A bukovinai körzet leírása
Előszó
Bukovina elfoglalásakor, a közlekedési rendszer, akár a vidék maga, nagyon visszamaradott állapotban volt. Bukovina és Moldva 1583-tól török fennhatóság alatt állt, és ezt megsínylette az ország kereskedelme és gazdasága. A politikai bizonytalanság és a gyakori hadjáratok a vidék hanyatlásához vezettek. Az osztrák elfoglalás előnyökkel járt, ami az ország gazdasági-kereskedelmi fejlődéséhez vezetett, a természetes kincsek gazdaságos kiaknázásához.
Az osztrákok komolyan munkához láttak. Splényi ottléte alatt (1774-1778) nem kevesebb, mint 70 híd épült. Ez a kereskedelmen kívül a csapatmozgásokat is elősegítette. Enzenberg kormányzása alatt 1778-1779. és 1783-ban két útvonal épült ki: Dorna és Rodna között, illetve Poiana Stampei és Borca között. Más két fontosabb út is kiépült: egyik a Snyatyin-Csernovic-Szeretvásár-Szucsáva-Hosszúmező, Erdély határáig, a másik a Dubauti-Storojinet-Vicov-Solca-Gura Humor útvonal. Az utak kiépítése komoly munkaerőt és befektetést igényelt. Az 1787. június 13-án kiadott rendelet szerint, az útvonaltól három mérföldre élő lakosok kötelesek voltak szerszámokkal, állatokkal dolgozni az út építésén, majd ezeknek karbantartásán. Az útvonaltól egy mérföldre lakók kötelesek voltak évente öt napot, a 2 mérföldre lakók évente három napot dolgozni a karbantartáson.[1]
Orvos, orvosi ellátás a vidéken nem létezett. 1779-ben épült Csernovicban az első (katonai) korház. Két év után a korházat egy új épületbe költöztették, amelynek gyógyszertára is volt.
Sok lenne mindent felsorolni, hiszen a vidéken mindent a nullától kellet kezdeni. Kissé kitérünk az iparra, pontosabban az üveggyárakra. Ez annyiból is érdekes számunkra, mert sok német telepedett a gyárak létrehozása után Bukovinába. S mivel a magyarjaink között is voltak németek…Például 1787-ben Józseffalvára telepítettek 16, Hadikfalvára 28, Andrásfalvára 7 német családot, az összest csak takarmány ellátással.[2]
Bukovinában, felismerve a lehetőségeket, a németek két üveggyárat létesítettek: Krasznán[3] (1793), és Karlsbergben[4] (1797). A krasznai munkásokat eleinte Bohémiából, majd Szlovákiából telepítették. Mivel nyugaton több üveggyár leállította tevékenységét, az osztrák toborzó bizottságoknak nem volt nehéz szakképzett munkásokat találni: üvegeseket, erdőkitermelőket, faszállítókat, kőműveseket, kádárokat, asztalosokat, ácsokat, kohászokat, ígérvén ezeknek házakat és bizonyos kedvezményeket. A telepítések érdekében, II. József császár kiadta 1781. október 13-án a Toleránciai Szabadalmat (Toleranzpatent), majd 1782. szeptember 21-én a Telepítési Szabadalmat (Ansiedlungpatent). A Telepítési Szabadalom nyolc pontja ingyen szállítást biztosított Bukovinába, házat kerttel, földeket és igavonó állatokat, szükséges gazdasági felszerelést, adómentességet 10 évre és a legidősebb fiú felmentését a katonaság alól.
A németek a telepítendő családokat a vidék szükséglete után hozták be. A mesterembereknek, kereskedőknek nincs idejük a földekkel vagy állatokkal foglalkozni. Ezért volt szükség a magyarokra, akiknek híre, mint jó zöldségtermesztők és állatnevelők, meghaladta lakóhelyük határait. Nem tűnik véletlennek, hogy őket a Radóc-Szerevásár-Szucsáva háromszögbe helyezték. Hiszen tudjuk, ez a három helység volt őseinknek piaca.
Miháldi Splényi Gábor
A bukovinai körzet leírása
(Die Beschreibung des Bukowiner Districts (1775) des Generals Gabriel Splény von Mihaldy)
A dokumentum 1774. augusztus és 1775. augusztus között készült, amikor Splényi már egy éve Csernovicban tartózkodott. Első kiadását dr. Johan Polek rendezte 1893-ban Csernovicban, az eredeti kézirat után, amely a bécsi Hadilevéltárban található.
A Splényi által írt „Memóriák” gyakorlatilag három részből tevődnek össze:
1. A bukovinai körzet múltjának és jelenének leírása azzal a céllal, hogy miként lehetne a vidék politikai és gazdasági színvonalát magasabb szintekre emelni.
2. Térképészeti leírás és katonai észrevételek a körzetről.
3. A körzet földrajzi, fizikai, gazdasági, jogi, kereskedelmi, katonai és vallási leírása, ezek szintjének jövőbeli feljavítása.
A Memóriák első részét számos alkalommal felhasználta H. I. Bidermann (Bukovina az osztrák adminisztráció alatt 1775-1875, Lemberg, 1876). Ezekből vett át adatokat Szádeczky K. Alajos is, persze „alkalmazva” a kor kérelmeihez[5]. A második és harmadik rész nem volt feldogozva 1997-ig, amikor megjelent (németül-románul) az Analele Bucovinei, An IV, 2/1997 történelmi évkönyvben, Radu Grigorovici akadémikus tollából.
Terjedelmes a kézirat, megközelítőleg 250 oldal (és az utójegyzetek), fejezetekbe, bekezdésekbe tagolva, bár megragadó, de hosszadalmas lenne az összest lefordítani, közölni. Bizonyos részeket csak röviden említünk, mégis akad olyan fejezet, amelyet teljességében lefordítunk. Szükségesnek tartom, hogy ismerjük Bukovina azon állapotát, amelyet őseink találtak betelepedésükkor.
A bevezetés
Johan Polek bevezetésében tárgyalja a Splényi családfáját,[6] teljes életét és katonai tetteit, majd az előzményeket és okokat, amelyek Bukovina elfoglalásához vezettek.
