa nem mentesülhet a bevezetett vámok alól, de a vámtarifa előírásain túl semmi sem vethető ki rájuk.
f) Ha a szuczávai örmény kolónia növekszik, a bírót kizárólag örményekből kell kinevezni. A bíró alkothatja az elsőfokú bíróságot a bírósági ügyekben, a tartományi számvevő a másodfokút, a Czernowitz-i főszámvevő pedig a harmadfokút. Az itteni vitákat, akárcsak Lembergben, a bíróságok rendezhetik. g) A kolónia jogosult árukat vásárolni vagy ilyen árukat eladni. A tartományi közigazgatás segíteni fogja őket ebben, kivéve, ha ez ütközik a jövőbeli tartományalkotmánnyal; azonban a kincstár erre a célra nem nyújthat pénzügyi előleget.
k) Ami az ott élő moldávokat illeti, őket zavartalan békében kell hagyni. Az örmények azonban szabadon vásárolhatnak tőlük házakat, ha beleegyeznek. Az örményeknek új házak építésére ingyenesen kell földet biztosítani, és Szucsáván a régi épületeket, pincéket és boltozatokat ingyenesen kell nekik átadni. Azok az örmények, akik házakat és földet vásárolnak, nem mentesülhetnek a rájuk vonatkozó hozzájárulás alól, de a megadott mentességi évek miatt mentesülnek a kereskedelmük után megállapított hozzájárulás megfizetése alól.
l) Szucsáva városában az öt meglévő állatvásár mellett további két éves vásárt kell tartani, nevezetesen újévkor és Szent Péter és Pál apostolok ünnepén, oly módon, hogy minden nemzet és zsidó részt vehessen. Brody példáját követve a két új szucsávai éves vásár is mentesülhet minden vám alól, mivel a külföldi kereskedők némi mentességétől eltekintve semmi előnyös nem várható ezektől a vásároktól. E vásárok bejelentésére a császári és királyi területeken a megfelelő időben sor kerülhet; azonban maguknak az örményeknek kell törődniük azzal, hogyan találhatnak lehetőséget arra, hogy e vásárok létezését mindenkivel megismertessék.
m) Ha a moldvai fél túllépi az előírt vámokat, bejelentést lehet tenni a tartományi hivatalban.
n) Sör és pálinka előállítására szolgáló sörfőzdék építése megengedett, bár a régi moldvai lakosokat nem lehet kizárni ebből.
o) Mivel Bukovinában nincs dohánylízing, török dohányt is lehet behozni díj ellenében, amiért cserébe kősót fognak beszerezni Erdélyből.
p) Szucsáván katolikus templomot építenek a katonák számára, amelyet a katolikus örményeknek kellő időben átadhatnak; így lehetőségük lesz iskoláikat e templom közelében alapítani.
g) Ha a pátriárka látogatója kiközösítetteket, kiközösítéseket rendel el a szétszakadt örményekkel szemben vagy alamizsnát ad, erről haladéktalanul értesíteni kell a tartományi közigazgatást.
   Ha Szucsáva betelt, és az örmény családok egy másik városban kívánnak letelepedni, a lehető legnagyobb mértékben támogatni kell őket. Ha 100 családra nőnek, a tartományi közigazgatás jóváhagyásával saját bírót választhatnak, és templomot építhetnek. Ha a családok száma kisebb, akkor saját elöljárót választhatnak. Mivel az új kolónia használhatja az összes kocsmát, sörfőzdét, szeszfőzdét, húsboltot és piacot, ez nemcsak a bíró fizetését teszi lehetővé, hanem némi pénz marad iskolák építésére is, amelyre a beszedett bírságokat is lehet fordítani.
   A következő rendelkezések is az állam indoklására utalnak: „Ez alkalommal, amikor Nikorovics kereskedő a fentiek szerint megtudhatná, hogyan kell az örményeket itt letelepíteni, azt is fel kell hívni a figyelmére, hogy az örményeknek, akiket terve végrehajtásának eszközeiként fog felhasználni, csak szóban és kizárólag saját maga számára, a hatóságok, még kevésbé a Legfelsőbb Bíróság beavatkozása nélkül kell elmagyaráznia a nekik biztosított kiváltságokat és szabadságokat. Hasonlóképpen, amint azt különösen a Bíróság és az Államkancellária világossá tette, sem Nikorovics, sem a gyarmat bármely más képviselője nem engedheti meg magának, hogy török földre lépjen, ha elutasítja a javasolt rendezést, mert ezzel kellemetlenségeket vagy akár büntetést is elszenvedhet a törökök részéről.”
   Nem tudunk e tervek megvalósításáról, sőt további kísérletekről sem; az örmények beáramlása nem történt meg. Enzenberg 1779-es jelentése szerint Bukovinában "akár 200 örmény birtokos" is volt; 1781-ben azonban csak 129, a Szuczavai kerületben élő családot említ. Enzenberg helyesen hangsúlyozza, hogy különálló szektát alkotnak; eutikhiánusok vagy monofiziták. Abban az időben az anatóliai érseket ismerték el egyházi vezetőjüknek. Enzenbergnek helyénvalónak tűnt a szekta katolikus egyházra való áttérítése, ezért küldte az örmény katolikus papot is Szuczava örményeihez. Az Udvari Haditanács ezzel szemben 1783 júniusának elején elrendelte, hogy „nagyon finoman” kell viselkedni, tekintettel nagyon hasznos helyi lakosokra”.
   II. József császár még élesebben szólalt fel az 1783. június 19-i levelében. Ebben – bizonyos értelemben a Türelmi Rendelet kiegészítéseként – a következőket rendelte el: „Az itteni örmény közösség, amelynek istentiszteletén magam is részt vettem, néhány kivételtől eltekintve egyenlő minden más katolikus örménnyel; ezért vallásukkal kapcsolatos minden további vizsgálatot le kell állítani, és zavartalanul kell hagyni őket kereskedelmükben és tevékenységükben, és erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy több ilyen embert hozzanak át.” Később a császár kivételt tett a külföldi egyházi vezetőkkel való kapcsolat megszüntetésére vonatkozó, egyébként szigorúan betartott szabályozások alól, a bukovinai nagyortodox örmények tekintetében.
   1786-ban megengedte, hogy ezek a hittársak a konstantinápolyi örmény pátriárkának, és vele együtt az Ecsmiadzini katolikusnak, a mai Orosz Örményországában, legyenek alárendelve. Ez a kapcsolat ma is fennáll. Mindazonáltal az örmények száma nem nőtt: 1890-ben mindössze 546 görög örményt számláltak Bukovinában.
   Rajtuk kívül katolikus örmények is telepedtek le Bukovinában. Az osztrák uralom kezdetén számuk elenyészően kicsi volt. 1775-ben állítólag csak négy örmény-katolikus család élt Czernowitzban. Számuk csak fokozatosan nőtt, elsősorban a galíciai bevándorlás révén. 1817 elején mindössze 16 család, azaz 500 lélek lakott Czernowitzban, és egész Bukovinában akkoriban 146 család, azaz 666 ember élt. Azóta számuk csak kismértékben nőtt. 1899-ben Bukovina egész területén mindössze 747 örmény katolikust számláltak. Egyébként meg kell jegyezni, hogy csak a nagyortodox örmények őrizték meg nagyobb mértékben nemzetiségüket; a katolikusokat ma már teljes egészében a lengyelek közé sorolják.
                                                                                             ********

   2. A lengyelek.
   Lengyelország Moldvával való kapcsolatai egészen a fejedelemség megalapításának idejéig nyúlnak vissza. Bizonyos, hogy már a moldvai vajdák idején is sok lengyel érkezett Bukovinába (??), mivel egy ideig e föld északi része Lengyelországhoz tartozott, a Sobieski-korszakban pedig hosszú ideig a lengyelek megszállták. Amikor Ausztria Bukovina megszerzésére törekedett, egyes részeinek korábbi, a Lengyel Királysághoz való tartozása nem merült feledésbe. Így Mieg kapitány, akit 1773-ban Bukovinába küldtek, a parasztoktól megtudta, hogy a lengyel határt egykor a Bukovina-gerinc mentén húzták, amely a Dnyeszter melletti Chotintól Uzernowitzig húzódik. A zsidók megmutattak neki egy határkövet ezen a dombon, a Dobronoutz és Czernauka közötti úton. Végül néhány bojár még azt is tudni akarta, hogy nemcsak a csernovici, hanem a szuczawi járás is korábban Lengyelországhoz tartozott, és egyikük egy okmányt mutatott be állításának helyességét bizonyítandó, amely szerint Sobieski egy bizonyos Holubowskit bukovinai birtokokkal adományozott.
