Megyerendezés 1873-1876

   Magyar Polgár, 1873. október 2.
Az erdélyi részek új municipális felosztása elkészült. Lesz nyolc megye, átlag 150 mértföld 250.000 lakossal; egyesíttetnek Közép-Szolnok-Dobokával, Naszód Kővárral Besztercével, Kolos Tordával, Aranyosszék a két Fehérmegye részeivel, a Székelyföld felső részei, azután alsó részei, Szeben-szék vidéke, végül Hunyad Zaránddal Szászvárossal.

   Magyar Polgár, 1873. október 3. Fővárosi levelek. CCCXLV. Pest, sept. 30. 1873.
  Kedves barátom!
Az ígért világkiállítási szemle folytatást újból későbbre kell halasztanom, miután oly nagy jelentőségű és titeket oly közelről érdeklő ügy merült föl, mely minden egyebet háttérbe tol.
  A mai „Pester Lloyd,“ a kormánynak úgy látszik főközlönye (talán mert német?) első közli a királyhágón túli megyék és hatóságok új kikerekítését, mely körülbelül a következő lenne: Doboka és Belső-Szolnok egy megyét képeznének, Szamos-Újvár, vagy Dééssel, mint megyei székhellyel, Naszód vidéke, Kővár és Beszterce vidékek egyesítve tennének egy második vármegyét, Beszterce főhellyel.
  A harmadik megye a mai Kolozsvár és Torda megyékből kerülne ki, Kolozsvár, mint központi hellyel. Aranyosszék, Alsófehér, Toroczkó s a bányavárosokkal egy megyét fognának tenni Nagy Enyeddel, mint központtal.
  A Székelyföld két részre oszlanék: felsőre, mely Udvarhely s alsóra, mely Brassó vidékével egyesítve, Brassót tekintené székhelyéül. Ehhez jönne Fogaras keleti része.
  Szeben egy oly megyének lenne székhelye, mely Brassón és Szászváros-széken kívül, hozzá foglalná Fogaras-vidéke nyugati részét is. A nyolcadik megye Hunyad lenne Zaránddal és Szászváros-székkel egyesítve, melynek székhelye Déva lenne.
  Felső-fehérmegye inclavátum darabjai természetesen beolvadnának: de sajátszerűnek tartjuk, hogy vagy a minisztérium, vagy a „Pester Lloyd“ oly nagyszerű geographiai ismeretet tanúsítanak, hogy az egész Küküllő-vármegyét és Segesvár-széket kihagyják Erdély kerületéből. Ez mindenesetre jó tájékozottságra mutat, reméljük csak a Pesten Lloyd-nál.
  Ha a felosztás, melynek egyébiránt hite¬lességét már a két megye teljes feledségbe ejtése is meglehetősen kétségessé teszi — valósul; akkor igen kevés gratulatiot várhat a kormány ezen fölosztás alkalmából. Mert, hogy csak úgy hirtelenében a nagyobb botrányokat említsük föl, nem absurdum-e Erdély két leghosszabb vármegyéjét, Kolozsvárt és Tordát mostani formájában egyesíteni; holott ez egyesített két megye hossza jóval meghaladja gyenge közlekedési vonalak mellett a 30—40 geographia mértföldet. Hogy lesz ebben aztán jó administratio?
  Nem jobb lett volna-e a két megyét keresztbe metszeni át, s keleti részéhez inkább Maros-székből adni valamit. Hozzá tehetjük, hogy e jeles felosztó uraknak úgy látszik nagy foguk van a derék Tordára, Erdély egyik legfiatalabb, de hajh, baloldali városára!
  Az is eredeti, ha a nagy Alsó-Fehért, Erdély egykori első zászlós megyéjét, a kis Aranyos-székről fogják elnevezni. Ez már a tisztelt urak magyar kegyeletére fogna mutatni.
  Általában véve is, e megyék szerfölött nagyra vannak szabva, mi elhisszük: talán nyújthatna némi financiális előnyt, de a jó adminisztratio lehetőségét, még vasutakkal keresztül vágva is, végleg eltemetné.
   De hiába, így ugrándozik a mi kormányunk egyik végletből a másikba. Egykor 100 vármegyét akart teremteni, s főispánt adott még a városnak is, — most meg 50 vármegyét akar, — reméljük városi főispánok nélküli.
  P. Szathmáry Károly

   Magyar Polgár, 1873. december 25. A törvényhatóságok területi szabályozása és új beosztásáról.
  A belügyminiszter három törvényjavaslatot teljesített a képviselőház elé, melyeknek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítunk, hogy sem ne sietnénk azok lényeges tartalmát röviden ismertetni addig is, míg azoknak és indokolásaiknak teljes szövegét közölhetjük.
  Az első törvényjavaslat a törvényhatóságok területének szabályozása és új beosztásáról szól és öt fejezetből áll.
Az első fejezetben több törvényhatóság egyesítése és új átalakítása foglaltatik. Erdély, törvényjavaslat szerint így leend fölosztva:
1) Hunyad és Zaránd egyesíttetnek. Székhely Déva.
2) Kővárvidék, Belső-Szolnok és Doboka egyesíttetnek. Székhely Deés.
3) Besztercze, Naszód vidékek egyesíttetnek, Belső-Szolnok, Doboka és Torda keleti részeinek hozzácsatolásával, Torda név alatt Szász-Régen székhellyel.
4) Kolozs és Torda nyugati részei és Aranyosszék egy törvényhatóságot képeznek. Székhely Kolozsvár.
5) Alsó-Fehér megye és Küküllőnek nyugati nagyobb része egyesíttetik; az elnevezés Küküllő vármegye, a székhely N. Enyed
6) Maros, Csík és Udvarhelyszékek, valamint Küküllő megyének keletre eső kisebb része Maros vármegye név alatt Udvarhely székhellyel egy törvényhatóságot, képeznek.
7) Felső-Fehér megye, mint különálló törvényhatóság megszüntettetik és részei azon újjáalakított vármegyékbe kebeleztetnek, amelyek kerületén feküsznek.
8) Szászváros, Szászsebes, Szerdahely, Nagyszeben, Medgyes, Segesvár, Nagy-Sink Újegyház székek, továbbá Felső-Fehér megyének e székek közt fekvő részei és Fogaras vidéknek nyugati kisebb része Szeben vármegye név alatt egy törvényhatósággá alakíttatnak. Székhely Nagyszeben.
9) Kőhalom és Háromszékek, Brassóvidék és Fogarasnak keleti nagyobb része, valamint Felső-Fehér megyének közbeeső szigetei Brassó-vármegye név alatt Brassó város székhellyel egyesíttetnek.
  A II. fejezet a városi főispánok megszüntetése, továbbá a kisebb városi törvényhatóságoknak az illető vármegyékbe való bekebelezése iránti intézkedéseket foglalja magában.
  A III. fejezet a törvényhatóságok közötti határigazításokról szól és ötvenhárom ily esetről intézkedik.
  A IV. fejezet azon elveket tartalmazza, melyek az egyesített, vagy újjáalakított törvényhatóságok közös vagyonának kezelése és elszámolásánál lesznek alkalmazandók, kimondatván, hogy ha e tekintetben vitás kérdésük merülnek fel, azoknak elintézése közigazgatási úton fog megkísértetni, ha ez nem sikerül, a kérdés az illetékes bíróság eldöntése alá bocsáttatik.
  Az V. fejezet az átmeneti intézkedésekről szól és az egyesített, vagy újjáalakított törvényhatóságok bizottságának megalakulásáról és tisztikarának megválasztásáról intézkedik.
  A második törvényjavaslat a közigazgatási járások számát és székhelyét határozza meg, miden egyes új vármegye részére. A járási székhelyek száma 370-ben állapíttatott meg, kimondatván egyúttal hogy a járási szolgabíró, a járás székhelyén állandóan lakni tartozik.
A harmadik törvényjavaslatban a községek rendezéséről szóló 1871-ik évi XVIII. t. c-nek a közsédi illetőségre, a községi háztartásra és a szegényügyre vonatkozó rendelkezései, kiterjesztetnek a szab. kir és törvényhatósági joggal felruházott városok, mint községekre.

   Magyar Polgár, 1873. december 30. Törvényjavaslat a közigazgatási járások száma és székhelyeknek meghatározásáról. 
1.§. A közigazgatási járások száma 370-ben állapíttatik meg a következő §§-ban meghatározott székhelyekkel:
10. §, Brassó vármegyében 9 járás: Kőhalom, Baróth, Kézdi-Vásárhely, Kovászna, Sepsi-Szt.-György, Hidvég, Brassó és Törcsvár székhelyekkel.
17. §. Hunyadvármegyében 8 járás: Nagy-Halmágy, Kőrös-Bánya, Maros-Ilye, Déva, Algyógy, Vajda-Hátszeg, Hunyad és Petrozsény székhelyekkel.
19. §. Kolozsvármegyében 9 járás: Bánffy-Hunyad, Gyalu, Kolozsvár, Kolos, Mócs, Torda, Alsó-Jára, Maros-Ludas és Felvincz székhelyekkel.
23. §. Kraszna vármegyében 6 járás: Tasnád, Szilágy-Cseh, Szilágy-Somlyó, Zsibó, Zilah és Hidalmás székhelyekkel.
24. §. Küküllő vármegyében 8 járás: Nagy Enyed, Dicső-Szent-Márton, Abrudbánya, Tövis, Erzsébetváros, Balázsfalva, Zalathna és Gyula székhelyekkel.
27. §. Maros vármegyében 9 járás: Székely-Keresztúr, Székely-Udvarhely, Gyergyó-szent-Miklós, Parajd, Nyárád-Szereda, Maros-Vásárhely, Balavására, Csík-Szereda és Csík-Szt Márton székhelyekkel.
30. §. Szeben vármegyében 9 járás: Segesvár, Medgyes, Szász Sebes, Szászváros, Vízakna, Nagy Szeben, Szelislye, Újegyház és Nagy-Sink székhelyekkel.
41. §. Szolnok-Doboka vármegyében 7 járás: Nagy-Somkut, Magyar-Lápos, Bethlen, Deés, Szamosújvár, Pánczél-Cseh és Szék székhelyekkel.
44. §. Torda vármegyében 6 járás: Ó-Radna, Naszód, Besztercze, Teke, Szász-Régen és Vajda-Szt.-Iván székhelyekkel.
63. §. Az egyes községeket a meghatározott közigazgatási járásokba, azok száma és székhelye szerint az illető vármegyék osztják be. Ezen beosztás jóváhagyás végett a belügyminiszternek terjesztendő fel.
54. §. A szolgabíró a járás székhelyén lakni köteles.
55. §. Ezen törvény végrehajtásával a belügyminiszter bizatik meg.

   Magyar Polgár, 1874. január 6. KOLOZSVÁR, JANUÁRIUS 5
   A területi felosztáshoz.
  A belügyminiszter tervezete a megyék felosztása iránt már mindenki előtt ismeretes. A sajtó nyilatkozott reá s meg lett vitatva minden oldalról. Egy körülmény; azonban úgy látszik kikerülte az érdekeltek figyelmét s arra nem reflectáltak.
A javaslat három román megyét töröl ki a létezők sorából. Zarándmegye Déva székhellyel Hunyadhoz csatoltatik; Naszódvidéke, Beszterce, Torda és Kolozs megye egy részével képezendi Tordamegyét; Fogaras vidék egy része Brassóhoz, a másik pedig Szebenhez csatoltatik Szeben és Brassó székhellyel.
  Komolyan megfontolva a javaslat ezen részét, azon eredményre jutunk, hogy a kormány a románokkal szemben már csak a méltányossági szempontoknak sem felelt meg.
  Ez nem felel meg a méltányossági szempontoknak, mert három majdnem tisztán románok által lakott megyékben a románok befolyását a közügyekre megtöri, e megyéket olyanokhoz csatolván, melyekben ezen befolyás más nemzetiségűek által teljesen meg van semmisítve.
Ugyancsak tapasztalhatjuk, hogy a románok sem szellemileg sem anyagilag nem állnak ott, ahol ezen országrész más nemzetiségei állanak, s addig, míg a kevesebb számú szász vagy magyar ajkúakból fognak kitelni a virilisták, s befolyás folytára választott törvényhatósági képviselők, addig a kevesebbek döntőleg fognak hatni a közügyekre, addig a nagyobb számot tevő románság befolyása tökéletesen nullifikálva lesz.
  E sorokból azonban ne következtesse senki, hogy én román vármegyéket kívánnék Magyarország területén alakítani; se azt ne következtesse, mintha én a közügyeket román nemzetiségi szempontokból óhajtanám elintéztetni, mert én igen óhajtanám érni azt, miszerint nem mint román, szász, avagy szerb, hanem hogy mint magyar állampolgár működjék mindenki a haza felvirágzásán.
  Ezen többi szempontból indulva ki, természetesen megszűnnék fennebbi aggodalmam s a három romok által lakott megye feldaraboltatása kifogása alá nem eshetnék, ha e felosztás más közös érdeknek, a közigazgatás és célszerűség követelményeinek megfelel. De még nem jutottunk odáig.
  A nemzetiségi izgalom még lázban tartja hazánkban a kedélyeket, még kancsalit a nemzetiségi félténység, még vannak sokan, akik az ilynemű intézkedésekből tőkét csinálnak a magyarállam ellen saját céljaik kivitelére: ezen szempontot tekintetben kell venni múlhatatlanul mindenkor, ha azt akarja a kormány, hogy hazánk egyes részeibe fekélyeket ne plántáljon be, melyek az egészet fenyegethetik.
  Igaz az, hogy van elég hatalom, útját vágni az ilynemű törekvéseknek; van hatalom kimetszeni a sebet, meggátolni az alkotmányellenes cselekvényeket, s sarokba szorítani azokat, akik ilyeneket rendezni képesek. Van hatalom is, van erő is, — de jobb volna, ha e hatalom és eszköz igénybe soha se vétetnék; jobb volna kikerülni azt, hogy az ily eszközök alkalmazásba vétessenek. Mert, ha igénybe vétetnek, ki van egyúttal mutatva az is, miszerint hazánk területén elégedetlen kedélyek háborognak, akiket el lehet nyom¬ni, de megfojtani soha.
  Ha a nemzetiségekkel szemben bizalmasan dolgozik a kormány és féltékenységre okot nem ad; ott talán, ahol egyet-mást, ami a törvénnyel nem ellenkezik s a mit a nemzetiségek igen kedvesen fogadnának el, enged, bizonyára megszünteti a nemzetiségi féltékenységet s ezt később bizonyára fel nem költi többé az, ha talán a kormány egyes intézkedése épen a nemzetiségek ellen szólna. Lehet szépszerével is kivinni valamit, lehet erőszakolva is, az első biztosabb s az eredmény tartósabb.
  A kormány e munkája erőltetett, a nemzetiségeknél bizalmat nem szül, e bizalomra pedig nagy szüksége volna a magyar állam jelenje és jövőjének; mutatja ezt a múlt.
  A három megye eltörlése fegyvert nyújt azok kezébe, akik oly buzgón dolgoznak alkotmányunk s a magyar elem ellen, a közbéke és barátság rovására. Mindenesetre hatalmas fegyver lesz és sikerrel fogják forgatni. A román sajtó már is felindult, kígyót-békát kiáltva a magyar alkotmányosságra; igaz, hogy mindazt félvállról vehetjük, de azért mégis mindenki jobb szerette volna, ha e jajkiáltás elmarad, mert eredménye mégis van. Az is igaz, hogy elmúlik, de nem fog elmúlni az, aki engesztelhetetlen gyűlölet a magyar alkotmányosság ellen, mely gyűlöletet oly híven táplálnak sokan. Mért nyújtsunk fegyvert az ellenség kezébe?
   A kormány bizonyára a múltra támaszkodott, midőn e megyéket eltörölte. Zaránd- és Fogarasban nyugtalanító dolgok fordultak elő. Ez nem lehet indok, mert bosszú-politikát nem folytathatunk.
  Ha vétett Zaránd és Fogaras a törvények ellen, rendre lett utasítva s később ők maguk belátták azt, hogy törvény ellen dolgoztak s belenyugodtak.   Ha vétettek volna, mint új megyék, a kormány igénybe vette volna hatalmát s hasonlót cselekedett volna. Ez a dolog sorja s az új megyék, román polgárak befolyása alatt, megsokallták volna a törvényt tisztelni, az alkotmányosságát szeretni s lettek volna, román polgárok befolyása alatt, erős támaszai a magyar államnak.
  De így nincs reményem hozzá, hogy valaha e felosztás által követett csorbát, elfelejteni képesek legyenek; ezt szeretném ugyan, de nincs reményem hozzá.
  Moldován Gergely

   Magyar Polgár, 1874. március 13. (kivonat)
  Magyarország királyhágón-inneni vagy erdélyi kerületének 12 törvényhatóságrai felosztása iránti tervezete.
  I. Jeleni törvényhatóságának megnevezése. Hunyad megye.
Hunyad megye Déva központtal. Zarándmegyéből: Brádi járás. Boitzai járás. Szászváros-Szék. Szászváros-szék s városát hozzácsatolva. Mező vagy kiváltságot város 6. Község, puszta vagy telep 369. 120 négyzetmérföld. Lélekszám 237.029.

   Magyar Polgár, 1874. május 9. (kivonat)
  Az albizottság nem tartja célszerűnek Zaránd megyét Hunyad megyével egyesíteni, mert félni lehet attól, hogy azon elemek, melyek Zarándot kiválólag alkotják, Hunyadban, ha ehhez csatoltatnak, a nemzetiségi egyensúlyt nagy mérvben megzavarnák.
  Ellenben a közigazgatás érdekében levőnek tartja azt, hogy Szászvárosszék Hunyad megyébe bekebleztessék, mint amelyhez úgyis forgalmi, kereskedelmi érdekeinél és területi fekvésénél fogva tartozik, s mint amelynek természetes kiegészítő részét képezi.
  Igaz ugyan, hogy Szászvárosszék ma még a Királyföldhöz tartozik, s ennélfogva az albizottság azon kimondott elve alá vonható, hogy az idegen elemek egyesítése lehetőleg kerülendő, de mint már említettük, Szászvárosszéknek természetes fekvése, mindennapi összeköttetése Hunyad megyével oly annyira kizár minden más combinatiót, hogy az albizottság a jobb közigazgatás lehetővé tételén vélt volna csorbát ejteni, ha ezen vidék Hunyad megyéhez való csatolásának szükségességét ki nem mondja.
  Az albizottság óhajtja ugyan, hogy idegen elemeknek egymással való egyesítése a lehetőségig kerültessék, de Szászvárosszéket épen olyannak tekinti, hol már ezen lehetőség határai megszűnnek, mert Szászvárosszék mint önálló törvényhatóság külön, kicsinységénél, lakosságának csekély számánál fogva fenn nem tartható, s még csakis Szebenhez, illetőleg a Királyföldhöz lehetne azt csatolni, de ez Szászvárosszék lakosságának nagy¬ mérvű megterheltetésével járna, amennyiben oly központhoz erőszakoltatnék, mely tőle távol van, hozzá alig vonná valamely érdek, szóval ez utóbbi combinatio a geográfiái és közigazgatási célszerűségnek minden feltételeit nélkülözi.
  A fentebbieken kívül, Szászvárosszéknek Hunyad megyével való egyesítése mellett szól még az, hogy ezen egyesülést a nevezett szék lakosságának legnagyobb része élénken óhajtja, s hogy a nevezett két törvényhatóságban nincsenek a birtok és magánjogi viszonyok tekintetében oly eltérések, melyek különös figyelembevételt igényelnének. Tény az is, hogy a nevezett terület egy időben, évtizedeken át a legszorosabb egyesítés mellett s ugyanazon közigazgatási kerethez tartozott, s a két municípiumnak természetes viszonyain alapuló, mindennapi érintkezésből kifejlődő számtalan érdekközösség, a súrlódásokat meggátolta s a közigazgatást lehetővé tette.
  Nem hagyhatta figyelmen kívül az albizottság azt sem, hogy Szászvárosszéknek bekebelezése által Hunyadmegye tekintélyes értelmi erőt és polgári elemet nyer, mely a két municípium egymással azonos érdekeinél fogva csak javára válnék az önkormányzatnak.
  Az albizottság tehát nem javasolhatja Zaránd megyének Hunyad megyével való egyesítését, ellenben a közigazgatás érdekében levőnek tartja, hogy Szászvárosszék Hunyad megyébe kebeleztessék. Az albizottság fentebbi javaslata értelmében ezen municípium, melynek neve Hunyad megye, székhelye Déva, körülbelül 120 □ mfld nagyságú lenne, 216, 000 lélekből állana és 470.000 frt állami egyenes adót fizetne.

   Magyar Polgár, 1874. június 13.
  Szászvárosszék és város törvényhatóságának két küldöttje: Lészai László és Tinku tanárok tisztelgett jún. a 10-én belügyminiszternél, arra kérvén a minisztert, hogy Szászvárosszék ne csatoltassék N.-Szebenhez, hanem inkább Hunyadhoz és a székhely ezen esetben Szászvárosra tétessék át, mint amely város Déva ellenében a kellő hivatali helyiségekkel s tisztviselői lakásokkal rendelkezik.

  Magyar Polgár, 1875. január 1. Ügyvédi kamarák.
A hivatalos lap közli az igazságügyér rendeletét az ügyvédi kamarák száma, székhelyeik s kerületeik megállapításáról. Összesen 27 ügyvédi kamara szerveztetik: Arad, Balassa-Gyarmat, Beszterczebánya, Brassó, Budapest, Debreczen, Eger, Eperjes, Győr, Gyulafejérvár, Kassa, Kecskemét, Kolozsvár, Máramaros-Sziget, Maros-Vásárhely, Miskolcz, Nagy-Várad, Nagy-Szeben, Pécs, Pozsony, Soprony, Szabadka, Szathmár-Németi, Szeged, Székes-Fehérvár, Temesvár és Zala-Egerszeg városokban.
Az erdély-részi ügyvédi kamarák székhelyei és kerületei így állapíttattak meg:
1. Brassó: Brassó, Fogaras, Kezdi-Vásárhely és Sepsi-Szt.-György.
2. Gyulafejérvár: Abrudbánya, Déva, Gyulafejérvár, Hátszeg és Nagy-Enyed.
3. Kolozsvár: Deés, Kolozsvár, Szamosújvár és Torda.
4. Maros-Vásárhely: Besztercze, Csíkszereda, Gyergyó-Szent-Miklós, Maros-Vásárhely, Naszód és Székely-Udvarhely.
5. Nagy-Szeben: Medgyes, Nagy-Szeben és Segesvár

   Magyar Polgár, 1875. MÁJUS 21. Levelezés.Déva május 18. 1875
  Hunyadmegye főispánja Pogány György ma tartotta bevonulását a megye székhelyére. Azon őszinte tisztelet és ragaszkodás, melyet Hunyad-megye közönsége a fogadtatás alkalmával főispánja iránt kifejezett, több volt a kötelesség parancsolta tiszteletnél.
  A szó szoros értelmében ünnepe volt a mai nap Hunyadmegyének; hogy miért? Tartózkodunk részletezésekbe bocsátkozni, elégnek tartjuk, ha annyit mondunk, hogy az öröm általános volt, már főispánunk kineveztetése alkalmával, a mai ünnepélyességek sorozata pedig csak az általános öröm természetes kifolyásának tekinthető.
  Csak hálával tartozunk a kormánynak, hogy Hunyadmegye közigazgatási ügyeit ily erélyes kezekbe tette le; s hálával tartozunk másfelől főispánunknak is, ki nem habozott azt elfogadni. Szükségünk is volt már munkabíró tetterős kezekre.
A tisztelgések és ünnepélyességek sorozata már a piskii indóháznál elkezdődjek, amennyiben a megye intelligentiája, élén az alispánnal, egész odáig ment, az óhajtva várt főispán elé. Itt Szereday alispán magyarul — és Papiu esperes oláhul üdvözölték ő méltóságát. Szántó-Halmáról a Cserna hídján felállított csinos díszkapunál Makrai szolgabíró, Déván Béke K. a megyeházánál a megyei főjegyző tartottak üdvözlőbeszédet.
E beszédek mindenike méltó dísze volt az ünnepélynek.
   Megérkezés után azonnal kezdődtek a szokásos tisztelgések. Azután díszebéd volt, hol természetesen nem hiányoztak a toastok. Este fáklyás zene volt, mikor a dévai tűzoltó egylet parancsnoka tartott talpra esett beszédet.
  Nem tehetjük, hogy rövid tudósításunkat az egész megye közönsége által hangsúlyozott azon óhajtással ne zárjuk be, hogy Pogány György Hunyadmegye főispánja, mint akinek működésével itt egy új korszak vette kezdetét, sokáig éljen!

   Magyar Polgár, 1876. május 16. (kivonat)
  Törvényjavaslat, némely törvényhatóságok területének szabályozásáról és az ezzel kapcsolatos intézkedésekről.
I. Fejezet. A területi szabályozásról.
1. §. Az alább megnevezett megyék, kerületek, székek és vidékek területe szabályoztatván, az eddig ott fennállott törvényhatóságok helyett a következő megyék alakíttatnak:
…11. Hunyadmegye. Ezt képezik:
a) Hunyad-megye;
b) Szászváros-szék, Szászvárossal együtt;
c) Zarándmegye kőrösbányai és brádi járásai és n.-halmágyi járásának egy része;
d) Vajda-Hunyad város;
e) Hátszeg város.
Székhelye: Déva. Zaránd-megyének fennmaradó része Arad megyéhez csatoltatik.

Tornaverseny Déván, 1897.

 Magyar Polgár, 1897. április 27.

   Dr. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi m. kir. mi­niszter f. évi június hó 20-án Kecskeméten, Pécsett és Déván kerületi tornaversenyeket rendeztet. A Déván tartandó kerületi tornaver­senyen négy tankerület középiskoláinak ifjúsága fog részt venni. A miniszter a tornaverseny sikerének biztosítása érdekében felkérte br. Szentkereszty György, Hunyadvármegye főispán­ját, a szervező bizottság elnöki tisztének elvállalására. Br. Szentkereszty főispán az elnökséget elvállalván, a vármegyei hatóságok főnökeit, a dévai honvéd zászlóalj-parancsnokságot és társadalmi kitűnőségeket f. hó 25-ikére hívta össze a megyeház dísztermébe, szervezkedő gyűlésre. A meghívottak valamennyien megjelentek és a tornaverseny eszméjét osztatlan lelkesedéssel fogadták. A gyűlésen Téglás Gábor főigazgató és reáliskolai igazgató terjesztette elő a tornaverseny programját, amelyet a végrehajtó bizottság teljtartalmúlag elfogadott. Br. Szentkereszty György főispánnak, mint a végrehajtó bizottság elnökének akadályoztatása esetére Hollaki Arthur alispánt alelnöknek választották meg. Az elszállásolási bizottság elnökévé Réthi Lajos kir. tanácsos és tanfelügyelő, az élelmezési bizottság elnökévé Issekutz Antal polgármester választattak meg. A bíráló bizottság elnöke br. Bornemissza Tivadar, mezőségi nagybirtokos lesz, a ki szakképzett sportmann. A tornaverseny ügyvivője és intézője Téglás Gábor főigazgató, aki lelkiismeretesen fog megfelelni nehéz és fárasztó tisztének. A versenytér műszaki műveleteinek elkészítésére Lukács József kir. főmérnök vezetése alatt egy bizottság küldetett ki, amely bizottságnak a részletes terveket Tóth Ferencz tornatanár fogja előterjeszteni. A verseny főintézője és vezénylője Tóth Ferencz tornatanár lesz. A tornaverseny iránt nagy a lelkesedés megyeszerte. Vajda-Hunyadon helyi bizottság alakul Schalát József bányatanácsos elnöklete alatt, hogy az oda kirándulókat fogadja és kalauzolja.

   Magyar Polgár, 1897. április 29. Kerületi tornaverseny Déván. A Déván rendezendő kerületi tornaverseny végrehajtó bizottsága a debreceni, kolozsvári, nagyszebeni és nagyváradi tankerületek középiskoláinak igazgatóságaihoz az alábbi felhívást intézte:

   Tekintetes Igazgatóság! A nagyméltóságú magyar királyi V. K. Ministerium 20.302 — 1897. számú rendeletével a debreceni, kolozsvári, nagyszebeni és nagyváradi tankerületek területén működő középiskolák, tanítóképezdék, polgári- és keresk. Iskolák ifjúsága a f. 1897. évi június hó 20-án reggeli 8 órakor, kedvezőtlen idő esetében a következő napon Déván rendezendő kerületi tornaversenyre osztatván be, midőn e magas miniszteri rendelethez képest a Tekintetes Igazgatóság vezetése alá eső intézet szíves jelentkezését kérnők, egyúttal legyen szabad az iránt is teljes reménységünket nyilvánítani: hogy úgy a Tekintetes Igazgatóság, mint a tanári kar e tornaverseny sikeresítése érdekében hazafiúi lelkesedéssel közreműködni s alulírott végrehajtó bizottságot minden kitelhető módon támogatni méltóztatik. Az 1893. évi március 23-án 699. eln. a. kiadott verseny-utasítás értelmében a tornacsarnokkal rendelkező tanítóképezdék és felső kereskedelmi iskolák növendékeivel a gymnasiumok és reáliskolák V-VIII., a polgári isko­lák V-VI. osztályai versenyezhetnek. Egy tanintézet részéről legalább 12 tanuló vehet részt s a minimumon alól jelentkező több intézet tanulói egy csoportban nem egyesíthetők. A résztvevő intézetek igazgatóságainak hivatalos pecsétével és aláírásával megerősített igazolványai alapján a név szerint felsorolandó tanulók,   tornatanárok és   kísérő tanárok a M. Á. V. személy- és vegyes vonatain kisebb csoportokban fél harmadosztályú menetjegy váltása mellett a II-ik, nagyobb csoportokon a III. kocsi-osztályban utazhatnak. Az igazgatóságok előzetes megkeresésére az illető üzletvezetőségek külön kocsiszakaszok fenntartásáról is készségesen gondoskodni szoktak. Az egyes tanintézetek résztvevő ifjúsága elindulás előtt a tornautasítások értelmében orvosi vizsgálat alá veendő s egyforma tornászingben, egyenlő sapkával és övvel, fekete bőrcipőben, intézeti zászlajával és hazulról hozandó jelző-táblával vonul be, lehetőleg úgy indulván: hogy június 19-én d. u. 6 órakor a csángótéri versenytéren tartandó próbán minden intézet részt vehessen. Éppen azért a nagyváradi és debreceni tankerületekből legajánlatosabb június 19-én d. e. 10 ó. 48 p., a kolozsvári és nagyszebeni tankerületekből d. u. 4 ó. 14 p.-kor Dévára érkező vonatokhoz csatlakozni, mert az Arad felől esti 8 ó. 52 p. és a Brassó- Tövis felől 10 ó. 52 p.-kor érkező vonatokkal a próbára elérkezni s a másnap reggel 6 órakor kezdődő gyülekezéshez jól előkészülni nem lehetséges. A résztvevő ifjúság és tanárok ingyen elszállásolásán felül a lehető legolcsóbb ellátást óhajtanók biztosítani. Éppen azért addig is, míg a részletes programot és kérdőíveket megküldhetnők: tisztelettel kérjük a Tekintetes Igazga­tóság nyilatkozatát legkésőbb f. évi május hó 15-ig az iránt; hány, minő osztályú s kora ifjú jelentkezik? S a tornatanáron kívül hány vezető tanárra számíthatunk? Később jelentke­zők figyelembe nem vehetők. Egyúttal azt is kérjük már most bejelen­teni: mely intézetek szándékoznak a verseny­nap délutáni 4 óra 14 perckor Aradnak és esti 8 óra 52 perckor Tövis-Kolozsvár-Brassó felé induló vonatokkal elutazni, s kik óhajta­nak a június hó 21-én reggel 5 óra 15 perckor Piskin át Vajda-Hunyadra induló a oda 7 óra 13 perckor érkező vonattal a hunyadi lo­vagvár és vasművek megtekintésére kiutazni? Utóbbiak hazautazása V.-Hunyadról Kolozsvár-Brassó felé d. e. 9 óra 53 perckor, Arad fele pedig d. u. 2 óra 43 perckor eszközölhető. A kirándulásra jelentkezők olcsó ellátását Danilla György polgármester és Schalát József kir. bányatanácsos urak elnöklete alatt megalakuló helyi bizottság eszközölné. A tornaverseny tömeges versenyein résztveendő intézetek az Utasítás 10. §-a értelmében a tornatanár és résztvevő ifjak nevét tar­talmazó, elismerő oklevelet kapnak. Az egyes versenyek győztesei arany, ezüst és bronzér­mekkel lesznek kitüntetve. Az Utasítások pél­dányaival azonban nem szolgálhatunk s azokat az összes intézetek az 1893. évi 699. eln. ez. r. kapcsán különben is megkapták volt. Minden a versenyre vonatkozó tudnivaló­val a végrehajtó bizottság ügyvivő alelnöke és irodája (dévai m. kir. áll. főreáliskola) fog szolgálni, a hova az írásbeli jelentkezéseket is tisztelettel kérjük. Kik is hazafiúi meleg üdvözlettel ma­radtunk Déván, 1897. évi április hó 25-én a kerületi tornaverseny végrehajtó bizott­sága nevében:

Báró Szentkereszty György elnök.Hollaki Arthur, helyettes elnök. Issekutz Antal, alelnök. Téglás Gábor, ügyvivő alelnök. Br. Bornemisza Tivadar, alelnök.. Réthi Lajos, alelnök.Tóth Ferencz, tornatanár. Fogolyán Sándor, biz. jegyző.    

     Magyar Polgár, 1897. június 18. Tornaverseny Déván.

     A június 30-án Déván elkezdődő kerületi tornaversenyen Ko­lozsvárról is többen vesznek részi. A tanító-képezde növendékei Gspann Károly tornata­nár vezetése mellett jelennek meg a verseny színhelyén. A ref. kollégiumot Török, Veress Ferencz, Almádi István és Vékony nevű tanu­lók képviselik Vermes Lajos és Kükemezey Árpád vezetése alatt. A fiatal tornászok, kik a tornavívó-egylet szombati ünnepélyén is feltűntek ó-görög gyakorlataikkal, bizonyára fi­gyelmet keltenek majd plasztikus mutatványaik­kal a dévai közönség előtt is. A jury tagjai közt a kolozsvári versenyintézőket Téglás Gábor főigazgató felkérésére Kuszkó István egyleti titkár fogja képviselni.

   Magyar Polgár, 1897. június 23. Déván. Saját tudósítónktól. Déva, jún. 22.   Az országos kerületi tornaverseny f. hó jún. 20-ik napjára volt kitűzve, de a váratlanul előbukkanó felhőkből csurgott az eső és ez járul hozzá, hogy a versenyt a tegnapra kellett halasztani. Sok szép reménynek szárnyát szegte a hideg eső. Az ország 17 tanintézetéből idesereglett ifjú tornászok lehangoltsága enerválta a városi lakosság kedélyét is. Hollaky Arthur alispán, hogy némileg kárpótoltassék a közönség az elmaradt élvezetért, felkérte Vermes Lajos és Kükemezey Árpád kolozsvári egyetemi vívómestereket, hogy a vármegyeház dísztermében vívó-akadémiát rendezzenek. Nevezett urak a felkérésnek engedtek és alig terjedt el ennek híre, a városi közönség és tanuló ifjúság zsúfolásig megtöltötte a dísztermet és karzatokat és gyönyörködött a ví­vásokban. A vívóakadémia d. e. 10 órakor vette kez­detét. Először Vermes Lajos vívott Kükemezey Árpáddal. A plasztikus mozdulatokban, bravúros vívásban és ügyes riposteokban a közönség valódi élvezetet talált és hosszasan tapsolt a két derék mesternek. Gspan Károly kolozsvári tornatanár vívott Tóth Ferencz dévai tornatanárral ügyesen. Szigeti Benedek Gyula hódmezővásárhelyi tornatanár vívása is nagy érdeklődést keltett, amelyet Kükemezey Árpáddal végezett. Rendkívül érdekes volt Hollaky Arthur alispán, aki balkézzel vívott Vermes Lajos vívómesterrel, és a közönség zajos éljenzésében részesültek. Br. Szentkereszty István Török Béla megyei aljegyzővel, majd Kükemezey Árpáddal vívott. Tóth Ferencz Gally Lajos nyíregyházai tornatanárral vívott nagyon ügyesen. Vermes Lajos állott ismét ki Gspan Károly tornatanárral. Hollaky Arthur kis 12 éves fia, Arthur, vívott tőrrel Kükemezey Árpáddal. A kis fiú ügyes mozdulataival és határozott fellépésével a közönség osztatlan tetszését vívta ki. Br. Szentkereszty István Vermes Lajos vívómesterrel a bokszolást mutatták be, a mely érdekfeszítő volt. A vívóakadémiát Hollaki Arthur alispán fejezte be Kükemezey Ár­páddal. A közönség déli 12 óra után oszlott szét nagy megelégedéssel, kárpótolva az elmaradt tornaversenyért. Az idesereglett 17 tanintézet tornász-ifjúsága d. u. 2 órakor különvonaton Piskire ment tanárai kíséretében és Téglás Gábor reáliskolai főigazgató vezetése alatt. A piski-telepi vasúti munkások zenekara hangjai mellett a honvédszoborhoz vonultak föl, ahol a Hymnus eléneklése után Kovács nagykárolyi róm. kath. főgymn. VIII. oszt. tanuló mondott ügyes beszédet, utána pedig Téglás Gábor dévai főreáliskolai főigazgató intézett lelkes buzdító beszédet az ifjúsághoz, amely nagy lelkesedést keltett az ifjúságban és a megjelent közönségben.   Azután Vajda-Hunyadra utaztak, ahol Danila György polgármester és Schalát József bányatanácsos és vasgyári főnök fogadták az érkezőket. Az ifjúság itt kettészakadt. Egy része a Hunyadiak várát, másik része pedig a vasgyárat tekintette meg. Este 9 órakor érkeztek vissza Dévára a hunyadi vasgyár zenekarának kíséretében. F. hó 21-én úgy tartották a tornaversenyt, hogy kedvezőtlen idő esetén a futást a versenytéren, szertornázást a főreáliskola és áll. tanítóképző-intézet tornacsarnokában és a katonai és szabad gyakorlatokat a honvédlaktanya udvarán fogják megtartani. Az időjárás azonban megemberelte magát, és noha a reggeli órákban permetezett az eső, de 7 óra tájban megszűnt és habár a nap nem is bírt kisütni, a beborult ég daczára olyan idő keletkezett, amely a tornászó ifjakat és közönséget egyaránt felvidította. Az ifjúság gyülekezni kezdett az áll. főreáliskola előtt. 7 órakor csoportokban fel voltak állítva és a hunyadi vasgyár zenéje mellett lobogók és jelzőtáblák alatt megkezdődött a versenytérre való kivonulás. Időközben a verseny jury tagjai is gyülekeztek a külön fenntartott emelvényen, élén br. Szentkereszty György főispán, mint végrehajtó bizottsági elnök, Pogány György nyug. főispán, mint a jury elnöke, Téglás Gábor, mint a jury alelnöke és Bíró József, mint a jury jegyzőjével. A versenypálya oly remekül készült el a város tulajdonát képező vásártéren, aminőt egy város sem igen mutathat fel. A jury páholyától jobbra és balra 2-2 tribün volt felállítva közönség részére. A jury előtt elterülő pálya hossza 250 méter hosszú volt. Oly egyenes, mint az asztal; a pálya, amely a futás és más versenyeknél használtatott, rostált homokkal volt behintve úgy, hogy egy csöpp sár sem volt. A pálya két oldalán sátrak voltak felállítva, ahol vendéglősök árulták ételeiket és italaikat. A cukrászok is külön sátrakban foglaltak helyet, minden legmodernebbül volt készítve a versenytéren. Lukács József kir. Főmérnök dicséretére válik az egész versenypálya ízléses berendezése. Az ő szakavatottságát és érdemeit mindenki elismerte. Egy rögtönzött kórház is fel volt állítva a beteg tanulók részére. Dacára a borús és kissé hidegnek, szerencsére senki sem lett beteg és az orvosi segélyt sem vették igénybe. A bíráló bizottság helyét elfoglalván, nemsokára megtörtént az intézetek tornász csapatainak felvonulása. Minden csapat lobogója a jury páholya előtt meghajolt. Ennek megtörténte után a lobogókat és jelzőtáblákat elhelyezték és a csapatok oszlopokba felállottak. Br. Szent­kereszty Gy. főispán üdvözölvén az ifjúságot és közönséget, a tornaversenyt megnyitottnak nyilvánította. Kutnyánszky Jenő dévai áll. tanítóképző intézeti zenetanár a felállított toronyszerű emelvényre lépett és az ifjúság sipkáját levéve, a Hymnust énekelte el a legszabatosabb összhangban és együttesen, melyet a közönség, mely a tribünöket és állóhelyeket zsúfolásig megtöltötte, kalaplevéve hallgatott és végül zajosan megtapsolt. Majd Tóth Ferencz, dévai tornatanár és okleveles vívómester, mint a verseny rendezője, ment fel az emelvényre, a csapatokat, melyek nyolc oszlopba voltak felállítva, sorakoztatta. Ennek megtörténte után kezdetét vette a szabad gyakorlat. Tóth Ferencz harangjelzéssel vezényelt és az oszlopok oly praecise mutatták be a gyakorlatokat, hogy a közönség valódi élvezettel gyönyörködött benne. A vezénylés is oly kitűnő volt, hogy ritkítja párját. Tóth Ferencz tornatanár bebizonyította kiváló szakképzettségét és ügyességét. A közönség nem győzte tapsolni. Ezután a katonai gyakorlatok következ­tek. A gyakorlatokat két csoportban végezték. Az első csoportban 6 intézet, a másodikban 5 intézet mutatta be a katonai gyakorlatokat. A jelentkezett intézetek mindkét csoportban összesen 200 tanulóval vettek részt. Bírálók voltak: Czakó Károly nyug. honvédőrnagy, Balló Rezső csendőr százados és Pietsch Lajos megyei főszámvevő és tartalékos honvéd százados. Versenydíjul oklevelek voltak kitűzve. Oklevelet nyertek az I. csoportban: a nagy-Enyedi ev. ref. Bethlen-főiskola, nagy fegyelmezettség és katonás magatartásáért, a dévai áll. tanítóképezde jó kiképzés és egyöntetű működéséért, a sárospataki áll. tanítóképezde jó kiképzés és jó magatartásért; a II. csoportban: a nagyváradi premontrei fő gymnasium nagy fegyelmezettség és katonás magatartásért, a dévai állami főreáliskola jó kiképzés és egyöntetű működésért, a kolozsvári áll. tanítóképző-intézet jó kiképzés és jó magatartásért. Az első csoportban a nagy-enyedi Bethlen-főiskola és a második csoportban a nagyváradi premontrei főgymnasium nyilváníttattak legelsőknek. Valamennyi intézet oklevelet nyert. A fent elősoroltakon kívül a többiek jó kiképzés címén nyerték okleveleiket. A katonai rendgyakorlatok után a futás kezdődött. A futás 150 méteres és 200 méteres távolságra volt meghatározva 3-3 csoportban. A 150 m távolságú futásban részt vett 41 tanuló, akik az V-VI. osztályba járnak, to­vábbá az I-II. éves kép. növendékekből kerül­tek ki. A 200 m. távolságra, amelyben a VII-VIII. Osztályú tanulók és III-IV. éves kép. növen­dékek vettek részt, akik összesen 33-an jelent­keztek. A csoportgyőztesek futottak az aranyéremért. A 150 m távolság győztese: Góbi Dezső, hódmezővásárhelyi ev. ref. főgymnasium és a 200 m. Távolság győztese: Áprili Fe­rencz, székelyudvarhelyi áll. főreáliskola voltak. Sokan kaptak ezüst és bronzérmet és okleveleket. Terünk nem engedi, hogy minden egyes versenynél a díjakban részesültek névsorát közölhessük, azért csak az aranyérmet nyert növendékek neveit soroljuk föl ezúttal. A távolugrás, miként a futás, két részre volt felosztva, 2-2 csoporttal. A győztes Bába Péter, fehértemplomi áll. főgymnasium volt, aki aranyérmet nyert. A csapattornázás szereken és mintacsapat tornázás szereken. Ezeknél minden intézet oklevelet nyert. A magasugrás versenyénél Varga Sándor, hódmezővásárhelyi ev. ref. főgymnasium nyerte az aranyérmet. A függeszkedésnél az első győztes lett Volfmann Nándor, szarvasi ág. ev. főgymnasium, aki arany érmet nyert. A súlydobásnál az aranyérmet: Nagy Dénes, székelyudvarhelyi áll. főreáliskola nyerte. A magasugrás rúddal versenynél Schenker Zoltán premontrei főgymnasium, nyerte az aranyérmet. A kötélhúzás után rúdmászás és tornajátékok következtek. A tornajátékokban kitűntek: a kolozsvári áll. tanítóképző „Hol van három?“, a szarvasi ág. ev. főgymnasium „Füzérek” (zenével) és a nagyenyedi ev. ref. Bethlen kollégium „Buzogány gyakorlat”-tal. A tornajátékok után a közönség kívánságára a szabadgyakorlatokat megismételtette Tóth Ferencz tornatanár, amelyek végeztével oszlopokba állottak, és a versenydíjak kiosztása következett. A győztesek neveit Téglás Gábor főigazgató olvasta fel és br. Szentkereszty György főispán osztotta ki Az érmeket a győztesek mellére: Barcsay Kálmánné, Téglás Gáborné, Mailand Oszkárné, Kenderessy Klára, Fekete Marietta úrhölgyek tűzték fel. A díjak kiosztása után Téglás főigazgató szép beszédet intézett az ifjúsághoz, buzdítva őket a további kitartásra, szeretetre. Br. Szentkereszty György főispán megköszönve és elismerését kifejezve a tornatanárok fáradozásáért a tornaversenyt d. u. 2 órakor bezárta. Az ifjúság zeneszó mellett és a közönség is a városba vonult. A tornaverseny fényesen sikerült. Elviszik annak hírét a távolból jött ifjak és elregélik a Hunyadiak dicső megyéjében eltöltött feledhetetlen napokat. Az összes tornatanárok, a verseny emlékére ezüstérmet kaptak. Emlékül ezüstérmet kaptak: Vermes Lajos, Kükemezey Árpád vívómesterek is. Tóth Ferencz dévai tornatanár pedig a jól megérdemelt aranyérmet nyerte, aki igazán fáradott és rászolgált.

A bukovinai magyarok átvonulása Hunyad vármegyén 1883-ban

  

                                     Ismertető: az al-dunai „mennyország.”

   Az al-dunai telepítésről napjainkig sok feljegyzés maradt fenn. Lényegesen kevesebb azoknak a száma, akik a helyszínen kutattak adatok után. A helyszínen nem a falu központját értem. Alkalmam volt többször végigtalpalni a vidéket. Még 130 év után is látszódnak a kubikos gödrök, a bukovinai magyarok kínlódásainak nyomai.  

   Nézzük a telepítés előzményeit: a Duna 1870-ben áttört e félig kész gátakon, amely sok családot távozásra késztetett. 1876. március 12-én a Duna ismét áttört e félkész gátakon. A telep víz alá került, a házak java összedőlt. A lakosság egy része szétszóródott, ám néhányan ragaszkodtak makacsul helyükhöz. A torontáli alispán a következő jelentést küldte Budapestre a gyurgyevói helyzetről: „Gyurgyevo az 1876-os árvízben teljesen megsemmisült, lakossága a környéken szóródott szét, a települést a Vármegyei Közgyűlés jogerős határozatával 1882. május 3-án felszámolta. A határozat ugyanazév november másodikán lett jogerős.” De már akkor javában folyt a bukovinai magyarok betelepítésének előkészítése.

   Csodával határos, hogy ilyen körülmények között is már 1882-ben lelkesítették a kormány megbízottai a bukovinai magyarokat az anyaország keblére telepedni. A feltételekről tudtak az illetékesek, csak a bukovinai magyarok nem. Itt lényeges megjegyezni, hogy a bukovinai magyarok által 1874-ben a hazatelepítés érdekében Budapestre utazott követek az összesen józseffalviak voltak: Druzsbáczky György plébános, Várda János és Mezei János esküdt. Tudott dolog, hogy akkoriban Józseffalva lakossága majdnem fél román volt, és már folyamatban volt a hegyvidéki románok behúzódása Józseffalvára. Az összes írás úgy említi őket, hogy Bukovinából Budapestre utaztak, de sehol sem láttam megörökítve, hogy az öt bukovinai magyar falu képviselői lettek volna. Ennek ellenére érdekes módon az első al-dunai telepesek Andrásfalváról származtak. Ismeretes, hogy akkoriban Andrásfalván nemcsak a szegénység uralkodott, hanem egy nagy összegű sikkasztásról is szó esett. Valószínűleg ennek is része volt abban, hogy egyeseknek nagyon égett a talaj a lábuk alatt, mint Tomka Károly tiszteletesnek.

   A magyar kormány által Bukovinában megjelent küldöttség, Odesalchi Artúr és Klopp mérnök az ottani magyaroknak Gyurgyevoról úgy beszélt, mint egy állandó munkahelyet biztosító telepről. Ez megragadta a székelyeket, bár kétlem, hogy tudtak a telepítési feltételekről, minthogy arról is, hogy ismerték-e a kubikos munka követelményeit.

   Gyakorlatilag az első telepítés olyan rohamosan zajlott le, hogy az érkezetteknek még idejük sem maradt az otthon maradottakat a telepítései feltételekről értesíteni. Az ottani feltételeket élethűen megírta Szabadka Gyula, író.

************************************************************************

   Hunyad, 1883. márczius 24. Bukovinai magyar véreink betelepítése foglalkoztatja és lelkesíti a magyar közönséget. És ez a közönség, mely magának színházakat, múzeumokat, akadémiát, jeles férfiai dicséretére emlékszobrokat állított, fel sem számítható jótékony közintézetet tart fenn, s ez idő szerint is az Arany- és a Szent-István szobrokra áldoz, példátlan lelkesedéssel karolta fel a bukovinai magyar véreink betelepítésének ügyét is. Egyelőre húszezer frtra lett volna szükség; f. hó 22-ik azonban egyedül a Pesti Naplónál 19.400 frtra emelkedett az önkéntes adományok összege. A Budapesti Hírlap 7.400, a Nemzet 3.700, az Egyetértés 2.800, a Függetlenség 1.200 frtot gyűjtött. Más fővárosi és vidéki lapok is kisebb-nagyobb összegeket gyűjtöttek. Hazai német lapjaink azonban, melynek közönsége a galícziai kivándorlók javára 200.000 frtot adott össze, alig gyűjtöttek valamit. Olyan is van, mely figyelemre sem méltatja ezt az ügyet. A betelepítés munkája immár folyamatban van. Odeszchalchy Ártur képviselő vezetése alatt négytagú küldöttség utazott Bukovinába, hol véreink Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts, Fogadjisten szép nevű községekben laknak, Fogadjistenben 80 család lakik; ezek egy pár kivételével mind jönnek. Andrásfalván 300 gazda tette eladóvá ottani birtokát. Összesen mintegy ötezren készülnek már most betelepedni. A kik vasúton utaznak, úgy számítják, hogy a feltámadás ünnepén jelennek meg a Kárpátok ormain. A többi csak később érkezik, mert szekereken indul Erdély határai felé. Egyedüli nehézség, hogy a betelepülők munkaelőleget vettek fel oláhországi bojároktól s addig nem jöhetnek, míg azt le nem dolgozzák vagy vissza nem fizetik; de ha a magyar közönség továbbra is az eddigihez hasonló lelkesedéssel karolja fel ezt a hazafias szent érdeket, emem nehézség is el fog háríttatni, s a négy folyam és három bércz hona néhány ezerrel több magyar számlál.  

   Hunyad, 1883. április 7. Bukovinai magyar véreinkből három csoportban összesen 2300 lélek immár megérkezett. Ezek inkább munkások. A gazdaemberek két hét múlva indulnak szekereken.

   Hunyad, 1883. április 28. A mi csángónk.

   A múlt szombaton este feltűnt Déva város utczáján egy idegen földmíves, a ki lankadtan haladva a városháza felé, a szemben talált úri embereket illedelmesen és bátran köszöntötte: adjon isten jó napot!

   Alkonyt körül éppen arról beszélgettünk néhányan a patika előtt, hogy miképpen lássuk el a Bukovinából 100 szekérrel elindult és megyénken keresztül vonuló székely atyafiakat. A társaság egyik tagja elválván, a városház felé tartott s annak ajtajában megint megpillantotta a magyarul köszönő atyafit.

- Hová való kend? kérdé.

- Bukovinai, hadikfalvi.

   További kérdezősködésre elmondá aztán, hogy az Odeschalchi herczeg vezetése alatt bejött első csoporttal jött ő is, „földet forgatni.” Most már megy haza, hogy hozza el az új hazába a feleségét és atyját. Rendszeres útlevelet állítottak ki számára Alsó-Kubinban, és ő megindult a hosszú útra gyalog, 50 krajczárral a zsebében. Déván már jelentékenyen ki volt fáradva s értesülvén körülményeiről, mindjárt összegyűjtöttünk neki vagy 12 forintot, hogy utazhassék tovább vasúton.

   A patika előtt beszélő társaság magához szólította a piaczon fogott csángó vendéget. Becsület-tudással közeledett; elmondotta, hogy neve Fazekas Elek; aztán egyenesen a társaság középpontját képező Pogány György főispánhoz ment és megrázta a kezét.

   Egy román úri ember is oda jövén, azt kérdezte Fazekas Elektől, hogy tud-e románul?

   Azt felelte rá, hogy: igen, oláhul.

   Elmondta aztán, hogy náluk nem mindenik tud oláhul, csak aki Moduába szokott járni, -„hogy az isten pusztította volna el!”

   Ott csak 25 krajczár napi bért kaptak – a mint mondá. Azért érzik magokat olyan jól itthon, mert meg van fizetve a munkájok.

   Miután megköszönte az adományokat és illedelmesen elbúcsúzott, elvitték a sörházba. Egész lelkesedés volt, hogy: csángót fogtunk! Körülvették, leültették, étellel-itallal kínálták. De mértéket tartott. Egy adag sültnél és két pohár sörnél többet nem fogyasztott el.

   Kérdezte valamelyik, hogy ha 100 esztendeig el tudtak lenni Bukovinában, most miért untak rá olyan egyszerre.

   Azért – felelé - mert a mekkora hely akkor négyszáz léleknek volt adva, azon mosz kilneczezerre szaporodtunk fel. Nagyon szapora faj vagyunk: egy egy háznál 6-8 gyerek. Olyan is esik,hogy három négy születik egyszerre.

   Tele volt tarisznyája érdekesnél érdekesebb levelekkel. A bejöttek írtak az otthon maradottaknak. El lehetett olvasni valamennyit, mert egy sem volt lepecsételve. Darabka papírokra ironnal kanyarított nagy betűk; de igaz öröm és jó reménység hirdetői. „Adjátok el a házamat ahogy veszik – írja az egyik – és küldjétek el a pénzt.” „Sijessenek – írja a másik – jöjjenek ketek mind, mer az isten jól adta a dógunkat.”

   Ilyen levelet viszen haza Fazekas Elek egy tarisznyával.

   Biz azokat nehéz lesz ott visszatartani még egy évig. Ő maga is – azt mondá – csak a házát adja el s árából két lovat veszen, mert a szekér már megvan. Aztán jőni fog feleségével és édes apjával az igazi hazába.

   Nagy György is meghagyta, a kormánybiztos, mikor elbúcsúzott, hogy: „hogy aztán csak jöjjön vissza fiam bizonyosan.”

   Nem is késedelmezett ő semmit; pedig szívesen marasztottuk más napra is. Azt is látta, hogy enni-inni való is jut neki isten kegyelméből. Ha gyalog kellett volna tovább mennie, megpihent volna itten. Minthogy pénzt kapott, elindult vonaton még azon este: hogy annál hamarabb érkezzék.