Megemlíti, hogy négy gyalogos zászlóalj (Brinken, Nugent, Stain, Siskowitsch) egy ezred huszár volt eleinte a hadsereg, ezt utólag megerősítették egy másik gyalogos zászlóaljjal (a Thürheim ezredből) és egy ezred huszárral (Hadik). Mieg őrnagy vezetése alatt 1774. augusztus elsején a Nugent, Siskowitsch és Barco[7] alakulatok behatolnak az eljövendő Bukovinába. Hat hét után követ őket Splényi, aki Csernovicban állítja fel főhadiszállását. A mi szempontunkból ezzel befejeződött az olyan állítás, hogy Splényi volt az első színtiszta magyar hadsereg élén, mivel még ő maga sem állítja ezt.
Következnek a határhúzogatások, cölöpköltöztetések és rengeteg egyezség és szerződés az osztrákok és törökök között: 1774. október, november, 1775. január, február, május, szeptember, november, 1776. május, július, de még ennyi idő után is, bizonytalan a délkeleti határrész. Ezekkel végezve, Splényi célja volt a vidéket kiemelni hátramaradottságából és lehetőséget adni neki alkalmazkodásra és közeledésre a nyugati kultúrához. Sajnos, Splényi javaslatai nem kerültek a maguk összességében megvalósításra, de ezt írja róla, nagyon szépen, Zieglauer[8]: „Splényi gyújtotta meg azt a lángot, amelynek fényénél az utódok megtalálták a követni való utat.”
1. A bukovinai körzet múltjának és jelenének leírása azzal a céllal, hogy miként lehetne a vidék politikai és gazdasági színvonalát magasabb szintekre emelni.
Nos, itt Splényi elsőként a vidékkel, annak leírásával foglalkozik. Mint említi, Bukovina összetétele: 9 falu Hotin körzetből, az összes csernovici körzet, két falu kivételével, Orosz-Hosszúmező, három nagy faluval, a szucsávai körzet ¾-része, kivéve 57 falu, a Moldvai Hosszúmező, két falu kivételével. Nincs fogalmam arról, hogy akkoriban egy szárazföldi mérföld milyen hosszúság lehetett, de Splényi azt írja, hogy Bukovina észak-dél irányban 31 mérföld, szélessége váltakozik 5,7,9,12 mérföld között. Felülete 194 mérföld[9], ennek 2/5-öd része aránylag magas hegyekből áll, 2/5-öd része dombos is meg sík is, megfelelő mezőgazdaságra és legelőkre, 1/5-öd része közepes hegyekből áll, erőkkel borítva. Elemezi továbbá Bukovina stratégiai helyzetét, szomszédjait, és részletesen leírja a határt (patakok, folyóvizek, források, helységek, stb.).
A határok nincsenek Splényi tetszésére, mert vagy nehezen védhetők, vagy túl közel esnek a „Kordon”-hoz, amely nemcsak egy estleges támadás szempontjából hátrányos, hanem a nem ritka katonaszökevények kísérleteit is elősegíti. Továbbá a folyóvizekkel foglalkozik, ezek eredési helyével, folyási irányával, a halastavakkal és hozamaival, majd a klímával. Szerinte a klíma miatt a zab nem érik be, a tél hidegebb és tartósabb, mint Magyarországon vagy akár Ausztriában. Másfelől a levegője tiszta és erős, ezért nem ritka, aki megéri a 70, 80, 90, sőt a 100 éves kort is,[10] és „élénken néz ki.”
A bukovinai körzet gazdasági leírása.
A legelők minősége változik a tengerszinti magasság szerint. Termőföldje kövér, alkalmas kukoricatermesztésre, még akkor is, ha a föld nincs trágyázva. Ezen kívül még termelnek kendert, lent, és kölest, magánhasználatra rozst, árpát és zabot. Zöldségtermesztés alig van, bár a föld kitűnő a káposzta, hagyma, fokhagyma és paszulytermesztésre. Gyümölcsfákkal senki sem foglalkozik, ezért a termés, gyenge és rossz minőségű.
Lehetséges volna a szarvasmarha állomány növelése, tekintetbe véve a legelőket. A tehenek nem magasak, de nagyon jó a tejhozamuk. Vajat, túrót csak annyit termelnek, amennyi a magánhasználatukat fedezi. Az ökrök nem magasak, szarvuk rövid, de erősek és súlyosak. Csordák nincsenek, csak saját használatra nevelnek állatokat, ha pedig többlet szükséges, azt Moldvából hozzák be, közvetítők által.
Hasonló a helyzet a juhállománnyal is. Mivel legelőtöbblet van, sokszor moldvai vagy erdélyi nyájakkal találkozunk. A juhállomány jó fajta, „tatár” és megfelelő mennyiségben gyártanak túrót, ennek többletét eladják, akár a gyapjúfölösleget.[11] A lovak alacsonyak, de szívósak és szépek. Néhány magasabb is akad, de ezek a bojárok és szerzetesek tulajdonában van. A ménesek általában az örményeké, itt lengyel, moldvai és tatár lovak is találhatók.
Szervezett sertésnevelés nincs, csak magánhasználatra, bár lehetne többet növelni, eladásra. A méhészet szempontjából a vidék több mint megfelelő, ez abból is kitűnik, hogy nem igen foglalkoznak ezzel, mégis hozamuk annyira jó, hogy eladásra is telik. Megemlíti még Splényi az erdőket, a makktermést, a vadászatot, az érc- és sóbányákat, az ásványvízforrásokat.
A helységek leírása
Gyakorlatilag négy város létezik a körzetben: Szucsáva, Csernovic, Szeretvásár és Vizsnica.
Szucsáva a legfejlettebb és népesebb, valamikor itt volt a moldvai vajdák székhelye. Kereskedőváros, megtalálhatók a valamikori katolikus és protestáns templom romjai. Régi vár található itt, amely uralja a várost. Várbeli látogatásomkor, egy ablak fölött, köbe vésve, a magyar címert láthattam.
Csernovic aránylag népes város, a legjobb házak a zsidók tulajdonában van, és jóformán csak nekik is van.
Szeretvásár, mint neve is mutatja, valamikor fontos kereskedelmi központ lehetett. Jelenleg csak néhány zsidó és paraszt lakja.
Vizsnica fiatal város Bukovina nyugati határán, pár zsidó és bevándorolt lengyel lakja.