   Amikor Bukovina Ausztriához került, valószínűleg nem éltek lengyelek az országban. A török uralom utolsó évtizedeinek viharos körülményei biztosan elűzték őket. Azonban Splényi kíséretében megjelent néhány lengyel. Ha a csernovitzi római katolikus plébánia krónikájának az az állítása helyes, hogy a galíciai határőr, Thomas Edler von Woicikiewiez, aki Splényi tábornokkal Czernowitzba érkezett, volt az "első latin" ebben a városban, akkor őt tekinthetjük az egyik első lengyelnek is, aki letelepedett az ország fővárosában. Számuk később a későbbi tisztviselők, papok, kézművesek és katonák révén növekedett. Ezt a bevándorlást Bukovina 1786-os galíciai uniója ösztönözte, amely csak a 19. század közepén szűnt meg. Azóta sok lengyelt találunk, különösen a köztisztviselők között. Ez magyarázza azt is, hogy miért dominál még mindig a lengyel helyesírás Bukovina helyneveinek hivatalos írásmódjában.
   A római katolikus lelkészek többnyire lengyel származásúak voltak és vannak, még a német plébániákon is, anélkül, hogy mindig kellőképpen beszélnék híveik nyelvét. Ennek ellenére az országban letelepedett lengyelek száma csekély. Abban az időben, amikor Bukovina több mint hatvan évnyi Galíciával való unió után visszanyerte függetlenségét, mindössze körülbelül 4009 lengyel élt, ami az akkori teljes népesség valamivel több mint 1 százalékát tette ki. Azóta a bukovinai lengyelek abszolút száma meglehetősen állandó maradt a megadott szinten az 1870-es évekig, Bukovina lakosságának gyors növekedése ellenére. Ha 1880-ban több mint 18 000 lengyelt számláltak, és tíz évvel később több mint 24 000-et, ez a meglepő növekedés azzal magyarázható, hogy ezekben a népszámlálásokban nem a származás, hanem a beszélt nyelv volt a meghatározó, és hogy ez a nyelv Bukovinában messze túlmutat a tényleges lengyelek számán. Különösen az összes szlovákot a lengyelek közé sorolták, így most már tisztán „lengyel” falvak is megjelennek Bukovinában. A tényleges lengyelek nem alkotnak zárt közösségeket Bukovinában. Körülbelül egyharmaduk (7610 személy) Czernowitzban él.
                                                                                      *********

                            A zsidók.
   Míg az osztrák uralom első évtizedeiben a hatóságok többé-kevésbé igyekeztek a lakosság különböző más elemeit támogatni, a zsidók számának csökkentésére irányuló erőfeszítések a leghangsúlyosabban jelen voltak. „Míg korábban a népesség növelésére irányuló intézkedéseket fontolóra vettük, most az ellenkezőjével kell foglalkoznunk.” Ehhez járulnak a „földműves zsidók” letelepítésére irányuló sikertelen kísérletek.
   A zsidók száma, a megszállás idején, meglehetősen magas volt. Még mielőtt az oroszok megszállták volna az országot, körülbelül 200 izraelita család élt ott. Az orosz megszállás alatt (1769-1774) körülbelül 300 család telepedett le. 1775-ben Spleny 526-ra becsülte Bukovina izraelita családjainak számát, és már a következő évben 650 családot számláltak, míg az országban élő összes család száma körülbelül 17 000 volt. Ezért már 1776-ban megtiltották a földbirtokosoknak és a közösségeknek, hogy külföldi zsidókat fogadjanak be, és malmokat és pálinkafőzőket adjanak bérbe azoknak, akik 1769 után bevándoroltak; a velük már megkötött szerződések 1777 májusában elvesztették jogi hatályukat. Miután Enzenberg átvette az adminisztrációt, már 1778 áprilisában, majd 1779 júliusában is kérte a zsidók magatartására vonatkozó szabályozást, különösen a házassági engedélyek megadásával kapcsolatban. 1779 októberi feljegyzésében Enzenberg így fogalmazott: „Most már csak az az osztály maradt, amely valójában a legközvetlenebbül romboló, a tétlenségnek van kitéve, és amely bőségesen és nem különösebben aggodalmasan tartja fenn magát a foglalkoztatott keresztények zsákmányából, nevezetesen a zsidók; akikből jelenleg akár 800 család is él Bukovinában.” Mivel „ők” – folytatja Enzenberg – „jobban szaporodnak, mint a cigányok, könnyű megítélni, mennyire erős lehet a zsidó szellemi osztály.
   Ezek az emberek, akik itt Bukovinában mindenféle kereskedelemmel és iparral foglalkoznak, még Szuczava, Szereth és Czernowitz városaiban is, saját belátásuk szerint árulnak bort, sört, és akiknek sok falujuk és földbirtokuk van bérbe adva és ennek következtében, ami szörnyű, keresztények az alattvalóik, Sem kereskedelmi, sem földadót nem fizetnek, csak családonként évente 5 guldent. És mivel a zsidó egyetlen más országban sem élvez annyi szabadságot és kiváltságot, és ilyen keveset fizet, mindenki Bukovinában akar letelepedni, amit azonban én semmiképpen sem engedek meg, és rövid időn belül el fogom őket űzni. Úgy vélem, hogy minden zsidó családnak fejenként két dukát adót és türelmi adót kellene fizetnie, és a kereskedelmi adót 20 százalékban kellene megállapítani.
   Részletesebb információkat találunk a zsidókérdésről az 1780 áprilisában Bécsben Enzenberg jelenlétében lefolytatott tárgyalások jegyzőkönyvében. A 27. szakaszban ezt olvassuk: „Bukovinában akár 800 zsidó család is élhet, amelyekből az orosz megszállás előtt körülbelül 400 (?) volt. Hogyan lehetne csökkenteni a számukat, hiszen terhet jelentenek az országnak? Nincs kifogás az ellen, hogy mindazokat a zsidókat, akik az orosz megszállás óta belopóztak Bukovinába, kiutasítsák az országból, ahogyan azt az ebben a kérdésben kiadott legfelsőbb határozatok is előírják, és amelyek szerint az államigazgatás 1778-ban figyelmeztette az összes új zsidót, hogy ne építsenek házakat.
   A zsidók számának csökkentése és Bukovinából való fokozatos kiutasításuk érdekében Enzenberg tábornok nem talált más megfelelő eszközt, mint hogy a lehető legnagyobb mértékben megemelje az adókulcsot, amint azt a 8. szakasz dokumentálja, ahol a kormányzatnak ezt figyelembe kell vennie; hogy a zsidók ne találjanak lehetőséget arra, hogy a rájuk kivetett adóemelést más kerületi lakosoktól visszaszerezzék.” Ezen felül Enzenberg tábornok a következő javaslatokat teszi a zsidók számának csökkentésére:
a) Ha egy zsidó család nem fizeti meg az esedékes adókat, azt aranyban kell megbüntetni, egyharmad részben a bejelentőnek, egyharmad részben a katolikus-latin egyháznak és egyharmad rész behajtandónak jut.
b) A zsidóknak örökre meg kell tiltani, hogy árendába egész falvakat elfoglaljanak, hogy megakadályozzák a keresztények szolgávává válását.
c) A zsidóknak nem szabad kenyeret, mézeskalácsot és más pékárut vásárolniuk, mert ezek közönséges élelmiszerek, és csalárd módon bánnak velük.
d) A zsidóknak továbbra is meg kell tiltani, hogy keresztény nőket 20 dukátért szolgálatba állítsanak, és sohasen sem szabad 40 év alatti nőket alkalmazniuk házimunkájukhoz.
e) Mivel azonban meg kell keresniük a kenyerüket, árendában fogadókat bérelhetnek bor, sör, mézsör és pálinka árusítására, valamint hentesüzleteket is tarthatnak és állattenyésztést folytathatnak. Kereskedhetnek, amelyből a 8. szakasz szerint 15 dukát % adót kell fizetniük.
f) Az czernowitzi főkahal (bizottság), amelyhez a szuczvai, serethi, satagurai és wisznicei kahalok rendelődnek, egy zsidó bírót, egy rabbit és egy német zsidó jegyzőt tart fenn, a galíciai módon bevezetett módon, és a számlákat benyújtja a tartományi közigazgatásnak ellenőrzésre.
g) Minden szerződést, kötvényt, végrendeletet stb. érvénytelennek nyilvánítanak, ha azokat a törvényszék nem erősítette meg.
h) Koldus zsidókat sehol sem szabad megtűrni 3 dukát büntetése alatt, amelyet annak kell fizetnie, ahol a zsidót megtalálják. A külföldi kereskedő zsidóknak ezzel szemben árusító szelvényt kell kérniük a közigazgatástól, amely után mindenkinek napi 30 kr-t kell fizetnie. Árusító szelvény nélkül azonban mindenkinek naponta egy dukátot kellene fizetnie.
