A bukovinai magyarok táncairól
Írásom témájának megválasztása nem okozott különösebb gondot nekem. Eredetem, a családi hagyomány, eddigi tevékenységem mind közrejátszott és segített munkámban. Apai ágon, anyai ágon bukovinai ősöktől származom. Nagyapám, László János istensegítsi születésű írónak 2005-ben megjelent könyvében hosszú fejezet tanulmányozza a bukovinai székelyek viseletét, ünnepi alkalmait és táncművészetét. Mielőtt áttérnénk a bukovinai táncalkalmak bemutatására, néhány szóban jellemezném a magyar néptáncot.
A magyar tánc tartásával, formáival, különösen lelkületével messze kimagaslik más nemzetek táncai közül. Tánc közben a magyar ember szinte semmit sem tud a körülötte lévő világról. Arca, tartása, egész lénye a tánc hatása alatt áll. A magyar táncban a férfinak uralkodó szerepe van; a nő mozgása a tánc közben nemesen egyszerű. Mialatt a férfi táncol, a nő vagy mozdulatlanul szemléli őt, vagy egészen kis mozdulatokkal mozgatja magát a férfi táncának hatása alatt. Ez az összhang szinte párbeszéd, a férfi kiállása, bátorsága, magabiztossága, kitűnni akarás; a leány szerény, finom mozgása, elismerő arcjátéka szavak nélküli felelet. A magyar néptáncok sajátosságaihoz tartozik az is, hogy a férfi a leánnyal összefogózva ritkán táncol. A legény legtöbbször a leány előtt figurázik, ügyességét mutatva, majd elkapja a leányt, és csak akkor fordulnak egy párat összefogózva. A magyar embernek a magyar zene és a magyar tánc a levegője. Ebben otthonosan, szabadon érzi magát. Bartos Mónika néprajzkutató megjegyzi: „Ez a tánc és ez a nóta úgy hozzátartozik a magyar emberhez, mint a feje, karja vagy a lába. Nélkülük csak roncs és nyomorék lehet, s ha elveszti őket, veszteségébe hamarosan belepusztul”.
Felföldi László és Pesovár Ernő a magyar táncdialektusokat három nagy csoportba osztályozták. Első a nyugati vagy dunai táncdialektus (Csallóköz, Szigetköz, Rábaköz, Nyugat-, Közép- és Dél-Dunántúl, Kelet-Dunántúl, Kalocsa, Kiskunság). Második a középső vagy tiszai táncdialektus (Felső-Tiszavidék, északkelet-felvidék, keleti palócok és matyók, Nagykunság, Jászság, Dél–Alföld és Alsó-Tiszavidék). A harmadik, és ami minket érdekel, a keleti-vagy erdélyi táncdialektus (Kalotaszeg, Mezőség, Maros-Küküllő vidék, Marosszék, székelység, Barcaság és hétfalusi csángók, gyímesi csángók, moldvai csángók és a bukovinai székelység).
Bár a bukovinai magyarok elég sanyarú körülmények között éltek ottlétük 170 éve alatt, minden alkalmat megragadtak tánctudásuk bemutatására. Az archaikus, feudalista korból származó elemeket őrző kultúrájuk Csík-Háromszék vidékéről származik. Kevés külső befolyás tett rá hatást bukovinai elszigeteltségük során. A bukovinai székelység tánckincse - akárcsak a gyímesi csángóké - három stílusrétegre oszlik: I. a régi székely és újabb magyar táncok, II. a romános, III. a németes táncok csoportja.
Jellemző táncuk a silladri (páros silladri, körsilladri vagy csoszogatós, árgyelános), a verbunk (csűrdöngölő vagy cigányos), a románoktól átvett táncok (hóra máre, szirba) és a páros táncok (ruszácska, huculenka), valamint a bukovinai németektől átvett valcer, stájer, trompolka, mazurpolka, klazurpolka, cigánypolka, kalup, szapora kalup, visszás kalup és rizgetős. Jellemzők még a kontratáncok: bemenős, toppantós, kétféle toppantós, háromtoppantos, rop-rop, diótörő, viricses, gólyás, rúzsán, az Ajtóig meg vissza, fésűs, le Cibényig és a páros forgatós táncok (csattogtatós, fenyegetős, suszteros, kaszás, köszöntős, Ez az Ádámé).