A városokban lakó zsidók és örmények folytatnak valami kisebb kereskedelmet, a több lakos zöldségtermesztő vagy napszámos. Mint a körzetben is, szinte teljesen hiányoznak a mesteremberek. Még a szükséges mesterek is nehezen találhatók, mint a csizmadiák, szabók, kovácsok vagy kerékkészítők. Pékség és mészárszék alig van, kedve szerint adogatnak és vásárolnak az emberek, mesteremberek céhéről pedig nem lehet szó. A városokban tartanak évi vagy heti vásárokat, ezek azonban nem örvendenek nagy sikernek, kivéve a szucsávai is csernovici vásárok, ahol néha megjelenik pár kereskedő Jászvásárból, Botosányból és Románvásárból.
Vásárvárosok Váma és Campulung (Hosszúmező). Itt a házak elhelyezései kisebb piactérségeket alkotnak.
A falvakról
A helységek száma, kivéve a négy várost és a két vásárvárost, a következő:
Hotin körzetben 9 falu, Csernovic körzetben 119 falu, Orosz-Hosszúmező körzetben 3 falu, Szucsáva körzetben142 falu, Moldvai-Hosszúmező körzetben 11 falu, összesen 184 falu. A falvak házai elszórtan helyezkednek el, kicsik, rosszul építettek, a ganggal összekötve inkább valami füstölőkhöz hasonlítanak, szoba alig van, és lefeküdni bennük szinte lehetetlen. A tákolmányok nincsenek bekerítve, színalj, istálló és más gazdasági épület nincs. A falvak közül kiemelkedik Sadagura, ahova az utolsó háború alatt valami Gartenberg báró elhelyezte az orosz pénzverdét, protestáns, mesterember telepeseket és néhány zsidót. Ezek nekem kijelentették, hogy házakat építenének és letelepednének végleg, ha bizonyos kiváltságokban részesülnek, ezek közül a legfontosabb a szabad vallásgyakorlás.[12] Javaslatukat szükséges volna elfogadni, mivel a helység a fontosabb kereskedelmi vonalak útjában van, Valáhia, Moldva és Lengyelország között.
Az összes helység neve és lakosainak kimutatása egyelőre nem megbízható, mivel csak a helységekből érkezett jelentésekre alapoz. Az adóbeszedők és a falu öregjei tudomására hozták, hogy jelöljék meg pontosan a falu lakosainak számát, ellenkező esetben ők fizetik meg a kincstár kárára érkezett hamis jelentéseket. Az adóbeszedőket testileg is fenyíthetik. Alkalmazták is az egyik bírón a büntetést, aki letagadott 33 családot. Ezt nyilvánosságra hozták, erre fel az összes bíró megváltoztatta eredeti jelentését, vagyis az eljárás jó hatással volt. Így valahogy közelebb jutottunk a lakosok valódi számához, de az igazit csak egy népszámlálással tudjuk elérni.
A lakosok száma alacsony a létező földhöz képest. A helységek eléggé népesek, de országos viszonylatban kevés. Valamikor a népesség nagyobb volt, ez a kipusztult falvak számából következtethető. Egyszóval sok föld van, ami felhasználható mezőgazdaságra, a földesurak és parasztok a földjeiket árendába adják idegeneknek, a lakosok inkább a szarvasmarhák után él, bár egy állat eltartására sokkal több föld szükséges, mint amennyi egy ember számára szükséges lenne, ha mezőgazdasággal foglalkozna.
A Bukovinában talált népesség jellemzése.[13]
Az embereket egy velük született humorérzék jellemzi, ám nagyon hajlanak a ravaszságra. Ebből következik, hogy bármit is tesznek, vagy elmulasztanak, tettetők és megbízhatatlanok, így moldvai tetteiben és szavaiban bízni nem lehet. Veszély esetén bátrak, megsértve kegyetlenek. Könnyelműek, de hajlanak a rendszerváltásra, szabadságszeretetük miatt. Velük született fukarságuk maga után vonja az irigységet és a hajlamot, hogy mások kárára meggazdagodjanak.
A főuraknak és egyháziaknak majdnem semmi felkészültségük nincs, ennek következtében a parasztok még inkább visszamaradottabbak. A parasztok és az egyháziak különösen hódolnak az italnak, amely spontán verekedésekhez és engedetlenségekhez vezet. A moldvai, ha bortól vagy pálinkától megrészegedik, még a katonáknak is ellenáll. A lopás előttük nem ismeretlen, minden tettükben vagy akár tétlenségükben csiszolatlanok, inkább egy barbár néphez hasonlítanak, mint egy félig civilizált nemzethez.
A moldvaiak magassága meghaladja az átlagot. Jól termettek, izmosak, gyermekkoruktól kezdve jól lovagolnak. Életvitelük nagyon egyszerű, majdnem kizárólag csak tejjel, túróval és máléval élnek. Megfelelőek lennének katonáknak, és bebizonyították bátorságukat az utolsó hadjáratban, amikor az oroszok őket önkénteseknek használták fel. De annyira gyűlölik az alárendeltséget, hogy nagyon kevés közülük lehet reguláris katona.
A lustaságot a nép a boldogság felé vezető útnak vallja. Szorgalmasságuk csak addig terjed, hogy az évi szükségletüket biztosítsák. Ha véletlenül több terem, mint amennyit elhasznál, a tartalékok felemésztésig többet nem dolgozik.
Öltözékük egyszerű, de jól véd a hideg ellen. Háziszőttesekből készül, ezt a nők szövik meg. A posztót is ők szövik, főleg hegyvidéken.
Vallás szempontjából, néhány idegen és erdélyi katolikus kivételével, az összesen nem egyesültek (ortodoxok), és bár a papok sem ismerik a vallások közti különbségeket annyira fanatikusak vallásukban, hogy másokat alig ismernek el keresztényeknek (különösen a katolikusokat), nem látják őket jobbaknak a zsidóknál vagy pogányoknál.
A feljebb leírtak után feltevődik a kérdés, hogy ez a nép szimpatizálna-e a császári-királyi kormánnyal? Véleményem szerint, ha kiemelnénk őket a gyakori adók és kötelezettségek alól, és nem zavarnánk őket vallásukban, ha ne foglalkoznánk behatóbban tulajdonaikkal és vagyonukkal, boldogak lennének az új vezetés alatt, amely az állami bevétel hasznára lehet. Vallási hovatartozásuk miatt az oroszokkal szimpatizálnak, bár sokat szenvedtek miattuk az utolsó háború alatt.
