Biszak István: székelykevei életképek (IV.)

72. Miért kutatok?
73. A Telepek nevei
74. A bőjt
75. A tök
76. Bárányok
77. Az őzgida
78. Pipacsok
79. A szakadói búcsú
80. Ambarusék
81. A pálinka
82. Beszolgáltatások
83. Sürgősség
84. Kismacskázás.
85. Havazás
86. Karácsony
87. Év elején
88. Utakon
89. Kuttucska.
90. A lisztesláda
91. Időjárás.
92. Medvevadászat….26
93. Babona
94. Tanyarészletek….28
95. Turulmadár

   72. Miért kutatok?
   Mint mindig is csak a székelységi dolgokkal foglalkoztam és foglalkozni is fogok, nem azért, hogy valamire várok e beírásommal kapcsolatban, azt teszem, mint székely őseink utóda. Az aldunai ismeretemmel csak azért nyitok ily nagy szájat, mert azt én ismerhetem a Jókain meg a Dr. Szabadka után a legjobban. Miért? Öntsünk azonnal tiszta vizet a pohárba, ahogyan azt mondani szokták már az ősapókáink.
   Már a 60-as évekbe szabad volt a segédvadőrséget csinálnom a nagybátyámmal, amit a helyi vadászszervezet ajánlott és szavazott meg. Így a vadászterülethez tartozó kevevári határtól a Sándoregyházi határig lévő Székelykevei vadászterületekkel lévő és hozzá tartozó munkák során azt meg is ismertem, így belekerült az egykori ős rádayfalvi település is. A telepnek már a 60-as években csak a helyét lehetett vélni, mivel amit a természettől az 1883-as években ősszékelyeink elvettek, azt úgy vissza is vette a Duna, annak ellenére, hogy a gát ki lett már építve ősszékelyeinktől és járható az Titeltől le a Kevevárig.
   A munkám úgy hozta, hogy e területnek vízi részét is megismerjem úgy, mint a szárazföldit, egészen Titelig. Én csak a hetedik öböli ismeretekkel foglalkoztam, mint amatőr helyi történelemmel, és csak azóta, amióta azt az előttem azzal foglalkozó tanár nem csinálja. Soha senki munkáját ez iránt nem bántottam és nem beszéltem bele. Úgy vettem nem rám tartozik amíg más ezzel foglalkozott, ha lehet besegítek, ha meg nem akkor nem alkalmatlankodom. Miután már a hertelendyfalvi bácsi sem csinálta a történelmi dolgokat, így nem akartam azt az idő feledésének átengedni. Így történt meg az, hogy foglalkozni kezdem az aldunai beírásokkal, abból a célból, hogy székelyeink, akiknek ősei a gátépítésre kivándoroltak, megismerhessék hová is jöttek őseik és hol vannak a mai napig is, miként élték életüket.
   A Bukovinából való kiköltözésük, szerintem meg lett szervezve elméletileg jól, hiszen annyi népet éspedig családostól, egy ilyen hosszú útra nem lehetett volna minden felelősség nélkül magára hagynia senkinek sem. Ez egy nagyon komoly vízrendészeti főcélja lehetett az akkori kormánynak, hatalomnak. Talán az utakon keresztül vezetett helységeken és vidékeken, nem valósult meg az az elképzelt élelmezés meg segély, azért már nem vonhatunk senkit felelősségre, de biztos, hogy azzal valaki nagyon aládobott a székelység iránti ellátással. Az Al-Dunára leérkező családokat fogadták is a talajvizek, a bokáig érő állandós vizek, a ki nem irtott nádtengerek az abban élő szúnyogok milliói, csúszómászók serege és a nádban élő csikaszok is más vaddal együtt. Ezekből még megvannak elég szép számban a mai napig is egyes ott élők, ezek tanúskodnak is szavaim mellett, ha tamáskodhatnátok ezzel szemben. A nagy Gátáttörés után ami 1888-ban történt székelyeinkkel, ők új területre kényszerültek az árvíz elől amit a belső löszteraszi domborzaton találtak meg. Ezt az értelmet, hogy „löszterasz” magyarázatul adja a volt Pannontenger amely itt húzódott évszázadokig le a Duna folyamban. Itt két ilyen löszteraszi partot ismerünk, egyik a 8 km a Dunától, ez a közelebbi, míg a távolabbi a külső löszterasz, amely olyan 20 km távolságra van. Még ma is mindkettő szépen kivehető és látható. Őseinknek története az új hazában a belső löszteraszban történik. Itt abban az 1883-as években a Duna uralkodta a tájat, partjait az áradatától hol távolabbra vonta hol összébb, függően a többi áradási tényezőktől, amit a talajvízi emelkedés nagyon is észleltette és csak lassú visszaszivárgással és a Nap behatására párolgott el, tehát itt az átázott földben majd mindig a bokáig érő sárban vagy mocsárban kellett napjukat leéljék és a munkájukat is csinálják, amire ki lettek ide telepítve. Ezt a telephelyet ismertem is még a 6o-as évekbe és egynéhány évig járnom is volt szabad arra a területre, így ismertem azt meg és ezt akartam veletek megismertetni bevezető soraimban. Ezekkel és ilyesmivel foglalkozom, írok be és ápolom is a területen a megismerni akarókkal, bár így szöveg képében. Ismerjétek meg ti is, azt kívánom, az aldunai.

   73. A Telepek nevei
   Kedves csoporttársak! Ne haragudjatok a fenti megszólításra, mert ezzel még nem mordult senki sem fel a megszólításban. Tudom azt, hogy az idők folyamán már annyira megtépázottak, széttagoltak lettünk, hogy véletlenül nem úgy értsük a megszólítást, ahogyan az be lett írva, minden negatív és mellék gondolat nélkül. Sok ejtett seb van népünkön meg nemzetünkön, és talán ezért vagyunk néha olyan talán túlérzékenyek a megszólításra. Mindent megértek és el is nyugtázom azt számotokról ezzel kapcsolatba, de véleményem szerint nem kellene ez az érzékenykedés kísérjen bennünket, mert nagyon sok idő múlt már el, megedződhettünk eddig.
   Kár lenne ilyesmivel a történelmi múltunkat vagy az abból megjelent dolgainkat tovább nem ismertnek és elhanyagoltnak, elfelejtetnek hagynunk. Én magam a történelembe nem nagyon lapozok az utóbbi időkben bele, csak eggyel foglalkozom éspedig az őseink ki vagy betelepedési idejükkel. Továbbá az aldunai ősvidéknek ismeretével és tovább ápolásával, hogy az erről nem ismertekkel azt megismertessem, és tovább adjam úgy, mint ahogyan azt velem is tették az 1961-es évig: tehát alaposan megismertettek és megmutattak mindent arról az őstelepről ahová beköltözni szabad volt az ősbukovinaiaknak. Az a terület majd 130 év távlatából is nagyon sokat mond, árulhat el a mai látogatónak még akkor is, ha először tesz látogatást arra a tájra.
   Nagyon nem is vettem érdekeltséget észre arra, hogy az utolsó 30-40 évben valaki komolyan is érdeklődéssel lett volna ez iránt, így még a három aldunai székelység lakosai sem, mindenki tudta, hogy GYERGYOVA vagy GYURGYOVA vidékén van az az őstelep, anélkül, hogy azt betájolni tudták volna: egy nagy kézmozdulattal a szélességre mutatva, itt volt Gyurgyova az utolsó Rádayfalvi település. Mindez bizonyára úgy is volt számukra. Hogyan is bírtak volna minden pontosságot erről bemutatni, bizonyítani, ha maguknak sem lett az pontosan betájolva. Ezért nem az utódok a hibásak, talán csak annyiban, hogy nem voltak nagyobb érdekeltséggel ez iránt.
   Állítom, nagyon is megmutat mindent az Al-Dunánál létező természet a mai napig is, és csak ki kell olvasni mit is mond, mesél, árul el a múltjáról. Pedig ez csak a hetedik öböl telepesei, az őskiköltöztetett bukovinai székelyek. Az első, vagyis az első öblökről már nagyobb az elfelejtettség. Hol is voltak azok? Bizony azoknak az utódjai is megvannak még, igaz még kevesebbet tudnak mindarról, ami a kitelepedés idején tartott és ismert. De ezekkel a településekkel még annyira sem lett foglalkozva, mint a hetedik öböliekkel. Pedig a legrégibb nevekkel vannak még a mai napon is emlegetve. Mondanak valakinek ezek a nevek valamit? Rezsőfalva, Erzsébetfalva, Révaújfalu, Felsőrét? Pedig a magyar ajkú beszéden kívül a nemzetek ötvözete is él ott közöttük és ősszékelyeink utódjai.
   Még a mai napokon is, a művelődési szakcsoportjukban ismertek is a környezettől megengedett körökön belül, sokfelé járnak fellépésekre, helyben betanult kulturális előadásokkal, színművekkel, annak ellenére, hogy az nagyon valamely oldalról támogatva lenne. Még jó, hogy ilyen elzártságra, elfelejtésre, egyáltalán működik is valami, hálásak lehetünk az ezzel foglalkozóknak ott a saját területükön.
   Őszinte legyek, én magam is majd 30 évvel ezelőtt utaztam végig azokat a falvakat, semmi port nem verve a körül és egyik székelykevei lakótársammal, akinek ott vannak rokonai és ismerősei. Nagyon is meglepődtem, amikor annyi rokonszerető és földinek nevezett embertársammal találkozhattam és kérdésükre, hogy honnan valók vagytok? Székeliek! Meg is nyílt a beszéd minden oldalról, igaz ilyen alkalommal nagyon is ajánlatos az, hogy egy olyan személlyel menjünk a terepre, aki ismeri a lakosság egyes személyét. Hogy milyen gyorsan kerülnek elő az említett rokonok, személyek azon csak csodálkozni lehet. Ez az, amit mindig is mondok, ha az ember egy nem annyira ismert vidékre megy, jó egy olyan személy kísérete, aki onnan rokonsággal bír. Itt nem gondoltam a hetedik-nyolcadik rokonsági ágra.
   Rövidebben így írnám: tudni kell kitől kérdezünk valamit az idegenebb helyeken, mert ettől függ minden további. Ha arra jártok nagyon érdekes eseteket, rokonsági kapcsolatot bírtok találni, legyen benne szerencsétek, az: aldunai

   74. A böjt
   Kedves bukovinai testvérek! Közeledik egy újabb nagyon ismert ünnepünk és az előtt a számunkra ismert nagyböjti napok, vagyis a nálunk másképpen is használt szóhasználat a farsang. Az őseink nem nagyon magyaráztak erről nekünk gyerekeknek, így csak a felfigyelésünkel lettünk ennek tudatában és az anyókákat kérdezve tudtunk meg erről többet, de kimerítőt nem, mivel nekik az természetes, ismert, magukkal hozott szokásnak tudták. Így mi maguk kellett felfigyelnünk és érthetővé tegyük azt a szokást. Annyit láttunk, hogy a bőjt közeledtére minden főzőedény kipakolva és átmosva, át lett téve az ismert KASZTLIKBA és megkezdődött a bőjtnapi időszak.
   A hús eltűnt a még vasárnapi megszokott Rindsuppe vagy tyúkhúslevesből is. Bejöttek a halfogyasztási napok. Hogy hányféleképpen tudták azt elkészíteni, csoda volt még látni is. A kora tavaszi első kilevelezett SÓSKÁK levesei, majd a csihány „CSOLÁNY” levesek meg a kerti saláták levesei, naponta kétszeri sorra kerülése is megvolt. Ez az evésmód része volt a farsangnak.
   Ami annak ünneplését illeti, az még többet mondatott magáról, mivel arról senki nem magyarázott semmit sem, de csak elfüleltük az ellesett szavakból. Ilyenkor az anyókák is elől jártak a külön beöltözésűkkel és micsoda Make-up-ok. Ha a mai lányok ki is festik a modern festőanyagokkal magukat, csakis rájuk lehet ismerni, de az anyókáink amint kifestették magukat, csak találgatni bírtuk melyiknek az anyója, pedig csak a tűzhelykorom meg a különböző tollak voltak segítségül a kiöltözésükre, ami bravúrosan is sikerült nekik.
   Ebben a farsangolási szokásban, volt valami nagyon ősi, számomra misztikus ami a téli időszak és tavasz betértére magyaráztam. Itt valami rossz szellemektől és a test, szervezet, megújításának ötvözetét láttam, kivált amikor az itt közöttünk élő bolgár népcsoport szokásos hónap felmelegedését láttam az utcán meggyújtott kévéket, amint ugrálták is át, kissé pihentetve egy itallal amikor a láng már magasra csapott fel, itt is éreztem valami régtől hozott tisztelt, megszokott szokást. Ugyancsak volt a különböző kormoknak dolga és úgy festettünk, mint a harcra készülődő indiánusok.
   Ez a farsangolás a farsangi bállal végződött, ahol a legjobb maszkák lettek megdíjazva, anyókáink itt már nem szerepeltek csak elvétve, de az idősebb lányuk át is örökölték ezt a szokást ruhástól, kimázolással együtt. Érdekes, a nyugati államokba már az év 11.11-én ismert e szokások ünneplése, amely a hamvazó szerdával végződik meg a azzal járó énekükkel: Am ascher mittwoch, alles ist vorbei....
Kívánom legyetek vendégek egy nyugati állam farsangi ünnepségén, sokkal gazdagabb a műsoruk ezzel az ápolt szokásukkal, az: aldunai.

   75. A tök
   Kedves Székelyeim!
   Bizonyára ismeritek mindannyian azt a nagy kerti növényt amit töknek neveznek. Van belőlük egy néhány fajta, sőt óriási cserhajúak is. Ugyancsak a téli napokra szokták anyókáink készíteni e cserhajú fajtát, kemencében sütve, szeletekbe vágva vagy meghasogatva, mint a tepertőt, de legsűrűbben a finomra kihúzott rétestészta formában készítik.
   A széleken élő Mezei Jánosnéék háza kétcsaládos volt, külön kapubejárattal és a szomszédságukba költözött egy bukovinai pár. Mivel télidénybe volt az ideköltözésük, így a tüzelővel sem voltak bőségben, ezt tudván a Panni néni egy ilyen rétessütés alkalmából az szomszédságba átvitt egy éppen frissen kisült rétesfajtából egy tepsivel (plével) és mondotta is ha meg nem sértenélek, hoztam nektek mint szomszédoknak egy kis kóstolót. Meg is örült a szomszéd pár és az asszony mondotta is a férjének, hallja kend apja, ezt nem esszük meg azonnal, majd főzök hozzá egy málécskát és azzal megütögessük, elfogyasszuk.
  Na, szomszédasszony, ahhoz nem kell málécska, mert itten nem úgy együk, hanem frissében és üljenek neki, amíg még jó meleg, hozok én még hetente egyszer kétszer kendteknek, csak fogyasszák egészséggel. Volt is azután egy ilyen rétessütéssel a megjegyzés a szomszédságba és kifőzi a málécskát a réteshez. Ennek is megvan a 70, 80 éve, mert énnekem is viccelve lett elmesélve, amikor nem nagyon volt kedvem a sűrűn sütöttből enni, azzal, talán ő is málécskát akar melléje. Na, mosolyogjatok ti is ezen,mint én amikor eszébe jut a rétesféle, az: aldunai.