   Az 1769 óta az országba beszivárgott zsidók kiűzése érdekében a következő javaslatot teszik:
1. A regionális hivatal küldjön ki egy bizottságot, amely minden zsidó családot egymás után kivizsgál annak megállapítására, hogy már az oroszok előtt letelepedtek-e ott, vagy csak az ő idejükben érkeztek az országba. Ha a később érkezett család jó hírű, vagyonos és jelentős üzletet folytat, akkor engedélyezni kell számukra a maradást és a regionális hivataltól védőlevelet kell kapniuk, de meg iskell őket számolni és a kordonon keresztül kiutasítani. Az így maradó új zsidók száma azonban nem haladhatja meg a 12 családot.
2. A liszt és zöldség kiskereskedelmére tekintettel: „Csak a szükségesnek ítélt régi zsidók, számuk körülbelül 16 fő, maradhatnak a kerületben.”
3. Azok a zsidók, akik 1776 és 1777 között a tilalom megszegésével házakat vásároltak vagy építettek, vagy akik falusi birtokokból kezdeményeztek szerződéseket, és akik ennek következtében a törvény ellen cselekedtek, és akiknek megtartása nem különösebben érdekli az államot, nyilvánosan közzétett három hónapos határidőt kapnak vagyonuk elidegenítésére, majd eltávolítják őket.
4. Ha az eltörölendő zsidóknak falusi birtokaik vannak birtokokban, akkor ezeket a birtokokat nem jogosultak más zsidókra átruházni, amelyeket ugyanazon szerződéssel csak keresztényekre lehet átruházni, vagy a földesúrnak visszaadni.
5. Azonban azok a zsidók, akik árendában kocsmákkal és szeszházakkal vagy vámszedőkkel rendelkeznek, és több évre előre szerződéseket kötöttek, és akik a szokásos módon azonnal előre kifizették a teljes bérleti díjat, ezt a bérleti díjat a szerződés korlátozott időtartamára átruházhatják a megmaradt zsidókra, kivéve, ha más kerületi lakosok a távozó zsidóknak ugyanolyan kártalanítást biztosítanak.
6. Hogy a bukovinai zsidókat mindenki felismerhesse, és a beosonókat annál gyorsabban leleplezzék, mindenkinek kötelezővé kellene tenni egy kétujjnyi sárga szalag viselését a kalapja, sapkája vagy kucsma tetején. Ha azonban egy gazember ezt a szimbólumot nem használja, 12 hónapra nyilvánosan vasba kell zárni, vagy 10 dukát bírságot kell fizetnie.
Ezeket a javaslatokat kezdetben nem hajtották végre. A következő év (1781) május 18-án jelent meg József császár híres kézirata, amely a felvilágosodás korának eszméi által ihletve azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a zsidókat az állam hasznos tagjaivá nevelje. Ennek eredményeként május 30-án udvari haditanácsi lemondólevelet adtak ki, amelyben a császári rendelettel összhangban elrendelték, hogy véleményt kell nyilvánítani arról, hogy „milyen mértékben érhető el ez a magasztos szándék itt az országban”. Ugyanakkor azt a parancsot is kiadták, hogy „minden idegen, haszontalan és az országra káros koldus zsidót el kell távolítani a járásból”. Ezen rendeletek eredményeként 1781 júliusában Czernowitzban Enzenberg kormányzó elnökletével bizottságot ült össze, amely a következő intézkedéseket fogadta el a bukovinai izraelitákkal kapcsolatban:
„Mivel az ország fekvése és termékeinek jellege miatt könnyen megkönnyíti a kereskedelmet, a zsidókat valóban tolerálni kell; azonban ha valódi hasznot akarnak hozni anélkül, hogy egyidejűleg káros befolyást gyakorolnának a lakosság többi részére, különösen a parasztlakosságra, akkor véget kell vetni az országban való vándorlásuknak, és a nagyobb városokban, például Czernowitzban, Serethben és Szuczavában kell koncentrálódniuk. Azoknak, akik a mezőgazdaságnak kívánnak szentelni magukat, meg kell engedni, hogy vidéken maradhassanak, és megműveletlen földet kapnak, azzal a feltétellel, hogy nem alkalmaznak keresztény munkásokat. Továbbá csak azok a zsidók maradhatnak a járásban, akik már 1769 előtt letelepedtek ott; mindenki más azonban, kivéve a gazdagokat, akiktől hasznos munkalehetőség remélhető, valamint minden koldus zsidót, el kell tüntetni.
   Az Udvari Haditanács válasza ezekre a javaslatokra, valamint a kormányzat által 1781. október 21-én bemutatott „a bukovinai zsidók – akik akkoriban már 1050 családot számláltak – az állam hasznos tagjaivá válásának részletesebb tervezetére”, valamint a december 19-i megkeresésükre adott válasz, miszerint „mely bukovinai zsidókat kell koldusoknak tekinteni, és ezért el kell tüntetni őket”, annyira kitérő és pontatlan volt, hogy Enzenberg fontolgatta a döntő lépés megtételét. De amikor az Udvari Haditanács egy 1782. február 9-én kelt magas rangú rendelettel számon kérte von Enzenberg bárót, az adminisztrátort, hogy miért nem hajtották még végre az erre a célra kijelölt zsidók kiutasítását, a főbiztos hivatala kijelentette:
   „Az Udvari Haditanács legutóbbi rendeletében von Enzenberg bárót, az adminisztrátort vonta felelősségre azért, hogy az erre a célra kijelölt zsidók kiutasítását még nem hajtották végre.” A tartományi közigazgatás azonnal kiadta a parancsot: „minden olyan zsidónak, aki 1769 óta beszivárgott Bukovinába, és aki évi 4 ft.-nál nem többet fizet, el kell hagynia az országot.”
   Ennek eredményeként 1782 májusára nem kevesebb, mint 372 családot kényszerítettek kivándorlásra Bukovinából, míg 678 család maradt a körzetben. A Haditanács azonban ezzel nem elégedett meg; április 6-i leiratában inkább azt hangsúlyozta, hogy minden 1769 óta bevándorolt zsidót ki kell utasítani. Újabb tanácskozások következtek Czernowitzban, amelyek során Enzenberg, részben a többi bizottsági tag szelídebb nézetével ellentétben, szigorú intézkedéseket javasolt. Az egész bukovinai zsidóság petíciója (1782. július) ellenére mind a Császári Haditanács, mind most már a császár is az ő oldalára állt. Az október 16-án jóváhagyással kiadott udvari leirat elrendelte, hogy minden olyan zsidónak, aki sem mezőgazdasággal, sem kereskedelemmel nem kíván foglalkozni, sem jó hírű kereskedelmi vállalkozáshoz nem rendelkezik az eszközökkel, ki kell vándorolnia. A következmény a következő volt: Enzenberg nagyon pontos osztályozást végeztetett a zsidókról. Ugyanezen osztályozás eredményei szerint (1783. április 29.) a 672 osztályozott zsidó családból 392 mezőgazdasági, 101 „szakember”; 111 kereskedő és kézműves foglalkozásra szánták; a többiek (68) bírák, Kahale-k, iskolamesterek stb. voltak, valamint azok, „akiknek az öregség miatt várhatóan kihalnak.
   A zsidók évi 5000 dukát fizetésére tett ajánlata (1783. április 4.) hiábavalónak bizonyult, feltéve, hogy „kegyesen megadják nekik korábbi életszínvonalukat”. Ennek oka az lett volna, hogy a zsidó ünnepek miatt, amelyek a legfontosabb mezőgazdasági szezonra estek, nem tudták volna megművelni a földeket.
   1783. április 24-én egy közigazgatási rendelet kihirdette, hogy hat héten belül minden, gazdálkodásra kijelölt családnak át kellett térnie erre a szakmára. Nem kevesebb, mint 255 család nem akarta bejelenteni érdeklődését e foglalkozás iránt; Enzenberg kísérlete hiábavalónak bizonyult arra, hogy rábeszélje őket erre. De a zsidók ellenintézkedései is hiábavalóak voltak, különösen egy második petíció Őfelségéhez, amelyet az elsőhöz hasonlóan egy bécsi küldöttség nyújtott be június 10-én. A császár ekkor Erdélyben tartózkodott, és amikor onnan visszatért Bukovinába, az egységes zsidóság legsürgetőbb, 1783. június 19-i kéziratának 10. pontjában szereplő követelései ellenére elrendelte: „A zsidók számára létrehozott rendszert folytatni kell, és vagy jó kereskedőkké és kézművesekké kell válniuk, vagy a mezőgazdaságnak kell szentelniük magukat; különben ki kell őket utasítani az országból.” Ebben az értelemben a császár a petíció, valamint a bukovinai tartózkodása alatt benyújtott mindenféle hasonló petíció ellen is döntött.