A mezőgazdaság
Ez a lusta és tudatlan nép semmiféle mezőgazdaságot nem űz. Mint említettem, a munkájuk csak a saját szükségleteiknek fedezésére vonatkozik, elfogadják, amit a természet készen ad nekik, ezt nyers állapotban használják fel. A földeket nem trágyázzák, a növekedés a természetre van bízva. Búzát, rozst, árpát és zabot alig termesztenek, a vidéken alig 100000 kiló a búza és rozstermés. Nagyjából ennyi az árpa és a zabtermés is. Az igazság az, hogy a búza és rozstermésnek eddig semmi figyelmet nem szenteltek, mivel a szomszédos országokban ezekből jó termés volt, inkább kukoricából éltek. Bár a zsidók hatalmas mennyiségű rozst használnak fel „ráki” (pálinka) készítésre, a szükséges mennyiséget Lengyelországból hozzák be. Érthetetlen, hogy ez a nép maga miért nem gondolt a mezőgazdaság fejlesztésére, hiszen a rozs és zabtermésekből kitűnő méneseket lehetett volna eltartani. A szarvasmarhák szaporodása és nevelése is a természetre van bízva. Mivel nem tartanak fajbikákat, lovakat vagy kosokat, az állományok minősége folytonosan romlik. Ez még annak is tulajdonítható, hogy nincsenek csűrök és istállók, így az állatok, főként télen, ki vannak téve az időjárás viszontagságainak és a farkasok támadásainak. Borzasztó mocsokban élnek.
A szükséges takarmányszéna nyáron–télen a mezőkön van, kitéve nedvességnek és rothadásnak. Ennek következményeként a takarmány fele kárba megy, így késő télen, tavaszkor, az állatok már rothadt takarmánnyal élnek. Kaszálni is évente csak egyszer kaszálnak.
A vaj, túró és gyapjúhozamokat nem használják fel. Kevés vajat termelnek, mivel a teheneket nem igen fejik, ha mégis, akkor a tejet rögtön elhasználják. Juhtúróból annyi termék lehetne, hogy eladásra is juthatna. De nem foglalkoznak a túró minőségének feljavításával, és a fejés előnyeivel. A juhok gazdaságos nyírása, és a gyapjú minőségének javítása ismeretlen a parasztok előtt. Faggyút sem termelnek, mert a jóltartott állatokat külföldre terelik, kevés kerül az országban feláldozásra.
Ipari tevékenység, kivitel
A gyár szó fogalmát még hallásból sem ismerik. Az erdők, vizek és természetes termékek eredeti állapotukban maradnak. Néhány szerencsétlen malom képezi az összes gépezetét, amely az országban található. Egyetlen malom sincs, amely deszkákat készítene. A deszkákat kézi erővel, a rönkökből faragják. A szappangyártás, bőrcserzés, üveggyártás erre ismeretlen. Néhány faedény, durván faragott zsindely (dránica) és deszka, fakéreg (a fák-erdők nagy kárára) minden, amellyel csak néhány paraszt kereskedik Lengyelországban és a török vidékeken.
A durva parasztposztót csak hegyvidéken és saját használatra készítik, ilyen minőségű a háziszőttes is, vagyis nem méltó figyelemre.
Kereskedelem Sziléziával, részbe Lengyelországgal és Törökországgal folyik, és ez szinte teljesen az örmények és a zsidók kezében található. Leginkább idegen termékekkel kereskednek, de felvásárolják alacsony áron a helyiek termékeit is, majd ezeket kissé módosítva, sokszor túlzott áron adják tovább. A kereskedelem főbb tárgyai a szarvasmarhák, lovak, juhok, kecskék, disznók, bőrök, szőrmék, gyapjú, vaj, túró, viasz, méz, stb. Az ökröket még Boroszlóig (Breslau) is elterelik. Ez lenne a kereskedelem fő tárgya, amely azonban kevés hasznot hoz a vidéknek, a szénák, legelők és a szaporodás felügyeletének elhanyagolása miatt. A tehenek közül sokat Erdélyben adnak el, más részét Galíciában.
A bőrök a levágott, de az elpusztult állatoktól is erednek. A gyengébb minőségű Galíciában megy, ahol csizmákat készítenek a parasztoknak belőlük, a jobb minőségűeket Máramarosszigetre és Felső-Magyarországra viszik.
A vajat leginkább a hotin-i törökök vásárolják fel, akik egészen Konstantinápolyig kereskednek vele. A kevés faggyút, amit termelnek, főként Besztercére szállítják, kisebb részét Boroszlóba. A juhokat egészen Konstantinápolyig terelik, ahol, mint köztudott, több juh, mint marhahúst fogyasztanak. A kecskéket és kosokat leginkább az örmények vásárolják fel, ha másként nem falvanként egyet-egyet. Helyben vágják őket le, a húst elárusítják, a bőröket magukkal viszik. Ezeket Kuty,[14] Tysmenica, Podhajce és Brzezany[15] helységekben dolgozzák fel, más része Sziléziába kerül. A juhbőröket Galíciába szállítják, ahol kozsókokat készítenek belőlük. A gyapjúval az örmények és zsidók kereskednek, a jobb minőségút Boroszlóba és Erdélybe, a gyengébbet Lengyelországba szállítják. A juh- és kecsketúróval, akárcsak a vajjal, a törökök kereskednek. Ló kevés akad, ezeket az örmények vásárolják fel, és főként Lengyelországban adnak túl rajtuk. Az itteni, de a nagy mennyiségben Moldvából is behozott sertéseket Boroszlóig terelik.
A mézet és viaszt a görögök és a zsidók gyűjtik be, és részben Lengyelországba szállítják. A méz egy része Konstantinápolyba is eljut, a viasz pedig Velencébe, ahol selymekre, török gyapjúra és velencei árukra cserélik el.
Nagyjából ezekkel az árukkal zajlik le a kivitel, amely azonban minden szempontból feljavításra szorul a paraszt, de az Uralkodó javára is.
