Dr. László Antal - Az istensegítsi németek

                                                                                                   Előszó
    Lengyelország első felosztása során, 1772-ben a Habsburg Birodalom Galíciát kapta meg. Azonban ez a tartomány délről katonailag sebezhető volt. Ezért a tőle délre eső Bukovinát, mint történelmi régiót, a bécsi udvar meg kívánta szerezni. Bukovina teljes területe azonban akkor már több évszázad óta az oszmán birodalomnak hűbéres, moldvai vajdák uralma alatt volt. Miután az 1768-ban kitört újabb orosz-török háború 1774-ben, orosz győzelemmel végződött, így Bukovina teljes területe orosz megszállás alá került. Mivel ez a vidék, az orosz-török front hosszú vonalának nyugati végén feküdt, az oroszok számára kevésbé volt lényeges. Ezt az osztrák diplomácia felismerte, és még az oroszok kivonulása előtt egy nem túl nagy osztrák katonai egység Splényi Gábor tábornok parancsnoksága alatt, Galíciából Bukovina területére bevonult. Splényi katonái a határoszlopokat gyorsan kitűzték. A birtokba vételt, az osztrákokkal szövetséges oroszok hallgatólagosan tudomásul vették, a török császár pedig a moldvai vajda unszolása ellenére sem lépett fel katonai erővel.
   Az osztrák katonai közigazgatás berendezkedett az újonnan megszerzett tartományban és - az eredeti céloknak megfelelően - elkezdte a katonai feladatvállalás társadalmi-gazdasági bázisának kiépítését, a szokásos módon, betelepítésekkel. Ebben először feltehetően - az eredetileg is - Moldva északi részébe gazdasági okok miatt kivándorolt, vagy a katonaság elől illetve alól kimenekült székely-magyarokra esett a választásuk. Így jött létre 1776-ban, az első két magyar telepes falu Istensegíts és Fogadjisten, majd rá közel tíz év múlva a másik három. A magyar betelepítési lehetőségek elapadása, valamint tartomány természeti erőforrásainak részletesebb megismerése után, a bécsi vezetés célszerűbbnek látta a telepítést német nyelvterületről folytatni. Az osztrák hivatalnokok mellett, elsősorban bányászathoz, ipari tevékenységekhez, erdőműveléshez, valamint földműveléshez értő családokat toboroztak és azok letelepülését segítették elő az 1700-as évek végén és az 1800-as évek elején, közepén.
A földműveléshez értők első csoportja, mintegy húsz sokgyermekes család 1782 júniusában Bánátból érkezett, akik részben Molodia faluban telepedtek meg. Majd 1787 augusztusában újabb 50 család, körülbelül 180 fő jött Galíciából, akik eredetileg Frank- és Svábvidékről származtak. Többségük a már meglévő magyar falvak közelében (Fratóc, Szatulmáre, Millesóc, Bágyóc stb.), egy részük a magyar falvak (Hadikfalva, Andrásfalva) üresen maradt házaiban telepedett le. A Molodiába és a Szatulmáréba települtek katolikusok, a többiek általában evangélikusok voltak.
   Közben Európában a stratégiai erőviszonyok is megváltoztak, a török birodalom tovább gyengült, Franciaország pedig Napóleon hatalomra jutásával, katonailag, gyorsan erősödött. Ezáltal Bukovina stratégiai jelentősége gyakorlatilag megszűnt, közigazgatásilag pedig Galíciához csatolták. Közigazgatási önállóságának helyreállítása 1849-ben, gazdasági-társadalmi felemelkedése csak a 19. század utolsó harmadában indult el.

                                                                                                   A kezdetekről
   Német nevű személyek már az 1700-as évek végén felfedezhetők az istensegítsi anyakönyvekben, általában akkor, amikor- a környéken frissen alakult német falvakból, vagy Andrásfalvára, Hadikfalvára telepített- német családokból hoz át magának feleséget egy székely-magyar fiú. Ilyen volt például Dorothea Knoblauch vagy egyszerűen úgy magyarosan, Fokhagyma Dorottya.
Aztán a Fogadjistenben letelepedett Meichel bádogos mester által alapított családból is kerültek át Istensegítsre a későbbiekben, az ő vezetéknevét viselő menyasszonyok, vőlegények.
   Az 1810-es évek végén, az 1820-as évek elején vándorolt be Istensegítsre egy Johann Bauerfeind nevű iparos legény, aki a különböző lábbelik készítéséhez értett, azaz suszter volt. Megtetszett neki itt egy leányzó László, alias, Miklós Éva, akit 1821. november 18-án el is vett. A házasságból 8 gyermek született, akikből öt vált felnőtté, három leánya és két fia házasodott meg. István fiának csak leányai születtek, Ferenc fiának egy fia született. Az istensegítsieknek a Bauerfeind név kimondása nehéznek tűnt, ezért a családra a Szász ragadványnevet akasztották. A család Szebenből származott és evangélikus vallású volt. Ez számomra akkor derült ki, amikor megtaláltam azt az 1866. április 22.-i bejegyzést, mely szerint „Anna Mária Bauerfeind özvegy, született Folbath, 87 éves, Szebenben született, lutheránus, áttért a katholikus vallásra.” Úgy látszik, hogy Johann Bauerfeind anyukája, sok gyermek nagymamája tisztességes temetést szeretett volna magának, és ennek feltételéül Druzsbacki (Druzbáczky) Bonaventúra domonkosrendi szerzetes, az akkori tiszteletes ezt kötötte ki. Bauerfeind Ferenc és a két éves fia, Pius halálával, végül Johann leányának, Évának, Roth Istvánnal kötött második házasságának bejegyzésével, az 1860-as évek végére valahogy eltűnnek a szülőkre vonatkozó, Bauerfeind nevű bejegyzések az istensegítsi anyakönyvekből. Az 1880-as évek után pedig, már nagyszülőként sem íródik be a Bauerfeind név. László János lelkész későbbi Status Animarium-ában családfőként, vagy feleségként sem találkozhatunk ezzel a névvel.
A bukovinai magyar falvak legényei és leányai, általában saját falujukban kerestek maguknak házastársat. Ha nem is volt túl gyakori a magyar falvak legényei, leányai közötti házasság, de azért elvétve, megesett. Időnként természetesen az is előfordult, hogy környékbeli falu nem magyar, többnyire német legénye vitt el feleségnek istensegítsi leányt, avagy istensegítsi fiú hozott magának környékbeli faluból nem magyar, többnyire német menyasszonyt.
   Az 1870-es években elsősorban a vasút kiépülésével kezdenek szaporodni, a német családokra utaló nevek. Kezdetben ők voltak a vasút alkalmazottai az állomásfőnöktől a távíró kezelőn át a bakterokig.