A bukovinai zenekar több hangszerből tevődött össze, de elmaradhatatlan volt a hegedű. Húros hangszerek voltak még a citera, cimbalom, nagybőgő. Következtek a fúvós hangszerek, mint a trombita, tárogató, furulya, majd az ütőhangszerek, a nagydob, kisdob, réztányér, cintányér, stb. Tánczenéjüknek nem az volt a kimondott célja, hogy szép legyen. Fontosabb volt nekik az, hogy táncra gerjesszen és mámorítóan hasson, még akkor is, ha a zenész a táncbavivő hatást éppen a zene tisztaságának megsértésével érte el: például a furulyahang morgással való torzítása, vagy amikor a citerajátékos hangtalanul zörögteti a húrokat.
A Bukovinával foglalkozó folklórkutatók, az ottani magyarok táncát, alkalom szerint, két nagy csoportba osztották: az elsőben az anyagi alapok előteremtését szolgáló táncok tartoznak, mint a „karácsonyi leányénekelés” és „betlehemezés”. A második csoportban azok a társas összejövetelek tartoznak, melyek naptári időhöz rögzítettek (hétköznapok, vasárnapok vagy jeles ünnepnapok) vagy a közösség munkaidejét voltak hivatva megszakítani: lakodalmak, keresztelők, névnapok, kalákák, stb. Az alábbiakban néhány jelesebb táncalkalom rövid jellemzését mutatom be.
A keresztelő fontos alkalom volt, sokszor az egész falu számára, hogy minden naptári és más alkalomszerűség nélkül kimulathassák magukat. Nagy volt a készülődés, már egy héttel előtte hívogatták a vendégeket. Hogyha hívtak is egy-két pár keresztszülőt, a legtöbbje ajánlkozott annak. Így arra is volt példa, hogy egyszerre 24 pár keresztelt egy gyermeket. Először az asszonyok futottak össze, felöltöztették a kicsikét, amiért megtiszteltek őket pálinkával. Az emberek a megkeresztelés után jöttek. A más faluból érkezők „komatrinát” hoztak (tyúkot, kelt- és sült tésztát). Gyakorlatilag „huszonnégy órás” keresztelőket tartottak, de olyanokat, hogy „másnap is futottak az emberek gyógyulni.” Persze a muzsikások is kitettek magukért.
A lakodalmakat hatalmas készülődés előzte meg, nem egy család adósságokba is keveredett miatta. Külön mulatott a „hazaji” (menyasszony) és a vőlegény háznépe, amely néha 80-80 párt is kitett. A zenészek számára valóságos maratoni futást jelentett a lakodalom, mely általában szerdán kezdődött. Húzták a legény búcsúztatásakor, a „hazaji” felé menet, annak kikérésekor, a templom felé és a templom előtt. Ez utóbbi esetben csak akkor, ha a menyasszony „bokrétásan rakott” volt. Aki a kalácsot vitte, az a templomtól a hazaji házáig minden utcasarkon megforgatta az ifjú asszonyt. A legények-leányok csak éjfélig mulathattak a lakodalomban, addig, míg a menyasszonyt elvitték. Ám ők kitombolták magukat a lakodalom előtti „siratóestén.” A lakodalom az idősebbek igazi mulatsága volt, mindig is ők voltak többen. A lakodalmas háznál a gazda a fő táncosztó, legtöbbször idősebb ember is, a vőfélyek pedig csak felszolgáltak. Ő táncoltatta meg először a menyasszonyt, majd a saját feleségét és sorra a nyoszolyóleányokat, és adott rendre kit-kit a saját párjának (násznagyoknak, vőfélyeknek). Addig nem illett táncolni, míg ezek ki nem táncolták magukat. Az ilyen lakodalom akkor zajlott le, ha a búsapa és anya, illetve az örömapa és anya tehetősebbek voltak. Ellenkező esetben szöktetés történt. Bizony, a szegénység miatt sok szöktetés történt, a falu papjainak nagy kétségbeesésére.