A behozatal
A finoman kidolgozott szőrméket Brody-ból, Moszkvából hozzák, a durvábbakat Galíciából. A bort leginkább Foksány vidékéről hozzák be, a vidéken szőlő nem terem. Idővel lehetne Erdélyből hozni. Az élelembe való sót Galíciából hozzák, a durva sót pedig Szlanikmoldváról.[16] A vasat Törökországból, Moszkvából és Magyarországról hozzák. A kasza egy külön kereskedelmi ág, ezeket Stíriából hozzák. A fűrészeket, ollókat, késeket és más apróságokat Frankfurtból szerzik be, a kardokat, tőröket, nagyobb késeket és minden féle fegyvert pedig Törökországból. A rézből készült nagyobb kazánok és edények behozatala Delatynből történik, ezek készítésére szükséges réz Magyarországról származik. A kisebb és szebben elkészült, ónozott edényeket, mint kávés- és teáscsészék, mosdótálak, tányérok, poharak, főként a bojárok és egyháziak használatára, Törökországból hozzák. A galíciai Zuravno-ból[17] és részben Lengyelországból hozzák be a szükséges üveget. Luxusöltözékből és élelemből nagyon alacsony a behozatal, mivel a nemesek és feleségeik szerényen öltöznek, élelmezésük gondozatlan. Egy vagy két rend tiszta öltözéket évekig eltartanak a nagyobb ünnepekre. Az egyháziak s laikusak között sem uralkodik a luxus. Ezért csak a szükséges öltözékeket hozzák be Törökországból, Velencéből, de leginkább Frankfurtból és Leipzig-ből.
A behozatali cikkek a finom végáruk, selymek, gyapjúkészítmények, aranyozott és ezüstözött zsinórok, övek, selyem-és gyapjúzsebkendők, finom kenderszövetek, festett szövetek, kávé, cukor, citrom, füge, mazsola, étolaj, sózott hal, stb. Az említett árukból nagyon sokat csak átszállítanak a vidéken, Jászvásárba, Törökországba, az élelmiszert pedig Lengyelországba és Galíciába. Ezek szerint az aktív kereskedelem meghaladja a passzív kereskedelmet. Más volna a helyzet, ha a parasztok nem adnák a fölös termékeik összességét a zsidóknak, örményeknek és más idegeneknek.
Az aktív kereskedelmi fölöslegből következik, hogy a paraszt akkor is törleszteni tudta adósságát, ha az állam részéről nem létezett semmi finanszírozás. Ezek szerint több pénz jött be, mint amennyi elhagyta az országok. Megemlítendő, hogy azok a bojárok, aki itt ingatlannal rendelkeznek, főként Jászvásárban élnek és ott költik el jövedelmüket. A kolostorok is sok földdel rendelkeznek, ennek ellenére mégis rosszul élnek, mert jövedelmük javát Jászvásárba, Konstantinápolyba és Szentpétervárra küldik, a pátriárkáknak, püspököknek és különböző kolostoroknak egyes barbár országokban.
Az előző kormányzás leírása
Az előző kormányzás abból állt, hogy Moldva vajdájának, minden körzetben volt egy megbízottja, a sztaroszte vagy pohárnok. Ő felelt az adóbeszedésről és vezette le a pereket. Parancsokat a jászvásári Diván-tól kapott, és oda írta jelentéseit is. Minden körzetet kisebb kerületekre osztottak (okol), ezeket az úgynevezett „namesnic” vezette. Ő az előző alárendeltje volt, tőle kapott rendeleteket. A könnyebb pereket ő intézte el. Minden kerületekben volt két adóbeszedő, [18] és minden faluban egy bíró, 1-3 segéddel. Ők döntötték el, a parasztok jóváhagyásával az adó elosztását és gyűjtötték azt be. A kisebb, helyi konfliktusokban ők bíráskodtak.
A pohárnokoknak három írnoka (könyvelője) volt. Az első az adóbeszedőktől vette át a begyűjtött pénzösszegeket, egyet használtak levelezésre, egyet a perek feljegyzésére. A pohárnoknak, a kerület nagysága szerint, végrehajtói voltak, Például Csernovic kerületben 40 gyalogos végrehajtó tevékenykedett egy kapitány vezetése alatt, 30 lovas, egy hadnagy vezetése alatt és 10 arnóta (testőrség) egy káplár vezetése alatt. Ezeket leginkább külföldi tevékenységekre használták, mint a jelentések elvitele Jászvárosba. Mivel a testőrségen kívül senki sem részesül a vajdától fizetésben, el lehet képzelni, hogy mennyire lelkiismeretesen végezték feladatukat, és mennyire nyomták el a népet.
A funkciókat nem adták „ad dies vitae” (szó szerint élő napjaikig), hanem 2-3 évre, azoknak, akik legtöbbet ígértek és fizettek a beosztásért. Egy ilyen beosztott minden igyekezettel arra összpontosított, hogy a funkcióért befizetett összegét mihamarabb visszaszerezze, és rövid idő alatt jogosan vagy nem meggazdagodjon, mivel nem kellett a törvénytől tartania.
Az emberek és állatállomány egészsége az utolsó dolog, amivel foglalkozva van. Egyedül Jászvásárban van felcser, sebész, orvos és gyógyszertár. A terhes nők minden szülésnél az életüket kockáztatják, mivel szakavatott segítség hiányában a tudatlanság és babonaság is elősegíti halálukat. Járványok ellen semmi intézkedés nem történt, legyen itt szó emberekről vagy állatokról. Az utak sosem voltak biztonságosak, még jelen pillanatban is, amikor katonaság állomásozik itt, minden nap hallani lehet rablásokról és gyilkosságokról.
Amikor az orosz, és ami csapataink is átvonultak a vidéken az utolsó háború alatt, az utak annyira elhanyagoltak voltak, hogy lépten-nyomon elakadást okoztak, főként az erdőkön át. A mocsarak, patakok és folyók felett alig voltak hidak, ahol volt is, ha a hosszú használat után leomlott, senki sem javította azokat meg. Az egyetlen komp a Pruton keresztül csak Csernovicnél működik, a vizek állásának növekedése eseté az utas, addig vár átkelésre, míg azok szintje csökken. Az áradások ellen semmilyen intézkedést nem foganasítottak. Az útszéli fogadók általában valami nyomorult agyagkalibák, ahol pálinkán kívül semmit sem lehet találni.