   Július 19-én a Birodalmi Haditanács azt is elrendelte, hogy a földművelést elhatározó zsidók kezdetben csak bérleti alapon kaphatnak földet, legfeljebb 20 évre, majd csak akkor sajátjukként, ha áttérnek a kereszténységre. Ilyen körülmények között érthető, hogy a következő években a zsidó családok száma annyira csökkent, hogy Enzenberg 1786. február 25-i jelentésében a következőkről számolhat be: „A zsidók, akik 1782-ben 714 családot számláltak az országban, mára 175-re csökkentek. A Legfelsőbb Rendelet, amely a zsidókat a hasznos mesterségekre és a mezőgazdaságra irányította, az országban meglévő elnyomó bérletek és albérletek helyett, a törvény eltörléséhez vezetett, mivel csak nagyon kevesen nyilatkoztak a mezőgazdaság mellett, a többiek pedig nem voltak jogosultak kereskedelemre vagy más hasznos mesterségekre; ennek eredményeként ugyanez a szám már eddig is csökkent, és továbbra is csökkenni fog.
   Így a zsidók mezőgazdaságra vezetésének szándéka kudarcot vallott. Azt is meg kell jegyezni, hogy 1787-ben ismét szóba került a „földművelő zsidók” letelepedése. 1786 elején a zsidó családok száma (175) az ország összes családjának mindössze 0,6%-át tette ki (teljes szám: 29 102). Számuk azonban hamarosan ismét növekedni kezdett, így 1786 novemberére ismét 308 családot számoltak össze. Azóta a számuk folyamatosan emelkedik, bár mind a 18. században, mind a 19. század elején kiutasításokra került sor. 1811 óta enyhébb kilátások érvényesülnek. Különösen a kerületi vezetők szorgalmazták az izraeliták lehető legnagyobb mértékű védelmét: Utasítást kaptak, hogy ne engedjenek külföldi izraelitákat letelepedni egy új zsidó rend bevezetéséig, hanem a már letelepedetteknek „türelmi okleveleket” adjanak ki. Ezt a parancsot 1816-ban végre is hajtották. A következő évben 1032 családot számoltak össze Bukovinában; annak ellenére, hogy ezt követően különféle tilalmakat adtak ki a zsidó letelepedés ellen, számuk ennek ellenére folyamatosan nőtt. 1846-ra számuk már elérte a 11 581-et, ami a teljes népesség (131 000) 3,12 százalékát tette ki. 1848-ban számuk olyan gyorsan emelkedett, hogy 1890-re 82 717-et számláltak.
                                                                                                   *********   

                 A cigányok.
   Amikor Bukovina Ausztriához került, a cigányoknak két csoportja volt: a letelepedett és a nomád életmódot folytatók. Az előbbiek jobbágyok voltak: a fejedelem, a bojárok és a kolostorok rabszolgái (rabok). Enzenberg különösen hangsúlyozza, hogy a szerzetesi cigányok bizonyos jólétnek örvendtek. Ezért valószínűleg a szabad parasztok is hagyták magukat beolvasztani a jobbágyok sorába. Ők "mentesek voltak minden fejedelmi adótól, a decima és a gostina kivételével"; azonban el is adhatták és elűzhették őket gazdáik. Ez meglehetősen korlátozta a jobbágyságot Bukovinában. Mivel a többi paraszt teljesen szabad volt, az 1781-ben egész Ausztriára kiadott, a jobbágyság eltörléséről szóló pátensnek véget kellett vetnie annak. József császár gyakran idézett, 1783. június 19-i levelében ezt az eltörlést már "meggyőző tényként" említi, megjegyezve, hogy "minden, ami a személyes jobbágyságra hasonlít, már teljesen eltörölték". Mindazonáltal a jobbágyság nyomai még mindig felfedezhetők a Bukovina régióban a közeljövőben.
   Felszabadulásuk után a cigányok föld nélküli, szabad parasztokká váltak. Néhányan ezután csatlakozhattak testvéreikhez, a vándorcigányokhoz, akik különböző jelentésekben "Vagi" néven szerepelnek. Akkoriban Lingurarnak vagy Löffelzigennernek (kanálas cigányoknak) nevezték őket, mivel nagyrészt kanalak, vályúk és hasonlók gyártásával foglalkoztak. Amennyiben parasztvezetők is voltak, Usarzigeunernek (usar cigányoknak) is nevezték őket, míg az Aranybeszterce folyó menti aranymosókat Rudarnak vagy Aurarzigeunernek (aurora cigányoknak) nevezték. Ezek a cigányok családonként 1 Ft. 30 kr. hozzájárulást fizettek, valamint egyéb szokásos adókat is fizettek, a fejedelmi robotjukat évi 52 kr.-ért. A jobbágy cigányoknak állandó kapcsolatban kellett állniuk a cigányok ezen ingatag részével, ezért feltételezhető, hogy ahogyan korábban néhány szabad cigány jobbágyságba került, úgy most a felszabadított cigányok csatlakoztak vándorló, szabad törzstársaikhoz. A felszabadított cigányok közül sokan azonban a nekik juttatott földeken maradtak, látszólag a többi paraszthoz hasonlóan bizonyos adókra és munkára kötelezték magukat. Például Benedek archimandrita két "cigány kocsist" alkalmazott a moldavicai kolostorból való menekülése során (1784 júliusában), bár azt is feltételezhetnénk, hogy még mindig jobbágyok voltak. Az is ismert, hogy 1785-ben még 25 cigány család élt a Humora kolostor közelében. Már 1784-ben, sőt 1788 óta még többen erőfeszítéseket tettek arra, hogy minden cigányt, beleértve a szabad cigányokat is, földművesként vagy kézművesként letelepítsenek, és egyenlővé tegyék őket a többi földművessel. A nomád cigányokat többé nem tűrték meg, hanem ki kellett őket utasítani az országból. Csak azokat a cigányokat engedték be, akik le akartak telepedni, akár gazdálkodás, akár kereskedelem céljából; nekik be kellett mutatniuk a helyi hatóságoktól származó belépési igazolást is, akik hajlandóak voltak befogadni őket.
   A földbirtokosokat arra biztatták, hogy fogadják be a cigányokat parasztként a területükön. A szabad cigányok különleges vezetője – cigánykapitány vagy elöljáró, bíró és fejedelem – végleg 1803-ban megszűnt, és a cigányadót is eltörölték, így ettől kezdve a cigányok ugyanazokat az adókat voltak kötelesek fizetni, mint a többi paraszt. Ezért kiadták a rendeletet, hogy ettől kezdve a „cigány” nevet (mint egy különleges joggal és kötelezettségekkel rendelkező társadalmi osztály megnevezését) kell alkalmazni. Ezzel együtt járt a nomád életmód tilalmának szigorú megismétlése is, amellyel a hatóságoknak valójában sikerült véget vetniük a cigányok nomád életmódjának. A 19. század közepe felé a cigányok vándorlása Bukovinában a hatóságok lazasága miatt ismét gyakoribbá vált. Azóta azonban a közelmúltban visszaszorult, így a vándorló cigányok ma már rendkívül ritkák. Míg 1776-ban Splényi 534 letelepedett és 242 nem vándorló cigány családot számlált, 1878-ban Bukovina összes cigányát, összesen 5295 főt, letelepítették. Mezőgazdasággal azonban még ma is csak ritkán foglalkoznak; inkább faragók, kovácsok, szénégetők és zenészek.
                                                                              *******

Állami és magángyarmatosítás, bevándorlás.
A román és ruszin gyarmatok megalapítása.

1. Települések a 18. század végén (Valeputna, Kriszezatek, Balkoutz-Laudonfalya, Joseffalva-Tolova, Pojanastampi, Lukaczestie). —

   1. A román és ruszin bevándorlók többsége anélkül telepedett le az országban, hogy ténylegesen településeket alapított volna, ahol csak hely és lehetőség kínálkozott rá. Ugyanakkor egyéni kolóniákat is létrehoztak, néha különleges kiváltságok megadásával.