   Az isten hordozza szerencsével oda is, vissza is.

   Hogy mit hozott a végzet a nagy hazafi Fazekas Elek számára, az magától beszél. A fenn lezajlott beszélgetés 1883-ban volt, Elek 1882. május 21-én esküdt Hadikfalván. Nem ment vissza az Al-Dunára, mert 1884-1901 között minden gyermeke Hadikfalván született. A sors iróniája úgy hozta, hogy pontosan „az isten pusztította volna el” Moduvában halt meg 1921. július 16-án a Jassi megyei Sarca községben.

***********************************************************************

   Isten hozta bukovinai magyar véreinket a haza honfivér által annyiszor megszentelt földjére! Legyenek üdvözölve általunk mostan is, midőn pár nap múlva e megye határát lépik át! Testvéries szeretettel tárjuk ki karjainkat. A százados szenvedés alatt nem lehetének szíveik annyira érzéktelenekké, hogy ölelésünkre fel ne melegedjenek. Mit vár tőlük a haza? Hogy munkás, igaz, hű fiai legyenek! Mit nyújt nekik a haza? Magyar földet, magyar szabadságot, s részesíti minden jótéteményében, a miben más polgárait is részesíti. Ne legyenek méltatlanokká reá! A percztől fogva, midőn a hon határát átlépték, sorsuk egybe olvadt a miénkkel. Nekik is szól költőnk nagy mondása: „Itt élned, halnod kell!” Jóban és rosszban, örömben és búban kell velünk osztozniok. Gyermekeiket egy imával többre kell tanítaniok: „Isten áldd meg a magyart!” s nem feledni, hogy: „Hazát adtál, én Istenem, gazdag, dicső hazát, s hogy ezt szívemből szeressem, te azt parancsolád.” Szeressék is, legyenek üdvözölve.

   Jönnek a csángók!

   Maros-Vásárhely polgármestere f. hó 26-ikán következő táviratot intézte Hunyad megye alispánjához: „191 csángó, 40 szekérrel, 86 lóval, holnap reggel indul (t.i. Vásárhelyről). Érkeznek Maros-Ludasra 27-ikén, Nagy-Enyedre 28-ikán, Gyula-Fejérvárra 29-ikén. Naponként mintegy hat mérföldet képesek tenni.” Számításunk szerint 30-ikán Szászvárosig és május 1-én Déváig jönnek. Bevándorló véreinket utjokban mindenütt magyaros vendégszeretettel, testvéries előzékenységgel fogadják. Hunyadmegyében Alkenyért, Szászvárost, Piskit, Dévát és Dobrát érintik, mint nevezetesebb pontokat. Alispánunk körlevelet intézett a közigazgatási hatóságokhoz, hogy fogadtatásukról, ellátásukról gondoskodni, illetőleg azt előmozdítani sziveskedjenek. Nem is kételkedünk benne, hogy hazatért véreink e megye területén is épp oly szives fogadtatásra találnak, mint másutt. Déva város polgármester, Apáthy László úr, f. hó 26-ikán értekezletet tartott a fogadtatás részleteinek megbeszélése iránt. Az értekezletben számosan vettek részt. A polgármester, dr. Sólyom, Molnár Géza, Réthi és más urak felszólalása után bizottság küldetett ki, mely a szükséges élelmiszerek, takarmány és pénz összegyűjtéséről, esetleg az elszállásolásról s a fogadtatás minden egyéb részletéről a netalán felmerülendő esetlegességek számbavételével gondoskodjék. Az Apáthy polgármester elnöklete alatt működő bizottság tagjai: Molnár Géza, Tajcsik Ferenc, Bildhauer Jakab, Miklós Lajos, Molnár Sándor, Nicora Ágoston, Jakab Ödön, D. Nagy László, Rigó Gyula, Szőts Sándor. Szentirmay mérnök, Sulucz Sándor, Imecs Ignác és Dávid József urak. Többen az értekezlet színén ajánlatot tettek, hogy a maguk költségén készek ellátni egy-két csángó családot. Dobay Ferenc úr egymaga egy-egy liter bort ajánlott fel minden személy számára. A fogadatásnak nem lesz hivatalos jellege. Arra szükség sincs. Hanem lesz szeretetteljes, testvéries és mentől általánosabb. Vegyen részt benne a városnak nagyja és kicsije, örege és ifja, rang- kor- nem – és fajkülönbség nélkül. Némelyek Szászvárosig készülnek eléjök menni az érkezőknek, mások a piskii hídig. A város határán a polgármester üdvözli véreinket, a kiket az Isten hozott, és az Isten vezéreljen új otthonukba, hol boldog hazának legyenek boldog polgárai!

   Hunyad, 1883. május 5. Bukovinai magyar véreink útja Hunyadmegyében. Az a 40 bukovinai család, mely ugyanannyi szekéren 15 nap óta utazik száz éves hazájából az erdélyi részeken keresztül Páncsova vidékére, hol új otthonát találja fel, f. hó 1-én, 2-án, 3-án és 4-én vonult át Hunyadmegyén. Ma, 5-én hagyja el Dobrát, mint ezen megyében az utolsó állomást. Utjok mindenütt valóságos diadalmenet volt, jeléül annak, hogy a lakosság minden rétege lelkesedik a betelepítés eszméért. Ezt a földet három féle nyelvű nép lakja: magyar, román és szász. Bevándorló véreink fogadtatásának mentől szívesebbé tételében elől járnak a magyarok. De nem maradnak ám messze mögöttünk a román és szász testvéreink sem. Déván a gör. keleti esperes és lelkész, Pápiu és Nicora urak, egy-egy szekér szénát, s más román polgártársaink is többen takarmány-, élelem-, és pénzbeli adományokat bocsátottak a fogadtatás rendezésére alakult bizottság rendelkezésére; a szomszédos falvak román lakossága, e napokban lévén a keletiek húsvétja, húsvéti kalácsot, piros tojást, kenyeret nagyobb mennyiségben szállítottak be. Szászváros tanácsa a városi pénztárból szavazott meg véreink javára 100 forintot, s ugyanitten a szász polgártársak önként ajánlották fel hajlékaikat véreinknek az ottan töltendő éjszakára. Hunyadmegye mind a három nemzetisége testvéries szeretettel várta és fogadta bevándorló bukovinai magyar testvéreinket. Az a csekély kivétel, a mivel találkoztunk, nem méltó arra, hogy figyelembe vegyük. Gyulafehérvárról 1-én délelőtti 10 órakor volt az elindulás Szászváros felé. A következő éjszakát Szászvároson töltötték, honnan 2-án d. e. 10 órakor indultak Dévára. Az útba eső Piski telepnél is szépen megvendégeltettek, a mi 2 órát vett igénybe. Esti 6 órakor érkeztek Dévára. Két éjszakát s közbe eső áldozó csütörtököt Déván töltötték, 4-én reggel 9 órakor utaztak tovább Dobrára, s innen 5-én tovább. A megye területén járásról- járásra az illető szolgabírók kalauzolták véreinket és adták át egymásnak. A fogadtatásról álljanak itt a következő részletek:

                                       Alkenyéren és Benczenczen

                                           (Ottani tudósítónktól)  

   A megyénken is keresztül vonuló bukovinai testvéreinket a Gyulafehérvár felől vezető országútban eső Zsibóth községben Benedikty Gábor és Bogdanovics György bokaji nagybirtokosok vendégelték meg, f. hó 1-én d.u 6 óra tájban igazi magyar vendégszeretettel, különböző sültet, tésztát és bort osztván ki közöttük. A szomszéd Benczencz községben pedig gróf Kún István, Kovács Lajos, Simon Elek, Zudor Elek, Fogarasi Gábor stb. földbirtokosok hasonlóan étellel, itallal, és szivarral bőven ellátták őket; ezen kívül szekereikre annyi szénát raktak, a mennyit csak elvihettek. Feltűnő volt, hogy ezen községek román lakói nagyon közömbös egykedvűséggel tartották magukat távol ezen fogadtatásoktól, holott Bostyán Luka benczenczi gör. kel. lelkész széltében azt beszélte, hogy bukovinai románok a Nyisztor, Szőcs, Makray stb. Nevet viselő bejött csángóink.

   Érdekes képet nyújt a 41 szekérből álló karaván. Az első szekéren nemzeti színű lobogó leng és a különféle színű kendőkkel felcziczomázott lovaktól vont szekerekről kibontakozott társaság apraja, nagyja, igazi jó magyar kiejtéssel kiáltotta örömében: „elsőször áldozunk a hazának és a királynak!”

   Benczenczről este 8 órakor folytatták utjokat Szászvárosra, hol meghálnak, s a hol a lehető legjobb fogadtatásukra az előintézkedések meg vannak téve.

                                               Szászvároson

                                         (Ottani tudósítónktól)  

   Városunk egy hét óta lázas tevékenységet fejtett ki, hogy beköltöző testvéreink mennél ünnepélyesebb fogadtatásban részesüljenek. És nemcsak a magyarság, hanem – dicséretükre legyen mondva – a szászság is örömmel ajánlkozott szállást adni az átutazóknak, úgy hogy 41 átutazó család közül 11 szász családnál nyert elhelyezést. Azonkívül a város 100 forintot szavazott meg számukra, a miből a szükségeltetőket megszerezhessék. Így elrendezve e hó 1-én vártuk véreinket. Délelőtti távirat jelezte, hogy 10 órakor indultak el Fehérvárról. Számítás szerint d.u 5-6 óra között érkeztek volna meg.

   A városban, a délutáni órákban, nagy izgatottság uralkodott. Egész népvándorolás indult meg a „csángók” elébe. Délután 5 órakor megindult a fogadó bizottság, élén a szónok, Incze János ev. ref. lelkésszel, a város azon része felé, a honnan vártuk őket. Egy órai várakozás után sürgöny érkezett Alkenyérről, hogy a megérkezés 9-10 óra előtt nem történhetik meg. Nagy lehangoltságot keltett e távirat mindenfelé, és nagyszámú közönség visszatért a városba. Estve 9-10 között jelezve lett, hogy már közelednek. Rögtön felgyúltak a fáklyák, a czigány zenekar rázendített a „Rákóczi induló”-t az unokáknak s hatalmas „éljen” hangzott föl. Nem sokára rá már meg is jelentek a várva vártak, élen a bíróval, a ki hozta a fali zászlóját, ezen felirattal: „Isten segíts!” Incze János csinos beszédben mondotta el az Istenhozottat, a mire a bíró válaszolt, s azután megindult az impozáns menet. Elől a hatalmas tűzoltó lámpás, majd a fáklyák, szegélyezve a hosszú szekér sort. A piaczon a polgármester Schuller József üdvözölte csinos magyar beszédben a város nevében, mire megkezdődött az elszállásolás. És lőn minden háznál – szásznál úgy, mint magyarnál – dinom-dánum, éltetve az új testvéreket és ők éltetve a magyar hazát. Jellemző a magyar vendégszeretet azon példája, hogy egy magyar polgártárs, a kinek nem jutott kocsi, nem sokat teketóriázott, hanem megfogott egy atyafit és szekerestől magához szállásolta, nagy büszkén mondva másnap, fogott ő magának csángót.

 Másnap reggel rövid templomozás után ½ 11 órakor jól reggelizve, útra készen összegyűltek a város piaczára, hol dr. Lészay László mondott egy szívélyes „Isten-hozzád”-ot s ezzel útnak eresztettük új testvéreinket arra a helyre, a hol új lakhelyet alapítanak maguknak, a hová tele reménnyel telepednek le. Szívünkből kívánjuk, hogy e remény ne legyen füst és pára, hanem hús és vér.  

                                                       Piskin

   Buda Károly, a lozsád kitidi járás szolgabírája Paad községben, mint járása szélén, vette át vándorainkat Bágya Zsigmondtól, a szászvárosi járás szolgabírájától, s kalauzolta tovább őket Déva felé. Segítségére volt mindenben Székely Sándor o.brettyei körjegyző. A mi derék Piski-telepünk azonban most se állhatá meg, hogy ki ne mutassa vendég-,és a magyar faj iránti szeretetét. A telep nagyobbára idegen ajkú lakossága és a vidék értelmisége nagy mennyiségű élelmiszert, bort, takarmányt hordott össze. Déli 1 órakor érkeztek véreink a telep mellé. Bőjthe Ödön brettyei ref. lelkész mondott szép fogadó beszédet. Miklós János vezető, ez az értelmes, derék, tisztes öreg magyar ember felelt a beszédre, említve, hogy valamiképpen üstökös csillag vezeté a betlehemi pásztorokat ama ház felé, ahol az Úr Jézus született, azonképpen tűnt fel az égen számukra is egy üstökös csillag, a honszerelem csillaga, mely örökös új otthonába vezeti a bukovinai magyarságot. Következett a megvendégelés. Kenyér, szalonna, bor és pénz, a lovaknak széna, zab osztatott ki akkora mennyiségben, hogy az útra is bőven maradt. Több nő 10 kros pénzdarabokat osztogatott a gyermekeknek. Paulé állomási főnök jó szivarral látta el a férfiakat. A lozsádiak és piskiek annyi bort hoztak ki, hogy mindenkinek bőven jutott, de véreink mértéket tartottak az italban, s így még az útra is felpakoltak egy átalaggal, Kovács Antal bácsiból szénát és zabot hozott. Paulé főnök 105 frt, a lozsádiak 40 frt, az elébb említett Kovács Antal Bácsiból 22 frt készpénzt is át adtak a vezetőnek, ki a bevételeket nyugtázza s azokról törvényszerű könyvet vezet.

   Délutáni 3 órakor, két órai pihenés után, indulta el innen Déva felé. Kis-Barcsa határán roppant förgeteg találta őket. A hátsó kocsi gazdája, míg magára ölté szokmányát, a lovak letértek az országútról s a kocsi beledőlt az útszéli sánczba. Az egész menet megállott, s a gazdák társuk segítségére siettek. Dehogy hagynák veszedelemben egymást. Romlás nem történt. A kocsit helyreállították s mindent újra raktak rajta, a mi mintegy órai késedelmet okozott. Buda szolgabíró tovább vezette véreinket, hogy aztán átadja őket a dévai polgármesternek s rá bízza az itteni lakosság gondjaira.

   A piskii fogadtatás rendezésében valóban elismerésre méltó érdemeket szereztek Buda szolgabíró és Paulé állomási főnök urak.

                                                            Déva

   Déván egy, a polgármester elnöklete alatt alakult 15 tagú rendező bizottság készítette jól elő és vitte keresztül a fogadtatást. A bizottság napokon keresztül ülésezett, gyűjtött, munkálkodott szorgalmason. Begyűlt 200 frtnál több, kenyér, szalonna, sonka szalámi, kalács, piros tojás, bor, széna, zab, krumpli, kukoricza nagy mennyiségben. 2-án délutáni órákban megjelent falragaszok értesítették a közönséget, hogy bukovinai székely véreink 5 órakor érkeznek. Akkorra a zivatar is elmúlt, a fellegek oszladozni kezdtek, s jótékonyan sütött ki az áldott nap. Mindenki a város végére sietett, hogy szívből üdvözölje véreinket. A tűzoltó-egylet, Sándor József alparancsnokkal az élen, zenével vonult ki. A polgármestert a tizenöt rendező követte, ünnepiesen öltözködve, a kabáton fehér szalaggal, zöld levéllel és piros rózsával díszítve. A szászvárosi úton óriási néptömeg hullámzott. A fogadtatás a város végén volt, hanem igen sokan messzébb kimentek az érkezők elejébe, ki kocsival, ki gyalog. Az ernyős szekerek egy hosszú sora Szántóhalmán kívül megállt, bevárandó az elmaradottakat. Az első kocsit két fehér ló vonja. Ez a Miklós Jánosé, a vezetőé. A kocsira selyem szövetből készült nemzeti lobogó van feltűzve, a fehér mezőn e hímzéssel: „Isten-segíts!” Maga Miklós Jánosné készítette. Az ernyők alatt nők, gyermekek, egy-egy ládikó, ágyneműek, stb. foglalnak helyet. Egy anya aggodalmas arcczal szorongatja kebelén beteg kis gyermekét. Egy másik szép, fiatal asszonytól megkérdezé valaki, hogy talán új házasok? „Nem erőst új házasok”- felelé, s a szekér derekában alvó két gyönyörű gyermekét mutatta be. Egy harmadik asszony figyelmeztet az arra menő urat, hogy vigyázzon, mert „ez a ló rug es, harap es, kétféle mesterséget tud.” Az egyik hátsó szekérről jókedvüleg ugrik le a fiatal gazda, azt dalolva, hogy: „szegény legény bújába, belebújt a buglyába.” Balázs János uram lekapja gyermekét a kocsijáról: „gyere ki Márkus!- ne mijen fijam van! –a havasban termett, huszár lesz belőle!”

   László Imre, egyik fiatalabb gazda, névjegyeket, leveleket hozott az főispán úrhoz. A hosszú útban kapta itt-ott. Most azt kérdi, hogy vajjon messze lakik a főispán úr, s szabad lesz neki oda bemenni? Valaki kérdezte, hogy mind eljöttek-e Istensegítsből? „Dehogy jöttek, felelé Miklós Jánosné, fele-harmada se jött el.” Egy dévai székely ember a lovakat kezdé vizsgálni, hogy nem betegek? Figyelmeztetik a csángót, hogy ne engedje, mert az nem baromorvos. „Nem-e – én azt gondoltam, hogy a mint náluk mondják, lódoktor.” Csobot Ferenc uramat figyelmeztetik, hogy aztán odalent a más emberekkel ne veszekedjenek. „Igazságos emberek vagyunk mi, felelé Csobot, szeretjük az embereket; de a magunkét se hagyjuk.” Lassú menetben halad a kocsisor a város felé. Mikós János leszállt kocsijáról, kezébe vette a zászlót, mögötte sorakoztak a székely családfők, s gyalog közeledtek a fogadás színhelye felé, mialatt a városi zenekar a Szózatot játszta. Miklós meghajtotta a zászlót a polgármester előtt. Mostan Buda szolgabíró rövid szavakkal átadta a vándorokat az itteni hatóságnak. A polgármester szép, lelkes üdvözlő beszédet tartott, mire Miklós János körülbelül így felelt: „Igen szépen vegyük ezt a szép, szívünk szerént való fogadást. Eljöttünk az új hazába, a dicsőséges szép Magyarországba, olyan örömvel, mint a gyermek menyen édes anyja kebelére. Ígérjük, hogy fejet hajtunk a királynak, meghallgatjuk a kormány és a nagyobbság bölcs szavát, szeretjük polgári testvéreinket, dolgozunk, a mikor munka ideje van, s ha veszedelembe jőne a haza, ott se leszünk az utolsók. Éljen a király, éljen a haza!” nagy éljenriadal támadt az egyszerű ember szép szavaira.

   A Rákóczi lelkesítő hangjai mellett volt a bevonulás a városba. A piacz közepén zöldgalyakkal körített magos állvány állt. A kocsik négy sorban állíttattak fel. A férfiak Miklós vezetése alatt az állvány előtt sorakoztak lobogójukkal. A képezdei növendékek egy szép kardalt énekeltek. Szőcs Sándor ref. lelkész az állványról tapintatosan összeállított, hazafias idézetekkel rakott, igen szép beszédet mondott, szónoki hévvel előadva. Székely véreink közül itten is Mikós János felelt. „Szép szavakat hallunk, szép szemekvel néznek, karokval ölelnek” – mondá a derék férfiú, s vendégeink nagyja, apraja, férfia, asszonya s közülünk is nem egy ember könnyezett. A képezdei növendékek most a Hymnust énekelték, mire a rendezők a családok elszállásához kezdtek. 3-án, áldozó csütörtökön délelőtt a rom. kath. templomba vonultak vendégeink. A templomban zászlójuk megszenteltetett. Délután megvendégeltették a nagy vendéglőben. Volt ott étel, ital bővön, de székely véreink mértéket tartottak. Később a fiatala tánczra perdült, a mi nem kis élvezetet nyújtott. Német tánczokat is jártak, de legörömestebb és leghosszasabban a „Kőrösi lány” hangjaira lassúbb ütemű csárdást tánczoltak. Némelyek daloltak is. Szól a daluk szerelemről, szenvedésről, szabadságról, a hazáról, de valamennyin bús komorság vonul végig. Nem is lehet másképp, egy oly sokat szenvedett népnél. 4-én reggel 9-kor volt az indulás. A piaczról indultak Dobra felé. elébb azonban a rendező bizottság minden család részére egy-egy kenyeret, szalonnát, húst, bort, krumplit, kukoriczát, egy-egy véka zabot és 1-1 frtot osztott ki. Kisebb családok természetesen kisebb mennyiségben, a nagyobbak nagyobb mennyiségben kaptak élelmi szert. A város végéig a Rákóczi, Hunyadi, Klapka indulókkal kísértük ki véreinket. Elvonulva az utczákon mindegyre megújul a viharos éljen, s közben. Közben a pisztolydurranás. A város végén Apáthy polgármester szívből fakadt „isten-hozzádot” mondott. Miklós János megköszönte, hogy Déva város lakossága ily szépen fogadta „ezt a szomorú népet, mely elhagyta az idegen földet, s most az édes honban keres magának új otthont, nem csekély bizonytalansággal és aggodalommal.” A hosszú kocsisor végig vonult az út szélén felállott nagy közönség előtt. Gazdáink levett kalappal köszöngettek jobbra-balra, s kívántak áldást mireánk. Mi is azt kívánjuk, hogy vezérelje véreinket az Isten mihamarább szerencsés új otthonukba, hol boldog hazának legyenek boldog hívei.

   A dobrai fogadtatásról még most nem írhatunk. Annyit azonban tudunk, hogy ott is készültek, s Illéyről, Zámról többen rándulnak át. 4-én ebéddel az illyeiek látják el.

                                         Az utazó csángó családok

   A Miklós János vezetése alatt utazó csángó családok a következők:

   Miklós János családja 5 taggal

Molnár István (3)

Bartis Fábián (5)

Tamás Ferenc (7)

Búzás Márton (3)

Kató Joakim (6)

Tamás Ferenc (6)

Nyisztor Márton (5)

Benő István (5)

Benő János (6)

Balázs János (5)

Pék János (4)

Tusa István (4)

Tusa János (5)

Tusa Antal (5)

Tusa Jancsi Jóska (7)

Tusa Mihály (7)

Balázs János Ignác (4)

Győrfi János (4)

Győrfi István (3)

Barducz Antal (5)

Borbándi Márton (3)

Nyisztor András István (3)

Nyisztor György (3)

Nyisztor Lajos (2)

Sánta János (6)

Bőthe János (7)

János István klopotár (4)

Magdaluk József (2)

Barabás János Jóska (7)

Barabás János (5)

Lovász Antal (5)

Bartics Ferenc (6)

Sipos János (5)

Bartics András (3)

László Imre (5)

Sántha György (5)

Faluközi István (2)

Makrai András (4)

Csobot Ferenc (6)

Bíró György (4)

Lovász József (5)

János László és Kátó Ferenc család nélkül (2)

   Összesen 198 lélek, 42 szekéren, 86 lóval.

   Csángó ügyek. A csángó magyar egyesület megalakul Budapesten. Elnöke Somsich Pál, alelnökei Odescalchy Artúr herczeg és Kammermayer Károly polgármester lettek. Az egyesület ügyeit egy 24 tagból álló választmány intézi, melyben közéletünk kitűnőségei foglalnak helyet. Tagsági díj 3 frt. Nagy György kormánybiztos maga mondja, hogy eddig Páncsova vidékén 2267 bukovinai magyar lélek telepedett meg. Ezekből 1201 férfi, 1066 nő; 1288 nagykorú, 979 kiskorú. Van 144 olyan családfő, a ki családja nélkül jött be. Ezeket az otthon maradt családtagokat (388 lélek) hozzák be első sorban, s akkor a szekereken jött gazdákon kívül 2655 lelket tesznek a behozott csángók. Somsich elnök már letette a pénzt a vasútnál a különvonatra, melyen mintegy 800-900 lélek hozatik be. Vezetőjük Odescalchy herczeg lesz. A letelepedett csángók kedvvel dolgoznak, jól fizetik őket, köztük az egészségi állapot kitűnő.

   Hunyad, 1883. május 12. Üdvözlő beszéd bukovinai magyar véreinkhez.

Mondotta Szőcs Sándor ref. lelkész Déván, 1883. május hó 2-án

   Várva várt vendégek! Kedves testvéreink! Messzi földről jöttök, idegen országból, s még messzi van a hely, hová Magyarhon népeinek szeretete óhajtástok szerint betelepítend titeket. Sokat kellett szenvednetek, hogy ily hosszú útra indultatok új hazát keresni. Nagyin szeretnetek kell bennünket, hogy érettünk örök búcsút mondtatok gyermek- és ifjúkorotok kedves emlékeinek, megszokott hajlékaitoknak, melyeket tulajdon kezeitekkel sok fáradalom közt építettetek; hogy örökre el tudátok hagyni azt a helyet, a hol atyáitoknak, anyáitoknak, testvéreiteknek, gyermekeiteknek könnyűitek által megszentelt porai nyugosznak. De nem csodálkozunk. Hiszen a százados küzdelmek, százados keservek között sokszor sírhattak fel atyáitok, sokszor sírhattatok fel ti magatok is nagy búsulástokban a Seregek Urához, Istenéhez:

   Mi édes Istenünk, jóságos nagy isten,

Ha van könyörület atyai szívedben,

Szabadíts meg minket!

   Tekintsd kinainkat, nagy szenvedéseinket,

Záporeső módjára hulló könnyüinket,

Kínzó keservinket!

   Tengernyi panaszunk hasson fel az égre

Forró óhajtásunk teljesítsed végre:

Vezérelj ki minket!

   Vezérelj ki minket szolgaság házából,

Ínségnek, nyomornak kínzó tanyájából,

Örökös rabságból!

   Vezérelj ki minket Magyarhon földére,

Szabadság, szeretet kies mezejére,

Testvérink keblére!

   Hogy együtt sírjuk ki fájó könnyüinket,

Együtt magasztaljuk jóságos nevedet,

Nagy kegyelmű Isten!

   Nagy lehet örömötök, hogy isten meghallgatta könyörgésteket s véget vetett szenvedéseiteknek; hogy itt vagytok immár közöttünk, szerető testvéreitek között, kik tárt karokkal s a beteljesült remény boldogító érzésével ölelünk titeket kebleinkre. Isten hozott, Isten áldjon meg benneteket! De nemcsak ti örültök szeretett testvéreink, nemcsak a ti szíveitek dobognak hangosan e perczben, hanem a miénk is. Mi is örvendünk, hogy Isten nem engedett titeket elveszni a nyomorúságnak siralmas földjén; hogy megtartott titeket épen hazánknak és nemzetünknek. Örvendünk, hogy a ti bejövéstek szorosabbra fűzte a kötelékeket, melyek ez ország különböző hitű és nyelvű lakóit egybekapcsolják, eszünkbe juttatván a költőnek – ah, oly sokszor elfeledett – szép szavait:

   Kárpátoktól Adriáig zenejen a közének,

   Hogy a magyar, román, német szerető testvérek.

   Láthattátok idáig való utazástokban és látni fogjátok ezután is, hogy bár különböző módon, más-más nyelven imádjuk istenünket, de mindnyájan egyek vagyunk és egyek leszünk a magyar hazához és a ti hozzátok való szeretetben. Örvendünk, hogy szeretett magyar hazánk benneteket és általatok is erősbödni fog, hiszen karotokra, kardotokra szükségünk vagyon. Mi hisszük, hogy munkához szokott kezeitektől paradicsommá változik a még most pusztához hasonló föld, s hogy veszedelemnek idején ti lesztek az elsők, a kik készségesen ontjátok véreiteket a hazáért, mely titeket édes gyermekeivé fogadott. Hisz ti rólatok zengé egykoron a szabadság ihletett ajkú dalnoka:

   „Csak nem fajult el még a székely vér,

   Minden kis csöppje, drága gyöngyöt ér.”

   Nem is óhajtunk mi egyebet, csak hogy az isteni gondviselés tegyen titeket szerencsésekké és boldogokká e szép haza földjén. Nem kívánunk tőletek egyebet, csak hogy megtanuljátok, emléketekbe véssétek és gyermekeitek lelkébe oltsátok szent imádságképpen a fogadást:

   „A magyarok istenére esküszünk,

   Esküszünk, hogy a királyhoz és a hazához,

   Mindörökké hűk leszünk!”

   És most kedves vendégeink, oszoljatok el, ki-ki az övéihez. Feleségeink, gyermekeink tárt karokkal, terített asztallal, puha ággyal várnak titeket. Érezzétek magatokat itthon a mi családaink körében, pihenjétek ki fáradalmaitokat, hogy újult erővel folytathassátok az utat új hazátok, az ígéret földe felé. Ti pedig, városunk népe, szeretett polgártársaim, bocsássatok buzgó fohászt az egek Urához; kiáltsátok velem együtt a szívem mélyéből fakadó szavakat: Éljenek hazatérő székely testvéreink! Éljen a király! Éljen a haza!

************************************************************************

   A Bukovinából bevándorolt székely gazdákat Hunyadmegye alsó vidékein is mindenütt meleg fogadtatásban részesítik. Veczelnél Nándra segédszolgabíró és Rettegi jegyző urak vették át a vezetést. Illye egész lakossága a marosi révhez sereglett, hogy láthassa és megvendégelhesse a honkeresőket. A legszívélyesebb üdvözlés után élelmiszereket, italokat, szénát, zabot osztottak ki, a vezetőnek 24 frt készpénzt adtak át és néhány hölgy megkoszorúzta a zászlót. Dobrán Lázár Árpád üdvözölte véreinket, kiket a román lakosság is tárt karokkal fogadott. Élelmiszerek és takarmányfélék osztatván ki, a csángó családok magánházakhoz lettek elszállásolva. Este Lázár Árpád nagy vacsorát adott a tiszteletükre. Miklós János vezető magyarul, románul és németül köszöntötte fel derék házigazdájukat s Dobra vendégszerető lakosságát. 5-én reggel érzékeny búcsúzások után, Nándra segédszolgabíró tovább vezette csángóinkat, kik elé a zámiak is kizarándokoltak, bőven ellátva őket szükségesekkel.

**********************************************************************

   Maros-Vásárhelyről írják: a csángó szekeres gazdák második csoportját május közepére várjuk. Az ünnepélyes fogadtatásra az előkészületek már meg is tétettek. A székely asszonyok társulata máj. 14-én, pünkösd másod napján a csángók javára tánczvigalmat rendez.

***********************************************************************

   Csángó legenda az öreg császárról és az ifjú királyról. „Azt mondotta az öreg császár a fiának, az ifjú királynak: gyere fiam, hogy adjak már neked is birodalmat. Azt felelte az ifjú király: arra kérem apám uramat, tartsa meg magának a németet, csehet, lengyelt, tótot, oláht, nekem csak a magyar adja. Meg akarom mutatni, hogy milyen a magyar szabadság. Az öreg császár teljesítette a fia kívánságát. Ekkor küldötte el az ifjú királyt Bukovinába, hogy a magyar gyűjtse mindenünnen az igaz magyar hazába, hogy látszódjék meg ott az igaz magyar szabadság.” Így beszélte itten, az egyik átutazó bukovinaiak egyike.

   Hunyad, 1883. május 19. A bukovinai magyarok útja Dobrától Kosováig.^[1]

   Dobrán, daczára a kellemetlen időjárásnak, meglehetős nagyszámú közönség várta a város végén az érkezőket, hol L. Á. által melegen üdvözöltetve, egyszersmind figyelmessé lettek téve, hogy mindaz, mit itt szívélyes vendégszeretetben élvezni fognak, nagyobbára román testvéreink által lesz nekiek nyújtva, mint kik e város lakóinak túlnyomó számát képezik. A szívélyes vendégszeretet, barátságba helyezett remény, legnagyobb mértékben igazolva lett, mert a román középosztály valóban meglepő szivességgel fogadta és vendégelte meg hazatérő magyar testvéreinket; nem ugyanaz mondható, fájdalom, a mindenben nemzetiséget kereső inteligentiáról, melynek nagy része – bár az adakozáshoz hozzájárult – úgy a fogadtatástól, mint a szállásadástól távol tartá magát.

   Az éj Dobrán töltve, másnap reggel tovább indulának a szeretett vendégek, mindenütt elösmerést és részvétet hagyva hátra, s utjokat Kosova felé vették. Kosoviczán figyelmessé lettek téve a volt határszélre, mely egykor Erdélyt Magyarországtól elválasztá, innen kezdődvén hazánk azon része, mely Bánát nevet visel, s mely országrészben ők hivatva vannak maguknak új otthont alkotni. A határt jelző kereszt talán soha szívrehatóbb jelenetnek tanúja nem volt, , mint midőn L. A és N. Gy. buzdító beszédei után az összes társaság kicsinye, nagyja az új otthon határának láttára, térdre borulva, s haza iránti szeretet, király iránti hűségre fogadalmuk megtéve, buzgó imát remegett, könnytelt szemekkel kérve az egek urát, hogy áldaná meg ama most előttük álló perczet, melyben az új otthon határát átlépendik. Ezen könyörgést követé a legmélyebb áhítattal elmondott Miatyánk, melynek végeztével ki-ki kocsijához sietett, s tovább hajtottak Kosova felé. Kosova és környéke birtokossága és középosztálya ünnepi díszben jött 2-3 kilométernyire vendégei elé s fogadá őket oly ünnepélyességgel, mely tekintve a birtokosság csekély számát, valóban meglepőnek mondható.

   Az érkezőket Lévay birtokos üdvözölte, mire Miklós János vezető megköszönve a szíves fogadtatást, az egész társaság – közéjük fogva megérkezett vendégeinket – nemzeti lobogókkal és a tomesdi gyári munkások nemzeti vállszalagokkal ellátott kitűnőmagán zenekarának hangjai mellett imposáns tömegben tartá bevonulását Kosova községébe, hol őket a szomszéd községekből odazarándokoltak sok százain kívül a környéki és helyi birtokosok derék nejei és leányai fogadták. Meglepő volt nézni minő rendben történt az összegyűjtött nagy mennyiségű élelmi és üdítő szerek kiosztása. Míg a nők egy része a kis gyermekek között tejet, almát osztott szét, addig más része az egyén élelmiszerek kiosztásával volt elfoglalva, a férfiak pedig a bor, pálinka, zab és széna aránylagos elosztását eszközölték.

   Minden férfi egy nagy üveg bort kapott poharastól, s a gyermekek egy-egy pohár tejet szintén poharastól, s mindehhez az üvegnemüt a Losch-család ajándékozta, mely család a megvendégeléssel járó költség és fáradság legtetemesebb részét hordozta, újból és kiváló módon igazolva kitűnő hazafias érzését. Nem csekély elösmerést érdemelnek a Lévay, Házi, Fábri és Pzorok családok, mint kik férfi, de kiválókép derék nő tagjai egész versengést űztek abban, hogy ki halmozza előbb el szívélyességgel, barátsággal fáradt vendégeink egyes tagjait. Egy-egy csángó családot két-három nő is környékezett; egyik tejet, másik almát vagy egyéb élelmiszert nyújtva nekik, s vajmi nagy volt az öröm, midőn illedelmes csángóink átvéve a nyújtottakat, a szíves házi asszonyok fáradozásait egy „köszönöm aláson”-nal hálálták meg. Feltűnt a derék román pórnép által maguk közt összegyűjtött málé, túró, hagyma nagy mennyisége, mely szintén ki lett osztva. A mi alatt a kedves vendégek a nekiek nyújtott nagymennyiségű élelmiszer elfogyasztásával voltak elfoglalva, addig a tomesdi derék zenekar egy pár magándal jól sikerült előadásával mulattatta őket. Végre egy fél órai pihenés után az oly kitűnő szívességgel fogadott vendégek hálás köszönetet mondva a szíves fogadtatásért, búcsút vette Kosova vendégszerető polgáraitól, s a már ide eléjökbe jött facseti rendezőbizottsági tagok kíséretében Facsetre utaztak, hol szintén fényes fogadtatás várt reájuk.

***********************************************************************

   Levelezés (kivonat)

   Tisztelt Szerkesztő Úr!

   A Dobrán átutazó bukovinai magyarok segélyezésére általam köröztetett íven a következő adakozók névlajstroma olvasható….

…Összesen begyűlt tehát 36 frt 50 kr. kész pénz, 4 kiló szalonna, 13 véka zab, 2 véka kukoricza, 85 liter paszuly, 12 véka krumpli, 5 kenyér, 5 szekér széna…

                   Lázár Árpád

***********************************************************************

   Téves értesülésből származhatott a budapesti lapok azon közlése, hogy a nálunk átutazott bukovinai szekeres gazdák állítása szerint, őket német ajkú polgárok csakis Temesvártt fogadták volna szívélyesen. A mint annak idejében kiemeltük, Szászvároson éppen Schuller polgármester és a szász polgárság tanúsított kiváló szivélyességet. Csúnya dolog volna tőlünk el nem ösmerni, a mi elősmerésre méltó.

************************************************************************

   A Miklós János vezetése alatt vidékünkön is átutazott bukovinai magyar gazdák f. hó. 12-ikén délután érkeztek Páncsovára. Egész útjok 27 napig tartott.

************************************************************************

   A hazatérő bukovinai magyar gazdák második csoportja f. hó 12-ikén Beszterczére, 15-ikn Maros-Vásárhelyre érkezett. E csoportban 159 lélek utazik 36 szekéren 72 lóval. Vezetőjük Lovász Ferenc isten-segítsi gazda, ki azt mondja, hogy Andrásfalván most szervezkedik a harmadik, errefelé törekvő karaván, s 50-55 szekéren mintegy 250-260 vendégre már a legközelebbi napok valamelyikén számíthatunk. Nem kételkedünk benne, hogy az első csoport átutazása alkalmával tapasztalt szives vendégszeretet, példás áldozatkészség ezen szegény véreinkre nézve is lehetővé teszi, hogy a maguk csekély készletének minél kisebb megcsonkításával érkezhessenek meg szerencsésen rendeltetésük helyére.

   Hunyad, 1883. május 26. Bukovinai magyarok útja Hunyadmegyében.

   A Bukovinából bevándoroló szekeres gazdák második csoportja épp oly szívesen fogadtatott megyénk területén is, mint az első csoport. E hó 21-ikén érkeztek Hunyadmegyébe. A következő éjszakát Szászvároson töltötték, hol éjjeli szállással eledel- és takarmányfélékkel látottak el. 22-ikén délben indultak innen. Paad községig Orbonás segédszolgabíró kalauzolta őket, innen tovább Déváig Beke segédszolgabíró. 3 órakor Piskitelep mellé érkeztek, hol nagy közönség várta. Jakab Dénes bácsii ref. lelkész szép üdvözlő beszédet mondott. A műhelybeli munkások 52 frt, bácsii lakosok 5 frt készpénzt adtak át. Étel- ital- és takarmányfélék szintén osztattak ki. A szénát Kovács Antal bácsii birtokos adta.

   Dévára 8 óra felé érkeztek. A város végére zenével vonult ki a nemzeti színű jelvényekkel ellátott rendező bizottság, élen Tóth László helyettes polgármesterrel. Vándoraink közül a férfiak Lovász Ferenc vezetése és lobogójuk alatt gyalog közeledtek a fogadás színhelye felé. Itt Beke segédszolgabíró rövid szavakkal a város vendégszeretetébe ajánlotta őket, mire Tóth László mondott üdvözlő beszédet és Lovász Ferenc vezető felelt arra okosan és a maga egyszerűségében is igen szépen. Beszédeiket alább közöljük. Lobogók alatt és zenével volt a bevonulás. Akkora közönség gyűlt össze, hogy az egész szászvárosi utcza lepve volt hömpölygő embertömeggel. A piaczon a képezde dalkara a Hymnust énekelte, Tájcsik Ferenc üdvözlő beszédet mondott, Sándor József képezdei növendék Kerekes Samu alkalmi költeményét szavalta, majd ismét a képezdei dalkar a Szózatot énekelte, s annakutána vendégeink egyes családokhoz szállásoltattak be.

                                                   Tóth László beszéde

   Isten hozott testvérek! Megálljatok egy pillanatra, mert a föld, melyre léptettek, szent föld; szentté tette azt egy évezred történelme, szentté avatta azt apáinknak a váltságért oly gyakran ontott vérözöne s a szív ösztönszerűleg érzi a komoly magunkbaszállás szükségét. Sok csapás ért minket egy évezred alatt, mely hazánkat rongálta s nemzetünket fogyasztotta, úgy, hogy csodával határos, hogy még van magyar és van Magyarország e világban. Ily csapás a madéfalvi vérfürdő, melybe apáinkat az 1764-iki új esztendő éjszakáján fullasztották, s hogy a gyalázat emléke maradandóbb legyen, holt testei fölé akasztófát emeltek. Apáitok ezen csapást, s az azt követő gúnyt, csúfságot és üldözést kikerülendők, a nemzettest zömétől elszakadának, idegen földön keresének menedéket s megtalálták a közel 120 esztendeig tartott babilóniai fogságot. Nagy idő, de ti a nyomorúság napjaiban sem veszétek el, sőt megsokasodátok, testben-lélekben megerősödétek. A vér vízzé nem válik. A nemzet nemtője hitet, reményt csepegtetett szíveitekbe, s azt mindig fenntartotta; hogy a magyarok istene visszavisz titeket az ősi hazába, s megint egyesít elmaradt testvéreitekkel. A hit és remény megtestesülésnek indult és ti már köztünk vagytok, az ősi hazában, a biztat a remény, hogy többé elszakadni nem fogtok, hanem velünk egyetemben, mint újjá született nemzet, kezditek meg nemzeti életünk második évezredét, s együtt folytatják azt késő unokáink is, mind az idők végéig, vagy – minthogy az időnek vége sohasem lesz – legalább addig, míg a Kárpátok le nem mosódnak s Magyarország rónái víz alá nem merülnek, úgy legyen! Ámen!

   Legyetek hát üdvözülve kedves testvérek, s vonuljatok be már barátságos kis városunkba. Mielőtt azonban bevonulnátok, tudjátok meg, hogy Déva város polgárai, magyarok szintúgy, mint románok, testvéri szeretetben élnek egymással, mert tudják, hogy a magyar és a román a viszonyok hatalma által egymás támogatására vannak utalva, és hogy ha elvész az egyik, nincs isten, ki megtartsa a másikat; tudják, hogy a kenyér, melyet megeszünk, oly földben terem, melyet mindkét részről apáink összefolyt vére kövérített meg, és azért a dévai románokban szintúgy testvéreitekre találtok, mint a magyarokban. Tudjátok meg továbbá azt is, hogy a dévai polgár szereti és tiszteli királyát a bálványozásig; meghajol előtte, de az ő meghajlása nem a sápadt rabszolgák hajlongása, mely csak addig ér, míg a kenyér vagy a hatalom ostora, hanem örökös, mindig ugyanaz és változatlan a sorsnak bármi csapása között is; mert mi szabad nemzet vagyunk, a szabad hazánk alkotmányos királyát a magunk érdekében is tiszteljük. Kiáltsátok hát velünk egyetemben ti is, hogy éljen a haza, s éljen a szabad hazával megoszolhatatlan egységben a király!

                                     Lovász Ferencz beszéde

   Nagylelkű uraim! Köszönjük szépen a szíves fogadást. Visszatérünk apáink földére, s reméljük Isten segedelmével, hogy megpihenünk édes anyánk, a Magyar haza kebelén, melyet szeretni fogunk, érte élni, és ha kell, halni is akarunk. Áldja meg az Isten Magyarország királyát, tartsa meg szeretett magyar testvéreinket, hogy nem hagyták el a Bukovinába kibujdosott székely magyarságot, mely 110 évig élt a magyar hazán kívül. Ezt kívánjuk Hunyadvármegye polgárainak is, hogy megsegítettek minket, nem hagytak elveszni, s gyámolítottak eledellel, pénzzel. Áldja meg a teremtő Isten hazánkat, országunkat, éltesse a magyar nemzetet. Éljen a haza! Éljen a király!

                                         Tájcsik Ferencz beszéde

   Szeretett székely testvéreink! Kedves vendégeink! Legyetek üdvözölve városunkban is, hol egyaránt kitárt karokkal fogad benneteket az összes lakosság, nemzetiségi és valláskülönbség nélkül. Néhány nap múlva meg fogjátok látni az ígéret földét, mely új otthont nyújt számotokra. Kérlek, vigyétek oda magatokkal a hazaszeretetet, egyetértés, munka, szorgalmatosság magvait, mely mindenkit boldogítand, míg ellenben az Isten bűntető keze súlytana. Mózes népe között egyenetlenség támada: s országuk elpusztult, fényes jeruzsálemi templomik semmivé lett, maga a zsidó nép széjjel szóródott, a világ minden részeibe. Míg egyetértés, szeretet uralkodott szabadságharczunk világhírű tábornokai között, kéz császár összes hadereje s a számtalan apró ellenség sem győzedelmeskedhetett rajtunk; de mihelyt az ármány szétszórhatta az egyenetlenség magvait, bekövetkezett a világosi árulás. Az egyetértésnek, a szeretetnek szép példáját látandjátok új otthonotokban szomszédos német ajkú polgártársainknál. Nincsen is ott nyomor, nincsen szenvedés. Vigyetek tehát magatokkal egyetértést, szeretetet; legyetek a hazának jó fiai, felséges királyunknak hű alattvalói, törvényeinknek védői, erős bástyái, és lépteiteket megáldja az Isten. Éljen a haza! Éljen a király!  

************************************************************************

    

   23-ikát pihenéssel töltötték. 24-én, úrnapján, a rom. kath. templomba vonultak, hol Papp Dániel zárdafőnök mise után áldást mondott a betelepítés művére és megáldotta a lobogót, melyen „Istensegíts” olvasható. Délután megvendégeltettek a fogadóban. Megkereszteltetett Lovász Jóskáné Maros-Ludason született leánykája, a fiatalabbak táncoltak is néhányat, s még 9 óra előtt ki-ki nyugalomra tért.

   Déváról 25-ikén reggel 9 órakor indultak Dobra felé. Indulás előtt 1-1 kenyér, 1-1 frt, 1-1 véka zab osztatott ki. Dobay Ferencz gyermekei 160 drb kiflit osztottak ki. A rendező bizottság 45 frton egy lovat is vett vándoraink számára, mely közös tulajdonuk lesz, az útban annak kocsija elé fogatik, a kinek szüksége lesz rá, Páncsován eladják és árából egyenlően osztozkodnak. A szegény Nyisztor Jóskáné, kinek tegnap kereszteltünk, betegsége miatt nem utazhatott tovább. Itten gondos ápolásban részesül s majd vasúton tovább küldetik férje után. A város végéig nagy közönség kísérte vérinket, hol szíves „Isten hozzád”-dal vettünk búcsút tőlük és kívántunk nekik szerencsés utat az új otthon felé.

                                                   Az utazó családok

   Ennek a csoportnak vezetője Lovász Ferencz, 40 éves férfi, kiszolgált katona, mellén hadi érmet visel. A családok a következők: Lovász Ferencz (4), Lovász Jóska (5), Nyisztor Jóska (3), Nyisztor István (3), Nyisztor Orbán (1), Nyisztor András (3), Kátó András (3), Kátó Pál (3), Kátó István (2), Kátó Márton (5), Barabás János (5), Bálint Mihály (4), Kovács Jóska (5), Kovács Ádám (3), Balázs Jánoska (7), Bőjte Jóska (5), Szász István (4), Nagy Józsi Varga (5), Gergely Ferencz (8), Győrfi Ádám Ferencz (7), Győrfi Márton (3), Győrfi Ádám (7), Győrfi Antal (7), Molnár Albert (4), László István (3), László Péter (7), László István Purics (4), László Ferdi Purics (3), Bíró Balázs (2), Bíró György Ferencz (3), Tamás Péter (5), György Ferencz (6), Szabó Jóska (5), Varga István (5), János Antal 3 lélekkel. Összesen 35 család, 160 lélek, 34 kétfogatú, 1 háromfogatú, 1 egyfogatú, összesen 36 szekéren, 73 lóval.

************************************************************************

   Csángó-szaporodás

   A most utazó bukovinai csoportból egy asszonynak Maros-Ludason leánya született; egy másik társa Szászvároson állapodott meg és egészséges fiúgyermeket ajándékozott a magyar hazának. Mindkettőt ott hagyták, hogy felgyógyulásuk után utazzanak övéikhez. A Ludason maradott asszony azonban begyed napra már felkelt s vasútra kerekedve kis lányával együtt, utolérte Déván a szekeres gazdákat. A vezető állítása szerint 5-6 nap múlva a harmadik szaporodás is beállhat.

************************************************************************

   Két csángó Páncsováról útban van Bukovina felé. E hó 23-ikán érkeztek Dévára gyalog. Azért mennek, hogy pénzzé tegyék a holmijaikat és családjaikkal együtt térjenek vissza az új hazába. Úgy mondják, hogy Páncsova vidékén igen jól van dolguk, napjában egy munkás az élelmén kívül 15-20 „fehérkét” keres, s onnan soha egy se fog Bukovinába visszakívánkozni. Bár úgy volna!

***********************************************************************

   Csángó-keresztelés Déván.

   Lovász Jóskánénak Maros-Ludason született leánykája Déván kereszteltetett meg f. hó. 24-én, nyilvános helyen, az összes csángók és nagyszámú városi közönség jelenlétében. Keresztanyának a Nagy-Enyeden tartózkodó Pogány György főispánné kéretett fel, ki a keresztanyaságot készséggel elfogadta és Pogány Ádámnéval helyettesíttette magát. Keresztapa Tóth László polgármester volt. Az újszülött Erzsébeth nevet kapott s élénken megéljeneztetett.

   Hunyad, 1883. július 28. Három csángó útban van Páncsova vidékéről Bukovina felé. F. hó 23-ikán érkeztek Dévára gyalog, és jelentkeztek a városházán. Útiköltségük nem lévén, hogy tovább utazhassanak, a rendőrkapitány munkát adott nekik.

   Hunyad, 1883. augusztus 11. A csángókról.

   Bukovinai atyánkfiai letelepítésével még mindig sok a baj. A behozás el volt hirtelenkedve; a letelepedés feltételei nem voltak előkészítve 3000-nyi nép számára. Ehhez még az a baj is járul, hogy az otthon maradottak közül megint nagy tömeg áll útra készen. Eladták mindenöket és minden lebeszélés daczára indulni akarnak. A nálunk átutazottak közül két szekeres család – egyik Makray uram – hétfőn utazott keresztül Déván Bukovinába. A mint mondják, Gromon kormánybiztos azzal biztatta őket, hogy 2-3 esztendő alatt úgy is kihozzák az egészet. Addig már otthon maradnak ők is. A letelepedési helyen - a mint beszélik – egy ember megszerezhet naponta 1 frt – 1frt 50 krt; de el is ment élelemre mind, mert ottan felette drága az élet. Három fiatal legény is itt kóborgott néhány napig a városon és a kövezésnél dolgoztak. Ezek – mint mondják – azért mennek vissza, mivel az új telepeken földet csak a családok kapnak, egyesek nem. Mi tűrés-tagadás, ezek bizony nagyon le vannak rongyosodva. Egy becsületes hadikfalvi gazda, a ki hasonlóképp itt utazott keresztül az első csoporttal, levelet írt Nagy-Györgyfalváról itteni szállásadó gazdájának, melyből érdekesnek tartjuk közölni a következőket:

   „Tekintetes úr! Létemről tudósítom kendet nagyságos úr, hogy hála az istennek frissés jó egészségben vagyunk, a melyet magának is hasonlóképpen kívánom. Telepítéshelyről megint tudósítom magát, hogy kaptunk házhelyet is; most fogunk neki házhoz építeni. Még amellett azt igyirte a kormán-biztos úr, hogy búza-vágás után ki fogjuk kapni a földeket és azután isten segedelmével gazdálkodni fogunk. Bizony most nehezen megy dolgunk; hanem isten után azt gondolom, hogy jövendibe az isten csak jobban adja, mint ahogy most van.” stb.

   Ebből is látszik, hogy a megtelepedés sok bajjal jár ugyan, de a nagyobb rész bizalommal várja mindamellett a jövendőt, és nem ugrik meg oly hamar, mint Makray uramék és a három legény.Annyit mondhatunk, hogy itt a városon a visszamenőket bizony senki sem fogadja diadalkapuval; hanem bosszankodnak rájuk.

   Hunyad, 1883. szeptember 15. Szegény csángóink folyvást költöznek visszafelé az oly szép remények közt ott hagyott régi hazába, Bukovinába. Közelebbről egyszerre 20 szekér ment, 6-8 emberrel megrakva mindenik. Hallgatagon, búsan vonulnak át városunkon, még az ösmerősöket sem igen látogatva meg. Nagyobb részök sajnálatosan el van rongyolódva, Csak néhány anya nézett be a házakhoz, némi ruhafélét kérni félmeztelen gyermekeiknek. Déva lakossága igazán el van keseredve ezen mindegyre megújuló látvány miatt s tehetetlen haraggal kérdezzük egymástól, hogy miért kellett mindennek így történnie.

   Hunyad, 1883. november 17. A bukovinai magyarok közül f. hó. 11-ikén mintegy 70 lélek vonult át Déván 18 szekérrel az Alduna vidékére. Tóth László polgármester, mint a múlt tavasszal alakult csángó-bizottság elnöke, a meglevő alap erejéig részükre némi segélyt utalványozott. Ugyanaz nap temettetett el Déván Varga János Andrásfalváról való székelynek Szántóhalma és Déva között az útban elhalt fiacskája. A temetési költségeket Miklós Lajos ügyvéd gyűjtötte össze. A kis halottat az intelligencia köréből is számosan kísérték ki az örök nyugalom helyére, hol valóban megható volt a szülők és testvérek búcsúvétele kedvesüktől. Nyugodjék csendesen a kedves halott itt, a dévai ref. temetőben, körében a mi szeretteinknek!  

   Hunyad, 1885. április 4. (melléklet). A „Tribuna” című román lap márczius 27-iki száma a következő javaslattal állott elő: „ha az erdélyrészi magyarok veszélyben vannak, mert románok között laknak, akkor tessék a csángókkal megkísérelt eszköz alkalmazni. A tulajdonképi Magyarországban még van elég kiszárítandó mocsár s termékennyé teendő puszta. A magyar elem a központban megerősödnék ily módon s megszabadulna a büdös bocskor szagától.”

Azaz: az erdélyrészi magyarság, mely ezer év előtt kard élével tetted magadévá s ezer év viszontagságai közben kard élével megtartottad mind e mai napig bérczes kis hazádat – tessék – vándorolj ki! Mint az immár határtalanná vadult fajgyűlölet kitörését jegyezzük fel a nevezett román lap fennebbi sorait.

************************************************************************

   Az aldunai telepítés sikeréről felesleges a szót vesztegetni. A példára méltó hazafias lelkesedést és gyűjtést leszámítva, minden szempontból katasztrófálisnak bizonyult. Ki mondana ennek ellent? Azok, akik Gyorokra mentek onnan, vissza, ha volt mire, Bukovinába, Dévára, vagy belefulladtak a Duna árjába? Napjainkra már közismert, hogy az első dévai telepítésen és a marosludasin a többi sikertelen volt. És mégis, az akkori magyar kormány, makacsul folytatta a bukovinai magyarok szervezett szétszórását. Kinek használt ez? Nehéz megmondani még ma is.