                                                                                        Német családok betelepülése
    A nagyobb tömegű beáramlás a bukovinai magyarok al-dunai kirajzása következtében indult el. Az áttelepülő magyarok többsége föld és ház tulajdon nélküli nincstelen volt, akik a kilátástalanságból próbáltak menekülni, de szép számmal voltak olyanok is, akik házzal és kisebb-nagyobb földtulajdonnal rendelkeztek ugyan, de az anyagi gyarapodás, a jobb élet reményében indultak el. Ők a házaikat, földjeiket pénzzé tették, eladták elsősorban helybeli módosabb gazdáknak, akik helyszűkében voltak és több földre vágytak, de megtakarítással is rendelkeztek.
   Istensegítsből is elment több mint ezer, pontosabban 1160 ember, a lakosság mintegy harmada. Ekkora létszámcsökkenés nem mehetett végbe negatív következmények nélkül. A falu túlzsúfoltsága enyhült ugyan, de a falusi közösség belső munkamegosztásának egyensúlya felborult. Az elmentek nagy része ugyan Moldovában kereste meg az évi betevő falatot, de sokan voltak köztük olyanok is, akik helyi gazdák szolgái voltak. Csökkent az éhes száj, de csökkent a munkaképes emberek száma is. Szakszerűen mondva, a faluban munkaerőhiány alakult ki.
   Ahogy az ilyenkor lenni szokott meg is indult a környékbeli falvakból a bevándorlás a megüresedett helyekre. Ők döntő többségben hasonló kultúrával, gazdálkodási ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkező katolikus vagy evangélikus németek voltak. Köztük voltak, akik házat és földet béreltek, esetleg vásároltak, tehát gazdák lettek. Voltak olyanok is, akik vagyonnal nem rendelkeztek és így aztán szolgák lettek magyar gazdáknál. Természetesen jöttek mesteremberek is (kovácsok, ácsok, asztalosok). Az istensegítsi keresztelési anyakönyv bejegyzéseiből az állapítható meg, hogy 1882 és 1900 között legalább 60 olyan család költözött be a faluba, ahol a férj is és az asszony is német volt. Nem csak a közeli falvakból jöttek, hanem Bukovina távolabbi vidékeiről is. Sőt még Galíciából is jöttek néhányan.
   Minden vándorlás során nagy a fluktuáció. Itt is ez volt a helyzet. A 60 német családnévből az első világháború utánra a fele sem maradt meg. Voltak, akiket még a háború előtt Amerika csábítása, és voltak, akiket a háború és az azt követő uralomváltás szele vitt el.
A bevándorló németek tehát többségében családosok voltak, több gyerekkel, várandós asszonyokkal. Először még a megszokott német bábát hívták szüléshez, keresztszülők is németek voltak és egymás között házasodtak. De ez nem tartott sokáig.
   Néhány éven belül jó lett már a magyar bába, a keresztszülők egy része is magyar lett, és megindultak a vegyes házasságok. Egyre több német fiú magyar lányt, és magyar fiú német lányt vett el feleségül. A németek szép lassan betagozódtak Istensegíts székely- magyar paraszti társadalmába. Az első világháború előtt már egyre szaporodtak azok a gyerekek, akinek német volt a családi neve, de magyar volt az anyanyelve, illetve magyar volt a családi neve és német volt az anyanyelve. A német anyanyelvű családokban is egyre hátrébb szorult a német nyelv, hiszen a faluban magyarul beszéltek az utcán, a kocsmában, magyar volt a mise a templomban és magyarul tanították a gyerekeket az iskolában. Egy erősen zárt bukovinai faluközösségben - mint amilyen Istensegíts is volt - az nem sokat számított, hogy az osztrák közigazgatás alatt német volt a hivatalos nyelv. Az együttélésnek bizonyára voltak egyéb társadalmi és gazdasági kihatásai például az életmódra, vagy a munkakultúrára, a gazdálkodás színvonalára.

                                              Uralomváltás az első világháború után
    De 1920 után sok minden megváltozott, Bukovina Romániához került. Az új államhatalom - ami ezelőtt nem volt - megjelent közvetlenül, lent a falvak szintjén is a román csendőrök, tanítók képében. Ezt érezhette saját bőrén minden felnőtt és gyerek. Megtudta a derék cibényi - amire eddig nem is gondolt - hogy ő román kenyeret eszik. Ha pedig román kenyeret eszik, akkor románul kell beszélnie. Csendőri tettenérések voltak a kocsmákban, román nyelven kellett tanítani és tanulni az iskolában. Ez persze a soknemzetiségű Bukovinában egyaránt sújtott mindenkit, de- az államnyelv megváltozása miatt relatíve- leginkább a németeket. De persze ők jobban is tudtak alkalmazkodni a megváltozott helyzethez.
Mire a Nagy-román nemzetállam megvalósításának álmait a végeken is foganatosítani lehetett volna, az 1930-as évek elejére, már új szelek kezdtek fújni Európában. A náci propaganda itt sem csak süket fülekre talált. Berlinben és Moszkvában a politikai vezetők újból ábrándozni kezdtek és szorgos kezek új határvonalakat rajzoltak, egyelőre csak a térképekre, és papíron számolgatták, hogy egyes népcsoportokkal kapcsolatos problémákat hány vasúti vagon segítségével lehetne megoldani.

                                                   A németek áttelepítése a Harmadik Birodalomba
   1940-re végképp kiderült, hogy hol is értek össze a berlini és moszkvai térképrajzolók ceruzái. Ez Románia számára sem lett kedvező. 1940 júniusában a Szovjetunió ultimátumban követelte magának Besszarábiát és Észak- Bukovinát. Német és olasz nyomás hatása alatt Románia engedett és így Besszarábia és Észak-Bukovina szovjet megszállás alá került. Mivel Hitler ekkor már készült a Szovjetunió megtámadására, ezért szükségessé vált a szovjet kezekbe került, ütköző zónában élő németek visszavonása.
   1940. szeptember 5-én írta alá a Szovjetunió és Németország a ”Megállapodás a német származású lakosság áttelepítéséről Besszarábiából és Észak-Bukovinából a Német Birodalomba”című dokumentumot. Ez a szerződés részletesen szabályozta- többek között- az áttelepítendő személyek körét. Ezek szerint mindenki, aki igazolni tudja, hogy legalább egy német nagyszülői ággal rendelkezik, az németnek számít és ez által áttelepülő.
1940. szeptember 15-én Csernovicban megkezdte munkáját az észak-bukovinai áttelepítési bizottság és az első vasúti transzport 1000 áttelepülővel, szeptember 27-én már meg is érkezett Németországba. A kitűzött határidőnek megfelelően, november 17-én az utolsó transzport is átlépte a határt.

