Az örmények Bukovinában

   Bármely Bukovináról szóló írásban esik szó az istensegítsi és fogadjisteni telepítésről, mindenhol megemlítik az örmény Kapri családot, akik miatt a fogadjisteniek el kellett költözzenek. Azonban lényegesen kevesebb az információ magáról a családról, és az örmény népcsoportról is. Bár több írás jelent meg róluk románul Bukovinában, ezek a magyar közönség számára szinte teljesen ismeretlenek. Szükséges néhány szóban elmondani, hogy kik is voltak a bukovinai örmények, és hogyan kerültek ők oda, még a magyarok betelepítése előtt.
   Amint már említettem, a fogadjisteniek egyidőben telepedtek az istensegítsi lakosokkal, előbb a Szucsáva partjára, majd felhúzódtak a Jakabos patak völgyébe. Lényegében a székelyek szabadulni akartak a Kapri család robotja elől, de nem sokáig sikerült az nekik. Utólag Kapri János a faluban udvarházat emelt, amely ma is látható, bár pusztulófélben áll.

                                                        Valamelyik Kapri utód, a kereszteket a volt udvarházukba vitette, a temetőből.                          

   A Jakabos völgyében már több ház állott ekkor. Az Enzenberg-féle kimutatás szerint, 1752-1777 között 66 erdélyi menekült család lakott a faluban.
   Az örmény etnikum megjelenése Moldvában és Podóliában a XV. század végén és a XVI. század elején történt. Az örmények eredete, akik a Taurusz hegység vidékéről származtak kelet-Európába az idők homályába tűnik el. Az első örmény államot I. Ardases alapította, majd III. Tiritádesz idejében (301) a kereszténységet hivatalos vallássá nyilvánítják az országban (elsőnek a világon). A törökök 1065-ben elfoglalják az örmény fővárost, Ani-t, a földdel egyenlővé teszik, és a lakosság nagy részét lemészárolják. Akiknek mégis sikerült elmenekülni a fővárosból, azok Kis-Ázsia délkeleti vidékére és a bizánci császárság területére költöznek, ahonnan később Európába szivárognak be. Szucsáva városába 1400-1432 között érkeztek, Alexandru cel Bun uralkodása alatt. Az 1407. október 8.-án kiadott rendeletében az uralkodó támogatta az örmény telepeseket, különböző előnyöket és kiváltságokat biztosított számukra. Társadalmi szempontból az örményeket több csoportba Sorolhatjuk be: földesurak, kereskedők, közvetítők, állami főtisztviselők, szolgák, napszámosok és egyházi tagok. Bukovina elfoglalásakor Splényi majd Enzenberg katonai kormányzók növelni szándékoztak az örmény telepesek számát. Céljuk elérésének érdekében megbeszéléseket folytattak Nicolaus Nicorovici lembergi gazdag örmény kereskedővel, aki nagy hatással volt az örmény közösségre. Galíciai útja során még maga II. József császár is kihallgatáson fogadta Nikorovici-ot. Bár a Habsburg adminisztráció terve, hogy különálló örmény telepeket hozzanak létre, nem vált be, mégis az örmény közösség tagjai további kiváltságokban részesültek.
   Splényi felmérései 1775-böl 58 örmény családot említenek, akik jórészt Szucsáva és Csernovic városokba és ezek környékén éltek. 1787. június 16.-án már 141 örmény családról történik említés (363 férfi és 351 nő). Megközelítőleg 80 év elmúltával az örmény családok száma 1000, mintegy 5000 lélekkel. Idővel egyes örmények hatalmas vagyonra tettek szert, számos földbirtokkal és ingatlannal rendelkeztek Bukovinában: Kapri János 1780-ban a Jakabos (fogadjisteni), Băişeşti és Măriţei birtokkal, Kapri Miklós a Todireşti földekkel, Bogdán Moysa a Calafindeşti, Negostina és Serăuţi részekkel rendelkezett. A XX. század elején Prunkulián földesúr tulajdonában voltak a Liteni, Strejăroaia, Brăeisti, Tolova (vagyis Józseffalva), Corlăţei, Măzăneşti falvak földjei, Szucsáva városában pedig hatalmas házat bírt.