A városokban, ahol jobb körülményekre lehetne számítani, ugyanaz a hanyagság tapasztalható. A tűzveszély elhárítására semmilyen intézkedés nincs, tisztaság sem, és semmi, ami egy várost megszépítene.
A nemesek (bojárok), semmi súlyt nem helyeznek lakásaik építésére. Ezek alacsonyak, kicsik, és török szokás szerint az erdőben épültek. Ilyen példa mellet a parasztok házai még nyomorultabbak voltak.
Az igazságszolgáltatás hosszadalmas volt. A parasztok, peres dolgaiban, először a helyi bíróhoz kellett folyamodjanak, majd fokozatosan feljebb. Szerencsés esetekben egész a vajdáig jutottak, aki a döntést a Diván-ra hagyta. A nemesek első ítéletre a pohárnokhoz fordultak, majd a vajdához. A „jus necis” (halálos ítélet hozatala) nem volt a pohárnokok jogában. Minden gyilkossággal gyanúsítottat Jászvásárba kellett küldeni. A nemeseket csak a Porta külön jóváhagyásával lehetett kivégezni. A gyilkosok azonban annyira szerencsések voltak, hogy java már Jászvárosig megszökött, mások pénz ellenében kiszabadultak. Ezek szerint az igazságszolgáltatást pénz ellenében meg lehetett vásárolni. Az országban nem létezik Büntetőtörvénykönyv, „codex legum.” Ügyvédek nincsenek, törvényszéki eljárás sincs. A pohárnokok kedvük vagy lefizetettségük szerint ítélkeztek. Bonyolultabb estekben a jászvásári püspökhöz fordultak tanácsért, ő volt az egyedüli, akinek volt egy törvénykezési kódexe, aminek a neve Pravila. Igen, de ez az egyházi ügyekre vonatkozott.
Az egyház helyzete és jogterülete. Az egyház felállítása a következő: egy érsek, aki Jászvásárban székel, egy püspök, aki Radócon székel, az érsek helyettese, ez Szucsáván lakik, 415 pópa 241 templomban, 86 diakónus, 466 szerzetes 31 kolostorban, 88 apáca 5 kolostorban. Putnán él egy öreg érsek, aki már semmi lelki és világi dologgal nem foglalkozik, Burduzsényben (ma Szucsáva negyede) él egy nem egyesült érsek, akinek nincs egyházterülete. Az egyháziak nem rendelkeznek felkészültséggel és tudással, tudatlanságuk az egyházi ügyekre is kiterjed. Magánéletük sem dicséretes, de túlzott képmutatásukkal, a böjtök idején, a naiv népet szoros „bilincsekben” tartják.
A jászvásári érsekség jogterületének fele a szucsávai körzetben található, a radóci püspök jogterülete meg jóval a Kordonon (határ) túl helyezkedik el, a dolgok ezen állapota a kormányzás hátrányára van. Törvénykezésben az egyháziak nincsenek alávetve a világi törvényeknek. Akár lelki, akár világi nézeteltérés esetén, a vajdához kell folyamodjanak, aki a püspöknek küldi az ügyet kivizsgálásra és döntésre. Ha a felek a püspöki ítélethozatallal elégedetlenek, akkor a vajdához folyamodnak, aki az ügyet újabb kivizsgálásra küldi át a Diván-nak, aki elnöke a püspök (puff!). Ez abban az esetben történik, ha a felperes laikus személy. Ha mindketten egyháziak, akkor a pereskedés csak köztük zajlik le. Ha a felperes klerikus, az alperes pedig laikus, akkor a panasz a pohárnok elé kerül.
Köztudott, hogy a vajda éves sarcot kell fizessen a Portának. Adózik még a nagyvezírnek is, és sokba kerül neki a trónja körül történő ármánykodások kezelése. A szükséges összegeket az államköltségvetésből vonta el, különböző okok alatt.
A bojárok, szolgáikkal, a kolostorok, ezek szolgálói és személyzete, az igazságszolgáltatásban dolgozók, a bírók és adóbeszedők fel voltak mentve az adózás alól, ezekhez tartoztak még az úgynevezett „felmentettek.[19]” Ezeket a vajda mentette fel, hálából bizonyos bojárok szolgálatainak ellenében. Azonban ezek most többet kellett robotoljanak a bojárnak, bár eleinte tehetősebbek voltak, később az összesen jobbágysorba kerültek.
Az adócsalás szépen működött. A letelepedett cigányokat a szerzetesek szolgaként jelentették be, így alig 2 forint 30 krajcárt fizettek évente. A bojárok sem maradtak el, különböző okok miatt (halászok, vadászok, kosárkötők, pásztorok) jelentették be tehetősebb parasztjaikat, így ezek csak nekik fizettek adót. Az adókötelesek a következők: kisnemesek, pópák, örmények és más kereskedők, zsidók, parasztok. A parasztok adójának meghatározása a következő keppen történt: a költségvetéshez szükséges pénzösszeget elosztották az ország területén található családok számával, és a kapott összeg képezte a család adókötelességét. Így nem tartottak számot a család tehetősségéről és tagjairól. Összeírták a faluban található családok számát, azonban harmadrészét mindig elhallgatták. Ez könnyen zajlott le, mivel a pohárnok, aki le volt fizetve, szemet hunyt a dolgok felett. Az elhallgatottak adómennyiségét a falu összes lakosára osztották ki, így az elhallgatottak sokkal kevesebbet fizettek. Az adó két részből állt: egyrészt a szarvasmarha tulajdonosok, másrészt a fejadag, függetlenül attól, hogy az utóbbiak tehetősebbek voltak vagy nem. Néha ezt a második kategóriát hat részre osztották: 3 rész a gazdagabbak, 2 rész a közepesek, 1 rész a szegények adózását képezte. Gazdagoknak számítottak azok, aki állatneveléssel és kereskedelemmel foglalkoztak, közepeseknek azok, akik megéltek abból, ami a házuk táján termett, szegények pedig azok (az özvegyek mellett), akik csak napszámból éltek. Az adót havonta, háromhavonta vagy évente gyűjtötték be. Az adóbegyűjtés nem volt akadálytalan, néha verést vagy bebörtönzést alkalmaztak. Az összeget előbb-utóbb be kellett szolgáltatni, bár a módszerek nem egyszer kivándorlásra kényszerítették az adózókat.