   Tehát a népcsoportok problémái és a vagonok száma közötti megfelelést a berliniek is először saját népükön gyakorolták be. Mivel Bukovina eredetileg Ausztria része volt, így Hitler úgy tekintett az egykori osztrák tartományra, mint német érdekeltségi területre. Ezáltal a visszatelepítést Dél-Bukovinára is kiterjesztette. Azon a kicsiségen nem akadt fenn, hogy Dél-Bukovina Románia része maradt. Hamar egy szerződést kényszerítettek Romániára, amelyben Románia lemondott dél-bukovinai német nemzetiségű állampolgárairól, engedélyezte, hogy német katonai segédlettel hagyják el ezek Romániát, és vállalta a kitelepülő németek által ott hagyott vagyon (föld, ház, gazdasági felszerelések stb.) kőolaj- és benzinszállítással történő ellentételezését. Hangsúlyozni kell, hogy Románia nem a kitelepülőket kártalanította, hanem a német államnak fizetett.
Végülis Bukovinából, összességében 95 ezer 770 lélek települt át. Egy népszámlálás szerint 1941-ben 7 ezer 295 német élt Bukovinában, tehát csak valamivel több, mint hét százaléka az eredeti számnak.

                                                                       Az áttelepülők sorsa a náci Németországban
   A megérkező áttelepülőket először egy fogadótáborba szállították, ahol átvizsgálták őket különböző egészségügyi, biztonsági stb. szempontból. Ebben a táborban szigorú rend volt, kijárási tilalommal. Itt kapták meg az állampolgárságot, itt tetoválták bőrükbe a vércsoportot. Általában már innen elvitték a férfiakat és fiatal legényeket a katonaságba, többnyire az SS-be. Itt az első táborban elkezdték szelektálni, különböző csoportokba sorolni az embereket. A besorolás elsősorban a családi leszármazás alapján történt. Leegyszerűsítve, akinek csak egy nagyszüleje volt igazoltan német, az A-csoportba került, akinek mind a négy nagyszüleje német volt, tehát „tiszta német” volt az O-csoportba került. Mivel a csoportosítás elsődlegesen a nagyszülők száma szerint történt, így az A-csoport már eleve tagolt volt. Mivel más egyéb a megbízhatósággal összefüggő tényezőket is figyelembe vettek, ezért az A-csoport tovább tagolódott és az O-csoport is tagolttá vált. Az áttelepülők túlnyomó többsége Bukovinában egyszerű parasztember volt, azzal csábították őket, hogy itt kulcsrakész udvarházat kapnak négyszeres telekkel. Az O-csoportba került család már várományosa lett ennek, az A-csoportban lévő pedig várományosa annak, hogy az O-csoportba kerüljön. Az „A” azt jelentette, hogy Alte Reich, tehát az ebben a csoportban lévők a Harmadik Birodalom háború előtti területén lévő munkatáborokban dolgoznak, és szorgalmukkal reménykedhetnek előrejutásban. Az „O” azt jelentette, hogy Ost, azaz kelet. Tartalmilag pedig, hogy e csoportba tartozó család, a háborúval a birodalomhoz csatolt területeken (tehát Lengyelországban és Csehországban) önálló parasztgazdaság várományosa lett. Hogyan tudott a német állam az áttelepülőnek kulcsrakész gazdaságot adni? Úgy, hogy eredeti cseh vagy lengyel tulajdonosától, valamilyen indokkal, egyszerűen elvette azt.
   Az újgazdának sokszor, általa ismeretlen természeti viszonyok között, ellenséges környezetben kellett teljesítenie a hadigazdálkodás szigorú beszolgáltatási kötelezettségét. Aztán ahogy telt az idő a beszolgáltatási kötelezettségek egyre nőttek, a front közeledtével a környezet is ellenségesebb lett. Végül, egyszer csak menekülni kellett, és földönfutó lett a – többek között - Bukovinából ideszakadt, áttelepített németség.