   76. Bárányok
   Kedves Székelyeim!
   Nem untatlak benneteket a ma még tartó majálisozással, inkább egy ezelőtti kis történetet írok nektek meg, velem történt és a környezetemben.
Már a márciusi hónapokba voltunk és újra egy ismert homokpusztai ismert tájra mentem a gépkocsimmal (nem írom, hogy az autómmal, mert újra félrértés lenne a kifejezés miatt, na erről kell egyszer beírnom erre a témára). Ott, az említett tájon, a juhtenyésztés nagyon ismert. Télen kerülik az erdő mélyebbre menését, de tavasszal az első fűszálakra már terelik ki a nagyszámú, kérődzőket. Na, ezek kellenek nekem. Megállok egy ilyen legelő nyájnál és kiáltok is: Barátom merre vagy? A nyájőrző, különféle eredetű kutyák, honnan honnan nem, de pillanatok alatt már a kocsit (gépkocsit, bocs.) körülállták, ilyenkor nem ajánlatos kiszállni a szabadba, de ettől nem kell tartanom, mert az őrző és felvigyázó már egy füttyentéssel a kutyáknak adja értésükre, hogy visszavonuljanak az eddig nem látott helyükre, ez velük született vadon és ősszokásuk még ebben az időben is.
   Már a juhász is jön, köszön a köszönésemre. Egy néhány bevezetett mondat után, már rákérdezek: nem lenne olyan frissen ellett báránykája, ahol ikrek lettek vagy hármasak? Na éppen lenne, de hogy akarja azokat felnevelni (itt van a juhász turpiságnak a diplomája). Hát nem úgy, mint te csinálod itt a csoportba csak a kezdő cuclizással és a lassú fűhöz szoktatással. Itt már látta, hogyha nem is nézek ki juhásznak, valamit konyítok hozzá, ezt akarta biztosabban megtudni tőlem. Hát én azt hogy csinálnám? kérdi tőlem.
   Hát mivel tudod, hogy az anyaállat ugyancsak egy bárányt bír kellő képpen felnevelni, az ismert tejmennyisége miatt így ugyancsak egy-egy bárány hagytak meg az anyaállatnál, persze van elése az állatnak, amikor az ikerbárányok egyikét egy másik anyaállatnál akarjátok alátenni, persze az anyaállat azt nem fogadja, így az elpusztult bárányt megnyúzítok és a gondolt bárányra ráhúztok a kis bőrbundát és mivel az anyaállatnak ismert a bárány szaga így elvállalja. Igaz egy párnapig a bárányra kell figyelnetek, mert az az új anyaszagát nem ismeri a mekegéséről fel.
   Látta, hogy nem bír az ilyen kérdéssel átejteni ezt tudom, persze nem magamtól jöttem rá és nem is mondják szívesen a juhászok ezt a számukra hasznos és tudománnyá váltat ismertetni, elárulom a nagybátyám hosszú évig juhász volt és tőle tudtam meg ezt a fortélyt, amit ő még gyerekkorában, mint székelykevei szolgálni lett küldve a szomszédos falvakban, ott tanulhatta meg az éhség és ázás, fázás mellett.
A kint lévő juhászon, aki majd kvízkérdésekkel volt idáig, egy újabbal folytatta. Minek kellene neked egy ilyen kisbárány éppen újszülött, ellett. Van egy kisfiam és őt akarom megismertetni egy szelíd udvarba nevelt bárány tartására. Pár pillanat alatt már hozott is egy kis bárányt a szamár nyeregéből, mire rákérdeztem.
   Megbírtátok tartani az idegen anyát, amíg ezt megszoptattátok nála? Nem is felelt a kérdésemre, csak azt mondotta, fél liter pálinka vagy öt üveg sör az ára, mivel előbb-utóbb megunjuk az erőszakkal szoptatás és megdögölne, így kínlódj te ővele odahaza.
Már az ismert foxterier kutyafajtát kezdtem kérdezni, merre hol lehetne találni belőlük tudván, hogy a juhászok e fajtát a nyáj körül nem szeretik, de annál jobban, mint saját kísérőt, és ha öt darab kölyökkutyája lett is volna, azt is letagadta volna.
   Kifizettem a kért bárány árat és a bárányt egy zsákba téve elbúcsúztam a juhásztól és ő még eljövetelemkor meginvitált a május elsejére egy bárány paprikásra, amire magamat kimentettem, sajnálom de meghívásodat nem bírom elfogadni arra az időre, mert már máshová ígérkeztem azokra napokra.
   Siettem is haza a kisfiamnak örömet szerezni, aminek ő valóban meg is örült, de nem annyira az anyuja, mert te dolgozni mész minden nap és a gyerek azzal nem bír foglalkozni, így reám marad majd a bárány mindennapi szoptatása. Megértettem őt is, de itt volt már a bárány, így én vettem kezelésben. Még valahol volt egynéhány cucliféle, mert a gyerekeim mikor kicsik voltak, mindig nem lehetett azt kapni így volt ilyen esetre tartalék cucli.
   Azt kezdtem használni a bárányszoptatáshoz és mivel a tehéntejet megkaptuk minden nap, így a báránynak s jutott, addig hagytam, hogy cuclizza a tejet, míg maga abban nem hagyta és egy tíz másodpercre újra megkínáltam. Volt amikor elfogadta és olyan is amikor többszöri kínálásra sem fogadta el azt.
   Amikor nem volt oly éles a kora tavaszi idő, levezettem vagy elejében levittem a kisbárányt a csatorna partjára, amely a kertem végében van, a szép zsenge fűre. Itt élt a szomszédságba a komám unokája és még oviban nem járt, mindennapi vendég volt azzal koma mit csinálsz? Lejött hozzám és rám kérdezett újra, mit csinálsz koma te itt?
   Hiszen látod a kisbárányt tanítom legelni, persze egy fűszálat vettem a számba, erre ő kezdte a bárányt nézni, meg engemet, de én már a fűszálat megrágtam, és egy újabbat vettem a számba. Érdekes volt látni amint a kislány, egy fűszálat letépett és a báránynak adta, azt be is falta, de az ismert gyors nyelvmozgatásával hamarosan ki is tessékelte azt, persze idővel rászokott és a fogai kinövése után már a kukoricadarát is kedvelte, ette.
   Fel is nőtt, őszre már nagyon nagy is lett, így a gazdasszonya elhatározta, hogy vágásnak lesz szentelve. Csinálj amit akarsz vele de én biztosan nem vágom le azt, egész idő alatt igyekeztem megtanítani még legelni is, én nem bírnám lenyelni bármiképpen is lenne elkészítve. Úgy is volt, nem lett abból egy falat sem, jószívvel vásárolta meg egy székelykevei a saját udvara díszének, majd a másik évben a legelőre adta ki, közel oda ahonnan én vettem. Bármikor arra járok mindig eszembe jut az a bárány, érdekelt vajon mi lett a sorsa de nem kérdeződtem utána, neki is megvolt a saját sorsa, de nekem a szívemhez nőtt. Ha ilyen nevelési gondotok támadna egy bárány felnövelésére, kérlek benneteket nagyon fontoljátok meg, mert nagyon megszokja az ember egy ilyen nyájas kisjószágot azután a tőle való válás meg úgy tud fájni, inkább nézzétek meg őket a nyájban ahol mint a kisgyerekek a jó meleg napsugárban, egyszerre mind a négy lábukkal a levegőben tudnak ugrani. Na még szép további napot mindannyiatoknak, az:aldunai.

   77. Az őzgida
   Kedves csoporttársak!
   Már egy néhány napja múlt, a dátum szerint, majd harminc évvel ezelőtt, amikor egy harmadik munkaváltásról jöttem haza a kevevári folyami szénbányából. A reggel 6 óra utáni időszak lehetett, május elseje, s a Kevevár és Székelykeve közötti útszakaszon leállt a motorkerékpárom, amellyel a munkámra jártam, így az út mellé állítottam, a hiba kiküszöbölésére.
   Éles vékony hang ütötte meg a fülemet (hallásom), ismert is lett egyszerre ez a hang. Ahogyan elnézek a kis, füves bokrok között, a hang felé, egy rozsdavörös valamiséget véltem felismerni. Ez nem lehet igaz egy őzbambi. Hogyan hagyta az anyuja ilyen közel a forgalmas útvonalhoz, ez nem biztonságos hely egy bambi elrejtésére, főleg a közeli hétvégi házőrző kutyák miatt. Felemeltem a kis jószágot, amely rizgett minden porcikájában és a kabátom alá tettem, olyan vizesen, ahogyan csak volt, és hamarosan a testem melegétől elcsendesedett. Ahogyan a motoromat megjavítottam, azonnal a hazavezető utat vettem és hazaérvén az anyut ébresztettem azzal: Anyu ébredj hoztam egy vendéget. Meg is jött a válasz rendesen számomra, csak amikor meglátta, mi a vendég, akkor hagyott alább.
   Mivel ő sem látott még olyan kis jószágot élőben, kértem is hozzál a gyerekektől visszamaradt cuclis üveget meleg tejjel és megszoptattam a kis állatot, ami elég ügyetlenül lett elfogadva a kis bambitól és egy kosárba lett téve pihenésre, el is szundikált szegénykém. De két óra múltán már jelentkezett a következő üveges szopásra. Ismervén a vadásztörvényeket, elmentem a vadőrhöz és jelentettem, mi is történt a kis vaddal és hogy ha már így adódott, akkor szeretném azt felnövelni és átadni a vadásztársulatnak. Nem is volt e körül semmi további probléma, a kis állat minden nap megkapta a öt-hat porció tejét és már egészen belejött az újabb szopási módban, így gyorsan ürítette ki a két deciliternek megfelelő mennyiség tejadagját.
   Éjjelre kint aludott, de a reggeli virradatra már a kis lábaival kopogtatta, verte a bejárati ajtót, mire felkeltünk és megkapta a porció tejét, azután újra csend lett úgy 3 óra hosszat. Szépen fejlődött, a környékre is kivittem, a természetbe, de alig harapott a természetes fűben majd csak sokkal később. Egy lánybambi volt, a lányomat, amely úgy 14 éves volt nem kedvelte míg az Endre fiam, aki 5 éves volt, mindent csinálhatott vele, tűrte és kereste a közelségét, nem tudtam erre magyarázatot adni magamnak.
   Egy napon jött egyik ismerős kevevári vadász egy kis kopóval, hogy hadd ismerje meg az őzszagot a kutyája, na volt is mit látni, a bambi, mind két első lábával rúgta össze a kutyát, amely egy udvarszögletbe behúzódva, megvizelte a nagy bátorsági vizsgáját, el is vitte a gazdija onnan azonnal. Őszre már felnőtt a kisbambi és már kétszer nekirugaszkodva az udvarban, úgy átugrotta a kerítést, mintha nem is lett volna az ott. Attól félvén, hogy egy ilyen újabb átugrásnál valahol elveszik jelentettem a vadásztársulatnak, hogy vigyék ki a terepre a további tartózkodásra, amit meg is tettek egy füljelzésű számmal.
   Nagyon hiányzott az udvarunkból a szívűnkhöz nőtt kis állat, de jobb kellett volna neki a szabad természeti környezetében. Majd húsz év után hallottam meg, mi is történt vele, de ezt nem teszem sorokban, nagyon megejtene benneteket is, de ha erre jártok és érdekel, elszorult torokkal is elmesélem a továbbiakat ezzel szemben, a történtekkel. Nézzétek őket a szabadba, sokkal szebbek és nem szokják meg az ember közelségét, hogy azt valaki aztán pimaszul kihasználja. Még szép estét és hétvéget kívánok mindannyiatoknak az :aldunai.

   78. Pipacsok
   Kedves csoporttársak!
   Az ismert, magukkal hozott nóta is azt mondja soraiban: Piros pipacs búzavirág, és ezt énekelgették apókáénk, amint a búzaföldekre mentek azokat meglátogatni, miként nőnek, miként fejlődik a kalász szeme és tépték is ki a búzavirágot, pipacsot meg a konkolyt a búzatáblájukból.
Habár a pipacs azokon a területeken marad legszívesebben meg, ahol emberi láb nem járja, azért nagy előszeretettel valami párhuzamos termésükkel lepték meg a búzaföldeket. Ki ismerné fel manapság a búzavirágot, pedig az őseink még színt is neveztek el róla éspedig a galamb-kék szín volt, amely alatt a búzavirágot nevezték, és manapság már nem is kell tépegetni a búza közül, míg a pipacs csak nagyon kitartóan megmarad a továbbiakban is mind gyomnövény.
   Ahogyan a tajtékpipák is kimaradtak a napi használatból, úgy a konkoly is kihalt a búzaföldekről, pedig nagy előszeretettel darabolták a tajtékpipának vágott dohányuk közzé azt állítván, hogy erősebbé teszi a pipájuk dohány erejét és még zamatosabb is lesz tőle. Bármiként is gondolták, már nem sokan tudnának a búzavirágra meg a konkolyra ráismerni, de ez nem is csoda, mert már évtizedek óta csak szelektálják ki a búzamag közül magfajtákat és mérgezéssel is utána segítenek, hogy fajtájuk egészen kimúljon.
   Még a pipacs a legellenállóbbnak tűnik minden gyomnövények közül nagy öröműkre a kisgyerekeknek, akik azzal nagyon szépen eljátszadoznak. A nagyobb búzatáblákon virágzó pipacstáblákra úgy felfigyel az arra járó személy, szinte a hollandiai tulipánmezőket látni véli, csak itt a tiszta piros színükbe, habár van fehér színben is és a sárga fajtájú, fekete is, csak nem oly mennyiségben, mint az ismert piros szín.
Alkalom adtán gyönyörködjetek bennük, mert ők is fogynak rohamosan és szinte a székelyek szerinti életmódjukkal igyekeznek megmaradni hűségűkkel egy velük elfoglalt, megkedvelt térrel, területtel, azt megszeretvén és kitartóan megmaradván a területük helyén, az: aldunaitok.