Az első, amelyről tudjuk, Valeputnában történt, a Mestikanestie lábánál, amelyen keresztül a Kimpolungból, a Beszterce menti Dornába vezető út kanyarog. Itt 1783-ban 95 román bevándorló 1097 igás kamarai földet kapott a Mestikanestie hegyen irtásra és húszéves szabadságot a császártól, minden fejedelmi és földesúri adóból. Mivel ott nem volt lehetőség földművelésre, az emberek napszámos munkából és vadászatból éltek. Egy 1785-ös jelentés szerint a jakobenyi vasműben is találhattak munkát; azonban mivel a vasműnek több hétig nem volt pénze fizetésre, az emberek elvesztették az érdeklődésüket az ottani munkavállalás iránt. A szabad évek 1802-ig vagy 1803-ig tartottak. Ettől kezdve minden telepesnek a következő éves földadót kellett fizetni…
…1791-ben Valeputna lakói részben a Máramarosba menekültek, részben pedig Czernowitzban raboskodtak, mivel többségük részt vett az erdélyi Sajói Kemény Zsigmond báró felesége ellen elkövetett rablásban. 1836-ban 31 alattvalót tartottak számon, de még 1843-ban is csak 26 lakost említettek, akik kötelesek voltak teljesíteni az összes szokásos szolgáltatást, nevezetesen a családonként 12 napi feudális adót, az apró ajándékokat és a szénatizedet. 1848-ban, amikor a földbirtoklást június végén eltörölték, 36 alattvalót számláltak Valeputnában. Jelenleg (1890) a számok: 91 ház 835 lakossal, akik közül 301 a román köznyelvet használja…
  … Egy valószínűleg a 19. század elejéről származó jelentés a következőket írja: „Iskolák a folyóvölgyben (a Prut és a Dnyeszter közötti területen) csak Kotzmanban és Kriszczatekben léteznek, ahol német és ruszin nyelvet, olvasást, írást és számtant, valamint vallást tanítottak naponta öt órán keresztül. Kotzmanban 30-40 diák volt, többnyire gazdálkodóktól származó szarvasmarhák; Kriszczatekben körülbelül 50-en voltak papok, szegény földművesek és gazdálkodók, mivel a helyi bérlő gazda élelmet és ruházatot biztosított a szegényebb gyermekeknek.” 1890-ben 999 ember élt Kriszczatekben, köztük 851 ruszin.
   Szintén 1784-ben, a Szereth Kerületi Ellenőrség 1784. április 5-i, az Államigazgatásnak küldött jelentése szerint tizennyolc ruszin család, akik a putnai kolostor kezdeményezésére Moldvából érkeztek, telepedett le a Szereth melletti Balkoutzban. Ezt a birtokot később a tervezett magyar települések számára vették figyelembe, és a létrehozandó településnek, a Laudonfalva magyar nevet rendelték hozzá. Ekkor történt, hogy Genaty Nikolajewiez orosz kapitány – aki korábban osztrák szolgálatban állt, és Bukovina megszállása óta Szerethben élt – kezdeményezésére 1785 márciusában 52 moldvai család, különösen Balinestie faluból, állataikkal és egyéb holmijaikkal Bukovinába költözött. Engedélyt kaptak, hogy a kolostor birtokain válasszanak letelepedési helyet, és e célból Szereth és Szucsáva kerületeken utaztak keresztül.
   Kezdetben Dornestie-t kérték. Miután ezt megtagadták tőlük, mert rövidesen magyar települést terveztek létrehozni ott, Balkoutz-t követelték. Megnyugtatásukra, a szerethi Igazgatóság beleegyezett ebbe. Ezt a döntést Beck igazgató is jóváhagyta, amint az 1785. április 13-i jelentéséből is kitűnik.
   „Tisztelettel jelentem. Balkoutz lakóhely, ahol az 52 moldvai család letelepedni kíván, közel két órányira található a Szucsáva folyó menti helytől, ahol a székelyeket letelepítik (Dornestie). Ezért, az Önök jóváhagyásától függően, megállapodtunk abban, hogy a korábban Balkoutz falu helyén a fent említett családok lakóhelyéül kijelölt hely legyen, és hogy az Igazgatóság erről tájékoztatja őket, hogy beszerezhessék a házakhoz szükséges anyagokat, és ha az időjárás kedvező lesz, azonnal megkezdhessék a mezőgazdaságot.”
   Az Onofri-i kormányzatot többek között arra utasítják, hogy ahol lehetséges, lássák el a telepeseket a szükséges fával. Most azon múlik, hogy ezt az ideiglenes rendeletet jóváhagyják-e vagy sem. Mindkét esetben a szükséges információkat a szereti igazgatóságnak kell átadni. Továbbá megállapodtak abban, hogy ha az orosz családok el akarnak válni az oláh családoktól, akkor nekik Korceste-t jelölik ki, míg a Balkautze fennmaradó részét a későbbi oláh telepesek számára tartják fenn. És mivel ezek a települések teljesen új helyeket hoznak létre, a lakóterületeket, amelyekhez fél iga föld elegendő, úgy kell kijelölni, hogy a házak a helységnek megfelelő sorrendben legyenek elrendezve. Ha egyetlen intéző sem kíván külön mérnököt kiküldeni, erre a célra von Scharfenberg onofri-i jegyzőt lehet alkalmazni.
   Az ebben a jelentésben említett „orosz családok”, akiknek az oláh családoktól való elválasztását kérték, azok a ruszinok, akik 1784 óta Balkoutzban éltek.
   Ez a szereth-i Igazgatóság jelentéséből derül ki, amelynek feladata volt az ügy kivizsgálása. Április 19-én ez a hivatal jelentette: „A Balkoutz meglévő lakói, akik 17 földesúrból állnak, de többnyire ruszinok, és akiknek csak szegényes kunyhóik vannak, szintén azt kívánják, hogy csatlakozhassanak az új telepesekhez egy faluban, amelyet bár lehet, hogy nem szeretnek, lehet, hogy nem akarnak megtagadni tőlük.” Idővel Balkoutz túlnyomórészt ruszinná vált. Az utolsó népszámlálás (1890) szerint 1386 lakosából 1305 ruszin élt Balkoutzban. Magyarokat soha nem telepítettek ide, de a magyar Laudonfalva név megmaradt.
   Az Erdélyből Moldvába kivándorolt magyarok (székelyek) visszatelepítésére irányuló erőfeszítéseik során, amelyekről részletesebben a magyar letelepedésekről szóló részben lesz szó, az osztrák hatóságok egyesítették erőfeszítéseiket, hogy ösztönözzék a Moldvában tartózkodó „erdélyi tartományi emigránsokat” vagy „erdélyi oláhokat” a Bukovinába való bevándorlásra. Hasonló bánásmódban részesültek, mint a székelyek. 1785. február 20-án Enzenberg kifejezte szándékát, hogy ezeket az „erdélyi oláhokat, ha többen érkeznek, az Czeremosher Okolban” telepíti le. Idővel Balkoutz lakossága túlnyomórészt ruszinná vált.
   Az Erdélyből Moldvába emigrált magyarok (székelyek) hazatelepítésére irányuló erőfeszítéseik során, amelyekről részletesebben a magyar letelepedésekről szóló részben lesz szó, az osztrák hatóságok megpróbálták ösztönözni a Moldvában élő „erdélyi tartományi emigránsokat” vagy „erdélyi oláhokat” a Bukovinába való bevándorlásra. Hasonlóan bántak velük, mint a székelyekkel.
   1785. február 20-án Enzenberg kifejezte szándékát, hogy ezeket az „erdélyi oláhokat, ha többen jönnek, az Czeremosher Okolban” telepíti le. Ez nem történt meg; azonban megtudjuk, hogy 1785 szeptemberében a magyar emigránsok mellett oláhokat is letelepítettek Joseffalvára, ezért Enzenberg egy „oláh” templomot is akart építeni egy „magyar” templom mellett, amelyet Martonfy magyar pap nem tartotta szükségesnek. 1890-ben Joseffalván vagy Tolován 351 román élt 561 magyar mellett.
   Nacionalisták letelepedése a mocsaras Pojana Nemtului-n (Német Rét), ma Pojana Stampi, egy elhagyatott területen Dorna felett, az Erdélybe vezető katonai úton. Miután megkezdődött az út építése, 1784-ben egy fa fogadót építettek itt, majd a katonák 1785-ben és 1786-ban laktanyát. 1788-ban Karl Brunuetz postamester a fogadóban rendezte be irodáját, miután 1786-ban elrendelték a Csernovicból Besztercébe tartó, kéthetente közlekedő postajáratot a József császár által újonnan megnyitott úton.
   Mivel a terület rendkívül elhagyatott volt, nem kínált szállást csapatok és utazók számára, továbbá az út karbantartása és az elhagyatott szakaszok hasznosítása munkaerőt igényelt, Beck kerületi kapitány már 1788-ban tervet fogalmazott meg egy falu létrehozására itt, és a környékhez szokott moldávokkal való népesítésére. A török háború alatti rendkívüli kiadások tilalma miatt azonban a tárgyalások elmaradtak.
   Románok és ruszinok (nacionalisták) bevándorlása és letelepedése. Visszavándorlások Moldvába.
1. Általános információk a nacionalisták bevándorlásáról.