                                                   Kísérlet az istensegítsi németek kettészakadásának számszerűsítésére
    A dél-bukovinai németek kitelepítéséről nem sikerült részletes adatokhoz jutnom. Nem ismert számomra az erre vonatkozó szerződés megkötésének időpontja, az áttelepítés pontos kezdete és befejezésének időpontja sem. Az valószínűsíthető és a mellékelt visszaemlékezések alapján feltételezhető, hogy rögtön az észak-bukovinai akció befejezése (1940. november 17.) után elkezdődött, és karácsonyra talán már be is fejeződött. A Harmadik Birodalomból kiküldött áttelepítési bizottságok, elsősorban a városokra és a homogén német falvakra koncentrálva végezhették feladatukat, a német hadsereg és a vörös kereszt segítségével. Azokra a családokra, már a német precizitás mellett sem juthatott kellő idő és energia, akik olyan falvakban éltek, ahol a létszámuk nem volt jelentős. A bukovinai magyar falvakat is meglepte a németek kitelepítése és annak gyors lebonyolítása. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a bukovinai magyar irodalomban a németek kitelepítését nem, vagy csak mellékesen említik meg. Annak felidézése a személyes visszaemlékezésekben is ritkán történik meg.
    Érezték a bukovinai magyar falvak vezetői, a lelkészek és a tanítók, hogy most már rajtuk a sor. Összeírták a falvak lakóit a családfők nevével, megőrizve az utókor számára. Szerencsére még a németek elvitele előtt. Brendján István tanító által készített istensegítsi lista, Sebestyén Ádám könyvében is megtalálható. Azt végignézve, megállapítható, hogy viszonylag sok, német származásra utaló családnév szerepel benne.
Kiindulásképpen meg kell jegyezni, hogy ki a német, azt leegyszerűsítettem arra, hogy az, akinek német neve van.
    A faluban lakó német nevű zsidó családokat leszámítva, 36 házban 14 különböző német vezetéknevű családfő nevét találtam. Szakmámból eredően igyekeztem a számukat pontosítani. A családokat elsősorban a születési anyakönyvi adatok alapján sikerült azonosítani. Az anyakönyvi adatokból kiderült, hogy a fent említettekhez képest több német család van, mert néhány házban több család is él együtt. Nemcsak a házastársakat sikerült azonosítani, hanem az is nyilvánvalóvá vált, hogy a német férjek többségének magyar felesége van és számos magyar férfinek van német felesége. Ezért németnek vettem azokat a családokat is, amelyekben az anya a német nevű. De nem vettem azokat a családokat figyelembe, amelyeknél csak a nagyszülők között volt német nevű. Így összeállt, hogy 1940 őszén legalább 58 olyan család volt Istensegítsen, akik az áttelepítési bizottság szempontjából áttelepítendőnek minősülnek, akiknél felmerült a németországi áttelepülés vagy az istensegítsi magyarokkal való maradás dilemmája.
   Vonzották őket az áttelepülési bizottságok ígéretei, taszították a romániai kisebbségi lét hátrányai, maradásra bírta őket a megszokottság, az itt maradó közeli rokonság elhagyása, a baráti szálak szétszakítása, és nem igazán gondolhattak a Harmadik Birodalom nyers katonai, illetve gazdasági érdekeire. Németországnak emberanyag kellett a háború folytatásához, jól gazdálkodó, a birodalomhoz hű, nagycsaládokra volt szüksége a bekebelezett cseh és lengyel területeken, egyben vagyonos áttelepülőkre, akiknek itt hagyott értékeivel ellentételezni lehet a román kőolaj- és benzinszállításokat.
   Istensegítsen, az áttelepülésre szóba jöhetők azonban általában nem ilyenek voltak. Többségük Burduzsén nevű falurészben lakott, tehát jórészt szegény, legalább is vagyontalan volt, alkalmi vagy idénymunkából élt, esetleg vasúti munkásként kereste meg kenyerét. Kevés családnak volt gazdálkodási készsége és tapasztalata, és alig volt köztük nagycsaládos. Ezekben a családokban az istensegítsi átlaghoz képest kevesebb gyermek született, de lényegében azonos volt a csecsemő és kisgyermek halál. Az anyakönyvi kigyűjtésem szerint az 58 család teljes létszáma nem éri el a 232 főt, ami a 4 fős átlaglétszámhoz kellene. Több csonka család is volt, ahol egy öregasszony vagy egy anya és egy gyermek jelentette a családot.
A németnek minősülő családok körében a döntés nem volt egyszerű és könnyű. Persze egyszerű és könnyű volt a fiatal, vagyontalan, nyugdíjjal járó vasúti állás nélküli, a magyarokhoz rokonsággal nem kötődő családoknak, de ilyen alig volt. Egy nehezen elviselhető, de ismert jelen és a remélt jobb, de ismeretlen jövő között dönteni, a menés vagy maradás lehetséges előnyeit, hátrányait kellett mérlegelni. A viszonylag magas asszimilálódási szinten lévő többség számára a döntés különösen nehéz volt, és bonyolult folyamat eredményeként alakult ki.
A   kik a Németországba történő áttelepülés mellett döntöttek, azokra, természetesen ugyanaz a sors várt, ugyanazon a procedúrán kellett, hogy átmenjenek, amiről már a fentiekben írtam. Többségük számára- a kulcsrakész parasztgazdaság négyszeres telekkel- ígérete valószínűleg csak hiú ábránd maradt.

Táblázat az istensegítsi német családokról, a Bukovinából történt áttelepülés idejéből (1940-1941)
Név                           Családok száma                        A családfő vezetékneve                 Németországba ment                 Magyarországra jött           ΣΣ

                                  Tiszta Vegyes Σ                              Német Magyar Σ                             Biztos Valószínű Σ                  Biztos Valószínű Σ
Brunner                        1         8         9                               5             4          9                               1             4            5                      1           3            4            9
Gertl                             1         4          5                              2              3          5                                -             -             -                      2           3            5            5
Hehn                            4         2         6                               6              -           6                                -            6             6                      -            -            -            6
Hirschmüller              1         9        10                               7             3         10                               2            4             6                      4            -           4          10
Hoffmann                   -          4         4                                3             1          4                                -             -              -                      3            1          4            4
Kopp                           1          -         1                                1              -          1                                 -            1             1                                                              1
Linzmayer                  1          1        2                                2              -          2                                 -            2             2                       -            -           -            2
Mayer                          2         1         3                                3              -          3                                 -            3             3                       -            -           -            3
Nunweiler                   -         8         8                                4              4          8                                 -            -              -                      7            1          8            8
Ollinger                       1         -         1                                 1              -          1                                  -           1              1                      -            -           -            1
Rumpel                       1         1         2                                 1              1          2                                1            1             2                       -            -           -            2
Uhl                              1         1          2                                1              1           2                                -            1              1                      1            -           1           2
Wolf                            -          1          1                                -              1           1                                 -            -              -                       1            -           1           1
Wiertschek                 -          4          4                               4               -           4                                 -            -              -                       3            1          4           4
Összesen                    14      44        58                             40             18         58                               4           23           27                    22            9         31         58