   79. A szakadói búcsú
   Kedves csoporttársak!
   Egy olyan témával szeretnék ma a beírásomban foglalkozni, amely majd oly régi mint az ősszékelyeink beköltözése az Aldunára és nagyon is összefügg a sorsukkal. Az itt élő aldunai három őstelepen nagyon is ismert ez a név, hogy SZAKADÓ. Igen valami elszakadásra, tépésre utalna ez a szó. Ismert is majd mindenki számára, több oknál fogva. A legjobban összefüggésben vélhető a búcsúnapi látogatás, vagyis ünneplés. Mivel a székelykevei búcsúnap az augusztus 20 és a korábbi években is nagyon lett ünnepelve a beérkező vendégekkel, rokonokkal a helyi zenészek zenéje kíséretével, így arra a napra augusztus 20-ra ugyancsak a helyi zenészek lettek berendelve egynapos gyakorlatra. Így találtak egy újabb lehetőséget a teljes megünneplésre őseink, egy újabb, zavartalan búcsúnap megünneplésére, hogy a meglett szakadónál tartsák azt meg, ahol nem zavarta senki sem meg az ünneplést.
   Sok éven át folyt is ez a megtartott,szokásba vett szakadói búcsúünnepség, már minden beérkezett rokon vagy ismerős tudta is, hol lesz a 21-ke ünnepelve és minden nagyobb porfelverés nélkül lett is. Már 21-én reggel korán a közvetlen Duna partra menve rokonostól, gyerekestől, zenészekkel étellel, itallal egésznapi ünnepségre és mondhatom még a mai napig is megtartják az ifjak e szokást, igaz modernebb formában, de még abban a szellemben, szokásmódban, ahogyan az meg is volt tartva a régi időkben. Csak a lófogatok helyett már a gépkocsik meg a traktor vontatású, nagy utánfutókkal mennek az ünnepelők ki a szabadba az ünnepségre. Egyedüli észrevételem ezzel kapcsolatban az, hogy nem arra a területre mennek ünnepelni, ahol az meglett kezdve, de ennek is megvan a magyarázata éspedig nincs elkészítve az a természettől igényt tartó hely az ünneplésre. Hogyan?
   Erre is van a magyarázat, ősszékelyeink már a tavaszi időben, tisztították, vágták ki az odavezető utakat az ünneplésre alkalmas helyhez, fönnmaradt vízfelületeket árkoltak le és vezették le a Duna lefolyásához, ezzel kiszárasztva az álló vizeket és a szakadó megszokott helyén, részén volt a fürdőhely is. Miért éppen egy meghatározott helyen a szakadónál, szakadónak. Megvolt és van erre is a magyarázat, olyan helyet választottak ki ősszékelyeink a fürdéshez, ahol az kisgyerekek is nyugodtan és biztonságosan bírtak fürödni, pancsolni, anélkül, hogy a belefulladás veszélye fennállt volna. Egy olyan öböl formaság volt e kisgyerekek fürdési helyének kiszemelve, mindjárt a nagy fürdőzők mellett, ahol biztonságosan bírták egész napjukat a fürdéssel eltölteni.
   De mi is ez a megnevezett sokat emlegetett szakadó, foglalkozzunk ezzel. Igen, szakadott ez nem volt akkor sem vitás a megtörténtekkor sem a mai napig. Sokat lett erről beszélve, latolgatva, téves állításokkal megtoldva és minden arra jártamkor igyekeztem is valami magyarázatot kapnom, találnom a keletkezésére. Könyvet is írt a Csantavéri DUDÁS Károly úr a szakadóról, igazán megvallom egy betűjét sem olvastam e könyvnek, egyszerű a magyarázat erre, nem volt lehetősségem, hogy hozzá jussak a könyv vevéséhez, ezt úgy értelmezem, hogy nagyobb volt az érdeklődés e kiadott könyv iránt mind a kiadott könyvek száma. Lehet, hogy a könyvtartalmától ellenkezően írom meg az én észrevételemet és idáigi utánérdeklődésemet, kikutatásomat, ezt mindannyiatokra hagyom ítéljétek ti magatok meg, én csak az objektív feltevéseket és azokra a kísérő feleleteket adom meg.
   Azt, hogy jobban megértsük miről is van szó, így még a korábbi évekre kell visszamennünk, éspedig oda ahová az ősszékelyeink betelepítve lettek, tehát az 1883 évekhez. Rég volt már igaz? Bizony már nagyon nehéz tiszta képet kapnunk mindenről, csak az apókák elbeszéléséből veszünk igaz és tiszta vizet a poharunkba, az is igaz, hogy már apókáink is, egyesek kivételével, nem lent születtek a Gyergyován, Gyurgyován, vagy a Rádayfalvi településen, így maradunk a már beírtakkal az ott gátépítési munkálatokkal foglalatoskodó őseinkkel és azok gátépítési munkájukkal.
   Már az 1888-as évet írjuk, március hónapját. Az évi hóolvadás és annak vize ami az Alpokból szokott lefolyni a Dunán, az enyhe melegedésre, vizével nagyon ellepte az árvízterületeket és már a kiépített gát magasságához közeledet, így ki volt állítva az ügyeletesség a gát egész hosszán. Ha mai napon is megnézzük a gátépítési méreteket, mit láthatunk? Úgy szemméretre a gát felső útnak számított járható felülete a 4 métert teszi ki és ha a 45 szögben halad annak ferdesége akkor a gátlába, alapja a 12,14 méter alapot adná, meg ami nagy víznyomásnak állna ellent.
   Mégis elhangzott a gátátszakadását jelző vészlövés a gátőr részéről. Emlékezetes is ez mindegyikünk számára Március 27 a hajnali órákban. Sok idő nem volt a gondolkodásra, ott menteni kellett öregeket, asszonyt, gyereket, az ár elől a biztos helyre. Tudjátok milyen távol van a gát áttörési helye a teleptől? Két rámpafeljáró távolság és minden rámpa egymástól a három kilométernyi távolságot adja meg egymás között. Ennyi távolságot kellett minden családapa megtegyen, hogy a hozzátartozóit menthesse a biztonságos helyre az ár előll. Nem foglalkoznék az árral küszködők minden bajával, azt elhagyom gondoljátok ti magatok el, ahogyan a legjobbnak akarjátok, inkább foglalkoznék a gátszakadás okával. Miután már biztonságban voltak a kimenekülők az ártól, így megkezdődtek a gátszakadási okok megnevezései, volt belőlük egynéhány megnevezett.
   Első, a déliek jöttek át és aláásták átvágták a gátat, na erre vegyük is azonnal a megtekintést analizát. Hogyan is bírtak olyan munkát megtenni a gáton amikor az majd minden száz méteren megfigyelővel volt tartva, éppen a vízár kártevése miatt a gáton, lehetett volna ilyen munkát megcsinálni anélkűl, hogy azt senki észre ne vette volna? Találjatok ti erre helyes megfejtést, én magam kétlem, mert már láttam miként is van viszonyulva egy árvíz idején a meglévő gátakkal és árvízterületi helyekkel, amit én láttam az nagyon is őrizettnek láttam és találtam, még ismeretlen személyek is elvannak arról a területről vezetve.
   A másik felhozott ók a gát állatoktól átfúrt természetes odújukkal keletkezett vízátszivárogás, amely végleg a gát átszakadásához vezetett. Itt újra a kérdések. Meglehetett engedve az, hogy az újan kiépített gátba a rókák odúkat, lyukakat ássanak maguknak, vagy kisebb nagyobb rágcsálok ezt tegyék? Ezt nem tartom valószínűnek, mert minden ilyen munkálatát az állatoknak megakadályozták a gátépítők meg a gátőrök és még a 60 években is éjjel állottak rókalesre a gátőrök, hogy elejtsék a biztonságos rókaodú építéshez kezdő rókanépségnek.
   Itt egy harmadik okot ismerek fel ami a gátszakadáshoz vezethetett. Akik e tájjal ismeretesek, maguk is tudják és ismerik a szakadóbadrik nevet, itt találtam arra a bizonyítékra rá, ami magyarázatot adna egy ilyen 20, 30 méteres gáttest átszakadására. Itt újra összevehetjük a talaj összetételét (talán egyszer egy ezzel foglalkozó geologus vagy megcáfolja vagy megerősíti az állításomat ezzel kapcsolatba).
   A szóban forgó szakadó badrik teknője is olyan nem szilárd és apró homokszemcsés réteg, majd az alatt a kemény ülepedésű agyagréteg, amely szinte lesújtatja a felső, laza mocsárnak tekintendő és kinéző réteget, szinte egy kis hullámzással le lehet e réteget az alsó rétegről mosni és éppen ezen a helyen vezetett keresztül a kiépített gát. Ez már magyaráz is valamit, kivált ha az eredeti gátvonalat megnézzük betájoljuk (Ez a betájolás nagyon sokat mutat meg mindenki számára, csak meg kell találni a pontos helyet. Egyesek ezt már száz-százalékkal állíthatják, mert meglátták, megadatott nékik, hogy meglássák).
   Itt a nem szilárd alapú talajra lehetett építve az új gát, és az apró szemcséi miatt vízáteresztő volt a kezdettől fogva, így a nagy víznyomástól mind jobban könnyezett az altalajba, míg egészen ki nem mosta azt a réteget, és akkor indult meg a maga gátnak felhalmozott földmennyiség átnedvesülése, míg végül áttépte, szakította a gátat olyan 30 méter hosszúságában.
   Ezt az okot találnám a legmegfelelőbbnek a gátszakadáshoz, tehát itt csak talán az egész gát hosszánál 50 méter téves talajra nem lett felfigyelve ami aztán a gátszakadáshoz vezetett, igaz újra ki lett építve egy nagy kikerülővel, ami a mai napig is látszik de hátramaradott egy nagy felületes tó, a szakadó, és ahogyan az ott élő halászunk a GYARMATI Mihály a mélységét kimérte a 38 métert mélységet adta meg.
   Erre, még egy bizonyíték. A már újabb kiépített gát után még a 61-es évekig is megvolt a két forrás a közvetlen gátlábánál, hideg vizével oltotta az arra járó emberek szomját, magam is ittam belőle az arra jártam idején, ami hetente kétszer történt meg, amíg a kevevári vadászterületről a Sándoregyházáig tartott. Még az ott levő három tölgyfa is tanúskodott arról, hogy apókáink még azzal is erősítésnek vallták a fákkal lévő védelmet, mert rengeteg vizet iszik fel napjában, szerették is azt a vidéket, földet mert hatalmas koronájukkal, lombjukkal olyan hűvöst alkottak az augusztusi kánikulákban, hogy öröm volt alattuk megpihenni. Igaz a termésükre megjelent agyarasak is nagy előszeretettel hűsöltek alatta, így előre lesve az ottlétükre, nagyon óvatosan kikerültük a tőlük jogtartókat és úgy folytattuk az utunkat a másik öt tölgyfa irányában.
   Megtudná valaki is mutatni e titánná megnőtt tölgyfák helyét, nem hiszem azt meg kellett látni, alatta lenni, mezítelen lábbal a makkokon keresztül gázolni, akkor tudhatja az ember hogy igaz és velük élt egy bizonyos éveket és már csak mint emlékfák élnek emlékezetűnkben, hiszen az ott élt vadász bácsi is régen az örök vadászterületein vadássza a vadjait.
   Még egy ismert szokásukra figyeltem fel, ősszékelyeink nagyon sok fát ültettek, ez valami velük hozott szokás lehetett, talán az ismert Buchenland, Bukovina vidékén már szokásban vett természetápolásuk. A tölgyfákon kívűl még a jegenyéket kedvelték ültetni, voltak is a Burkhártoknál élő Romanov dedinél olyan magasak, hogy templomtorony magasságba volt a tetejük. Ha utatok erre vezet, mindezt megtekinthetitek és magatok győződhettek meg minderről, az:aldunai.

   80. Ambarusék
   Kedves csoporttársak, testvérek!
   Az előbbi beírásomban a Bukovinai székelyeknél a terepbetájolásnál megemlítettem az ősbetelepült székelyeink, egyes már feledésben merült településeket, meg az azon végzett munkálatokkal foglalkozókat. Innen Székelykevéről is voltak személyek akik még a második világháború előtt is elmentek az őstelepekre, az ott levő, Duna vizétől elkapható és elfoglalható földmegdolgozásra alkalmatlan területeket azzá tenni, amit aztán megművelhető mezőnek, termőföldnek lehetett nevezni és még ma is használnak, de nem azok akik azt azzá tették, talán azért is veszett el az ősnév ezzel éspedig a felsőrét nevezetű.
   A Székelykevén lakó Ambrus család a Kevevári utcában lakott. Az anyának három fia volt, erőteljes 18, 20 évesek, sokat bajlódott a nem kihasznált fiaik ereje miatt, amit hancúrozással, egymás közötti birkózódással töltöttek el nap mint nap. Nagyon is bánkódott emiatt az anyjuk, míg egy nap hallotta, hogy a Duna árvizétől elsajátítható terepek vannak, az annak elhatározóknak rendelkezésére bocsátva, akik ilyen munkát elvállalnak. Meg is örült az anya a három legénysorban, túlerőben lévő ifjakra gondolván, és elhatározták, hogy ők is elmennek és igényelnek azoknak a földterületeknek a fakipucolásában, vízelvezető csatornák kiépítésében, hogy elegendő földterülethez biztosítsák magukat, amiből azután megélhetnek.
   Így a felső réten egy kimért földterületet kaptak, annak rendben hozásához, hogy termőföldjük legyen. Gondoljátok milyen is volt ez a földterület, bizonyára igen, de nem olyan élethűen mind ahogyan az a valóságban is meg lett kapva az azzal akaróknak. Ott még nyáron is a bokáig érő sár fogadta a területre lépőket, hiszen a Duna vizétől a talavíz rendesen áztatta is az éven át.
A három AMBARUS fiu csodát végzett, mert abban az embertelen, ázott füves, fűzfás vidéken nemsokára hatalmas területet tisztított ki mindent, és csatornázták is ki a vegetációtól megmentett földterületet, amit már ősszel be is ültettek. Vetettek gabonát, amiben nagyon segítkezett az akkori állam is, furcsállták is az azzal foglalkozó új földtulajdonosok, de csak végezték tovább a megkezdett vadvidék kiirtását, amíg az időviszonylatok azt megengedték. A téli hidegekkel nem nagyon kellett gondjuk legyen, mert a kiborogatott, hazahordott rengeteg fűzfatörzsek bírták is a téli hideget, egy-két banyakemence melegével annyira enyhíteni, hogy hideget emiatt nem éreztek. A földterület, amit év, mint év után magukénak számítottak, meg is nőtt a felületében. A fiuk is a túlerejüket a munkájukban ölték és már néhány hektárnyi kitakarított termőföldé tett földmennyiség volt a nevükön, mint megdolgozott bérbe. Valahogyan a körülöttük nekikezdett írtási munkák nem haladtak úgy, ahogyan az ők csinálták, valahogyan alácsappantak a munkák, majd elmaradtak az ezzel foglakozok, otthagyva gunyhójukat belekezdett munkálatokkal együtt és eltűntek, hogy csak a legkitartóbbak maradtak továbbcsinálva az emberfeletti erő munkát, újra egy nagyobb földterülettel gyarapodva.
   Nemsokára a már megművelt földterületre egy újabb határozat miatt nem tarthattak számot, nem dolgozhatták a megtört és mezővé tett földeket, ami miatt nagy elégedetlenség lett urá minden ezzel foglalkozó részéről, már nem olyan örömmel, kedvvel fogtak semmilyen munkához. Valami változást éreztettek a tájon, ami be is következett egy nagy tagosítással és minden idáig megművelt rét oda lett betagosítva és a addig birtokosoknak számítottak kereshették a földjüket, az ha meg is volt, többé hozzá nem férhettek, dolgozhatták meg. Újabb erdős füves, mocsaras földmegműveléssel akarták őket az újabb munkákra csalni. Itt vetett véget a nagy felsőréti Dunától visszafoglalt árvízterületi már termőföldé tett munkálatok vége, haza is költöztek csendbe az üresen álló házukba és inkább az alkalmi munkákkal töltötték el az év többi hónapját, mint egy újabb földelvonással, örökléssel az árvízterületéről vagy éppen a Duna vizétől áztatótól.
   A Mihály bácsi itt Székelykevén maradott az anyjával, míg a másik két fiú testvére elköltözött, más falukba. Ezek a földterületek, a mai napig is megvannak, persze az dolgozza és használja aki egy fűszálat sem szedett ki onnan abból a mocsárból. A mai napig is első osztályú terméseket aratnak, szednek ki arról a földről és sokan csak felsóhajtottak amikor véletlenül felemlítették a felsőréti földeket. Már csak emlékként vannak e telephelyek is felemlítve a nagy idő múlásával és csalatkozott ígéretekben, azzal a mondással: adta, vette és egykét székely bácsi még megemlíti ha keserű szájízzel is a neveket.