Itt el kell mondani, hogyan szerezte be a paraszt az adózáshoz szükséges összeget. Mikor közeledett a határidő, eladott egy állatot vagy valamit a gazdaságából, esetleg kölcsönzött a földesúrtól vagy valaki idegentől (főként örménytől) kaszálási előleget. Általában egy forintot kapott egy fálcsa [20] kaszálásáért, de köteles volt szénakazlakat is emelni. Egy normális évben a fálcsa 3 szekér szénát ad (100 adag).
A galíciai határ mellett élő parasztok a tűzifa eladásából szereztek pénzt. A fákat engedély nélkül vágták ki az itteni erdőkből, és Galíciába szállították eladásra. Az adózás összege: kisnemesek 12 forint, 3 forint 30 krajcár, örmény és más kereskedők 14 forint, zsidók10 forint. A pópákat kivéve, bár ők adóztak a legkevesebbet, a többi kategória még részesült bizonyos adózásban (titulus tributi).
A vajdának más jövedelmei is voltak, azon kívül, amit magánhasználatra kapott az államköltségvetésből, és amit a Portának kellett beszolgáltasson. Mindenki, akár bojár vagy egyházi lett volna is személye, köteles volt minden juh után 5 krajcárt fizetni. A disznó és a méhkas 6 krajcár volt a nemeseknek és kolostoroknak, a parasztoknak azonban 12 krajcár. A bojárok és kolostorok akkor sem fizettek többet, ha a sertések vagy kasok száma meghaladta az 1000 darabot. Ellenben a pópáknak, ha több mint 30 volt, a kisnemeseknek pedig több mint 50, akkor 12 krajcárt fizettek fejenként, mint a parasztok.
Az állatok legelőit és telelőhelyeiket is magadózták. Nyáron, minden szarvasmarha után fizetni kellett 20 krajcárt. Télen minden állat után (szarvasmarha vagy ló), adózni kellett 49 ½ krajcárt. Nehéz volt mindig az állatok pontos számát megállapítani, rengeteg adócsalás, elnyomatás történt az adó miatt. A vajda, a bonyodalmak elkerülése végett eladta az adóját. Kapott egy bizonyos összeget, majd a vásárló dolga volt az adót begyűjteni.
Bizony még adózták a pálinkafőzést, az italokat, az állatok levágását és volt a vám, amely Bukovina estében átlagban 10-12.000 forint volt évente. Továbbá adóztak a főpohárnoknak és a pohárnoknak, a cotmani-i kapitánynak, a botosani-i pohárnoknak, a sátorverő tábornoknak, a jászvásári Sf. Spiridon kolostornak az üzletek és kereskedők, a moldvai kancellárnak, a kocsmák után. A jászvásári püspökség, mivel megtűrte a zsidókat Szucsáván, évente 170 forintban részesült.
Földhivatal nincs, a földek a földesúr vagy kolostor tulajdonai. Ők adnak a parasztnak annyi földet, amennyi megélhetéséhez, állatneveléséhez, mezőgazdaságához szükséges. Általában kijelölnek egy darab földet, majd a parasztokra bízzák annak felosztását. Ennek következtében nagy összevisszaság van a szántókban és legelőkben, illetve kaszálókban.
Az egyháziaknak és kolostoroknak annyi ingó és ingatlan vagyonuk van, hogy nemcsak bőségesen megélnének belőle, de megtakarítani is tudnának. A püspöknek saját jövedelme, van, ezen kívül minden pópa köteles neki fizetni évente 4 forintot. Azonban még gyűjtenek, úgymond a templom szükségletére, és mindez a parasztok terhére van. Az egyháziak és a nemesek jövedelme főleg az állatnevelésből, méhészetből áll, de megemlítendők a zsidóknak árendázott földek, kocsmák, malmok, és a pénzért átadott tizedek.
Melléklet.
Vélemények azon kényelmetlen helyzetről, amelynek ki voltak téve az ide szállásolt katonák, az ország intézményeinek hiányossága miatt.
A katonák elszállásolásának körülményei.
A körzetben álló rossz házakról és ezek mocskosságáról már írtunk. Mivel jelentős egységekkel kellett bevonuljunk a vidékre, amely sosem volt katonai megszállás alatt csak az orosz háború idején, a városok hiánya miatt számos nyomorult faluban voltunk kénytelen magunkat elszállásolni, és könnyen elképzelhető, hogy milyen feltételeket találtak is a csapatok.[21]
A vezérkar tisztjei és a feletteseik nagyon rossz körülmények között voltak elszállásolva, kényelmetlenül, néhány helységben, egy szobában a gazdával. A hadsereg helyzete is ilyen, vagy ennél rosszabb.
A helyzet miatt a Kordonra kellett a katonákat elhelyezni, ahol két vagy több katona került egy agyonfüstölt kalibába, amely az itteni szokás szerint épült. A gazda, felesége, gyermekei, a szolgák, a borjúk és malacok egy szobában voltak a katonákkal. El lehet képzelni, hogy mennyire megviselte ez a felszerelést és fegyverzetet, a katonákat is, mivel folytonosan füstös, piszkos helységben voltak, ahol lehetetlen volt a felszerelést megfelelő állapotban tartani. A nyár hősége, és az élősködők jelenléte csak fokozta a kellemetlenségeket. A katonák, hogy valamennyire védekezzenek a melegtől, a bűztől és az élősködőktől, inkább a szabad ég alatt helyezkedtek el, mivel gazdasági épületek, csűrök vagy istállók nem léteztek. Mivel a vidéken a nappali hőségeket a hűvös éjjelek követik, a szabad ég alatt aludni is annyira káros az emberek egészségére nézve, mint a nedves és fullasztó kalibákban aludni. Ezek következtében a betegek száma megnövekedett. A mellékhelységek hiánya miatt, a század- és ezredparancsnokok a tartalékokat nem tárolhatják raktárakban, hanem valami hevenyészett tetőzetek alatt.