A táblázat első oszlopa azokat a német vezetékneveket sorolja fel abc rendben, amit az áttelepülés szempontjából szóba jöhető családfők és/vagy feleségek (leánykori névként) viseltek. A táblázat értelmezése szerint „tiszta” az a család, amely családban a férj is és a feleség is német nevű, értelemszerűen „vegyes” az a család, amelyben vagy a férj, vagy a feleség német, és a másik magyar. Az összesen sor egyértelműen mutatja a vegyes családok többségét, a német családok asszimilációjának előre haladott voltát.
   El tudom képzelni a német befogadó és az azt követő átnevelő munkatáborok derék bürokratáinak arcát, amikor egy ténylegesen áttelepült család családfője így válaszolt a feltett kérdésekre: nevem Hirschmüller Péter, anyám neve György Anna, feleségem Illés Ágnes, fiam pedig Árpád. Bizonyára némi nehézséget okozott számára, –akár kézzel írt, akár géppel- a füle által hallott György szó leírása, és elgondolkodhatott, hogy miféle különleges német keresztnév lehet, az Árpád.
    A vezetéknevek megoszlását bemutató oszlopcsoport szerint a szóba jöhető családok közel egyharmadának családfője magyar volt, mégpedig olyan mértékben- Nisztor Vilmos (felesége: Rumpel Anna) kivételével - hogy mindegyik férj apja is és anyja is egyértelműen magyar volt.
A táblázat utolsó két oszlopcsoportja azt mutatja, hogy az áttelepítésre szóba jöhető családok közül –nagy valószínűség szerint-hányan választották a Németországot és kik maradtak akkor 1940 telén Bukovinában, és lettek 1941 tavaszán a bácskai célállomásra induló vonatok utasai. A szétválasztás során az óvatosság elvét alkalmaztam, tehát mindkét csoportot-, ahogy a táblázat fejléce mutatja- kétfelé osztottam.
   A Németországba mentek csoportjában biztosnak vettem azokat, akikről valamilyen forrás bizonyítja, hogy oda mentek. Ebben a csoportban csak négy család van – ugyanis, ahogy már jeleztem - a vonatkozó szakirodalom nem igen foglalkozik a bukovinai magyar falvakból áttelepült németekkel. Mivel, csak négy családról van szó, ezért részletesen leírom a bizonyító forrásokat.
   Brunner Edvárd (anyja neve: Rosalia Massier) és Szőts Emma (Makrai Brigitta) 1938. december 26-án kötött házasságot. A bejegyzéshez Elekes Dénes plébános utólagosan a következő széljegyzetet írta: „A Menningeni Országbíróság R.88/51.We sz. a válást végítélettel kimondta. 1951. jún.20.”
   Hirschmüller János (Josephina Hehn) és Buzás Anna (Beréti Mária) 1925. január14-én kötött házasságot. Elekes Dénes a bejegyzéshez utólagosan a következő széljegyzetet írta: „ausgewandert nach Deutschland”. Ezt megerősíti a mellékletben közölt kanadai újságcikk is.
   Hirschmüller Péter (György Anna) és Illés Ágnes (Máthé Apolló) 1928. október 14-én kötöttek házasságot. Németországi kimenetelüket, öccse igazolja, Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam című könyvének 206. oldalán. Lásd melléklet.
   Nisztor Vilmos (Rosalia Pits) és Rumpel Vilma (Amalia Ast) 1936. szeptember 20-án kötöttek házasságot. Kimenetelükről Lőrincz Imre: A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig című könyvének 418. oldalán olvashatunk. (Lásd a mellékletet.)
   A valószínű szó a Németországba mentekkel kapcsolatban azt jelenti, hogy majdnem biztos. Ugyanis az ide sorolt családokban vagy mindkét szülő német vagy legalább is a családfő, és egyiknél sem szerepel az istensegítsi anyakönyvekben, hogy neve 1941-ben megváltozott volna. Ugyanis az idegenül hangzó családi neveket Bácskában 1941 végén a hatóságok nyomására az érintett családok magyarosították. Ezeket a gondos Elekes Dénes az anyakönyvbe utólag felvezette. Tudomásom szerint néhányan mégsem magyarosítottak, ezért átnéztem Földi István könyvében lévő listákat is. Ilyen vezetéknevűeket ebben a listában sem találtam.
    A Magyarországra jöttek csoportjában is a biztos azt jelenti, hogy dokumentumokkal lehet alátámasztani az idejövetelt. Ennek legfőbb forrása szintén az Elekes Dénes által vezetett anyakönyv. Ugyanis akinél beírta a magyarosítást az biztos, hogy Magyarországra jött, hiszen a magyarosítás 1941-ben Bácskában történt. Így lett aztán a Nunweilerekből Nagyfalusi, Hoffmannokból Udvari, a Wiertschekekből (Vircsikekből) Virányi, az egyik Gertl-ből (Görtlből) Gergely, a másikból Gellért és egy Brunnerből Pataki. Emellett Elekes Dénes nagyon sok Bukovinában még fiatalkorú személyhez beírta az 1945 utáni különböző helyeken történt bérmálásokat, házasságkötéseket. Ezek azonosításával jött létre ez a 22 családot jelentő szám.   
   Összességében elmondhatjuk, hogy az így kialakult számok, ha nem is pontosak, de a kialakult arányok egyértelműen bizonyítják, hogy a náci Németország által németnek és Németországba áttelepítendőnek tartott istensegítsi családok többsége családi, rokoni, szomszédsági, baráti kapcsolatuk által magyar sorstársaikkal tartottak. A három és fél éves bácskai „kitérő” után végül ők is a „visszacsonkult” Magyarországon telepedtek le bukovinai magyarokkal együtt.
    Német gyökerekkel, a Magyarországról kitelepített németek helyére. Ma már szinte mindegyikük Tolna, Baranya, Észak-Bácska valamelyik falujának temetőjében együtt pihen békességben, őslakos német, áttelepült bukovinai és felvidéki magyar társaságában.

        Az anyag megírásához forrásként felhasználva:
www.bukovinasociety.org/buko/sitefiles/PDF/siewi-gertrud-unsere-rankel-familiegeschichte-2004.pdf
László Gergely Pál: A bukovinai Istensegíts és Fogadjisten. Déva 2009.
László Gergely Pál: Bukovina másképp. Déva 2018.
Sebestyén Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma. Szekszárd 1989.

   Mellékletek:
  Ami felülről nézve egyszerű logisztikai feladat, az alulnézetben súlyos emberi sorsforduló. A mindennapos életvitel megváltozása, megszokott környezet elvesztése, emberi kapcsolatok megszakítása. Nézzük meg, hogyan éreztek azok az emberek, akik ezt akkor átélték.

   Jacob Welisch: Ein Buchenlanddeutscher erzält
   Egy akkor 9 éves fiú, aki a Gurahumora melletti kis erdei faluból, Bori-ból jött el szüleivel 1940-ben:
„Az áttelepülés Németországba? Nos, mit mondhatok erről? 1940. december 12. volt az a nap, amikor szüleim és én elhagytuk otthonunkat. A csomagunk már napokkal vagy hetekkel azelőtt a pályaudvaron volt raktárban. Ez egy párás, hideg decemberi nap volt, és ráadásul karácsony előtt, ami mindig szép és kellemes volt. Mint gyermek, észrevettem, hogy szüleim sírtak. Az előest nagyon hosszú volt, 19 óráig mindenkinek, akik ehhez a transzporthoz tartoztak a megjelölt időpontra meg kellett jelenniük a pályaudvaron. Borzalmas volt látni, ahogy az emberek érkeznek. Legtöbben sírtak, és én még ma is kérdezem magamtól, azt kellett mondani, hogy a népi németek önként utaztak Németországba. A német katonák és tisztek mindent megszerveztek. Erre az estére úgy tudok emlékezni, mintha csak tegnap történt volna. Itt nekem most rövidíteni kell és ezt az estét elfeledni. Csak egyet akarok még kiemelni. A két mozdony által húzott nagyon hosszú szerelvény elindulása előtt és alatt sokak által zengett a dal: „Nun ade, mein lieb Heimatland” (kb. Isten veled, kedves Szülőföldem). Mindkét mozdony nagyon hosszú füttye jelezte, hogy a vonat indul és Gurahumora pályaudvarának fényei lassan eltűntek, ez volt a búcsúzás az otthonomtól, ahol születtem.”
A továbbiakban részletesen elmeséli további sorsukat, ami összefoglalóan az ő szavait idézve a következőképpen foglalható össze: mennyországot ígértek, és most egy erőszakos diktatúra kezeibe kerültünk.
Megtalálható http://www.bukovinasociety.org/welisch-jacob-buchenlanddeutscher-erzaelt-D.html