   Mint érdekesség, az anyakönyvekből kiválogattam az első karaván családfőiből néhányat, és ezek halálhelyét, mintegy követve sorsukat:

Miklós János-Istensegíts

Molnár István-Gyorok

Bartis Fábián-Gyorok

Tamás Ferenc-Gyorok

Búzás Márton-Istensegíts

Kató Joakim- Istensegíts

Tamás Ferenc-Déva

Nyisztor Márton-Istensegíts

Benő István-Gyorok

Benő János-Gyorok

Balázs János-Istensegíts

Pék János-Istensegíts

Tusa István-Gyorok

Tusa János-Gyorok

Tusa Antal-Gyorok

Tusa József-Gyorok

Tusa Mihály-Istensegíts

Balázs János Ignác-Andrásfalva

Győrfi János-Gyurgyova

Győrfi István-Gyorok

Barducz Antal-Székelykeve

Borbándi Márton-Istensegíts

Nyisztor András István-Gyorok

Nyisztor György-Gyorok

Nyisztor Lajos-Csernakeresztúr

   Eredmény: az első 25 családfőből csak kettő halt meg az al-dunai telepeken, 12 Gyorokon, 8 Istensegítsben, 1 Andrásfalván, 1 Csernakeresztúron, 1 Déván. Itt már szükségtelen bármilyen bizonyítás, le lehet vonni a következtetéseket a telepítés sikeréről.

 

   Magyar Polgár, 1884. január 2. Csángó levél.

   A dévai „Hírlap“ szerkesztője következő levelet vett egy aldunai csángó telepestől, akire Déván még emlékezni fognak:

   „Tisztelt becses tekintetes úr! In­dítom soraimat e hó 13-án. A tekintetes úr­nak kívánom Istentől, hogy ez írásom legfrisebb egésségbe találja. Kívánok az uj évbe szerencsét és jó egésséget, jobbat, mint nekem van, mert én ez az ó évbe egész nyáron be­teg voltam a nőmvel és a kis fiamval együtt. Hideglelésbe voltunk. Hanem most hála Isten­nek jó egésségünk van, a melyhez hasonlót kívánunk az úrnak is. Most egyébb újságot nem irok, csak annyit, hogy az élő viz nem jó, csak betegség az embernek, és azt is tudtára adom az úrnak, hogy a méltóságos kor­mánybiztos ur azt mondta, hogy ne búsuljunk, mert kétszáz családot elviszen innét Aradra és ott telepit meg, a többieket pedig partos helyre viszi. Az időjárásról is írók annyit, hogy itt tél nincs, a marhák most is kin jár­nak a mezőn, szántunk, vetünk, csak annyi a bökkenő, hogy ami pénzem volt hazoról, mostanig mind elköltöttem s maradtam az üres zsebvel. Még az tekintetes úrhoz szólok, ha lenne olyan szives, hogy írja meg az ara­di pusztát, milyen hej, mert nékem húz a szivem, hogy oda menjek lakni. Most még igen szépen kérem a tekintetes urat, hogy legyen olyan szives, küldjön nekem ajándékba újsá­gokat, ha az isten éltet, meg fogom köszön­ni az urnak a jóságát, mert én itten semmi hirt nem hallok, hogy mi hírek vannak az országba. Ezzel bezárom levelemet, maradok holtig hű szerető testvérjök. Én írtam Lovász Ferencz, a második csapatnak a vezére.“

^[1] Ezen tudósítás múlt száminkra későn érkezett. A benne foglalat érdekes részleteknél fogva azonban nem tagadhatjuk meg közlését, habár kissé későn is.

VÉRTANÚK

PISKI^[1]

   1849. február 9-ike vérbetűkkel jegyeztetett fel Erdély történetlapjaira. A bérces haza századok óta elszakadt láncszemét látá e nap pirosló hajnalán az ősz Magyarhon ezredéves állami életéhez forrani, és pedig a megkezdett szabadságharc vérmezején! Igen, 1849. február 9-ike a függetlenségi csaták egyik legdicsőbb napja volt. Erdélynek az anyahonnali egyesülése felett folyt a vér, a testvérnemzetek testvérvérrel öntözzék a közös anya keblét, csoda, hogy meg nem repedt az a fájdalomtól! Erdély legnevezetesebb csatái, Bem hadjáratának sarkpontját örökíté meg február 9-ike, s egy honfivérrel szentelt csatatérrel gazdagodott hadtörténetünk „Piskihídi csata” nevezet alatt.

   Piski a Szászvárostól Dévára vezető országút bal oldalán elterülő kis oláh falu, partján a Retyezát alja alól kristály-hullámokkal nyargaló Sztrigy folyónak mely innen pár ezer lépésre a Maros haragos hullámaiba ömlik. E kis falu hátterét a Hátszeg vidékére benyúló hegylánc fedi jókora tölgy- s csererdő által koszorúzva, mintha az elesett hősök sírjára nevelné végzetszerű lombjait. A hegylánc nyugati lábánál pár száz ölnyi lankás tér terül el, melyen az osztrák hadsereg foglala támadó állást, míg szemben, a Sztrigy bal partján egy kis emelkedés a magyarok ágyúinak kedvező állást nyújta; balra Dédács, a háttérben Szentandrás falvakkal, melyekben a tartaléksereg nyugodott. A két sereg között, mint a leendő győzelem titokszerű kérdőjele, nyúlik el a folyam feletti fahíd, melynek hatvan lábnyi futását négy láb magas deszka-korlát választja kétfelé; innen a Maros felöli lankáson nyúlt el a magyarok csatárlánca, öreg fűzfa-törzsek által elfedve az ellen golyóitól, jobbra az országúton fel a jobbparton levő osztrák hadse­reggel szemben a XI. zászlóalj állt, melynek zöme a hídfőt védé s a pár órai ágyúnyitány után szu­ronyszegezve tört át a hídon; heves szuronycsata fejlődött ki erre a túlsó oldalon levő Bianchiakkal, minek eredménye a XI-ik zászlóalj hőslelkű feláldozása után a híd elfoglalása volt. Ezt azonban drága áron kelle ismét az ellen túlnyomó erejével szemben elveszíteni.

   A nap leáldozatban volt már, szomorú arccal búcsúzva a vér- s hóborította láthatártól, melyen a magyar hátráló sereg halottjai nyugvának, a boruló alkony gyászleple mind inkább elterült az óriási ravatal felett, s már veszve volt az ügy, melynek határpontjánál Erdély sorsa állott, midőn a kis Déva felől éppen a végzetes percben érkezett segédcsapat egyesülve a dédács- és szentandrási tartalékkal, a szaladókat feltartóztatva, az üldöző ellen zömére fordíták.

   Csatában a lelkesedés villámgyorsan szokott terjedni. Vérbe kellene mártanom tollamat, hogy hű színét adhassam azon jelenetnek, mi itt bekövetkezett; a segélyre jött csapat lelkesítő szavára a hátráló sereg arcot fordíta az üldözőknek, s véres tusa után az elhagyott csatatér és híd vissza lőn foglalva s Erdély sorsa, mint visszamosolygó északi fény tűnt fel a kivívott győzelem alkonyán. A nap leáldozta után, a hold bánatos arca világítá meg a csatatért, melyen hatodfélszáz szabadsághős piheni örök álmát! Sírjukon nem zöl­del virág, nyughelyüket nem jelöli márvány-emlék, nincs halom, mely a kegyelet által koszorúzva, magára vonja a vándor figyelmét, hogy arra utaztában egy pár könnyet szenteljen a szabadság el­esett hőseinek, csak midőn a földész forgatja eké­jével a barna barázdákat, s egy-egy sárga csontot vet ki ekevasa, szállja meg keblét a fájdalom ér­zése s egy nehéz sóhajt enged onnan felszakadni, mely a hősök sírját átlengő szellőbe vegyül:

   Vándor, megállj, tekints szét e mezőn:

   Honvédőink itt küzdtek e honért,

   S itt nyugszanak, kik vért és életet

 Áldoztak a honért.

   Ha a szabadság napját élvezed,

   Áldd érte Istent s e szent hamvakat:

   Honvédeink véréből nőtt a fa,

   Mely vész- s viharban enyhe nyugtot ad.

   Ha zsarnok lába nyomja a hazát,

   Ne csüggedj el — hisz ők csak nyugszanak.

   Széttörni békót, szolgaláncokat,

   Fölkelnek ők a hős fiak!

   Igen, fölkelnek ők az unokák szellemében s a föltámadási ünnep dicső reggele eloszlatja a hosszas síréj rémes árnyait, az elesett hősök sírkeresztjeiből egy díszemlék emelkedik, melyre a történet múzsája kitörölhetetlen betűkkel jegyzi fel a nemzet szabadságharcában elesettek neveit.

   Magyar Polgár, 1868. október 28. Bem apó érdemjele. Szász-Sebesen 1849. april elején jelentek meg a nemzetgyűlés küldöttei Bemnek az elsőrendű érdemjelt átadandók. Az átadás csak szobában történt néhány tiszt jelenlétében, mert helyben nem volt sereg, aztán meg más dolog volt akkor, mint parádézni. — „Volt ennek a kis szobai ünnepnek, — mond a puritán Petőfi — sok táblabírói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, mondhatni nagyszerű.“ Az öreg Német alezredes e szavakkal nyújtotta át Erdély szabadítójának az érdemrendet: „Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, sem tudnék most beszélni. Engedje meg, hogy megcsókoljam jobb kezét, mely az én hazámért vérzett.“ És sírva csókolta meg azt az áldott jobb kezet, és a jelenlevők is mind sírtak, pedig csupa edzett vitézek, érckeblű katonák voltak jelen.

   Magyar Polgár, 1869. január 22. Külföldre menekült hazánkfiai közül ismét egynek rövid napok múlva leendő haza­érkezését jelenthetjük. Ez Bem utolsó hadsegéde Kiss József, alezredes az olasz hadseregből. Azon bajnokaink közé tartozik ő, ki ifjan menekülve, felsőbb tiszti rangját és kitüntetéseit a külföldön és mindig a csatatéren nyert érdemeinek köszöneté. Erdélyben a piskihidnál tűnt fel elő­ször, hol egy bravour által Bem figyelmét magára vonva, ez az ifjú tizedest hadnaggyá tette. Törökországban, mint segédjét láttuk öt mindaddig, míg Aleppoban a dicső vezért sírjához kísérte, honnan megtört vérző szívvel jött a már akkor kezdődő orosz-török harc színhelyére és meghalni óhajtott, a hontalanság kínzó fájdalmától űzve, kereste a halált minden ütközetben, de az oroszok golyója helyett a török hadvezéreinek elismerése környezé, őrnagy és mer basának egyik kitűnő segédtisztje lett. Silisztriánál arany-éremmel, az Ingur melletti véres ütközetben pedig a Medzsidzje nagy érdemjellel tüntettetett ki. Az olasz háború kitörésekor Piemontba sietett, hol őrnagyi ranggal lépett szolgálatba, kevés idő múlva itt a savoyai érdemjellel kitüntetve, alezredességre emeltetett. A hon szeretett földjét, még élő szüleit, s rokonait is­mét látni vágyó hazánkfiát hozza Isten szerencsésen.

   Kiss József. 1848. nov. 4. önkéntes lesz a Nagyváradon alakuló 55. honvédzászlóaljban. Alakulatával az erdélyi sereghez osztják be. Tizedes, 1849. márc. (febr.16.)- hadnagy. Júl. 20. a Vöröstoronyi-szoros védelme során zászlóaljával a cári csapatok a Havasalföldre szorítják, ahol leteszik a fegyvert a törökök előtt. 1850-1859. a török hadsereg tisztje, végül őrnagyi rangban (Ali effendi). 1859. őrnagy és zászlóaljparancsnok az olaszországi magyar légiónál. 1860. ezredes Garibaldi alatt (a "marsalai ezer" tagja volt,) 1861- alezredes az olasz királyi hadseregben. 1868. hazatér, a Ferencz-csatorna Részvénytársaság igazgatója lesz. † Budapest, 1898. jún. 4. ( Kecskeméten temették el.)

   Magyar Polgár, 1867. április 7. Görgey Arthurnak hazájába a visszatérhetés engedélye még nincs megadva. Mit is keresne ő Magyarországon, hol minden talpalatnyi föld vádlóként állana szemei előtt. Senki sem hitte, hogy Görgeynek elég bátorsága legyen arra, hogy belebbezése helyén főbe ne lője magát; de ha elég erős szíve volt végig nézni hazája romlását, ha tanúja tudott lenni Klagenfurtból 19 évi szenvedéseinknek, nem tette őrültté lelkiismerete e közben, ne jöjjön haza most se, hisz Magyarország földje minden szerencsétlen hazánkfiának adhat, annyi helyet hol megpihenjen, csak egyedül az ő számára nem lesz. Egykori dicsőségének emlékei lennének leghangosabb vádlói, melyek nem engednének nyugtot soha, s hontalanná tennék hazájába.

   Magyar Polgár 1867. szeptember 18. Olvasóink bizonyosan emlékeznek a 48-49-iki erdélyi hadjárat kedves és örökemlékű hőse Bem Józsefre, kinek kezéből ritkán maradt el egy vékony tarka lovagostor, melynek a többek között az a történeti emléke is van, hogy mikor az öreg úr dévai visszavonulását csinálta, egy elhagyott ágyújára reá ütött hét ellenséges lovas. Bem észrevette a bajt elég korán, s oda nyargalt az ágyúhoz, melyre már rátették a dragonyosok kezüket. „Mit akartok itten?“ — rivallt reájuk. Az öreg — végig verve lovagostorával az egyiket. „Semmirekellők! Ez az én ágyúm, Marsch innét!“ A lovasok zavarba jöttek a német megszólításra, azt hitték, saját ágyúikat akarják elfogni, s visszairamodtak. Mikor észrevették a baklövést, a honvédek már biztonságba helyezték az elhagyott ágyút. Most előkerült az öreg úrnak lovag-ostora, melyet ő Törökországban Kmettynek ajándékozott, ki vele együtt az iszlámra tért. Kmetty, az ostort testvérének küldötte be Magyarországra, ki azon kéréssel adta át Zelk József úrnak, hogy juttassa múzeumunkba. Z. úr most e becses ereklyét át is adta rendelkezése helyére.

   Magyar Polgár 1867. december 8. Hunyadmegye honvédegylete utóbbi napokban tartott közgyűlésen Benedikty Albert százados indítványa alapján azon határozatot hozta, hogy a Piski alatt 1849-ben vívott csatában elhullott s elvérzett honvédtársaknak emlékére oszlopot fog állítani, mely határozatát a derék honvédtársak­nak, midőn üdvözöljük és többi honvédtársaink részvétébe ajánljuk, egyúttal tudomásul hozzuk, miként az e célra begyülendő pénzösszegek Dévára Bosnyák honvédegyleti pénztárnok úrhoz küldendők.

   Magyar Polgár, 1869. április 7. Honvédegylet. V.Hunyad-zaránd megyei és Szászváros­ és széki honvédegylet megalakult 1857. június 4-kén tartott közgyűlésen ezredes Makray László elnöklete alatt őrnagy Krasznay Pál alelnök és százados Márkus Károly jegyzővel: kiterjeszke­dik az egylet a címében foglalt megyék és vá­rosok egész területére, közgyűléseit évenként négy­szer, (január 3, május 12, augusztus 2, october 29 én) bizottmányi üléseit minden hó utolsó nap­ján tartja, egyik célul tűzvén ki magának, hogy az 1849-ből a „Piski“ hídról nevezetes csatában elhullt bajnoktársaknak emlékoszlopot állítson, mi körüli ernyedetlen fáradozásaiban különösen érdemli a felemlítést az egyleti pénztárnok had­nagy Bosnyák Antal.  Fentebb nevezett jegyző időközben tisztéről lemondván, helyébe hadnagy Tóth László választatott meg. Székhely: Déva. Főtiszt tagjai az egyletnek: Ezredes: Makray László. Őrnagyok: Krasznay Pál, Lendvay Rezső. Századosok: Bauer József, Benedikty József, Benedikty Albert. III. r. érdemjeles Józsika Géza báró, Keresztes Kálmán, Mara Lőrincz, Markus Károly, Nagy Lajos, Szalánczy Mózes, Várady Dániel. Főhadnagyok: Barcsay Miklós, Bocz Sá­muel, Buda Imre, Gál Imre, Ivuly Sándor, Kemény Lajos báró, Lázár Lipót, Lázár Lajos, Ma­ra Sámuel, Nagy Imre, Pogácsnik Miksa, Rajnai Ignácz, Simon Dániel, Szász Sándor Z. Alhadna­gyok: Alsó Elek, Alvinczi József, Bella János, Barcsay Ábrahám, Benke Lajos, Berivai György, Békésy Antal, Bosnyák Antal, Csonka Ferencz, Fetés János, Eperjesi Albert, Fűzi József, Góla Lajos, Hochol János, Kendeffy Ferencz, Kendeffy László, Kenderessi Mihály, Kenderessi Albert, Keresztes Sándor, Kovács Im­re, Ladányi Ádám, László Ignácz, Mara József, Nagy József, Nagy Antal, Pávai Lajos, Rákosi János, Santus Ignácz, Steinpock Frigyes, Szalánczy Sándor, Tóth László, Váradi Domokos, Váradi Bertalan, Vitán László. Főorvos: Nagy Jó­zsef (Beregszászi) szdos, Syányik József szdos. Alorvos: Fischer Henrik, Körmöndy Ferencz főhdn. Táb. pap: Dáné István. Számít az egylet, főtiszteken kívül, altiszt és közharcosokban 157 igazolt tagot.

Magyar Polgár, 1873. november 12. A piski-i győzelem helyén tervezett emlékre már régebben gyűjtenek. Most a hunyadmegyei honvédsegélyző egylet elnöke: Makray László fölhívja mindazokat, kik a szoborra gyűj­tési íveket kaptak, tegyenek jelentést az eddigi eredményről b. Jósika Géza úrnál, Branyicskán s egyszersmind küldjék be az íveket és összegeket.

   Magyar Polgár. 1884. április 8. (Kivonat) …Pénztári és titkári jelentések s néhány jelentéktelenebb ügy elintézése után Dr. Só­lyom-Fekete Ferencz fölemlíti, hogy a piskii csatában megsebesült honvédek a dévai kórházba szállíttattak, hol közülük többen száznál elhaltak, s ezek a róm. kath. temetőben közel a temető sáncához egy közös sírba lettek eltemetve. Jeltelen sírjuk azon veszélyben forog, hogy rövid időn föl fog ásatni újabb halottak befogadására, s ez ügyben a választmány intézkedését hívja fel. B. Jósika Géza, mint a hunyadmegyei honvédegylet elnöke, jelenti, hogy a honvédegyletnek mintegy 300 forint tőkéje van, egy a piskii csatát megörökítő emlékoszlop fölállítására. Minthogy az új vashídon elhelyezendő emléktábla teljesen pótolja az emlékoszlopot, s a tábla költségei nem lesznek valami jelentékenyek, azon ajánlatot teszi, hogy ő a honvédegylet legközelebb egybehívandó közgyűlésén indítványozni fogja, hogy a dévai temetőben nyugvó honvédek sírja rácsozattal körülvétessék s a sír fölé emlékkő, állíttassák. Br. Apor Károly 50 forinttal az alapí­tó, báró Wesselényi István, Darvay Móricz és Szinte Gábor a rendes tagok sorába iktattatnak be. Ezután az adományok jelentettek be.

   Magyar Polgár. 1884. augusztus 12. A piskii csatatér halottjainak eltemetéséről a „Hunyad” a következő érdekes adatot közli. Az alább szó szerint és saját helyesírásával közölt rendelet eredeti fogalmazványában jutott közzé. A benne foglaltak megértésére nézve 1849-iki dévai lakósok közlése alapján elmondjuk a következőket. 1848-ban, a magyar nemzeti kormány által kinevezett főispán gr. Kun Gothárdnak az ellenséges elemek elől történt eltávozása után a nagyszebeni osztrák katonai parancsnokság Czerbe őrnagyot küldötte ki Hunyadmegye főispáni helytartójának. Ez az úr Déván tartózkodott, 1848. második és 1849. első felében. A piskii csatát megelőzőleg, mikor Kemény Farkas, utóbb Bem Dévára jöttek, ő kivonult elölök a Déva megett, fekvő hegyek közé. Amint Bem Piskinél Puchnert, megverte és űzte be az erdélyi részekbe, Czerbe megint megjelent Déván és rendelkezett. Rendelkezésére nézve elég jellemző, hogy csakis a magyar lakosság rendeltetett ki a piskii csatatéren elhullottak eltemetésére. Ő különben, amint mondják, úgy szerette volna feltüntetni, hogy Piskinél csak a magyar sereg szenvedett, veszteséget, az osztrákok egytől-egyig megmenekedtek. Azt is beszélik róla, hogy Bem nyomain Szászvárosig ment, vitézül el akarván fogni a kórházban maradott magyar sebesülteket. Ott azonban a csonka-béna honvédség felkerekedett és megszalasztotta a főispáni helytartó urat. Az érdekes rendelet itt következik.

     „Cs. k. Major, és Megyei Fő Ispánnyi Helytartó Mlgos Czerbe Urnak a’mái nap­ról 37 számnak alatt költ ’s e’ pillanatban tisztelt sürgető Rendelése következtében ezennel komolyan meghagyni kívántam minden Dévai Magyar házaknak: hogy a' Piski hídnál elesett Magyarok eltemettetésükre nézve mindenik Magyar ház holnap reggel reggeli 8 órakor, ha többet nem, legalább külön-kü­lön egy-egy egyént ásóval, kapával és Lapát­tal ellátva a’ megnevezett Helység határára menendőt a’ Dévai piaczi Catholica Kápolna előtt elő állíttatni hat pengő frt büntetés ter­he alatt el ne mulasszák; a’ honnan aztán egy vezérlet alatt egy csomóba az érintett munkálkodás hellyére fognak jegyzék mellett megindíttatni. Költ Déván Febr. 20-án délutá­ni 2 órakor 1849. Góla Mózes Fő Biró.”

   Magyar Polgár. 1884. augusztus 27. A piski hősök emlékére. Piskiből írják, hogy István király napja a gyulafehérvári püspökség kiküldöttei által, mint minden évben, úgy ez alkalommal is fényesen megünnepeltetett. A hazafias kiküldöttek azonban az ünnepet az által kettős jelentőségűvé emelték, hogy a Piskinél elesett hős honvédek emlékezetét is felújítandó, egy a piskii hídhoz történő kirándulást indítványoztak. Pisik-telep közönsége nagy lelkesedéssel vett részt e kegyeleti ünnepen. Impozáns menet vonult a harc vértanúinak sírjához, nemzeti zászlók s ünnepi jelvények alatt. A kirándulók külön e célra, Daruvári Paule István úr, a derék állomásfőnök által felajánlott díszvonaton tették meg az utat a teleptől kissé távol eső piskii csatatérre, s miután a vonat megállt a helyszínen, örömrivalgás és ágyuk dörgése üdvözölte az emlékezetes vidé­ket, mi után Ulrich Márton igazgató-tanító vezetése alatt az ifjúsági dalkör hymnusa hangzott el. Majd Pál István gyulafehérvári líceumi tanár mondott emelkedett hangú beszédet s ezzel az ünnepély véget ért s a közönség a Rákóczi induló mellett visszaindult Piskitelepre

   Ellenzék, 1886. február 14. A piski csata évfordulója. Lélekemelő ünnepély színhelye volt február 9-én a szabadságharcból oly dicső emlékű piski-híd. A piskitelepi elemi iskola növendékei nemzeti színű lobogók alatt, a magyar államvasutak műhelyének zenekara által játszott magyar indulók hangja mellett az újonnan szervezett dalkör tagjaitól s nagyszámú közönség által követve, teljes számmal vonultak ki a hídhoz, hol a dalkör a himnuszt énekelte s azután Dómján tanító lelkes emlékbeszédet mondott. Majd a zenekar eljátszta a „Szózatot” s az iskolás gyermekek ugyanazt elénekelték. Befejezésül Botha Sándor ev. ref. lelkész szép imát mon­dott. A hazafias ünnepélyt követett lakomán elhatározták, hogy egy felállítandó emlékoszlop javára azonnal gyűjtést kezdenek.

   Ellenzék, 1888. november 5. Piskihídi honvédemlék. A Piskitelep lakossága hazafias kötelességének ismerte, hogy az 1849. február 9-én vívott piskihídi csatában elesett hősöknek a csatatéren emléket emeljen. Eddig 300 frt. gyűlt össze a hazafias célra, de miután ez összeg nem elég a tervezett emlékkő felállításához, a Piski-telep lakosainak megbízottai gyűjtőíveket bocsátottak ki, melyben adakozásra hívják fel a nagy közönséget. A begyülendő pénzösszegek Jancsó Ernő piskitelepi plébánoshoz küldendők. Adományokat szerkesztőségünk is készséggel elfogad, és rendeltetési helyére juttatja. 

   Ellenzék, 1888. november 13. Az E.m.k.e a piski csata emlékére. Az E.m.k.e ig. választmánya tegnapi ülésén gyűjtés eszközöltetett Sándor József főtitkár ívén a piski csata emlékére fölállí­tandó oszlop javára. Az íven, melyre már elébb az egyesület több tagja aláírt, összesen huszonöt frt jött be. Kivételes gyűjtés ez az egyesület részéről más célra: de ennek a helynek megjelölése 40 évvel a csata után mégis csak nemzeti kötelesség. Bölöny József intendáns 2 frt, gr. Bethlen Gábor 1 frt. Sándor József Emke főtitkár 1 frt, dr. Vájná Vilmos 1 frt, dr. Gajzágó Manó 1 frt, Korbuly József 1 forint, Nagy László 1 frt. Péterfi Dénes 1 frt. Csernátony Gyula 1 frt, dr. Concha Győző 1 frt, Szabó Samu 1 forint, Weisz Samu 1 frt, Szathmáry Ákos 50 kr, Sárdi István 20 kr, Losonczy János 50 kr, dr. Szombathelyi József 20 kr, ifj. Papp Já­nos 50 kr, Holier Mihály 50 kr, Auschl Mór 30 kr, Csiki Imre 20 kr, Dobál Antal 30 kr, László és dr. Tutsek 60 kr, dr. Vályi Gábor 50 kr, Szvacsina Géza 31 kr, Eszterházy L. 24 kr, dr. Haller Károly 50 kr, Mamitza Já­nos 40 kr, Tömösvári Miklós 40 kr, Becsei Hugó 40 kr, Tömösváry Zsigmond 30 kr, Nedoroszték János 40 kr, Nagy Károly 10 kr, Deáky Albert 50 kr, Ajtay K. Albert 50 kr, Vörös Sándor 50 kr, X—y 20 kr, G. 10 kr, A. b. 20 kr, valaki 20 kr, M. 10 kr, T.10 kr, P. N. 50 kr, N. N. 20 kr. 

   Ellenzék, 1889. január 9. A piski-hídi honvédemlék. Az eddig begyült összeg 1327 frt 40 kr, mely a hunyadmegyei honvéd-egylet által az 1887. decz. 18-án tartott honvédegyleti ülés jegyzőkönyvének 1. pontja szerint fölajánlott és a honvédemlék tényleges készíttetése alkalmával kifizetni ígért 100 frttal együtt 1427 forint 40 krnyi összeget tesz ki. Jelentékeny összeg arra, hogy vele a honvédemlék fölállításához szükséges munkálatok megkezdhetők legyenek. A honvédemlék ügye valóban szép érdeklődés tárgya volt azon kevesek előtt, kik ezen összeget összeadták. Mert csakugyan kevesen, azok is nagyobb részben nem e megyéből valók, járultak létesítéséhez. A kibocsátott 900 s néhány gyűjtőívből alig 200 érkezett vissza. Tisztelettel kérjük azokat, kik gyűjtőíveiket még nem küldték vissza, küldjék vissza azt - habár üresen is - a lehető rövid idő alatt, hogy a kötelességszerű elszámolásnál azok miatt akadályozva ne legyünk. A megbízottak

   Ellenzék, 1889. január 21. Táncmulatság. Piskin a honvédemlék javára febr. 2-án a fiatalság táncmulatságot rendez.

   Magyar Polgár, 1889. május 27. A piski hídi honvédemlék bizottság e hó 18-án tartott gyűlésében egyhangúlag elhatározta, miszerint az emlékoszlopot még ez év folytán felállítják az állomástól délre, az országút mellett fekvő dombra, ahonnan épen az öreg Bem ágyúit irányozta volt. Azon hely jelenleg a Barcsay Gáboré, aki azonban 100 négyszög ölet az említett nemes célra ingyen felajánlott. A nemes főúr ez ajándékát a bizottság örömmel és mély hálával fogadá.

 Ellenzék, 1889. október 28. A piski-hídi honvédemlék leleplezési ünnepélyének a rendező bizottság által megállapított sorrendje következő: Délelőtt 9-10 óráig isteni tisztelet a piski róm. kath. templomban. Istentisztelet után együttes kivonulás a tornatérről a honvédemlékhez, hol a Déva felől jövő vonat megérkezte után (11 és egynegyed órakor) kezdetét veendi a leleplezési ünnepély a következő sorrendben: 1. Jancsó Ernő plébános, bizottsági elnök üdvözlete a közönséghez. 2. Ünnepi beszéd. Tartja gróf Kuun Géza. 3. Ének, a piski férfikar által. 4. Alkalmi költemény. Írta és szavalja Jakab Ödön tanár. 5. Zene, a piski zenekar által. 6. Ima az elhunyt hősökért: Mondja Juhász Izidor piskitelepi ref. pap. 7. Barcsay Kálmán Hunyad megye alispánja átveszi a honvédemléket és átadja megőrzés végett Piskitelep községi elöljáróságának. Az ünnepélyt társas-ebéd követi.

   Nekrológ. Inczédy Sámuel. Kolozsvár, decz. 4. „Dúló csaták után ismét nyugalomra tért egy hős. A szabadságharc egyik hérosza, aki nevét bátorsággal, halálmegvetésével és lelkesedésével beírta a történelembe, nincs többé. A vörös sipkások parancsnoka, a 11-ik zászlóalj feje: Inczédy Samu nyolcvankét éves korában, mint nyájas szelíd öreg ember, szerető neje gyöngéd ápolása mellett, tegnap csendesen elszenderült, örökre. Inczédy nem ama nagy hadvezéri talentumok közé tartozott, kik a hadviselési tudomány elméletének felhasználásával a háború sakkjátékosai. Őt szíve, lelkesedése, férfias bátorsága, vezették a csatában. Ama hősök közé tartozott, kik nem látcsővel kezükben nézik a harc lefolyását, hanem a kik a zászló mellé állva kivont karddal rohannak előre.”

       Ps. Amíg Bem Piskire érkezett, addig Inczédy Sámuel (1811-1893) tartotta magát. Csak ő el lett felejtve. (kivonat) „S míg a 31-ik zászlóalj, pár kisebb csapattal a túlerő által összezúzatott, s Bem Déva felé bámulatos visszavonulását tette, Inczédy zászlóalja, mely azalatt Bekét csakugyan bevezette Szigethy Miklós százados vezetése alatt, s egy Dévát megrohant oláh tábort szétvert, már Piskinél állott s egy fél népig egyedül tartá fel a Bem után tolongó osztrák sereget. A másnap reggel fejlett csatát is b. Kemény Farkas alatt Inczédy fogadta el, s Horváth huszár százada szétrobbantása és Horváth eleste után két század honvéddel ő tartá vissza iszonyú puska- és ágyútűz között az ellent, míg Bem a segéllyel megérkezett.”

   Vasárnapi Újság, 1889, október 20, 42. szám, XXXVI. Évfolyam.  A piskihídi honvédemlék építése annyira haladt, hogy jövő hó elején meg akarják már tartani a leleplezési ünnepélyt. A költségek azonban nincsenek még teljesen fedezve, körülbelül 500 frtra volna még szükség. A Piski-telepen alakult honvédemlék-bizottság azért ismételten a közönség hazafias áldozatkészségéhez fordul s különösen kéri az ívtartókat, hogy a még künn levő 600 gyűjtőívet, ha üresen is, mielőbb szolgáltassák be és küldjék Jancsó Ernő bizottsági elnökhöz (Piski, Hunyadmegye), hogy a bizottság beszámolhasson.

   Vasárnapi Újság, 1889, november 10, 45. szám, XXXVI. évfolyam. A piski-i csata emléke. A piski-i híd mellet a hó 3-án avatták föl azt az emléket, melyet Bem győzelmes csatája hirdetőjének állított oda a hazafias kegyelet. Az emlék tizedfél méter magas obeliszk, feketés szürke trachitból. Az emléket öntött vasrács veszi körül. Az oszlop homlokzatának keletre, vagyis a piski-i híd felé néző részén érczből készült megaranyozott cser-babérkoszorú díszeleg. Ezen az oldalon a következő aranybetűs felirat van: „Az 1849-dik évi február 9-iki győzelmes csata és ott elhullott dicső honvédeink emlékére a nemzet kegyeletes közadakozásából a hunyadmegyei honvédegyesület támogatás mellett emelte Piski-telep lakossága. MDCCCLXXXIX.” A Piski-telep felé néző északi oldalon ez olvasható: „E dombról dönté el Bem apó a csatát azon emlékezetes kijelentése után: Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren.” A harmadikon, a déli oldalon, a következő felirat van:

   „Vérzettek és elhaltak ők,

   De győzedelmesen;

   Tettök sugára átragyog

   Időn és enyészeten.”

   Magyar Polgár, 1894. október 1. Hol ülték meg legelőször az aradi gyásznap emlékét? Erre a kérdésre a Kolozsvárt megjelenő „Történelmi Lapok” Rónay Jáczint naplójából felel egy adattal. Ez adat szerint a magyar emigránsok Londonban már 1850. évben, tehát a legközelebbi évforduló alkalmával okt. 9-én gyászisteni tisztelettel és szónoklattal emlékeztek meg a 13 vértanú haláláról. Rónay Jáczint magyarul szónokolt. Az ő szónoklata volt a nyilvánosan tartott első magyar beszéd Angliában. Ő utána Mutter theologiai kandidátus németül olvasott fel. Rónay Jáczint latin nyel­ven üdvözölte Itália száműzötteit, melyre Augusztini római menekült olasz szónoklatban felelt. A lap e száma az aradi gyásznap évfordulója alkalmából „Elhunyt honvédek albuma” címen, a legközelebbi időkben elhalt honvédek közül Forró Elek ezredesnek, Cséfalvay Alajos őrnagynak, Miklósvári Miklós Gyula huszár főhadnagynak, Bartkovszky Károly főhadnagynak, Tenky Sándor őrmesternek a képét és életrajzát közli.

   Magyar Polgár, 1895. március 18. Március idusa (közepe) Déván. A dévai ipartestület f. hó 15-én hazafias ünnepélyt rendezett. Délelőtt 10 órakor a róm. kath. templomban istentisztelet volt, melyen az iparos-testület saját zászlója alatt, valamint az állami tanítóképző-intézet növendékei saját lobogójuk alatt és a különböző testületek is részt vettek. A nagymisét Rácz Pál zárdafőnök celebrálta, közben a tanítóképző-intézet ifjúságának énekkara egy pár nagyon szép éneket adott elő, Kutnyánszky Jenő kép. zenetanár vezetése alatt. Az emlékünnepély a redoutban tartatott, amelyet az iparos ifjak Emke-dalosköre által előadott „Hymnus” vezetett be. Szentpéteri János tanítónövendék Jakab Ödön egy alkalmi költeményét szavalta nagy hatással. Majd Boga Károly, a tanítóképző-intézet érdemes igazgatója, lépett a szószékre és nagyon sikerült és szép eszmékben bővelkedő alkalmi beszédet tartott, mely mindvégig lekötötte a hallgatóság figyelmét s végül zajos tapsokban részesítették magvas és tapintatos szónoklatát. Utána az iparos ifjúság adta elő ifj. Szotyori Nagy Károly „Talpra magyar” című szerzeményét, Hajtmán Pál karnagy vezetése alatt. A dalt meg kellett ismételni. Kozma Andor „A szabadság napja" című költeményét Bartucsek Hermina szavalta ügyesen és értelmesen. Befejezésül a tanítóképezdei ifjúság dalkara és az Emke-dalosköre a „Szózat“-t énekelte együttesen. Kutnyánszky Jenő és Hajtmán Pál zenetanárokat dicséret illeti szakképzet és kitűnő oktatásukért, kik fáradságot nem ismerve, ritka eredményt tudnak felmutatni az általuk vezényelt énekkarokkal. Az ipartestület délután saját épületében házi ünnepélyt is rendezett, amely alkalommal a szokásos pohárköszöntőt azokért, kik az ipartestület épületének létrehozása körül maguknak érdemeket szereztek, Szőts Sándor dévai ev. ref. lelkész mondotta. Este közvacsora volt, amelyet felköszöntők fűszereztek.

Magyar Polgár, 1900. március 3. Az aradi vértanuk koporsóvivője. Meghalt Arad-Hácsán egy Siradó Jánosné nevű öreg, özvegyasszony, kinek nevezetes esetben volt része valaha. A gróf Károlyi uradalom kulcsárnője volt a hetvennégy éves, tisztes matróna. A szabadságharcban férjével együtt Csernovics Péternek, a mácsai uradalom akkori tulajdonosának szolgálatában állott. 1849. október 6-ának rémes éjszakáján Siradóné a férjével együtt azok között volt, akiket Csernovics Péter két vértanúnak: Damjanich Jánosnak és Lahner Györgynek holttestéért küldött, s akik a két nagy halottat a várból Aradra s innét Mácsára vitték, ahol azután az uradalom parkjában eltemették. Az öregasszony gyakran megemlékezett arról a rettenetes éjről, amikor a halott szállítás történt. A bakótól aranyért vették meg Vécsey, Damjanich, Lahner, Leiningen és Dessewffy holt­testét. Egy hőslelkű aradi asszony: Urbány-Hegyesi Katalin vezette a gyászos munkát: hozzá mentek Damjanichért és Lachnerért Csernovics Péter megbízottai. Azután egyszerű fakoporsókban hazavitték a két halottat. Éjfél után egy órakor zörgettek be az uradalmi gazdatiszt ablakán: - Két halottat hoztunk. . .Azután harmadnap, mikor az uraság, Csernovics is hazamehetett, csöndben eltemették a két nagy halottat. Éjfélkor volt a szomorú temetés; alig néhányan látták. Amikor pedig a koporsót lebocsátották a sírba, a jelenvoltak letérdeltek és három Miatyánkot mondottak a sír szélén.

   Magyar Polgár. 1903. október 8. A világosi emlékoszlop. Az aradi nemzeti szövetség elhatározta, hogy a világosi fegyverletétel helyén nagystílű emlékoszlopot ál­líttat. Az oszlop terve, melynek elkészítésére Steiner József mérnököt kérték fel, már befejezést nyert. Steiner a tervet bemutatta a nemzeti szövetségnek, mely e hó 20-án kiküldi több tagját, hogy az oszlop számára alkalmas helyet keressen.

   Magyar Polgár. 1903. október 13. Bem tábornok emléke. Megemlékeztünk már arról a hazafias mozgalomról, me­lyet Kis-Küküllő vármegye róm. kath. papsága indított meg oly célból, hogy az abosfalvi róm. kath. plebánia-épületet, melyben Bem József, a szabadságharc tábornoka a vámosgálfalvi csatát megelőző éjszak áttöltötte, emléktáblával jelöljék meg. Veress Lajos esperes eziránt meg­kereste Csató Gábor vármegyei alispánt, ki ez ügyben e hónap 14-dikére egy értekezletet hívott össze Dicső-Szent-Mártonban s egyszersmind felkérte br. Kemény Ákos főispánt az értekezleten való megjelenésre és annak vezetésére. Ez értekezlet fog határozni az emlékmű minő­sége, valamint az ünnepély felavatás módozatai ügyében.

^[1] Mutatvány Bancsilla Elek “Szerelem , politika és börtön” című, sajtó alá adandó regényébő1, melynek tiszta jövedelme a piskii hídnál felállítandó honvédszobor tőkéjének nö­velésére lesz ajánlva

 

Az első halottak. Írta: László János

 

A tizenegy féle nemzetiségből összetoborzott gyalogezred ötödik százada a cseh származású, Dudeck főhadnagy parancsnoksága alatt, előre tolt állásban, az orosz határ mentén, egy nagy tábla szántás göröngyei között hasalt. A határt képező folyócska, mint vékony ezüst szalag megszaggatottan látszott az alacsony dom­bos völgynyergek nyújtotta kilátásokon keresztül, s a tikkasztó augusztusvégi melegben, nem egy katona gondolt annak enyhet nyújtó, hűs hullá­maira. Gondolatban mindnyájan ott lubickoltunk a kellemesen vonzó habok között. De csak gondo­latban. A valóságban azonban, a szántás görön­gyeiből rögtönzött fedezékek mellől még csak megmoccanni sem volt szabad. Senki sem tudhatta, mikor és honnan fütyül feléje a neki szánt, hegyes orosz golyó. Beszélgetni sem volt szabad, nehogy a láthatatlan ellenségnek eláruljuk magunkat. Pedig igazán senkit sem láttunk, meg egy fia ellensé­get sem. De Dudeck szigorúan megtiltotta a cigarettázást, beszélgetést egyformán. A dohányosak rettenetesen szenvedtünk e tilalom miatt, de nem volt mit tenni, mert a Dudeck parancsa is rettenetesen szigorú volt és a büntetés nemében egyál­talán nem volt válogatás. Honnan és hogyan került ezt a rusztikus alak a századunkhoz, azt igazán egyikünk sem tudta. Egy reggel a régi jó, Schneck százados eltűnt és helyette oda cseppent Dudeck. A régi jó rend felborult és helyette a kapkodás rendszere honosult meg századunknál. A Schneck nyájas „fiam“ — megszólítása — elmaradt és jött a Dudeck, „Ihr verdamte Hunde” gorombasága. Senkit sem szeretett, senkihez egy szép szava sohasem volt és már egy párat közülünk, — az állandóan ma­gával hordott, bőrrel bevont vasbottal — meg is vert. Még az altisztek közül is. Holott az Osztrák-Magyar hadseregben az altisztek tekintélyét ilyes­mivel megcsorbítani, szigorúan tilos volt. Ennélfogva tűrtünk és szenvedtünk s szívből óhajtottuk az oroszok mihamarábbi támadását, hogy tűrhetet­len helyzetünkben változatosság álljon be.

   Sóvá­rogva tekintgettünk át a folyón túli ellenséges ország területére. A falvak apró, szalma és zsin­dely fedeles házai szabad szemmel jól kivehetők voltak, de azokban semmi élet nem mutatkozott, mintha mindenki meghalt volna oda át. Még csak egy kutya vakkanását sem lehetett hallani. Csend és csend volt mindenütt. Misztikus sejtelem fogott el mindnyájunkat és halkan, — hogy Dudeck meg ne hallja — a szomjúságtól eltikkadtan kezdtünk sugdolózni s általánosan alakult ki az az okoskodó vélemény, hogy az oroszok az Osztrák-Magyar hadseregnek eme hihetetlenül gyorsasággal történt talpra állásától meghökkentek, s még csak meg sem kísérlik fegyverüket kilőni és mi kényelmesen fogunk a fehér — Cár óriási birodalmába, lega­lább is Moszkváig besétálni. Kezdtük már sajnálni, hogy orosz katonát nem is fogunk talán még csak látni sem és fegyvereinket használatlanul kell újból vállra vennünk. E vérmes remény­kedés egy kicsit korai volt s a bekövetkezett percek eseményei alaposan rácáfoltak elbizako­dottságunkra.

   A század fekhelyétől féljobbra elterülő s mint­egy 600 lépésnyire lévő cirhésből egy hatalmas kutya jött ki és óvatos léptekkel, meg-meg állva és jól körül szimatolva eregélt felénk, akárcsak mintha egy orosz járőr előre küldött katonája lett volna, kutya képében. Mikor mintegy 120 lépés­nyire megközelített, hirtelen megállt, alaposan kö­rül szaglászott a levegőben, megfordult és gyors iramba futott vissza a jött utón s a cirhésben el­tűnt. Néhány perc múlva újból előbukkant, de most már nem egyedül. A derék állatot egy női alak követte s ahogy a kutya lépteit hova-tovább gyorsította, a nő szintúgy iparkodott őt követni, nyomában maradni. Már rohanásban voltak, ami­kor egy lövés dördült el és a golyó közvetlen a nő közelében csapódott a földbe. Az első lövést második, harmadik és Isten tudja hányadik követte. A szerencsétlen nő többször elvágódott a földön, de mindannyiszor felugrott és rohant felénk. Már, már megmenekedettnek hittük, amikor előttünk mintegy hat lépésnyire újból elvágódott és szét­vetett karokkal fekve maradt. „Meghalt”, — mor­moltuk sajnálkozva. Abban a pillanatban — minden parancs nél­kül — mint a villám ugrott fel négy baka a kö­zelebb lévők közül és mielőtt Dudeck megaka­dályozhatta volna őket, már a század háta mögé ragadták be, a halott nőt. Egy pillanat műve volt az egész. De jött ám Dudeck is. Örökösen haragvó, ripacsos arca valósággal el volt torzulva a dühtől és a varangyos béka ábrázatjához hasonlított nagy felfuvalkodottságában.

   „Hogy mertetek parancsom nélkül cselekedni!?” — ordította, s ott nyom­ban, — hatalmas pofonok kíséretében hat-hat órai kurtavassal büntette meg őket. Vas hiányában saját tisztító zsinórjukkal kötöztette oda vala­mennyinek jobb kezét a bal lábához olyan erősen, hogy a zsinórok mélyen belevágódtak a húsba. Az esethez odaszaladt segéd orvos, a látottakra rosszkedvűen csóválta meg a fejét, de nem szólt semmit. Dudeck az orvoshoz fordulva, férfihez nem illő szavakkal illette a szerencsétlen fiatal nőt és pattogva követelte, hogy takarítsa el on­nan a „bestiát”. Hozzanak hordágyat — szólt nyájasan az or­vos —. Négy erős ember és egy szanitéc altiszt jelentkezett a hordággyal s miután a hullát meg­vizsgálta, hordágyra emelték a katonák, s a hiá­nyos öltözetű és elhaltan is bájos kinézésű fiatal szép nőt, a kíváncsiskodók szeme elől eltakarandó, egy katona, köpönyeggel fedette le.

   „Most az­tán — adta ki a parancsot — óvatosan vi­gyék be a segélyhelyre és adják át az ezred orvos úrnak.

     A segély hely előtt csörgedező patakon átme­net, az egyik hordágyat vivő katona a síkos isza­pon elcsúszva, elesett és hordágy fej felőli része a vízbe zuhant, bőséges vizet csapva fel a halott arcára. A zökkenéstől-e, vagy a felfreccsenő víz hatásától a halottnak vélt nő fölébredett. Az a jóleső érzés futott át mindnyájunkon, amint egy anya érezhet, mikor a halál torkából meg­menekült gyermekét szorongatja ölében. Körül fogtuk a nőt és úgy örvendeztünk neki, mintha édes testvérünk lett volna és csak most vettük jobban szemügyre. Tökéletes testalkata, kissé hosszúkás, halványpiros arc, szabályos orr és száj, bágyadt, beteges kék szemeiből angyali jó­ség és szelídség sugárzott ki. Egész alkatából a női erények tökéletes szépsége bontakozott ki, amint hiányos ruházatát eltakarandó, szégyenlősen húzta magára a lecsúszott katona köpönyeget. Előttünk ismeretlen nyelven szólt hozzánk s, hogy látta, hogy nem értjük, németül kérdezte, hogy kik és mik vagyunk? „Magyarok”! — volt a válasz, — mire aztán szemét égre emelve kul­csolta össze kezeit és rebegte. — „Oh! Magya­rok! Magyarok!” — s az ég minden áldását kí­vánta reánk. Ha most Dudeck itt lett volna, egyi­künk sem állott volna jót érte, hogy nyomban darabokra nem tépjük. Éreztük magunkban, hogy ezért a nőért, akit most látunk először és talán utoljára, s akit Dudeck oly lealacsonyító szavak­kal illetett, képesek volnánk a legsúlyosabb subordinaciót elkövetni.  A segély helyre érkezve, meglepődve tapasz­taltuk, hogy az éppen ott tartózkodó G. huszár­-ezredes, a beteg nővel személyes ismerős s a személyi adatok felvételét is az ezredes diktálta be és ő intézkedett az ápolását és elkvártélyozását illetőleg, fenntartva magának a jogot a négy­szemközti kihallgatásra is. Az öregedő daliás, ma­gyar huszár-ezredes vezetett bennünket a kisasszonnyal a kiszemelt kvártélyhoz és csak miu­tán már a beteget kényelembe helyeztük, bocsájtott el.

   Még a beteg házának az udvarán voltunk mi­kor az ezredes kiadta az adjutánsának a paran­csot, hogy egy önként jelentkező erős őrjáratot küldjön át az oroszokhoz. „Hadd lássuk, mi van odaát”! — mondotta. Visszafelé utunkban elkerült a huszár őrjárat bennünket. Elől lovagolt az őrjáratot vezető had­nagy, utána egy gyönyörű fekete habos lovon egy komoly, szép arcú, a férfi szépség megtes­tesült típusa, egy huszár szakaszvezető. A ló és lovasa, megért egy milliót. Csendben, szó nélkül haladtak el mellettünk, csupán a kardok zörgése és lovak prüszkölése okozott némi zajt. — „Vajon hányán jönnek vissza ezek közül”? — Gondoltuk magunkban. A századhoz megérkezve, jelentkeztünk és helyünket újból elfoglaltuk. Az eltűnt huszár­őrjáratnak már a nyoma sem volt látható, mikor a cirhésből több orosz katona bukkant elő és előírásos beosztással közeledtek felénk. Tehát elérkezett az alkalom embert ölni. A hideg borzon­gás futott végig rajtuk s ahogy az oroszok köze­lebb értek hozzánk, ösztönszerűleg kaptunk fegyvereinkhez és lövéshez igazodtunk.

   „Ruhe. Befehl warten!“ — Hangzott Dudeck parancsa. A szép szál orosz katonák egész közel jöttek hozzánk, megnéztek, megfordultak és eltávoztak.

   Nem tudtuk megérteni Dudeck eljárását, hogy miért nem engedett az oroszokra lőni. Már késő délutánra járt az idő mikor egy tá­volról felénk száguldó lovast vettünk észre, jobbján egy vezeték lóval. Amint közelebb-közelebb ért, láttuk, hogy fején a tányér alakú orosz sapka van ugyan, de a piros nadrág huszárt sejtet. Du­deck távcsövön figyeli és mikor mintegy nyolc­száz lépésre ért hozzánk, — habár most tisztán kivehető volt huszár volta — „Sissen!” — hang­zott a parancs.

   A „Feuer" — re kétszázhatvannégy golyó repült a lovas felé. Az ugrásban talált lovak bukfencet vetve estek el, a nyerges ló, lovasát a levegőbe dobta, aki kalimpálva hullott le a lovak előtt mintegy 12 méternyire a földre. Egy pár pillanat múlva felugrott a földről és tántorogva indult a lovak felé újból elesett és jobb kezével kétszer a levegőbe még felkapott s aztán megszűnt mozogni.

„Behozni!” — hangzott a parancs. Gyor­san szaladtunk érte, hogy valahogyan, ha lehet még az életnek megmentsük, de már késő volt. A sötétkék zsinóros atilla már teljesen át volt itatva vérrel. Kardja félig elhajolva, jobb kezén az atilla újja végig felhasadva, zsebéből a notesze és le­velek az esés helyén, szétszórva hevertek. Ő maga és lovai, halottak. Jobb kezében görcsösen szorí­totta a tányér alakú orosz tiszti-sapkát, hátrább szétterülve hevert színével a föld felé fordulva az orosz tiszti köpönyeg, melynek monogramos írá­sából kilehetett olvasni a tulajdonosa „Koselow" őrnagy nevét. Hogyan juthatott e zsákmányhoz a halott, örök rejtély maradt. A halott nevét a jobb karján látható, tréfás kifejezésű tetoválásból olvastuk fel. A szív alakú tetoválásban cirádás betűkkel a következő felírás volt: „Virág Ferencz huszár tizedes, 1911-beli öreg csont”. Szétszóródott írásai között egy meg­kezdett, édes Anyjához szóló tábori levelezőlap volt a következő szavakkal:

   Drága jó édes Anyám!

   A Mihály öcsém váratlan elhunyta, testben, lélek­ben megdöbbentett Isten szent akarata volt, hogy testvéreimet, gyermekeit, még életében adhassa vissza teremtőjüknek. Most már egyedül minden támasz nélkül maradt édes Anyám s azért kérem, nyugodjék meg Isten bölcs végzésébe és imád­kozzon, kérje Őt, hogy legalább engemet, egye­düli reménységét...

   Itt az írásnak vége sza­kadt. Nyilván ekkor szólította a katonai kötelesség. Az első katona halottat, ugyanazon a hordá­gyon ugyanazok az emberekkel vittük be, akik néhány órával elébb a feltámadott nőt is bevittük.  A segélyhelyen letett huszár-szakaszvezető látá­sára, a mindenféle ezredbeli tisztek csak úgy se­reglettek oda. Legkésőbb saját ezredese jött, aki mikor meglátta, arcát két tenyerével elfedte, melyek alól könnyei úgy is kiszivárogtak. Már kiadta a parancsot, hogy hol ravatalozzák fel a halottat, mikor egy éles sikoly kíséretében a behozott, és oda lopódzott, fiatal nő a hordágy mellé élettelenül a földre zuhant, meghalt. Mindnyá­jan a meghatottságig meglepődtünk s a huszár tisztek egy némelyike könnyekre is fakadt. Ezen éjszaka két halottat virrasztottak egy ra­vatalon, s az idegen tisztek az eljárást helytelení­tették is amíg maga az ezredes a rejtélyt meg
nem oldotta.— „Uraim!“ — mondotta — Önök nem is sejtik, hogy itt egy jegyes pár fekszik előttünk, akik — szívben és lélekben már régen egyek voltak. Engedjék meg, hogy történetüket elmeséljem.

   Az ezredes elmesélte, hogy az 1913 év őszén a Galíciában tartott hadgyakorlatok alkalmával Ö a Dnyeszter közelében levő Latacs földesuránál, Liszowsky urnál volt bekvártélyozva. Az egyik nap gyakorlatai közben észrevették, hogy két megbokrosodott ló ragad magával egy hintót a melyben egy nő görcsösen megkapaszkodva ül.  A nő helyzete irtóztató volt, mert a lovak árkon-bokron keresztül a meredek partú Dnyeszter felé rohantak, a biztos veszedelembe. Bár minden oldalról segítségére siettek, de ki lehetett számítani, hogy nincs ló, ami a gyorsaságával a katasztrófát megakadályozhatná. Ekkor látták, hogy őrült rohammal száguld egy huszár a kocsi felé és már-már az utolsó pillanatban oldalt vágódva, a rudas ló gyeplőjét elkapva, más irányba sike­rül a lovakat terelni és később valamennyire meg­fékezni őket. Ekkor a huszár ló megbotlott, eles­ett és lovasát magáról leejtette.  A lovas azonban a megvadult lovak gyeplőjét még sem engedte el és a gyeplőnél fogva vonszolta magát amíg a tiszti segítség meg nem érkezett és a megvadult lovakat le nem fékezte.

   A kocsiban ülő leány Liszowszky földes úr, Mária nevű leánya volt, kinek az ijedtségen kívül semmi baja nem történt. A huszár pedig Virág szakaszvezető volt a kiről a ruha cafatokban lógott le és erős zúzódásokat szenvedett, aki előbb a Liszowsky udvarban lévő maródi szobába és ké­sőbb a csortkori korházba került ápolásra. Mária kisasszony, egy pillanatig sem távozott mellőle és az ápolás vége az lett, hogy a Len­gyel nemes leánya, halálosan szerelmes lett a komoly, szép daliás magyar huszár altisztbe. A szülők sem ellenezték e vonzalmat s a múlt ka­rácsony ünnepein tartották meg eljegyzésüket az én apaságot helyettesítő személyes beleegyezésemmel a latacsi kastélyban. A komoly, művelt magyar huszár altiszttől senki sem irigyelte a szép és gazdag lengyel nőt. Mária kisasszony most oroszországi rokonainál volt látogatóban, amikor a háború szikrája lángba borította a két szomszédos államot és az ott rekedt kisasszonyt a vendéglátogató családdal együtt, kémkedés gyanúja alatt az oroszok letartóztatták, hogy hogyan sikerült e fogságból megszöknie, ezt még nem volt ideje nekem elmesélni és amint látják nem is fogja soha senkinek elmesélni.