A karácsonyi leányénekelés és a betlehemezés, mindkettő táncos mulatság volt. Mind a karácsonyi leányénekelés, mind a betlehemezés két főmozzanatra bomlik: első a vallásos célzat, második a pénz- és élelemgyűjtés. „Az volt a leány, akit megénekeltek, akit nem, az meg leányka volt” tartják egybehangzóan a megénekelt leányok koráról. A legények települési csoport és kor szerint álltak össze. Utóbbi szerint két csoportba oszlottak: előbbibe tartoztak 13-18 éves korig, a másodikba a 18 és 24 év közöttiek. Ahol ez a két korosztály megvolt, mind a kettő külön - külön járt. Általában Alszeg és Felszeg szerint csoportosultak. Az énekelés este 6-kor kezdődött és reggelig tartott. A legények mindenkivel „elkezeltek”, megtáncoltattak minden leányt, sőt még a szomszédasszonyokat is. A zenészek csak 2-3-at húztak egy háznál: egy-két csárdást és egy vígabbat. Mindez folytatódott a karácsony másodnapi „csobányolással”, ahol már a háziak is részt vehettek.
A vízkereszti „költőbál” után következett a „húshagyati tánc.”
A mulatságot másfél héttel előtte az ún. „ingyen tánc” vezette be. A „húshagyat”-i (farsangvégi) mulatság három napon és négy éjszakán át megszakítás nélkül egyhuzamban tartott valamikor. Vasárnap délben indult meg a tánc és kedd éjfélig, a harangszóig tartott. Ekkor az elöljáró és a bíró hazaküldte a mulatókat. Azaz csak küldte, de nem mentek. Kezdődött a „hajnalozás”, amikor álarcosan végigénekelték-táncolták a falut. Ekkor szedték össze a „farsangi” pénzt. A szokás utóbb úgy átalakult, hogy ha valahol nem akarták megfizetni a pénzt, nem szégyellték még a tojáshoz sem nyúlni, sőt a zsidók még a láncot is elemelték a kocsiról. László János azt írta a szokásról 1935-ben, hogy: „Ma már ezt a végnélküli mulatozást is egy napra és egy éjszakára redukálta a pénztelenség”.
A húsvét vasárnapi és a pünkösd-háromnapi tánc is jeles táncalkalom volt. Míg az első esti mulatság, az utóbbi három napon át tartott, reggel 8-tól az esti harangszóig (Mária harangszóig). Délben szétoszlottak ebédelni, majd újra összegyűltek mulatni.
Érdekes módon a fiatal legény vagy leány temetése is táncalkalom volt. A bukovinaiak halállal kapcsolatos elképzelése sem tér el a magyar népnek erről a tárgyról alkotott elképzelésétől. Minthogy a túlvilági életben hisznek, ezért a halotti torról úgy vélekedtek: „annyi van neki a másvilágon, amennyit eltoroznak”. A halotti torok mérete, úgy látszik, Bukovinában még elég hatalmas arányú lehetett, a múlt századvégi egyházi jegyzőkönyvekben gyakran olvashatjuk az egyházi vezetők miatta való megbotránkozását. A leány és legény temetése és az azt követő tor egyenesen esküvői jellegű volt. A család tagjai és a résztvevők között csak annyi volt a különbség, hogy a gyászoló család nem táncolhatott. Nekik tilos volt még a tánchely felé is nézni. Hegedűsök, lovas legények, bokrétás kalappal, leányok hajba font pántlikával kísérték a koporsót. Egyet énekelt a kántor, egyet a „mozsikusok.” Talán a pogány korból maradt fent a szokás, eléggé ostorozták is miatta a papok a népet.
Búcsúbálok. A társas összejövetelek szép szokása nyilvánul e népben, a búcsújárás szokásában is. Egy-egy falu búcsúnapján összegyűl a többi magyar falvak népe is, de igen szép számmal vesznek részt e búcsú ünnepségeken, a közromán és német falvak lakói is. Minden vallás és felekezeti súrlódás nélkül, a legjobb egyetértésben és hangulatban töltik el a búcsú napját, amely templomozás után, kedves vendégeskedéssel és tánccal van egybekötve. A fiatalság a táncot sohasem szervezte zárthelyiségű épületekben vagy kocsmában. Mindig valamely gazdának tágas udvarán, beléptidíj mentesen, az idegeneknek. Nem túlzás az a megállapítás, hogy sehol a földkerekségen, a magyar faj, a nemzetiségek részéről nem részesült oly nagy megbecsülésben, mint Bukovinában.
Kalákabálok. Jó szokása volt e népnek a kalákánál tanúsított önzetlensége. Nem igen szokták megtagadni az embertársán való segítséget. Ha kalákába hívják, a magas sürgös dolgát is abbahagyja, és megy segíteni embertársán.