   81. A pálinka
   Kedves csoporttársak!
   A szabadság időknek, vagyis a nyári szabadság időknek már nagyjából vége van és egy ilyen múlthéti látogatásnál jutott eszembe egy megtörtént eset, amelyet veletek elosztani akarnák, derüljetek, mosolyogjatok vagy mérgelődjetek ti is, mint ahogyan nekem szabad volt akkor.
   Az 1987-es évben egyik németországi hölgy leutazott gépkocsival ide hozzánk azzal: Stefan bin ich gekommen dich und deine frau nach deutschland zu nehmen fűr ein ganzes monat (lejöttem hogy tégedet és a feleségedet egy hónapra Németországba vigyelek). Egypár nap múltával neki is indultunk a hosszú útnak, mert a Düsseldorf-i várostól úgy 30 km-re lakott a Geldern nevű városban.
   Az út nehezemre esett, mert egy évvel előtte gyógyultam fel a nehéz betegségemből. Elutazás előtt meg lett vásárolva az ajándékoknak szánt tárgy, vagy az ott nagyon kedvelt ital, nagyon vigyáztam, hogy minden személy a megengedett mennyiségű italt és cigarettát pakolja fel a németországi látogatásra.
   Három hölggyel utaztam, állítoták is, hogy csak a megengedett italmennyiséget viszik magukkal, amikor ezt kérdeztem tőlük, persze már odahaza felfigyeltem valami meg nem magyarázott viselkedésűkre, szinte simábban beszéltek, nem érveltek mindennel, ami idáig megvolt, itt valamit már sejtettem de nem tudtam kiszűrni, mi is lehet a hármuk között. Mivel jól ismertem az osztrák utakat, így közvetlen a határátkelő után néztem a legrövidebb útszakaszt, amely a déliről a nyugati autóútnak vezet, ez pedig a Wildalpenon keresztül vezet, Leoben, Bruck an der Mur, Hieflau, Eisenerz és Wayhofen ander Ybbs, annak közelében lakott a nővérem és a sógorom, akiknél átaludni akartunk.
   Már este tíz óra volt amikor odaértünk a nővéremhez, és át is aludtuk az éjszakát, majd másnap reggel indultunk a további útunkra és 30 km út után már a nyugati autóúton voltunk, amelyet ismertem is a német Rosenheim-ig. Már a Salzburgi határátkelő előtt valami idegesség félét véltem látni a hölgyeken, és a sűrűbben cigire gyújtást, meg is kérdeztem: nem csináltatok valami olyant, ami miatt most idegeskedni kezdtek? Nem, volt a válasz majd egyhangon. Tudom, hogy valamit levezetettek csak azt nem hogy mit. Valami csoda módon, még a csomagtartókat sem nézték át és így lassan vezetve kiértünk a közvetlen határvámsági körzetből, mire megszólaltak majd egyhangon a hölgyek: Stefán átértünk a határon? Igen már a közvetlen vámsági körzetből kijutottunk, de van a mindig megtörténő ellenőrző vámság, aki jogos bármely úton és országrészen megállítani egy gyanúságra mutató gépkocsit, hogy ellenőrizhesse.
   Meg is lett a beszédfonal engedve, az idáig hallgatózó és köröm-rágók élcelkedéssel lettek, mint összebeszéltek, elfoglalva. Most meg mit vezettetek le, ti bizonyára több alkoholt hoztatok, mint ahogyan azt nekem odahaza megmondtátok.
   Kezdték is felsorolni és a végén kisült, hogy 15 liter pálinkát hoztak magukkal a hölgyek. Na, ha én veletek még utazok, többé soha, mert ha a vámságon megtalálták volna a rengeteg pálinkát és én az előtt állítom, hogy a négy liter van sőt esküt mertem volna is tenni erre, nem tudom mi lett volna, de azon a napon biztosan nem bírtunk volna tovább utazni.
   Én akkor hallgattam el egészen, mert hogyan mertek ilyen kockázatot venni magukra, hiszen utazás előtt mondtam, mivel jár egy ilyen hamis vámbeismerés (deklaráció). Miden további nélkül értünk Geldern-be és megvolt a sok tréfálás a számomra, amire mondtam is, hogy nem tréfálnátok ha tetten értek volna a vámosok, ilyen szerencséje (mázlija) csak egy szoknyásnak lehet és itt három is volt.
   Négy hét után, az Ingrid, haza kocsikázott bennünket és az óta majd minden esztendőben meglátogat minket. Az 2009-es évig számtalanszor voltam nyugaton, volt úgy, hogy évente hét alkalomban is soha többé nem indultam útra, amíg át nem néztem a vámság előtt a megnevezett pálinka mennyiséget, nem is volt soha nehézségem egy határátkelőnél sem. Beismerem nektek, amikor Svájcba éltem ideiglenesen, én magam mentem el az üzletbe és egy karton különböző italt pakoltattam be és vittem magammal az osztrák sógoromnak, és a 24 üveg más-más tartalommal, de minden baj nélkül megtehettem a gépjármű svájci regisztrációs volt, én tranzit átkelésbe, utazásban és így volt lehetséges. Mindent az állam és az előírások tettek lehetővé, amit én kihasználtam minden anyagi elvárás nélkül.
   Persze ma már egészen másképpen vannak az előírások, vámsági szabályok és útközben is leállíthat a vámsággal megbízott, amit személyesen is átéltem, megismertem semmi különösebbek nélkül. Voltak nagy átfésülések is, amelyek idegkiborulásokig tartottak, mire már mondottam is: uraim olyan viszek magammal, amit minden törvény megenged, minden határon, ha azt vinnék, amit önök gondolnak, azt minden esetre nem itt vinném át a határon. Persze meg is kérdezte, hol vinné azt át. Hát a zöldhatáron és ott annak a helye, annak leforgatására nem itt az aszfalton, itt csak használják azokat, amit maguk keresni vagy találni akarnak. Úgy látszott, ez fogott rajtuk, mert már adták is az útlevelünket és utazhattunk további utunkra.

   82. Beszolgáltatások
   Kedves csoporttársak!
  Az ígéretemhez híven meglátogatlak benneteket is egy-egy beírással, éspedig egyik volt nóta késztetett erre, amit bizonyára ti is ismertek. Nagyon szeretett nem volt, de meg is volt miért nem szerette a nép ezt a nótát, nem az énekes miatt.
   Na, itt nálunk is megvolt a nagy kényszerbeszállítás, amit szabad volt minden termelőnek megcsinálnia, már annyira, hogy az előre látott termését szabad volt beszállítania. Nem is volt az a régi török kifosztogató módszer ezzel csinálva, hanem például ha egy hold föld öt tonna búzát termett akkor az biztosan a 4500 kg mellett terhelve, ami még valahogyan kivitelező lett volna ha az időjárási viszonyok is ilyen előrelátott termelést segítettek volna. Persze, beállt a nagy szárazság és a termés alá is dobott, de ez még nem mentette fel a termelőt a beírt beszolgáltatás elől. Jártak is ki a megbízott személyek házról-házra és foglaltak is le minden háziállatot a beszállításra, ha szállította be a gabonát, ha nem.
  Így egyik termelőnél egy jó hízott disznót találtak az ólban, be is jegyezték a beszállításra azzal, de holnap már hozd a községházára, ott majd átvegyük. Búsúlt is szegény ember, mi marad a gyerekek élelmére a jövő termésig, meg milyen húst ad nekik a jövő évig. Mondja is a feleségének, de az ugyancsak nem nagyon hallott, mert az eperpálinkát nagyon szerette és be szeretett rendesen szedni belőle, még az irigy szomszédasszonyok sem kaptak volna benne hibát, búsult is ez miatt a férj nagyon.
  Másnap megjelent a mondott időben a községháza előtt és bement beszólván a megnevezett szobában. Gyere te, Károly behoztam a kövér disznót, azzal kiment újra a kocsijához. Jöttek is ki az átvevésre a megbízottak és kérdezik: Hát hol van az a disznó, te Pius? Hát a kocsiban, volt a válasz. Amikor kitakarták az izikekkel betakartat, hát elámultak, mert az ember felesége volt pálinkás kábultságában a kocsiderékba elhozva. Na elég nagy disznó, erre nem mondhassátok, hogy nem, mert megvan biztos 150 kg és disznómódra is viselkedik.
   Elpakolj te Pius innen, nem szégyelled magadot. Hát én elmegyek de ti írjátok be azt, hogy a kövér disznót beszállítottam, hogy ekörül baj ne legyen. Haza is hajtott és soha többé a disznóbeszállítási kényszert nem követelték tőle. Szerencsére nem sokáig tartott ez a nagy sürgősség a beszállítottságra, de rengeteg embernek keserítette el az életét, keserű nóta is lett erről írva, meg a másnévre elkeresztelések és a nevek, de elmúlt, ne emlegessük, maradjon, mint rossz emlék, soha vissza ne térjen,a ti: aldunaitok.

   83. Sürgősség
  Kedves csoporttársak!
  A mai napon se legyünk tétlenek és egy beírás erejéig látogassuk meg a csoportotok oldalát. Az Aldunai őstelepi tájat ma elhagyjuk, mert az időjárási viszonyok nem a megfelelőbbek egy ilyen lelátogatásra. Na, annak minden évszaki időviszontagsági porcikáját ismerem, éppen kimennem nem kellene a Duna parti tájhoz, hogy bármiről írni bírjak, meg volt az részemről annyiszor látogatva, hogy még éj idején is ott elmehetek és betájolhatok minden ismert helyet ami azzal kapcsolatban van és amire nem tettem igaz fogadalmat, hogy azt csinálni is fogom a jővőben. De mivel az előttem lévő ezzel foglalkozok már, nem foglalkozhatnak ezzel az égi új beosztásuk miatt, így a két ismert helység betájolását és amatőr történelmi ismeretségét szívesen megosztom és megismertetem azzal, aki ide az Aldunai leutazása alkalmával megismerni akarja, mert ősbukovinai székely őseink erre kötelezettséget mutatnak számomra. Ha nincs, aki mindezt megossza, tovább adja, akkor egy néhány év multán már keresheti az arra kívánkozó, hiába mutatna a természet mindenre a 130 év távlatából is az ősszékelyeink telephelyére, ha nincs ki azt ott helyben megismertesse.
  Egy ilyen személyt ismerek is a csoportból, és ő már amit ott lent megismert az igaz betájolással, megbizonyosodott arról, hogy minden úgy van, mint ahogyan az élő szóban már mondva lett. Az is igaz, hogy egynéhány lelátogató személlyel olyan táj lett megismertetve, amihez semmi köze sincs az ősbukovinai kiköltözőknek. Na, ott át lettek ejtve, én tudom kik voltak, és aki át lett ejtve az is tudja már, és persze az aktorok az átejtésben azok is tudják és tudták, gondolom miért is volt ilyesmi megcsinálva velük, de ez nem az én gondom, dolgom.
  Bizonyára úgy volt, aki nem ért, az érez, amit még évek után is érez az a személy. Az előttünk álló napok késztetnek arra, hogy egy székely utód dolgáról írjak be, ami megtörtént, így nincs semmi nem székelység dolgával megtörténetlen dolog írva ezzel kapcsolatban és az akkor megtörtént egyik résztvevője, ha csoporttag, bizonyára magára is ismer a beírásomban.
  Már van annak a megtörtént esetnek három évtizede. Korábban beköszöntött a tél a maga havazásával így éppen az történt, hogy egy munkát végző székelykevei csoporttal Becskerekről hétvégre hazautaztunk, és a vállalati gépkocsi az udvaromba lett beparkolva. Át is jött a szomszéd nena azzal: Szomszéd a lányom nagyon várandós állapotában van, ha az éjjel szükséges lenne, beszállítanád-e a Kevevári kórházba? Természetesen szomszéd néni csak szóljon, ha odakerül az idő. Az idő mutatta az éjfélt is, amikor kopogtatást hallottam az ablakon, és jelentkeztem is, megismervén a szomszéd nena hangját amint mondotta: Szomszéd készülj, kell mennünk! Igyekeztem gyorsan a melegre behozott akkumulátort visszaépíteni a gépkocsiba, és azt a motor melegétől bemelegíteni.
  Jöttek is a kismamának való az anyuja kíséretében és indultunk is minden további várakozás nélkül Kevevárában a szülészeti osztályhoz. Mivel a hó pillinkált egész idő alatt, amíg beértünk a kevevári szülészeti osztályhoz, és ott becsöngettünk az ügyeletes osztályra már a 10 cm hó is leesett. Az ügyeletes nővér kinyitotta az emeleti ablakot és a bejárati kulcsot ledobta, persze a sötétség és világosság miatt a kulcsot nem bírtuk úgy kézzel elfogni, így a hóban esett az, volt is keresés a leesett hóban a kulcs iránt, eleiben nem volt semmi további nehézség ez körül, de minél tovább tartott a keresés annál jobban éreztük a hó hidegségét, már a nővér is újra kiszólt az ablakon, hogy jövünk-e már?
  Végre meglett a kulcs találva és vezethettük is fel a gyereket váró fiatalasszonyt az osztályra. Reggelre jelentette is a szomszéd néni, hogy leányunokája született, egészséges úgy az anya mint a baba. Itt nőtt fel a szomszédságba, hogy évek múltán elköltözzön egy más városban lakni. Csak ritkán találkozom azóta velük, már ő is anyasorban van. Kívánok neki az életében minden további jót, éljenek olyan gondtalan életet, mint ahogyan az kijárna minden embertársunknak, mert már nem Aldunai vidékiek, hanem tiszavárosiak lettek, de eltekintve attól, a további jókat kívánom mindannyiuknak az életükben. Még szép estét kívánok.