   Másnap a halottakat, magas rangú tiszteknek kijáró pompával temették el. A sírnál a búcsúztatót maga az ezredes mondotta el s mikor utoljára maga­magát búcsúztatta el és ahhoz a mondathoz ért, hogy „a sors úgy akarta, hogy életetekben csak szívben lélekben legyetek egymásé s csak a halál­ban egyesüljetek"… szava elcsuklott, szemei könnyel megteltek. Az ősz, tisztes öreg katona, sírt. Első katona halottját és annak jegyesét, siratta.... És némán intve kezével, adott jelt a koporsók sírba tételére. Dübörögve hullott rá a száraz göröngy a két koporsóra, mígnem sírhanttá domborodott, hogy két szerető szívet örökre eltakarjon. E közös sírtól messze-messze, valahol Magyar­országban és Galíciában, két édes anya térdepelve imádkozik a Mária kép előtt, hogy veszedelembe sodort egyetlen gyermeküket a bajtól őrizze meg és életben adja vissza nekik.  Amely napon Virág Ferenc huszár-szakaszvezető elpusztításáért Dudeck ellen a vizsgálat megin­dult, ugyanazon a napon az orosz gőzhenger is megmozdult s mire a Kárpátokig gurult, a szá­zadból csupán csak tizennégyen maradtunk. A többit mind lehengerelte. Dudecket már az első napokban elhengerelte. Egy szép napon odalett, kámforrá vált. Senki sem sajnálta, siratta. 1915 nyarán, mikor már az orosz gőzhenger Novo-Georgeroszkinél gurult visszafelé, hallottuk, hogy Dudeck akkor nem pusztult el, hanem ké­sőbb a 22-ős Osztrák-Landwehr gyalogezredhez került és embertelen gorombaságaival ott is ha­mar hírnévre tett szert. A végzet azonban 1915 év kezdetén a kárpáti harcokban elérte. A fedezé­kek építésének éjjeli munkálatainál, különösen az anyagot szállító legénység vett részt előszeretettel, még akkor is, ha szolgálatban nem volt. Itt volt legjobb alkalom neki az embereket kínozni, ütni-verni. Ha valamelyik a síkos talajon a nehéz teher alatt elcsúszott, elesett, Dudeck rögtön ott volt és a bőrbe burkolt vas botjával erősen el­verte a szerencsétlent.

   Az elkeseredett legény­ségben lassan-lassan az a terv érlelődött meg, hogy Dudecktől magukat, alkalom adtán, szabadítsák meg. Az alkalom erre az egyik zivataros éjjel váratlanul elérkezett. Dudeck megint a szállítók­hoz szegődött és már egy néhányat mégis vert volt, amikor Balogh János baka előtt haladó Zimbreán nevű román fiú elcsúszott és elesett. Dudeck rögtön ott termett és ütlegelni kezdte, a mi aztán Balogh Jánost annyira kihozta a sodrából, hogy a kezében lévő fütykössel, egy elszánt suhintással agyon csapta Dudecket.  Az 1916 év­ben aztán hősi halált halt Balog Jánost, e tettéért, soha senki sem árulta el.

                                                                                  

Déva és Vidéke, 1929. június 29.

 

 

 

Déva történelméből 1500-ig

I.e. 5000-4500
…Déva, Hunyad vm. Téglás Gábor a Tóállás nevű mocsaras (!) határrészből őskori cserepeket, kőbaltákat, vésőket, csontárakat gyűjtött.
Itten tehát egy tóparti telepről van szó, mely minden valószínűség szerint még az újabb kőkor végén keletkezhetett. (Néprajazi értesítő 31. évfolyam, 1939. Tanulmányok. Az erdélyi halastavak őskori vonatkozásai/Roska Márton = 31. évf. 2–4. sz. 221–228).

1275—1276.
Kökényes-Rajnald nb. Mikod.
A franczia vagy spanyol származású Kökényes-Rajnald nb. Mikocnak a fia; kitünteti magát 1250-ben, midőn a stájer-osztrák hadjárat alatt a magyar határon fekvő Minen (?) nevű várat ostromolta; benyomult a várba, és midőn ott a magyar zászlót ki akarta bontani, lándzsadöfés következtében több helyen megsebesült.
Innen az alsó ausztriai Kirchschlag ellen vonult, hol Béla király szeme láttára kődobás következtében csonttörést és lándzsadöfés következtében bal lábán sérülést szenvedett; ezután, úgy látszik, 1265-ig csendes visszavonultságban élt, míg a Béla és István között akkor leghevesebben kitört viszályok megint a nyilvánosság terére szólították.
Istvánnak embere volt, és ez lehetett annak oka, hogy Béla alatt mindeddig országos hivatalt nem kapott.
Midőn István Erdélybe menekült és Béla a Kán nb. László és fivére Gyula vezérlete alatt álló magyar-kán hadat utána küldte, Mikod és fivére Imre ezt Dévánál legyőzte.
(Századok – 1909. WERTNER MÓR: Az Árpádkori bánok. II. közl. 472).

1276
Egy más monda, mely már közelebb jő a történeti hitelességhez, Hunyadmegyét hátramaradott huni telepnek, s Hunyadvár első kövét, vagy inkább erődét hun kéznek tulajdonítja. Közelebb jőve a történeti hitelességhez, okmányilag a Hunyad („Hunod") név először 1276-ban fordul elő. Hogy a Zalasd és Cserna összefolyása közötti sziklán már a nagy Hunyadi kora előtt vár volt, azt nemcsak a vár némely részének Anjouk korára mutató építészeti stylje, hanem okmányok is bizonyítják.
1267-ben V-ik István IV-ik Béla király fia, mint ifjabb király s erdélyi fejedelem bírja, s Leustak (Istók?) nevű várnagyához írott rendeletében „Castrum nostrum"-nak czímezi.
1359-ben I. Lajos király, a várkörnyéken belül lakó némely magyar és oláh férfiakat megnemesít. Ez oklevélben is, mint királyi bírtok fordul elő.
1399-ben Zsigmond a hunyadi várnagynak meghagyja, hogy a kereskedőket az utak biztossághiányában védelmezze.
1409-ben pedig sz. Lukács napján, Visegrádon kelt okmányánál fogva e város több helyen tanúsított fontos szolgálatai jutalmául Serbe fiának Vajknak, Hunyadiak atyjának, ajándékozza. Mikor vette át atyjától e birtokot Hunyadi nincs tudva, de hogy a kápolna, mely 1442-ben el volt kezdve, már 1446-ban fedél alatt volt, — bizonyos.
1452-ben már az északi várrész s ebben a pompás lovagterem is készen állt, mert ennek vörös márvány oszlopai egyikén, az oszlopfő rózsái közé művészileg beillesztett szalagékitvényen latin lapidar betűkkel e szavak állanak:
„Hoc opus fieri fecit magnificus Ioannes Hunyades Regni Hungariae Gubernátor. A. D. 1452." (Vasárnapi Ujság – 1865/5. Történeti czikkek s rokon…(kivonat).

 

                                                                      

 

Hunod részek, 1300.

A hunyadi főesperesség.
Valamint napjainkban, úgy hajdan, még az Árpádok korában is Hunyadmegye a legnagyobb területű megyékhez tartozott. A nagy területtel szemben azonban gyér volt a népesség és sok az erdőség. Még ma is például egyik községnek határa 82 ezer hold, minek legnagyobb része kincstári erdőség. A gyér népességnek természetes következmenye, hogy a plébániák sem lehettek nagy számmal. A tizedjegyzék csak a következő plébániákról emlékezik:
1. Anvi=Árki, Hunyadmegyében, ma Déva fiókja. Papja István 1333-ban fizetett 50 dénárt; neve többször nem fordul elő.
2. Bachi=Bácsi, Hunyadmegyében, Vajda-Hunyad fiókja; papja Jakab csak az I. évben fizetett 50 dénárt, 1333-ban.
3. Berecce=Magyar-Brettye, Hunyadmegyében, Hátszeg fiókja. László papja csak az első évben fizetett 36 dénár tizedet, 1333-ban.
4. Deva, Devia=Déva, Hunyadmegye régi főhelye s az erdélyi vajdák lakása. Nevét már 1267-ben említi a Codex diplomat. V.II. 95. Itt küzdött István vezér (ifjabb király, atyja, IV. Béla ellen (Codex diplom. XI. 462.) A pápai tizedelés idejében papja Benedek, hunyadi alesperes, ki az I. évben fizetett 4 pensa dénárt és 25 dénárt; ismét 3 pensa dénárt, 1332—1333-ban. Déva 1458-ban Hunyadi János kormányzó birtoka. (Teleki, Hunyadiak kora X. 356 —363.) Később az erdélyi fejedelmek brták. 1490-ben plébánosa volt Lőrincz (Cista Capit. f. 4. num. 16.) Utolsó kathol. plébánosa volt a XVI. században Sándor András, ki hitét elhagyta s híveit is magával ragadta. “Az itteni ref. templom a legrégibb templomaink egyike. Belsejében, a falban több feliratos kő… Egyik Bajomi Kataliné 1554-ből.” (Kővári, Erdély régiségei. 231. lp.) Deuta, lásd Deua.
5. Haczak, Hatzok, Hatzok, Haztzoch, Haztzak, ecclesia Sancte Marie=Hátszeg, Hunyadmegyében. Neve mindig hibásan van rva s úgy látszik, megrecsegtette a pápai tizedjegyzéket. Papja vala 1332-ben Péter, ki I. 40 dénárt, aztán Miklós 1333-ban II. 46 dénárt, ismét 55 dénárt, tovább 1334-ben János, ki 8 pensa dénárt és 90 montan dénárt, végre 6 pensa dénárt fizetett. László vajda a XII. század végén (?) Hátszeg és Hunyad parochiáit úgy megkínozta, hogy Bonifácz pápa az ügynek megvizsgálására a váradi püspököt rendelte ki. A megízás azonban oly száraz és lakonikus, hogy a sanyargatás minőségét belőle megérteni nem lehet. (Centuria EE. num. 49.)
6. Hunad=Vajda-Hunyad, Hunyadmegyében, már régen, 1267-ben királyi vár. (Schmidt, Stammburg der Hunyade 12. lp. A pápai tizedelés idejében 1332—1334-ben plébánosa volt Péter, ki I. 96 dénárt, ismét 70 dénárt, II. 55 dénárt, ismét 3 pensa dénárt, 27 dénárt, 1 garast fizetett. E várat Zsigmond király tartozékaival együtt Hunyadi János atyjának, Vajknak adományozta. (Codex, diplom. X.VIII. 492.) Hunyadi János 1452-ben remek módon helyre állíttatta. (Tudom. Gyűjt. 1836. II. 46.)
A városban már 1442-ben Hunyadi János templomot és kolostort épített, mely 1452-ben a szent Ferencz-rendű szerzetesekké lett. 1633-ban Hunyad plébánosa némi vonakodás után belenyugszik abba, hogy a hunyadi templom és klastrom leégése után Rákosd községben, mi Hunyadhoz vala admikálva, önálló plébánia legyen, mit az erdélyi püspök felállított és szent Ilona tiszteletére felszentelt. A templomot a Rákosdi család és a hívek közösen építették. (Gyfvári kpt. sr.) 1552-ben a hitújítás korában a pálos- és Ferencz-rendű szerzeteseket elűzték a megtévesztett lakosok.
7. Kéménd, Hunyadmegyében, Déva fiókja. Papja Imre 1334 — 1335-ben fizetett III. 24 dénárt, IV. 1 garast és 4 dénárt.
8. De Sancto Andrea=Szent-András, Hunyadmegyében, Déva fiókja. Papja Imre az I. évben fizetett 50 dénárt, 1333-ban.
9. Villa Sancte Marie=Őralja-Boldogfalva, Hunyadmegyében, Hátszeg fiókja. Papja volt 1333-ban János, fizetvén I.40 dénárt, ismét 6 pensa dénárt, 16 dénárt, 4 régi és 5 új banalist és 34 darab sasost.
Őralja-Boldogfalván a templomban igen régi és becses falfestményeket talált Rómer Flóris a mészréteg alatt; de midőn Storno Ferencz művész azok felfedése végett megjelent, legyőzhetlen akadályokba ütközött. (Lásd Magy. Rég. Emlékek 1874. 130. lp). (Magyar Sion 1894. (Új sorozat 8. évfolyam). I. Értekezések. Erdélyi egyházmegye képe a XIV. század elején. Beke Antaltól).

1302.

A megye fölös számú szláv eredetű helynevei arról tanúskodnak, hogy a római uralom bukása után itt valami szláv népség tanyázott, melynek meggyérült maradványait a honfoglalás idejében a magyarság nemcsak itt találta, de valószínűleg már az első századok alatt teljesen be is olvasztotta magába.
A legrégibb oklevelek adatai nyilvánvalóvá teszik, hogy a magyarság már korán megszállotta nemcsak a Maros mentét, hanem a megye többi téres völgyeit is, és hogy az Árpád-házi királyok idejében nagy számú magyarság lakott Hunyad megye területén, világosan bizonyítja az az 1302-ben Déván kelt ítéletlevél, melyet László erdélyi vajda és Zonuk főispán adtak ki. Az ítéletlevélben előforduló helynevek tiszta magyar népességről tesznek bizonyságot. Csak ezután kezdenek a mellékvölgyekben, főleg pedig Hátszeg vidékén sűrűbben föltűnni a kenézeik vezetése alatt a kipusztult területekre letelepülő oláhok. (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. XX. kötet. Magyarország VII. – Délkelet Magyarország: Erdély és a szomszédos hegyvidékek (Budapest, 1901). A Bodza-szorostól a délmagyarországi hegyvidékig. Hunyadmegye (kivonat). Téglás Gábortól).

1307.
Oppidum névvel számos helységet említenek. Ezek közül a 14. században már feltűnik Déva. (1307) Endes: Erdély három nemzete és négy vallása. (79. old.)

1324.
Az első ismert ily adományozás Róbert-Károly korában történt, kiről tudjuk, hogy a régi magyar alkotmányos törvényeket és szokásokat kellő figyelembe venni nem szerette. A gyulafejérvári káptalan levéltárában eredetiben megvan Róbert-Károlynak Déva vára mellett 1324. június 17-dikén kelt parancsa, melyben meghagyja a gyulafejérvári káptalannak, hogy a Sokkászon nevezetű helységekbe, melyeket Sándornak, Apor fiának, és általa Egyednek, Sándor testvére fiának, adományozott, miután a csíki székelyek a beiktatásnak kétszer ellenmondottak, de elébe megidéztetve meg nem jelentek, említett adományosokat iktassa be. (Századok – 1875. Szabó K: Az Andrássy-család 1569-diki csíki adomány-leveléről 430. Károly Róbert adománylevele).

1324.
A fehérvári káptalan pedig azt mondja 1326-ban, hogy a király 1324-ben Erdélyben tartózkodott és bizonyos János fia Ugrón 1324 jul. 13-án Nagyszebenből a király hadseregéhez csatlakozott. Károly király különben jún. 17-től aug. 20-ig Erdélyben (Déván, a Küküllő folyam mellett, Szépmezőn, Nagyszebenben, Szászvároson, Stolzenburgban) tartózkodott. Századok – 1905. WERTNER MÓR: Magyar hadjáratok a XIV-ik században 420

1349. I. Lajos magyar király.
Lajos király itinerariuma a következőket mutatja: aug. 10. Temesvár; aug. 29. Gyulafehérvár; szept. 9. Felvincz; szept. 15. Besztercze; szept. 17. Besztercze; szept. 24. Székelyvásárhely; okt. 5. Szászsebes; okt. 11. 16. 20. 21. 26. nov. 1. 5. Gyulafehérvár; nov. 8. Déva; nov. 12. Buda. (Századok – 1905. WERTNER MÓR: Magyar hadjáratok a XIV-ik században 420).

1349.

András erdélyi püspök felségsértése 1349-ben.
A kolozsmonostori convent országos levéltárában egy Déván 1349-ben, november 8-kán kelt okmányra akadtam volt, melyben I. Lajos király meghagyja Zoby Domonkos — dictus Machka — és Chaty Domonkos mestereknek, hogy András erdélyi püspököt, ki őt, a királyt, Gyula-Fehérvár püspöki várába be nem fogadó, mint felségsértőt fogják meg, és vagyonát kobozzák el.
Ez érdekes eseményről hallgatnak krónikáink, és történelmeink valamint a fent említetten kívül általam ismert okleveleink is semmi további följegyzéseket magukban nem foglalnak. A kolozsmonostori és gyulafehérvári levéltárakban tett kutatások czélhoz szintén nem vezettek, számba véve azonban a királynak ez évben különböző tartózkodási helyeit Erdélyben, úgy szintén András püspöknek ez eseményt megelőző években viselt dolgait, megkísértem, míg újabb tudósítások földerítenék, annak időszakát melyben e merényl elkövettetett, közelítőleg meghatározni, úgy indokait, a mennyiben a körülményekből kivehetők, fölfejteni.
1334-ben a nyugtalan és erőszakos András íilt az erdélyi püspöki széken ki e hajlamának első jeleit már 1342-ben adá, a midőn a kolozsmonostori conventnek bizonyos birtokrészét foglalá el, mire nézve aztán Erzsébet királyné, Miklós erdélyi vajdához intézett parancsában intézkedik.
1344-ben Lajos király Erdélyben mulat, nevezetesen július 27-én Gyula-Fehérvártt tartózkodik, s egyebek közt azon viszályok kiegyenlítésével foglalkozik, melyek egy részről a nemesség, a székelyek és szászok, más részről András püspök között az egyházi és polgári törvényszékek előtt tárgyalandó perek és tizedek miatt keletkeztek. Nevezetesen a püspököt, az általa erőszakosan elfoglalt birtokokból származó perekre nézve egyenesen a vajda végleges ítélőszéke alá helyezé, eltiltván őt egyszersmind a nemesek birtokainak további elfoglalásától.
Ez azonban nem akadályozá a püspököt az 1346-ik év tavaszán Máramarosba érő hatalommal beütni, és így, már a tizenharmadik század végével az egri és erdélyi püspökök között e kerület felett, az egyházi fennhatóság gyakorlata miatt keletkezett egyenetlenségnek erőszakosan véget vetni. Ennek kiviteléhez segédkezeket nyújtott a püspöktől féltében, maga Benedek a szigeti egyház lelkésze, egyszersmind Miklós egri püspöknek a máramarosi kerületben helytartója is, mint vallomása bizonyítja.
1349-ben Lajos király huzamosabban tartózkodott Erdélyben; így július 17-én — tertio die festi divisionis romus — Hátszegen találjuk, hol Réthi Jánosnak keresztúri birtokára vonatkozó adománylevelét újból megerősíti; de ez alkalommal sokáig Erdélyben nem mulathatott, mert 5. Augusti Temesvárit van.
Hosszasabb idézése ez év második felére esik a midőn valószínűleg serege gyűjtésével foglalkozott, hogy a nápolyi hadjáratot nyomatékosabban és annál nagyobb erővel folytathassa, így September 9-én — secundo die festi nativitatis b. virg. Mariae — Fel Vinczen van, innen parancsot ad ki a Mikó család birtokainak meghatárlására; ugyan e hó 17-én Beszterczén találjuk; october elején, nevezetesen 4-ikén — seria prima (sic) ante octavas b. Michaelis archangeli — pedig újra Gyula-Fehérvár közelében, névszerint Szász-Sebesen tartózkodik, hol az előtte megjelenő kolozsvári bírák: Walther comes és Berthalan kértekre, atyjának Károly királynak 1331-ik évi s e város szabadalmait illető okmányát megerősítik.
Ebből azt észlelhetnék, hogy a király Beszterczéről a gyulafehérvári környékre, illetőleg Szász-Sebesre utazva, nem érinte útközben Kolozsvárt, mert ezen esetben a kolozsváriak e helyszínén folyamodtak volna a királyi kegyért, hanem másfelé, talán a Mezőségen át veheté útját. — Octóber 16-án Gyula-Fehérvártt találjuk; itten huzamosabban időzhetett, legalább több egymásra következő itten kiadott okmányai ezt bizonyítják: így octóber 20 — feria tertia proxima post festum b. Lucae evangelistae —
Batthyány Almakereki Jánosnak a kapusi vendég-népek által elfoglalt Lapus nevű földbirtokát visszaadatni rendeli — octóber 21 — in festo indecim millium virginum, visszaadja Apród Miklós fiának, János litteratusnak tót-sólymosi birtokát; 27-én — seria secunda proxima ante festum b. Simonis et Judeac apostolorum — a Bethlenek keresdi és hozzá tartozó birtokait meghatároltatni rendeli; és november 5-kén — seria quinta proxima post, festum omnium Sanctorum — e határjárásról szóló okmányt megerősíti; 4) — november 8-án — die dominico proximo ante festum b. Martini confessoris — a király már Déván van, honnan a püspök elfogatása iránti parancsát adja ki.
Ezen előzményekből tehát kiderül, hogy octóber 4-ike — midőn a király még Szász-Sebesen tartózkodott — és 16-ika között, a midőn már Gyula-Fehérvártt volt, történhetett a királynak András püspök általi kizáratása e püspöki várból. Ostrommal kellett e a királynak a várba utat törni, avagy önként adta meg magát az őrség? Erre felelni képtelenek vagyunk; annyi azonban bizonyos, hogy az utóbbi eset a püspök beleegyeztéből nem történt, mert az még november 8-ikán kézre nem került.
A püspöknek ezen, a királyt mélyen sértő ellentállása megfejtését lelhetné féktelen erőszakoskodásai ellen intézett azon királyi rendszabályokban, melyek öt, név szerént minden további felebbezés kizártával, peres ügyeiben egyenesen a vajda ítélőszéke alá helyezék, ami által András püspöki tekintélyét, hatalmát képezelte megtámadottnak, s innen keletkezett haragja vezethető öt tévútra. De e közé talán valamely politikai ok is vegyülhetett; tudjuk ugyanis, mily élénken folyt épen ez időben az avignoni és visegrádi udvarok között az alkudozás a nápolyi királyság felett. A király Miklós nyitrai püspököt és György vasi főispánt 1349. elején Avignonba küldé, hogy a nápolyi trón elfoglalásához a pápai jóváhagyást kieszközöljék; épen ez időben jöttek a pápai követek is, Guido bíbornok és Hildebrand paduai püspök Magyarországra, nyílt megbízásuk mellett talán titkos utasítással is ellátva, melynek folytán az országban némi nyugtalanságot vagy ellentállást előidézni lehetett feladatok, remélve, hogy ha e meghasonlás által a király kezeit megkötik , a nápolyi bonyodalmakon könnyebben lehet segíteni.
Az ily elhintett konkoly az elégületlenek szívében hamar kicsírázik, s bár nem akarjuk András püspököt e váddal terhelni, — hiszen a pápai követeknek titkos instructiója is csak feltevés, — azonban külhatalmak fondorkodásai hazánkban nem egyszer idéztek elő ennél már nagyobb mérvűi zavarokat is.
Azt sem tudjuk bizonyossággal állítani: ha vajon elfogatott-e ezen egyháznagy, és elkoboztatták-e birtokai? Csak annyi áll, hogy ha ez megtörtént is, nem sokára kegyelmet nyerhetett, mert a rá következő évek okmányzáradékaiban előforduló egyháznagyok között neve ismét folytonosan felemlíttetik. De a püspök, hatalmaskodásait ezután sem fékezve, elfoglalá az erdélyi káptalan szent-mihálykövi kastélyát, melyet élete végéig meg is tartott.
Daczos és erőszakos jelleméhez — melyet még egy Nagy Lajos sem volt képes egészen megfékezni — mindvégiglen hű, 1356-ban, ez év utolsó negyede táján múlt ki az életből.
(Századok – 1868. gr. Eszterházy János: András erdélyi püspök felségsértése 1349-ben 90. old.)

1361. okt. 31. Déva. — Dénes erdélyi vajda átíró levele, mely szerint a kolosmonostori conventnek Chungua negyedrészéről szóló iktató levelét Dombro-i Lőrincz fia Domokos részére privilegialis alakban átírja és megerősíti. Eredetije hártyán, függő pecsét nyomaival, IV. 2. (Magyar Történelmi Tár – 4. sorozat 8. kötet – 1907. Regesták Alsó-Fehérvármegye levéltárából. Közli: Dr. Magyary Károly).

1363.
1363-ban Stroyka és Zayk oláh kenézek azt vitaták Péter, erdélyi al-vajda előtt, hogy a Déva várához tartozó Zalasd, sűrű erdőnek új kiirtásáért kenézségi joggal illeti meg őket, más kenézségek módja szerint (quod ipsa possessio Zalasd more aliorum Keneziorum, novae extirpationis densitatis silvarum capite, jure Keneziatus ipsis et patribus ipsorum pestineret). Tehát királyi várhoz tartozó erdők kiirtása adott kenézségi jogot, de kötelességet is. (Századok – 1879. Értekezések. HUNFALVY PÁL: Bolla Márton és Éder Károly meg az oláh incolatus. III.668)

1463. ápr. 24. Budai Mátyás király iktató parancsa az erdélyi káptalanhoz, hogy Barcha-i Jánost és Tamást a Waraskezy-i Lepes András illetőleg Zenthandras-i Chewkez (dictus) Benedek fia János halálával urafogyott Lwdesth, Warasthywar és Zenthandras birtokoknak Hunyad és Deva váraktól elszakított és nekik adományozott egy-egy harmadába iktassa be.
Királyi emberek: Pesthes-i Péter és János, Bathyzfalwa-i Bathyz Péter, Salfalwa-i Salfi Lőrincz és Gergely, Dedachfalwai Illyés.
Az erdélyi káptalannak 1463. jul. 19-én kelt átiratában, hátrább. (Magyar Történelmi Tár – 4. sorozat 8. kötet – 1907. Regesták Alsó-Fehérvármegye levéltárából. Közli: Dr. Magyary Károly).

1497. aug. 14. Ulászló király Drágfi Bertalan vajda ellen és emberei ellen vizsgálatot rendel a kolosmonostori konvent tanúsága mellett a miatt, mert Geréb László erdélyi püspök familiaris nemes embereit Szentbertalani Dávidot, Bagdi Istvánt, Ombozi Miklóst és az ezekhez csatlakozó urakat, kik a pécsi püspök szolgálatában fáradoztak, a mint ezek a Hunyadmegyében fekvő Kajántó püspöki jószágra beérkeztek, fegyveres népséggel, Déva vára körül egybegyűjtött, vele egyetértő embereivel, éjjeli időben, rablók módjára megtámadták, kifosztották. Dat. Bude, in vigilia festi assumptionis b. Mario virg. anno 1497. (Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 20. kötet – 1897.A kolosmonostori konvent levéltárából. V. közl. Közli Beke Antal).

1525.
Szapolyay János 1525. deczember 1-én Déváról bizalmas levelet intéz Szálkaihoz ; többi közt kiemeli, hogy inkább neki ír mint a királynak »quia scimus ex consilio sue Maiestatis multa in lucem devenire.« (Eredetije a budai kamarai levéltárban-Századok – 1876. Oldalszámok 8. szám 612).

1528. márc. 11. Az erdélyi rendek felszólítják Barcsay Andrást és Györgyöt…
Az erdélyi rendek intik Barcsay Andrást és Györgyöt, hogy Déva várát a hűtlenség és hazaárulás büntetésének terhe alatt adják a Magyarország példájára Erdélyben is királlyá választott Ferdinánd vajdájának, Perényi Péternek a kezeibe. (Magyar Történelmi Tár – 5. sorozat 3. kötet – 1934.153).

1542.
Amíg Izabella királyné Dévára költözik, s aggódva ringatá bizonytalan jövőnek kitett gyermeke bölcsőjét , addig Ferdinánd segélyt eszközölt ki a speieri birodalmi gyűléstől, a török ellen, s ezzel természetesen Izabella pártja ellen is. (Századok – 1888. ZSILINSZKY MIHÁLY: Patócsy Ferencz I. közl. 611).

1550.
…továbbá Kropf Lajos czikkét, melyben »A dévai török veszedelem 1550-ben« czím alatt Enyingi Török Jánosnak a Déván megszállott Feru bég ellen végbe vitt merész hadi kalandját beszéli el. (Századok – 1900. Tárcza. A Hunyad-megyei történelmi és régészeti társulat tizedik Évkönyve 182).

    Csöndes riport a branyicskai Jósika-kastélyról, avagy hogyan kalauzol a moldovai kis Marici az erdélyi magyar báró kastélyában.

    Másfél méter magas, vastag kőfal vonul végig az országút mentén. Az országúton borostás-állú parasztok egyhangúan poroszkálnak. Láthatóan unják a vidéket. Pedig balról és egész közel szép állású, lombos erdővel borított hegy emelkedik. Nekik megszokott dolog, nekem megakad rajta a szemem, mert nem kötheti le más. A kis, egyhangú házak nem sok változatosságot adnak, még a kőből épült korcsma épülete sem zavarja meg ezt a sutaságot.
    A kőfal mögött hosszú ház terpeszkedik. Az egyik cammogó paraszttól megtudom, hogy ott a pap lakik. Pedig az a ház is a kastélyhoz kell, hogy tartozzon, mert a kőfalon túl van. Tovább ismét egy kőház, az is a kastélyhoz tartozik. A csendőrség lakik benne, mondja egy kíváncsi nézésű parasztgyerek. Már bosszankodni kezdek s megkérdek egy kukoricakórét cipelő parasztot, hogy hát hol is van hát a kastély?
    Szinte elszégyellem magamat, amikor egészen a baloldalomra mutat. Valóban csak egy nagy akácfa takarta el az előbb szemeim elől a bejáratot. Ma¬gas kőemelvényen, két oldalon egymással szem benéző kőoroszlán mutatja, hogy itt van a báró Jósika-féle kastély. Önkéntelenül is megállók és elnézem e két római korabeli kőoroszlánt. Látom rajtuk, hogy valódiak, csak az emelvényük épített dolog. Árok vonul végig a kapu előtt és rozoga pár gerenda szolgálja csak a híd szerepét. Ez határozottan nem főúrias, de megteszi a szolgálatot.                                                                               

    A kapu rácsos vaskapu, ki tudja mikor helyezték el, most nem sok gond látszik rajta, valószínű, hogy állandóan nyitva van, mert nem nagyon látszik a helye a földön. Szemben áll a branyicskai Jósika-kastély. Egy emeletes négyszögű épületnek néz ki az első pillanatban. Középen beljebb van építve, két oldalon kiugrik az épület. Baloldalon, úgy néz ki, mintha az épülettől független volna, fal vonul egy darabig és kis ajtó van rajta. Később tudom meg, hogy ott kell a kastély udvarára bemenni.
Történelmi visszaemlékezés fog el. Mindnyájunknak vannak őseink, épp úgy, mint a nemesi, főúri családoknak, de náluk az ősök emlékezete jobban megmaradt, mint a polgároknál s ezért van talán az, hogy az ember évszázados hangulatba esik egy-egy főúri kastély láttán. Nekem is a híres magyar regényíró jutott eszembe. Ha nem tudtam volna, hogy a Jósika kastély előtt állok, talán nem éreztem volna semmit, de így határozottan valami büszkeség és jóleső érzés vett erőt rajtam.
Megállók az épület előtt és várok. Jobboldalon hatalmas parkot sejtek, meg szeretném nézni. De ki van itthon? Senki? Hogy nézem én meg kérdezetlenül a Magyar Szövetség volt elnökének Jósika Samu bárónak, volt miniszternek és diplo¬matának a kastélyát? Hátha itthon van a János báró? Szétnézek magam körül, jön-e valaki? Szurtos és nagybajusza paraszt jön egy kislánnyal. Románul beszél és megkérem, hogy kalau¬zolna el engem a parkban. Nem teheti, mert dolga van. De a mellette levő kislány rám emeli élénk és sötét szemeit s ajánlkozik. A paraszt tovább megy s én egyedül maradok az egész kicsi, hatévesnek kinéző kisleánnyal. Amikor csodálkozva ránézek, int, hogy menjünk s elkezd csacsogni. Természetesen románul s elmondja, hogy ő nagyon jól ismeri a parkot, sokat járt benne és régen van itt.
    Megindulunk. Rövid állén tör át a délutáni napsugár. Felnézek. Két oldalán 15—20 méter magas szép fenyőszálak. Az embernek örvend a lelke, amikor ilyent lát. Elkanyarodunk, a kisleány elmondja, hogy Maricinak hívják és Moldovában laktak eddig. Most itt az édesapja hivatalnok s ő nem tud magyarul. A báró magyar s hogy — azt mondja — én se tudok jól románul. Biztosan magyar iskolában jártam. Nevetek a kis moldovai lány élénkségén. Gledicsiában folytatódik az út és kanyarodik. Felkiált, hogy itt a Maros. És valóban csendesen kanyarodik el alattunk a szőke Maros.
    A gledicsca kerítés után meredek part jelzi a vizet. A víz hátában a hegy, mintha el akarná mosni erős kanyarodásával. De lassú folyása inkább simogatásnak tetszik, úgy vonul el a hegy alatt mint egy fehér, hízelgő, nagy angora macska. Kimegyünk a part meredekéig.
    - Hal — kiáltja a kislány s rögtön utána megvillan a hal fehér hasa a levegőben, s nagyot csobban a víz. Aztán csend. A kislánnyal együtt visszajövünk s megkérdi, hogy szép-e? Én elragadtatásomnak adok kifejezést. Hogy mondjam meg neki, milyen hangulat fog el, úgy sem értené meg, hát csak szemlélem az utat, mellette a virágokat. Emelkedik az ut s egy körhöz érünk. A kislány nevetve mondja, hogy itt mulatság volt egyszer és sok csokoládét kapott. Az arcán visszatér a csokoládéfogyasztás boldogsága. Elmondja, hogy a karácsonyfát is itt szokták felállítani. Hogy mikor és hogyan, elhallgatja, látja, hogy nem nagyon értem. Aztán tovább kalauzol.
   Régen talán halastó volt egy tábla, most csak a szabályossága tűnik fel s két bejáró van előtte. Aztán a kastély háta mögé kerülünk. Régi várszerű fal emelkedik az északnyugati oldalon. Vár volt a rómaiak idejében s abból építették tovább. Meredek domb, alatta nagy sík terület s közvetlen utána a Maros. Elhagyott csónak kihúzva a szárazra. A főurak szerelmei jutnak eszembe.                          
    A kislány csacsog és kiejti a száján, hogy „Jaj Istenem“. Megörvendek, s ő nevetve mondja, hogy tud már néhány szót magyarul is, de román iskolába jár és nyolc éves, most megy a harmadik osztályba. Megkerüljük a kastélyt. Nagy fal, felül egy nyitott ablak, mintha senki se lakna benne. Ajtóhoz kerülünk, a föld alá vezet. Pince, jelzi kis moldovai kalauzom. De menjünk tovább, invitál meg. S a vár kapujához vezet. Ki akarja nyitni, de nem enged. Azonnal jön valaki, mondja, addig nézzük meg a kastély előtti részt és magyarázza, hogy ez nem ház, hanem kastély. És láthatóan élvezi ezt a szót, hogy Kostél. Valahogy ő is büszke rája és arra is, hogy ő tudja nekem megmutatni. A kis Marici Moldovából a magyar főúr kastélyát.
    — Hal — mondja egy helyen s két fadarabnak látszó dologra mutat. Csodálkozom és azt mondom hogy fa, csakhogy nem él, le van vágva. A másik él, mutatok egy hatalmas szálfára, mert lombja van, de ez már le van vágva. Erre mindenképpen erősíti, hogy az nem fa, hanem hal, mutatja a csont száját és bedugja a kezét a kopoltyújába. Valóban később tudom meg, hogy két bálna csont, amit báró Bornemissza lőtt szigonnyal a tengeren, amikor valamiért száműzték. Bornemisszáéktól pedig megvették a Jósikáék. S azóta itt van az udvaron. Az egyiken hat, a másikon két szigonycsapás látszik. Hat méter hosszú mind a kettő és fél méter magasak. Roppant érdekes, de csak annak, aki tudja, hogy mi, mert bajosan lehet megállapítani egyszeri tekintetre. A kislány a kastélyra néz, aztán rám és mondja, hogy mindjárt kell, hogy jöjjön valaki. Majd akkor — mondom s egy pár lejt nyújtok át neki, hogy vegyen cukrot rajta. Még ismétli, hogy bonboncot, amikor kocsi robog be az udvarra s leszáll belőle Csató Pál jószágigazgató. Felismerem, ő valószínűleg nem tudja, hogy ismerjük egymást. Leszáll s már belülről valaki nyitja az ajtót. A kislány mondja, hogy itt lakik a János báró, gondolom, hogy dolga van az igazgatónak s nem zavarom, pedig nagyon szerettem volna megtekinteni belülről is.
   Még egyszer megköszönöm a kislánynak s ő is mondja, hogy buneziua. Elköszönök, még egy tekintetet vetve a kastélyra. Mikor kilépek a kapun, már dicsekedik egy öregasszonynak, hogy hány lejt kapott tőlem. Mikor pedig az országútra érek, egy középkorú férfinak mutat engem. Biztosan az apja, látom, hogy felemeli a markát, valószínűleg a pénzt mutatja neki is. Rám bámuló szemei kísérnek tovább, úgy érzem.
   Aztán lassan baktatok az országúton. Szinte hozzáilleszkedem a többi baktatóhoz én is, olyan szürke, egyhangú és unalmas leszek, mint ők. Csak talán belülről érzek mást, mint ők. Eszembe jut a moldovai kis Marici kalauzolása és az, hogy a János báró itt is, Tilhon is, meg Bukarestben lakik. Ez csak érzés, hiszen az ő dolga, hogy hol lakik. Eszembe jut a Marosra lenéző magas várablak, amiben csak úgy táncolt a napfény, amikor láttam s eszembe jut a hízelgő nagy macska, a Maros, az elhagyott csónak, az öt méter átmérőjű nagy fa, amire a kis Marici meg én is csodálkozva tekintettünk fel. A bálnacsont és eszembe jutott a szép marosi kirándulásról a nagyurak szerelme, feledhetetlen holdvilágos esték, amikor a Maros csendes simulása mellett, szép zengő csendben vallja meg a főúr szerelmét. Az az idő, amikor a hölgyek szerelmét karddal kellett kiérdemelni.                                         
    Eszembe jutnak a rómaiak, a parkban elhelyezett egynéhány római kőtábláról. És eszembe jut az idő folytonossága, hogy a rómaiaktól kezdve mindennap nap volt s azt úgyis tudja az ember, de csak ilyenkor gondol rá, amikor emlékezteti rá valami. A szép őszi napsütéses, csendes délután óriási és méltóságos csendjéről eszembe jutottak a világvárosok felhőkarcolóinak aljában elzajongó ideges emberek és úgy éreztem, hogy azokon az épületeken a füst patinaként rakódik le. És éreztem, hogy a kastélyt kopottnak találtam, a római falat csúnyának s csodálkoztam, hogyan lakhatik benne akár a tulajdonos, akár más, hiszen az egész kastély már a múlté, a történelemé, akár csak a rómaiak. Éreztem, hogy ezt hiába renoválnák, hiába építenék újra, hiába hoznának minden újat bele, már csak a múlté lehet, úgy éreztem, hogy a Maros kanyarodásánál lévő dombon álló kastélyt meg akarja fojtani csend, a hatalmas történelembe vesző csend. S a csodálatos szép őszi délutánon, madárfütty mellett kriptaszagot éreztem. Csodálatos.
    Felnéztem az égre, mely gyönyörű kékséggel borult reá mindenre. így borul a világvárosok gépszerűségére is, de ott nem látják, mert ott nem mindig lehet és nem érnek rá az emberek. Kisebb útra vágok. Megindulok az állomás felé.
    Az állomás kong az ürességtől. Nagy későn egy paraszt jön s ő is jegyet vált. Még kongatom egy ideig az állomás cementjét. Aztán az esti szürkületben feltűnik a nagyszerű vonat. Aradról jött, városból és városba repíti a halandókat. Itt csak nagyon keveset áll, de elég ahhoz, hogy megszabadítson ettől az idegen fojtó levegőtől, ettől a nagyszerű csendtől, ettől a történelemtől.
    Rohanok a városba. S a vonaton érzem, hogy mégis csak szép a csend, a történelem, a kék ég, a nevető napsugár, a hatalmas fenyők s a Marosból kivillanó ugró hal. Érzem, hogy igazságtalan voltam, hiszen olyan jó is a csend, olyan nagyon a lélek mélyébe lehet látni. Olyan keservesen jó…

Déva és Vidéke, 1926. október 9. Írta: Kovács Károly.

 

                                    

Déva történelméből 1525-1678

1525.
Szapolyay János 1525. deczember 1-én Déváról bizalmas levelet intéz Szálkaihoz ; többi közt kiemeli, hogy inkább neki ír mint a királynak »quia scimus ex consilio sue Maiestatis multa in lucem devenire.« (Eredetije a budai kamarai levéltárban-Századok – 1876. Oldalszámok 8. szám 612).

1528. márc. 11. Az erdélyi rendek felszólítják Barcsay Andrást és Györgyöt…
Az erdélyi rendek intik Barcsay Andrást és Györgyöt, hogy Déva várát a hűtlenség és hazaárulás büntetésének terhe alatt adják a Magyarország példájára Erdélyben is királlyá választott Ferdinánd vajdájának, Perényi Péternek a kezeibe. (Magyar Történelmi Tár – 5. sorozat 3. kötet – 1934.153).

1542.
Amíg Izabella királyné Dévára költözik, s aggódva ringatá bizonytalan jövőnek kitett gyermeke bölcsőjét , addig Ferdinánd segélyt eszközölt ki a speieri birodalmi gyűléstől, a török ellen, s ezzel természetesen Izabella pártja ellen is. (Századok – 1888. ZSILINSZKY MIHÁLY: Patócsy Ferencz I. közl. 611).

1550.
…továbbá Kropf Lajos czikkét, melyben »A dévai török veszedelem 1550-ben« czím alatt Enyingi Török Jánosnak a Déván megszállott Feru bég ellen végbe vitt merész hadi kalandját beszéli el. (Századok – 1900. Tárcza. A Hunyad-megyei történelmi és régészeti társulat tizedik Évkönyve 182).

1551 június - 1553 március.
Castaldo alig telepedett át Erdélybe, hamar felismerte a dévai szoros hadügyi fontosságát, és Erdély védelmét a temesvári, lugosi török támadások ellen Hunyadmegyére, s kivált a dévai várőrségre helyezte. A védelem terhei az erdélyi vajdát illették volna, de 15 ezer frtnyi fizetéséből várfelszerelésre és hadi zsoldra alig telt. Déva kapitánya, Fánchy János is a magáéból tartotta fenn őrségét és ezer frtot, Jósa egy részét kívánta kárpótlásul költségei fejében, úgy hogy Castaldo 700 frtot ki is utalt részére. De Fánchy helyett Svapitán György híres törökverő kapitányt küldte Dévára. (Századok – 1898. Tárcza; Állandó rovatok. Vegyes közlések. 269).

Déva-Castaldo
1552. nov. 20. Gyulafejérvár. — Castaldo a királynak írja, hogy a spanyolok és németek Dévánál és Szászvárosnál való gyalázatos viselkedésük által panaszra adtak okot a nemességnek, a mely kijelentette, hogy fegyverrel kénytelen magát a méltatlanságtól megvédelmezni. Az arany, ezüst és só bányákból csekély a jövedelem, mert hanyagul mívelik. Adót és tizedet eddig csak annyit fizettek, amennyi nekik tetszett. (Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 15. kötet – 1892.Erdély történetére vonatkozó regesták. (V. közl.) Közli: Barabás Samu).

1552. dec. 13. Gyulafejérvár. — Castaldo írja a királynak, hogy egy 1000 főnyi, Temesvárból és Lippából való török-tatár csapat egy oláh pap vezetése alatt Déva felé kémszemlére indult, de a burgundiai Ville János s még egy más kapitány fia, lovassal véletlenül meglepték őket s 80 at levágtak, 35-öt pedig foglyul ejtettek közülök; ugyanakkor a magukkal hurczolt rabok is több törököt és tatárt fogtak el.
(Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 15. kötet – 1892.Erdély történetére vonatkozó regesták. (VI. és bef. közl.) Közli: Barabás Samu).

1553. Jan. 9. Gyulafejérvár. Castaldo tudatja Ferdinánddal, hogy két német csapatnak egyesítése még nem ment végbe, minthogy egyik kapitány sem akarja a másik katonáit elfogadni. Kászon bég nagy sereggel és ágyúkkal Déva felé siet, honnan a spanyolok ma elmennek.
A városokban és falvakban való katonaság rettenetesen kínozza a népet, mégis naponként éhség és hideg miatt sokan pusztulnak el. A parasztság és a Helfenstein csapata között összeütközésre került a dolog, mert azok a németek pusztításait meg akarták akadályozni.
(Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 15. kötet – 1892.Erdély történetére vonatkozó regesták. (VI. és bef. közl.) Közli: Barabás Samu).

1555.
Veress Endre: Hunyad vármegye János király és Izabella királyné korában.
Az értekezés három részre oszlik. A két első részben a czímnek megfelelően iparkodik a szerző feladatát megoldani, de már a harmadik, magában véve különben igen tanulságos rész. Izabella jellemzése, inkább csak függelékül tekinthető, mert a dolgozat tárgyával semmi összefüggésben nem áll. A vármegyének, illetőleg Dévának mert voltaképen csak erről lehet szó — nem nagy szerepe volt János és Izabella korában, kivéve az 1550-iki török veszedelmet, melyről Tinódi is megemlékezik. A vár jelentősége az ezután következő esztendőkben mindinkább hanyatlott, úgy hogy pl. 1555 nyarán alig volt katonája. (Századok – 1903. Vegyes közlések. † Lederer Béla 958).

1567.
Hallerkői Haller Pál.
Haller Pál, István és Kendi Judith fia. Atyja életében testvérével együtt Fejéregyházán lakott. Az 1656-ki farsangon vette Búnon nőül Bethlen Borbálát, Bethlen Miklós sorai szerint: »az anyám arra való boszújából, hogy Bethlen Ferencz veje Kapi György nagyságos úr, azért ő is a leányát nagyságos úrnak adja, nagy részint az atyám kedve ellen adta Haller Pálnak, akinek abban az időben a nagyságos tituluson kivűl semmije sem volt, mert az atyja, Haller István a két fiának Pálnak és Jánosnak az egy Fejéregyházán kivűl semmit sem adott. Neje ura kedveért pápistává lőn.
A II. Rákóczi György részére 1657-ben kiállított biztosító oklevél aláírói közt látjuk. Barcsainak, fejedelemsége kezdetétől fogva híve, a fejedelem parancsára ő ment 1658. november végén Dévára, hogy a fejedelemnőt, Szalánczi Erzsébethez, Segesvárra a fejedelemhez hozza. Barcsaival 1659-ben Szebenbe vonult be és az 1660 május közepéig tartott ostrom alatt itt volt. (Századok – 1888. GR. LÁZÁR MIKLÓS: Erdély főispánjai (1540-1711.) V. közl. 334).

1567.
A HUNYAD MEGYEI TÖRTÉNELMI ÉS RÉGÉSZETI TÁRSULAT nov. 24- iki ülésén Mailand Oszkár tanár tartott érdekes előadást arról a kutatóútjáról, melyet Kolumbán Sámuellel együtt tett a társulat megbízásából ez év tavaszán Haróban, Lozsádon, Déva környékén s másutt néprajzi megfigyelések és oklevelek gyűjtése végett. Kutatásuk eredményeként mintegy 70 drb oklevelet s (köztök igen sok magyar szöveget) mutatott be, melyek főleg Déva határára, a dűlők és mesgyék jóízű régi neveinek oly nagy anyagát szolgáltatják, hogy azt városunk majdani történetírója nem nélkülözheti.
Az oklevelek legrégebbike egy, sajnos nagyon elmosódott, valószínűleg XV. századi kártyalevél, mely a Serb- és Moczoka-családok tagjairól, mint oláh kenézekről és Moga Pál dévai várnagyról szól; aztán becses egy 1567-ből való osztályos levél (melyből megtudjuk, hogy Déva vára kapitánya akkor Novák György volt), és tömérdek egyéb kötelezvény és záloglevél, fel a mult század végéig, tele megyénk birtokosaira, közigazgatási hivatalnokaira vonatkozó adalékokkal.
Kaptak azonkívül egy Cserey Mihály-féle kézirati krónikát, két régi magyar nyomtatványt, s az előadó igen helyes érzékkel kérte a társulatot, hogy az ilyen kutatásokat folytattassa minél gyakrabban és rendszeresebben faluról-falura, az egész megyében, mert a leveles ládák mindenfelé pusztulnak, s a mint ő értesült, egy helyen a család iskolába járó fiai éveken át arra használták fel padláson hevert régi irataikat, hogy csomóstól megégették s az oklevelek szép fekete hamvából tentát csináltak. Ilyen tentával járták ki a szászvárosi kollégiumot, de a tentagyártásnak ezt az új módját valóban bűn volna lábra kapni hagyni. (Századok. 1898. Tárcza; Állandó rovatok. Vegyes közlések. 179).                                                                                         

1577.
Berzeviczy Mártont gyakorta látjuk Erdélyben megjelenni, s a királytól nyert diplomácziai küldetésekben eljárni. Az 1577. év május 18-án Szászvárosból írt levelében lelkesen üdvözli királyát a danzigiakon Dirschaunál vett győzelme alkalmából, melyet, az ellenség túlnyomó számát és fortélyosságát tekintve, csodálatosnak jelez, kifejezi azon majdnem hihetetlen örömet, melyet ez esemény híre Erdélyben keltett, s a hazafiak üdvkívánatait, melyekhez ő, ki egész tevékenységét ő felsége dicsőségének szenteli, hévvel csatlakozik. Egyúttal jelenti, hogy ugyanaz nap a fejedelemmel (Báthory Kristóffal) Dévára érkezett, innen Kendy Ferenczczel küldöttségben menendvén Karánsebesre ama sérelmek megvizsgálása végett, melyeket ama kerület lakói a bán kegyetlenségétől szenvednek; ugyanis a legutóbbi tordai országgyűlésen ötszáznál több földmíves jelentkezett, s panaszkodott a fejedelemnél, kijelentvén, hogy inkább a török uralma alá hajolnak, mintsem ezen sanyargattatást tovább tűrjék.(Századok. 1898. Értekezések. BERZEVICZY EGYED: Berzeviczy Márton erdélyi kanczellár 782).

1579. Moritur Caspar Békés.
Moritur Franciscus Davides in arce Déva die 22. Junii.
Eligitur loco ejus Demetrius Hunyadi in episcopuni et pastorem die Eliae prophetae.
Stephanus rex Poloniae bellum infert Gedanensibus.
Maxima campana turri imponitur Claudiopoli, cum judicem ageret Laurentius Filstich.
………………
Illés próféta idejében Hunyadi Demetriust választották püspöknek és lelkipásztornak.
István lengyel király háborút indít a gedániakkal (Gdansk).
Claudiopolisban a torony legnagyobb harangját akkor helyezték el, amikor Lawrence Filstich volt a bíró. (Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 16. kötet – 1893. Gyulaffi Lestár történeti maradványai. (I. közl.) Közli: Szilágyi Sándor.)

1592.
Geszthy Ferencz várkapitányról, Déva XVI. századi iskolájának alapítójáról, a ki Erdélynek Báthory Zsigmond korában legbefolyásosabb férfia volt s befolyását vérengzésekkel tette nevezetessé, értekezik dr. Veress Endre a dévai m. kir. állami főreáliskola mult isk. értesítőjében. Értekezése, melyben több eddig ismeretlen adatot találunk, egy nagyobb tanulmányának vázlata, mely a »Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat« Évkönyvében fog megjelenni. (Századok. 1898. Tárcza; Önálló czikkek. II. Rákóczi Ferencz Angliában. Közli Kropf Lajos 750. ÉRTEKEZÉSEK ISKOLAI ÉRTESÍTŐKBEN.)

1594. Bocskay István.
1594-ben Bocskay csere utján jutott két birtokhoz, t. i. Vécs várát és Sajót átengedte Déva váráért és tartozandóságaiért, amik voltak Rionfalva, Nagy Kapus és Jánosfalva dézmája, úgy szintén Nagy és Kis Demeter falukért. (Századok. 1894 Értekezések. JAKAB ELEK: Új adatok Bocskay István életéhez. 771).

1598.
PALATICS GYÖRGY.
Illádiai Palatics György lugosi és karánsebesi bán illádiai Palatics János és Telegdi Katalin fia. Felesége Serédy István és Várday Katalin leánya, Erzsébet. Gyermekei: Palatics János, (1605-ben húsz éves) és Palatics Anna, Barcsay András második felesége.
Nagy Iván szerint Szabolcs megyéből szakadt Erdélybe családja, melynek kimagasló történeti alakja Báthory Zsigmond szolgálatában. Négy ízben visel báni méltóságot. 1598-ban Zsigmond megtérte után egyike ama férfiaknak, a kiket saját érdekében a török vezérhez küld annak jó akaratát megnyerni. Lippa mellett csakugyan alkudozik Mehemeddel még ez évben. Báthory Andrásnak is kedves embere. Kolozs-szebeni útjában együtt vadászik vele Déván és Szászvároson. 1599-ben szárnysegéde a sellenbergi ütközetben. Együtt futnak vesztett csata után s Palatics Udvarhelyen száll meg. 1587-ben birtokadományozásával tünteti ki fejedelme. Három évvel azelőtt nyeri el Újszékely és Gyekefalva tizedét Udvarhelyszékben. (Századok – 1912. TárczaVegyes közlemények. 477).

Déva. 1601. Székely Mózes elfogatása.
„Útközben — írja az egykorú II. Mikó Ferencz —Tordán ártatlanul, Csáky István vádlására, Székely Mózest Zsigmond megfogatá, Fogarasba küldé, egy ideig ott tartatá, de nem sokára megbáná; ártatlanságát s nagy szükségét látván, szolgálatjára elbocsátá."
Egy más krónikás ez esetről így ír: „Ezen Zsigmond alattomban való czigányságát minden jól értette, Csáky István is, és csak ketten forgatták a dolgot, másokat kirekesztvén az alattomban való tanácsból. Mikor azért kimenne Mózes a városba az házból, Csáky István is megszóllítja: „Híven kellene — úgymond — uradat, fejedelmedet szolgálnod." Mondá Mózes: „Híven szolgáltam minden életemben, de az én hív szolgálatomnak ez a jutalma; de a mi most rajtam, holnap te rajtad történhetik." És így kimenvén az házból, egy szoros kéményes házba viszik, és őrizőt adnak oda, meghagyván Zsigmond, hogy ha valamit ellene valót beszél, mindjárt levágják.
Annak utána Fejérvárra küldé Mózest Zsigmond; azután Csáky István Fogarasba viteté, a hun mindaddig fogságban volt, míg a törökök és tatárok Zsigmond kibocsátatásából ki nem menének az országból. Azután circa mensem Április anno 1602. elbocsátották az fogságból." „Az Mózes fogságának egyéb oka volt ez is— folytatja a krónikaíró — hogy Mózes Bogáti Jánost, az Bogáti András fiát, Vásárhelynél levágatta volt ezen okért, hogy az szegény székelyeket Básta mellé akarta volna vinni."
Hogy minél világosabb legyen ez eset, még egy egykorú följegyzést ide igtatok: „1601. november 29-én Székely Mózest a híres árulót megfogják, fogva a táborból Fejérvárra küldik, s vasban Déva várában tartják. Esenkedve kéri a fejedelmet, nehogy meggyilkoltatására ragadtassa magát, hanem őt, a ki ügye törvényes ellátását kéri, kegyesen hallgassa ki ; mert ő nem kívánja, hogy, ha bűnös, kedvezzenek. Kihallgatták s kötve Fogarasba vitték."
Az egykorú följegyzésekből úgy látszik, hogy Zsigmond a minapi szemrehányásokért és Bogáthy megöletéseért fogatta el Mózest; de azt is következtethetni, hogy mind Zsigmondot, mind Csákyt Székely Mózes népszerűsége és oly nagy tekintélye tették féltékenyekké, amelyről Kemény János azt jegyezte föl, hogy ő a Báthory Zsigmond korabeli háborgó időkben, „obique titulo, fejedelmi állapotban forgott többire az országban." S növelte meg a féltékenységet az, hogy Székely Mózes ama népszerű politikai elveknek volt előharczosa, nyílt védelmezője, melyekért 1594-ben az ország legnagyobb fiai áldozatul estek.
Különben — ha nem ez okokért — megfoghatatlan, miért távolíta el magától azt a férfiút, ki őt lengyelországi rabságában a trón elnyerése iránt reményre ébresztő, Erdélyt erre előkészítő, Básta ellensúlyozására lengyel seregeit benntartotta, az országgyűlésen egész tekintélyével támogatta, míg végre megválasztása sikerült; sőt, hogy trónján férfiasan megmaradhasson, tanácsával, biztatásaival segítette, karjával oltalmazta. Alig állította félre útjából Székely Mózest, annak távolléte meglátszott a következményekben, mert ismét erőt vett rajta könnyelműsége s ingadozó természete. (Századok – 1869 Nagy János: (Várfalvi) Székely Mózes 645. old).