                                                                                                                            Emanuel Br. Kapri sírköve

   Az első Kapri nevű örményről Bukovinában 1731-ből vanna feljegyzések. Akkor temették el Kapri Gergelyt a szucsávai "Szent Kereszt" (Sfânta Cruce) templom kertjében. Az említett templomot az ugyancsak örmény Hankoian Hacih emelt. Báró Kapri János az első örmény kereskedő Bukovinában, akit II. József császár, az 1785. október 24.-én kiadott különrendeletével nemesi rangra emelt. Utólag, 1788-1815 között, az Antonovici, Petrovici, Romaşcan és Bogdanovici családok is lovagi rangban részesültek. A Kapri család utódai: Kapri Miklós (1813-1873), Kapri Mihály (1825-1885), Kapri György (1848-1923). Kutatásaim során még találkoztam a Kapri Emánuel („A földesuraság Kapry Emanuel schismatikus örmény, de nagyon becsületes úriház; a fogadjisteni szegény templomnak négy év előtt egy ezüst kelyhet és új misemondóruhát ajándékozott.” 1863-ban –sz.megj.) és a Kapri János nevével, aki 200 Ft. adományt nyújtott a fogadjisteni iskola részére 1880-ban. Nevezetes volt a fogadjisteni Kapri család régiséggyűjteménye, és a dornavátra-i Popovici család könyvtára. A Kapri család mondhatni napjainkig kitartott Fogadjisten történelmében. Kapri József őrnagyi rangban esett el a második világháborúban, utódja Németországban él. Néha haza szokott látogatni Bukovinába. Most két éve számomra érthetetlen dolgot követett el. Ősei megmaradt keresztjeit kiszedette a temetőből, és volt kúriájának tornácára vitette fel (Kapri Márta, Kapri Emmanuel).

   Bár a fogadjisteni székelyeket nem kötik kellemes emlékek a Kapri földbirtokoshoz, neki is, akárcsak az örmény közösségnek, számottevő szerep jutott Bukovina gazdasági fejlődésében, kereskedelmének sokirányú kibontakozásában. Az örmények állandó kapcsolatot tartottak fenn a lembergi, bécsi és jászvásári kereskedőkkel, ahova leginkább gyapjút és húst exportáltak, fegyvereket, szöveteket és aranyat hoztak be. Helyi szinten termeltek szappant, húsárut, tejtermékeket, italokat, gyógyszereket, ékszereket, és hozzájuk fűződik az állatbőrök bőrök feldolgozása is.
   A bukovinai örmények száma a XIX. század második felétől folyamatosan csökkent: míg 1846-ban 2050 örmény katolikust és 1272 örmény gregoriánust tartottak számon, majd 1864-ben 5000 lélekről szólnak a dokumentumok, 1910-re számuk 998-ra csökkent. Hatalmas károkat szenvedtek a II. világháborúban, mint anyagilag, mint emberéletben. Az utolsó nagy csapást a párizsi békeszerződés adta meg nekik (1947), amikor Bukovinát kettőbe osztották. Ekkor a katolikus örmények a mai Ukrajna területéhez kerültek, a gregoriánus (keleti) örmények pedig a Romániához tartozó Szucsáva megye területén maradtak.