   84. Kismacskázás.
   Kedves csoporttársak!
  Bizonyára már nálatok is a melegebb időjárási viszonyok alább hagytak, ugyanúgy mint itt az Aldunán. Egy ilyen időszakra van egy kedvelt vicc, ami errefelé nagyon is használtak, majd két évtizeden át, ha valamiben valaki már beleunt és nem akarta azt tovább csinálni, olyankor csak azt mondotta: Na én kismacskáztam eleget, menyek haza. Hogyan is történt meg ez a szállóigévé vált mondás?
  Ugyebár ismert a macskák februári szokásuk, amikor oly visító, gyerekesen síró hangjukat hallhatjuk éjjelenként, ami majd hátborzongatónak tűnik. Igen ez a februári szokásuk, ami régebben csak abban a bizonyos hónapra volt jellegzetes, most már nemcsak a februári hónapra nevezhető itt, ezzel is történtek változások a szokásukkal.
  A kismacska is felnőtt egy bizonyos korig és hallgatta is a kandúrokat napközben, miként vélekednek az éjjel megtett találkozásukról a lánymacskáknál. Kíváncsian kérdezte a nagyon ismert kandúrt minderről, míg az egyszer megunta azt és válaszolta neki:
- Az éjjel magammal viszlek és te is bírsz macskáskodni, hogy tanuld azt meg. Hideg, fagyos, holdvilágos éjjel volt amikor elindultak a háztetőkön a kalandjukra és egy háztető gerincén helyet foglalva várták a lányok jelentkezését. Már órák teltek el a nagy hidegben, rázta is a hideg a kismacskát, de tűrt még egy ideig, várva a macska csajokat. Már éjfél utánra járt az idő, amikor a kismacska, majd belekékülve a hidegbe, odaszólt a kandúrnak:
  - Na, én kismacskáztam eleget, most már megyek haza (na nem ezt mondotta de így kellemesebb a fülnek, meg nem gondoljátok azt, hogy szemtelenséggel kell kifejezzem magamat, szépen is meglehet írni azt, ami nem olyan szépnek hangzik), azt, hogy (na, én már szekszeltem eleget, megyek haza). Egy ilyen semmivel történt és hidegtől átfázott, unalmas esetre mondogattuk azt a macskával megtörtént esetet, hogy én már kismacskáztam eleget megyek haza.
  Sok magyarázattól kímél meg ez a szólás, ha használjátok a kimagyarázkodásnál, de csak akkor, ha ismeritek a megtörtént esetet, mert különben még nagyobb magyarázatra lenne szükségetek, mert meg kellene magyaráznotok a viccpoént a nem ismerőnek.
Na, reátok hagyom, hogyan is és mikor használjátok, jó tudnotok, ha ezt halljátok valahol mit is jelentene ez a mondás. Még szép estét kívánok minden kedves csoporttársnak, az: aldunai.

   85. Havazás
  Kedves csoporttársak!
  Vártátok a szép havas fehér telet, ugyanúgy mint én magam is? Na, kértük megadatott, volt belőle szép is, volt fehér is, tehát éppen a kedvünkre való. Persze mindezek mellé nem kértük a délkeleti vagy az északi szelet hozzá, amelyek betetőzték a szép havazással járó látnivalót és örömet. Na, ne panaszkodjak, mert a közvetlen aldunai helységekben nem volt katasztrofális és amint a járdánkról eltakarítottuk azt, élvezhettük a szabad be és kijárásunkat minden gátlás nélkül.
  Bizonyára nem egyeznek azok az úton levő személyek a véleményemmel, akiket az úton fogott oda a hó meg a szeles idő, mert egyesek a 15 óra hosszat is eltölthették a bennragadt hóba, de szakszerűen megkapták a magyarázatot ezzel kapcsolatban, és az mindenre magyarázatot is ad. Ezekről az útvonalakról nem véleményeznék.
   A hóréteg et nem lehetett valami nagy vastagságúnak mondani, úgy a 40 cm tett ki, de a szél az ami mindig megkeseríti a hóesésben az útvonalakat, milyen különbségek is vannak ilyenkor az aldunai időviszonyoknál, mert amit tavasszal itt nagyon szeretünk és olyan szépnek ismerünk, az most télvíz idején nagyon zordnak és barátságtalannak tudjuk. Ilyenkor kimenni a Duna vidékre nagy merészség kell, és az sem biztos, hogy onnan vissza is bírunk jönni, még azon a napon. Ez már ismert is a tájunkon és inkább az ilyen látogatásokat a tavaszi vagy nyári napokra hagyjuk meg, olyankor barátságos, szép, majd elfeledjük, hogy onnan haza menjünk és olyankor nem maradna más hátra mint kint hálnunk a szabadba, ami különösen szép, és ha kedvünk tartja akkor másnap a virradatnál folytathatjuk az azelőtti napon abba hagyottat.
  A hó eltakarítási napok után egykét nap nyugodtan gyönyörködhettünk az eltakarított járdánkba és a hóréteg olvadott is a tetőkön, míg nagy zörejjel lecsúszott az, a még visszamaradt hó mennyiségével. Volt is minden csak nem öröm e körül, újra a lapátot csak nem a hólapátot, mert az nagyon sok nedves havat vett volna fel, inkább a megszokott slampoló lapátunkat, ez vág is és nagyon könnyen csúszik is le a nedves hó róla, amíg az megáldott hóréteget ellapátoljuk újra a járdáról. Nagyszerű szórakozás, majd sportossá válunk ebben a munkánkba. Csak a nem hozzászokás egy ilyen munkába mutat arra rá, hogy csak egy kis ajándékot is hagyott a számunkra amíg azzal foglalkoztunk és egy idő multán kezdjük a derekunkat egyenesíteni, mintha valami összébb húzta volna azt a munkálatunk után.
   Na csolánba (csihányba) mennykő nem üt, egy párnap múltán már oda se neki, már nem jelentkezik ez a panasz, minden a régi szerint van, tehát várhatjuk az újabb havazást, hogy kedvünk szerint újra hólapátoljunk, kisebb, nagyobb öröműnkre és még hóembert is bírunk a megfelelő hómennyiségből csinálni, ha nem vagyunk játékrontók.
   Gondolom mindannyiatoknak meg volt e játékból a része, és már a második hóesést már nem várjátok oly nagy örömmel, de akkor hogyan lesz fehér karácsonyunk vagy újévünk. Vagy elgondolkodtatok a bejelentett december 21-én beálltakról?
  Ne búsuljatok ez miatt, hiszen a Maják is tévedhettek abban a számológép hiányos időben, ami nekem ismerős és idáig mindig vártam a dec. 21-ét, az amit apókáink mondottak. A dec. 21. után a kint levő madár mindennap egy lépéssel többet tud lépni, annyival hosszabbodnak a napok.
Ez a mondásuk biztos nem olyan régi mint a már néhányszor megjelentett világvége, de beválik, az biztos, és hogyan is írtam a tavaly egy ilyen bejelentésre. Újra egy frissebb világvége? Egy néhány előre bejelentettet már átéltünk. Persze 22-én majd elbeszélgethetünk minderről bővebben. Szép estét kívánok mindannyiatoknak, a ti: aldunaitok.

  86. Karácsony
  Kedves csoporttársak!
  Az ismert és már várt ünnepnapunk megérkezett, szokásunkhoz híven kívántunk is a legőszintébb, szépet az embertársainknak, na itt a csoporttársainknak. Mindez, talán nem is azért történik, hogy eleget tegyünk egy köszöntéssel a szokott ünnep hozzájárulásához, megemlékezéséhez, mert az nem lenne sem emberbaráti, sem pedig mint hívőhöz illő. Én magam másképpen viszonyulok mindehhez, úgy veszem, hogy minden felebarátom, ismerősöm, rokonom nagyon jó ember, ami igaz is a születésétől fogva, azt megengedet, hogy a sorsa során kicsit vagy jobban elformálódik valamilyen okból mindettől, ez is emberi. Nem akarnálak benneteket ilyen és hasonló emberi tulajdonságokkal tovább untatni, inkább enyhén kérdezek tőletek. Végbe vitettek egy karácsonyi ünnepekhez ismert huszáros énekelést?
  Itt, tudom már, hogy a férfitagok jelentkeznek, mert valamilyen oknál fogva a lányok és az asszonyok ezt átvivési szokásba nem kapták az őseinktől. Én magam a 61-es esztendőben ismertem és tanultam mindezt be. Ne szaladjak a rúd elé, kezdjem sorjában.
  A Déván született Kásler József bácsi, akinek három fia is volt, évek során tanította be a huszárost meg az énekeseket erre a szokásos karácsonyi éneklésre. Már egy hónappal előtte megkezdődtek erre a fellépésre a begyakorolások és egy hónapon keresztül lett is a háza a szállásnak használva a begyakorlásra. Pedig mekkora hóesések voltak, naponta néhányszor kellett a hóréteget eltakarítani, úgy a járdákról, mint az átjárói utakról, és a cipő vagy csizmatalpára ráragadt hóréteg, ha leolvadt a szoba földjére milyen kis tócsákat is varázsolt oda. Itt volt az első csodálkozni való ezzel szembe, mert a házban élő két női személy soha egy zokszóval említést nem tett, és ha egy másnapi estén már összegyűltünk, bemenésünk alkalmával sehol a fölázott padlót nem láttuk, sima volt az mintha akkor mázolták volna fel és száraz állapotában. Már a szenvedeje estére minden készen volt az éjféli misére és annak megjelenésére, ami egyben a főpróbának is számított. Addig az ideig lehetett még a kellő ruházati alkalmatosságokat beszerezni, ami ugyancsak a kíváncsi serdűlő lányok kértek ki a leglehetetlenebb vigyázott helyekről, hozván azokat úgy a huszárok vállszalagjainak, mint a kardra kötött szalagoknak. Még a sarkantyúk is mind meg lettek szerezve és fényesre csiszolva, pengett is az a csizmasarkán de nem volt alkalmas a szobákba lévő fordulási lépésekre, így azok nélkül lett az éjféli misére menve.
  Habár az út a szállásig nem volt messze, mégis elég sokká tartott míg odaértünk a templomba, a misére. Ennek is megvolt a miértje, mert az akkori időben nem jó szemmel lett ez a székely hívő szokás a társadalomtól nézve így a Kevevári rendőrök ki lettek a falunkba rendelve, hogy az oldalunkon lévő kardokat elvegyék, ami meg is történt volna, de egy véletlen folytán egyik néni meghallotta, mi készül, és már előre jelentette mindezt. Így, amikor egy utcasarkához értünk, már jött a néni velünk szembe és már mondotta is:
  - Fiúk, itt vár rátok a rendőrség a kardok miatt, oldjátok le és én majd a templom előtt odaadom nektek. Így is volt, és két motozás után már a misére beénekelve álltunk az oltárhoz közel, szép sorban, kardostól, feldíszítve.
  Nagy legényesen azért nem sikerült a mise, mert az egyik énekesünk elájult, így ki kellett vinnünk a szabad levegőre, de ennyi zavar után már minden rendben volt a mise végéig, és azután indulhattunk a szállásra, ahol a szállásgazda meg alkotta véleményét. Na, dicséretet, amit úgy titokban vártunk, nem kaptunk csak annyit, majd meglássuk holnap éjjel, milyen legények vagytok. Búcsúzott is mindegyikünk hamarosan el, mert már a karácsony első napja lett, és sok alvásra idő nem volt, gondolva arra, ha még hólapátolás is lesz, akkor az alvásunk nagyon nyuszi-farkú lesz.
  Valami csoda folytán csak egyszer hullott a hó, így megkímélt a hólapátolástól és este már ott lámpalázaskodtunk a szálláson, mindegyikünk kipirulva, nem a hidegnek köszönvén, valami lázasság vett rajtunk erőt és alig vártuk a szállásgazda hangját, hogy - induljatok békében és isten segedelmével, amit meg is csináltunk.
  Persze az első lányházi megénekelés az egyik „csobánunk” barátnője volt, így amikor azzal végeztünk már az előlfutónk jelentette is a következő lányházast, amely a mai Tamási Áron utcában volt, éspedig a Sebestyén István bácsi Rozáliánál,majd onnan lett a falu belsőbb utcában végig énekelve, a sorjában lévő lányos házak.
  Bármerre is volt az éneklő csoport, az éjféli időre, a plébániára kellett menni, ahol a plébániai hivatalban lévő szobában lett a helyi plébánosunk megénekelve, az akkori szolgálatba lévő Bothka Jozsef plébános aki egyben hangszalagra is vette a fellépést. Amint így énekelve mentünk az utcán, úgy aprón nekikezdett a hó pilinkálni, hogy az milyen szépnek tűnt, még ma is a lelki szemeim előtt látom azt és nagyon nem is áztatta út a vékonyra öltöztetett testrészünket, másképpen öltözni nem lehetett a nyalka huszárruhában.
  A reggeli 8 órára értűnk a szállásra, ahol a szállásgazda várt, így megtörtént is a kérdés:
  - Van köztetek István, mert annak ma a neve napja. Persze hogy volt, így már az előfutó indult is egy ismert boros gazdához a balon borért, amely el lett poharazva az éjféli órákig, mire egy verses állt fel és indult el a következő bor hozásra, éspedig a Kovács János versesünk, mivel János napja már beállt.
  Bizony nem kellett attól félnünk, hogy eltévedünk a hazamenésünkkor a sötétbe, mert megvirradt akkorára, így nyugodtan tértünk haza mindegyikünk a saját szülőházában. Így estére jutván, amikor ez az este eljön, mindig visszaemlékszem erre a karácsonyi éneklési szokásra és egy nagyot sóhajtok: hol vannak már a legtöbbjeink ennek a szép szokásos éneklési csoportnak.
  A két huszár él, mindkettő nem a legjobb egészségi állapotában és az egy énekes a Szabó Ferenc, így a két huszáron kívül csak ő van abból az éneklő csoportból, míg a többi, bizonyára ők tanítsák be az énekes csoportot ott, azon a bizonyos helyen, ahol most vannak és az indulási énekkel. Maradjatok békés, áldott ünnepi estében: SERKENJ LELKEM, MÉLY ÁLMODBÓL. Az Úr legyen veletek!