Az 1602-ik évben, midőn Basta elfoglalta Beszterczét, e városba volt szorulva betegen, és midőn Báthory Zsigmond a várost megadásra szólítá fel, egyike azoknak, kik a várost megadásra ösztönözték. Midőn ugyanez évben Báthory odahagyva Fejérvárt, Dévára ment. (Századok – 1888. GR. LÁZÁR MIKLÓS: Erdély főispánjai (1540-1711.)VIII. közl. 622).

1602.
A Dévai Lakatos család címere. 1602. július 1. Déva Báthori Zsigmond fejedelem Dévai Lakatos Miklósnak az oklevélben nem részletezett érdemeiért, valamint feleségének: Boreczky Katalinnak és fiának: Mihálynak nemességet és az oklevél élén megfestett, szövegében leírt címert adományozza, és dévai házukat nemesi kúriának nyilvánítja. (Levéltári Közlemények, 56. (1985) 2. KRÓNIKA. Nyulásziné Straub Éva: Foglalkozások és eszközeik címereslevelekben: a MOL kiállítása).

1603. 4. die Augusti
HUNYAD-VÁRMEGYEI NAGY ÉHSÉGNEK RÖVID LEÍRÁSA.
Az Bástha hadainak bejövetelekor Hunyadvármegyeben 1603. 4. die Augusti oly nagy éhség támada vármegyénkben, hogy a lovak és ökrök az mely búzát vagy kölest megettek és kigancsolták, az szegény és paraszt emberek, az lovak és ökrök ganéjokból az megmaradott buza szemet és köles szemet szedték, mosták ki, azt törték és örlötték, az holt lovak, ökrök csontjait megégetvén, együtt tették lisztté és azt sütötték, ették.
Ismét ez is bizonyos, Déván történt; nyolcz esztendős férfi gyermeket, és leánygyermekeket egynéhányat elloptak az éh emberek, az hegyekre kilopták, felvagdalták, sütötték, főzték, megették és több faluhelyeken is történt, bizonyos dolog.
Az akasztott embereket egynéhány helyeken lelopták az fáról, megették az éh emberek. Egyik atyafi az másikat megette, ez is bizonyos.
Egy asszonyember az fiát megette Laposnakon. Bábolnán egy ember az feleségét megette. Rápolton egyik atyafi az kisebbiket megette. Alsó-Szilváson két gyermek az anyjokat, hogy meghalt, megették. Losádiban egy vén embert megöltek, az többi megették.
Fejérvári köböl búza járt 1603. cub. 1 fl. 28.
Egy tyukmonyat vettek dr. 15.
Egy véka kölest vettek Hunyadon fl. 5.
Kolozsvári köböl búzát adtak fl. 50.
Egy tyúkot vettek dr. 60.
Egy kappant vettek fl. 1 dr. 60.
Egy kősót adtak Hunyadon fl. 4.
Egy kupa vajat adtak fl. 2.
Sármaságon az anyját az fia megsütötte, főzte, megette. Thordán az holt lóban az éh gyermekek belé bújtak és úgy rágták az dögöt belől. Kivül ismég osztán ették az ebek. Akármiféle külömb-külömbféle dögöket az éh emberek megettek.
Beszterczén az temető őrzeni embereket állattanak, mert az mely halottat nappal eltemettenek, éjjel kiásták, ellopták, megették.
Régi sarutalpat, nyereg bőrét, akármi szíjat vízbe áztatván felettenek.
(Másolva gr. Kemény József kézirati collectio minor maniscriptorum historicorum 23. kötete 7. drbja. Erd. Muz. Egylet.)
Közli: VERESS ENDEE.
(Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 16. kötet – 1893. Vegyes közlések. A czéhek történetéhez. Közli: Ifj. Kemény Lajos).

1605. Rákóczy Zsigmond levele.
Generose domine Amice, nobis observandissime. Salutem et Servitii commendationem.
Az Ur Istentől kegyelmednek minden jót, egészséget kívánok. Az mint ennekelőtte is irtam vala kegyelmednek az gyalogért az székelységről, mostan is intjük kegyelmedet, ha az több szükség halad is. Déva alá kiváltképpen küldjön mingyárást, ha többet nem is, harmadfél száz gyalogokat. Mi is itt valaminek szerit teszszük, elinditván az gyalogokat, kegyelmed adja értésünkre jó idején, hogy mi is innét bocsáthassuk oda, az mennyinek szerit tehetjük; kivel ha te kegyelmed nem késik, elhittük, egy holnap alatt Urunk ő felségéé leszen Déva. Ahol penig az gyalog-küldés halad, az vár megadásának is tovább kell haladni. De hogy az távoztassék, az gyalogot késedelem nélkül küldje kegyelmed.
In reliquo tandem diu valere cupiens. Datum Albae Juliae, 5. Octobr. Anno 1605. Generosae Dominationis Vestrae Servitor et Amicus Sigismundus Rákóczy, m p. (Vasárnapi Ujság – 1861/6. Erdélyi magyar levelek a XVII-dik századból).

1611.
Forgách Zsigmond augusztus elején egy derék csapatot Déva ellen küdött és megparancsolta a vitézeknek, hogy Bethlen Gábort akár élve, akár halva kézrekerítsék. A támadók, megtudván, hogy a főúr a vár alatt lévő udvarházban tartózkodik, éjszakának idején meglopták az őröket, nagy véletlenül Déván termettek, rontani, vágni kezdették a kaput és mielőtt a katonák észbe kaphattak volna, már el is foglalták az udvarházat.
De számításukban csalatkoztak s a támadás kudarcczal végződött, mert Bethlen, ki az éjszakát fönn a várban töltötte, hajnalfelé lövetni kezdé és hamarosan szétrebbentette az ellenséget. (Századok. 1897. Értekezések. DR. KOMÁROMY ANDRÁS: Bethlen Gábor Déva várában. 107).

1615. Déva pecsétje.
Mailand Oszkár főreáliskola tanár Déva város legrégibb pecsétjéről értekezett, melyet egy, a Balla- és Thúri-család levéltárában fenmaradt 1615-iki dévai adás-vevési szerződésen talált és mutatott be fényképmásolatban is. Déva e legrégibb hiteles pecsétjét a jelenleg használatban lévővel összevetve, kitűnt, hogy a mai hamis, hibás metszésű, s a mellett egy gyűrű nélküli hollóval kibővített, aminek ott semmi helye sincsen, s ezért kívánatos volna, hogy a város tanácsa az illetékes fórumok jóváhagyásával vegye ismét használatba ezt a hiteles legrégibb ismert pecsétjét, mely egy kerekaljú czimerpajzson heraldikus virágot tartó balkart mutat, a virág mellett két oldalt a nap és hold képével, s fent e felirattal: DEVA. (Századok. 1898. A M. Tud. Akadémia történelmi és irodalomtörténet jutalomtételei 569).

1634. oct. 18. Rozsályi Kun István Sulyok Jánost meghívja Bethlen István özvegyével Széchy Máriával nov. 21-én Déván tartandó lakodalmára. (Századok. 1887. Jelentés a maros-németi levéltárról Szilágyi Sándortól 50.)

Déva, 1644.
Barcsai Ákos neve gyakran fordul elő a legfontosabb diplomáciai küldetésekkel kapcsolatban. Nagy jelentőségű szolgálatainak megjutalmazása céljából Rákóczy 1644 december 20-ikán lugosi és karánsebesi bánnak nevezi ki Barcsait, négy évvel később pedig a hunyadmegyei főispáni állást és Déva városát adományozza neki.
(Magyar Figyelő 1917/4. Dr. Lupas János: Barcsai Ákos és Brankovics Száva).

1650.
Apafi uralkodása huszonnégy esztendejének gazdálkodási rendszerébe nyerhetünk bepillantást, sőt pl. a fiscalitások történeti fejlődését és sorsát is figyelemmel kísérhetjük. A fiscalitások 1650-iki rendezése alkalmával tudvalevőleg kincstári uradalmakként és jószágokként a következőket állapították meg: Fejérvár, Kővár, Görgény, Gyalu, Kolozsmonostor, Huszt, Szamosújvár, Fogaras, Várad, Zalatna, Déva, Enyed, Borosjenő, Lúgos és Karánsebes, mint uradalmi középpontok, számtalan tartozékkal. (Századok - 1912. Szádeczky Béla: I. Apafi fejedelem udvartartása. Bornemisza Anna gazdasági naplója. (1667–1690). Ism. Lukinich Imre 214).

1660. Barcsai Ákos.
Barcsaynak egy érdekes eredeti levele van itt, mely Szebenben 1660. febr. 17-kén kelt s Rákóczi Györgyhöz van intézve. Barcsay neje behozásának gátlása miatt megátkozza az urakat. Míg ugyanis Rákóczi Barcsayt Szebenben ostrom alá vette, ennek neje, Szalánczi Erzsébet, Déva várában volt elzárolva. Barcsay titkon alkudozni kezdett Rákóczival, hogy nejét bocsássa be hozzá, sőt még a vár kézbeadása és Barcsay lemondása is szóba jött, de az ottlevő urak: Haller Gábor, Bethlen János, Toldalagi, Bedőházy és mások mindent meghiúsítottak, minthogy a török barátságot még mindig szükségesnek tárták. Barcsay levelében ily szavak fordulnak elő:
„hogy keserves nem volna, így meggátolák Haller uramék nyavalyás feleségemnek felhozását: nem tagadom, kiért az Úristen e kegyelmeket soha meg ne áldja! Azóta, Isten látja, oly megkeseredett szívvel vagyok, csak Isten mondhatja meg. A törököket és a szászság alját ellenem lázíták. Isten adjon jó éjszakát Ngodnak! Úgy látom, Nagyságodhoz való addictusságom miatt kell vesznem. Nagyságodnak jót kívánója — Barcsay Ákos.” (Századok – 1873. Deák Farkas: Barcsay Ákos levelezése idősb gr. Csáky Istvánnal 1659-1660. 407. old).

1661. ápr. 29. (Besztercze.) Kemény János fejedelem rendeli Sorbán István alvinczi provisornak, hogy adjon elegendő szekeret s embereket, kik Vízaknáról Dévára egyszáz kősót szállítsanak. (Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 18. kötet – 1895.Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárott. III. közl. Közli: Beke Antal).

1662. márcz. 20.
Apafi, Dévai Tisza Istvánnak, Déván egy házat ad zálogul, melyet Dobai Tamás magvaszakadtával II. Rákóczi György 300 frtért elzálogosított, 600 frtért zálogosítja el. (Századok – 1888. PETTKÓ BÉLA: A Miske család levelesládájából 638).
1663. szept. 18. Déva várában, Apafi Mihály, nejének Bornemisza Annának Fogaras földe birtokát adja a hozzátartozó birtokokkal s azokba beiktattatja. (Századok – 1908. SZÁDECZKY LAJOS: Gróf Pekri Lőrinc levéltáraI. közl. 301).

1664. Barcsay Ákos.
Főleg ekkor szerzett érdemeiért I. Rákóczy György 1644 decz. 20-ikán kinevezte lugosi és karánsebesi főbánná, 1648-ban Hunyad megye főispánjává, Déva adományozásával pedig egyszerre Erdélynek vagyonilag is számottevő főnemesévé tette, bár egy 1644-iki levele szerint Barcsay buzgó protestáns létére még a gyalogkapitányságra sem alkalmas, mert »ifjú és fellát.
Magában az 1644-iki hadjáratban Barcsay nem igen vett részt, mert bár szükségét itt is érezte az öreg fejedelem, neje, Lorántffy Zsuzsánna, csak hosszas sürgetésére küldi ki hozzá 10 lovas élén. Ámde Barcsay nem sok dicsőséget arat a harcztéren. Putnok ostrománál fizikai ereje kudarczot vall, Kemény leszólja félénksége miatt. Barcsay valóban csak békés diplomácziai tehetségével imponálhatott. (Századok – 1906. ERDÉLYI ALAJOS: Barcsay Ákos fejedelemsége.I. közl. 412).

1678.
Kapi Kapy György.
Felesége árulta el Bánffy Zsigmond által a fejedelemnek. 1678. január 22-kén érkezett vissza a portáról és csakhamar Déva várába záratott. „Dévában vasban halt meg (július hó előtt), melyet testamentuma szerént vele is temettek, úgy amint a lábára volt verve. Azt pedig azért verték volt, hogy el akart szökni; meg is lehetett volna, minden dispositio már meglévén, ki is ment volt egy árnyékszéken a rabházból, de kiijedett s visszament a rabházba ugyanazon lajtorján és árnyékszéken, öt vagy hat helyen voltak lovai disponálva futásra egész Magyarországig; jól elmehetett volna, de fátum.”
(Századok. 1889. Könyvismertetések és bírálatok. Dr. DEMKÓ KÁLMÁN: Magyarország pénzügyei. Írta Acsády Ignácz 37).

Molnár Péter meggyilkolása 1927.

Déva és Vidéke, 1927. április 16. Haróiak támadása a dévai csángógazdák ellen.

      Eme tárgyról Dr. Leitner Mihály főszerkesztőnk „Húsvéti cikk" című cikkében emlékezik meg s igy mi e helyen csak, az egyszerű történetet akarjuk lerögzíteni.
   A csángóktól az agrártörvény alapján kisajátítottak a Maros túlsó partján lévő földből mintegy 103 hold legelőt. Természetesen ebbe nem nyugodtak bele és megfellebbezték. Hosszas bizonyítások után a legfelsőbb agrárbíróság vissza is ítélte a kérdéses földet a csángóknak. Hét telepes gazda: névszerint László János, Kásler Adám, Burián Ferenc, Dávid János, Daradics György, Hompot István és Molnár Péter április 12-én átmentek, hogy a földjüket ismét kimérjék. Már a révháznál egy 25—30 tagból álló csoport fenyegető magatartást tanúsított, ennek ellenére a csángók hozzáfogtak a munkához. Néhány percre rá azonban Haróból egy körül¬belül 200 főnyi tömeg kapákkal és fejszékkel felfegyverkezve rohant rájuk, bár a csángók két rendőr kíséretében voltak. A rendőrök enyhe közbelépése nem használt s a hét gazdát úgy összeverték, hogy alig tudtak elmenekülni. Öt csángó Baláta felé menekült, ahol szerencsésen csónakra bukkantak és átjöttek, egy Sárfalva felé, ahol szintén csónakon átjött Molnár Pétert azonban minden jel szerint agyonverték és a Marosba dobták. Holttestét eddig még nem fogták ki.
    A hat sebesült közül Kásler Ádám és László János súlyos betegen fekszik, a többiek is az ágyat nyomják. Molnár Pétert felesége és öt apró árvája gyászolja. Az eset nemzetiségi különbség nélkül egész Dévát izgalomban tartja. Biztos adatok vannak arra, hogy a harói parasztságot bujtogatták és biztatták e vakmerő bűncselekményre és azért maga a románság érdeke kívánja, hogy a nép ezen bujtogatóira is kiterjesszék a vizsgálatot.
    Egyébként a dévai Magyar Párt f. hó 13-án tartott választmányi ülésén magáévá tette az egész ügyet és minden irányban megtette a szükséges intézkedéseket. Az eset részleteiről és a megindított vizsgálat eredményéről jövő számunkban bővebben számolunk.

 

 Molnár Péter (1888. március 11 Andrásfalva - 1927. április 12. Déva)

 

Déva és Vidéke. 1927. május 14. MOLNÁR PÉTER

    Temetésről jövök.
    Egy tragédia hősét kísértük ki utolsó útjára.
    A tragédia hősei azért buknak el, mert összeütközésbe kerülnek környezetük felfogásával.
    Tévedésükért életükkel lakóinak.
    Mi volt Molnár Péter tévedése?
    A huszadik század népeire örökségként szállt a múlt században tömérdek véráldozat árán törvényre emelt egyenlőség eszméje. Ez az eszme hatotta át Európa népeit akkor, midőn a rabszolgaság egyik maradványát, a jobbágyságot eltörölve, az adózás, katonáskodás és más közterhek viselésében, nemkülönben az emberi jogok gyakorlásában egyenrangúaknak ismerték el az állampolgárokat. Molnár Péter a jogegyenlőség eszméjéhez ragaszkodott most is.
    Tévedett!
    Tévedése életébe került.
    Minden állam megállapítja a rendet, szabályokat alkot általános érvényességgel és kijelöli minden polgár részére a jogköröket. Aki ezen jogkörön belül mozog; másnak nem árthat, és maga is biztonságban érezheti magát. Molnár Péter földet vásárolt, vételárát kifizette és nemcsak ő vélte azt a magáénak, hanem a legfelsőbb bíróság is elismerte jogos tulajdonosnak. Méltán azt hihette tehát, hogy ezen jogos szerzeményének gyümölcse őt illeti meg és orcájának véres verítékével megmunkálhatja a földet, hogy feleségének és öt apróságának ellátásáról gondoskodhassék.
   Tévedett!
   Tévedése életébe került.
   Minden alkotmányos országban, így Romániában is, magasrangú tisztviselők őrködnek afelett, hogy a törvényeknek és a bírói határozatoknak mindenkivel szemben
érvény szereztessék. A „mindenki” fogalmában a magyar kisebbség tagjai is benne foglaltatnak. A gyulafehérvári határozatok, a párisi egyezmények és az Alkotmánytörvény így rendeli ezt. Ki hinné el, hogy akadjon valaki, aki a legfelsőbb bírói ítélet végrehajtását megakadályozni iparkodjék akkor, midőn az magyar embernek kedvez? Molnár Péter nem hitte.
    Tévedett!
    Tévedése életébe került.
    És ez emeli ki az esetet a mindennapi bűnügyek krónikájából és avatja azt kisebbségi kérdéssé. Molnár Péter tragédiája ezért nyilallik át minden magyar ember érző szívén. A háború folytán leromlott erkölcsök egész Európa szerte hajtják és kergetik a társadalom telhetetlenjeit a gyors meggazdagodás felé. Fékeveszett ösztönök és durva hatalmaskodások fegyverével igyekszik az erősebb letiporni a gyengébbet. A gyengébbek pedig ma mindenütt a kisebbségek, akiknek lebecsülése, bántalmazása és elnyomása ma dicsőség számba megy Európában. A túlfűtött, beteges nacionalizmus hősei valósággal tobzódnak a kisebbségek elleni gyűlölködésben és teljesen megfelejtkeznek az emberi méltóságnak kijáró tiszteletről és szeretetről.
    Eljön azonban a kor — mert el kell jönnie — amidőn az emberiség szolidáritásának érzete újból megtalálja útját a szívekhez és a Molnár Péterek nem csak a föld alatt, hanem a földön is egyenlők lesznek.
    Molnár testvér!
    A föld porából vétettél, a földért estél el és kerültél újból a földbe. Életed nemzeted oltárán esett áldozatul, azért egész nemzeted őrzi kegyelettel emléked.
    Nyugodjál békében!
    Dr. Leitner Mihály

    Molnár Pétert hazahoztuk és eltemettük. Hová tűnt el Molnár Péter?
  Április 12-én 7 csángógazda kiment felmérni a legfelsőbb Agrárbíróság által nekik ítélt földet a Maros jobbpartján. Igazságukban azonban csalódtak, voltak olyan érdekeltek, akik ezt a döntést helytelennek minősítették s a közvetlen érdekelteket arra buzdították, hogy őket tettlegesen bántalmazzák.
    A harói román gazdák fegyvert fogtak a hét dévai csángógazda ellen. Ki-ki úgy menekült, ahogy tudott. Nagyobb és kisebb ütlegek árán. Hat megmentette az életét; egy azonban: Molnár Péter a Maros szőke hullámaiban lelte halálát. S amikor a gyászos ütközetből hazaértek, amikor a testi sebekkel együtt még annál is jobban sajogni kezdett a lélek, a lelken, a kisebbségi magyarságon, a jogrenden, az igazságon ejtett sérelem, belenyilallott a szívükbe, hogy mártírsorsú testvérük holttestét ki kell fogniok a Marosból.
  És április 13-ától kezdve szakadatlan keresték, amíg a hatóságok egy szép napon be nem tiltották azt. S bár néhány nap múlva ismét megengedték a holttest felkutatását, a dévai csángótelepre hatalmas felleg borult. A szívek elszorultak, a szemek a földre néztek, az orcák tétován tekintettek egymásra: Hogy lehet az, hogy igazságtalanul meghalt testvérünket még csak meg sem kapjuk, hogy lehet az, hogy a beteg özvegy nem tudja eltemetni a férjét s az öt árva, nem tud elbúcsúzni édes apja koporsójától?
  Hogy lehet? Magyarázat sehol sem volt erre. A szívek könnyeztek, a szemek az ég felé tekintettek és igazságot, legalább a halál után elégtételt követeltek. És megkapták. 

   Megtalálják Molnár Pétert.
Szombaton, május 7-én, tehát 25 nap után, száguldott végig a városon a hír, hogy megtalálták Molnár Péter holttestét. A marosbrettyei tanító látta meg himbálózni a szőke Maros csendes hullámain és odavaló halászok segítségével húzták ki az arcban már megfeketedett hullát. Zsebében még ott volt a fényképes vadászati igazolvány, mert vadászni is szeretett.
    A boncolás.
   A dévai Magyar Párt és a csángók, a hatóságok engedélyével, azonnal dupla koporsóval siettek Marosbrettyére, visszahozni Molnár Pétert és temetésével elégtételt szolgáltatni szel¬lemének. Egy érc és egy fakoporsó volt mindjárt kezdetben nyughelye. Ott Marosbrettyén, bekarbolozták és behozták Dévára a dévai Seiger-cég autóján. A Csángótelep türelmetlen volt és izgatott, de várni kellett, a hivatalos boncolás csak másnap, vasárnap délelőtt 10 órakor vette kezdetét a városi hullaházban. Ideszállították a Molnár Péter holttestét. Dr. Robu Miklós, Dr. Hosszú Jenő, Dr. Derevics, marossolymosi járási orvos jelenlétében Dr. Kozma József kórházi orvos végezte a boncolást. A csángó testvérek is ott voltak és legyőzve a fájdalmat, amit a félig megfeketedett és oszlásnak indult hulla látása okozott nekik, végig nézték, hogyan nézte meg az orvosi szem Molnár Péter belső szerveit, kikutatni a halál okát.
    Mi a halál oka?
   Sérülés sehol nem volt rajta — állapította meg a tudomány — a szíve azonban abnormálisan nagy volt. A halált nem fulladás okozta, hanem szívbénulás, amely az egy vagy másfél kilométeres futás után a Maros hullámaiban való elmerülés pillanatában talán azonnal is beállhatott.
    Eme orvosi véleményre a közelállóknak eszébe jutott a szemtanuk ama állítása, hogy Molnár Péter a Maros hullámaival küzdve feleségét és öt kisgyermekét említve, életéért könyörgött. És nem kegyelmeztek. S lehet bármi az orvosi megállapítás, anélkül, hogy kételkednénk annak helyességében, Isten és ember előtt nyíltan kijelentjük, a dévai csángógazdák teljes határozottságával és egyöntetű felfogásával egybehangzóan, hogy Molnár Péter dévai telepes csángógazdát, egy asszony szerető férjét, öt apró gyermek szerető, kenyérkereső édes apját 1927. április 12-én a harói gazdák megölték.
    Hogy honnan vették azt, hogy a szőke Maros hullámainak hidegsége okozta esetleg a halált vagy éppen Molnár Péter abnormis nagy s így talán gyenge szíve: az mellékes. Végeredményben: Molnár Pétert megölték, kiragadták, erőszakkal elvették az élők sorából.
    Molnár Péter visszatér a családjához.
    S amikor a boncolás eredményét a testvérek megtudták, mintha csalódás ült volna ki az arcokra; hogyan hát nem ütötték? De a másik pillanatban ismét a valóság rettenetes súlyával esett az agyakra, hogy Molnár Péter meghalt és Molnár Pétert vissza kell adni legalább holtan és legalább néhány órára dupla koporsóban is családjának, az özvegynek s az öt kis, árvának. És Molnár Péter vasárnap déli harangszó mellett dupla koporsóban bevonult galambdúcos kapuján kicsiny, alacsony házába.
    Molnár Péter már-már feloszló teste még egyszer visszatért abba a házba, ahonnan április 12-én vidáman, munkabíróan elindult, amely ház egész lényét betöltötte, amelynek a javára szentelte egész életét s amelynek s a benne lakó asszony és gyermekek érdekében akarta a legfelsőbb bíróság által is neki adott földet művelni.         Jajveszékelő asszony, síró-rívó gyerekek fogadták a holtan néhány órára búcsúzni jött családfőt. A 25 napi érthetetlen várakozás könnytelen merengései után, az asszonyból kitör a sírás. Az eddig érthetetlen és hihetetlen most valósággá vált, a hírek igazat mondtak, szeretett urát, gyermekeinek apját megölték! Elapadhat-e ilyenkor a könny, megszűnhet ilyenkor a sírás?
    A temetés.
   Nem, sohase — úgy érzi a szív. De mégis, néhány percre szünetel. Azután jön a temetés délután 5 órakor és újból felbuzog a könny a fájdalmas szemből, mert most már véglegesen elviszik tőle urának még a felbonthatatlan koporsóját is. Az utca és az udvar tele népséggel. — A kis alacsony házban a koporsót az özvegy öleli és halott urának nevét kiáltja. A gyermekek apjuk után siránkoznak. A ház is tele mindenütt könnyes szemű asszonyokkal és férfiakkal.
    A nap szinte égetően süt, a közeli hegyek életet és reményt hirdető zöld koszorút alkotnak, de a szívek nem látják már azt, a kívül barna, belül cinkoporsó a halált, a véglegesen eltávozást hirdeti nekik. Öt óra körül van: szekereken érkeznek meg a katholikus papok, szinte velük egyidőben a dévai Magyar Párt választmányi tagjai méltóságteljes zárt sorokban, élén a zöld (kék virágokkal díszített) koszorúval, rajta ezzel a felírással: „A magyarság, Molnár Péternek”. Mint a golfáram az Óceán vizében tör magának utat a kicsiny csapat, élén Dr. Leitner Mihállyal. Könnyön, síráson keresztül ér a koporsóhoz, ahol az özvegy ontja könnyeit és felharsog a bátor szó: „Molnár Péter özvegye mi magyarok részvétünket nyilvánítjuk szerencsétlenségedben s azért jöttünk, hogy megmondjuk neked, hogy amíg mi élünk Téged el nem hagyunk és gyermekeidet édes apja helyett nevelni fogjuk. Adja Isten, hogy egészségben tudd elviselni azt a nagy fájdalmat, amit az Ég, férjed tragikus halálával, reád mért. Csukló zokogás a válasz. Hol is lenne a köszönet, hol is lenne a gondolkozás e megrémítő, őrjítő fájdalomnál? Néhány perc múlva az özvegy szívszaggató jajveszékelése közben a koporsót kiteszik az udvarra. Kezdetét veszi a katholikus szertartás. A gyászolók maguk elé néznek, a könnyek talán nem peregnek oly erősen a többi sze¬mekben sem, amikor átveszik a pap szájából „és ne vigy minket a kísérletbe". A nap egyforma erővel tüzel s mikor a koporsót felveszik, hogy a gyászkocsiba tegyék, ismét felhallatszik a zokogás.
    A szemek könnyel telnek meg, akkor már majdnem csupa asszonynépség van csak az udvaron. A férfiak zárt sorokban a gyászkocsi előtt sorakoztak. Legelől a lovas csángó a fekete zászlóval, azután a zenészek, utánuk a Magyar Párt élén Göllner Károly és Dr. Leitner Mihály elnökökkel és utánuk a kisebbségi sors engedelmes viselői, városi polgárok, de túlnyomólag csángó férfiak.
    Elindul a szomorú menet.
  Félhatkor indul meg a méltóságos gyászmenet. A zene nemsokára hátrább vonul, mert a leszegett fejű férfiak sora olyan hosszú, hogy a zene nem hallszik a gyászolókig. A lovast is megfosztják lovától, a városban már ló nélkül viszi a gyászlobogót. Így halad a menet, mint egy hatalmas folyam, az árhullámaitól, embertömegtől kísérve minden oldalon be a városba. A piactéren a gyászlobogó a Kaszinónál tart, amikor a gyászkocsi a Nussbaum-gyógyszertárnál kifordul.
    Mint egy phalanx, mint egy néma, hatalmas és erőteljes demonstráció, könnyeket csavaró félelmes nézésű szemek, nagy fájdalmat visszaszorító elhallgató szájak. A jogrend, az igazság s a kisebbségi magyar sors sötét felhős gondolatai boronganak a lelkekben. Sehol egy szó, sehol egy erős mozdulat. Csendes megadás, csendes ima, csendes jel arra nézve, hogy vagyunk, élünk és igazságot akarunk! A dévai piacon áthaladó zord kisebbségi menet örökké emlékezetes lesz mindannyiunk számára.
   A temetőben.
Ilyen zord méltóságban halad a menet a szűk Bethlen utcán át a katholikus temetőbe. A tömeg befolyja az egész utcát, a menet rég a temetőbe ér, amikor Molnár Péter gyászko¬csija csak a patakon döccen át. Az elől érkezetteknek sokat kell várni, amíg Molnár Péter koporsóját behozzák a sírhalmok között és elhelyezik a minden földi keservet és igazságtalanságot, fájdalmat és könnyet eltakaró sírüreg fölött. Felhangzik a papok ajkán az ének és az ima: „Miatyánk ki vagy a Mennyekben../.
Megreszketnek a lelkek s a napsütéses meleg május nyolcadiki napon felnéznek, hogy hogyan lehet ez? Kétkedés szállja meg a sírokat ellepő élők tömegét, amikor az özvegyre és kisgyermekekre néz.
   A szertartás befejezést nyer. Határozott tekintetű, nagybajuszú férfi lép a sír peremére: Dr. Leitner Mihály, a dévai Magyar Párt elnöke. A magyarság nevében ő búcsúztatja a halottat.
— „Némuljon el a vád e sírnál, hallgasson el a panasz, ne vádolj szívem, ne panaszolj szám, amikor Molnár Péter sírjára tekintek. Legyünk azon, hogy végre mindnyájan elérjük itt a földön is annak a békének a honát, ahová most Molnár Péter testvérünk költözött”.
Utána Csobot Lajos csángótestvér búcsúztatja el a halottat. „Ne csak sírjunk szerencsétlen társunk sírjánál, ne csak könnyezzünk, hanem e szent és tragédiás percben fogadjuk meg, hogy a beteges özvegyet nem fogjuk elhagyni és az öt kis árvát örökké gyámolítani fogjuk."
    Puha anyafölddel takarják be.
Földdübörgés kíséri e szavakat nemsokára. A koporsó földet ért és ráhullottak az első göröngyök. Szívet tépő sírás, zokogás, kiáltás. De menni kell, Molnár Péter sorsa elvégeztetett, a föld visszakérte földet szerető testét, lelkét, földet kívánó, földért harcoló akaratát.
    A föld puhán bepólyálta szenvedő szívét, sokat hányatott, 25 éjszakán a Maros hideg hullámaiban himbálódzó testét. Déva város és a Csángótelep polgársága pedig szinte megkövülve a fájdalomtól, alig tudott megmozdulni az igazságtalanságot takaró sírhalom mellől.
   És azután látszólag minden csendes...
   És ezen a napon is a rendes időben lett sötét. A nap rendesen távozott. Ki tudja mit mondott éther-rezgéseivel, amikor a temetői fák lombjai közül, utolsó vörös sugaraival végigcsókolta a friss sírhalmot s a szeretetet jelképező koszorúkat?
   Megadtuk az elégtételt.
   Molnár Pétert eltemette Déva város magyar polgársága. Molnár Péternek elégtételt szolgáltatott az a koldus magyarság, amelynek legnagyobb fegyvere a szótalan demonstráció volt. Félelmetes erkölcsi erőtömeg vonult végig a városon a gyászkocsi előtt, félelmetes fájdalom csapódott az égre, igazságot és enyhülést követelve.

Kovács Károly

 Ps. 1927 május 28. Az első, letartóztatott vádlott, Jurj Adam harói lakos.

    Déva és Vidéke. 1927. október 29.
   Segítsünk a harói gyilkosság szerencsét¬len magyar áldozatainak árváin.
Özv. Molnár Péterné és 5 kis árvája részére a következő adományok folytak be: Dr. Martonossy György Déva lei 1000, Dr. Lengyel Zoltán Déva lei 500, Bubárnik Miklós Deva lei 200, Dr. Szőcs Gerő Déva lei 300, Makoviechky Dániel Lu¬pén lei 100, Józsa István Déva lei 200, Man¬heim Lajos Páris lei 1000, Dr. Meskó Miklós lei 1000.
Fogadják a nemes szívű adakozó Molnár Péter özvegyének és öt kis árvájának hálás köszönetét. A segélyező bizottság felkéri ezúton is az áldozatkész közönséget, hogy adományaikkal különösen most a tél küszöbén enyhítsék a beteg özvegy és az öt kis árva
nyomorát és adományaikat sürgősen juttassák el Bramberger Antalhoz (Közgazdasági Bank Déva) ki a segélyek összegyűjtésével van megbízva.

    Déva és Vidéke. 1927. november 19. Újabb adományok érkeztek a harói gyilkosság áldozatául esett Molnár Péter öt kis árvájának és özvegyének segélyezésére és pedig Közgazdasági Bank r.-t. Déva 500 lei, Dévai Takarékpénztár Déva 500 lei, Erdélyi Hitelbank fiókja Déva 500 lei, Iparosok Bankja r.-t. Déva 300 lei, Antóny Sándor Déva 100 lei, S B. Déva 200 lei, Salamon Adolf Déva 100 lei, K. F. Déva 200 lei, Kálmán Lajos Déva 100 lei, Dévai Ecetgyár 200 lei.
A nemes szívű adakozók fogadják az özvegy és öt kis árva meleg és hálás köszönetét, amiért kegyes adományaikkal a már itt lévő zord és hideg tél keménységét elviselhetővé tették. Újólag kérjük a mindig adakozni kész közönséget, hogy az ilyen szomorú körülmények között visszamaradt család részére adományaikat — mivel most a tél elején arra a legnagyobb szükség van — sürgősen juttassák el Bramberger Antalhoz Déva,
(Közgazdasági Bank) ki a segélypénzek összegyűjtésével van megbízva.

A harói bűntett.

    A művelt világ meg kell, ismerje e bűntett összes előzményeit, indító okait, értelmi szerzőit és részleteit. Romániai magyar kisebbségi sorsunk, erdélyi közállapotainknak tanulságos példája. A száraz tényállás elolvasása kötetnyi korrajznál hűségesebb kórképét adja veszedelmesen lezüllött közállapotainknak. Földvárnak hívják azt, a Maros által átszelt 126 holdas legelőt Déva város határában és Haró község szomszédságában, amelyet a magyar kincstártól a dévai csángó telepesek 1912-ben megvettek. Vételárát, még a magyar kormánynak, teljesen kifizet¬ték. Háborítatlanul használták azt, közösen gazdálkodva rajta egészen 1924-ig.
    1924 február 25-én a dévai járási kisajátító-bizottság 3/1924. sz. alatt kelt egyhangú határozatával a harói földigénylőknek a Földvár kisajátítása iránti kérését a törvény 139. §-a értelmében visszautasította azzal az indokolással, hogy a tulajdonos csángók ezt a területet 1912-ben vásárolták és mert ugyanez a bizottság, amikor a dévai csángók telepes földjeit 1923. évben egyénenként bírálta el, ezt a területet is felülbírálván, Sotirescu agrárbíró határozatával, amelyet a vármegyei agrár-bizottság végérvényesen jóváhagyott, a kisajátítás alól mentesítette.
    Hunyadvármegye agrár-bizottsága a fenti határozatot felülbírálva 1924 április 9-én 185/924. sz. alatt a magyar kormánnyal kötött szerződést semmisnek deklarálta, a területet az állam javára kisajátította, és állami kezelésbe átvette. Ugyanezen határozat a harói földigénylőket is elutasította e területre vonatkozó kérésükkel és a járási bizottságot a legelő fenntartására, utasította. E határozatnak a harói román parasztokra vonatkozó kedvezőtlen része sutba dobatott, a földet a határozat világos rendelkezésének ellenére a hatóiknak, dévai és harói görög-keleti papoknak, csendőrségnek stb. kiosztották, akik majdnem az egészet felszántották, és így legelőminőségét megszüntették. A csángók ezt, az annak védelmére legilletékesebb hatóságok által lábbal tiport határozatot revíziós kéréssel támadták meg. Az Agrár-Comité, mint utolsó és legfelsőbb fórum foglalkozva az üggyel, 307. számú határozatával 1926 március 29-én a Földvár 126 holdnyi területét a csángóknak meghagyni rendeli és 3754/15. Aprilie 1926. számú leiratával megkeresi a vármegyei agrárbizottságot, hogy ezen határozatot „sürgősen hajtsa végre és a végrehajtást azonnal jelentse.“ A hatóságok 1926 májusáig ingadoztak, hogy végrehajtsák-e ezt a határozatot, vagy sem. Az országos választások folyamatban voltak és nem lehetett tudni, hogy e jelentős, négymilliós értékű birtoktesttel mit lehet megvásárolni és szükség esetén megfizetni.
    A dévai csángók is szavazók, a harói románok is azok. Előbbieket a politikai tényezők a magyar párttal kötött paktum folytán biztosított támogatóknak tudták, tehát az átadást hitegetéssel halogatni lehetett. Utóbbiak birtokban voltak, ezek felett meg a Damokles kardot lehetett e bizonytalansággal lengetni. A prefektusi állás sem volt még betöltve, de az averescanus-pártba átkívánkozó, egyelőre még a román nemzeti párt hunyad-megyei tagozatának titkári tisztét betöltő dr. Câmpian Simion, aki egyben a harói parasztoknak is ezen agrárügyben ügyvédjük volt, — komoly jelöltje volt a prefekturának. Ezért Harót is, Dévát is ígéretekkel traktálták. Május 4-én meglepetésszerűleg táviratilag rendelték el a Comitetul Agrar határozatának végrehajtását és a birtokba adást. Meg kellett félemlíteni a haróikat. Ez az átadás meg is történt május 5-én. Erről a jegyzőkönyvet Tanasescu Gheorghe consilier agricol megszerkesztette, de délben, az aláírás pillanatában Bukarestből ismeretlen intervencióra távirat érkezett, amely további intézkedésig a végrehajtást ismét felfüggeszteni rendeli.
E jegyzőkönyv 1401/926 sz. alatt a megyei agrártanácsos őrizetében van, másolatát a csángók őrzik. Az 58 csángó család pedig tovább kilincselt minisztert, conzilier agricolt, Magyar Pártot. Ismételten megkörnyékezték őket különböző csapdákkal, amelyeknek legjellegzetesebbje volt Barta András dévai csizmadia mester közvetítése, aki a csángókat egy ismert dévai ügyvédi irodából származó gépírásos opciólevéllel kísérelte meg behálózni, amelynek értelmében a csángók egy koldus fillérért lemondanának tulajdonjogukról. E gépírásos opciólevél a kísérlet második napján a Magyar Párt hunyadmegyei elnökségénél volt és ugyanaznap Barta András beszámolni jelentkezett a vármegye perfektjénél, a haróiak volt ügyvédjénél. Barta András csizmadia mester a csángók által szégyenletes szerepvállalása miatt felelősségre vonatván kijelentette, hogy „őt erre a célra egy nagyúr fogadta fel, akitől neki nagy vagyoni érdeke függ, és akinek kívánsága elől kitérnie lehetetlen volt.“
    1926 szeptember 17-én a dévai polgármester 3555/1926. sz. a. a csángóknak kézbesítteti a Casa Centrala a împroprietărire Direcţiunea funciară Nr. 21262/1926 sz. bukaresti rendeletét, mellyel közöltetik, hogy a legfőbb bírói határozattal szemben a Földvár mégis kisajátíttatott és a Román Államnak átadatott és hogy ez azt tulajdonába át is vette. Itt tehát már az ítélet tekintélyének tiprását Bukarestben követték el és nem a vidéki pasák.
    A magyarság részéről ennek dacára történtek kísérletek a dolog békés rendezésére és az államtekintély helyreállítására. A csángók megbízottai Csulay Lajos, dr. Leitner Mihály, dr. Lőrincz Jenő, dr. Martonossy György és dr. Meskó Miklós ismételten megkísérelték a legfelsőbb román bíróság határozatának Hunyad-vármegyében érvényt szerezni. Minden törekvésük a törvény tekintélyének, a közrendnek és közbizalomnak megmentésére hiába valónak bizonyult, a legkomolyabb és legmakacsabb akadály a törvény leghivatottabb őre, a kormány vármegyei képviselője volt. Bár dr. Groza Péter miniszter kijelentette, hogy „a legfelsőbb bírói határozat feltétlenül végrehajtandó“, ennek dacára véleménye nem vált a hatóságok intézkedésévé. Dr. Câmpian Simion vármegyei prefekt pedig kategorikusan kijelentette, hogy a Comitetul Agrar határozatát végrehajtani nem engedi.
    Ez a nyilatkozat a következő körülmények között tétetett meg: Göllner Károly, dr. Leitner Mihály és Bencsik Zsigmond, dévai lakósok 1926 augusztus 12-én tartott községi választások előtt, mint a Magyar Párt dévai tagozatának elnöksége a községi választások előkészítése alkalmából megjelentek a prefekt hivatalos helyiségében, ahol a közös listával való választás feltételeit tárgyalták meg. Ekkor kifejezték a magyarságnak azt a kívánságát, hogy hajtassák végre ez az ítélet, adják vissza a csángók földjeit. Câmpian Simion prefekt erre a fenti választ adta, mire dr. Leitner Mihály szóról szóra a következő nyilatkozatot tette: „Alkotmányos országban senkinek sincs joga a legfelsőbb bíróság döntését fe¬lülbírálni. Tudja-e Prefektus Úr, hogy az a hír tartja magát, hogy ön, mint a haróiaknak volt ügyvédje, a kikötött 160. 000 lei ügyvédi honoráriumnak elvesztése miatt akadályozza meg a legfőbb bíróság ítéletének végrehajtását? Úgy az állam, mint a saját presztízsének megóvása azt kívánja tehát, hogy a kérdéses földeket minél előbb adják birtokba a bíróilag elismert igényjogosultaknak“.
    Tanasescu Gheorge conzilier agricol ismételten kijelentette, hogy ő csak egy végrehajtó közeg és miután neki a prefekt a végrehajtást megtiltotta, azt dacára ellenkező meggyőződésének és dacára annak, hogy tudja az eltiltás alantas okait — végre nem hajthatja. Kifogyva minden más törvényes eszközből, és mert bíróilag elismert jogukat a legmagasabb kormánytényezők is tagadásba vették, a csángók 1926 október 13. napján a temesvári ítélőtáblához az alkotmánytörvény 1. és 107. szakaszaira alapított panaszirattal fordultak jogi képviselőjük dr. Lőrincz Jenő dévai ügyvéd útján. „Mi nem mentünk a népek ligájához. Mi nem mentünk Genfbe. Mi nem adtunk be panaszokat idegen hatóságokhoz, dacára annak, hogy erre felhivattunk. Mi ezt nem tettük, hanem erős meggyőződéssel vártuk felülvizsgálati kérésünk elbírálását a Comitetul Agrártól, tudva azt, hogy ez a legfelsőbb fórum meg fogja találni igazságunkat. Reményünk valóra vált. A Comitetul Agrár, megállapította az igazságtalanságot, amit szenvedtünk és földünket visszaadni rendelte. Könnyű tehát megérteni kétségbeesésünket, mikor azt láttuk, hogy egy más hatóság, a Casa Centrala hogyan teszi csúffá a Comitetul Agrar jogerős határozatát, lábbal tiporva és nevetségessé téve a legfőbb román bíróságot. A törvények respektálása és a bírói határozatok tisztelete elsősorban nem nekünk, egyszerű polgároknak, hanem az államnak, a hatóságoknak, az állam szerveinek kötelessége, mert ha ők nem tisztelik a törvényt, mit kívánnak akkor tőlünk? Ez lévén a helyzet, kétségtelen, hogy a Román állam jogrendje szenvedett és szenved a mi esetünkben, és el kell, tűnjön a világról a Casa Centrala rendelete, hogy be ne jusson a történelembe, megbélyegezve a jelen kort és az érvényben lévő jogrendet.“
    A temesvári tábla panaszosok képviselője és a földművelésügyi minisztérium megbízottainak jelenlétében 1927. február 10-én a panaszt tárgyalva 30 napi határidőt adott a minisztériumnak arra, hogy kötelességét teljesítse. E határidő letelte előtt két nappal érkezett Bukarestből a távirati rendelet a Comitetul Agrar határozatának ismételt végrehajtására.
    1927. március 7-én Trestian Eugen, a hunyadmegyei Conz. Agricol 969/926 sz. rendelete alapján a Földvárt a helyszínen birtokba adta a csángóknak, akik azt a vonatkozó jegyzőkönyv tanúsága szerint birtokba vették. A csángók e birtokbaadás joghatályosságát a conzilier agricol Tanasescu Gheorghe és a vármegyei prefekt gyanús magatartása, a harói községi bíró és a harói delegáltak renitenciája miatt aggályosnak tartva 1927 március 19 én kieszközölték a járási agrárbizottság, mint illetékes bírói hatóság helyszíni kiszállását Haró községbe. Georgescu Nicolae dévai bírósági elnök Lengyel Árpád földművelésügyi miniszteri delegált, Meyssonier titkár, Tomotas Gheorghe, Jurj Ádám, Mot Ilié harói községi delegáltak és a tulajdonosok részvételével a Földvárnak birtokába a csángókat bíróilag is bevezette.
    Folyó hó 11-én László János csángó gazdát és társait, akik a visszaszerzett föld mikénti használata céljából a helyszínén tanácskoztak, a haróiak elzavarták. Fontos tudni, hogy a harói parasztok és a földrészes urak (papok stb.) a Földvár javarészét már korábban felszántották és bevetették, úgy, hogy csupán a kisebb rész maradt olyan terület, amelyet a csángók már most, ezen a tavaszon használatba is vehettek volna. Április 12-én nagyhét keddjén Perián Péternek, Déva város polgármesterének megkeresésére Ontiu Aurel dévai rendőrkapitány 2 rendőrt adott a csángók mellé, hogy jelen legyenek a csángóknak aznapi munkálatainál. A rendőrök oldal és lőfegyverrel fel voltak fegyverkezve. A fegyver használata azonban nekik előre el volt tiltva. Hét csángó gazda ment ki a határba Kásler Ádám telepi öreg bíró vezetése alatt. A haróiak előre értesítve voltak bizonyos oldalról a csángók érkezéséről illetve jöveteléről. Haró község bírája Alb Jonel kerékpáron éjjel és a felvirradó hajnalban bejárta a falut, fegyverre szólítva a népet. A nép kaszával, kapával, ásóval, fejszével felszerelve kivonult a Földvár szélére és két csoportban helyezkedett el. A csángók a felszántatlan földet felmérni jöttek. Nem volt náluk egyéb szerszám, mint az egyetlen, Hompot Istvánnál egy ásó a jelző halmok felhányására. A méregetés megkezdése után a két harói csoport, mintegy 100—120 fegyveres ember körülvette a hét fegyvertelen csángót. „Hoztatok-e írást a prefektus úrtól?” ez volt az egyetlen kérdés. A választ be sem várva megrohanták a védtelen, fegyvertelen embereket, agyba, főbe verték, földre tiporták, lábra állították, újra verték, a futókat üldözték, üldözés közben szakadatlan verték és leírhatatlan szidalmakkal szidták.
    Molnár Pétert a Marosnak szorították. Véres fejjel, mellig a vízben, habokkal küzdve könyörgött életéért, feleségét, öt kis gyermekét emlegetve. Halálos kőzápor volt a felelet a partról. Ott süllyedt el a harói parton. Még egyszer felbukkant tekintetét üldözői felé fordította és azután elindult végtelen útjára, hírt vinni a nagyvilágnak Erdélyről. Holttestét keddtől nagypéntekig a csángók Harótól Zámig elapadhatatlan eréllyel kutatták. Kora hajnal a Maros medrének kutatásában találta őket. Késő éjszaka verte haza a sártól, víztől, hidegtől, lelki fájdalomtól elnehezedett, magukat közprédának érző embereket. Kemény, világháborút végigharcolt, hadviselt férfiak patakzó könnyekkel szemükben tértek haza nap nap után az izmot, ideget ölő embertelen munkából. Fáradhatatlanul, olthatatlan szomjúsággal keresték testvérüket a meggyilkolt Molnár Pétert. Valami lesújtóan méltóságos, ősi erkölcs nyilvánult meg ebben a makacs elszántságban: Elégtételt adunk Neki, mi a letiportak, a lesújtottak, a koldusok, a fegyvertelenek és üldözöttek. Szentelt földbe tesszük testvérünket. Oltárt adunk özvegynek és őt árvának. Egyházunk szent szertartásának vigaszát mimagunknak. Nagypénteken a hatóság betiltotta a holttest további keresését. Az egyszerű emberek kerekre nyílt bámuló szemekkel néznek egymásra. Miért nem szabad előkerüljön az a szegény halott? Azóta eltelt 12 nap. A hulla keresése nekik most is tilos!
    Kásler Ádám az öreg bíró és László János folytonos verés között, össze-össze esve, meg megint újra felkelve vonultak vissza. A marosi kompot a harói bíró, egyben a komp bérlője, a főrendező a dévai partra rendelte, elvágva ezzel az egyetlen visszavonulási utat. Menekültek tehát Baláta felé. A sűrű berekben fejszés ember, Lugosan Juon, harói paraszt bukkant fel előttük. Sötét, komor tekintetű férfiú. A szerencsétlenek elveszetteknek hitték magukat, üldözőik is nyomukban voltak. Lugosan a fejszét kezéből ellökve rájuk kiáltott: Erre jertek, nem vagyok azok közül való. Ti pedig takarodjatok — rivallt az üldözőkre, — mert velem gyűlik meg a bajotok.
    A közelben csónakot találtak és a szintén oda vergődött, sebekkel borított társaikkal együtt átkeltek a dévai partra, ahonnan kocsin szállították őket haza. Állapotuk veszélyes. Az utolsó, az ásóval rendelkező Hompot István, akit Piski felé üldöztek, Sárfalva közelében egy marosi csónakost kényszerített arra, hogy szállítsa át a dévai oldalra. Így ő is megmenekült.
    Az OMP. hunyadmegyei és dévai elnökségei a bűncselekményt követő napon a parlamenti csoportnak az esetről jelentést tettek és Tornya szenátor útján Bucşar belügyi államtitkárnál sürgős közbenjárást, a legfőbb bíróság ítéletének a közigazgatási hatóságok részéről való respektálását és a föld békés használatához karhatalmat kérlek. Úgy tudjuk, hogy az államtitkár úr a legmélyebb felháborodásának adott kifejezést a történtek felett és a csángók részére a karhatalmat kirendelte, így tudtuk.
1927. április 20-án pedig dévai rendőrkomiszárius és közrendőr jelent meg a dévai csángó telep bírójánál és miután az annak átvételét megtagadta, a bukaresti földművelésügyi minisztérium Casa Centrală osztályának 14. 801 sz. alatt kelt és Zamfirescu aláírást viselő rendeletét szegezte ki a bíró ajtajára, melyben a csángókat eltiltja a Földvár használatától és azt a harói parasztoknak meghagyni, rendeli.
    Míg tehát román hatóságaink minisztériumtól, prefektuson át le a falusi bíróig a román állam legmagasabb bíróságának határozatát felrúgták, miután a bűncselekmények értelmi szerzője és felbujtója hivatalban maradt, miután a haróiak embert öltek, büntető és magánjogi törvényeket lábbal tiportak, addig a véresre vert magyarok hozzátartozóinak legyilkolt testvérük holttestének felkeresése és tisztességes eltemetése is eltiltatott.
    A tényeket leírtuk. Kommentálását a művelt világra bízzuk.
    Déva, 1927. április 22.

Magyar Kisebbség. 1927. május 1. Írta: Meskó Miklós dr.

    DÉVA 750
   (Adatok Déva történelméből)

    Általánosan ismert, hogy Déva városa Hunyad megyében található, régi elnevezése szerint: Hunyad vármegyében. Azonban Hunyad vármegyét a mostani állapotban csak alig 150-200 éve említhetjük. A megye északi része Zaránd vármegye volt, a szászvárosi szászok által dominált vidék sem tartózott Hunyad vármegyéhez közigazgatásilag (Szász-szék), ennek következtében a valamikor Hunyad vármegye még fele sem volt a mostani megyének.
    Déva történelmének feltárása és megismerése nem új feladat. Nemzedékek nőttek fel és tűntek el Déváról, anélkül, hogy szülő- vagy befogadóvárosuk történelmét ismernék. Legfeljebb a várat említenék meg, egy kívülálló érdeklődőnek, mellőzve azt, hogy emberek nélkül nincs történelem. A város valós történelme lassan feledésbe merül, mert ennek felderítésére a magyarul vagy latinul írt dokumentumokat szükséges tanulmányozni. Latinul kevesen tudnak, a magyarok nem írnak, a románok meg, szándékosan vagy adathiány miatt, a város történelmét elferdítik. Ennek következében olyan adatok jelennek meg (pl, az orasuldeva honlapon), hogy Serbán Cantacuzino finanszírozta 1650-ben a volt görög-katolikus templom felépítését, vagy Iorga helyezte el 1905-ben a Dobó sírkövet a református templomban. Más kérdés, de ide tartozik, hogy sokan még a saját történelmükkel vagy eredetükkel sincsenek tisztában, mert megrögzötten kötik magukat vagy Madéfalvához, vagy a székelységhez, még azt is elfeledve, amit a régi rómaiak mondtak: „nomen est omen”-nevedben a sorsod. Ez nem történelem, hanem divat. Tekintve ezeket, mégsem áll szándékomban Déva monográfiáját megírni, azonban hasznosnak bizonyulhat néhány adatot megjegyezni.
    Szőts Sándor, dévai református tiszteletes, akinek írásait hasznos lenne tanulmányozni, írta 1884-ben: „Nagy munkához fogna, ki ez idő szerint Déva város monographiáját akarná megírni.” És igaza volt. Az elmúlt 130 évben több munka jelent meg Déváról, magyarul-románul, hiányosan, pártfogóan, mint mondani szokás, minden szentnek maga felé hajlott a keze. Hiányos Dévának országos szereplése, stratégiai és politikai működése, kulturális fejlődése, nemzetiségi és felekezeti küzdelmei, ipara, kereskedelme, egyszóval beltörténete-írja Szőts Sándor. Személy szerint leginkább az egyszerű, mindennapi emberekre vonatkozó feljegyzéseket hiányolom. Nem egy esetben a kifejezési tehetség abban nyilvánul meg napjainkban, hogy mennyire vagyunk képesek, a netről származó anyagot összevagdalva, könyvbe foglalni. Nehezebb, költségesebb, több időt vesz el, de sokkal élvezetesebb az adatok felkutatása a régi írásokban, levéltárakban, illetve a közelebbi időszakban az idős szemtanúkkal való elbeszélgetésben. Erre alapozva értékes, és meg nem jelent adatok láthatnak napvilágot.