   Maria Beckers: Eine Gedenktafel für unser geliebtes Poiana Micului (früher: Buchenhain)
   Hogyan ír erről Buchenhain (Poiana Miculi) egyik utolsó német szülöttje Maria Beckers, született Hones:
   „A németek a következő alternatíva előtt álltak: vagy az őshazába visszatérnek, vagy orosz uralom alá kerülnek. A birtokokat az áttelepítési bizottságok felleltározták. Mindent megtettek annak érdekében, hogy az áttelepülés kívánatos legyen. Például fotókat mutattak azokról a házakról, amit majd Németországban kapunk.
   Ha az ember egy országot elhagy, akkor egy éjszaka alatt minden idegen lesz, nincs többé otthon, nem számíthat többé védelemre. Akkor nem volt teljesen kizárt, hogy Romániában a körülmények tovább rosszabbodnak. Az áttelepítés mindenesetre az önkéntesség alapján ment végbe. Mégis majdnem az összes német elhagyta az országot.
   Különösen az idősebb emberek mentek nehéz szívvel a földjükről, amit őseik verejtékükkel és kezük munkájával irtottak. Mert ők voltak a szívós, igénytelen cseh erdeiek (Böhmerwälder-ek), akik jártasak voltak az erdei munkában, akik tapasztalatukkal, szorgalmukkal, alkotókedvükkel semmiképpen sem jelentéktelen részben hozzájárultak a föld megművelhetőségéhez.
   A fiatalabbak inkább lelkesek voltak, hittek abban, amit az áttelepítési bizottság mondott nekik. Szerettek volna kapni Németországban üzemkész gazdaságot négyszeres telekkel és legfőképpen 4-6 hétig tartó tábori ellátást. Ők persze tudták azt is, hogy a szűk Humor-völgy számukra nem jelent rózsás jövőt. Így aztán a Német Birodalomba történő visszatérést a lehető legjobban lehetett végrehajtani.
1940. november 28-án volt az útra kelés nagy napja egy új ismeretlen hazába, amit a Führer minden áttelepülni szándékozó külföldi németnek előkészített. Az első vonat körülbelül 600 személlyel, a falu lakosainak felével elment, és pár nap múlva követte a második vonat a maradék falusival. A templomtérhez vezető úton, ahol a gyülekezés volt, a búcsúzkodók még egyszer felnéztek a szeretet falujuk két magas hegycsúcsára és az azokat szegélyező erdőkre, hogy azután gyalog (mintegy 10 kilométert megtéve) a gura-humorai pályaudvarra menjenek. Gyakran álltak románok az út szélén és csóválták fejüket. Nem értették, hogy a németek miért mennek el és kérdezték: Hová mentek ti németek? Nincs már kedvetek, itt lenni Romániában? Kínos volt, hogy nem tudtak erre semmit sem felelni, nem tudtak konkrét célt megnevezni. Ezért egyikük azt mondta: csinálunk nektek helyet, hogy jobban ki tudjatok terjeszkedni.”
            www.bukovinasociety.org/buko/sitefiles/PDF/Beckers-Buchenhain-2003.pdf

                                                                                                     ●
   A bukovinai magyarokkal foglalkozó irodalomban a németek kitelepítésének körülményeiről, ennek hatásáról, családok szétszakításáról, a rokoni szálak elszakadásáról, és arról, hogy kivel mi történt, az alábbi leírásokat találtam:
Lőrincz Imre: A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig, Magvető 1986, 417-418. old.
   „Amikor hazaérkeztem Istensegítsre, hát az állomáson, a főúton hatalmas díszkapu van emelve, azzal a felirattal németül: „Mi német népek haza akarunk menni német hazába, Németországba!” Nem tudtam elgondolni, hogy mi fog itt történni. Nem sok német volt a faluban, de azért voltak sokan olyanok, hol az asszony német volt és a férj magyar, és fordítva, így mind Németországba jelentkeztek. Volt nekem egy inasom is, ott növelkedett fel nálam, mint segéd sokáig dolgozott, Nyisztor Vilmos a neve. Szintén német lányt vett feleségül, és ők is elmentek Németországba. Mivel három nap szabadságot kaptam, még volt annyi idő, hogy elbúcsúzkodjak keresztapámtól, aki szintén német volt, Johan Bekker volt a neve. A szomszéd községben lakott, Szatulmáréban. Amikor odaérek, csomagolnak, a német katonák eresztették le a templom tornyából a harangokat, mert azt is vitték magukkal. Naponta ötszáz személyt szállítottak el, és indulás előtt elmentek a temetőbe, és onnat búcsúztatták el őket. Indulás előtt mindenki kapott a nyakába egy számot. Az asszonyok a gyermekekkel együtt mentek, 14 éves korig. A férfiak megint külön, és úgy vagonérozták be őket. Nem volt szabad mást vigyenek, csak egy bőröndöt, ami abba belefér, a többi dolgokkal a katonák rendezkedtek, azok csomagolták és indították útnak.”
   /Megpróbáltam azonosítani Nisztor Vilmost az anyakönyvi adatok alapján. Akire ráillik Lőrincz Imre által leírtak az a Nisztor Vilmos lehet, aki 1915. április 12-én született (apja keresztneve Titusz, anyja neve Pits Rozália) és 1936. szeptember 20-án kötött házasságot Rumpel Vilmával, aki 1919. december 8-án született (apja keresztneve Péter, anyja neve Ast Amália). Elekes Dénes plébános az 1937. október 11-én, a 133-as házban született Irma leányuk nevéhez azt írta be utólag, hogy bérmálva Hidason 1950-ben, házasság Solti Lászlóval 1964. december 25. Pécs. Ezek szerint – a remélhetőleg ma is élő – Irma néninek kalandos útja lehetett, amíg Bukovinából a háborúzó Németországon át Magyarországra került./

         Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam, Szépirodalmi Könyvkiadó 1987, 206. old.
    Illés Gábor csátaljai tanácselnökről szóló fejezetből:
„- Te Illés elvtárs, miért bántod a németeket? (Én?) Hiszen a nővérem 1940 óta Nyugat-Németországban él, a sógorom német, s nekem nem volt bajom soha velük.”
/Illés Gábor nővére Illés Ágnes, aki Kanadában született 1912-ben, 1928. október 14-én kötött házasságot Hirschmüller Péterrel (anyja neve: György Anna), Istensegítsen. Az istensegítsi anyakönyv szerint a családnak az 1940-es áttelepítésig hat gyermeke született, az utolsó kettő, akik ikrek voltak 2 illetve 3 hónapos korukban meghaltak, és korábban még egy fiúgyermekük is meghalt 3 hónapos korában. Az akkori istensegítsi viszonyok között ebben nem volt semmi különleges. A különleges az volt, ha minden gyermek felnőtt, különösen akkor, ha azok ikrek voltak./