  87. Év elején
  Kedves csoporttársak!
  Menyire is igaza van a dévai László Gergely Pálnak, úgy van, ahogyan írta kérdésében: hol vannak a beírásaim, mert viccesen mondva, már egy éve nem írtam aldunai ismeretekkel be a csoport oldalára (már a 2012-13 éveket, ha nézzük, itt valami hosszú időtartalmat mutatna ez az idő). Igazatok van. Az új, 2013-as évben nem csináltam egyetlen beírást sem a csoportotokban, csoportunkban, de megvolt a mindennapi beírás a másik csoportba, és ha nem tévedek a negyedikkel voltam a tegnap jelen az egyik csoportban. Ezt ne vegyétek annak, hogy titeket kevésbé szeretlek (szimpatállak, mint a többi csoportokat, inkább egy kis elővigyázatossággal vagyok veletek szemben, mert a nagy ki-beköltözések idején nagyon jó komaság fejlődött bővebbé, az éppen útjukban lévő ki-beköltözötteknél. Ott a dévaiaknál találták meg a bővebbi útjukhoz a felvilágosításokat, egyesek leutaztak az Aldunára vagy már az aldunai fényes élettől eltelve visszafelé vették útjukat az őshazájukba, majd ott telepedtek le a rokonság körében, Déván.
  Ez és ilyen ismertetők után nagy bőven nem szeretem venni az ott a tájatokon lévő tudnivalókat, mert nem szeretnék mellébeszélni, írni. Ezt teszem az aldunai ismeretekkel, mert itt sem állítok, írok olyant, ami nem felelne meg az igazságnak, mert ezzel valaki megbírna hazudtolni, és mindig nézem azt, hogy beírt szövegeimre egy, még élő és aldunai ismeretekkel lévő személy bírja ugyanazt bizonyítani, mint ott átélt személy. Itt három aldunai tanyavilág van, ahonnan ismerek személyeket (igaz már egyik kezemen megbírom őket számolni hányan is élnek és bizonyítanak az aldunai életről).
  Tehát a tájatokon még nem voltam, mert 73-ban csak Temesvárig jutottam el a gépkocsimmal az édesanyám meg a nővéremmel, a további út bizonytalansága miatt jobbnak véltem azt, hogy visszaforduljak Székelykevére. Remélem még ifjú koromra megérem azt, hogy az az helyet is megismerjem, ahol ősbukovinai székelyeink találkoztak és már hallhatták az aldunai panaszos éneküket, hogy: Kánaánt ígértek...
Igen, az ígéret megvolt, de a közmondás szerint nem úgy hangzott, inkább az a változata lett, hogy a bolondnak öröm. Milyen örömök voltak itt lent, azt mesélték az itt azzal foglalkozó könyvíróknak korábban, mert a mai napokon ezt már nagyon is kevesen tudják, nem hogy azzal érezzenek. Talán azért is vettem magamat rá arra, hogy a korábban az aldunai történelemmel (bukovinai székelyek sorsával) és elhalt lokáltörténészek munkáját ne hagyjam el és foglalkozzam is vele. Valahogyan talán a sors hozta úgy magával, hogy megismerhessem annak a Duna-vidéknek minden rögét, mert majd hetente járhattam azt át gyalog a Kevevári határtól a Sándoregyházi határig és tudni véljük azt, hogyha valaki gyalog tesz meg egy bizonyos utat, akkor ismerheti is meg azt isten-igazán. Mindezek ismeret átadásával abban az időben nem foglalkoztam, tisztelvén a Szofrán, Galambos, és a Hertelendyfalvi tanító bácsik munkáját, akik foglalkoztak mindezzel, de egymás területi munkájában nem keveredtek bele.
  Én magam csak a székelykevei őstelepülés helyével és a már újonnan felépített székelykevei település ismeretségével foglalkozom, az egyik leutazott csoporttársnak a tavaly meg is mutattam, megismertettem vele, de a másik két települést és arról tudottakat is ismerem. Ő lent volt és maga is pontos képet alkothatott a terepről és telephelységről, hol és hogyan is éltek ősszékelyeink, akiknek Kánnaánt ígértek az életben. Egy bizonyos, vízen szolgált munkafoglalkozásom idején volt szerencsém ugyan azt a Duna vonalat megismernem de a vízi útján, nagyon sokat méregettem, számoltam is be a folyó kilométereket, hogy a még „Aranyember” könyvében megírt és leírt „Senki szigetét is pontosan betájoljam és megismertessem egy ittlévő filmforgató csoporttal is. Ilyen munka lelkesít és csinálom, hogy az aldunai ismeretségeket, önzetlenül átadjam mindazoknak, akik azt megismerni, betájolni akarják.
  Engedjétek meg azt, hogy az év első beírásommal, mint szuggesztiót részetekről kérdezzem, milyen vagy melyik érdekesebb téma érdekelne benneteket az aldunai őstelepülési helyekről, mert jó azt is tudni, hogy vannak más települések is amelyek a Kánnaánba lettek be-kiköltöztetve, és már azok településekből csak egy van a régi helyén. A többit szeretném, ha nekem is valaki megmutatná, mert az lehetetlen. Ezért is nem hagytam mindezt elveszni az idő múlásában, az elfelejtésében, lassan már itt ezt a három Alduna településeket is úgy kell majd csak a régebben írt könyvekben felolvasni, vagy megismerni és azzal a mondással, hogy jobb kétszer jót kívánni mint egyszer sem, kívánok mindannyiatoknak egy boldog, egészséggel új évet, egyben szép hétvéget és szép estét a ti: aldunaitok.

  88. Utakon
  Kedves csoporttársak!
  Az ismert ünnepnapjainkat már magunk mögött tudjuk és meg is ünnepeltük azokat úgy, ahogyan azt illik is. A katolikus karácsonyunk ünnepét is, meg az újévi ünnepet is. Ilyen ünnepek valahogyan magukkal ragadnak bennünket és elmélkedünk a múltban lévő és megélt, megtörtént ünnepekkel, úgy itt, a beleszületett helységünkben, vagy akár a nyugati ország valamelyik városában. Nagy különbség van ezek az ünneplések között, kettő nagyon kiválik számomra a nyugati ünneplések közül, de nem foglalkoznék most azok leírásával, nem azért, mert valamiképp fájó lenne ennyi év távlatából, hanem csak azért mert a csoportunk irányához híven „csak a bukovinai és csak azzal kapcsolatos dolgokkal” foglalkozzam. Így a nótánk szerint a sorokat veszem azzal: megfordítom sorom rendjét, látogatom ősi bukovinai dolgomat.
  Ez a kocsirúd útja nem sokáig mutatna a nyugati irányba, mert alig két kilométere amint kiérünk Székelykevéről, már fordul is jobban a dél irányba, és már ott is vagyunk azon az úton ahol ősbukovinai székelyeink tették meg az útjukat, vagyis a neki a Gyurgyovai iránynak. Ma már megtehetjük e utat minden időszakban és minden évszakban is anélkül, hogy elragadnák az odavezető utak latyakjában. Mindez akkor lesz jobban érezhető és átérző, ha az ilyen Gyurgyovára utazást visszavisszük bár az 1960-as évekre, akkor még élvezhettük a mezei utak minden sáros, vizes latyakos méterjét és ezt akarom veletek is ismertetni. Szépnek nem szép de ismertetőül az út megtevéséhez nagyon jó, mert voltak akik naponta tették meg ezt az utat a gyurgyovai földjeik megmunkálása miatt. Na, itten is megvolt a nótából ismert két út: „Két út áll előttem...”
  A gyergyovára igyekezőknek is két útirány volt, de ugyancsak az egyiket járták és szokásban vevéssel azt is használták. Így már a Kevepalosi utcák hosszán haladunk tovább neki a délirányba és a falu dereka táján egy vöröstéglás hídnál letérünk a főútról, hogy a mezőnek vezető utat vegyük a további haladásra. Mintegy kétszáz méter után valami hatalmas és színével környezetétől elváló téglaív szerűséget látunk, amint az jobban megnézzük egy hatalmas hidat látunk, amint a szinte tószerű vízen ível át a túloldalra.
  Na, már mondják is az apókák, ez a Mária Terézia híd, álljatok fel az ülésről, mert itt mélyebb lesz a víz, mint ahogyan látszik és megázhat a nadrágotok. Majd 20 méter szélességű vízfelület elé értünk, két lehetőség van: a hídra kerülve azon átkelni az előttünk álló vízen vagy a víznek nekivágva, úgy kelünk azon keresztül. A huszárságnál szolgált apókák lovai minden további nélkül vágtak neki a vízfelületnek és gázoltak is át azon, minden megtorpanás nélkül, míg az egyes lovak nem nagy kedvvel vették ezt a nem kellemes, reggeli vízátkelést, de ha már előttük átment egy kocsi, akkor ők is igyekeztek utánuk megtenni ezt az átkelést.
  Amikor egy ilyen vízen átkelést csináltak, és valaki nagyon kényelmes volt a kocsi magasabb helyének elfoglalására, gyorsan arra eszmélt rá, hogy a nadrágja egész napon át nedvességet fog számára biztosítani. Na, de nem lett valami nagyobb gond emiatt csinálva, szinte egy tanultságnak vették ezt az átázást azzal „ majd a következő átjárásnál már fogja is tudni, miként kell vigyáznia a nadrágja nedvtelenségére”.
  Az átkelés után már a harangnak nevezett kápolnának lett a további utunk véve és nem sokára már ott is állt a kápolna jobbra az út mellett. Ez a kápolna még a Gyurgyován éltek éveiből volt, mert egy esztendőben nagyon elverte a jég a búzavetést és mint fogadott kápolnának lett az oda építve és délidőben a harang még hallatta is a hangját, míg az első világháború idején az ágyúk töltelékének el nem szállították a harangját, nagy sajnálatukra a Fertályban lévő ősszékelyeknek. Azok valami nagy előszeretettel maradtak, költöztek vissza arra a tanyavilágba, hogy közelebb legyenek a talajvíztől elsajátított földjeikhez. Utunk egynéhány ház előtt vezet el, kint is van a BISZAK Tóbi, a Mihály öccse társaságában, a ház előtt, hangosan üdvözölve az arra járókat, míg azok folytatták útjukat ki egészen a DUDÁS tanyához, hogy ott az ismert kerekes kútjukból felvegyék az aznapra kellendő és szükséges ivóvizet.
  A Dudás tanyától már nyugatnak fordult a továbbvezető út, valami párhuzamossági vonalban a gáttal, amely a gyurgyevoi szántóföldekhez vezetett. Persze a hazavezetői útnál, kivált a nyári időben, megálltak és együtt fürödtek meg a meglevő szakadóban (egy nagyobb felületű és mélységű tó amit a Duna vize mosott ki az 1888-as gátszakadáskor. Szerették is meg féltek is ettől a víztől, mert lett is a nagy gátszakadás esete mesélve. Bármikor arra jártak ősszékelyeink, ugyanolyan nagy előszeretettel fürödtek meg, és ott is tartották az ismert Szentistváni búcsúünnep második napját, ami még a mai napon is szokásként van megtartva és ismert is a három aldunai telepesek, rokonok számára.
Egyik csoportársunk megismerhette a szakadónak nevezett tó formaságot, egészen a volt gyurgyovai, gyergyovai, Rádayfalva településig, legyen nektek is részetek ezek helyének megismerésére, a ti: aldunaitok.

   89. Kuttucska (kuttor).
   Kedves csoporttársak!
  Az ünnepnapjaink fáradalmaitól kipihenve már egy hete, valami újabb ünnepre emlékeztet bennünket ez az időszak. Na, tudjuk is a párhuzamos karácsonyi ünnepnapok amelyet a környezetbeli polgártársaink ünnepelnek meg. Mi már a vízkereszti ünnepeknél vagyunk. Egy ilyen időszakból jut eszembe a nagy ki-beköltözések ideje a Bukovinai őseinktől ismert. Volt is több állítás e ki-beköltözések idejéről, hogy mikor is volt az pontosan. Mint ahogyan azt gyanítottam, két ki-beköltözésekről tudok, éspedig az 1883-ról meg az 1941-ről. Pedig kisebb ki-bevándorlások voltak közben is és legalább két ilyen személyt is ismertem, akikkel ez megtörtént.
   Az egyik ilyennel szeretnék foglalkozni, mert itt lakott az alrészen, alszegben éspedig a lükütyésnek nevezett falurészen, így közel hozzám. Télidő volt, a fiatal házaspár aki kiköltözött Bukovinából ide Székelykevére nem ismerte a gátszakadással járt menekülést, ők sokkal későbben tértek ide Székelykevére, hogy a MEZEI Jánosbácsi melletti házban találjanak födelet a fejűk felé, télvíz idejére. Mint minden beköltözöttnek, nekik is minden ismeretlen és mindenki ismeretlen volt, úgy szokásban, mint az újabb viselkedésben. Havak is hullottak rendes rétegekben és lapátolni is szabad volt, hogy a házuk előtt el lehessen járni.
  Egy ilyen hólapátolási alkalommal a két szomszédasszony megállt és beszélgetéssel szüneteltek a mindennapiakról, volt is mit. Így jöttek szóba a mindennapi főzés nehézségei, meg annak változatossági lehetőségei. A Mezeiné már egynéhány évvel idősebb volt a szomszédasszonyánál, így az akkori szokásokhoz híven a fiatalabbikat érdekelte miként is oldják meg a téli nincstelenséget, szükségeket, amire a Mezeiné (Panni néni) adta is a tanácsot, hogy:
  - Édes gyermekem fel kell találnod magadat. A ''Kuttucska'' sokat segithet mindenbe, majd beletanítalak tégedet, hogy azt megismerd. Két óra elmúltával, már a Panni néni kopogtatott be az ifjú szomszédasszonyához egy szalvétával letakart edénnyel.
  - Ha meg nem sértenélek édes gyermekem, kisült a kuttuban a tökös-rétes és hoztam belőle, mi így csináljuk, fogyasszátok egészséggel.
  - Hallja kend apjuk, mindjárt főzők mellé egy málécskát és majd csak úgy ütögessük hozzá, mint a sült tojáshoz, mondotta az ott heverésző férjének.
  - Nem kell ehhez málécska édes szomszédasszony, ezt anélkül kell enni és amíg még langyos, a málécskával majd a paszulykalevest főzzél a kuttucskában (kemencében).
  Így ismerte meg az újonnan ideköltözött fiatalasszony a tökös-rétest, mert lett termelve belőle ott lent a gyurgyovai, gyergyovai földeket és áldásos nagyságra meg is nőttek, kivált a fehérhéjú „cserhajúnak” nevezett fajtája. Használták is rétesnek, úgy szeletekre vágva a kuttuba megsütve, amikor ugy megkaramellásodott és édes ízt adott a sülése után, míg a töktepertyű volt a legkedvesebb csemege mindenki számára.
Bizony, a minden házban megtalálható kuttucska nagy szolgálatot tett a lakosoknak, mert nemcsak melegítette a lakást, hanem abban főzték meg a mindennapi eledelüket és ha a levágott hízóból még valamelyik füstölt testrészét is belefőzték, akkor már a kivevésénél megindultak az illatok, ami étvágygerjesztően hatott a házban lakoknak.
  Majd mindennapi volt a kukoricafőzés is és egy kis cukorrépa hozzáadásával még jó édes is volt az. Kimondhatatlanul találékonyak voltak egy ilyen télvíz idei főzőcskékbe, semmi szakácskönyv nélkül. Milyen jó ízű kenyereket, cipókat, lángosokat sütöttek, csak ott volt minden hátban az ismert, visszamaradt komló, amit egy előtte való kenyérsütés alkalmából visszafogtak, hogy a következő sütésnél azt meleg vízben feloldva, élesztő helyében használják. Ha véletlenül elfogyott volna egy ilyen kovásznak nevezett tésztaféleség, volt is a szomszédságba szaladás azért a kellékért. Manapság ezek a kuttuk vagy kemencék nagyon megritkultak és az abban sütöttek is már csak majd emlékekként vannak ismerve. Na, bárhol főztök is jó étvágyat a főzöttetekhez és szép estét mindannyiatoknak, az: aldunai csoporttársatok.