Amilyen rossz a katonák elszállásolása, ugyan olyan a lovaké is. Az istállók hiánya, és a lovasság késő érkezése miatt, kénytelen voltunk valami istállókat összetákolni. A sietség és a fagy beállta miatt ezek nem annyira tartós és kemény építkezések, hogy az idő viszontagságainak ellenálljanak, hogy védjék eléggé a lovakat a hidegtől, amely errefelé kegyetlen és hosszú. Lehetetlen volt nekik szalmát teríteni a földre, mivel errefelé a mezőgazdaság ismeretlen, a katonák is meg kellett elégedjenek ágyazni valami rossz minőségű szénával, szalma helyett. A tisztek és a csapatok ellátása élelemmel is rossz, mivel itt más élelem nincs a marha-, juh- és disznóhúson kívül. De marhahús is alig kapható, mert a városokban és falvakban nincs mészárszék.
Zöldség és gyümölcs nincs. Megpróbálnánk behozni Galíciából, de ott is alig kapható, mivel arrafelé is katonák vannak elszállásolva. Ha hozni tudnánk sem lehetne elegendő mennyiségben, és költséges is volna, a szállítás miatt. Borjú- és tyúkhús, vaj, tojás, búzaliszt csak a korházaknak, a tiszteknek és családjaiknak jut. Ám ezeket is nehéz beszerezni. A lakosok a borjúkat nem adják el, ha igen akkor nagy áron, mivel nem tudják a tehenet borjú nélkül fejni, és abban reménykednek, hogy nagyobb hasznuk lesz, ha a borjú megnő. Ami a tyúkokat és a tojást illeti, úgy néz ki, hogy van remény a helyzet javulására, mivel a hiány az utolsó háborúnak tudható be (1768-1774).
Ellátási nehézségek.
El lehet képzelni, hogy milyen nehéz volt a csapatok ellátása, ha figyelembe vesszük, hogy 2 lovasezred és 5 gyalogoszászlóalj télire egy vékony földsávra kényszerült, amelyet szinte teljesen elpusztított a háború, ahol mezőgazdaság, gazdálkodás, közellátás és rend nincs, ahol még az oroszok jelen vannak, és zsarolással igyekeznek pénzt és 2700 szekeret kicsikarni, hogy Románvásárba vonuljanak. Az oroszok mindent lekaszáltak, és a szénát elvitték, így széna nélkül vagyunk a széna hazájában. Szénát igyekeztünk eleinte szerződéssel felvásárolni a parasztoktól, de senki sem volt hajlandó eladni. Így a széna harmadát lefoglaltam, ebből a paraszt nem használhat és nem adhat el, hanem a szolgálati lovak számára kell megtartsa. Ebből a célból tiszteket küldtem ki, akik a szánamennyiséget feljegyezték, harmadát félretetették, Később, mikor szükség lesz rá elhozzák, és a parasztot készpénzzel kifizetik. Elrendeltem a parasztoknak, anélkül, hogy saját munkájukat ezzel befolyásolnám, kaszáljanak annyi füvet, amennyi két lovasezrednek elégséges, olyan kaszálókról, amelyeket már az oroszok is felhasználtak.
A zabot és lisztet Galíciából kell hozni. Minden igyekezetünk ellenére akadozott a szállítás, a katonák 2-3 vagy több napot maradtak kenyér nélkül, a lovak is zab nélkül. Úgy néz ki, a hiány tartós lesz, mivel a parasztok csak annyit ültettek, mint a tavaly és a beszerzés is nehézkesnek ígérkezik.
Kemencék, vagy más kenyérsütő berendezések nincsenek. Sebtében és télen épített kemencék nem bizonyultak tartósnak.
[1] Ihor V. Jaloba-Tadei S. Iateniuc: Közlekedési útvonalak Bukovinában (A 18-század végén, a 19 század elején). Analele Bucovinei, An IV. 3/1997, pag. 739-743.
[2] Ansierdenplatze für deutsche Kolonisten 1787. Az első bukovinai német telepek Prelipcea és Sadagura volt, 1770-1774 között, vagyis az osztrák elfoglalás előtt (Florin Pintescu, Bucovina, zona de convergenta etnica si spirituala. -rocsir.goldenideashome.com/archiv/2000_1/1FlorinPintescu, pag. 12).
[3] A 18. századik Crasna egységes falu volt. A 18. század közepén fele a putnai kolostor tulajdona, fele Alexandru Ilschi földtulajdonosé volt.
[4] Gura Putnei
[5] Itt derítette ki Szádeczky, rossz fordítása során, hogy Andrásfalvát Hadik Andrásról nevezték el.
[6] Eredeti neve Neussel volt.
[7] Barco báró 1772-ben önkéntes volt az orosz főhadiszálláson. Ő érte el Rumjancevnél, hogy az osztrákok bevonulhassanak Moldvába és a határokat kijelöljék. Amikor az oroszok készültek Moldvát elhagyni, Barco is távozott Jászvásárból (1774. december 10-én). Csernovicba ment, hogy az orosz kivonuláskor esteleges konfliktusokat elsimítsa. Meglátogatja Rumjancevet 1775. januárban Mohilevben, majd 25-én letelepedik Lembergben.
[8] Splényi befejezetlen tervei
[9] A határ véglegesítése után 181,6 mérföld=10456 km2
[10] Akkoriban az átlagéletkor alig haladta meg a 40 évet.
[11] Talán a merinói juhfajta, az származik Nyugat-Ázsiából.
[12] Vajon ezt kérhették a raráncsai reformátusok is, akik utólag Andrásfalvára telepedtek?
[13] Dimitrie Cantemir, Moldova vajdája is leírja: „..vallásukon és vendégszeretetükön kívül semmi dicsérni való nincs a moldvaiak szokásaiban.” Descrierea Moldovei, Frankfurt si Leipzig, 1771, pag. 282.
[14] A mostani Szlovákiában
[15] Tysmenica, Podhajce és Brzezany, az egykori Galícia területén
[16] Slanic Moldova, Radócig vagy 250 kilométer
[17] Zhurawno, Galícia. Radócig kb. 270 kilométer
[18] Zlotas, perceptor
[19] Scutelnici
[20] 1 fálcsa = 1,41 hektár
[21] 1774. december 14, a csapatok elhelyezése (Werenka):
Csernovic: a Nugent zászlólaj a vezérkarral, egy raj Barco huszár
Sadagura: Brinken század a vezérkarával, egy huszárezred (Hadik) a vezérkarával
Szeretvásár: 1 tiszt és 30 Siskowitsch katona, egy raj Barco huszár
Szucsáva: 3 Siskowitsch század, egy ezred Barco huszár