    A dévai várnak a belföldi fejedelmek idejében mint végvárnak nagy jelentősége volt, mert a várhegy tövén elmenő országúton s a Maros völgyén teljesen uralgott. Azért az erdélyi történelemben gyakran van róla szó.
    Már az Árpádok utolsó századában (1201-1301) királyi vár volt s a XIV. század második felében bizonyíthatólag a mindenkori erdélyi vajda tisztsége alatt állt, illetve jövedelmeivel együtt e vajdának volt kiutalva, aki innen intézte vagy intéztette embereivel, legalább a XV. század első felének közepe tájáig, olykor s részben a hunyadvári és haczaki várnagyokkal együtt, az egész megye ügyeit is. Albert király halála után e vár és uradalma szintén a Hunyadiak kezére került, királyi adományul; de Mátyás király alatt ismét erdélyi vajdai vár lett, s mint ilyet zálogosította el II. Ulászló király 1490. október 2-án, 16,000 arany forintban Bátori Istvánországbírónak és erdélyi vajdának s testvérének és unokaöccsének. Ez az elzálogosítás azonban, úgy látszik, nem sokáig tartott, mert később ismét állandóan a király illetve az ő nevében az erdélyi vajdák és alvajdáik kezén találjuk.
    Tartozékait 1453-ban sorolják föl először, majd 1491-ben újra, de egyik alkalommal sem az összes tartozékokat. Ha azonban a XV. század közepéről és végéről szóló emez adatokat egybevetjük, s egymással kipótoljuk, meglehetős hű képét kapjuk e vár óriási birodalmának. Első összefüggő testét Déva környékén találjuk: Brettyelin (hajdan inkább Törzsek vagy Terzsekös), Káun (hajdan Káva- vagy Kávapatak), Kersecz, Kozolya, Szárazalmás (a középkorban Asszú-Almás), Keresztyénalmás (a középkorban Alsó-Almás, Keresztyén-Almás vagy Pap-Almás), Árki, Szent-András és Szántóhalma (a középkorban inkább Szántóhalom) helységek vidékén, a Maros illetőleg a Cserna (a középkorban inkább Egred vagy Egregy) folyók mentén, helyesebben e folyóktól bezárt szögletben. Odább keleten, majd délebbre, sőt egészen délen, főleg a Sztrigy és ennek mellékfolyói mentén Kis- és Nagytóti (a középkorban csak Tóti), Kiskalán és Pusztakalán (hajdan Kalánteleke, Kalán, Alsó-Kalántelke, Felső-Kalántelke), Sztrigyszacsal (a középkorban Szecsel, Szacsal, Szacsel), Sztrigyszentgyörgy (hajdan csak Szent-György), Zejkfalva (hajdan Sztrigyfalva is), Baczalár, Russ (a középkorban Oroszfalu), Magyar- és Oláhbrettye (a középkorban Berektye), Pokolvalcsel és Jóvalcsel (a középkorban Gonoszpatak és Jópatak), s ezektől nyugatra mintegy szigetek gyanánt: Alsó- és Felsőnádasd, Csolnakos (a középkorban inkább Csolnokos vagy Csólnokos), Lindzsina (a középkorban Lencsina vagy Lindzsina); majd ismét a Sztrigy völgye mentén, már Hátszeg táján Kovrágy (hajdan Kórod), Váralja, Nalácz, Vád, Rea (a kozépkorban Reja sőt Rév is), továbbá Öraljaboldogfalva (a középkorban Bódogasszonfalva város), Csopea (a középkorban Csopol), Szentpéterfalva (vagy Szentpéter), Kőaljaohába (a középkorban Ohába, olykor Vajda-Ohába is), Bajesd, Fehérviz (hajdan inkább Fejérviz), Maczesd, Páros, Korolyesd (a középkorban inkább Karulyos, Karulyosd sőt Károlyfalu is), azután Ponor, Mező- és Hegyaljalivádia (a középkorban inkább Livád, Levád, Mező-Levád sat.) helységek jelölik ez uradalom főbb pontjait. De az e helységektől még délebbre elterülő vidékek: a Retyezát hegység és a Zsil völgy részei, a középkor nagy részén át bizonyára szintén Déva várához tartoztak.
    A dévai vár első írásos említése 1269-ből származik. Valószínűleg az 1241-42-es tatárjárást követően kezdett el épülni, akár a visegrádi vagy a sümegi vár is. Maga a helység, csak vásárként került feltüntetésre. Lassan nőtte ki magát a mostani város: eleinte falu, majd község, és csak a 19. század vége felé nyerte el a város kinevezést. Közigazgatási központja persze a vár volt, előtte a Magna Curia-val és a környékbeli épületekkel és néhány házzal a Magyar utcában. Majd megalakult az Újváros, utána a bulgár (vagy görög) városnak nevezett rész a 18. században.
    Miért is van a bulgár vagy görög városnak két elnevezése? A bulgárok alapították, de a 18. században leginkább az görögök, örmények és zsidók foglalkoztak kereskedelemmel. Rövidesen a városnegyed megalakulása után görög kereskedők telepedtek oda, így a szájhagyomány görög városnak (a kereskedők után) vagy bulgár városnak (a telepesek után) nevezi a negyedet.
   Déva fontos útvonalon fekszik, hiszen köztudott, hogy az évszázadok során a Maros völgyét használták az itt átvonuló kereskedők, és különböző hadakozó vagy portyázó csapatok. Azonban állandó lakossága kevés volt, még a 19. század közepe után is kevesebb, mint az aranyérc bányászattal foglalkozó Nagyágnak. Nézzünk egy leírást a városról és várról, a 19. százada második felében:
   „Ez magyar, oláh és bolgár lakosokkal népesített mezőváros és Hunyadmegyének, valamint egy nagy kincstári uradalomnak a főhelye. Magában a városkában nem sok nevezetességet találunk; legtekintetesebb épülete a reformáltak régi temploma, mely kőfallal van kerítve; a piaczon kath. kápolna van; a Maros partján pedig a bolgár ferenczesek terjedelmes templomot és kolostorát, odább egy dombon az óhitű görögök templomát és temetőjét találjuk. Ez utóbbi templom tornyáról igen szép kilátás esik a városra és festői környékére. A város nyugati végén a majdnem függőlegesen felnyúlakodó, részint erdős, részint sziklás trachitkúp van, melynek tetejét a dévai vár festői romjai koszorúzzák.
   A dévai várnak a belföldi fejedelmek idejében mint végvárnak nagy jelentősége volt, mert a várhegy tövén elmenő országúton s a Maros völgyén teljesen uralgott. Azért az erdélyi történelemben gyakran van róla szó.
    Gróf Bethlen a dévai várat emlékirataiban következőleg írja le: „A dévai vár Erdélynek legnagyobb és legjobb erőssége (a 17. században), sőt mondhatnám, hogy a bombák feltalálása előtt egész Európa legjobb erőssége volt. Egy annyira mennyire menedékes hegyoldalon fölmenve az első őrházhoz jutunk, mely torony alakjában épült s melyben valami 100 embernyi őrség elfér. Odább sziklás hídhoz jutunk, mely a sziklába vájt, valami 5 öl mély és 6 öl széles árkot hidal át. Azután a második őrház következik, mely olyan, mint az első, végre valami 20 öl széles boltozat alatt tovább menvén, a várudvarba jutunk. Ez kerek, s átmérője valami 50 öl. Közepén igen nagy víztartó van, mely a lovak és barom itatására szolgál, s melybe a hó és eső vize összegyűl. Azonkívül két kút is van, a víztartó jobb és bal oldalán, melyekből a vizet ökrök által forgatott nagy kerék segítségével húzzák fel. E kutak nagyon mélyek s vizük igen jó. A várudvar hátsó részén egy neme a halastónak van, melyben igen sok kis hegyi teknősbékát tenyésztenek; mellette ráktartó van, igen sok rákkal. A vár egész terjedelmét földalatti helyiségek foglalják el, ezek fölött tágas eleségtárak és istállók vannak, melyekben mindenféle eleség, a lovak és barmok tartatnak. A várudvar négy sarkán egyegy csigalépcsőzet van, melyeken az udvart környező helyiségekbe s a terraszokra feljuthatunk, ez utóbbiak fent vannak s az egész udvaron uralognak. A vár sziklakőzetekből oly szilárdúl van építve, hogy falaikban a legkisebb rést vagy nyílást sem vesszük észre. A terrasz, mely az egész terjedelme épületet fedi, még oly szilárd és tökéletes, mintha csak most készült volna el, pedig a vár emlékezetet meghaladó időben épült….
   ...A múlt század végén a várat részint lerombolták s azután elhagyták, 1829 óta ismét helyreállították, de szilárdság és ízlés nélkül. Az őrséget a végvidéki katonaság egy osztály tette, a raktárak s a parancsnok lakása a hegy tövén voltak. Három, részint közvetlenül a sziklára rakott kerítőfal az alsó kaputól kezdve a hegyoldalon fölfelé húzódott s bekeríté a hegy tetején levő fellegvárat, mely hosszúkás, otromba négyszöget képezett; mondják, hogy a felső várat egy földalatti folyosó a hegy tövén épült várdával kapcsolta össze. Elég lankás út kígyózott körül a hegyen s így fölfelé menve a felső várba vitt. A bombamentes, igen vastag kőfalak egy része 1844-ben újra építették föl. Az ekkép helyreállított várnak ugyan csekély kiterjedése volt, de majdnem hozzáférhetetlen fekvése miatt sok ember feláldozása nélkül nem lehetett megvenni.”
    Oppidum Deva már a 15. században, korához viszonyítva, eléggé terjedelmes volt, de szegény. Látva ezt 1449-ben, Hunyadi János lemond a neki évente kijáró három ajándékról, a város részéről, és a census felét elengedi.
    1370-1444 között felépül Déva első temploma (katolikus), Szent Miklós tiszteletére felszentelve. Körülötte várfal, és nem tartom kizártnak, hogy jelentősebb személyek ott nyugvóhelyet kaptak volna, a kor szokásához híven.
Dévának tisztán magyar lakossága 1570 körül papjával, Sándor Andrással együtt, ki Erdélyben a reformátusok első püspöke lett, a reformációhoz csatlakozott.
   1603. augusztus 4-re hatalmas éhség lépett fel Hunyad vármegyében, amikor még az emberevés ténye is megtörtént, Lozsádon, Laposnyakon, Bábolnán, Rápolton vagy Alsó-Szilváson. Nem volt ritkaság az akasztott embereket is lelopni, sok helyen őröket állítottak a temetőkbe, megakadályozni a halottak ellopását. Sarutalpat, nyergeket, mindenféle bőrt beáztattak és elfogyasztottak.

„…Idézzünk fel egy képet abból az időből, mikor magyar élet volt e vidéken. Nem politikai, nem fontos köztörténeti adat az, melyet bemutatunk, csak egyszerű gazdasági kép az utolsó fejedelem: Apaffi Mihály uram korában.
Apaffi Mihály fejedelem házilag kezelte birtokait. Mindegyikben volt egy praefectus, kinek számadásait a szorgos fejedelemasszony: Bornemissza Anna vizsgálta át. Apaffi csak a borszállítási jegyzékek, pincék és egyéb e munkába vágó számadásokat tartotta fenn magának.
    A dévai uradalmat 1680-1689-ig Markos Péter számtartó igazgatta. Évenként körülbelül 2-3000 frtot adott a fejedelmi udvarba készpénznek. Ez az egyes élelmi czikkek elárusításából s a korcsmapénzből (400 frt) telt ki leginkább.
    Sokat jövedelmezett azonban a vashámor, mely évenként 8000 patkót és 50000 patkó-szeget gyártott. Ásók, kapák és szántóvasak is innen kerültek ki leginkább. A dévai kovácsokat hívja a fejedelem méneseihez patkolni. Az évi aranybeváltásnál az oláh czigányok 50-60 nehezék poraranyat szoktak volt itt beváltani.
A dévai uradalom urbariuma, mint fejedelmi birtok, 1673-ban iratott össze Ecsedy László által, ki a várnak rövid ideig provisora is volt.
Dévához tartozott: Déva városa, Szántóhalma, Szent-András, Veczel, Herepely, Bretelyin, Laposnyak, Radulyesd, Plaj, Runkány, Banyica, Alsó-Lapugy, Szedisor, Mihályfalva (ma Miholyest), Pánk, Laszó, Felső-Lapugy, Tisza, Batzina, Burjánfalva, Kecske-dága, Nyavalyásfalva, Füzesd, Kelemenesd, Csertézs, Toplicza, Új-Boresd, Valye-Brad, Grohor, Buldzest, összesen egy város és 54 falu.
   Az egész uradalomban volt 229 jobbágy. A gazdasági álltok közt 99 ló, 826 ökör, 219 tulok, 691 tehén, 881 juh, 798 disznó, 32 bárány iratott össze. Bujdosóban volt 99 jobbágy, azaz más birtokra szökött. Kapuadójuk 189 frt, földadójuk (gabona, dézsma) 49 frt volt, adtak 149 tyúkot, 941/2 veder vajat, 13 veder veres bort.
    A legtöbb jobbágy Déván volt, 21; közülük Csorba Ferenc a bíró, 1 vinczellér, egy pallér, 1 darabant, s 1 nőtlen csizmadia.
Szőlőhegy kettő volt: A váralatti-mál és a Csik-mál.
    Az Egregyen (most Cserna) két malom volt. Vámot két helyen szedtek. A provisor háza előtt az uradalom részére, holott egy terhes szekértől 12 dénárt, egy ökörtől 2 d, egy talyigától 6 dénárt, egy juhtól 1 dénárt, két báránytól 1 dénárt, két disznótól 3 dénárt vettek.
   A Maroson révpénzt szedtek: hat ökrös szekértől 8 dénárt, két ökörtől 4 pénzt, gyalog embertől 1 d, lovastól 2 d. Minden hajó sótól 1(?) só jár. A többire nézve a gyalog vámtarifa volt érvényben.
   A jobbágyok nevei mind magyarok, mint: Szőcs, Balog, Csorba, Seres, Katona, Vámos, Serfőző, Csáki, még a bulcsezdi, herepélyi oláh jobágyok, mint Krisán, Dán, Muntyán, Ursul, Popa birák is magyarul írják alá a nyugtákat.
   Az czigányok 23-an voltak, mind oláhok. A vár alatt települtek meg. Hanczal János volt a vasmivesek vajdája, Vitány András a rézmiveseké.
   A szántóföldek jók, az erdők nem sokat jövedelmeztek. Nagyban virágzott a méhtenyésztés.
   Ennyit mond forrásunk.
   Azóta kétszáz év mult el. Az urbériség eltöröltetett, a vallás és nemzetiségek egyenjogusága törvénnyé vált, más nézetek váltották föl a multat, Déva vára rommá lőn, de vajjon romjaiban nem látjuk-e jelképezve nemzetiségünk fogyatkozását?”
   Déván is, mint a megye bármely nagyobb városában, a mesterségeket céhek szerint szervezték. A dévai csizmadia- és tímárcéh III. Károly királytól kapta diplomáját, 1720. június 27-én. Ebben az évben Déván 46 csizmadia és tímár iparos dolgozott, nemzetiségre nézve 30 magyar és 16 román. A céhen belül a legényeknek és inasoknak szabályzatuk volt, amelyben a mesterrel való, valamint az egymás közötti viszonyuk szabályoztatott. Mint érdekesség megemlítendő az összes céhdiplomák azon intézkedése, mely a fiatal mestert kötelezi, hogy egy fél év leforgása alatt megházasodjék, ellenkező esetben a mesterség gyakorlásától eltiltották, amíg meg nem házasodott.
    A 19. század elejére, Erdélyben a mesteremberek nagy része céhekbe tömörülve folytatta mesterségét. A céhekben dolgozó mesterembereknek kiváltságlevelet adományozott a főkormányszék, ezáltal hivatalosan tevékenykedtek.
   A borbélyoknak – akik gyógyítással is foglalkoztak, habár nem volt orvosi képzettségük, azért szinte minden nagyobb településen gyakorolták mesterségüket – az Erdélyi Fejedelemség 1823-ban az egész országot átfogó céhlevelet adományozott, megjelölve azokat a helységeket, amelyekben tevékenykedhettek.
Erdélyben a borbélyok nagy céhét tizenegy körzetre osztották fel, és minden körzetnek volt egy központi irányítással bíró céhvezetősége.
   Hunyad vármegye a 11. körzetbe tartozott, helységek szerint a következő képpen: Szászváros 3 műhellyel, Déva 2, Vajdahunyad 1, Hátszeg 1, Algyógy 1, MarosilIlye 1, Szekeremb 1, Körösbánya 1, Halmágy 1, Brád 1 műhellyel."
„Nem lehet a chirurgusokat attol elrekeszteni hogy mühelyeket ne tartsanak, sem pedig a borbélyokat arra eröltetni hogy chirurgusok is legyenek. Mindenik tarthat mühelyt, és ennélfogva lehetnek és legyenek is együtt társasági szoros egybekötésben. Szemesen ügyelvén a chirurgusok arra hogy borbélyok semmiféle orvoslásba magukat ne elegyitsék.” (Kolozsvár 1823. május 5. Pataki Sámuel protomedicus.)

Magyar Lajos írta 1877. decemberben: „Hunyadi János és Bethlen Gábor születési földjén kutatva keresik a magyart, mint ahogy a tatárjárás után az élő embert kereshették.”
   Ezelőtt vagy 350 évvel Déván oláh nem lakott, de ez nem zárja ki létezésüket Hunyad vármegyében.
A XIII. század első felében Brassó, Hunyad, Alsófehér és Fogaras megyékben alig éltek még oláhok, és ekkor még nem volt állandó lakhelyük. Ide-oda vándoroltak állatjaik után. A század végén kilenc állandó oláh településről értesülünk. A XIV. század közepén már 24-ről tudunk. Minél jobban terjeszkedett a török a Balkán felé, annál nagyobb számban jöttek, menekültek az oláhok biztonságosabb területekre, Erdély, Moldva, Besszarábia, Havasalföld vidékére.
Az első 4-5 család Bethlen Gábor idejében érkezett Dévára, és az újabb beözönlésekkel már annyira jutottak, hogy 1640-1645 táján már templomépítésre kértek és kaptak engedélyt. Ezt hamar felhúzták, de 1650 körül leégett, majd újabbat emeltek. Itt már szerepe jutott az akkori református papnak, de elég annyit tudni, hogy a „graeci ritus” oláhoknak ő adott át területet temetőnek, és a „sessio”-val bíró oláhokat kötelezték adót fizetni neki (2 napi kaszálás vagy 50 dénár).

    1662-ben már panasz volt az oláhokra, hogy a részüket nem állták, és a szerződést a reformátusokkal nem tartották be. Ki-mit melenget a keblén…Nekünk elég levonni a tanulságot, mégha későn is, és leszögezni azt, hogy ami templomtorony áll a mostani ortodox temetőben és a románság azt vallja, hogy az volt az első ortodox templom Déván, az tulajdonképpen görög-katolikus, vagyis „unitus” templom volt. A temető pedig, még az 1885-87-es dévai térképeken is azt írja róla: „Gr.kat sírkert.”
Déva közigazgatási központja a kiegyezés előtt a Bulgár városban működött. Az utcák régi elnevezései bizonyítják ezt, hisz volt ott Laktanya utca (Vlahuta és T. Vladimirescu között, ma nem létezik) és Börtön utca is (majd Gőzmalom és Grivitei), a volt városi vágóhíd és kenyérgyár mellett (Grigorescu). A polgármesteri hivatal létezéséről két változat is kering, az egyik szerint egy omladozó épültben tevékenykedett a Bercsényi téren (ma Piata Unirii). A második változat az, hogy a polgármesteri hivatal a Bulgár városban állt valamerre, és ez szerintem hihetőbb.
    Azt sokan nem tudják, hogy az első laktanya és ennek nevét viselő utca a vasúton túl volt, és majd mindenki volt laktanyának mondja a mostani sportiskolát. A dévai laktanya első írásos említése 1785-ből származik, a jelenlegi iskola, a 4-es határőrezred volt kaszárnyája pedig nincs 340 éves. Ez utólag épült, az örmény-katolikus temető helyére. A laktanyát 6-7-nek nevezték az emberek: több változat kering az elnevezésről, azt nem lehet tudni egyelőre, hogy az alakulat neve volt 67, vagy a kiképzés időtartama után nevezték el (6 hét). A malom az Aradi uton volt, de leégett a második világháború után. A malom szerepe ezzel megszűnt, de ott jött létre később a gombgyár.
    Közel 400 évvel ezelőtt, Dévának alig volt néhány utcája: Csík utca, Kovács utca, Felszeg utca, Kis utca, Magyar utca, Malom utca, Piac utca, Város utca, Venecze utca, Zebernik utca.
    Déva utcái valamikor ésszerű elnevezéseket kaptak, amelyek vagy a lakosok eredetére, vagy az utcabeli tevékenységre vonatkoztak. A lakosok után ismerjük a következő utcákat 1885-ben: Magyar, Sváb, Székely, Oláh, Cigány. Tevékenység után: Téglagyár, Gőzmalom, Iskola, Korház, Posta, Hajós, Börtön, Laktanya, Templom, Temető, Vásártér. Irányuk után: Aradi, Hunyadi, Országút, Felszeg, stb.
   A Magyar utca elnevezése évszázadokon át, egész az 1920-as évek elejéig viselte nevét. Közepén csordogált a Magyaros patak, a mostani Guttenberg nyomda táján ömlött be a Csernába. A Patak utcán jött le a Csenge patak, ez a Malom-téren ömlött a Csernába, a Cigány utca alsó végén.
    Az 1623-ban készült kimutatás után, csak az akkori nemesek laktak ott, név szerint: Makray András, Lakatos Miklós, Nyíró András, Balogh Benedek, Csiszár István, Varga István, Váradi Ferenc (Kéméndről), Takács Lőrinc, Szabó Istvánné, Nagy János, Keőszeghy Bálint, Literátus Péter, Szabó Balázs, Pattantyús János, Mészáros István, Dédácsi Mihály, Kozolai János, Bánffy Miklós, Nagy Istvánné Tompa Borbála, Baczoni István, Makai Gergelyné Nagy Ilona, Nagy Ferenc, Kőműves János, Kenderessy Ferencné Daróczy Anna, Csorba Jánosné Takács Margit, Borsai Péter, Dákos Istvánné, nagy István, Literátus Kelemen, Cseke Bálintné-Katalin, Farkas Márton és mások, létezvén ott megközelítőleg vagy 40 ház.
    Közel 280 év után e fenti nevek eltűntek, és olyanok jelentek meg, mint: Feiler, Nádasdy, Bánffy, Solda, Kajcsa, László, Jaszenovits, Rónai, Dézsi, Klinnstein, Török, Klötz, Jager, Szabó János, Anderssen, Karl, Pista, Sövényfalvi, Szilágyi, Glaub, Elges, Dragan, Lajkó, Váncsa, Ötvös, Strnád, Nagy, Popik, Jancsó, Anderssen, stb. Származási helyük: Nagyenyed, Bukovec, Valdani-Olaszország, Harasztos, Arad, Marosvásárhely, Torda, Keszince, Szeged, Parajd, Abrudbánya, Debrecen, Újezd-Csehország.
   1680-ban Újváros résznek nevezték az akkori Székely utcát (a volt Lenin és Magyar utca között) és a Víz utca alsó részét (volt Lenin), tehát a város a bulgár várostól kezdett Szántóhalma felé terjedni.
    Dülők nevei a dévai határban az 1643. április elején írt összeírás szerint: Alsó-forduló (a vár alatt), Alsó-mocsár (szőlő), Berek-pataka (Somkeréki patak), Binur réte (Gyepű), Büködin, Csíkmál (a volt katolikus templomnál, most református), Csonka-erdő (a Tóállás mellett, a Maros partján), Dombos kosár (a bezsáni út mellett), Dobogó-oldal, Egregytő, Egregyfő (a Cserna-mart), Fejér-kép, Fejér-mart, Felmező, Felső-forduló (Árki), Felső-járás, Füzes-ér, Gyepű (Zsep), Hatalom-domb (Holumb-domb), Hosszú-tormás (később Gerey telep), Kendermál (Veresmál), Komamál (Kodrumál, a kozolyai út mellett), Közép-mocsár (Kis-mocsár, szántóföld), Köves út (Petrósza vagy Valea rea, Rosszpatak), Mocsárláb (az Egregy mellett), Nagy-Horgos, Nagy-mező (Livádia), Ravasz-lik, Révhely (a harói rév mellett), Rövid-tormás (Tormás, a városi katolikus temető és az országút között, ma Aleea Transilvaniei és Piata Victoriei között), Sós-ér (a vasút és a Holt-Maros között), Széltartó (a Büködinben), Szőlő-alja, Tófolyás (Tóállás és harói út mellett), Vámhely-mocsár (a Marosra nyúl, a bolgár városban), Vesen, Vesen patakán túl (Bezsán pataka), Vesen dombja (Hosszú domb, Dambu lung), Zúgó.
    A dévai bulgár várost az 1710-1711-ben a Volkáni-szoroson át Erdélybe érkezett, Bredecsén, Krajova, Targu-Jiu helységekből, majd rövid ideig Hátszegen tartózkodott bolgárok hozták létre, Déva akkori katonai parancsnoka, Steinville engedélyével. Jogaik elnyerésével, 1712-ben három szerzetes atya (Marinovich Balázs, Jovecherin Lukács, Gungich Antal) vezetésével érkeztek Dévára, és hamarosan nekiálltak templomuk és házaik felépítéshez. A dominiumnak évente 50 forintot kellett fizessenek. A városrész 1848-ig külön önkormányzattal bírt.
    Letelepedési kérvényük beadása után (Steinville akkori várparancsnoknak), választhattak a fiscus tulajdonában levő, oláh templom melletti területről, vagy a Maros és Cserna között letelepedni. A bolgárok, a víz közelsége miatt, az utóbbit választották. A bulgároknak sikerült megkapaszkodniuk, még akkor is, ha az akkori ferences papok igyekeztek mindenben keresztbe tenni nekik. Létezésüknek Déva és környéke sokat köszönhet, ami fejlődését illeti, sajnos, a 20. század elejére, az eredeti bolgárok leszármazottaiból csak ketten éltek, Dobay Károly (neje Kokellin Erzsébet) Déván, és egy Jovanovics nevű Vajdahunyadon.
    Eleinte a bulgárok, a mai zárda-templom helyén egy kis templomot építettek, majd 1723-ban fogtak neki a mostani templomnak. A templom alatt kripta épült, a szentélytől a bejáratig, ide a nevesebb bulgárokat temették, 100 magyar forint ellenében. Az 1970-es árvíz nagymértékben érintett a templomot és a kriptát. A takarítás és helyreállítási munkák során derült ki, hogy a régóta nem használt kriptákban nem minden koporsó volt a fülkékbe befalazva. A víz kimosta és összemosta a maradványokat, lehetetlen volt kiválogatni melyik fülkéből származtak. Összegyűjtötték őket, majd 3-4 fülkébe befalazták és újraszentelték a csontokat. A helyzet az, hogy nemcsak a fülkék kerültek ekkor befalazásra, hanem a lejárat is. Állítólag az udvarról vezettek le e lépcsők.
    1742-ben a bulgárok engedélyt kaptak, hogy idegenből hozzanak öt jobbágyot. Ezek temetkezési helye, az egyszerű bulgárokkal együtt, a zárda-templom körül volt, ahova idegenek is temetkezhettek, 20 forint lefizetése után. Betelvén a temetkezési hely, új területet kaptak a Zselezny kertész majd később Frank Mátyás által, a bulgároktól bérelt területen, szemben az akkor honvéd laktanyával (ma sportiskola), a Sáncz utcában.
A népiskola (később önkiszolgáló üzlet ma pedig kantin) mögött volt eleinte a bulgárok temetője egy kis kápolnával (építette Bibics Lukács 1735-ben), ez az 1835-1840-es években megszűnt.
Elsőnek Kitripercsin alias Bibics Lukács és Frankovich Mátyás háza épült fel. Bibics két háza annyira erős volt, hogy később a vármegye örökös áron katonai laktanyának vette meg. Előbb 43 család telepedett le, majd utólag még 18.
    1738-ban Erdélyben, Magyarországon és a Bánságban pestis uralkodott, amely csak Déván 30 előkelő bulgár személyt követelt áldozatnak, a szegényebbjét a nagy szárazság is érzékenyen érintette.
    A virágzásnak indul bulgárok élete 1756-ban komoly csapást kapott, amikor tűz következtében a városban rengeteg lakás leégett, az örmények boltjaival együtt.
   A Bosnyák nevű örmény testvérek 1765-ben egy kisebb, örmény-katolikus kápolnát emeltek a dévai piacon (ahol a Groza szobor állt), ezt 1886-ban lebontották. A kápolnában és körülötte több mint 22 személyt helyezte örök nyugalomra. Nincs feljegyzés arról, hogy a kápolna lebontásakor ezeket eltávolították volna, így nincs kizárva annak lehetősége, hogy még ma is ott nyugszanak.
    Nemsokára a Haller kápolna is megszűnt létezni, a Magna Curia előtt. Sajnos az utóbbiról még egy teljes kép sem maradt fenn. A korabeli képeken csak a tornyocskája kivehető.
    1766-ban egy Albert Gergely nevű örmény kereskedő megnyitja Déván az első rézbányát.
   1780-ban hatalmas sáskasereg érkezett Oláhországból Erdélybe. Augusztus 27-én Déva határát is ellepték, minden terményt tönkretéve. Az invázió méreteit tükrözi, hogy az emberek mintegy 80 ezer köbméter sáskát pusztítottak és égettek el.
   1784. november 8. A Hóra lázadók a Ribiczey Ádámné majorját felgyújtották, de mivel a lakosok és nemesek visszaűzték őket, több kárt nem tehettek a helységben. Az    1785, január 10-én tartott gyűlésen a Hunyadmegye continua táblája tárgyalta azon cigányok kérését, kik a Déva város megtámadásánál elesett 108 fölkelő hullájáért jutalmat kértek. A tábla a kérelmet elutasította azon motiváció mellett, hogy közszükség esetén mindenki köteles ingyen a közjó érdekében eljárni. A január 16-i gyűlésen elutasította Grantsa Antoni megyei hóhér kérelmét, aki 56 gonosztevő kivégzéséért és 97 nagyjából börtönben elhalt egyén eltemetéséért csak 60 rénes forintot kapott, és sürgette a hátralék kifizetését.
   1849. február 8-9 Bem József Déván tartózkodott, ekkor zajlott le a piski-i csata. Miután Bem 1849 február és márczius havakban az osztrák és orosz katonaságot csaknem egész Erdélyből kiszorította vala, a dévai vár körülszállását és vívását Forró ezredesre bízta. Ez valami 2000 emberrel és 6 ágyúval megszállta a várost és a környező magaslatokat, s azután felhívá a vár parancsnokát, Kudlich főhadnagyot, adja fel a várat. Kudlich visszaútasítá a felhívást s a környező magaslatokat megszállta katonákat és a várost ágyúgolyókkal üdvözlé. Forró várvívó nehéz lövegek nélkül nem sokra mehetett, tehát csak a várat mentől teljesebben körülszállatta. Ekkép a várőrség nemsokára kifogyott eleségből s máj. 27-kén kénytelen volt magát megadni. A magyarok legott megszállták a várat s bevivék a kellő készleteket. Néhány hét múlva azonban, nem tudni gondtalanság-e vagy árulás következtében, meggyullada a lőpor s fölveté a várat a az őrség nagy részét a romok alá temeté. Most tehát a várnak már csak puszta romjait látjuk. A várhegy alján terjedelmes épületek vannak, melyekben az uradalmi s többféle állami hivatalok is szállásolnak. Az omladékokkal környezett várudvarba csak nagy üggyel bajjal juthatunk fel. De onnan felülről gyönyörű kilátás esik a Maros szép völgyére, melyet itt mindkét oldalán festői sziklák és hegységek szegélyeznek…”
    A Déván is áthaladó Arad-Gyulafehérvár vasútvonal megépítésére már 1856-ban előmunkálati engedélyt bocsátott ki a Birodalmi Tanács a Rothschild testvéreknek, majd 1856-ban a Tiszavidéki Vasút (TVV) és a Brassói Bánya és Huta Egylet számára. Az építkezés földmunkáját, az államkincstár terhére a TVV kezdte el, azonban 2 év és 3.5 millió forint elköltése után a munkálatokat abbahagyta.
   1866-ban kért és kapott végleges engedélyt a Brassói Bánya és Huta Egylet. Részvénytársaságot alapított Első Erdélyi Vasúttársaság néven, amely biztosította a munkálatokhoz szükséges 35 millió forint tőkét. A kivitelezést a Klein testvérek és Sepper vállalkozó kapta. Előre nem látható tényezők miatt, a munkálatokat 7-12 hónap késéssel fejezték be, és 1868. december 22-én átadták az Arad-Gyulafehérvár (211 km) útvonalat, majd a Piski-Petrozsény szárnyvonalat (79 km), 1870. augusztus 28-án. Több híd is elkészült környékünkön, Branyicskán a Martos fölött, Piskinél a Sztrígy folyón át, Alvincen a Marost áthidalva.
   Az Arad-Gyulafehérvár Maros mentén kanyargó útvonala olyan fontos városokat kötött össze, mint Arad, Radna, Lippa, Déva, Piski, Szászváros, Alvinc és Gyulafehérvár, épült 14 pályaudvar és 117 őrház. A vasút egyaránt fontosnak bizonyult az árú-és személyszállítás szempontjából, lassan kiküszöbölve a hosszú marosi tutajozást és a szekeres fuvarozást.
   1918-ban a vasparipa 4 óra 41 perc alatt tette meg az Arad-Gyulafehérvár távolságot. Napjainkban a leggyorsabb vonat ugyanazt a távolságot 4 óra 38 perc alatt futja be, vagyis 100 év alatt felgyorsult 3 perccel.
   Az 1867 után következett kormányok vetélkedtek egymással Dévának, e közművelődési szempontból fontos helynek megerősítésében. A megyei hivatalokon kívül van itt királyi törvényszék (1897), ügyészség, járásbíróság, pénzügyigazgatóság, államépítészeti hivatal, csendőr-szárnyparancsnokság, egy zászlóalj honvédség, nevelőintézettel egybekötött állami főreáliskola, tanítóképző-intézet, polgári leányiskola.
    1873. júl. 6-aug. 15 között kolerajárvány pusztított Déván és környékén. Az elhalálozási anyakönyveket tanulmányozva megtudhattuk, hogy ekkor 28 katolikus esett áldozatul. A halálesetek száma azonban nagyobb volt. Sajnos a református anyakönyvek hiányoznak az említett időszakból, az görög-keleti anyakönyveket nem tanulmányozhattam nyelvtudásom hiánya miatt (cirill betűkkel íródtak). Azonban az akkor lakosságarányokat számba véve, körülbelül 90-110 halott lehetett.
Déva lakossága: 1869 (3277 lakos),
1880 (3935 lakos),
1890 (4657 lakos).
1900 (6867 lakos): katona 222, összesen 7089. Magyar anyanyelvű 4065, német 436, tót 19, oláh 2509, horvát 1, szerb 5, rutén 2, más 52. Vallás szerint: római katolikus 2373, görög katolikus 232, görög keleti 2400, ágost. evang 184, ev. ref. 1235, unitárius 73, izraelita 592. Lakóházak száma: 1206, cseréppel vagy bádoggal fedve 118, zsindellyel 1075, náddal vagy zsúppal 13. A város határának területe 6656 katasztrális hold.
   1889-1892. A bukovinai magyarok első telepítése az egykori, de csak tőlük elnevezett Iskola utca és Kicsi utca helyre. Betelepedett 54 férfi, 54 férjes asszony, 94 fiúgyermek és 87 leánygyermek, összesen 289 lélek, melyek községenként így oszlottak meg: Andrásfalváról 248, Istensegítsről 24, Hadikfalváról 7 és Déváról 9 személy. Behoztak 124 lovat, 16 fajtehenet, 60 szekeret és sok gazdasági felszerelést, bútort, ágyneműt.
    Ezeket a bevándorolt családokat ideiglenesen a Sörház utczai és négykövű malomnál levő kincstári major épületeiben helyezték el, s addig laktak itt, amíg lakóházaikat felépítették, melyeknek felépítéséhez a kincstár a bezsányi állami erdőből szálfákat és a szászsebesi állami fűrésztelepről tetőzetgerendákat és tetőfedő zsindelyt adott.
   A házakat, minden telepes maga építette fel, ki-ki saját ízlése, vagy anyagi tehetsége szerint. Majd kedvezményes áron gyümölcsfacsemetéket kaptak, mellyel a telkeiket befásították.
    Földjeik feljavítása érdekében, 1896-ban az első telepesek a kanyargós Cserna medrét, egy nyílegyenes, két és fél kilométeres csatorna ásásával a Marosba levezették.
    1901 ősz-1902, a közigazgatás 160 ezer fenyőcsemetét ültettetett a dévai váron.
   1907-ben szkíta temetkezési helyet fedeztek fel ali 70cm-es mélységben a Steinmann-féle szőlős környékén (ma a Viilor utca felső vége), 4 gyermek és 17 felnőtt lelettel. Felnőtt és gyermek csontvázak kerültek elő. Az egyik felnőtt férfi csontváz 162-165 cm lehetett, korára nézve 40-45 éves,a 3. és 4. nyakcsigolya közt egy befele álló csiszolt kőnyílhegy állt.

„Fölvétetett a városi tanácsnak 1907. június 8-án tartott ülésében
6. A királyi tanfelügyelő közli a vallás és közoktatásügyi minister úrnak 3682/907 szám alatt kelt leiratát melylyel a csángó telepen tervezett kisdedovóda felépítéséhez a telepesek részéről kézi és igásnapszám felajánlása tárgyában jogérvényes nyilatkozatot követel.” Ez volt a későbbi Petőfi iskola őse.
    1909-ben 194 mesteremberről tudunk (a Telepről senki), és olyan mesterségeket találunk bejegyezve, amelyek értelmezését ma sokan szótárakban keresnék meg: kéményseprő (Chencsinszki Ödön, Lurcz Vilmos), szeszkereskedő (Deutsch Miksa), bádogos (Dudják János), kovács (Erki Béla), szíjgyártó (Farkas Lajos), szűcsmester (Gál Géza), kádár (Heretek István, Kozián Péter), csizmadia (Kállai Dénes), fuvaros (Kohn Mihály), kötélverő (Legrand Lőrinc), szitás (Misák Józsefné), kalapos (Nagy Miklós), stb.
Az 1947-es években is, Déván több mint 537 mesterember-kereskedő volt bejegyezve.
   1910. A bukovinai magyarok második telepítése. Létrejött az Új-telep és az újtelepi temető. Ekkor érkezett 45 férfi, 45 asszony, 119 fiú, 89 leány, összesen 298 személy. Behoztak 69 lovat, 12 tehenet, 37 szekeret és sok gazdasági eszközt. Ezen bevándorlók községenként így oszlottak meg: Istensegítsből 13, Hadikfalváról 8, Andrásfalváról 18, és Józseffalváról 4 család, melyek kaptak 356 és fél hold földet. Tehát már a telepítés idején, átlagban személyenként még egy és fél hold föld sem jutott. Később érkezett még 112 személy. A bevándorlók kincstárai házakat kaptak.

    1913. hatalmas árvíz Déván, az állomás és a bulgár város teljesen víz alá került.
  1914-1918. A világháborúban a két telepről 247 személy vett részt, a különböző frontokon, melyből 10% hősi halált halt. A négy és fél év harczban a következők estek el:
Balázs Antal, Bíró Jeremiás, Bíró Vilmos, Bugyi János, Csobot Fábián, Csobot Lázár, Daradics László, Fazekas György, Gergely József, Illés Ferencz, Kovács Lajos, Kovács János, Lipinka Mihály, Sebestyén János, Sebestyén Gergely, Sebestyén András, Szitás Vilmos, Szőcs Albert, Szőcs Gergely, id. Varga Lajos, ifj. Varga Lajos, Varga Viktor, Varga János, míg ifj. Varga Gergely orosz fogságban maradt. Ezek közül 13-an nős és többgyermekes családapák voltak, 11 pedig legényember.
   1918-ban a spanyolnátha szedte áldozatai vidékünkön.
   1925-ben Dévához csatolták Szántóhalma községet.
„Szántóhalma (akár Szent-András), egykor tiszta magyar községek voltak, amint azt a nevük is kétségtelenül bizonyítja. Lakóik a 16. században reformátusokká lettek, s mint ilyenek templommal és papi állomással bírtak egészen a múlt század (17. sz. megj) elejéig, amidőn előbb szokásaikat és nemzeti öltönyeiket, majd nyelvüket és neveiket s végül vallásukat is az oláhokéval cserélték fel. Az egyházi felsőbbség nem törődött velük: papjaik odahagyták, s pásztor nélküli nyáj elszéledt, illetve más pásztor gondviselése alá menekült. Unitus és disunitus oláhvá lett a mind a két falu lakossága, tömegestől lépve ki a magyar reformált egyház kötelékéből.”
   1936. Beindul az előkészület az újtelepi templom felépítésére, a volt libaúsztató helyén.
   1945-1947. Megszűnik az Eminescu utcai csemetekert, helyébe épül a volt Securitate székhelye. A csemetekertet a Jankay utcába költöztetik. Néhány éven belül eltűnik a vásártéri futball- és korcsolypálya.
   Ezelőtt 70-80 évvel, a Nopcsa ház állt a volt Comtim üzlet helyén, egyik Barcsay ház a Kossuth utcában, a másik a Bethlen utca 8. szám alatt, az Issekutz ház ahol most a H3-as tömbház van, a park mellett. Napjainkra csak a volt Barcsay házak maradtak meg

Déva, 2019. május 3.

Forrásanyag:
1. Az oláhok letelepedése Déván, Szőts Sándor, HTRT, Arad, Nyomtatott Gyulai Istvánnál, 1884, 38-55. old
2. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Csanki-csanki-dezso-magyarorszag-tortenelmi-foldrajza-a-hunyadiak-koraban-1/v-kotet-8B81/hunyadvarmegye-8B9B/i-8BA0/
3. Déva: 1850-2129 lakos, (1038 román-517 magyar-255 német)
1900-7089 lakos (2509 román-4065 magyar-436 német)
Nagyág: 1850-2742 lakos (1292 román-142 magyar-1276 német)
1900-1547 lakos (831 román-377 magyar-284 német), Pallas Lexikon
4. A Magyar Történelmi Társulat Hunyadmegye 1887. évi jul.24-27-iki vidéki kirándúlása Déva városába és Hunyad vármegyébe, szerkeszti Szilágy Sándor, Budapest 1887, A M.T.Akadémia Könyvkadó Hivatala, 12. old és 102. old
5. Hunyadmegye, 9. old
6. HTRT, szerkeszti dr. Veress Endre, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf Könyvnyomdájában, 1902, 105. old.
7. Thallóczy Lajos, Déva és vidéke kétszáz év előtt, Hunyadi Album, szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György, Budapest, Atheneum R. Társ. Könyvnyomdája, 1878, 47-48 old.
8. Vö. Sóós Antal, Hunyad megyei czéhdiplomák, HTRT, Budapest, Franklin-Társulat könyvnyomdája, 1888, 100-107. old
9. https://www.3szek.ro/load/cikk/43027/a_borbelycehek_megalakulasa_erdelyben
10. Hunyadi Album, 11 old.
11. A magyarság és az oláh incolatus Hunyadban, dr. Sólyom-Fekete Ferenc, HTRT, Budapest, Az Atheneum R. Társ. Könyvnyomdája, 1882, 53-78. old
12. Botos László, Út a trianoni békeparancshoz, 4. fejezet, Az oláhok rövid történelme.
13. A magyarság és az oláh incolatus Hunyadban….38 és 41. old
14. HTRT, szerkesztette dr. Veres Endre, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf Könyvnyomdájában, 1899, 89. old
15. HTRT, szerkesztette Kun Robert, Budapest, Franklin-Társulat Könyvnyomdája, 1888, 88-89. old
16. Kutatásaim a dévai katolikus (1857-1920) és református anyakönyvekben (1903-1920)
17. Az oláhok letelepedése Déván, Szőts Sándor, HTRT, Arad, Nyomtatott Gyulai Istvánnál, 1884, 45. old
18. Issekutz Antal, Adatok Déva XVIII. századi történetéhez, HTRT, Hirsch Adolf Könyvnyomdája, 1902, 78. old
19. Dr. Márki Sándor, Hunyadvármegye története, 1902, Déva, Hirsch Adolf Könyvnyomdája, 80-83-108. old
20. Siess Lajos tudósításai, fordította Jeanplong József, A Hóra-világ Hunyadmegyében, 95 old.
21. Vö. HRTR, 1885-1886, negyedik kötet, kiadva 1888-ban, Budapest, Franklin Társulat, 62. old.
22. Vö. http://delerdely.eloerdely.ro/media/book/dr-horvath-ferenc-dr-kubinszky-mihaly-az-erdelyi-vasutepiteszet-elozmenyei-az-elso-erdelyi-vasut-arad-gyulafehervar-fovonala-es-piski-petrozseny-szarnyvonala/az-erdelyi-vasut-tortenete.pdf
23. HTRT, szerkesztette Barthos Indár, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf Könynyomdájában, 1909, 40-12. old
24. Hunyadvármegyei Almanach, Dénes Károly, Déva 1909, 54. old.
25. Szőts Sándor, Adatok Szántóhalma és Szent-András történetéhez, HTRT, Franklin-Társulat könyvnyomdája, 1889, 30. old

    Nagybarcsai Barcsay Lászlóné, sz. báró Bruckenthal Antónia. (1818-1887. nov. 24.)

    Éppen hét éve, hogy Hunyadmegye egyik legérdemesebb fia, méltán a megye patriarchájának nevezett Barcsay László volt főispán általános gyász és fájdalom mellett 78 éves korában a jobb létre tért.
    Azóta neje, Bruckenthal Antónia bárónő tekintetett a szélesen kiterjedett Barcsay család összetartó kapcsának. Folyó hó 24 én hajnali 3 órakor — fájdalom a megye ezen legtisztesebb matrónája is elköltözött ama jobb hazába, hol nincs többé szenvedés; hol elköltözött szeretteinket viszont látjuk, földi jó cselekedeteinknek jutalmát vesszük, de a honnan visszatérés többé nincs.
    72 évet élt; ebből 46-ot Barcsay Lászlóval példányszerű, boldog házaséletben. Négy fiat nevelt, erőteljes férfiakká, a haza szolgálatára; ezek: Kálmán az alispán, Béla a főszolgabíró, Domokos és Árpád.
    Maga a német eredetű Bruckenthal családból származott. Unokája volt a híres Bruckenthal Sámuelnek ki Mária-Terézia idejében, mint Kazinczy mondja „a nélkül, hogy megtette volna azt a lépést, amely nélkül előmenni akkor kevés tudott” a Bethlenekkel, Bánffyakkal, Telekyekkel, Keményekkel, Hallerekkel gazdag Erdélyben a gubernátorságig emelkedett, s ki a nagyszebeni Bruckenthal-múzeumot is „honszeretetből, nem a mesterségértéséből” gyűjtötte. A boldogult úrnő azonban idegen származása daczára is olyan honleány volt, a kinek keblét honszerető érzelmek dagasztották, aki mellett boldogult férje nemes honfiúi szolgálatokra lelkesült, s a ki négy derék fiat nevelt a hazának.
    Férjét és ezzel családját az önfeláldozásig szerette. Talált azonban időt és módot, hogy a család körén kívül társadalmi téren is érvényesítse nagyműveltségű lelkének, nemesen érző szívének áldásos befolyását a közjó előmozdítására, így midőn a 60-a s évek vége felé a közoktatásügy oly hatalmasan indult lendületnek széles e hazában mindenfelé. Ő a Hunyad megyei nőnevelés előbbre vitele céljából egy nagyszabású nőegyletet alakított, mely a megyének minden művelt leányát tagjául számította, s mely Déván, másfél évtizeden keresztül egy — teljes hatosztályú leányiskolát tartott fenn elévülhetetlen jeles szolgálatokkal.

                 

    A kis-Barcsai új magyar református egyház alakulását; kiváló figyelmére méltatta. Az őseik nyelvéhez és vallásához visszatért véreinknek templomhelyet ő ajándékozott. Fiai a ravatal felett határozták el, hogy boldogult édes anyjuk nevére és emlékére ezen új egyháznál egy száz ft-os alapítványt tesznek.
    Életében nem kereste a tetszelgést és a pompát, viselkedésében egyszerű volt. Végső óhajtásaképpen is kifejezte, hogy temetésénél lehető egyszerűséggel járjanak el s főképpen koszorúkkal fényt űzni, ne engedjenek; a család tagjai, rokonok és nagyközönség alkalmazkodni is fognak a tiszteletre méltó végóhajtáshoz.
Halálát Hunyad megyének és az erdélyi részeknek sok főcsaládja gyászolja. Legközvetlenebb rokonságát a Béldyek, Marák, Lázárok, Sándorok, Korbulyok képezik. Elhunytával a Bruckenthal-családnak is egyik legvégső hajtása törött le. Ez az egykor virágzott hazafias német család ugyanis férfi ágában egészen kihalt s női ágában is immár csak két tagja: özv. Barcsay Zsigmondné szül. b. Bruckenthal Sofia és özv. Béldy Györgyné szül. b. Bruckenthal Berta vannak még életben. A nagyszámú és szélesen kiterjedt család mellett azonban az ismerősöknek is ezrei a legőszintébb fájdalommal gyászolják a derék főrangú úrhölgy elhunytát.
    Temetése 26-án, szombaton délután 3 órakor megy végbe. Földi részei egy ima után, melyet Szőcs Sándor ref. lelkész mond, Déváról a Barcsay Béla főszolgabíró házától Maros-Solymosra szállíttatnak és ottan a családi sírboltba, helyeztetnek férjének hamvai mellé. Legyen álma csendes és emlékezete boldog
Magyar Polgár, 1887. november 25.

Ps. Valami módon átkerültek a dévai református temetőbe.

 

A Hunyad megyei nőegylet és leányiskola

    Egy leányiskola szükségessége már 1870-ben felmerült. Kezdetben, mint magániskola működött a Magyar utcai Appel féle házban. A képzős tanárok ingyen tanítottak, írja visszaemlékezéseiben Koós Ferenc, a képző első igazgatója. Az állami polgárit 1892-ben alapították, épületét 1894-ben emelték, Szathmáry György miniszteri tanácsos és Déva parlamenti képviselőjének hathatós támogatásával. Legismertebb igazgatónője Imets Irén volt. Az iskola évkönyveit a Budapesti OPKM külön-gyűjteményében őrzik. 1919-től román leánygimnázium (Regina Maria) lett.

Magyar Polgár, 1871. június 6.
    Nyílt kérelem.
    Most midőn az emberi szellem rohamos fejlődésének áramlatai hozzánk is elhatottak s a folyton tökéletesedő társadalmi viszonyok az egyéntől testi és lelki erőinek teljes kiképzését igényelik, mindinkább érezhetőbbé válik az olyan tanintézetek szüksége, melyekben a mindkét nemen levő nemzedék magának a szükséges műveltséget megszerezheti.
    Miután megyénkben a kor igényeihez alkalmazott több községi iskola működését már meg kezdette s még több alakulóban van, Petrozsényben egy polgáriskola szervezése is munkába vétetett, Déván 7 tanárral az állami fitanítóképezde javában működik s egy al-reáliskola felállítása a megye érdemes bizottmányának nagylelkű áldozatkészsége folytán a magas kormány által biztos kilátásba helyeztetett, bizton azt állíthatjuk, hogy fiú-gyermekeink első neveléséről egyelőre kellőleg van gondoskodva.
    Annyival kevésbé mondhatjuk el ezt leányainkról. Pedig nem tökéletesen egyenértékű tényezője-e társadalmunknak nemünk? S ha férfinem haladásával lépést nem tartunk, vajon megfelelhetünk-e honleányi és családanyai hivatásunknak azon mértékben, mint nemes rendeltetésünk azt tőlünk megköveteli? S föltéve, hogy művelődésünk további elhanyagolása a fiak haladását károsan nem is akadályozna, egy a műveltségben magasabb fokra emelkedett férfi nemzedék mellett nem fogunk-e mi már közelebbről odáig törpülni, hogy eddigi jelentőségünket teljesen elveszítve áldásos befolyásunk megszűnjék a csöndes családi és a közéletre egyiránt, ami pedig legdrágább kincsünket, eddigi büszkeségünk összességét képezé?
    Vádoljanak bár gondtalan könnyelműséggel bennünket nemünknek ellenségei, hölgyeink, erősen meg vagyok győződve a felöl, hogy önök velem együtt számtalanszor föltették maguknak ezen aggasztó kérdéseket, s szorongatott lelküknek legfőbb gondja volt ezen égető szükségen segíthetni.
Meg vagyok győződve a felöl, hogy önök minden áldozatra készek, mi által leányaink számára dicső emlékű ős anyáink magas erényeit biztosítói képesek leszünk. S hogy ezt tehetjük, erőink túlbecsülés nélkül, erősen hiszem, ha meggondolom, hogy amit egyesek is megközelítőleg elérni képesek, egyesült erővel, mennyivel könnyebb azt létesíteni.
    Nem azért, mintha a kezdeményezés érdemét akarnám megszerezni magamnak, hanem mivel a sebesen haladó idő nem vár, míg az illetékesebbek valamelyikének szerénysége neki bátorodik, teljes tisztelettel fölkérem önöket, szeretett hölgyeim! Kik forrón szeretett hazánknak leányaink okszerű nevelésben foglalt üdvét honleányi nemes szívükön viselik, szíveskedjenek folyó évi jún. 14-én délután Dévára befáradni tanácskozandók a felett: miképpen kellenék nagy célunk megvalósítására csekély erőnket egyesíteni? Föl tehát szeretett kedves társaim! Állítsunk iskolát, hasonlót ahhoz melyet férjeink buzgalma fiaink számára létesített!
    Mutassuk meg, hogy nemes törekvésükben velük versenyezni tudunk s akarunk is, s ha ők a művelődés fejlesztését tűzték ki hivatásokul, mi abban velők teljes mértékben osztozni kívánunk. A jelszó: „Szakavatott vezetés mellett teljesen fölszerelt nőnevelő intézet!” Éljen a haladás! Előre! Leendő összejövetelünk célja a szükséges nőnevelő intézet létesítésének módozataira vonatkozó eszmék kicserélése, megvitatása s esetleg egy hunyadmegyei nőegylet megalakítása.
Déva, 1871. május 24-én. Barcsay Lászlóné, B. Bruckenthal Antonia m. k

   Magyar Polgár, 1871. december 23. Tanügy.
   Déva, december 18. 1871.
    Lélekemelő ünnepélynek valánk tanúi a mai nap. Ugyanis ma volt ünnepélyes megnyitása a hunyad-megyei jótékony nőegylet által alapított leány-iskolának. Alig van a hazában nőegylet, mely oly rövid idő alatt ily meglepő eredményt mutatott volna fel. Ezelőtt egy évvel csak kegyes óhajtás volt mindnyájunk szívében egy leányiskola felállása, s ma már tökéletesen felszerelve, jeles tanerőkkel ellátva, nyitva áll a közönség előtt. Ki hitte azt, csak ezelőtt pár évvel is, hogy e megye székhelyén, hol ezelőtt nagyon gyenge iskolák voltak, s hol a magyar elem folytonosan apadt, folytonosan olvadt be más nemzetiségek közé, ily rövid idő alatt oly három hatalmas védbástya emeltessék, e fenyegető ár elé. Értjük a tanító képezdét, a reáliskolát, és a ma megnyitott leányiskolát.
    A megnyitó beszédet Koós Ferencz képezdeigazgató tartotta; bizonyosan a nő-egyleti elnök megbízásából. Jobb kezekre, alig ha lehetett volna bízni; ki elég élénk színekkel rajzol, hogy milyen égető szükség volt e megyében egy ily leányiskola felállítása.
    Nagy érdeme van ez iskola felállításában hunyad-zaránd megyei tanfelügyelő ns. Szeremley Lajos úrnak, mint kinek leglesőbben fogamzott meg lelkében ezen iskolának ily úton létrehozása. Amint tudjuk az ez érdekben történt legelső felszólítás is ő nagysága tollából eredt.
   Legnagyobb érdeme minden esetre azonban a nő-egyletnek és lelkes elnökének van, melynek tagjai az első felszólításra oly melegen karolták fel az ügyet, s nem késtek alapot teremteni, mely által lehetségessé tették, hogy rövid hét hónap alatt az iskola a közönségnek adassék át. Találjanak megnyugvást abban, hogy filléreiket a haza és nemzetiség oltárára tették le.
   Közelebbről a hunyad-megyei iskolatanács gyűlést tartott itt Déván, a hol az 1868-évi XXXVIII t. c. értelmében be lett mutatva a leányiskola tanterve. Az iskolatanács elveté a tervet azon okból, hogy e szerint a román nyelv nem tétetett kötelező tantárgyé. Ez nem nevezhető egyébnek, mint túlzott nemzetiségi, vagy isten tudja miféle féltékenységnek. Azért tétessék-e kötelezővé a román nyelv, hogy a növendékek ezt elsajátítsák? Ezért kár az időt vesztegetni; mert Hunyad-megyében alig van magyar leánynövendék, ki a román nyelvet jobban ne bírná, mint saját édes anyanyelvét. Aztán helyes lenne-e a növendékeket egyszerre négy nyelv tanulásával elhalmozni? Aligha! Nevelészeti szempontból legalább ne!
    Időt kell engedni egyéb életbevágó, természetesen hasznosabb tantárgyaknak is. Ne fogjunk annyi mindenhez; mert a példabeszéd szerint „ki sokat kezd, keveset végez.“
Azon óhajtással zárjuk be tudósításunkat, hogy adjon isten hosszú életet s virágzót e nagyreményű iskolának, s a képezde és reáliskola azon tanárainak kik szívesek voltak a tanítást ingyen elvállalni, béketűrést s munkájuk után sikert.
   A tisztelt szerkesztő úrnak boldog újévet s a jövő évben lapja hasábjain mentől gyakoribb találkozást.
               Várpataki

A Naláczy család emlékezete.