   90. A lisztesláda
  Kedves csoporttársak!
  Így a hétvégi ünnepelés, vagyis a szabadnapok eltöltése alkalmából megtörtént esetet írok nektek, hogy egy kevéssel hozzájáruljak bár elmosolygásotokra. A székelykevei bácsi itt lakott a közelemben és mindketten a verseci fiókvállalatban dolgoztunk, amikor ez az eset megtörtént. Mivel mindennap nem lehetett hazautaznunk, így a már pénteki napon megvolt a nagy készülődés, ki is megy haza Versecről Székelykevére meglátogatni az otthon maradt családját. Ez azzal kezdődött, hogy a csókigyár üzlete lett meglátogatva, hogy ott a hozzáférhetőbb áron megvásárolják a csókikat meg az elgondolt édességeket a gyerekek számára, akik alig várták az apujukat, mert tudták, hogy valami édességgel fog az hazaérni a terepmunkahelyéről.
   Így adódott, hogy a szomszédom, három hete nem volt odahaza és nagyon szeretett volna hazamenni a családi körben, de megsúgta úgy nekem, hogy a (kangörcsök) is nagyon fogják. Mint szomszédot megkért, váltsam fel a beosztásába két éjszakára, ami helye úgy 20 km re volt a Versec várostól, a Plandiste falunál (a régi nevén a RICSIFALvának ismerjük. Itt egy régebben elköltözött székelykevei családapára is ráismertünk a Sanyi bácsira aki a helyi malomban dolgozott. Így már a szomszédom csak a gyerekei számára lévő cukorka boltot akarta meglátogatni, hogy azután a buszra szálljon és induljon neki a székelykevei utazásnak, amely Pancsova és Kevevár átszállással történhetett meg, és nem hamarabb, mint 20:30.
Na, mindenki csinálta a megbeszéltet egész hétfőig, amikor az ebédidőben kerültem vele össze. Valami jókedvűnek nem látszott, valami bosszantotta is nagyon, de nem akartam a rúd elé szaladni a kérdésemmel, rávártam, amíg ő maga, alkalom adtán elbeszéli azt, hogy járt otthon, mert más okot nem láttam a rossz kedvére.
  A munkaidő után jöttünk össze, hogy elbeszélgessünk mindenről és akkor mesélte.
 - Te szomszéd jobb lett volna haza sem mennyek.
 - Miért szomszéd mi történt? kérdeztem tőle.
 - Hát tudod te magad is, mikor érhettem haza, és még a gyerekek ébren várták az érkezésemet, és mint gyerekek, a magammal hozott édességeket, míg az asszonyom a fizetést várta, hiszen ő kellett a távollétem alatt bevásároljon mindent, ami a ház szükségére kellett. Majd a teknőben fürdésem után alvásra mentünk, egyre hallgatván a gyerekek alszanak-e a szomszéd szobában. Mikor úgy véltük, hogy már a gyerekek régen alszanak hát, mint minden házastárs mi is neki kezdtünk a szeretkezésnek, eközben egyszer csak a feleségem mondja:
 - Te jó hogy hazajöttél, üres a lisztesláda! Na akkor szeretkezzél a lisztesládával, éppen most találtad ezt felhozni, nem tudtad előbb vagy később ezt mondani.
  Olyan kedvvesztett lett, hogy még a hátralévő napon sem kedvelte meg a szeretkezés folytatását a feleségével.
 - Így jöttem te szomszéd vissza, mint egy kikoplalt legény (na, most vártátok, hogy úgy írjam meg, ahogyan azt ő megmondotta nekem, megtehetném, mert nagykorúak vagyunk, de ezzel a mondásával is tudjuk mit is mondhatott, mert ahhoz is nagykorúak vagyunk).
   A csattanosát hogy megértsük, talán azzal kellett volna kezdenem, hogy a székelykevei szokásokhoz tartozott az, hogy minden padláson volt egy láda, amelyben a ház szükségletére a liszt lett tartva és nagy gond is lett fordítva arra, hogy az soha ki ne ürüljön, mert akkor meg lett a hiány a kenyérből meg a többi liszthez szükséges kelékekhez, mint tészta, rántás stb.
  Másnak is elpanaszolhatta a megtörténtet, de lassan elült emiatt még a mosolygás is, és megmaradt az a mondás, hogy: csak a lisztes ládát ne említsd az embereinknek.
  A mai napokig is megvan ez a mondás itt a szomszédságnál és néha amikor az utcán töltsük az időnket, valamelyikűnk felemlíti. Persze ezekben a száraz és hidegebb évszaki napokban csak nagyon ritkán lássuk egymást, mint szomszédok az utcán, míg az ezzel megtörténtek is hiánytalanabb lisztesládához jutottak és amiatt nem éreznek már szükséget. Na, még szép hétvéget kívánok mindannyiatoknak, csak felesleges kérdések nélkül, a ti: aldunaitok.

   91. Időjárás.
   Kedves csoporttársak!
  Kezdjük azzal, hogy: Hideg szél fuj édesanyám…
  Igen, ismert is az aldunaiainknak ez a minden kis ruharészen áthatoló szél, hideg is és rövid kint tartózkodásunk után nagyon is késztet a hidegével egy kellemesebb meleg, védett helyre, be a meleg szobába. Szinte nem lehet összehasonlítani a két évszakban lévő kellemes tavaszi vagy nyári évszakban kint tölthető szabad időnket, kivált az annyira szívünkhöz nőtt aldunai Kazán-szorosi Duna részt. Amennyire elkábítóan hat az említett évszakokban, annyira mostoha és nem látogató szeretőnek tűnik az őszi és téli évszakban. Sőt télvíz idején szinte ellenségesen tartja magát a látogatókkal, mintha nem szeretné azokat. Az azzal ismeretesek kerülik is azt a vidéket, mert sohasem lehet pontosabban tudni, milyen kellemetlen meglepetést tartogathat azok számára akik oda lemerészkednek. Pedig szebb látvány attól nem létezik, majd minden szögből, ha rátekintünk, a Kazán-szoros bizonyos részére csak szépet és mindig valami újat vélünk ott felismerni, nem is lehet teljesen eltelni azzal a panoráma megtekintésével, majd mindig mást mutat számunkra.
  Ezt csak azok tudják igenezni, akik egy utazást megtesznek ott lent a Kazán-szoros vidékén, hiszen négy részéből áll az, és majd 90 km hosszúságban a relatív jó útjával, számtalan alagútjával, kitérő pihenőhelyeikkel ami még ugyancsak valamelyik érdemesebb történelmi helyen van kiépítve, szép kilátással a Duna vizére.
  A legmegragadóbb a Galambóci rész és a „Lepenski vir” ahol a római időkből feltárt leletekre lehet találni. Valamennyivel jobb a helyzet, ha a három aldunai helységek területére érünk.
  Na, itt sem fog a nagy meleg, mert amint a szél kiszabadul a Kazán-szorosból, Mirocs hegység szorosából, erejét a szélnek szétsodorja a többi Duna-menti helységekre, felkorbácsolva a Duna vizét. Nem nagyon szeretnek ilyenkor a halászok sem a vízre menni, csak ha nagyon muszáj, vagy szükséges, igaz manapság már az ismert csónakmotorok nagyon megkönnyítik a vízen lévő időt, csak annak is megvan a saját tudománya, mert aki nem ismeri azt, ugyan olyan rosszul járhat, mint aki belemegy a vízben és nem tud úszni.
  Emlékszem egy dunai halászra, aki ma Székelykevén él, de akkor a Burkhárdok közelében lakott az apjával és ott halászkodtak. Mindig csodálattal is figyeltem, erőteljes, hozzászokott 20 éves fiatal legényember volt, semmi csónakmotor, csak a két vágóevező meghajtásával úgy evezett a Duna vizével szemben, mintha egy motormeghajtásúval haladna. Meg is csodáltam és manapság is ha találkozok vele ezt említem neki, mire ő elmosolyog és azt mondja:
  - Na, ne félj, most én sem eveznék úgy, mint akkor. Valahogyan az ilyen személyekkel nem kell rámutassunk, hogy miként is volt abban az időben, mert tudjuk mindketten azt, hogy olyant nem állítanánk, ami nem felelne meg a valóságnak. Szokta is mondani:
  - Ez a modern életszínvonal nagyon elkényeztetett mindenkit, mert akkor majdnem nem volt semmi és a semmiből éltünk, meg most a lehetőség megvan, és nem találjuk fel magunkat mindabban.
  Igaz közben már az aldunai legkisebb településen is áramszolgáltatás van, és helyi kutakból vízellátás pumpákkal, a legmodernebb fürdőszobák és és…
  Ha, most valamelyik ősszékelyünk meglátná, miként változott meg az a keserves életkezdés az 1883-as évekből, hitetlenül állna sokáig, nagy csodálkozással. Persze az életszínvonal mindenütt, mint itt is megváltozott, más lett, a kezdetlenségből a modernebb életszínvonalba kerültek az emberek. Igaz, már csak egy személyt ismerek, akinek a szülei a gátszakadás után kinn maradtak a Duna partján, pedig négy élő testvér is élt még a 70-es években is. Most már csak az Antal nevű él az újított eredeti házában, kiállva minden évszak viszonytagságát, míg azok utódai is csak a kellemesebb évszakokban vannak, tartózkodnak ott kint a Duna vidéken.
  Bizonyára hitetlenkedve olvassátok a Duna vidékről megírtakat azzal, az nem lehet úgy de állítom nektek a tavalyi lelátogató egyik csoporttagunk ezt mind megláthatta és indulásunk előtt mondottam is neki:
  - Öltözz komolyabban, mert lesz dunai a szél, ami lett is amíg végignéztük, elemeztük az ismert vagy kevésbé ismert Rádayfalva betájolását az öreg fűzfák között. Egy ilyen látogatási időre kívánok nektek szép meleg időt és minden ezzel jellegzetes helyet meglehet látogatni. Ha nincs hóréteggel beborítva a vidék, legrosszabb esetbe sáros lenne az ismert tűsarkú cipőtök, de az ugyebár városi járdákra való vagy parkettre nem pedig a természeti látogatásokra. Ott néha egy jobb vagy érdekesnek bizonyuló kilátás miatt egy-két lépést tovább teszünk a nem biztos talajon, és már nedves lábakkal állunk. Még szép hétkezdetet kívánok mindannyiatoknak a ti: aldunaitok.

  92. Medvevadászat
  Kedves csoporttársak!
  Elég sűrűn olvastam, olvasok a medvék megjelenéséről ott Székelyföldön, vagy a bukovinai őshaza területén. Ezt az állatfajt ismerem két oldalról is: egyik az apókáink elmeséléseiből, vagy a vadásztani ismeretekből. Őszinte leszek, természetes környezetében élő medvét még nem láttam, ismerem fajtájukat amennyire erre a vadásztan kimutatást ad, így gondolom csak a barnamedve faj megjelenése lehet a falvakban, vagyis a lakótelepülések vidékén, az ember közeltségében.
  Ami az erdőből bejövetelüket illeti, az egy bizonyos zavarra mutat, talán ott lehet a rejtély, hogy az ember maga tett valamit az érdekében, hogy a medvék megjelentek ott a környezetükben, bizonyára keresik, ami a természeti környezetükből ki lett különítve, hiányzik nekik. Ami a medvéket illeti, itt nálunk al alföldön csak kivételesen hallunk, hogy valamelyik erdős vidékünkön megjelennek, vagy a Kárpátokból vagy az ismertebb bosnyák hegyekből erdeiből. Na, ezzel az utóbbival szeretnék foglalkozni egy vadászati módszert megismertetni, ahogyan egyik vadásztárs az űzi a bosnyák vidéken.
  Van már két évtizede, hogy a jól bevált nemzetközi vadászat megindult, így a területünkön is nagyon sok vendégvadász volt, ugyancsak Olaszországból a fürjvadászatra vagy bármely madárfajtájára, ami a puskacső elé került. A bosnyákoknál a fürj, fogoly, általában a tollas madarak nem voltak olyan nagy mennyiségben, mint itt az alföldünkön, inkább egyéb vadak voltak ott ismeretesek, köztük a barnamedvék is.
  Egy ilyen vad beszerzésére, lelövésére lett engedélyezve egy hármas vendég vadásznak, hogy egyik külsőbb, távolabbi vadászterületen ezt megcsinálhassa. Így lett egyik ott élő bosnyák vadász kinevezve a három vendégvadász vezetésére, és azok este az előttük álló vadászatot beszélték meg, a helyi utasítása szerint:
  - Nézzék uraim, én a puska helyett a fejszémet viszem és a sárga vakarcs kutyámat, amely ki van képezve a medve vadászatára, ami így történik, kérem jegyezzék jól meg az urak maguknak, amint kiérünk a sűrűbb erdőben már a sárga kutyám felveszi a vad szagát, nem is keres az mást csak a medvét, szinte hobbija lett neki ez a kedves foglalkozás. Persze a medve is menekül a veszély elől, így a fára mászik és ha nem nagyon vastag a fenyőfa akkor lerázom a medvét a fáról, az amikor leesik már ott várja ez a sárga vakarcs és elmarkolja a fogaival hátulról a medve, na, tesztiszét és amikor az elfordul akkor én a fejszével agyonvágom. Ilyen bevezetés után nyugovóra tértek és a friss hegyi levegő jó hatására, hamarosan aludtak is míg az ébresztő szó el nem hangzott. Igyekeztek a vadászlázban élő vendégvadászok, hogy minél hamarabb a medve elejtésére kerüljön a sor.
A bosnyák elvette a fejszéjét, füttyentett a kócos kutyájának és irány a medve vadászatára. Persze a kócos eb hamar megtalálta a medve nyomát és már ott is álltak a fa tövében és minden úgy történt, ahogyan az múlt estén el is mondotta a vadásztársaknak a medve elejtése.
  Még két vendégvadásznak kellett egy-egy medvét elejteni, így folytatták az útjukat további medvekeresésére, amit hamarosan meg is találtak, ez már nagyobb fajtája volt az előbbinek, de minden úgy történt, ahogyan a bosnyák mondotta, így meglett a második vadász trófeája is, maradott a harmadik vad elejtése. Csakhamar rátaláltak, nagy erős állat volt és egy vastag fenyőfa tetején. Hiába próbálta a bosnyák a medvét lerázni a fáról, mint az előzőket, sehogy sem volt lehetséges, mire újabbat mondott:
  - Nézzék uraim, itt mást csinálunk, én magam mászok fel a fára és lehajtom a medvét, de jól vigyázzanak, ha a medve esik le lőjék le azonnal, ha meg én esek le akkor a sárga vakarcsot lőjék, mert másképp tudják mi vár rám.
  A mese vége nem ért el még idáig hozzánk de feltételezem azt, hogy a bosnyákok nagyon tréfás szokásukkal csak így próbálták viccre venni egyik vadászkollegájuk medve vadászatát, amiből van is annyi, hogy egynéhány napig bírnánk azokon mosolyogni. Ez volt az én célom is egy jó mosolygásra lehetőséget adnom. Maradjatok testvérszeretők és vidámak, még szép napot kívánok mindannyiatoknak, az:aldunai.