1. Enzenberg és Budinszky jelentései, amelyeket már említettünk az általános részben, valóban megdöbbentő növekedésről számolnak be Bukovina lakosságában az osztrák uralom első éveiben a bevándorlás eredményeként. Azonban csak a török Moldvából érkező bevándorlók beáramlását hangsúlyozzák, ahonnan moldvaiak, azaz románok, valamint ruszinok, lipovánok és székelyek érkeztek. De erős beáramlás volt a szomszédos osztrák országokból is, különösen a galíciai ruszinok (rusnakok); hasonlóképpen érkeztek bevándorlók Mármarosból és Erdélyből. Az osztrák területekről történő bevándorlást az államigazgatás többnyire eltitkolta, mert illegális volt. Erről alább részletesebben is beszélünk.
   A lipovánok és székelyek (magyarok) bevándorlását és letelepedését a következő szakaszokban tárgyaljuk. Elsődleges feladatunk itt a moldvai románok és ruszinok beáramlásának vizsgálata. Ezeket a népességelemeket a többi telepeshez képest általában nacionalistáknak nevezték. Bevándorlásuk szinte teljes mértékben önkéntes volt; csak viszonylag kis számban kényszerítettek, különleges intézkedésekkel, a Moldvából való kivándorlásra. Legtöbben meglévő közösségekben és falvakban telepedtek le anélkül, hogy ténylegesen kolóniákat hoztak volna létre. Ezt az tette lehetővé, hogy az osztrák uralom első évtizedeiben a faluközösségek földje még nem vált magántulajdonná, hanem évente elosztották a meglévő lakosok között. Mivel minden földesúr munka- és adóköteles volt, az uradalmi urak örömmel fogadták a parasztok számának növekedését, különösen mivel akkoriban bőven volt beépítetlen földterület. A népesség Moldva és Bukovina közötti ingadozását ezekre az országokra jellemző agráralkotmány okozta, amint azt a következő szakaszban részletesebben kifejtjük. A galíciai és erdélyi bevándorlásnak Magyarországra különösen az volt az oka, hogy Bukovinában a szolgaság lényegesen enyhébb kötelezettségei voltak.
   Moldva, és így Bukovina paraszti lakossága gyakorlatilag nomád állapotban volt Ausztria „meghódítása” idején, sőt azt követően is. Ez elsősorban két körülménynek volt köszönhető: Először is, a lakosok fő foglalkozása akkoriban az állattenyésztés volt, másodszor pedig a moldvai és bukovinai parasztok többsége az akkoriban érvényes paraszti alkotmány szerint szabadon mozoghatott, de egyetlen talpalatnyi saját földdel sem rendelkezett. Mindkét körülmény lehetővé tette, hogy a földesurával elégedetlen vagy annak nemtetszését kivívó parasztok gond nélkül elhagyhassák korábbi otthonaikat, és másokat keressenek.”
   Basil Balsch bojár 1780-ban írt és Hadik grófnak, az Udvari Haditanács elnökének bemutatott „Bukovina leírása” című művében kifejezetten kijelenti, hogy „minden parasztnak, sőt egész falvaknak is megadták az engedélyt”. Moldvában és Bukovinában akkoriban nem létezett igazi szolgai vagy szolgasági viszony: Grigorie Ghika herceg 1766. január 1-i oklevele szerint, minden paraszt köteles volt évi tizenkét napnyi munkát, valamint bizonyos egyéb feladatokat és szolgáltatásokat teljesíteni annak az úrnak, akinek a földjén letelepedett. Ezt a nagyon kedvező kapcsolatot az osztrák hatóságok is fenntartották, annak ellenére, hogy a tartományi kormányzók nem értettek egyet a minimális kötelezettségekkel.
   Mivel ráadásul az ország ekkor már élvezte a toborzás szabadságát (1830/1-ig), és Ausztria védelme alatt a rend és a biztonság példátlan fellendülést mutatott, könnyen érthető, hogy az osztrák uralom első éveiben a török területekről érkező szabadon élő parasztok bevándorlása árvízként söpört végig Bukovinán. A bevándorlók mindenhol rokonokra, sőt barátokra találtak; a kihasználatlan földterület bőségesen volt, és a magántulajdonosok és a vallási alapítványok örömmel adományozták a fent említett kötelezettségek fejében. Ez magyarázza, hogy miért csökkent, különösen az első években, a parasztok száma. A bevándorlók száma rendkívül nagy volt. Valamelyest csökkent azonban, amikor 1780 után mindenféle újítást bevezettek.
   Azonban az 1781-ben és 1782-ben kivándorolt családok összefoglaló listájából, amelyet Budinszky térképészeti igazgató csatolt az 1783-as Bukovináról szóló feljegyzéséhez, kiderül, hogy "Bukovinában, anélkül, hogy bármilyen költséget okozna az államnak, 1781-ben: 361 férfi és 333 nő 636 gyermekkel (359 fiú, 277 lány), 40 rokonnal (20 fiú, 20 lány), 10 szolgával (mind férfi), 595 ökörrel, 448 tehénnel, 110 növendék szarvasmarhával, 291 borjúval, 156 lóval, 41 csikóval, 1781 juhval, 71 kecskével, 41 szarvasmarhával, 23 szekér gyümölcs- és élelmiszerrel, valamint 107 szekér különféle felszereléssel jött. 1782: 425 családfő és 405 asszony 923 gyermekkel (509 fiú, 414 lány), 65 rokonnal (35 fiú, 30 lány), 11 szolgával (10 fiú, 1 lány), 800 ökörrel, 608 tehénnel, 139 növendék szarvasmarhával, 499 borjúval, 178 lóval, 26 csikóval, 2795 juhval, 47 kecskével, 36 szarvasmarhával, 149 szekér gyümölccsel és élelemmel, valamint 181 szekér különféle felszereléssel telepedtek le.”
   Nagyon gyakran említik ezeket a Moldvából érkező bevándorlásokat is 1784-ben. Például Enzenberg a következőkről számol be 1784. április 2-án: „Még ha a lippovánok maradnának is, a moldvai parasztlakosság betelepítése rendkívül gyors ütemben haladna, mivel éppen ezekben a napokban érkezett 15 erős parasztcsalád, 124 szarvasmarhával és sok bútorral a Hotin kerületből, és én már letelepítettem őket. Ha Hotin kormányzói vagy urai nem hagynak fel a zsarnokoskodással, és a moldvai fejedelmek és diváni tisztviselőik nem hagynak fel nyomásgyakorlásukkal, hamarosan már nem lesz lehetséges a telepeseket a Bukovinában elhelyezni, és éppen ezek a telepesek a leghasznosabbak, mivel nincs szükségük előlegre, és maguk építik fel otthonaikat.”
   Néhány héttel később (május 24-én) Enzenberg a következőket jelentette Hadiknak, az Udvari Hadi Tanács elnökének: „A lista kézhezvétele után azonnal leszek méltóztatva azt benyújtani a Moldva túlsó oldaláról és a török radzsából májusban érkezett telepeseket; mivel azonban sokan titkos útvonalakon jutnak be az országba, és ideiglenesen közös gazdaságot létesítenek rokonaikkal anélkül, hogy jelentést tennének az igazgatóságoknak, ezt nem lehet minden hónap végén azonnal lezárni, ahogyan a kordonjelentéseket sem lehetett a hónap végén, hanem bármikor később benyújtani.”
                                ********
   A románok bevándorlása Moldvából és oda irányuló visszavándorlások: románok Erdély-Magyarországról.
   Ez a Moldvából érkező bevándorlás a következő években is folytatódott. Természetesen a még nomád elemek körében is előfordult kivándorlás. Ez vezetett az általános kegyelem kiadásához már 1784-ben, bár hangsúlyozni kell, hogy azt elsősorban a Moldvába kivándorlók figyelembevételével adták ki. A visszatérni kívánók Raicevich udvari megbízottal vagy jassy képviselőjével vették fel a kapcsolatot. Az Udvari Haditanács egy levelében valójában azt állítja, hogy a Moldovából érkezők csak a határon telepednek le, és nem a belső területeken, valószínűleg a közvetlen katasztrófák elől menekülve. Az Udvari Haditanács hasonló nyilatkozatot tett 1786. december 25-én. Ez magyarázza, hogy miért találunk, ismételten, elhagyatott házakat a kivándorlókról szóló jelentésekben, amelyek száma néha igen nagy. Különösen a nehéz években, 1785-ben és 1786-ban sok paraszt vándorolt ki. 1785 novemberétől 1786 áprilisáig, azaz hat hónap alatt 6937 ember hagyta el Bukovinát. A tartományi közigazgatás 1786. szeptember 13-i jelentésében a következő üres kivándorlóházakat dokumentálták: „a Szucsáva járásban 127, Szereth 118, Wizsnitz 30 és Csernowitz 2, összesen 277, néhány negyed- és egész településtől eltekintve, egyébként szinte teljes egészében fél települések.