    Mostanában halt ki nemcsak Hunyadmegyének, de talán az egész Erdélynek egyik legjellegzetesebb családja, mely, főnemesi cím nélkül is Erdély főrendjéhez tartozott, nemcsak társadalmilag, de közjogilag is. Szinte egyszerre hunytak el naláczi Naláczy Géza és András. Ősi nemzetségüknek legutolsó férfisarjai.
    A Naláczyak családtörténet írója inkább tarthat attól, hogy az ecsetelés ragyogó színeiből fog hamarabb kifogyni, mint az árnyékoló színek festékéből. E család története szoros viszonyban áll hazája történetével, tartozván a történelem során kialakult ősi erdélyi főrendhez, mely a főnemesi címeket a XVII. század végéig legfeljebb hírből ismerte. Szereplésének, emelkedésének tere közös volt a Báthory, iktári Bethlen, Apaffy, Bocskay, de különösen a Hunyadi családéval. De ezek már réges-rég elenyésztek a kihalásba. Ősi családainknak volt ugyan egy erkölcsi haláluk is: a nótázás.
    Az uradalmak adományozgatása izgatta a becsvágyakat. Az áskálódás, pártoskodás pedig szomorú nótán, a jószágvesztésen végződött.
A XVIII. században addig ismeretlen címvágy lepte el az erdélyi főurakat. Az ősrégi főrendű családok cím nélkül kezdték boldogtalannak érezni magukat, mert kint, Magyarországon ekkor már ki volt alakulva a Hasburgok címzetes arisztokráciája. Az egyre sűrűbben érkező főnemesi diplomák megritkítják az ellenzéki patrióták sorait, mert sajnos e téren sok gyengeséget mutatott Erdély!
    Az Erdélyt is hatalmukba kerítő Habsburgok, az emberek gyengéire építve, kősziklára építkeztek. De végig megmarad az erdélyi országgyűlés sajátságos szervezete, hogy a felsőtáblára a régi főrendű családok tagjait személyi jogon, mint született főrendűeket meghívják. Az 1848-i Unió után e főnemesi címet nem nyert régi főrendű, a „méltóságos” regalista családok tagjai a magyar mágnástábla, illetőleg főrendiház tagjai lesznek egész 1885-ig, mikor a főrendi adócenzus behozásakor kiesnek. E főrendi jog megadásával e családok, a történe¬lem során kialakult főrend voltát, a magyar közjog is elismerte. Erdélyben a nagy nemesi családokat mindvégig a mágnásokhoz számítják.

    E családok voltak hazánk alapítói, megtartói. Tagjai voltak tisztviselőink, hadvezéreink. Az ő dicsőségük vagy gyalázatuk a nemzet dicsősége, gyalázata. Birtokuk őseikről maradt családi ereklye, egy darabja a hazának, mely őket kötelezi.
    A Naláczyak legkedvesebb színe a zöld, a park, mező, erdő színe. Mikor gróf Kendeffy Ádám megalapítja a kolozsvári Casinót és vívó iskolát, a kardforgatás mellett a lovagiasság szabályait és követelményeit hangsúlyozta. Nem is volt akkor mindennapi a párbaj, mert az összes, talán három duellum Naláczy György és Bíró Pál, gróf Bethlen Gergely és gróf Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós és gróf Wurmbrandt Ottó között vérrel, halállal végződött.
    A büszke Naláczy így esik áldozatul, karddal átjárt szívvel, a családi becsület érinthetetlenségének. A Naláczy nemzetség az érdekszaggatta Erdélyt híven képviselte, lévén benne nemes és báró, református és katholikus. A nemeslevelet soha sem ismerte, lejött mint tradíció, hogy ősfoglalás jogán bírja birtokát. Tagjai a XVI. század előtt de Vád, azóta de Nalác predikátummal fordulnak elő. Hunyadmegye Nalácvád községéről írva, hol máig áll két Naláczy kastély. Egyik hajdan a szürke barátok kolostora. Felvonóhídja előtt nem igen álltak ostromló hadak, faltörő kosok és ágyuk. Még a török, majd a kuruc világ is minden nagyobb említésre méltó kalandok nélkül su¬hant el Hátszeg festői völgye felett.
    Volt a Naláczyak között államférfi, udvaronc poéta, diplomata, katona, talán még rablólovag is, de magyartalan érzésű? Az soha! Ott a két testvér: István I. Apaffy fejedelem főudvarmestere, belgrádi követ, tanácsúr, mai nyelven minister, hunyadi főispán, gyermekeivel a Naláczyak bárói ágának őse; — és András kitől a szintén főrendű, de főnemesi címet nem szerző ág származik. A Naláczyak Erdély legelőkelőbb közjogi méltóságait: a hunyadi és zarándi főispánságot, fejedelmi, majd guberniumi tanácsosságot, táblai elnök¬séget nemzedékről nemzedékre viselik, miközben Erdély legelőkelőbb családaival látjuk összeházasodva.
    Azt tartják, a Naláczyak szép férfiak és szép nőket is nyernek nőül. De külsejük mellett az észt, a tudományszeretetet, műveltséget s ha kell, a fegyveres bátorságot sem lehet tőlük elvitatni.
    Naláczy József báró, előbb Mária Therézia testőrének áll be. Császári és királyi kamarás. Zaránd megye főispánja, táblai elnök. Irodalmunk kimagasló alakja. Több önálló műve mellett lefordítja Young „Éjszakai”-t franciából. Mert Erdélybe a fejedelmi udvar előkelő hagyománya a nemzeti nyelven még a XVIII, században is megérzett. Hol a nagy nemesi házak az irodalom szeretetében és művelésé¬ben szellemi fényűzést és hazafi érdemeket kerestek. Az erdélyi mágnás családokban otthonos nagy, európai látókör, a felszín mögé rejtőző bizalmas összefüggések mélységes félérzése és helyes értékelése jellemzi a bécsi testőr írásait is. Unokája annak a Naláczy Györgynek, ki a báróságot 1726-ban elfogadva szakított az erdélyi pátriótáknak az osztrák főnemesi címeket lenéző hagyományaival, de megmaradnak buzgó kálvinistának abban a korban is, melyben a protestáns az udvar előtt gyanús, a katholikus annyi mint aulikus, az aulikus pedig inkább osztrák, mint magyar!
Naláczy Borbála, báró Nopcsa kancellár hitvese Szacsalon, megyénkben valóságos udvartartást, fényes kastélyának őrzésére testőrséget tartott. Naláczy István, a bárói ág utolsó sarja különc. Nagy ész, végletekig hajszolt cinizmus jellemzi. Szellemes gúnyverseket és epigrammákat írt, melyekkel több ellenséget, mint barátot szerzett magának. Különben igazi nagy úr. Meghalt 1844-ben.

                                                                                                                                           Naláczi kastély, 2009

    A Naláczyak vérében van valami romantika, nem maradhatott el a tragikum. 1848 novem¬berében Wardener osztrák generális elfoglalja Kolozsvárt. Erdély részére börtönt, vérpadot állított. A Naláczyak mindeddig a Kendeffyek mellett Hunyad legnagyobb birtokosai, de a szörnyű eseményeknek. az elfogatásoknak és jószágelkobzásoknak ők is áldozatul esnek.
    Tisztán vállalkozó szellemükkel párosult szerencséjüknek köszönhetik, hogy az abszolutizmus után, a hetvenes években már ismét Erdély nagybirtokosai között foglalnak helyet. Kik most halálukkal a pusztulás szellőztetését fölidézték: Naláczy Géza, a puji földesúr. Közepes, karcsú termet, a család érdekes típusával, sas-tekintetében az őserő és öntudat sajátságos kifejezésével. Nagyanyja, Mózsa Krisztina révén az Árpádházba nősült Mózes Nádorispánnak, így magának IV. Béla királynak tizenkilencedfokú unokája. Naláczy András nagyanyja, egy Tholdy grófnő sugallatára katholikus szellemben nevelkedik, pappá lesz és most, mint róm. kath. plébános rekesztette be nagynevű őseinek hosszú sorát, mindketten szinte egyszerre zárva le a Naláczyak félezredévnél hosszabb történetét, nevük fennmaradásáról sem adoptálással, sem névátruházással nem gondoskodva.
    Így a Naláczy nevet ma egyedül egy köztiszteletben álló dáma, Erdély legmagasabb köreiben élő és szeretett naláczi Naláczy Ákosné, született naláczi Naláczy Amanda viseli, mint férfiágban kihalt híres családjának legutolsó tagja. Az utolsó Naláczy!

    A letűnő Cserényi, Gyulay, Inczédy, Henter, Mikó, Rhadák, Rhédey, Tholdy, Naláczy családok hulló levelek az élő nemzet virágzó fájáról. A nemzeti veszteség fölötti fájdalom sugallta e sorokat. Családaink sírjánál a visszaemlékezés azon érzetével állhatunk meg, hogy minden családdal egy koronás tölgy zuhan le, mely menykőnek és viharnak volt kitéve s ha kiállta a vihart, nevének megadjuk a tiszteletet!

Déva és Vidéke, 1930. május 3.

A marosnémeti református templom felszentelése (1930).

    Makkai Sándor erdélyi református püspök ünnepélyes Istentisztelet keretében szentelte fel a marosnémeti újonnan renovált református templomot vasárnap, június 29-én szépszámú közönség jelenlétében.
    A templom körülbelül a marosnémeti grófi kastéllyal egyidőben készült. A kastélyon lévő felírás szerint a kastélyt 1631-ben gróf Gyulay Sámuel építette s mivel a templom valószínűleg házi kápolnának épült, hihető, hogy az abban az időben készülhetett. A templom mennyezete 1928-ban beomlott s nagyon megrongálódott és igy javítására volt szükség. Gróf Horváth Tholdy Rudolf, a marosnémeti főúri kastély mai birtokosa a templom restaurálására 50.000 leit adományozott, további 30.000 leit pedig összegyűjtött, úgy, hogy egymaga 80 000 leit szolgáltatott a restaurálási alaphoz. Balogh Sándor odavaló volt lelkész buzgó és szeretetteljes gyűjtéssel szintén 40.000 leit hozott össze, úgy, hogy a javítás 120.000 leit emésztett fel. A tavaly nyáron villámcsapás megrongálta a tornyot s a szószéket, de azt is néhány ezer leivel kijavították. A felszentelés azonban Balogh Sándor lelkész tavaly áprilisban történt elhalálozása s gróf Horváth Tholdy Rudolf betegsége miatt elmaradt.
    Makkai Sándor püspök június 28-án, szombaton délután érkezett Marosnémetire Baczó Lajos lónyai lelkész, hunyadi esperes és több református pap kíséretében s a grófnak voltak vendégei. A dévai hívek és érdeklődők reggel 9 kilenc órától autóbuszokkal mentek Marosnémetire, ahol délelőtt fél 11 órakor kezdődött meg az istentisztelet.

 

                                                                                                                         2007

    Imát Baczó Lajos esperes mondott, majd a püspök beszélt, beszédében kifejtve, hogy ragaszkodjunk ahhoz a templomhoz, amelyben őseink tisztelték az Istent s a templom legyen az a hajónk, amely a mai világ rettenetes bűntengerében minket az örökkévalóságba tisztán elvezérel, s amelyben mi teljesen biztonságban lehetünk.
   A gyönyörű és lelkes beszéd előtt a dévai ref. dalárda Makkai—Borsai „Október 31-én” énekelte Erese Miklós karnagy nagyszerű dirigálásával. A dévai ref. dalárda eme teljesítménye a legmagasabb művészi nívón állott, a kis templomban szédületes mértékűén érvényesült a hanganyag, úgy, hogy valósággal megbűvölte a szép ének a hallgatóságot. A mély istentisztelet után a püspök a beteg grófnak megköszönte áldozatkészségét, majd a püspök előtt tisztelegek Baczó Lajos, a hunyadi egyházmegye nevében. László Zoltán a marosnémeti és a marosillyei egyházközségek nevében, s gróf Horváth Tholdy Rudolfné a hunyadi ref. Nőszövetség elnöknője a Nőszövetség nevében.
    A püspök mindegyik beszédre néhány szóval válaszolt s különösen kiemelte azt, hogy tudja a szétszórtan élő hunyadme¬gyei reformátusság küzdelmeit és mindenkor élénk figyelemmel fogja kísérni életük folyását. A dévai és marosillyei ref. dalárdák nevében özv. Csulay Lajosné köszöntötte a püspököt, aki kedvesen válaszolt s megdicsérte a daldárdát, kívánván, hogy a lélek továbbra is a dal szárnyán találjon a Mindenhatóhoz.
    Makkai Sándor püspök és kísérete, valamint a dévai dalárda a grófnak voltak vendégei egész délutánig, amikor Dévára jöttek be mindnyájan. A dévai ref. templomban ugyanis este hat órai kezdettel zenés istentisztelet volt, amelyen Bitay Béla lelkész szép imája után Makkai püspök mondott magasszárnyalású hatalmas beszédet. A beszéd gondolat-menetét jövő számunkban közöljük. Nem feledkezhetünk meg a dévai ref. dalárda szerepléséről sem.
    A dalárda a dévai istentiszteleten Kapi Gyula által megzenésített XIX. zsoltárt énekelte, kitűnően, precízen, a legnagyobb művészetet reprezentálva, a fenséges érzést éreztetve, a dal szárnyán a magasba emelkedve s felemelve magával együtt a gyülekezet lelkét is, amely valóságos gyönyörűséggel hallgatta a nagyszerű énekszámokat. Erese Miklós karnagyot mindenünnen gratulációkkal árasztották el a dalárda kiváló teljesítményéért.
    A dévai istentisztelet után Dr. Apáthy Árpádné a dévai ref. Nőszövetség nevében köszöntötte a püspököt, akinek láthatólag jól esett a Nőszövetség tisztelgése és megígérte, hogy a télen Déván is előadássorozatot fog tartani. Makkai püspök az istentisztelet után Marosnémetibe hajtatott, onnan pedig hétfőn délelőtt utazott vissza Kolozsvárra.
    A 22 lelket számláló marosnémeti egyházközség kis templomának felszentelése, amely a dévai hívek részvétele által kimagasló ünnepséggé nőtte ki magát, a püspök szép beszéde miatt örökre feledhetetlen marad azoknak a szívében, akik a kis lelkes ünnepségen részt vettek s akik megérezték a magyar református szívek meleg összedobbanását.

Déva és Vidéke, 1930. július 5.

Hunyadmegye kihalt családjairól.
(Adalék Dobai nyomán, a hunyadmegyei családok aranykönyvéhez.)

    Köszönteni tisztesség, fogadni kötelesség. A mit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Az én korom ily aranyszabályai indítanak, hogy kötelességemet teljesítsem a Hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat iránt, mely, lehet hogy életem 80-ik, írói életem 60-ik éve alkalmából, tiszteleti tagjai sorába méltatott. Ha valaki, a történetíró másoknak él. A történetíró gyönyöre: dicsőíteni másokat, különösen azokat, kiktől nem várhat semmit. S nem oda esik tekintetem, hogy mit érez, ha az élők elismeréssel jutalmazzák , hanem oda, hogy akitől nem vártam volna, egyik munkám írásánál segített, emlékezetével, írásával, mit most, félszázad múlva előkerestem ; s mert hunyadmegyei volt, nem köszönthetem az ő s társulatunk hazáját méltóbb tárggyal, minthogy iratát ismertetem s emlékezetét hálából felújítom.
    Társulatunk közelebbről, a történelem és régészet mellett, programjába vette a történet másik segédtudományát, a családtörténetet is Hunyadmegyére nézve. Initialét kívántam rajzolni társulatunk ez új munkájához, hogy ha árad belőle valamelyes dicsőség, essék vissza az is a megyére, hű fiára, ki nekem Hunyadmegye élő s kihalt családjait összeírta.
    S az is vezet, hogy mint nem hunyadmegyeinek méltatása, a tárgy érdemét növelni fogja. Tizenkét év előtt, mint az országos »Magyar történelmi társulat« tagjai, 1887 július végén vendégei voltunk Hunyadmegyének s egyik felolvasónk részéről azzal köszöntöttük vendéglátóinkat, hogy magyar eredetüket kétségessé tettük. Hazamentem.
Elővettem Erdélyi történelmem 1. kötetét, s benne (a 114—113. lapon) a kenézekről írt czikkelyt. Szerettem volna figyelmeztetni az illetőt, hogy az erdélyi történetbúvárok még a forradalom előtt tisztázták e kérdést, még pedig okmányok alapján, s azon eredményre jutottak, hogy nemcsak a királyi váraknak, hanem az egyes családoknak is voltak kenézei, s ha voltak, azt kérdhetjük már most, miféle natio volt a földesúr, s ha nem volt magyar, kinek kenéze volt?
    Az akkor lefolyt vitára, melyhez magyarok, szászok hozzászóltak, egy névtelen munkácska adott okot, mely azt vitatta, hogy az erdélyi kenézek oláhok és pedig oláh nemesek voltak. A vita folytán kiderült, hogy Erdélyben mindenfelé, még a Székelyföldön is voltak kenézségek, s kitűnt az is, hogy a legtöbb Hunyad megyében volt, mint különben is Erdély legnagyobb megyéjében. Ez az eszmemenet kelthette fel a gondolatot, hogy a hunyadmegyei családok e kenézek utódai. Különben, hogy a hunyadmegyei kenézek később magyar családok törzseivé lehettek, történeti ténynek vehetjük. S ha van Erdélyben pont, hol kérdésessé lehetne tenni a családok magyar eredetét, az egyedül bogaras vidéke, mely a történeti nyomozások gyanítása során a honfoglalás utáni időkben szakadt Oláhország akkori területéből Erdélyhez. Mindezt futólag hoztam fel, mint társulatunk egyik feladatát. Annyival is inkább, mert czímem a hunyadmegyei kihalt családok emlékezetének felújítására szolgál.
    Pusztulunk, hangzik naponta a sajtóban. Minden családfa kipusztulásában, hogy azzal a kifejezéssel éljünk, egy magja dől ki. Minden család kipusztulása nemzeti veszteség. Ez a gondolat arra vezetett, hogy ha félszázaddal ezelőtt összeírtam az erdélyi nevezetesebb családokat, különös tekintettel az élőkre, pillantást vessek az Erdélyben századunk utolsó felében kihalt családokra. S azon szomorú eredményre jöttem, hogy a forradalomra lejött mintegy hatvan mágnás család majdnem fele kihalt, legalább erdélyi ága nálunk kipusztult. S bár főbb nemes családjaink közt is nagy volt a pusztulás, aránylag még sem volt e félszázad pusztítása akkora, mint a mágnás családoknál, kiknek utolsó sarjairól emlékiratot vettem fel. Ez úton érkeztem a hunyadmegyei kihalt családok témájához, melynek már czíme is jelzi, hogy csakis adalék kíván lenni. Azzal a megjegyzéssel, hogy aki utánam jön, szerencsésen kutathat, ahonnan én merítettem: gr. Kemény Józsefnek az Erdélyi Múzeum-Egylet könyvtárába letett szemmatográfiája kézirati dolgozatában, s ha megtalálható: Torma József, Hodor Károly, Mike Sándor genealógiai gyűjteményében.

    Ha van Erdélyben megye, mely büszke lehet fiaira, családjaira, az első sorban Hunyadmegye. Jó talaj, jó levegő csak úgy termette a nagy embereket. A dicső Hunyadiak, a legnagyobb magyar hadvezér, a legfelejthetetlenebb király, s Bethlen Gábor bölcsője ringott ott, a legnagyobb erdélyi fejedelemé, ki nélkül nem lett volna megmentve az erdélyi fejedelemség, s ha nem lett volna megmentve, most a magyar állam csak történeti emlék volna. S ha Erdély történetét a millenium századában vesszük, Hunyadmegye fiai, családjai neve futja végig századunk történetét. A forradalom előtt a Nopcsák, Jósikák lobogtatják a kormány, s velök szemben a Kendefiek, Gyulaiak a liberalizmus zászlóját, s a forradalom után a Kuunok neve emelkedett történelmi magaslatra. Egy ily megye tudományos világának figyelme méltán fordult a megyei családok történetére. Már azért is, hogy épen Hunyad megyében történik a legkevesebb változás a családi viszonyokban. Kifejezést nyert, mit méltán hangoztatunk: kié a föld, azé az ország. Ha csak az újabb időket tekintjük is, társulatunk nyomozása előtt bőven elég tágas tér áll, mert, ha az élő családokat s azon kihalt családokat, melyeknek neve a köztörténet, vagy a megye történetébe szövődött, következő névkoszorút adja: Ágh, Bája, Balla, Balika, Bálint, Balog, Barcsai, Brázovai, Benedikti, Biszkári (később Dédácsi, Bobik, Borbély, Buda, Csolnakosi, Csulai, Dobai, Fekete, Folti, Galgócs, Győrfi, Gyulai, Gridi, Goró, Ivály, Jósika, Jordán, Kakucsi, Kapi, Kéméndi, Kendefi, Kenderesi, Koncz, Kuun, Lugosi, Lukács, Makrai, Mara, Moldován, Naláczi, Nopcsa, Palatics, Pogány, Ponori, Puji, Rápolti, Szálfi, Sándor, Szeredai, Tornya, Török, Zalasdi, Zeyk, Zudor, Vadas, Váradi.
    Azonban Hunyadmegyére nézve sem vagyok csupán saját tudásomra utalva. Forrás áll előttem Hunyadmegye egy öreg fiától, ki felkérésemre akkor, midőn az ötvenes években genealógiával foglalkoztam, az akkor élő családok lajstroma mellett, kitért a kihalt családokra is. Ez Dobai György, kinek Szilágy-Somlyón 1856 júl. 9-én kelt szomorú jelentésének kezdő sorai 76 évre terjedő életét siratják, s mint végszavai mondják: benne kihalt a páratlan emlékezőtehetség s a tudományok gazdag kincstára egyike , amit, mint a ki Kolozsvárit lakása alatt az öreg urat ismerni tanultam, szintén aláírok. Dobai félívre terjedő hagyatéka már azért is érdekes, mert családi traditiókon alapul. A tudtával kihalt családokat három csoportban közli: régen, kora előtt és korában kihaltakra osztva. Mihez én egy negyedik korszakot hozok, mi írása keltétől, 1853- tól kezdődik.
    A régen kihaltak közül csakis azokról emlékezik, kik nem Hunyadmegyéből íratták magokat, mint: Borbély, kik Simáról — Magyarország öt Sima nevű községe valamelyikéről — íratták magokat. Fiúágon utolsó Borbély György, a nevezetes hadvezér, ki sánta lévén, szekérből intézkedett. Egy alkalommal ezer rabot kapott, azzal építtette Algyógyon azon nagy kastélyt, melyet a Kuun-család bír. Maga is ott lakott.
    Kapi, kik közűl Kapi Györgyről emlékezik meg, ki Aranyon lakott, mely hajdan Rápolti Györgyé volt, kit Apafi fejedelem kegyetlenkedéseiért, fenyegetődzéseiért elfogatván, szűk tömlöczbe záratott a dévai várban, honnan cselédjei el akarván szöktetni, kötéllajtorjája elszakadt, sziklára zuhant és kínosan halt el. Felemlítem, hogy a Kapiak fészke, a Kapivár romja Eperjesnél ma is hirdeti a család egykori fényét.
    Lugosi, Lugosról íratták magukat. Emlékezete szerint az utolsó Lugosi László volt, kinek két leánya: Anna radnóti Balog Jánosné, Judit Miksa Gáborné lett.
    Moldován, Tótiban lakott, Piski mellett. Teljesen kihalt.
    Palatics, utolsó volt György; leánya Erzsébet Barcsai Ferenczné lett. Egy más fejezetben hozza a fiúkban, leányokban kihalt törzsökös családokat, melyek az ő kora előtt nem sokkal haltak ki, kiknek egy részével Dohai családja kötelékben állott. Milyenek:
    A Balika család, maros-németi előnévvel. Nagybirtokú család. Nevezetes tagja Balika Bálint, ki mutua fassionál fogva Kéméndi Márkkal a branyicskai (régebben brancsikai) uradalmat is bírván, a branyicskai kastélyt ketten építtették. Az utolsót, Balika Ferenczet —mint írja —értem, mint gyermek elégszer voltam nála Kitiben, ahol lakott; mintegy 68 évvel ezelőtt halt meg. Szép birtoka egy részét a leánymaradékok bírják. A Muncsel nevű havast a királyi kamara a hunyadi várhoz csatolta.
    A Dédácsi, régebb Biszkári család, dédácsi előnévvel. A Biszkári nevet egyelőre Dédács oláh nevéről Biszkáról vette volt. Az utolsó fiú Dédácsi László, feleségétől, alpestesi Balog Annától, egy leányok volt: Erzsébet, később Török Ferenczné. Ez volt utolsó leány. Ennek — amint írja — én vagyok maradéka s néhai testvérem, Dobai Eszter kéméndi Váradi Ignáczné fiai: Albert, Ádám és Gyula.

    A Folti családról megjegyzi, hogy Foltról írá magát s ott is lakott, a többiekben utódaira utal. Nem nővére kezén lévén egykori birtokuk, mint látogató, hogy pótoljam egy részét az utódok helyett, a következőket írhatom róluk. Mint Hodor Károlynak az ötvenes években nekem küldött jegyzéke mutatja, az utolsó Foltiak: Bálint és Ferencz Bálint, kinek neje Jósika Mária, 1683 jún. 28-ikáról végrendelkezett. Egy leánya volt, Mária, ki gróf Bethlen Lászlóné lett, kitől a hatodik nemzedék egyik tagja gr. Bethlen Gergely adta el mai birtokosának. Az udvarban, helyéről kimozdítva, két kőlap van feltámasztva, egyiken a felírat: Jósika Mária, s alatta czímer, melyen a Bethlenek kígyója, úgy vélem, a Jósikák czímerét fogja körül. A másik lapon hosszas feliratban megvan írva, hogy ezt a tornyot, (mi egyébiránt csak 7—8 méter magas, egy szobát tartalmazó emeletes épület) Folti Bálint párja építtette 1719-ben. A másik utolsó Foltinak, Ferencznek, nejét Hodor nem jegyzi. Ennek is csak egy leánya van, Anna, ki Pókai Miklósné lett, kinek szintén Anna leánya csapói Turóczi Jánosné. Folt községén kívül, a hegyoldalban két kis rom áll, fedél nélkül, egyik pincze lehetett, a másik biztosan egy kápolna, mialatt boltozott sírbolt, feltörve, teljesen üresen. Mellette egy földön heverő kőlap, rajta félig olvasható felírat, miről az évszám ki nem vehető, de a Folti név igen, pár év előtt a Ferencznév is kivehető volt, szintén olvastam. A harmadik utolsónak, Jánosnak, kinek Borka leánya P. Horváth Kozmáné, Folton semmi nyoma.
    A Rápolti család, rápolti előnévvel. Az utolsó fiú, Rápolti György horvát bán, neje magyarországi Ravazdi Kata. Leányok Ilona, férjhez ment az akkori időben élt három Tárnok-Macskási testvér közül az egyikhez. Meghalván Rápolti György, a három Macskási fiú nyerte meg jószágait, azok maradékai bírják most is. Mint Dobai írja, onnan tudja, mert anyai ágon ezek egyikének maradéka. S megjegyzi, hogy családfája nála a forradalomkor pusztult el.
    A Szálfi család, sárfalvi előnévvel. Kipusztult, jószágai a Barcsai-családra szálltak.
    A Zalasdi család, zalasdi előnével. Jószágai az utolsó leánynyal, Borbálával, a Barcsaiakra szálltak. A gridi Gridi családot utána veti, de megjegyzése hozzá nincs. Az ő éveire kihalt családok czíme alatt hozza:
    A Bája családot, borhátvízi előnével. Utolsó fia Ignácz, egy igen kedves, sokat utazott, jó készültségi ifjú, ki élete világában halt el. S hozzá adhatjuk, hogy az utolsó Bája leány Mária, a báró Bánfi Albert anyja volt.
    A Bobik család, karánsebesi előnevel. Az utolsó fiút, Bobik Ferenczet, Dobai gyerekkorában sokszor látta.
    A Gargots család nagyváradi előneves. Utolsó fiú Dániel volt, kedves jó ember. A név Borbálában, Bakánéban élt tovább, Dániel leány testvérében. Hogy Dohait pótoljam, utalok »Erdély nevezetes családai« cz. munkám 270. lapjára, hol az általa említett Balika, Bája, Biszkári-Dédácsi, Folti, Rápolti, Sárfi, Zalasdi már a forradalom előtt kihalt családok mellett, mint szintén kihaltakat, felhozom az alpesiesi Ágh, a gyógyi Gyógyi, a reketyei Marsinai s a benczenczi Olasz családokat.
    Hogy a kihalt családokkal végezzünk, fejezzük be azzal, hogy Dobai 1856-ban történt halála előtt (amit nem említett) már kihalt volt fiágban a gróf Kendeffi család Kendeffi Ádámban 1832-ben, a báró Naláczi család, Naláczi Istvánban 1844-ben, s halála után a gróf Gyulai család polgári, illetőleg Erdélyben élő ága, gróf Gyulai Lajossal, 1869-ben.

    Az élő családokra térve, Dobai nyomán haladva, szerinte, amennyire eszébe jutottak, 1853-ban a következő nagyobb családok éltek: a nagybarcsai Barcsai, galaczi, bugyesdi Buda, brázovai Brázovai, fejérvízi Bálint, felsőszilvási Balia, csolnakosi Csolnakosi, csulai Csulai; következik, mit nem sorol elő: a kis- és nagydobai Dobai, felsőszálláspataki Kenderesi, seréli Kenderesi, malomvízi Kendefi, demsusi Lukács, felső-szálláspataki Mara, vízszentgyörgyi Makrai, naláczi Naláczi, felső-szilvási Nopcsa, puji Puy, klopotivai Pogány, ponori Ponori, kéméndi Váradi, alpestesi Válya. S végül, kik nem Hunyadmegyéből íratják magokat, de régtől fogva a megye tagjai: a karánsebesi Ivuly, toronyfalvi Tornya, bélteki Vadas család.
    S hogy becses jegyzékében semmi se maradjon figyelmenkívül, oda veti : »Lozsád olyan helység mely mai napig is a régi székely mód szerint, ágazatokra oszolva bírja három falu javait, úgy mint: a Fekete, Győrfi, Zudor ágazatok, s ezek onnan is íratják magokat.«
    S hogy emlékezetét utánpótoljuk, kimaradtak: a Benedikti, báró Győrfi, báró Jósika, gróf Kunn, Zeyk, s az akkor még élő gróf Gyulai családok, kikről »Erdély nevezetes családai«-ban bővebben megemlékeztem, az általam tárgyalt 24 hunyadmegyei család között, mit aztán Nagy Iván »Magyarország családai«-ban kiegészített. E családok a következők: Alsó, Barcsai, Benedikti, Brádi, Brúz, Csolnokosi, Eperjesi, Győrfi, Gyulai, Hollaki, Hunyadi, Jósika, Kapi, Kendefi, Kenderesi, Kozma, Kriszcsóri, Kun, Macskási, Makrai, Naláczi, Nopcsa, Váradi és Zeyk.
    Végigpillantva a Dobai és általam ismert kihalt és élő hunyadmegyei családok névsorán, előadásom czélja nem volt más, mint Dobai reminiscentiáit közzétenni. Hangsúlyozni társulatunk családtörténeti mozgalmának jelentőségét, mi a tudomány szolgálata mellett nem lehet más, mint az, mi abban a sötét korszakban Erdély nevezetesebb családjai megéneklésére indított, mit munkám végszavaiban így fejeztem ki: egy nemes ambicziót kívántam termékenyíteni, mely családaink falanxát, a nemzet érdekében tiszteletben tartassa. Mert minden családdal a nemzeti ügy egy magfája pusztul ki.
    Előszámláltam a családokat, nyissunk minden névnek egy lapot s jegyezzük, melyik mit hozott a nemzet, a haza és szűkebb hazája (megyéje) oltárára. Mint ahogy már több vármegye megtette vagy teszi, hagyjuk fenn, kiknek köszönhetjük ezredéves fennmaradásunkat, kik ünnepelték meg a Milleniumot, s kik kezébe teszi le a géniusz a második ezer évünk kezdeté t - Hunyad megyében,
    Kőváry László

Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Tizennegyedik Évkönyve, szerkesztette dr. Veres Endre, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf Könyvnyomdájában, 1900, 51-57 oldal.

A történelem tanulságai.

    Megdönthetetlen bizonyítékokkal még nem tudom alátámasztani, de mint valószínűséget állítom, hogy a szászvárosi ferences rendház eredete visszanyúlik az Árpádok idejébe. A kolostor nem keletkezhe¬tett 1235 előtt, melynek tavaszán IX. Gergely pápa II. Endre leányát Erzsébetet a szentek közé iktatta, de 1270-nél későbbre sem tehetjük, mert e kolostor temploma szent Erzsébet tiszteletére emeltett s IV. Béla király uralkodására esik az erdélyi ferencesek megjelenése.
   A szászvárosiak kegyeletükkel akartak adózni az újonnan szentek közé iktatott Erzsébet tiszteletének, másodszor pedig az uralkodó királlyal szemben is így akarták kifejezni figyelmességüket. Már kezdetben a ferencesek előtt tekintélyt az kölcsönzött neki, hogy a növendékeket itt nevelték a rend szellemében s innen igazgatták az erdélyi őrséget. Kétszer heverte ki a török támadást (1439, 1479), de annak lakói nem csüggednek, mindig fölépítik, kijavítják, mig a reformáció hulláma lakatlanná nem tette.

   Az erdélyi ferencesek medgyesi káptalanán 1730 április 18-án mint befejezett tény szerepel a visszatérés. Csak abban nem állapodtak meg, hogy most vegyék-e meg a régi kolostortelket, mely őket találná, vagy alkalmasabb időre halasszák. Gr. Wallis Ferenc katonai kormányzó lépett közbe, aki a városhoz intézett fölszólításában „üdvös és keresztényies" cselekedetnek tartja, hogy a rendnek adja vissza a kolostort és a tárgyalások megkezdésére adjutánsát br. Beretlan századost rendelte ki. A rend részéről ebben Csató Elek rendtartomány-főnök, Szabó Benedek filozófiai lektor, Bakó Imre és a világi katholikusok részéről Banovics Ádám, Olasz Ferenc vettek részt.
    Az első házfőnök ház nélkül Bakó Imre volt. A visszakapott területen a birtok nyugati részén a patak partján kő és fából álló mezei lakban vonta meg magát tizenhárom esztendeig. A ferencesek két ízben fogtak a rendház kiépítéséhez. Először kiépítették a templomhoz kap¬csolt a kertre néző telekrészt 1751 és 1770 között. Az út melletti részhez 1779-ben foghattak hozzá, miután gr. Haller Jánosné, Dániel Zsófia e célra 1600 forintot adományozott. Az Isteni tiszteletet kezdetben Koller Mihály postamester házában tartották. Ideiglenes kápolnát üszőből és vályogból 1732-ben ütöttek össze, mi miatt a más vallásnak a katholikusokat cigányoknak csúfolták. A katholikusok számának szaporodásával gyűjtést kezdettek Erdélyen kívül Moldvában is és 1749 áprilisáben a régi alapokra tették az új, de a réginél jóval kisebb templom alapkövét. Ebben Haller János gubernátor 4000 Fonttal segítette az atyákat és 1753-ra felhúzták a falakat, tető alá hozták és a szentélyt elkészítették annyira, hogy az első szentmisét május 16-án letarthatták. 1880. április 14-iki kezdettel a hajót hosszabbították a régi alapokon folytatva és Luigi Martina olasz építész tervei szerint építették a tornyot.
Az egyház felfogásában a templom mellett nél¬külözhetetlen az iskola, mely hivatva van az Isten igéjének megrögzítésére. Az elmondott körülmé¬nyek megértetik velünk, hogy a háztörténetének lapjain miért kezd az iskola csak oly későn, 30 év múlva szerepelni.
    A katholikusok ez idő alatt tapasztalták, hogy „ok a hitközöny veszedelme nélkül gyermekeiket nem küldhetik lutheránus (szász) vagy református (magyar) iskolákba”. Néhány gyermek részére kezdetben a szabad ég alatt, bérelt házikóban, a rendház nélkülözhető cellájában, ebédlőjében tartották az előadásokat. 1764-ben tizennégy tanulójuk volt, pedig a görög katholikusok is ide küldötték gyermekeiket. A jelen iskola telkét sok huzavona után a szebeni főkormányszék erélyes közbelépésére 1778-ban vásárolják Konrád András szász gazdától.
    Az iskolához a második tanerőt csak a szabadságharc után állítják be. A mostani iskola 1890-ben épült, az erdélyi püspök Lönhárt Ferenc 1000 forinttal járult hozzá az építési költségekhez. 1919-1926 között polgári iskolát is kapcsoltak hozzá.
    Ha átlapozom a rendház évkönyveit küzdés, fáradalom, aggódás, megnemértés, felekezeti súrlódás, politikai megbízhatatlanság nyomaival találkozom. Sokszor úgy kezelték a barátot, kinek az érdeke ahogy kívánta, de azért nem mondhatom azt, hogy nem szerették. Akármilyen ellenfele volt, mindenik megbecsülte benne a szorgalmat és a lemondást és végtére egy eset sincs, melyben ne győzedelmeskednék igazsága.
    A rendház évkönyveiben ennél többet is találok feljegyezve. Nevek vannak megörökítve, melyeknek viselői akár országos viszonylatban, akár a város vagy egyházközség életében ismeretesek voltak azon bőkezűségükről, mely nélkül az itt működő atyák nehezen tudják elvégezni azt a magasztos feladatot, melyre visszatelepülésükkel vállalkoztak. Illik ezekről sem feledkezni meg.
    A templom és rendház kiépítését Haller János gr. kormányzó adakozása tette lehetővé és nagynevű elődjének, Korniss Zsigmond gr. syndicus apostolicusnak (rend apostoli védője) nemcsak a világi hatalom átvételében, hanem a szegény ferencesek gyámolításában is nyomdokaiba lépett. Haller János és felesége, Dániel Zsófia emlékét a templom szentélyének jobb oldalfalába illesztett következő kronosztikon örökítette meg az utókor számára : InfeLIX aeqVata soLo, qVae rVDera fLeVI laM Laeta eXpensIs sto renoVata plis. (Földig lerombolva mint törmelék kesergém). Nemes szívek jóvoltából állok már boldogan.

    Nemes szívű adakozók a XVIII, századból: Macskásy Farkas, Dobokay Antal és Dobokay György, Bányai János, Kászoni Márton, Eperjesy Zsigmond, br. Bánffy Dénes özvegye, Bornemissza Ignác, Kopacz János, Jagerin Erzsébet, Jobst Frigyes, Boér Imre, br. Györffy Sámuel, Nikutz Gergely, Issekutz Jenő, br. Bornemissza János. Sok volna megemlékeznem mindazokról, kik a múlt században tetemes összeggel járultak hozzá a rendház fenntartásához, csak két családot emelek ki a világháború lezajlása utáni időből, kiknek emléke még mindnyájunk élénk emlékezetében él: Kétes János és feleségét Szocup Antóniát és özv. Hermánn Jánosnét. A Kétes család 93.500 leit, Hermánné 26.000 leit adott a hozatandó új harangokra.
   A katholicizmus életre keltése Szászvároson a ferencesek mellett a buzgó, áldozatra mindig kész híveknek, családoknak is érdeme. Amikor elgondolom, hogy kik tettek többet, hoztak nagy nagyobb áldozatot az Istenért, azok-e, kik batyu nélkül útra keltek és a holnap felöl, munkájuk, vállalkozásuk eredménye felől bizonytalanságban voltak, vagy azok, akik az atyákat meghívták, itt tartották, biztatták, szívességükkel pénzükkel segítették, akkor nem tudok különbséget tenni. A híveknek is, a ferenceseknek is érdemét nem tudom másképen méltatni, mint azzal a megállapítással: mindnyájan megértették az idők szavát és nem haboztak kitérni a kötelességek elől, melyeket a pillanat vállukra rótt.
    E megállapítás révén egy időszerű kérdés vetődik fel bennem: mi szükséges ahhoz, hogy valaki, valami naggyá legyen? Múltjának ismerete, jövőbe vetett rendületlen hite, jelenének értékelése és önmagának, övéinek megbecsülése. Ezen sarkalatos erények, tulajdonságok nélkül lehet az egyed, nemzet gazdag, jó szellemi tevékenységű, vitéz, harcias, szenvedni tudó, de könnyen remélhető helyét az életben soha sem fogja elfoglalhatni, mert az utolsó pillanatban mindig mások tolakodnak eléje, hogy könnyű sikerrel elrabolják az általa kiküzdött babért…

Déva és Vidéke, 1930. augusztus 26.

Írta és a szászvárosi zárda-templom fennállásának 200 éves jubileumi ünnepségén 1930. június elsején este a Transsylvania szálló termében meg¬tartott műsoros estélyen felolvasta Dr. P. Boros Fortunát. (részlet).

 

Déva jövője-1903.

   Dévának a múltban vára adott jelentőséget. Ez a múlt megszakadt és többé nem folytatható. A gyönyörű várról rég megállapították, hogy hadászati fontossága nincs. A Maros igen messze van tőle; a Szárazhegy nyúlványai igen közel vannak hozzá. Ma csak történelmi emlék és üdülőhely.
   Déva a jelenben hivatalnok-város; a közigazgatás és igazságszolgáltatás megyei központja. Vannak virágzó tanintézetei, de nem azok szabják meg jellemét, sem kereskedelme, sem nagyszámú és értelmes iparos osztálya, sem az itt székelő honvéd-zászlóalj, sem réz- és kőbányája, sem földbirtokosai és gazdálkodói.
Mindezek fontos tényezői életének, de legfőbb mégis a tisztviselők nagy serege. Nem az a kérdés, hogy jól van-e ez így, hanem az, hogy fejlődhetik-e városunk s ha igen, milyen irányban. Hivatalnok-városi minőségben nem nagyon fejlődhetik. Új hivatalok idehelyezésére nincs kilátás, — de talán szükség sincs.
   A hivatalnok-elem, bármennyire fontos egyéb tekintetben, gazdaságilag csekély jelentőségű, mivel nem termelő osztály, hanem töredéke a kevés számú fogyasztó közönségnek. Ugyanez áll a tanintézetek és laktanyák népére is. Mezőgazdasági jelentőségre Déva már csak azért sem vergődhetik, mert határa kicsiny és vidéke is kicsiny. Szegény, apró, kezdetleges gazdaságot űző falvaink terményei egymáshoz nagyon közel fekvő városok piacain oszolnak meg.
Nincs más útja a fejlődésnek, mint az ipar és kereskedelem fellendítése. Ezt elsősorban a forgalom megnövekedése idézheti elő. A forgalom pedig, — személyi és áruforgalom — nagymértékben függ a közlekedés eszközeitől.

                                                                                                                          A dévai nemzeti Casino egylet tulajdona, 1903

   Déva fekvése e tekintetben — a Maros mentén s egyik fő vasútvonal mellett — nagyon szerencsés. A Maros hajózhatóvá tétele ugyan rendkívül nehéz és költséges feladat, és kiszámíthatatlan, hogy a dévai partokon mikor fog az első gőzhajó kikötni. De még ehhez az ábrándhoz is közelebb jutunk, ha szép, nagy vizünket más, egyszerűbb módokon minél előbb hasznosítjuk.
   Két ilyen mód van. Az egyik a tutajforgalom ideterelése. A másik a víz erejének gyári üzemek céljaira való felhasználása.
Nem látom át, hogy miért ne lehetne Déván tutaj-állomást létesíteni. Úgy tudom, hogy Zám község igen szép hasznát látja annak, hogy a tutajosok ott kötnek ki. A vízerőnek gyári értékesítését sem gátolja semmi. Csak érdeklődést kell ébreszteni ebben az irányban. A vasúthoz való előnyös viszonyát eddig nemcsak fel nem használta városunk, de sőt botrányosan elhanyagolta. Megbocsáthatatlan bűn volt elszalasztani, sőt eldobni az alkalmat, amidőn Déván vasúti csomópont le¬hetett volna.    Nagy mulasztás az is, hogy még mindig nem vagyunk vasúti összeköttetésben a zarándi részekkel.
   A mulasztást helyre kell hozni! A bűn következményeit jóvá kell tenni! Ez utóbbi nagyon bajos, de nem lehetetlen. Ha a piskii vasútelágazás Déván létesült volna, Dévának ki kellett volna terjeszkednie. De merre felé? Földrajzi helyzeténél fogva okvetlenül Piski irányában. Nagymérvű kiterjedés előidézhette volna azt, hogy Déva egy része a mostani Piskitelep helyét foglalja el.

                                                                                                A katolikus hitközség tulajdona, 1903 

   Nos, csináljuk meg ezt a fejlődési folyamatot a túlsó végéről kezdve. Dévának vasúti külvárosa már megvan, noha önálló névvel és jelleggel, s noha távol esik a belvárostól. Hát közeledjenek egymáshoz! Déva nemsokára elérheti s magába olvaszthatja Szántóhalmát. Piskitelep sem látja kárát, ha rohamos fejlődését és terjeszkedését mifelénk irányítja. S ha egyszer Déva és Piskitelep összeérnek, az eggyé olvadást nem lesz nehéz keresztülvinni!
Korunknak egyik legjellemzőbb vonása a nagy városok óriási növekedése.
   Londonnak 1801-ben 860 000 lakosa volt; ma négy milliónál több van. Chicagóban a népesség 1840 óta minden ötödik évben megkétszereződött. — A másfél milliós Berlin még nem is olyan rég, kis város volt. (A XVII. században hatezer lakossal) Budapest lakossága a múlt szá¬zadban 25.000-ről háromnegyed millióra emelkedett. Az egész ország csak 27-szer olyan népes, mint a főváros.
   Ez az állapot veszedelmes a vidékre nézve, melyben pangást idéz elő. Vidéken az élet kisszerű, sekélyes; nagy vállalatok számára talaj nincs; kiváló képességek nem találnak megfelelő munkakört; a természeti és társadalmi erők kevésbé hasznosíthatók.
   Minél kisebb helyi központtal rendelkezik egy vidék, annál gyengébbek művelődési és gazdasági mozgalmai s annál lazább kapcsolatban van az egész országgal.
A vidéki városok fejlesztése tehát általános nemzeti érdek. Viszonyaink között különösen nagy jelentősége volna Déva megerősödésének. Városunk lenne hivatva fellendíteni e nagy és Istentől megáldott és mégis szegény vármegye gazdasági életét, közvetítvén a forgalmat vidéke és a nagy világ közt.
   Mennyi kincs hever itt haszontalanul! Alig néhány éve, hogy a helybeli kőbánya termékei s a legközelebbi környék kitűnő ásványvizei forgalomba kerültek; hogy az első és egyetlen gyár (a Transsylvánia) létesült; hogy a rézbánya művelésére próba tétetett.

                                                                                                                            A refomátus hitközség tulajdona, 1903

   A villamos világítás és erőátvitel még csak terv. Csekély kezdet, de jó jele a fejlődőképességnek. Magának a városnak azonban mindebben alig van érdeme.
Mit tett Déva város a saját fejlődése érdekében? Nem emlékszem jelentékenyebb műveletére a korcsma-vállalatnál. A korcsmák pedig (vagy vendéglők) nem úgy voltak berendezve, hogy bennök az idegen csak némi kényelmet is találjon, hanem úgy, hogy a minden rendű és rangú városi közönségnek legyen hol dorbézolnia. Nemde pompás eszme: az alkohol élvezetének terjesztése által szaporítani a közjövedelmet?
   A számítás azonban csak félig ütött be, a mennyiben a szeszes italok fogyasztása nagyon szépen emelkedett ugyan, de a városnak ebből alig, vagy csak ideiglenesen volt látszólagos anyagi haszna is. Most már egymásután kénytelen eladni a vendéglőit, úgy, ahogy lehet. Íme a lassú haladás egyik főoka.
Van igen nagy szüksége, van lehetősége, vannak előnyös fekvésben, természeti erőkben hatalmas biztosítékai Déva fejlődésének, — de hiányzott mindig az öntudatos vezetés. Éltünk napról-napra úgy, a hogy a körülmények éppen élnünk engedték. Ha valamicskét netán hátramentünk, nem érzünk miatta önvádat; ha esetleg előre haladtunk, arról sem tehetünk.

                                                                                                                                     Szinte Gábor tulajdona, 1903

   Sors bona, nihil aliud. Mi a sorsunkon legfölebb korcsmákkal igyekeztünk javítani. Ki a hibás, hogy az sem sikerült? Vége legyen már egyszer e gyámoltalanságnak! Előrelátás kell a vezetéshez. Nagy czélt kitűzni, az erőket arra terelni, eszközöket teremteni és felhasználni, mindezt öntudatosan és pihenés nélkül; ez biztos útja a megérdemelt haladásnak. Itt az ideje, hogy Déva kifejlődésének szilárd alapjait lerakjuk. Az első czikk programja talán nem is mindenben helyes; mindenesetre hézagos és vázlatos; az a jövő talán soha sem, vagy csak sokára valósulhat. 
   Mindegy! Törekednie kell feléje! Kezdet nélkül nincs eredmény. A jövendő ne találjon készületlenül; ne legyen csupa meglepetés! Tőlünk telhetőleg befolyásoljuk alakulását. Van erre képességünk, habár fejletlen is. Gyakorlás fejlesztheti csupán; használatlanul elvész, megsemmisül, mint ahogy a föld alatt bujkáló vakondok szeme elcsökevényesedik.
Dr. Réthi Gyula

Déva és Vidéke, 1903. március 26.
Képek: DJANH-Deva, Fond Primaria Deva, 1/1903

Dévai tapasztalataim-1901.

    Hivatalos kötelesség szólított Dévára, ahol még soha nem voltam és előre örültem, hogy az erdélyi részeknek ezen egyik legkiesebb vidékét s e várost láthatom.
   A reggeli vonattal érkeztem és az állomásnál már meglepett, a mint piszkosabbnál piszkosabb bérkocsis kocsisok éktelen kiabálások között ajánlgatták kocsijaikat, mígnem a legtisztábbat kiválasztva a Víz utczába hajtattam.
    Déva városát városnak képzeltem, hát íme sövény kerítések között kanyargott utam, amilyent még soha nem láttam és valóban városi ember létemre erősen megcsudáltam. Erős zápor szakadt, mikor a Víz-utczába értünk és elbámultam a remek látványon, mely szemem elébe tárult. A lovak ugyanis majdnem térdig gázoltak a vízben és hömpölygő hullámok boríták az utczát egész szélességében. Fentebb már rohanó ár jött felénk és én már-már az elsodortatástól félve kiugrani készültem a kocsiból, menekülésre gondolva, midőn kocsisom megnyugtatott, hogy nincs mit félni, mert hiszen ez ár csak természetes vízlevezetés — csatorna helyett — s egyúttal a városban meggyülemlett szemetet is magával vivén, az utczaseprést pótolni van hivatva.
    Istenem mily bölcs köztisztasági intézmény és még hozzá pénzbe sem kerül! Oh ti fővárosi szakértők, miért jártok ki Európa culturalis városaiba csatorna rendszer tanulmányozására, — midőn itt van . nagyszerű csatorna és vízlecsapoló rendszerével Déva városa — gyertek ide és, okuljatok.
Alig tértem magamhoz ez ár szülte látománytól, figyelmemet földhányás, kőrakás vonta magára. Mi történt itt? — gondoltam magamban — torlaszok emelkednek, kő a kövön, az utczaközlekedés elzárva, talán csak nem utczai harcz, zendülés nyoma ez? Már-már a Bastille bevételére gondoltam, majd azon szomorú emlékekre, melyeket román testvéreink ellenünk elkövettek N.-Enyeden, Zalathnán dicső szabadságharcunkban.
    Ezen elmerengésemből ismét kocsisom szava térített magamhoz, kiszállásra kérve, mivel tovább kocsival nem mehet, — gyalog is csak nehezen — mert hát itt az utcát kövezik és már több mint 5 hete itt, ez utczában minden közlekedés szünetel, — és kocsisom azon véleményét fejezte ki, hogy ha e kövezési munka ezután, is, mint eddig, egy-két munkással folytattatik, úgy bizony talán októberig is így lesz ez utcza feldúlva és a közlekedés megakasztva. De hát nincs e városnak polgármestere? Ki e munkálat lassúságát észrevegye és azt a közérdek, a közjó szempontjából siettesse? A polgármester éppen ez utcában lakik, — de a városháza most lent van a görögvárosban, a barátok klastromában, és így valószínűleg útja nem vezeti ez utcán fölfelé, csak lefelé s így nem figyelte meg e pár munkással készülő, hónapokig tartó munkát. No de végre bukdácsolva, majdnem lábamat törve, e torlaszokon áthaladva a főtérre jutottam.

    Remek látvány valóban a várhegy látása a főutca csinos és tiszta házsorai¬val — s a várost környező hegyek zöld pompájával. De mi ez? A főtér feldúlva — torlaszok, közlekedési akadályok mindenütt...Jobbra-balra majdnem hegynek nevezhető földhányások, homok-dombok. Éppen úgy, mint Pretoria az angolok dúlása idejében.