    Andrew Buzash of Regina and his sister Anna Hirschmüller of West-Germany
   Brother,sister reunited after 57 years
(részlet egy 1983-as kanadai újságcikkből, közreadta Facebook-on Betty Draper)
    A kiemelt részlet magyarul: „Amikor a második világháború elkezdődött a nővérek a férjeik országába költöztek, így Anna Németországba, Ágnes és Erzsébet Magyarországra.”
   /Buzás János 1912-ben ment ki Kanadába, azzal a céllal, hogy a családja követni fogja. Az első világháború miatt azonban erre hosszú ideig nem nyílt lehetőség. Időközben a lányai eladósorba kerültek és sorban férjhez mentek: Anna 1925. január 14-én Hirschmüller Jánoshoz (anyja neve: Josepha Hehn), Erzsébet 1926. október 20-án Pék Simonhoz, Ágnes 1927. május 10-én Borbándi Déneshez. Így csak a felesége, Beréti Mária és fia, az 1910-ben született Buzás András ment ki utána Kanadába. A bukovinai németek szervezett áttelepítése idején 1940 novemberében- decemberében, a nagyszüleiben is „tiszta német” Hirschmüller Jánosnak, magyar felesége ellenére sem sok választása lehetett- az önkéntesség akkori német értelmezése mellett- arra, hogy menjen, vagy maradjon, amikor már a magyarok lába alatt is forró volt a talaj./

   Végül két visszaemlékezésből egy-egy részlet:
   Erős Gergely mesélte Csátalján:
   „Volt nekem egy ősöm, akit Borsos Istvánnak hívtak. Szép szál derék fiatalember volt. Emiatt a katonaságnál a huszárok közé sorozták be, a győri huszárezredbe került be. Amikor egyszer szabadságot kapott és itthon volt, felvette a szép huszár egyenruháját, végigsétált Istensegíts főutcáján, majd átment Szatulmáréba és megkérte Radmacher Katalin kezét.”
   /Az, hogy milyen eredményességgel járt ez a kézfogó azt szintén az istensegítsi anyakönyvekből tudhatjuk meg. Ezek szerint Borsos István és Radmacher Katalin 1898. február 19-én kötött házasságot, és hét gyermekük született, szerencsések voltak, hiszen csak két gyermekük halt meg, egyik csecsemőként, másik kisgyerekként az első világháború alatt. Három fiúk és két lányuk felnőtt és családot alapított./