Amint a fentiekből kitűnik, a bukovinai székelység szeretett mulatni. Azonban az erre vonatkozó egyházi tilalmakat szigorúan betartotta. Karácsony és vízkereszt között szünetelt a tánc, úgyszintén nagyböjtben és adventkor. Gyakorlatilag nagyböjttől-szeptemberig tánctilalom volt, a szürke hétköznapokat csak egy-egy nappali tánc tarkította. A tilalom alól még az olyan jeles ünnep sem tett kivételt, mint a pünkösd. Megjegyezném, hogy a bukovinai magyarok szigorú különbséget tettek a nappali és esti tánc között. Csak az utóbbit tekintették mulatságnak.
Az I. világháború után a bukovinai székelyek kulturális fejlődése nem csak megakadt, hanem egyenesen hátráltatva volt. Bukovina multikulturális létét felváltotta a nemzeti sovinizmus és a nacionalista propaganda, majd a román nemzetinek vélt kultúra erőszakos terjesztése. Mindez útját állta a székely etnikum kultúrájának szabad kibontakozását.
A táncélet módosulásának azonban más okai is vannak: egyik az, hogy az öregek egyre inkább kedvüket vesztették, nem találtak örömet benne. A másik ok az idősebb és a fiatalabb generáció egyre gyakrabban került összetűzésbe, főként a divat miatt.
Hagyományaikat szétvitték kitelepedésükkor a diaszpórába és ideig-óráig új lakhelyükön is megőrizték azt, eredeti formájában. A szokások elmaradásához természetesen az is hozzájárult, hogy telephelyeiken a többiekhez képest csekély kisebbséget alkottak. Negatívan befolyásolta a hagyományőrzést az a tény is, hogy városok közelébe telepítették őket, ahol menthetetlenül megindult az elpolgárosiadás. Mindezt az is fokozta, hogy már odahaza Bukovinában a józseffalviak és az istensegítsiek „erősen divatoztak”. Elmaradt viseletükben a bokréta, pántlika, rakott szoknya, keményszárú csizma, priccses nadrág, zsinóros lájbi, helyettük félcipő, menyasszonyi ruha, fátyol és öltöny került viseletükbe. A tradíció megszűnt éltető lenni s a divatból kezdett táplálkozni. De nem úgy, mint korábban, hogy saját ízléséhez, stílusához formálja, generációkon keresztül éljen vele.
„Nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a magyar néptánc”, írja doktor Kiszely István neves néprajzkutató, majd tovább folytatja: „ha a magyar tánckészség nem öröklődött volna, táncvilágunk talán nyomtalanul eltűnt volna. Egy biztos támasza van a magyar tánckutatóknak: a magyar lélek. Egyforma formákat több nép is teremthet, de ami sajátos, az kivétel. A mi népünkre jellemző sajátságokat feltüntető apró változások adják a magyar vonást. A különbség, az „apró” nagyon nagy lehet, ha a táncot a nép lelke hatja át”.
2008. júniusában a teveli lakodalmason dr. Andrásfalvi Bertalan, mintegy 1200 ember előtt a következőket mondta: „Nem mi tartottuk meg hagyományainkat, hanem hagyományaink tartottak meg minket.”
Észrevehetjük Európa-szerte a hagyományos kultúra megőrzésére és védelmére indult törekvést. Úgy látszik, ennek Erdélyben még nem jött el az ideje, hisz a pártok és a kormányok elfeledkeztek a népet megtartó sajátságos kultúráról, bár a nagy egyéniségek megértették ennek jelentőségét. Ugyancsak dr. Kiszely mondja: „ősi néptáncművészetünk nem múló divat, hanem nemzeti életünk szerves része és megmaradásunk egyik záloga”.
Forrásmunkák:
Belényesi Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél. Akadémia Könyvkiadó, Budapest, 1958
Kiszely István – Az erdélyi magyarság összetételéről és eredetéről, Magyar Múlt – Hungarian Past. XVIII. No. 41. Sydney, 1-24 oldal.
Felföldi László – MTA Zenetudományi Intézet Néptánc Osztálya
László János telepes gazda gépelt öröksége
Pesovár Ernő – A magyar tánctörténet évszázadai – Néprajzi Értesítő, Budapest, 1972, IV.