    A dévai főtér úgy néz ki, mint egy megostromolt város. Romok és kőhányás mindenütt. Egyik oldalon földhányás, másik oldalon homok torlasz, — kő és vasgerendák halmaza; — csak itt-ott egy vékony szalag, hol életveszély nélkül a közlekedés lehetséges. Azt mondják, építkezés folyik s ez tette szükségessé e köztérnek magánvállalkozók által történt elfoglalását. Ez is valami dévai specialitás, hogy a magánérdek, a magán vállalkozás köztereket foglal el és vesz birtokba, hónapokon át magán használatba. Láttam Budapesten kiépülni az Andrássy-utat, a körutakat, — alig pár éve a Kossuth Lajos-utczát, a városház-tért — a szép paloták egész sora emelkedett és épült ott föl alig pár év alatt és kérdem: ki látott ott vagy például a Kossuth Lajos utcza kiszélesítési munkálatoknál, a Dréher-palota kettévágásánál csak egy vakondok-túrást is, csak egy napi közlekedési akadályt is? A nagyközönség, kinek semmi érdeke és köze a magánvállalkozásokhoz, tűrte volna-e csak egy napig is azt, hogy homokbuckák és földhányások akadályozzák az ő kényelmében, — de Déván? Na az más.
   Itt a jó közönség birkatürelemmel bír. Hát nincs itt hatóság, nincs itt városi tanács, hogy ily próbára tegyék a nagy közönség türelmét, így játszanak, bitorolják a közvagyont — a városi köztért. Igen is, mert a főtér piactér, közhasználatra szánt és fenntartott városi terület, tehát közvagyon és hogy jön ahhoz a magánvállalkozó, hogy ezen a nagy közönség használatára szánt köztért a saját céljára ingyen hónapokon át használja, sőt a rendes piaci forgalmat is akadályozza. No de, azt mondjak, eltekintve ettől, a nagy közönség használatára és üdülésére itt van a népkert és úgynevezett vársétány.
    Nosza tekintem meg. Remek, szép fekvésű hely, igaz, sok város irigyelheti Dévától. De megfigyelve, nem tudom miért nevezik népkertnek? Nem láttam én ott sem népet, sem kertet. Azt mondják, hogy azelőtt szép fás, gyepes hely volt, hol a nép üdülést keresve, szabad idejét szórakozva tölti a fák hűs árnyában, a gyepes szép pázsiton. Ma azonban — úgy mondják — népkert közvagyon, elzárkózott társaságok úri passziójának kielégítésére, mulattatására szolgál. A nép csupán a kerítésen, az elzárt területen kívül bámulhatja az úri játékot, míg el nem zavarják, — de a népnek a gyepre lépni, ott játszani, labdázni, sőt még a gyermekeknek is a fűben heverni, 10 korona pénzbüntetés terhe mellett tilos. Hát bizony furcsa célt szolgál ezen úgynevezett népkert.
Lehangolva e tapasztalattól, vezetőm egy pár utcán kalauzolt végig. Megcsudáltam a román templomot vakolatlan külsejével, mázos deszkakerítésével, elhanyagolt kert közepén, — s alig hittem kalauzom azon kijelentései, hogy e szép templom bizony már évtizedek óta van ily állapotban és lesz is még ilyen állapotban, mert a román gör. keleti hitközség egymagában gyenge azon javítani, segedelem pedig nem jön sem érsektől, sem püspöktől, sem a mártíroktól, de még a . . . ligától sem.
    Az előtte elvonuló utcza pedig milyen gyalogjáróval bír, az valóban botrányos és hogy mikor lesz ezen segítve, azt senki még csak megközelítőleg sem tudja. Kifáradva a hegyes kövekkel kövezett utcán tett sétámban, vezetőm kis pihenőt ajánlott, tetszésemre bízván hol akarom ezt tölteni: a nemzeti kaszinó, fővendéglő vagy a zsidó kávéház nyári helyiségében-e?
    Hogyan, hát Déván külön vannak az urak, a zsidók és az idegenek? Igazán csudálatos dévai specialitás. Ilyen megoszlása a dévai társadalomnak. Az urak és barátaik a nemzeti kaszinó vendégei, — a zsidók a Redout bérlőinek vendégei, — az a pár idegen, ki olykor-olykor megfordul Déva városában ott lézeng a fővendéglő éttermében, azon gondolaton, hogy hát hol van itt Dévának úri közönsége.
   Pedig Déva város csak nemrég építette fel fővendéglőjét tetemes költséggel, és a szegény bérlő — azt mondják 6000 frt évi bért fizet a városnak érette most, de ha ilyen az üzletmenet és látogatottság, eljön az idő, hogy a város nem kap bérlőt vagy oly csekély haszonbért, mely nem áll arányban a város által befektetett tőkével és ha a város jövedelme kevesbedik, azt csak a város polgárai érzik meg, mert biz azt pótadó alapjában kell majd megfizetni.

    De hát hogy is állunk a pótadóval?
    Azt mondják — s vezetőm ezt megerősíteni látszék — hogy Déván a pótadó nagy, talán 40 % és hogy alig van ilyen drága város széles területen, mint Déva városa.
Hol a pótadó nagy — széles e hazában azt tapasztaltam, — az a város emelkedik, fejlődik, halad. Déván azonban alig látszik meg az, hogy emelkedne, fejlődne, haladna. Egy városban a pótadó jogosult, ha a város monumentális középületeket emel, városrendezési és rendészeti, közegészségügyi, köztisztaságügyi stb. tekintetekben tetemes anyagi befektetéseket, beruházásokat eszközöl, a melyek a közjóra, a közczélra szolgálván, a város rendes jövedelméből nem fedezhetők, — de a beruházások szükségesek és a lakosság előnyére és anyagi javára szolgálnak.
   Déván azonban nem láttam a város által épített monumentális épületeket. Azt a pár kiválóbb középületet, mely Dévát díszesíti, részint az állam, részint a me¬gye építtette. Nincs Dévának csatornázása, nincs gáz- vagy villanyvilágítása, nincs vízvezetéke, —az egy honvédlaktanyát kivéve — nagyobb városi középülete, a városháza most épül, nincs a város által fenntartott iskolája, nincs szubvenczionált színháza, nincs fizetett tűzoltósága, — hat főnél nagyobb rendőrsége, — nincs utca-szabályozása, kisajátítása, nincs utcakikövezési rendszere stb. Egyszóval nincs semmije, — a mi más városoknak mind megvan. Hát uram isten, mire kell a város jövedelme mellett az a 40 % pótadó? Talán csak nem egyedül a polgármester és városi tanács fizetésére és fizetésemelésére.
    Bizony, amint látom, e város adminisztrációját egy községi bíró s pár esküdt éppen úgy vagy talán jobban elintézné, mint a tanács polgármesterestől együtt, — ezért bizony, vagyis hogy e város rendezett tanácsú város legyen és maradjon, kár és hiábavaló azt a 40 % pótadót fizetni, még annak is, ki a pislogó világításból még csak egy szemerkényit sem élvez.
    Ha igenis látnám a város közepét a vasúti indóházzal szép egyenes, jól kövezett, befásított utcával, vagy a Székely, Dobay és Salamon-utcákat a főutcával újonnan nyitott utcákkal összekötve, kikövezve és aszfaltírozva, — ha látnám a Hunyadi-ut mellékutcáit miazmás árkaival rendezve, — ha látnám a várost villanynyal világítva, vízvezetékkel, csatornával stb. ellátva, úgy igen bolyén valónak találnám a 40 % pótadót, de így a legnagyobb abszurdumnak.
    Kell ide 3200 koronával fizetett polgármester, midőn az utcák nagy részében még csak egy 20 koronás utcai lámpát sem tud a város felállítani és azt csak petróleummal is ellátni? De hát itt minden úgy van.
   Fényes köntöst és elegáns toiletteket látunk mindenkin és mindenütt, pedig ha valahol, úgy Dévára áll az a magyar közmondás, hogy: „Fenn az ernyő, nincsen kas.“ Ez teszi éppen drágává e várost. S az üzletemberek ismervén kundschaftjaikat, 2—3 szoros árban tartanak mindent s méreg drága áron fizettetvén meg az árucikket azzal is, aki készpénzzel fizet, - úgy, hogy igen sokan szükségletük beszerzését Szászvároson eszközlik, hol mindent legalább 40—50 százalékkal olcsóbban kapnak.
   És a piacz — ez meg éppen unikum. Déva város környéke szegény, nincsenek igyekvő, termelő községek közelében, a kereslet és kínálat, vagy más szóval a fogyasztás és termelés nem áll arányban. Maga a város pedig csak fogyasztó és nem termelő lakossággal bír. És mégis mit látunk? Az a kis termelés, ami a város fogyasztási szükségletére is alig elegendő, nagy részben a létesített conservgyárban nyer elhelyezést, és a mi csak ott nem kell, vagy onnan kiselejteztetek, kerül a piacra. Itt is mit látunk? Üzletemberek, kofák korahajnalban, midőn a nagy fogyasztó közönség még alszik, — vesznek, vásárolnak össze minden megvehetőt: tojást kosarakkal, csirkét, libát, ruczát stb. százával veszik össze és szállítják tova, mire a fogyasztóközönség a piacra megy, az már üres és minden, a legegyszerűbb élelmi czikk is olyan drága, mint akár a fővárosban. Hát nem lehet ellenőrizni, megakadályozni ezt?
    Ezen szomorú tapasztalataim mellett örömmel töltött el az, hogy Déva városában, itt a románság kellő közepén, oly erős magyar szellem honol, oly erős magyar élet van. Ez teszi jelentőssé Déva városát.
    A magyarság itt e városban és a megyében birtokaikon, uradalmaikon élő nemes és vagyonos családok összessége az, amely Hunyadmegyének exellentz román jellegét eltünteti, és a megyei és városi életet magyarrá teszi. És a magyarság erősbítésére, fejlesztésére és haladására rendkívül előnyös hatással vannak a Déva városában virágzó és messze földön ismeretes és híres iskolák. A kir. főreáliskola, tanítóképezde és állami polgári leányiskola mindenesetre oly magyar culturalis tényezők, melyeket nem kicsinyelhetünk és mely intézetek évről-évre fejlődve és a tudomány haladásával lépést tartva, valóban nemcsak e megyének, hanem a hazának, az egész magyar nemzetnek erősbítésére szolgálnak.
    Ez intézetek, itt Hunyadmegye központján, a tudomány mellett, a magyarosítás ügyét is szolgálják. Ezen magyarosítás oly nemes czél, hogy azt tűzzel-vassal fejleszteni a legutolsó falusi iskolának is első feladata kell hogy legyen.
    Nemcsak alkalmat kell adni az édes magyar hazánkat lakó román testvéreinknek, hogy már az elemi iskolában a magyar nyelvet megtanulják, hanem alkalmat kell nyújtani az onnan kikerülő és a tudományos pályán haladni kívánó ifjúságnak, hogy a tudományt magyar nyelven sajátíthassa el, hogy a tudományt magyar nyelven művelvén, magyar tudományos ifjú és férfi legyen, kinek szíve és lelke a magyar tudományosságért hevül és kinek szívében a magyar haza szeretető erős és kitörölhetetlen, habár román anya emlője táplálta is.
   Azt mondják, a tudomány nemesít. Igen, ez örök igazság. És ha ez igaz, oda kell törekednünk, hogy mentől több legyen azon román ifjak száma, akik a magyar tudományosság csarnokaiból kilépve, meg- nemesített érzésük és gondolkozásuk folytán hozzájáruljanak ahhoz, hogy a gyakorlati életben nem az elválasztó, hanem az összekötő pontot keressék annyira szétdúlt társadalmi és politikai életünkben.
    A magyar főreáliskolákból kikerült ifjú továbbra is a magyar tudományosság szolgálatában áll. A magyar tudományosság szolgálata pedig egy a magyar társadalom, a magyar közélet szolgálatával. A magyar tudományosságban felnőtt és erős lett ifjú, az életben nem tagadhatja meg az alma mater szent emlékeit, és a ki ezt teszi, az rosszabb, mint egy pribék. A dévai főiskolákban a tanuló ifjúság egy tekintélyes része román. Innen a környékről román testvéreink gyermekei ezek, kik itt Déván, ezen a magyar tudo¬mány művelésére emelt intézetekben kívánják megszerezni a magyar tudományosságot, a magyar műveltséget. Ez nekik éppen oly lehetséges és könnyű, ha szorgalmasok, mint bárkinek. Azért nagy hibának tartom, hogy nem tesznek alapítványokat speciálisan szegény, jó tanuló román anyanyelvű tanulók részére, hogy tandíj elengedésben nem részesítik, hogy az úgynevezett internátust, mint az a ref. főiskolákban van Nagy-Enyeden, Debreczenben stb. nem teszik olcsóbbá és nem teszik lehetővé azt, hogy szegény román anyanyelvű tanuló mérsékelt díjért vagy ingyenesen ott teljes ellátást találhasson. Ez volna nagy jótétemény. De nagy hibának tartom, hogy ezen főreáliskolánál fennálló internátus méregdrága, úgy hogy csupán úrfiak számára való az. E vidék szegény lakossága, sőt nagyrészben szegényebb birtokossága is képtelen gyermekeiért az internátusbani ellátás költségeit viselni és így az egyedül a kiválasztottaké, a vagyonos szülők gyermekeié, ami bizony a kisebb birtokosokra elég nagy hátrány. Nagy hiba ezen intézetnél az is, hogy a tanárok a paedagógia elveivel keveset törődnek, előadásaikat nagyon akademice tartják, büszkék és hozzáférhetlenek, a tanuló lelki és egyéb sajátságaival keveset törődnek, a gyengébb tanulókat magára hagyják, sőt elijesztik s aztán kérlelhetlenül buktatják.
    Pedig az igazi paedagogus hivatása és feladata nem a fennhéjázás és a tudományossággal való kérkedés, hanem az a készség, a mellyel le tud ereszkedni az ifjú tanuló egyszerű gondolkodásához és felszínre tudja hozni a gyermeki lélek ismereteit s jóakaró türelemmel buzdítani és vezetni a gyengébbeket. Az iskola úgysem az életnek nevel. Nem mindig áll az, hogy a ki az iskolában jeles tanuló, az az életben is jeles, az elsők elseje lesz A sors, a viszonyok néha jelentéktelen egyéneket hoznak felszínre és kitűnőket helyeznek másodsorba.

Kónyai Elemér

Déva és Vidéke, 1901. július 4.

László János: A dévai csángótelep ötven éves jubileumára

    Ha van az égben könyv, melybe a Népek és Nemzetek sorsát feljegyzik akkor a bukovinai magyarság sorsát 1764. január 6-án este Madéfalva felett így jegyezték fel:
    „Vérrel töröltessék le a nemzet testéről; ártatlanul mészároltassatok le; kő –kövön ne maradjon házatokból; hazát csak idegen nemzetek között leljetek; sohase legyen elegendő számotokra az otthonotok; mindig szükségben szenvedjetek; fajotok se törődjön veletek, örök bujdosás legyen osztályrészetek; a föld minden részébe jusson belőletek; s végül még a neveteket is elveszítsétek.”
    A beteljesülés nem sokáig váratott magára. Buccow Adolf Miklós gróf osztrák generális a békésen alvó Madéfalvát 1764. január 7-én hajnalban megtámadja, ágyúival felgyújtatja, lovasságával 400 embert legyilkol.
    A megrettent székelyek ezrei menekülnek Moldvába és telepednek meg rövid időre. 1777 évben Gróf hadik András tábornok javaslatára József császár Bukovinába 100 családot telepít ki Moldvából, melyek Istensegíts és Fogadjisten községeket alapítják. 1785-ben Hadikfalvát és Józseffalvát, 1786-ban Andrásfalvát, mely községekbe betelepült 248 székely család 2531 lélekkel és különböző ezredektől megszökött 32 szökevény katonacsalád 156 lélekkel összesen 280 család 2687 lélekkel. 1883 évben e szám már 11708 lélekre szaporodik. Ekkor lépéseket tesznek a budapesti kormánynál a visszatelepítésük érdekében. A kormány ezer embert akar betelepíteni, de néhány ezren jelentkeznek, akiket az Al-Duna mellékére három községbe Székelykeve, Sándoregyháza és Hertelendifalvára telepít le, akik öt év múlva 1888-ban a Duna rettenetes árja önt el és tesz koldussá s nagy tömegeket a szélrózsa minden irányába szór szét. Többen visszavándorolnak a bukovinai rokonokhoz, ahol némi támogatást reméltek, vagy a moldvai bojárok birtokain, mint hónapszámosok keresendők meg kenyerüket.
    Ötven éve, hogy ezen visszavándorlók közül Issekutz Antal Déva város akkori polgármestere Sebestyén József személyében az első csángótelepest az akkor még üresen levő kincstári birtokon, mint telepest itt fogta. Az előzőleg már folyamatban volt telepítési tárgyalások, Issekutz Antal-mint a kormány megbízottja-és a bukovinai magyarok között, gyorsabb tempóban megindult és már az évben többen bejöttek Bukovinából. A lassú tempóban folyt telepítés három év múlva, 1892-ben fejeződött be. Betelepült összesen 54 család, melyek a következő bukovinai községekből jöttek: Andrásfalváról 248 lélek, Istensegítsből 24, Hadikfalváról 7 és Déváról 9. Összesen 288 lélek. Behoztak 97 fiú ás 87 leánygyermeket, 139 lovat, 16 fajtehenet, 68 szekeret, sok gazdasági és házi felszerelést. Kaptak 880 hold földet 50 évi törlesztésre és némi építkezési anyagot. A házak sorra felépültek, az élet az elhanyagolt és nagy részben mocsaras területen nehezen megindult, s amit a föld nem adott meg az akkor virágzó fuvarral pótolta azt s már 1910 évben mikor az úgynevezett hozzátelepítést, az újtelepet telepítették, a régitelep már meglehetős jómódban volt.
    Az 1910 évi telepítés alkalmával a következő községekből jöttek be: Istensegítsből 14, Andrásfalváról 18, Hadikfalváról 8 és Józseffalváról 9 család, 45 férj és asszony, 119 fiú, 92 leány, összesen 301 lélek. Behoztak 69 lovat, 12 tehenet, 37 szekeret és sok házi és gazdasági felszerelést. Kaptak 33 kész házat és istállót, 356 és fél hold földet 50 évi törlesztésre.

Helység      Család      Fiú      Leány      Össze.     Ló     Tehén     Szekér     Ház     Istá.     Föld
Ótelep          54            97         87           288       139      16           68            -          -         880
Újtelep         45           119        90           301        69       12           37           33       33        356
Összesen      90           216      177           589      208       28         105           33       33     1236

Tehát már a betelepülés idején jutott 1 személyre nem egészen egy hold föld.

1938. évi állapot (foglalkozás).

Helység                                                             Ótelep                                  Újtelep                                      Összesen
Földműves                                         83 család, 463 személy              68 család, 359 személy          151 család, 822 személy
Kevés föld és napszámos                   27 család, 133 személy                8 család, 26 személy             35 család, 159 személy
Tisztán napszám                                 38 család, 180 személy             54 család, 301 személy            92 család, 481 személy
Különböző iparosok                           81 család, 354 személy             29 család, 136 személy           110 család, 490 személy
Szolgálatból                                        2 család, 7 személy                    1 család, 7 személy                   3 család, 14 személy
Értelmiségiek Ótelep: 1 pap, 2 papnövendék, 2 tanító, 1 jogász
Összesen:  1972 lélek, távol van 6, marad 1966 lélek.

Birtokállási megoszlás.
Helység                                                             Ótelep                                            Újtelep                                       Összesen
                                                    0,5-1 hold 22 család, 95 személy               12 család, 69 személy                     34 család, 164 személy
                                                    1-2 hold 28 család, 208 személy                30 család, 168 személy                   58 család, 376 személy
                                                    2-5 hold 48 család, 250 személy                34 család, 115 személy                   84 család, 365 személy
                                                  5-10 hold 31 család, 186 személy               22 család, 108 személy                    53 család, 294 személy
                                                10-15 hold 6 család, 31 személy                    3 család, 16 személy                         9 család, 47 személy
                                                15-20 hold 3 család, 16 személy                                   -                                          3 család, 16 személy
Föld nélküli házzal                    68 család, 268 személy                            49 család, 253 személy                    117 család, 521 személy
Föld és ház nélkül                       25 család, 83 személy                             10 család, 38 személy                         35 család, 121 személy
Kereskedő                                     4 család, 12 személy,                                              -                                           4 család, 12 személy
             Írta. László János telepes gazda

László János a készülő könyvéről 1939-ben.
(A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-tól 1914-ig)

    Mélyen tisztelt Dr. Úr!

    A f. hó 9-én kelt sorait véve tisztelettel értesítem, hogy a Gyallai főszerkesztő úr által említett monográfia egy része a vajdahunyadi és más része a marosvásárhelyi Szent Ferencrendi zárdában van gépelés alatt, míg az első részét az újabban kapott forrásmunkák alapján most írom át. A munka lassan halad, mert én nem író, hanem egyszerű földműves ember vagyok, aki csak akkor vehetem a tollat a kezembe, ha más elfoglaltságommal végeztem. Azért remélem, hogy a tél folyamán elvégzem, és ha azt sikerül legépeltetnem, nagyon szívesen küldök egy példányt belőle. Ámbár sokkal jobban szeretném, ha munkámat nyomtatásban olvashatnám, de annak kinyomtatásához én szegény ember vagyok és elég idős is ahhoz (61 éves), hogy anyagi tőkét szerezhessek a nyomtatás költségeire.
   Ami a másik kívánságát, az adatokat illeti, én lelkem minden örömével vállalkoznám e feladat elvégzésére, mert az én lelki táplálékom a hasznos írás és olvasás volt egész életemen keresztül.
   Négy bukovinai eredetű község van Hunyadmegyében: Déva, Vajdahunyad, Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy, valamint Gyorok Aradmegyében és a szorványok. Ezeket bejárni, feldolgozni költségbe és időbe kerülne, mihez nekem a legnagyobb sajnálatomra nincsen anyagi tehetségem.
Szomorú, nagyon szomorú dolog, hogy a megyében élő több ezer telepes közül senkit sem tudok ajánlani e munka elvégzésére, mert a földmíveléssel foglalkozóknak nincsen tehetségük erre. Az iparosokat és kereskedőket leköti a műhely és az üzlet. A 4-ik kérdésére röviden válaszolva, a következőket válaszolhatom:
   Az értelmiségi színvonal (átlagban) közepesen aluli. Analfabetizmus 1, 5 %. Olvassák a Népújságot, kevesebb Néplapot, Magyar Újságot, egy páran a Magyar Népet. Egyéb olvasmányok a Szentkereszt Hadsereg, Katholikus Világ és más vallásos füzetek. Az „okosabbak” semmit sem, az iparosok nagy része pedig amerikai ponyvaregényeket olvas. Elég sokan a kártyajátékot űzik. A kocsmázást kevesen.
    A gazdasági és kulturális élet az utóbbi időben elképesztően szomorú. A dévai telepen régebben volt tejcsarnok, állatbiztosító szövetkezet. Ma nincs, csak egyedül a Hitelszövetkezet, mely csak azért áll fenn 27 év óta, mert mindenki adós oda. Ha ez nem volna már régen megomlott volna. Volt fúvós zenekara, Ifjúsági Egyesülete. Műkedvelő gárdája (gyönyörű sikerekkel). 72 tagú Dalárdája, Gazdaköre. Mind - mind megomlott, megölte az irigykedés és ma nincs semmije. Pedig lehetne. 1906-tól vagyok a községem elöljárósági tagja, több egyesületnek vezetője voltam, mindent figyelemmel kísértem s így tudom, hol a hiba és kik a hibásak mindezekért, de nem szólhatok, mert az „ember fejét be szokták törni.”
    Sokat törtem magamat azon, hogy a fajtám életét elemeire boncolva megírjam, de ehhez anyagi tehetségem sohasem volt, mert a Jóisten más egyébbel, a faj szaporítással áldott meg: 11 fiút és 6 leányt kereszteltettem, melyből 12 felnöveltem és ma is 9 tagú a családom. Tehát a jószándék szándék maradt.
A kért adatok pontos és kimerítő megírására a telepesek közül nincsen kit ajánljak. A fentebbi okok miatt én vállalni nem tudom. Tanító ember sincs itt olyan, aki ezt vállalhatná, sem pedig komoly, pennás emberünk. Papjainknak más az elfoglaltsága. Ajánlanék ügyvéd embert: Dr. Meskó Miklóst, Dr. Martonossy Györgyöt vagy Schuller Frigyest drt. Csakhogy ezek vajon elvállalnák-e díjtalanul, ez a kérdés? Amatőr kapható.
    A tárgyhoz nem tartozó soraimért szíves elnézését kérve, magyar testvéri szeretettel üdvözlöm.

                   László János

                        Déva
           Str. General Berthelot 7.
                 Jud. Hunedoara

   Erdélyi iskoláztatás és tudományosság a középkorban.

   Kétségtelen, hogy a szellemi vegetáció már szt. István korában megindul a magyar földön. Itt a hegyek közt valamivel később kél föl a nap, mert kezdetben Erdély területén sok a desertum, a lakatlan hely, aminek be kell épülnie, de azért bizonyos, építészeti emlékeink igazolják, hogy már a XI. században a Maros középső medencéjén keresztény kultúrának kellett lennie.
   Az iskola már az Árpádok korában sem tartozott az ismeretlen iparcikkek közé, de csak a XIV. sz.-beli okmányaink emlegetik őket s ezek is csak érintőleg: egy-egy tanítónak a nevét, vagy az iskola épületét. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a XIV. sz. előtt nem voltak iskoláink; voltak, csak okmányaink nincsenek róluk. Írott emlékeinkre rossz idők jártak. A felperzselések nem ritkák történelmünkben. Csak a tatárjárásra kell gondolnunk, hogy a helyzetet megrajzolhassuk. Az okmányokat őrző hiteles helyek elpusztultak. A csanádi, pécsi, kalocsai, székesfehérvári, váci és váradi káptalan házi és országos levéltárának teljesen nyoma veszett, a budai, győri és vasvári káptalan levéltárából csak töredékek maradtak fenn. És e gyér hagyományok alapján is sok mindenről értesülünk.
   Megtudjuk, hogy voltak falusi, városi, káptalani és kolostori iskoláink. Egész jelentéktelen falvak iskoláiról értesülünk az okmányok közvetítésével. Berény (Hunyad m.) 1334-ben, Detrehem (Torda-Aranyos m.) 1453-ban, Kásztó (Hunyad m.) 1334-ben, Kis-Selyk (Nagy-Küküllő m.) 1414-ben, Sibisán (Alsó-Fehér m.) 1478-ban, Teke (Kolozs m.) 1403-ban iskolával bír. A szebeni iskolát 1380-ban már renoválják. Mikor a pápai adóösszeírók a szászvárosi káptalan falvainak adózófüstjeit összeadják, mindenütt felemlítik a templom mellett az iskolát is. A szászsebesi iskola legrégibb adatai 1352-re, a brassai és besztercei iskoláké 1388-ra nyúlnak vissza.
   1540-ig 15 káptalani, 275 városi és falusi iskola van Magyarországon, ebből Erdélyre esik 1 káptalani és 121 falusi és városi iskola. Ha az idők viszontagságai ellenére is ennyi iskoláról rendelkezünk adatokkal, ebből következik, hogy a tényleges szám sokkal nagyobb ennél. Jellemző iskoláink életére, hogy nagyon sok szegény fiú látogatja. Segé¬lyekkel, alapítványokkal támogatják őket, de vannak olyanok is, akik koldulással tartják fenn életüket.
Antal pap könyvében (XV. Sz.) ezt a bejegyzést olvassuk: három faja van a koldusoknak: azok, akik házról-házra járnak, s házi koldusoknak neveztetnek, minők a diákok és papok…
   A kultúra szükségének érzete elviszi Erdély fiait a külföldi egyetemekre is. Igen tanulságosak e tekintetben a bécsi, krakkói, páduai és bolognai egyetemi anyakönyvek adatai. A bécsi egyetemre 1365—1460-ig 2929 magyarországi származású tanuló iratkozik be s itt akkor a jogászi anyakönyvben 204 magyarországi nevével találkozunk. Ehhez a számhoz épen az erdélyi városok adják a legnagyobb kontingenst: Brassó 87, Szeben 75, Kolozsvár 67 tanulóval. Septemcastrensis (Erdélyi) elnevezés alatt 164 tanuló van bejegyezve. Kisebb számokkal szerepelnek pl. Segesvár (22), Gyulafehérvár (9), Barcaság (20), Torda (10), Enyed (10), Heltau (28), Vinc (7).
   A krakkói tanulók házának (burza) anyakönyve alapján 1493—1526-ig 96 erdélyit tudunk kimutatni, de ebben a szászok nincsenek benne, mert nem voltak tagjai a burzának. Különösen Enyed, Torda, Déva szerepelt sűrűn.
   A lipcsei egyetemen 1409—1526-ig 8 kétes és 6 biztos erdélyit látunk. A páduai egyetemre 1400 -1526 közt 26 erdélyi iratkozik be.
   Éppen így nagy számmal van képviselve a magyarság a bolognai egyetemen is; ott is külön nemzetiséget alkotnak s az egyetemi statútumok szerint az öt éves egyetemi tanfolyam alatt a második és negyedik éven magyart is lehetett igazgatónak választani.
Még 1317-ben is magyar igazgatót látunk az egyetem élén: Miklós nyitrai főesperest, s ugyan akkor az egyetemi tanács tagja Jakab, nógrádi főesperes. Még a Párisi egyetem is szolgál nekünk egy érdekes névvel a XII. sz. –ból. Ez Adrián, a későbbi erdélyi püspök és királyi jegyző, kiben történetíróink Anonymust rejtik. És az egyetemen nem tétlenkednek erdélyi fiaink, hanem szorgalmasan részt vesznek az egyetem szellemi életében: vitatkoznak, felolvasnak, egyetemi fokozatokat szereznek. 1402 -1422 közt legalább 116 szász szerezte meg az artium baccaiariatumot vagy a magiszterséget a bécsi egyetemen, közülük 24 brassai, 18 szebeni, 16 besztercei.
   A páduai egyetemen 1400—1526 közt nyolc erdélyi kapott egyetemi fokozatot. Kultúra szereteteik néha hosszú évekig az egyetemhez köti őket. Johannes Megerlin de Cibinio (Szeben) 1402-ben Bécsben tanul, 1406-ban Krakkóban, 1409-ben a vizsgáló bizottság tagja Bécsben, 1413-ban még ott van, 1418-ban licontiatusi vizsgát tesz az orvosi tudományokból a páduai egyetemen.
   Nyújtóid Székely Miklós gyulafehérvári kanonok 1448—56 közt a bécsi egyetemen tanul, később Ferraróban, s 1465-ben még mindig az egyetemen találjuk Bolognában. Szorgalmuk, tudásuk alapján tanárok, vizsgáztatók, tanácsosok lesznek a külföldi egyetemeken, sőt rektorságig is felviszik. Johannes Wittich de Septem Castris 1411-ben a bécsi egyetem rektora, Petrus Suck de Corona (Brassó) 1473-ban rektor ugyancsak a bécsi egyetemen.
Az egyetem látogatása nemcsak a gazdagok privilégiuma; föltűnően sok a szegény tanuló az egyetemen is. 1413-ig 2 garas beíratási díjat kellett fizetni a bécsi egyetemen, 1413-tól kezdve a szegények 4 garast fizetnek, a módosabbak nyolcat, a püspökök, hercegek 3 frtot, a grófok, prépostok 2 frtot, a bárók és apátok 1 frtot. És 1365 -1460-ig a magyar nációba beirt tanulók közül 944 van paupernek vagyis szegénynek kvalifikálva, ami azt jelenti, hogy még azt a 2 illetőleg 4 garast sem tudták megfizetni.
   Ezek az egyetemi anyakönyvek megannyi bizonyítékai az erdélyi iskolák létezésének. Hiszen ezek a tanulók analfabétákként nem mehettek az egye¬temekre. Az előzetes ismereteket itt kellett szerezniük. Ha tehát azt látjuk, hogy pl. Bartolomeus, Kolozsvár szülötte 1387-ben, Thomas Nicolai és Jo¬hannes Martini 1389-ben beiratkoznak a bécsi egyetemre, ebből következik, hogy Kolozsvárt 1387 előtt iskolának kellett lennie, pedig az első tényleges adatunk a kolozsvári iskoláról 1405-ből van keltezve, s így vagyunk sok más községgel. 1453— 1630-ig Erdély 126 községgel van képviselve a bécsi egyetem magyar nációjának anyakönyvében, ezeken a helyeken tehát falusi vagy városi iskolának kellett lennie.
   Külön erdélyi tudományról nem beszélhetünk, de tudósaink voltak nekünk is, kik akár az egyetemen tevékenykedtek, mint tanárok, felolvasók, akár a tudomány egyik-másik ágában hagytak alkotásokat magok után. Az egyetemi felolvasások több hétig tartottak s több előadást foglaltak magukban, így olvas pl. a bécsi egyetemen 1398-ban Jacobus az égről s a világról, Nicolaus de Septem Cartris 1399-ben magyarázza primám partem Alexandri; Nicolaus de Heltau a planéták járásáról tart felolvasást. 1445-ben Jacobus de Cibinio magyarázza primám partem Physicorum, 1519-ben Thomas Ball (Wall)" Horatius szatíráit és Ovidius Tristiáit.
   Nevezetes tudósaink működnek az egyetemeken, mint a vizsgáztató bizottság tagjai, vagy mint tanárok az egyetemen, vagy az egyetemen kívül. Ilyen tudósunk pl. Piso Jakab II. Lajos király nevelője; Wolfhard Transsylvanus bécsi egyetemi tanár, aki a klasszikusokat magyarázza s ki is adja Horatiust, Joh. Megerlin és Nicolaus de Septem Cas¬tris, a vizsgáló bizottság tagjai a bécsi egyetemen, Nicolaus de Mirabilibus, Kolozsvár szülötte, theologiai doctor, a florenci dominikánusok kolostorában tanítja a hittudományokat. A legnagyobb köztük Martinus Capinus, a jog s filozófia tanára a bécsi egyetemen, nagy tudása miatt valósággal orákulumnak nézték; 1503-tól háromszor dekán a bécsi egyetemen, majd stadtrichter, azután bürgermeister v. Wien s akkor feje lehull a vérpadon: összeesküvésben vesz részt s emiatt lefejezik 1522-ben.
   A hittudomány terén Pozsonyi János mihálykői szerzetes neve a legrégibb, amelyről tudomásunk van. Vellasquez szerint 1380 körül ragyogó beszédet szerzett a szeplőtelen fogantatásról. Michael de Parvo Harreo (Kiscsűr) misekönyvet állított össze 1394-ben. Kézirata a szebeni kapellen-bibliothekben.
Nagyobb hírre emelkedett Nicolaus de Mirabilibus két értekezésével; De conscientia s a másiknak röviden azt mondhatnék: De praedestinatione.
   A történelemtudományban két név szerez Erdélynek nimbuszt. Az első Adorján erdélyi püspök, ha igazolódik a történetírók találgatása, hogy ő az a bizonyos Anonymus. A másik: János, küküllői főesperes, aki Nagy Lajos történetét írta meg s nem éppen krónikaszerűen, mert itt-ott már bizonyos csoportosítását látjuk az eseményeknek.
   A grammatikai tudomány szintén érdekes adattal járul hozzá Erdély kultúrtörténetéhez: az első magyar nyelvtant erdélyi ember írta: Wolfhard Transsylvanus: grammatica opus novum. Bécs 1512.
   A földrajzi tudomány téren európai hírre emelkedett Maximilianus Transsylvanus. Ő írta meg a Magalhaes utazásának, vagyis a föld első körülhajózásának történetét. Művét lefordították idegen nyelvekre is s nagyon értékes anyagot szolgáltatott a XVI. sz. földrajzi tudományához.
Az etnográfia is mutat egy erdélyi nevet, helyesebben: egy erdélyi névtelent. Egy szászsebesi diák ez, aki 1438-ban török fogságba kerül, 20 évig raboskodik, akkor kiszabadul s elbeszéli fogsága történetét de különösen a törökök szokásairól, vallásáról ír kimerítően. Első német író, aki a törökökről ír. Könyvét nagyon kedvelték, egyik kiadásához Luther írt bevezetőt; Erasmus is kiadta 1530-ban.
   Nincs miért szégyenkeznünk tehát múltunkon; mi nem vagyunk új földesurak a tudomány dűlőin, évszázak hosszú során tekinthetünk vissza s az évszázak tanulsága arra int, hogy minden kornak megvan a maga munkája, azt el kell végeznie, mert különben jön a szomorú dekadencia. Az ősök dolga volt az úttörés nehéz munkája; a mienk a fejlesztés kötelessége. A kultúrát nem adják ingyen: tűrni kell érte, fáradni, szenvedni és dolgozni.

Ellenzék. 1924. január 13.
Írta: Rass Károly

    Utazás nemes Hunyadmegyei régiségek kinyomozása végett  (folytatás).

    Más nap a’ váraljai, Boldogfalvával átellenben álló hegytetői őrhely megtekintésére mentünk, a’ midőn utunkban az Őralja-Boldogfalva felső keletfelőli vége mellett délről Sármiz felől észak felé nyúló, most is egy mértföldnél hoszszabra terjedő, a’ maga épségében megálló Tróján útját néztük meg, honnan Hátszegen által a’ váraljai őrtoronyhoz siettünk, melynek keleti, déli ’s nyűgot felöli falai nagyobbára leomladoztak ’s csak az északi fala áll fenn mintegy 6 öl magasságra, belsőjének átmérőjelöl, falai 8 oldaluak, mint azt 1846- ban egyéb e’ körüliekkel ’s találtattokkal a’Hon és Külföldbeni lapban körülményesebben megírtam. Körülnézvén innen a’ Retyezát ’s vaskapu felé terjedő hátszegvidéki szép területet é s a Strigyvize mellékét, mivel éppen dél vala, nagyon áthevülve, szomjasan, fáradtan leereszkedtünk ’s Oláh-Brettyére szolgabiró Szilvási Ujászló úrhoz mentünk, ki szokott nyájassággal é s barátságosan idvezelvén, fogadott ’s túlságosan vendégelvén meg, a’ Bálint Imre udvarháza tornáczának homlokzatába befalazott, következendő tartalmú két emlékkövet tekintettük meg ’s rajzoltattuk le :
Q. AXIO Q. F. PAL.
E. Q. R. LAURENTI LAUN
CURATORI AD POPULUM
TRAJANAE ET AURELIAE
AECLANENSIS PROC. ADALIM
PER APULIAM, CALABRIAM, LUCIANAM ET BRUTIOS. PROC.
RAT. PROV. PROV. MAUR. CAES.
ITEM PER BELGICAM ET DUAS
GERMANIAS PROC. PROV.
DAC. APUL. BIS VICE
PRAESIDIS
ORDO COL. SARMIZ
METROPOL. PATRONO.
A’ másikon.
M. CL. TIFICIO QIRIN. FRONTONICO
LEG.
AUG. PR. PR. TRIUM DAC. ET MOES.
SUP.
COMITI DIVI VERI AUG. DONAT DONIS
MILIT. BELLO ARMEN ET PAPTICO
AB IMP. ANTONIN. AUG. ET A DIVO
VERO AUGUSTO CORONA MURALI
ITEM VALLARI. ITEM CLASIC.
ITEM AUREAE ITEM HAST. PURIS IIII. ITEM
VEXILI CURATOR OPER. LOCORUM Q. PUBLIC. LEG. LEG.
I. MIN. LEG. XI. CL. PRETORI
AEDILI CURULI AB ACTIS SENATUS
QUESTORI
URBANO DECEMVIRO ST. LITIBUS
JUDICANDIS
COL. ULP. TRAJAN. AUG. DAC. SARMIZ.
PATRONO FORTISSIMO DUCI AMPLISSIM.
PRAESIDI.
    Csakugyan Brettyén szolgabiró Szilvási László kertjében egy más, melyen következendők olvashatók:
COL. FABR.
DEC. III. M.
AUR. ET FOR.
TUNATUS OB
DUPLAM SPOR.
TULAM COLLAT.
SIBI.
    Innen Zeykfalvára hajtattunk, hol egy Oláh templomot néztünk meg, mely hasonlóképpen rómaiak mive ’s délrőli oldalának aljában ilytartalmu sírkő vagyon:
D. — M.
AURELIA CECILLA
VIX. ANN. XXXVIII.
CL. CLOD. SECUNDINUS
II VIRAL. COL. CONJUGI
PIENTISSIME.
P.

    Itten is a’ temetőben, mely az oláhok szokása szerint a’ templom körüli kerítésben van, sok római fedni való cserépdarabokat, téglákat találtunk, valamint Rus helységének határán is, mely helységben megtekintést érdemel ottani birtokos Buda Elek külömböző ritkaságu madárgyüjteménye, melyeket nemcsak hogy maga lövi, hanem ki is tölti, mire magát minden utasítás nélkül képezte, sőt az arra megkívántató szemeket is maga önti, mint a’ kinek nagy természeti hajlandósága van, többféle mestermivekre esztergál ’s árnyképeket készít. Utunkba esvén Kalán helysége, hol hasonlólag római colonia volt, megnéztük a’ görög szentegyház alatti azon rómaiak idejökbéli pinczét is, mely patakkövekből öntés által van boltozva, mivel itten essőzések után sok római pénzdarabokat találnak, mi is vásárlottunk egynéhányat. Itt az utczán Zeykfalva felé menve elég római tégla’s fedni való cserépdarabokat, kivált a’ falu megetti szántóföldeken lehet találni. Minthogy az ottani ferdőtől sem voltunk meszsze, annak valósága iránti meggyőződés végett, vagyon rómaiak vagy más időbéli-és megtekintettük ’s szoros vizsgálat után abban állapodtunk meg , hogy valóságosan rómaiak mire, melynek érczes vize tapasztalásom szerint sok betegen segített; azért kár, hogy annak tulajdosai közhasználat végett fedél alá nem vétetik ’s hibban kendert áztatni engednek, mert a’ más kettő nem érczes, hanem posványos forrás víz, minek legkisebb gyógyító ereje sincs. De a’ közpéldabeszéd szerint, úgy szokott történni, hogy közös lónak túrós a’ háza, ennek is fele a’ Bornemisza, másik pedig a’ Zeyk családé ; mindazáltal táplál a’ reménység, hogy mostani tulajdonosai, orvosi tervezet szerint, hogy a’ czélnak megfelelő legyen, építeni fognak; vagy pedig több évekre bizonyos egyezmény mellett olyannak fogják engedni, a’ ki kész lészen oda a’ maga költségén építeni é s a’ kikötött idő elteltével azt a’ tulajdonosnak minden megtérítés nélkül általengedni, mire vállalkozót most is tudnék ajánlani. Ily móddal nemcsak hogy a’ közjónak elég lenne téve, hanem idővel a’ tulajdonosoknak is lenne miből osztozni, sőt a’ helytlakóknak is alkalom szolgáltatnék, hogy holmi élelembéliekből pénzt szerezhessenek.
    Bevégezvén itteni vizsgálódásainkat, mivel sötétedni kezdett, Batiznál tovább nem mehettünk; edénygyáros Deandre szívességéből kinyugodván magunkat, másnap reggel az ottani gyár készítményeit nézegettük meg, melyek közzül a’ külömböző mintán legújabb ízlésű, nem csak szemnek tetsző, hanem a’ fűtésre nézve is nagyon gazdálkodó káminokat ’s kemenczéket nagyon remekeknek találtuk, melyek akármely herczegi házban helyet foglalhatnak, dicséret az iparkodó tulajdonosnak, ki a’ szomszéd Moldova ’s Oláhországba vitetni szokott edényeiért kicsiny hazánkba sok pénzt hoz bé ’s tészen forgásba.
   Elutazván innen is, hogy magunkat egy pár nap, egy héti fáradságaink után kinyugodhassuk, Dévára mentünk, a’ következendő marchalis székből is részt venni, mialatt némelyek közzűlünk a’ szomszéd hegyes, sziklás helységekbe tettek kirándulást, érczek ’s kövületeket kutatni; mások pedig lementek főispán Noptsai méltósága kertje kerítésére felállított ’s kapuja béjárójának mind kétfelőli fala oldalába bérakott, Várhelyről kiásott ’s oda hordana római szobroknak emlék-, sír- és oltárköveknek megtekintésük végett, melyek mivel felette nagy számból állanak, valamint a’ farkadini udvar szája előtti tornácza homlokzatába béfalazottak is, elő nem soroltathatnak; de a’ régiségekről készülő munkában úgy is terjedelmesen nem csak leírva, hanem rajzolva is lesznek. Vajha a’ tisztelt úr, kinek tehetsége ’s mint várhelyi birtokosnak módja is vagyon, ottan több ’s nyomosabb ásatásokat vitetne véghez, hogy a’ földgyomrában eltemetve heverő nevezetességeket, az olyakban gyönyörködőknek’s használni tudóknak kedvéért világosságra hozná.
    Viszszatérő útközben a' branyicskai báró Józsika Jánosné ő nagyméltósága kertjében fel-állíttattak sem maradtak megtekintés nélkül, melyek oda a’veczeli határból hordanak; kár, hogy azon helyen, melyhez oly közel esik Branyicska, többeket kiásatni nem rendelkezik; mit, dicséretére légyen gróf Gyulai Lajos úrnak, minden évben megszokott tétetni; miszerint már szép gyűjteményre tett szert, a’ mint láttuk midőn megtekintök, melyeknek némelyike 1844-ben nyomtatásban ki is adatott.

   A veczeli város kerítése most is jól megkülömböztetőleg tünik ki, melynek délfelőli vége mellett megyénél az országút. Imitt amolli kutatásiak közben több érdekes római köveket láttunk a’ földből kiáltani, helyenként találtunk embercsont-halmokat is; a’ dévai határon is egyikünk, ki a’ vár óldala megetti hegyekre ment kövészetre, egy tállérnagyságu kígyótlakó becses fülbevalót kapott, melyet a’ nemes zöld rozsda annyira meglepett, hogy a’ miatt, mivel nagyon fényes is, emailsorozottnak is lehetne tartani. Ezen határon, hol a’ szántóföldek ’s kaszálók vannak, római tégla— ’s cserépdarabokon kívül, római pénzeket ’s egyebeket is találnak.
   Nem mulattuk el Dédácsot; s azzal általellenben, túl a’ Maros partján álló Arany helységet is megvizsgálni, mely mind két helységben római coloniák nyomaira találtunk, hol a’ magurai most félcsonkán álló hegy óldalában a’ dákoknak é s rómaiaknak sienit-porfir kőbányájuk volt, honnan Nagy-Rápolt ’s Bábolnán keresztül, mely mind kettőjének határain római téglák ’s fednivaló cserepek nyomaira akadtunk;
   Csigmába, a’ hajdani Zeugmába mentünk, melynek Gyógy felé eső határán, nem meszsze a’ Marostól, egy dombtetőn lehet a’ hajdani vár kiterjedését, a’ körülvevő sánczczal látni; ennek is határán sok mindenféle római régiséget találnak, a’ mely Algyógygyal gyanítólag egy volt, vagy ha nem is, igen kicsiny megszakadás volt közöttök. Hogy Algyógy a’ rómaiak idejében nagy kiterjedésü volt , bizonyítják valamint a’ keleti, úgy a’ nyögött határon meszsze fel a’ hegyekre terjedő nyomok, látszatván mindenfelé sok tégla- ’s fednivaló cserépdarabok, hol oltár-, emlék- és sírkövek is találtattak, melyek közzül a’ gróf Kun Gothárd udvarában ’s kertjében is lehet vagy hármat látni, melyeknek egyike Cybele, másika Herculesnek szentelt óltár.
HERCULI
INVICTO
PR. IMPERATORIS
COL. CALATARUM L------
R. CERINUS D. D. D.
----------------
FORTUNA PRO SALUTE
AUG. L-- ONIA
OCTAVIUS AEMILIAM, SL.
DAC..—. O. AE.

   Hogy Gyógynak mi volt hajdani neve, az még nincs megállítva, némelyek Dodoniának, honnan Gyógy a’ Pentinger tábla szerint ad Aquas lenne, a’ mellette folyó Maros rajta keresztülfolyó patak ’s szomszédságaiban f erdő- és savanyú vizek miatt. A’ gróf Kun József kertjebéli Hercules oszlopa szerint Calatarum lenne, de ezek mind csak vélekedések, melyek közzül melyik való, azt a’ jövendő fogja felvilágoztani.

Hon és Külföld. 1847. november 11.

   A várról és városról 1845-ben.

   Róma enyészete után új időszak, kor jutott Dévának is. A’ magyarok alatt sok hánykodása volt Decidavának, Dévának és ma pura fiscalitas; a’ város észak- nyugoti szélén száznál több öles magasságú porfir kőhegyre építteté Decebal a várat. Későbbi idejéről hallgat a történészet. Gezti Ferencz javított mint első azon, ki 1587 Báthori Zsigmondnétól kapta ajándékba a’ dévai uradalommal együtt; az északra nyíló épület ajtó homlokán vésve van. Franciscus Gezti de eadem Gezt. 1582.
    Bethlen Gábor 1518-ben egy kerek bástyát ragasztott hozzá, tán fogház volt. Bartsai Ákos buja nője számára egy más szűk czellát rakatott, ott zártan őrizteté a’ kéjhölgyet, pedig míg maga Szebenben reszketett Kemény Jánostól, Bánfi Ágnes, Bethlen karjai közti kéjelgett.
   1607-ben Basta vérünnepet ült itt, a’ bakó az országgyűlésre ide hívott nemeseket nyakazá; az olasz kaczagott, a’ hon sírt.
   Az Ausztriai ház gróf Viscontinak adá át dévai uradalmat 1719-ben, mely már ugyanakkor az uradalomtól elválasztatván, katonai kormány alá adatott. Steinville sok javításokat tett; ekkor ágyúbástyát építettek, hármas föld sáncz ásatott, kaszamáta, pinczeház, tisztilak, sütő.
   A hegy czukorsüveg - alakú, építésekor tán leöntetelt kömorzsalékkal, ma bokrok és élettelen fák nyulnak ki kopár oldalaikról, a’ vár nyugoti kapuján 858 lépés viszen fel kerengősen a második kapuig hol a' felvonó híd 's kettős várudvar van, az épületben is nagy 12 kisebb szoba, 1 kápolna 3 konyha, 2 fegyver, 1 lőportár, 4 istálló - kertje is volt, kéjelgő helye Bethlen Miklósnak.
   A’ vár 1800-ban — Mitrowsky hadvezér az udvarhoz tett tudósítása után, hogy az a' jelen hadi igazgatás után haszon vehetlen, ’s a’ további reá fordítandó költség káros—eladattatott árverés útján oly feltétellel, hogy a megvevő minden használhatókat onnan elhordhat, de lakását oda nem teheti. Pogány Franciska 150 váltó forinton megvette, kapuit, ajtót, ablakokat leszedett, s a’ királyi ára elveszte ékességeit, lehányta nemzeti ruháját, elfelejtő nyelvét, ősi szokásait 's csak mint kirabolt királyi ravatal nyöszörög az éjszaki széllel, árvaságra jutott, mint kit elhagyának házi istenei.
   Végre 1817-ben Karolina Augusta császárné kieszközlé Déván jártakor újra fenntartását 's 1829-ben munkába is vevődött, évenként egy-egy rész igazíttatván jelennen épen áll, egy darab északi rész van leomolva csak. Új ő, de letűnt világa, mert nem hall honi hangokat, és csak mind múlandóság élő sírkeresztje áll elpusztult ifjúságában az utókornak kijelelni a' helyet hol egy nép temetkező helye van.
    A’ várban most egy sánczkaplár, naponnan egymást felváltó 7 őrkatonákkal; felügyelő egy nyugalmazott százados.
   Hát a' város?
   Egy igénytelen kis hely, gyülpontja a' nemeseknek kik Sardanapali életet élnek annak zajos carnevaljain. Van kényelmes elrendezésű casinoja, van hírlap, teke-asztal, tarók, márjás szobák, és preferancz; a’ miveit olvasó egyének itt kártyáznak, nem félve , hogy boldog mit sem tevésükben a' felettök kinyúló hegy orom maga alá temeti a szunnyadókat.
   Déván nevezetes a ref. templom a' déli oldalfalba helyezett kőlap bizonyítása szerint 1109-ben épült Joannes Magister által. Ki volt nem tudatik. A’ templomban sok nevezetes halott fekszik, említendő, alvajda Dobó Domokosné Bajoni Klára 1544, Sándor András, ki reformátussá lett híveivel később, mint superintendens nevezetes kitartó férfi, meghalt 1578. Sulyok Zsófia Gezti István özvegye, Ferencz édes anyja, a' negyedik kőben többen vannak a’ nagy Bánfi emelteté szülői és testvérei emlékére, mint a’ felírat mulatja.
   Dévának nincs más nevezetessége. A' várostól déli részen egy órányira van a'rómaiaktól miveltetett gránit kőbánya, ma is Petroszanak hívják, szép lapos köveivel, keletre egy fertályórányira van horgosi ércztörő malom, melyben a dévai réz bányából ásott köveket törik.
   A várost olybá tekintem, mint elfajult király gyáva gyermekét, kit homály szült, előítélet nevelt, a nemtudás volt dajkája, kitől feledést szopott, egy lélek, testben elöregedett gyermek, ki nem érti az idő szózatát, mert tanítói kiolták belőle az apák józan erkölcseit; nincs itt nyoma a nagynak, egy kákatenger ez, melyen csak egy-két érdemetlen munkakerülő halász kéreget, más csolnakján — hivatalt.
   Különböző sok lakói ezereken túl vannak, rendesen mindenki méltóságos és nagyság, kik a hazai ipar minden ágaiban helyt állnak, kísérletet senki nem tesz, mert szégyellene mint nemes, 's ha egy kettő kap is valamihez, de mivel reményfeletti sikerültség nem örvendeztete félbe hagyja, mert nincs kitartás. Az a nép csak fog valamihez, de a’ főurak nem, magokat mythologiai szenteknek tekintik, kik előtt csak a’ hízelgők állhatnak fenn, 's borzadály fog el azon szabályos ürességen, mely nállok van. Bizodalmatlan ezen érintkezés, melyen csak avatott haladhat el. A' tarka beszéd folyama rendesen egy nagyúr határján kezdődik, 's végződik inasa fejér glacé kestyüjén.
   A’ dévai nép általánosan jó, szelíd, jámbor határ nélkül, könnyen reábeszélhető jó és nem jóra, csak alkalmas vezér kell, ismerője a’ gyengéknek és hiúságoknak, engedjen a’ nőknek, kik főszerepet visznek a’ megyegyűléseken és tisztválasztásnál is, kiknek persze alapismeretök nem lévén, érdek, szenvedély után ítélnek. A’ hölgyvilág pazar, fényűző, bír jó fogadással, de a’ mindennapiság typusa feltűnik nálok.
   Fiatalsága igen mindennapias, keveset olvas, mit sem gondol, de sokat kártyázik, alapnélküli ifjakra pedig a’ korszellem is káros béfolyást gyakorol, átaljában velők az egész felületes, divat, fényt űz, elüttök semmi egy tudós, egy író, ki önállósággal, a' formák és külsőségektől függetlenségével dicsekedik.
Kalmár- és kereskedőnek nincs élete Déván, úgy a' mesterembernek, az úri nép idegen ruhát ölt magára, nem dolgoztatja magáéit, s ezért az itt készültekben csak kontárlat tűnik ki.
   Törvényismeret sok van Déván, de kevés a’ törvény elleniség fellépője. Az ügyvédeknél csak volna lélek, kik sokan vannak, de rendesen, egy kettőt kivéve, szak emberei, 's még is mondani lehet, hogy mint hajdan az egyptomi papoknál, úgy van ezek kezei köztt is itt az igaz ismeret.
Tartatik Déván rendes és nem - rendes megyegyűlés, hol minden tárgy igen szelíden foly le. Korteskedés nincs, mert nem lehet. Sapienti ’s a’t. Most Isten velünk.
Dévai Gergely.

Múlt és Jelen, 1845. május 2. (kivonat).