  93. Babona
  Kedves csoporttársak!
  Ha az évszakunkat figyeljük, amelyben a régebben megtörtént nagy esti szórakozásokkal telt volna el az idő, akkor a mai napokon minderről, mindebből semmit sem látunk, semmi sem mutatna ilyesmire. Na megnyugtatlak benneteket, ez nem csak a mi falunkban van így, teszem fel mindenfele, mert a mostani időnk szórakoztató lehetőségét mindenki a kedve szerint választhatja ki az ismert TV készülékükben. Mennyire is idegennek és ismeretlennek hangzott, amikor ezeket a fogalmakat először is hallottuk a magunknak feltett kérdéssel: hogyan is lehet távban látni?
A szabadban, a távban látást ismertük és még a fogalmat is kétnyelvűen, mint láthatár és a horizont, mindkettőnek az a jelentése. A modern távbanézéstől eltekintve, nagyon más egy megadott guzsalyasi este, ahol majd minden héten a hiedelemmel meg guruzsmákkal kapcsolatos dolgok lettek elővéve. Mi, mind apróbb gyerkőcök, féltünk is eleget az ilyen elbeszélések után, na nem bent a szobákban, hanem amint a guzsalyasból hazafelé vettük az utunkat, mert közben a télapó rázta is a szakállát és majd egy félméteres hó hullott, amíg a guzsalyas tartott, így az orrunk elé kellett figyelnünk, nehogy véletlenül valamiben megbotoljunk és nagy esés lett volna a kiadós hórétegben.
  Egy legfélősebb elmesélést tartottam meg magamnak, az a lidércet, amely a hátsó udvarban leselkedik tyúk alakjában, egy semmit nem sejtő legényre, hogy azt a monda szerint egy kantárral befogja, és egész éjjel nyergelje amíg az össze nem esik a kimerültségében. Talán ezt az elmeséltet is elfelejtettem volna, mint a többit, ha már nős és családos apaként valami nem emlékeztetett volna a régi mesére.
  Egy késő este, mondom a feleségemnek, hogy na, a hal nem harap napközben így horgászok egy egész éjjelen át, kint alszom a csatorna partján. Minden horgász kelléket már összecsomagolva és a vállamra vevén, indulok a kerten át, le a csatornához. Mivel egy kissé a hold kivilágított a felhők közül, így egyszer szinte magamnak mondom, jól látom, az egy tyúk?
  Na, eszembe jutott a guzsalyasi mese, lassan haladok a kertkapu felé és figyelem a tyúk mit csinál. Furcsa volt a viselkedése, mert a csőrével kapkodott minduntalan a fölhöz és lépegetett hol erre hol meg arra. Na, most ez mi a fene, gondoltam magamban és újra a régi mese jutott az eszembe, ilyen bohóságokban már nem hiszek, csak jöjjön közelebb, úgy megismerkedik az oldalba rugással, hogy kínjában megtojik. Mivel láttam, hogy nem igyekezik a nagyon közelemben jutni, így már a kertbe voltam, hogy folytassam az utamat a horgászatra, amit csináltam is egész éjjel, de a vízipatkányok és a vadkacsák le és felröpülésüktől egyéb hangot sem vízmozdulást nem láttam. Így a horgászidőmet megnyújtottam úgy délelőtti 10 óráig és ez az idő alatt befogtam a horogra négy vagy öt darab csukát és indultam is haza, mert a délutáni váltásom előtt még szerettem volna egy keveset aludni, vagyis az éjjeli ébrenlétet kipótolni.
  Elmeséltem a feleségemnek a tyúkkal lévő éjjeli találkozásomat és nézd, meg lett a nagy rejtély oldva. Az a tyúk mondotta a feleségem valami ok miatt vak, nem lát és így ő éjjel is kint igyekszik a magok után keresni, hogy a kellő ennivalóját megtalálja. Így tehát erre is megvolt a magyarázat. Ez volt az elbeszélttel kapcsolatos egyedüli megtörtént dolog, de ha rá gondolok, visszaidézem a régen elmesélteket, s akaratom ellenére libabőrözik a hátam. Legfélősebb a falubeli Kerekes Mihály bácsi elbeszélése, de volt humor is az elbeszéléseiben, amikor a hertelendfalvi lányok meghívták a Temesben fürödni, ott azon egy hétig mindenki nevetett. Talán azért és hasonló megtett dolgokért adtak rá egy olyan csúfoló nevet, amit holtáig viselt, és még a családjait is azon a néven ismerték, ismerik, hiába keresi valaki őket az eredeti, igaz nevükön, nem nagyon boldogulnak azzal, de ha a csúfnevén említik, akkor már van is a rokonokhoz utalva.
  Jó lenne a régi guzsalyas időket felújítani de lehetséges ez? Azt gondolom idő múltja lett, lehetetlen, pedig akkor az emberek jobban egymás iránt érzőek voltak, jobban megértették egymás ügyét baját, és ahol csak lehetett ott segítettek is egymáson. Még szép estét, ha valahol guzsajasban akarjátok eltölteni az előttek álló estéteket és ne hiányozzon a főtt kukorica vagy a búza, de lehet az ismert kokisunk is kivált a jó csinkvánti kukoricából, mert azt még az ősbukovinaink hozták magukkal, más is volt az íze pirítás vagy főzés után, na kóstoljátok meg nagyon egészséges, a: csoporttársatok.

   94. Tanyarészletek 
  Kedves csoporttársak!
  A rossz időjárási viszonyokra számítva, amit a meteorológiai szolgálat bejelentett, előre jelzett, nem nagy kedvvel indulnánk neki a közvetlen Duna-vidéki tanyavilágok megtekintésére. Mindezek ellenére, ismervén az itt uralkodó szeszélyességét az időjárási viszonyoknak és a lehetőségeket, nyugodtan megbírunk tenni, minden időben, egy lelátogatást, pontosan oda ahová azt gondoltuk. Nem lenne ennek semmilyen akadálya, ha nincs jobban lehavazva és a délkeleti szél nem fúj kiadósabban. Ilyen időszakokban ugyancsak elbírjuk énekelni, de ha nem is, bár dúdolni azt a: hideg szél fúj... Mert mihelyt kiérnénk a kevevárosi szélcsendből, már szinte érezni fogunk valami széláramlást, ami mindjobban érezhetővé válik, ahogy közeledünk a Dunához.
  A Duna-híd előtt már kell tudnunk hová, és melyik úton akarjuk kísérni, párhuzamosan a gátat és a tanyavidékeken lévő tanyákat. A régebbi időkben csak három fontosabb tanyarészletet ismertünk, de amióta a híd a Dunán fel lett építve, már a közelében lévő termőföldek, kertek meg lettek vásárolva a szendrőiektől és beépítve hétvégi házaknak, tehát most itt találjuk az első sorakozó házakat, gyümölcsösökkel.
  A jobb megismerés céljából a közvetlen gát melletti nyári utat választjuk és irány nyugatnak a régi és nagyobb tanyák megismeréséhez. A híd elhaladása után, úgy 800 méterre, már valami szép nyárfás is látszik a jobb oldalunknál, ezt már ismerjük, a Csóti János bácsi tanyája, ami jobban látszik, míg beljebb a RÓKUS apó tanyája volt, de az unokája, aki örökölt mindent, kiköltözött a kevepalosi településre és ott él.
  Ezt a két külön állo tanyát, ha elhaladjuk, már felbukkannak a BURKHÁRDi tanyák a házsorokkal. A házsorok kezdetét az erdészház és szembe álló KOZSÁN ház, vagy a régebbről ismert JÓZSA házak képezik, míg a Józsa féle soron a legutolsó ház a BÍRÓ nannyóé volt, aki az unokájával élt ott még a hatvanas évekbe, mire az unokája, a Ferenc, kiköltözött a kevepalosi településre, és ott él a mai napig.
  A Józsa soron több egymás után felzárkózott házat látunk, az elsők között ismertebb a volt DVORSZKI tanya, ahol majd az 50-es évekig működött a SIMENS gyűrű, mint áramfejlesztő, igaz most új gazdája van, a Zombori születésű KÁRPÁTI Zoltán, aki mint rendőrkapitány, a szendrői rendőrség parancsnoka volt a nyugdíjazásáig. A tanyát megvásárolva egy kis éttermet nyitott, és mivel halászott is, így a halspecialitásokkal lepi meg a vendégeit.
  A további házak lakói már rokonságnak számítanak, mert a ROMANOVOK háza következne a RÁSKA bácsi házáig. Ezekkel a házakkal szemben nincsenek házsorok építve, így amint kiérünk a házsortól, folytathatjuk utunkat tovább nyugatnak, igaz két ismert tanyát is érintünk utunk közben, a TÚRI Sándor tanyáját és a BARDUC Antal tanyáját. Az utóbbi sokáig halászattal foglalkozott a fiával együtt, majd ők is Székelykevén vettek házat és kiköltöztek oda.
  Lassan odaérünk a hányt-úti Székelykevére vezető úthoz, ott is egy néhány ház, két sorban építve, egyikbe a KARAKO nannyó lakott, a József unokájával, majd a József is megnősült. Egy ideig Kevepaloson lakott, majd visszaköltözött a tanyára és legutóbb ott láttam őt, inkább hallottam, mert nagyon hangos szavú, beszédű egy ember.
  A nyugatra vezető további utunkon a KUZSNER családok házát találjuk, mind kosárkötő munkával foglalkoztak, majd művészies alkotással, mind a négy fiútestvér. Azoktól nyugatra csak a CSOBOT Lajos telke meg a KOLLÁR tanya van, volt, hogy újra 800 méternyi távolságra odaérjünk a tanyavilág legnagyobb településéhet a FERTÁLYOK-hoz, ahol az ismert SZAKADÓ is van ahol a gátat áttörte a Duna vize a 1888-as években és kiöntötte vizével a gyurgyovai ősszékely-bukovinaiakat, mire ők felmenekültek a mai Székelykeve területére, ahol ma is élnek.
A Fertályok már rendezettebb házsorokkal vannak és azok majd 90-es szög folytatásba húzódnak tovább, a központjuktól neki a Duna felé, a gát közvetlen közelébe. A régebbi időkben majd mind magyarok lakták, de a szülők kénytelenek voltak a gyerekük további iskoláztatása miatt a házukat ott eladni és Székelykevére költözni.
  Ettől a Fertályoknak nevezett teleptől nyugatra csak két kisebb tanya volt, hogy onnan a gátőrségi házhoz érjünk, onnan már 1,5 km-re a volt Gyurgyova helyét találjuk ahová az ősszékelyeink költöztek ki be.Mind ezt az utat megtehetjük majd minden időben ha nincs behavazva a gátvidéke, mert ha csak eső esett akkor annyira homokos az ott meglevő út, hogy kisebb kocsicsúszáson kívül semmi más baj nem érhet bennünket.
  Egyik csoporttársunk mondhatja magáról, hogy végigjárta azt az utat, látta az ősszékely-bukovinaiak telephelyét, az öreg már kiszáradásnak indult fűzfáknál be is tájolhatta a pontos fekvését a telepnek, tegyétek meg ti is, ha utatok erre vezet, megéri. Egy egésznapi ilyen lelátogatás után, úgy fogtok aludni, mint a kisbabák. Még szép estét kívánok mindannyiatoknak, az aldunai csoporttársatok.

  95. Turulmadár
  Kedves csoporttársak!
  Egy már sokszor megemlített madárfajról írnék egy néhány sort, mert arról volt, van a mai napig beírva és különféle formájában megnevezve és emlegetve. Bizonyára már sejtitek melyik madárfajról is lenne szó, persze a magyarok, székelyek ismert madaráról a TURUL madárról. Egynéhány nevén ismeretes s a megírtakban. Itt nem szeretnék a madártanba belebocsátkozni, azt tanultam a vadásztanban, amikor az új vadásztörvények tan és szakkönyve megérkezett a Vajdasági székvárosunkból, Újvidékről, a hatvanas években, és ebből lett a diplomamunka is megtéve, vizsgázva. Így mindettől a fenti írástól eltekintve úgy írok, ahogyan én azokat megismertem, megismertették velem éspedig a nagybátyám egyike a CSOBOT János, aki csak vadászattal és halászattal foglalkozott. Így volt ő vadőrnek is kinevezve, hogy segítőtársként engemet jelöljön ki a helyi vadásztársulat és végeztem is ezt a segédvadőrséget egynéhány évig vele. Így azon a szolgálati éveken keresztül, majd minden héten a kötelező terepfelszámolási szemle feladatul volt adva, megkezdve a kora tavaszi vadak számlálásával és a kötelező határátjárásokkal és kártékony vadak kilövésével és az azzal járó ismertetés a vadásztársulattal, hogy mindezek érdekében időre lépéseket lehessen tenni.
   Így esett meg, hogy a legkeletibb vadászterülettől a legnyugatibb részéig, hetente kétszer is megtettük. Már a korai tavasz időben az árvízterületi Duna-részen hangos, szinte sivítás féle hangot véltem hallani, mire rákérdeztem a nagybátyámra:
  - Milyen állatnak a hangja ez ami hallatszik?
  - Ez a sasnak a hívó hangja, amit az őseink turulmadárnak neveznek, de még régebbtől a griffmadárnak ismerjük, volt a válasz.
  Na, mindebből csak az ornitológiai latinból tudtam valamennyit, mert tájunkra nem volt nagyon honos ez a madárféle. Meg is mutatta a madárnak a fészkét, de a madarakat nem láttam a fészkükben, sem a közvetlen fészek közelében.
  - Na, így nem is fogjuk meglátni őket, de ők biztosan nagy érdeklődéssel figyelnek bennünket, egy nap majd még szürkületben kijövünk, és akkor megfigyeljük őket, mert erről is jelentést kell tenni, mondotta nagybátyám. Nemsokára ez a munkánk is végbe lett csinálva, de arról egy külön beírás kellene, mert elég hosszú és összetett. Így akkor mondotta, hogy a nagyszigeten, a hatalmas és ősrégi tölgyfákon is van egy lakott fészek, meg a kisszigeten is, de nem nagyon bírják egymást a madarak az ők területi uralkodásuk miatt. Minden madárfajnak kell egy bizonyos vadászterület, amelyen ő a szükséges élelmét megtalálhatja a kicsinyei számára, és ha azt korlátolva érzi, akkor majd elűzéssel, marakodással is vannak egymással szemben. Így egy újabb madárpár beköltözése során és annak területmegcsonkítása miatt, az élelmezését a tanyákon lévő tyúkokból igyekezett néha pótolni és egyik vadásztárs, aki éppen lent tartózkodott az árvízterületen, egy ilyen berepülésnél a madarat lelőtte.
  Hatalmas egy madár volt és a helyi vadásztag, aki ezermesterként volt ismert a VARGA Ferenc azt kipreparálta és sokáig a vadászotthon termét díszítette. Lakta is egy másik saspár a nagysziget vidékét a nagy erdőirtásig, amíg az ősfákat mind kipucolták, és a már évtizedek óta ott élt madárpár elköltözött arról a helyéről. Megmaradt itt az ősszékely és ősbukovinaiak gátépítési telepüknél egy pár, amelyek még a tavalyig meg voltak és fiakat is neveltek fel, rendszeresen minden évben. Egyik csoporttársunk itt levése és látogatása alkalmával, mikor ott a közelben voltunk a fészeknek, kérdeztem is tőle?
  - Akarod a turulmadarakat látni? Csak egy kicsit több időt kell akkor veszítenünk, és mivel abból nem volt bővebben, így elmaradott egy ilyen találkozás az effajta madárral. Mindig egy kis félelem fog el, ha tavasszal hallom, amint a megérkezésüknél vékony, sivító hangon jelentkeznek, és ha a tekintetünket a magasba emelve sokáig figyelünk, meg is látunk egy pontot majd a felhők magasságában, amint lassan köröz, mind jobban közeledvén a körözésével ahhoz az ismert fészek helyéhez, amit a múlt évben elhagyott a már repülő korban lévő fiókáival. Mivel vándormadár, a telet nem tudni merre tölti el. Bizonyára az ott megjelenő téli helyén is olyan jó és szép látványosnak találják, mint mi, amikor megérkezik tavasszal ide a mi vidékűnkre, hogy fészkét kijavítva újra a kicsinyek felnövelésére adja magát egy egész szezonon át, és megszépítse a kéknek látszó égboltunkat a csendes köröző repülésével.
  Nagyon remélem, hogy nem fog olyan vadász lenni, aki e nemes madarat kilesi és egy vadásztrófeának kilövi, kár lenne egy ilyen fejedelmi madárért. Na ha van türelmetek és akarjátok látni e fajtáját a madárnak, akkor alkalom adtán felszerelkezve türelemmel és idővel megtehetitek ezt itt az Aldunán, az árvízterületi ősfákon fészkelő madárral, még jó és sok sikert kívánok mindehhez a lehetőséghez a: csoporttársatok.