    Édesanyám, László Antalné (született Ádám Piroska), az egykori Bács- Istensegíts védőnője, mesél az ottani munkájáról:
   „Érettségi után sajnos nem vettek fel a tanítóképzőbe, a hallásom miatt, így munka nélkül maradtam. Ida néni, a nagynéném segített, hogy a Stefánia Egyesület önkéntese lehessek. Egy év elteltével az egyesület javaslatára, a következő évben Budapesten, a Vas utcai védőnő-képző tanulója lehettem, gyakorlati időmet a Külső- Kőbányai úti kórházban töltöttem. A képző elvégzése után szinte azonnal Újvidékre rendeltek és ott kellett jelentkeznem a katonai közigazgatás parancsnokságánál. Itt kineveztek Bács- Istensegíts és a körzetileg hozzátartozó Istenvelünk és Istenhozott telepes falvak védőnőjévé. Ott tudtam meg, hogy már volt itt kinevezve egy védőnő, de látva a körülményeket, nem vállalta a munkát. Elsőrendű feladatom volt mindhárom faluban a családlátogatás, a várandós kismamák és a kisgyermekes anyák rendszeres felkeresése, egészségügyi tanácsokkal való ellátása. Ezen kívül az óvodák, iskolák egészségügyi ellenőrzése, a gyermekek átvizsgálása, különösen a hajtetű és a trachoma szempontjából. A körzeti orvos hetente egyszer rendelt, a gyermek betegek kezelésébe is be kellett segítenem. A munkával nem is lett volna baj. Baj az emberekkel volt. Az anyukák többsége idegenkedve fogadott, alig fogadták meg a tanácsaimat, nem tartották be a higiéniai előírásokat, sok lakásba ki-be jártak a tyúkok és más baromfik. A lakások többsége rendetlen, takarítatlan volt. Haragudtak rám, ha a telepfelügyelőnek jelentettem az előírások be nem tartását, pedig azt nekem muszáj volt, hiszen engem is ellenőriztek. Igazán egy fiatalasszonnyal volt nagyon jó kapcsolatom, ő feltűnően pedáns volt, Gáspár Istvánnénak nevezték, leánykori nevén Hirschmüller Hildának hívták.”
   /Anyám, halála előtt néhány évvel mesélte el ezt nekem a szekszárdi házunk verandáján. Ez az eddig 11 oldalas írás tulajdonképpen ezért az utolsó mondatért született. A Hirschmüller családi név már a fentiekben is többször előkerült, hiszen ők voltak a legtöbben, az 58 családból 10, ahol vagy a férj, vagy a feleség viselte ezt a vezetéknevet. Mit is tudtam meg eddig a Hirschmüllerekről?
   Istensegítsen a Hirschmüllereknek két ága volt. Az első két családfő, Péter és Ambrus közül Péter volt az idősebb, 19 évvel. Nem voltak testvérek, ez biztos, mert szüleik mások voltak. A feleségek között is hasonló korkülönbség volt, így majdnem egy emberöltőnyi távolság volt korban, a két istensegítsi család között. Mindkét ág valószínűleg Molodiából származik, ebből Csernovic melletti katolikus német faluból. A Hirschmüller ősök már az 1800-as évek elején ott voltak a faluban.
   A rövidebben leírható ággal kezdem. Hirschmüller Ambrus 1891-92-ben kerülhetett Istensegítsre és 1893. január 19.-én kötött házasságot, a már 7-8 éve itt élő Hehn Ádám - Huber Antónia házaspár, akkor 19 éves leányával, Josephinával. Kilenc gyermekük született, de csak az 1905 előtt született gyermekeik élték túl az első világháború keleti frontjának hullámzásait. Három fiúk lett felnőtt, mind a hárman magyar leányt vett feleségül. Egyik fiúk, János biztosan, a többiek is valószínűleg családjukkal, Németországba települtek át. Leányuk Karolina a falu jegyzőjéhez, Ollinger Adolfhoz ment férjhez. Feltételezhető, hogy Ollinger úr is a német közigazgatásban tudta hasznosítani Istensegítsen szerzett tapasztalatait.
A másik ágon, Péter biztos, hogy Molodiából jött. Feleségével, Ludovikával 1884-ben kerültek Istensegítsre. A továbbiakban ezzel az ággal kívánok egy kicsit részletesebben foglalkozni.
   Péter több lábon álló, mindenhez értő mesterember volt, hol az van írva róla, hogy ács, vagy, hogy kovács, vagy, hogy földműves. 11 gyermekük megszületéséről tudhatunk az anyakönyvi adatok alapján, ebből két gyermek sorsát nem tudtam követni. A maradék kilencből öt, csak úgy csecsemőként, kisgyerekként halt meg, János fiúk pedig katonaként esett el az első világháborúban. Így aztán csak három fiúnak lett lehetősége arra, hogy családot alapítson. Károly fiúk egy magyar lányt vett el 1918-ban, de további anyakönyvi bejegyzés nincs a családról, annak ellenére, hogy neve szerepel a Brendján István által összeállított 1940-es listán. Rudolf fiúk német leányt vett el feleségül, vasutas volt, hat gyermeke született, azok is különböző településeken. Ők valószínűleg a Németországba menő vonatra szálltak fel.
   A szülők az 1930- évek elején haltak meg, az akkori viszonyok között szép kort megérve, először Ludovika 75 évesen, 1931-ben. Ahogy ilyenkor lenni szokott, férje hamarosan követte őt nem egészen egy év múlva, 82 éves korában.
   Utoljára hagytam idősebb fiúkat, Ferencet, aki 1906-ban, 23 éves korában nősült, György Anna nevű, 18 éves magyar lányt vette feleségül. Egy-egy anyakönyvi bejegyzésnél, az van a foglalkozásához írva, hogy custos via ferr., azaz vasúti bakter volt. 1907 és 1921 között kilenc gyermekük született, ebből öt gyermekként meghalt, egy fiúk és három leányuk érte meg a felnőtt kort.
   Péter fiúkkal már az előzőekben megismerkedhettük. Annyival egészíteném ki, hogy Árpád fiúknak volt még egy bátyja is, a nála két évvel idősebb akkor kilenc éves Ferenc, valamint egy húga is, Irén, aki akkor, 1940-ben három éves volt. A fentiekben már írtam, hogy az elindulás előtti fél évben történt egy kettős tragédia a családban, március végén ikrek születtek, akik sajnos két illetve három hónap múlva meghaltak. Szóval ők ilyen körülmények között, ilyen lelkiállapotban indultak el az ismeretlenbe.
   A legidősebb leányuk, Krisztina, 1931-ben, 18 évesen ment férjhez Barabás Ambrushoz. Az 1941-es bácskai áttelepülésig, négy gyermekük született, ebből csecsemőkorban kettő meghalt. Elekes Dénes plébános úr gondosságának következtében tudhattuk, hogy a család 1945-ben Kalaznóra kerül. A szemben lakó szomszédom, a velem egykorú, szintén László Antal, kalaznói. Ezért bátorkodtam tőle megkérdezni, hogy Kalaznón ismert-e egy idősebb asszonyt, akinek a leánykori neve Hirschmüller Krisztina. Ő a fejét rázta és azt mondta, hogy a kalaznói svábok között nem ismert ilyen nevű nőt. Erre én azt kérdeztem, hogy a székelyek közt ismert-e egy Barabás Ambrus nevű embert? Erre pedig azonnal rávágta: „Hogyne! Vele együtt dolgoztam a tsz-ben, amikor anyukámnak segítettem, 17 évesen, a munkaegység teljesítésében.” - Na, ennek a férfinak volt a felesége Hirschmüller Krisztina, mondtam neki.
   Krisztina idősebbik húga Berta, egy ideig nem ment férjhez, de szült két gyermeket. Az anyakönyvbe az első gyermek neve mellé nincs írva semmi, a második mellé, akit Aladár névre kereszteltek, az van írva, hogy a gyermeket Szőts Géza István 1944-ben örökbe fogadta és a gyermek 1947-ben meghalt.
   Minden évben, többnyire a halottak napja körül el szoktunk menni a temetőkbe Budapesten, Nyíregyházán, Túrkevén, Mezőtúron, Szekszárdon, Bonyhádon, Kismányokon, Majoson, hogy szüleink, nagyszüleink és a többi hozzánk közelálló rokonaink sírjára, ha mást nem is, de egy szál virágot lerakjunk. Néhány éve, éppen Kismányokon kerestük fel apai nagyszüleim sírját. Ebben a temetőben-, hiszen ez egykor sváb falu volt- az a szokás, hogy egyik oldalra a németeket, a másik oldalra a székelyeket temetik. Éppen sétáltunk a sírok közt, amikor megszólalt a feleségem: ”Milyen érdekes, a székelyek oldalán egy német van eltemetve!”
   Megnéztem a sír én is közelebbről és olvasom: „Itt nyugszik Hirschmüller Ferenc 1883-1963. Amíg a szívünk dobog, érted imádkozunk! Bánatos feleséged és gyermekeid. Béke poraira.”
   Amikor hazaérkeztünk, az volt nekem az első, hogy az istensegítsi anyakönyvben utána nézzek. Stimmelt a születési évszám. Azóta már a sír közelében megtaláltuk Berta lányuk és férjének, valamint fiúk, Aladár sírját is. Közben kiderült az is, hogy Berta, egyik apai nagynénémnek sógornője, ugyanis Szőts Géza István és nagynéném férje Szőts János bácsi testvérek voltak. Így aztán elmondhatom, hogy kicsi a világ, még az istensegítsi németek között is vannak, szegről-végről rokonaim.
    Végül eljutottam Hildához a család legkisebbik lányához, akire édesanyám oly szívesen emlékezett vissza. Róla az istensegítsi anyakönyvekből az olvasható ki, hogy 1921. július 8-án született a Szeret városhoz közeli Musenicán, 1938. április 17.-én kötött házasságot Gáspár Istvánnal, és 1939. július 26-án született Ferenc fia.
   Életének végét a majosi temetőben találtam meg. A sírköveken egymás mellett, az egyiken: Hirschmüller Ferencné (1888-1979), a másikon: Gáspár István (1916-2002) és alatta Gáspár Istvánné (1921-2002), a harmadikon: Gáspár Ferenc (1940-1995) és alatta Gáspár Hilda (1963-1975).
Ezek szerint az első sírkő alatt György Anna nyugszik, a második alatt férjével Hirschmüller Hilda, a harmadik sírkő alatt Hilda néni fia és 12 éves unokája./

          Pécs, 2018. november 28.

                     László Antal