   Mindezek a házak – áll a jelentésben – fonatból készült, agyaggal borított kunyhók, amelyek, ha évente kétszer-háromszor nem maszatolják be őket, összeomlanak. Már a kivándorlás idején üresek voltak, és most lakhatatlanok. A jobb házakat lebontották, hogy megakadályozzák a rablók ott való menedékét, vagy átadták a szomszédoknak. A kivándorló alattvalóknak, nem voltak saját földjeik. Sokan közülük a második vagy harmadik napon visszatértek, és rosszindulatból felégették már amúgy is szegény kunyhóikat. Ez nagyon tanulságos.
   Ainser kormánytanácsos 1787. november 30-i hivatalos úti jelentésében közölt információkat: „A közelmúltban sok lakos vándorolt ki Bukovina számos falujából Moldvába, és 1786. november 1-jétől 1787. júliusáig (azaz 9 hónap alatt) 221 család vagy 1024 lélek vándorolt ki csak az ottani kamarai és alapítványi ingatlanokból. Ennek az az oka, hogy itt senkinek (a földbirtokosokon és kolostorokon, illetve a vallási alapon kívül) nincs biztos vagyona; mert a három város és a Kimpolung uradalom van állami tulajdonban. Az alattvaló, ha kéri, évről évre annyi földet kap, amennyire a fenntartásához szüksége van, a status quo szerinti adósság megfizetéséért cserébe. Házának pajta és istálló nélkül nincs értéke.
   A gabonát a mezőn kazalba rakják és csépelik, a szalma pedig ott rothad, ahol van. A szarvasmarha télen is kint marad, nyáron a legelőt, télen pedig a szénakazalokra halmozott szénát élvezi. Nyáron és ősszel a gazda gyakran egész napokat van távol, és mivel a kunyhók nagyon szétszórva vannak, nem ritka, hogy a gabona eladása után könnyedén és észrevétlenül áthajtotta szarvasmarháit a határon, egy üres kunyhót hagyva maga után, s máshol könnyen újat állít fel. Ráadásul a moldvainak ismerősei, rokonai és hittársai vannak a túloldalon, ezért bármilyen számára kellemetlen változás esetén annál könnyebben kivándorol, mivel nincs mit hátrahagynia vagy hiányolnia. Saját föld hiánya miatt a föld nagy része részben rendezetlen, részben pedig egyáltalán nem művelt, ezért a mezőgazdaság fejlesztése érdekében bizonyos mértékű földtulajdon szükséges az alattvalók számára. Ez eltántorítaná az alattvalókat a kivándorlástól, és ezután be lehetne vezetni a (földi) adókat. A jelenleg folyamatban lévő adószabályozás (1786-1789) az első lépés ebbe az irányba. Ennek megfelelően a német telepeseknek a letelepedésük után azonnal saját, meghatározott földterületeket kell kiosztani. Az éhínség kétségtelenül nagyban hozzájárult a fent említett kivándorláshoz, csak részben, mivel a lakosok többségét jelentős pénz- és gabonaelőlegekkel támogatták. Ezért sok ház ma elhagyatott és romos, és a hivatalos feljegyzések szerint számos kamatfizetés, szolgalmi tartozás és előleg behajthatatlan.
    A határ túloldalán zajló nyugtalanság miatt most nem kell tartani kivándorlástól, de a túloldalról érkező bevándorlásra és jelentős növekedésre lehet számítani." Azt is meg kell említeni, hogy 1787-ben Ainser 208 olyan kivándorló házát tudta felsorolni, amelyeket más kivándorlóknak lehetett volna kiosztani; de jelentős, hogy ezeket hamarosan ismét a nacionalisták foglalták el. Ainser jelentésének tovább az a hír, hogy 1787. április 17-18-án éjszaka a teljes lipován település, Mitoka-Dragomirva kivándorolt, maga mögött hagyva a teljesen üres falut, és Moldvába menekült. 1790-ben 66 család (152 lélek) vándorolt ki a Szent Ilie birtokról Moldvába, és 28 család (500 lélek) vándorolt be onnan. Stammsberg kerületi tisztjének összeállítása szerint 1789 és 1803 között 14 717 paraszt kivándorolt, és csak 1000-en vándoroltak be Bukovinába.
   Az ország két toborzó kerületi parancsnoksága – „minden fenntartás felhasználása nélkül” – ugyanezen időszakra 21 034 kivándorlót tett volna ki, míg a bevándorlók száma 9790 lett volna. Az 1793. július 19-én kiadott kiáltvány, amelyben a kivándorolt bukovinai alattvalókat büntetlenségük garanciája mellett felszólították a visszatérésre, látszólag sikertelen volt. Az 1806. június 27-én közzétett fenyegetés, miszerint minden bukovinai kivándorlót besoroznak katonai szolgálatra, ugyanilyen hatástalan volt. Az egyes földbirtokosok könyörtelensége jelentősen hozzájárult ehhez a kivándorláshoz. Így a toporouci parasztok 1804. június 7-i panaszában arról számolnak be, hogy a földbirtokos keménysége miatt nincs elegendő megélhetésük; ezért 40 telepes lerombolta házait, kivágta a fákat és a kerítéseket, majd kivándoroltak. Kétségtelen, hogy ez a mozgalom főként a Bukovina és Moldva között ingadozó román lakosságot érintette. Az Udvari Haditanács számítása szerint csak 1815-ben 16 000 ember hagyta el Bukovinát és vándorolt Moldvába. Ezért egy 1816. augusztus 68-i császári jegyzék elrendelte a bukovinaiak folyamatos kivándorlása miatti megfelelő intézkedések megtételét. Körülbelül ekkoriban például Tereblestiében a szlovákokat a moldvai emigránsok földjein szállásolták el, akik felgyújtották kunyhóikat és elmenekültek. És még 1857. április 4-én is kijelentette a járási közigazgatás, hogy nincsenek szántóföldek letelepedésre: azok az alattvalók, akik évek óta Moldvába vándoroltak, visszatérnek, és újra elfoglalják régi földjeiket, amit a bíróságok is megadnak nekik.
   A ma románoknak nevezett etnikai elemek jelentős szerepet játszottak a lakosság Bukovina és Moldva közötti oda-vissza mozgásában, bár nem kizárólagosan. Mivel a bevándorlás messze meghaladta a kivándorlást, különösen az osztrák uralom kezdeti időszakában, a románok száma Bukovinában jelentősen megnőtt.
   Az ország megszállása óta Magyarországról és Erdélyből is érkeztek románok Bukovinába. Tudjuk, hogy 1775 novemberének elején 5018 erdélyi bevándorlót számláltak Bukovinában, akik közül 1763 székely volt, a többieket többnyire románoknak kell elszámolni. A következő évben Enzenberg nagyszabású memorandumában utal erre az Erdélyből és a Máramaros-medencéből a Kampulung vidékére történő bevándorlásra. A következő években számos erdélyi tartományi alattvalót (oláhokat), akik Moldvába emigráltak, székely migránsokkal és más magyar menekültekkel együtt Bukovinába vezettek és ott telepedtek le, amiről a következő fejezet és a magyar telepítésekről szóló részben látható.
   Az érkezők a bukovinai románok számát is növelték. Eredetileg viszonylag csekély számuk volt. Enzenberg még 1781. február 14-én is így nyilatkozott: „A bukovinai körzet vidéki lakossága többnyire Hüchtigből és más idemenekült emberekből áll, és: nem tévedek, ha azt mondom, hogy a meglévő 23 000 családból alig van 6000 igazi moldvai család.” Az „igazi” moldvaiak kétségtelenül magukban foglalják a románokat is, akik akkoriban a bukovinai lakosságnak nem sokkal többet alkottak, mint egynegyedét vagy 25 százalékát. Ha viszont az akkori bukovinai közigazgatási dokumentumok csak moldvaiakról beszélnek (például Splényi 1775-ös Bukovina leírásában), vagy az oláh nyelvet jelölik meg nemzeti nyelvként (?), az előbbi esetben a „moldvai” kifejezést minden őshonos lakosra használják nemzetiségi megkülönböztetés nélkül, az utóbbi esetben csak az uralkodó nemzetet vesszük figyelembe. Így Galíciában akkoriban a lengyelt jelölték meg nemzeti nyelvként, bár a lakosság kétharmada ruszin volt; és az emberek lengyel emigránsokról beszéltek, akik kétségtelenül a galíciai ruszin emigránsokat jelentették. Ezeket a pontatlanságokat az magyarázza, hogy azoknak az államoknak a nevét és sajátosságát, amelyektől Bukovina és Galícia elkülönült, magukra azokra a részekre vitték át, anélkül, hogy figyelembe vették volna, hogy általánosságban kevés hasznukra voltak. Egyszerűen olyan idő volt, amikor a nemzetiségnek nem tulajdonítottak jelentőséget. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, vagy nem akarja, az mindig talál okot téves következtetésekre.
1890-ben Bukovinában 208 301 olyan embert számláltak, akik a román nyelvet vallották közös nyelvüknek.
                                     ******
           A rutének bevándorlása Galíciából, Magyarországról és Moldvából.
   3. Az „igazi” moldovaiak, vagy mai szóhasználatunkban románok mellett számos rutén, vagy ahogy akkoriban nevezték és ma is nevezik őket, „rusnyák” élt Bukovinában, már akkor is, amikor az Ausztria része volt. Splényi Bukovina-leírásának helyesbítése, amely talán az akkori udvari titkártól, von Jenischtől származik, a következőket jegyzi meg: „Kétségtelenül különbséget kell tenni a rusnyákok és a moldávok között. Mindkét nemzet görög rítusú, non uniti, és mindkét nemzetnek vannak alattvalói Moldva új birodalmi részén. Az előbbiek száma kevésbé jelentős, többnyire a lengyel határ menti területet foglalják el, ahonnan korábban feltételezhetően származtak.”– mai szóhasználatunk szerint a románokon – kívül számos ruszin élt Bukovinában, még akkor is, amikor Ausztriához csatolták.
   Egy 1779. augusztus 5-i jelentésében Enzenberg „rusnyákoknak” nevezi az Orosz-Kimpolung járás, azaz a Felső-Szucsáwa, a Cseremosz és a Putna mentén fekvő terület lakóit; „hat-három évvel ezelőtt már bejárta ezt az egész területet”, és ezeket a hegylakókat nagyon szorgalmas és képzett embereknek ismerte meg.” Egyébként ezt a területet már jóval az osztrák uralom előtt Orosz-Kimpolung Okolnak hívták, és a lakóira vonatkozó „rusznyák” kifejezés is korábban megjelent. Nem feladatunk itt ezeket a körülményeket felidézni hanem csak azt mutatjuk be, hogy a ruszinok száma hogyan növekedett gyorsan az ország osztrák megszállása után. A gyakran idézett 1779. október 30-i jelentésekben Enzenberg a következőket írja: „Az is biztos azonban, hogy a vidéki lakosság nem úgy telepedett le, ami hasznos lenne az ország számára és összeegyeztethető lenne a gazdaságával.”
   A régi oláh-moldvai családok - régi szokásuk szerint, kizárólag a biztonság kedvéért - a legvadabb és legzordabb hegyekben élnek, hogy védve legyenek a tatároktól és törököktől. Egy másik, még nagyobb részük, lengyelekből és rusnyákból áll, akik az elmúlt években keltek át Bukovinába, Moldva határán, a Hotin kerületben és Galíciában él azzal a félelemmel, hogy visszaszolgáltatnák őket (nevezetesen az illetékes hatóságoknak) Moldvába.
   Kétségtelen, hogy Enzenberg itt a Galíciából menekülő ruszin alattvalókra gondolt. A katonai közigazgatás jelentéseiben ritkán találunk egyértelmű utalásokat ezekre. Ennek magyarázatát abban kell keresni, hogy a paraszt alattvalók kivándorlását Galíciából más, különösen feltöretlen földekre, például Bukovinába, ismételt rendeletek szigorúan tiltották. Mindazonáltal elegendő bizonyítékunk van erre a bevándorlásra. 1779. január 12-én a lembergi főparancsnokság arról számolt be, hogy a ruszin bevándorlók száma Bukovinába 1778 végén körülbelül 9000 lélek volt. További információkat arról, hogy milyen nagyszámú görög-katolikus, azaz ruszin elem bevándorlása történt Bukovinába, az 1780. április 4-i nagyszabású jegyzőkönyv nyújt, "a Bukovinai kerület létrehozásának ügyében". A jegyzőkönyv 24. pontjának címe: „Hogyan lehetne visszahozni az Egyesült Egyházba azt a számos egyesült családot, akik Erdélyből, Máramarosból, Lengyelországból, de különösen Galíciából vándoroltak Bukovinába, és akik ott átélték a szakadást.
   A javaslatok között pedig mindenekelőtt a következő megjegyzést találjuk: „A Bukovinában már élő unitusok számára kis templomokat kellene építeni Szucsáva, Szeret, Csernovitz, Szadagura és Wizsnitz városaiban, majd Moldvai Kampolungban, és minden templomban unitus papságot kellene alkalmazni és finanszírozni. Ez lehetőséget adna a környékről betelepült unitus telepeseknek vallásuk gyakorlására.” Ez világosan mutatja, hogy már 1780-ban is szétszóródtak az országban a ruszinok. Amikor Enzenberg ezt követően kellemetlen módon hangsúlyozta, hogy Bukovina lakossága mennyire megnőtt az ő idejében, a Haditanács így válaszolt: „Bukovina lakossága valóban megnőtt, de ez kizárólag a Galíciából és Erdélyből érkező bevándorlásnak volt köszönhető.” Galícia és a szomszédos Magyarország, ahonnan még mindig sok görög-katolikus ruszin érkeznek Bukovinába munkásként, így a bevándorlók túlnyomó többségét adták, akiknek letelepedése olyan gyorsan növelte az ország lakosságát. Ez összhangban van Enzenberg fentebb idézett 1781-es megjegyzésével, miszerint a 23 000 lakos közül mindössze 6000 volt igazi moldáv.
   A galíciai ruszinok bevándorlásának okai igen sokrétűek. A galíciai ruszinok ősidők óta vonzódtak Moldvához, részben vallási, részben gazdasági okokból. Mivel a Nagy Római Katolikus Egyházhoz tartoztak, a papok Moldvába költöztek, hogy ott kapják meg pappá szentelésüket. Az unió létrejöttekor sokan tekinthették menedéküknek Kelet-Moldvát; még ma is görög-katolikus zarándokok tömegei utaznak Galíciából Szuezbe, hogy megnézzék a Nagy Római Katolikus Egyház védőszentjének, Keresztelő Szent Jánosnak a múmiáját. Ezt súlyosbította a parasztok lengyel földbirtokosok általi elnyomása. Milyen jelentős volt a különbség az ő helyzetük és a galíciai ruszin parasztok helyzete között, különösen mióta a moldvai parasztok szabadon költözhettek! Itt, Moldvában, az uradalom urát, aki megöli alattvalóját, halálra ítélik, sőt, a megölt paraszt feleségét és gyermekeit szabadon engedik; ott, a lengyel Galíciában, a mágnás a következő mondással szólítja meg alattvalóját: "Megöllek és megfizetek." Moldvában Grigorie Ghika herceg a fennálló körülmények jogi szabályozásával 1766. január 1-jén létrehozhatta a robotot, évi tizenkét napra.
   Galíciában, még II. József uralkodása alatt is, az alattvaló évente ötvenkét-százötvenhat napot szolgált! Nem csoda, hogy ilyen körülmények között, különösen mivel Bukovina, megszállása után, szintén élvezte a toborzás szabadságát, és könnyen lehetett szállást találni, a Galíciából érkező menekültek száma óriási mértékben megnőtt, a számos ellene irányuló rendelet ellenére. E rendeletek igen nagy száma és súlyossága arra utal, hogy a kivándorlás igen jelentős volt. Így a bukovinai lakosság többsége, akik szokásaikban és hagyományaikban nagyon közel álltak a galíciai ruszinokhoz, ebbe az országba érkezett. Ezeknek a telepeseknek a sokasága kezdetben Észak-Bukovinába özönlött, ahol egyébként sokan már a moldvai korszak óta letelepedtek. Ők voltak azok, akik 1782-ben és 1783-ban olyan gyorsan elfoglalták a Kotzman-vidék földjét, hogy a tervezett német településeknek nem maradt hely. 1804-re a Prut és Dnyeszter közötti, ruszinok lakta területet már a Bukovina régió legnépesebb részének tekintették. A ruszin települések fokozatosan szinte teljes Bukovina kiterjedésében megjelentek, nemcsak a dombvidéken, hanem a hegyekben is (huculok), amint azt egy pillantás Bukovina nyelvi térképére is mutatja. Részletesen természetesen csak néhány esetben tudjuk bizonyítani, hogy mikor telepedtek le ruszinok ezen vagy azon a helyen; hangsúlyozni kell azonban, hogy a bevándorlás a 19. század közepéig folytatódott.
   A Moldvából Bukovinába érkező ruszinok száma valószínűleg viszonylag kicsi volt. Erről a következő fejezetben fogunk többet megtudni. Egyébként ezek a ruszinok valószínűleg eredetileg Galíciában telepedtek le. A ruszinok számára csak kisszámú tényleges település jött létre. További információkért vesd össze a következő fejezetet. A ruszin köznyelvet beszélő lakosok teljes száma 1890 végén 265 154 volt.