   László János: Babsa

   Ez a krassó-szörénymegyei telepítés úgy járt a bukovinai magyarság számára, mint az a gyermek, amelyik a sok bába között elvesz. Fogamzásnak indult, de sohasem született meg, éppen a bukovinai magyarok miatt.
    1900 évben futott el a híre ennek a telepítésnek. Bukovinából, s a már innen települt bánáti és erdélyi telepes községekből folyni kezdtek ide a települendők, a föld nélküli emberek, közöttük olyanok is, akiknek valamelyik telepes községben volt már ugyan telepük, de azt a gondatlanság, a kényelmes életmód folytatása elúsztatta. Számítván ezek arra, hogy kevés megerőltetéssel újból hozzájutnak a kényelmet biztosító telepesföldhöz, tehát Babsára jöttek. Itt az a meglepetés érte őket, hogy a települendő területet először ki kellett irtani, a tuskóktól megtisztítani. Kényelemhez és léha életmódhoz szokott embereknek ez igen súlyos feladatnak bizonyult, s a dolog helyett a politizálás mesterségéhez folyamodtak. Elöljártak ebben Csobot György, Nagy Antal, Dimén György és Antal József, akik mind „okosak” voltak, és még a nem létező község bírái, elöljárói akartak lenni, amiért pártoskodtak, tülekedtek és folytonos zavart tartottak fenn az irtást végző települendők között, ahelyett, hogy engedték volna őket dolgozni és ők maguk is dolgoztak volna a jövendő boldogulásukat biztosító szűz föld tisztításán.
Az irtást végző települendőknek három év alatt kellett volna a területet kitisztítani. A kiirtott területet ki-ki szabadon és ingyen használhatta és vehetett belőle, amit jónak látott, avagy amit bírt. Szegények voltak, szegényesen tengődtek. A szegénység pedig mindig termőtalaja volt a szélsőséges kilengéseknek s ezúttal is megteremtette a maga szomorú következményeit.
   A fenti vezetők felbujtására követelni kezdték a Bálinczon lakó kincstári birtokkezelőtől, hogy hasson oda a kormánynál, hogy az általuk kiszemelt kiirtandó területet azonnal adják át nekik, illetve telekkönyveztessék az ők nevükre. Jóllehet e megmozdulást sokan helytelenítették és ellene voltak. Ezeket hülyéknek tartották, és ilyen szavakat vágtak oda nekik: „Te hülye, hát ha nincs a neveden a föld, hát tudod te, hogy kinek irtod ki keserves verítékkel a földet? Légy okos és tarts velünk, ha boldogulni akarsz!”
   Egy-kettő kivételével mind „boldogulni” akartak. Előbb egy háromtagú bizottság kereste fel a birtokkezelőt és jelentette be a telepesek kívánságát.
Majd mikor ezzel nem értek czélt, egy húsztagú bizottságot küldtek hozzá, amely lármásabban követelőzött.
   Az intéző, aki nyugodt ember volt, komolyan figyelmeztette őket, hogy ne háborogjanak, hanem vállalt kötelességüket végezzék el nyugodtan, mert „nekem – mondotta - nem volna lelkem, hogy azokat kituszkoljam a telepből, akik keserves munkájukkal azt termőfölddé varázsolták. Én megpróbálom, hogy kívánságukat tegye lehetővé a kormány. A maguk szerencséje lesz, ha sikerül.”
   Amíg az intéző jóindulatú felterjesztése a maga útját járta a földművelésügyi minisztériumban, addig itthon a bizalmatlanságot nemcsak, hogy nem csillapították az „okosak”, hanem fokozták azt azzal is, hogy „szoczialista” agitátorokat bíztak meg, akik aztán szoczialista ízű beszédekkel „világosították” fel a népet s hogy ittjárásuk feledésbe ne menjen, felvilágosító füzeteket osztottak ki a népnek. Ahelyett, hogy dolgoztak volna, a füzetecskéket olvastak és politizáltak, meg koplaltak.
   Az intéző felterjesztése nyomán a földművelésügyi minisztériumból egy felügyelő jött le a telepesek helyzetét megvizsgálni. Házról-házra járva, saját szemeivel és füleivel győződött meg arról, hogy milyen „eredményes” munkát végeztek e szerencsétlen néppel az „okosok”. Több háznál megtalálta keresetlenül a „felvilágosító” füzetecskéket. Fábián Gergelyné pedig olyan szidalmakkal illette a felügyelőt, hogy maguk az emberek is szégyenkeztek miatta.
A vizsgálat eredménye kedvezőtlen volt a telepesekre. Mikor ezt megtudták, az egész telep férfi lakóssága Bálinczra, az intéző lakására tódult, zajos tüntetést rendezett és a sikertelenségért az intézőt tették felelőssé. Majd egy éjjel az intéző kapujára egy „szoczialista” röpiratot szegeztek fel.
Ekkor aztán a hatóság lépett akczióba. Csendőrök kutatták végig az egész telepet. A füzetecskéket és röpiratokat majdnem minden háznál megtalálták. Ez aztán megpecsételte a sorsukat. 1903-ban a már kétharmadában kész irtást elzsuppolás terhe alatt el kellett hagyniok. Szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. A területet aztán betelepítették más, komolyabb magyarországi telepesekkel. A közmondás igazságossága ment teljesedésbe a telepesekkel: „Egy-két hasmenős tehén egy egész csordát bepiszkít!”

   Tudosítások.

   Népszava, 1902. április 15. Csángók telepítése.
Vagy 30 bukovinai csángómagyar család hagyta oda szülőföldjét, hogy őseink hazájában fellelje azt, amit elérni Bukovinában képtelen volt: a mindennapi kenyeret. A kivándorlók legnagyobb része „Istensegíts" községbeliek, de a többi csángó községbeliek között is akadnak többen, akik otthonukat szívesen felcserélnék. A már úton levő kivándorlók Krassó-Szörény megyébe Babsán telepednek le, ahol a kormánytól telket nyernek, melynek értékét csak 10 év múltával, nagyon előnyös feltételek mellett kezdik törleszteni. A kivándorlók útját bízvást egy miniatűre honfoglalással lehetne összehasonlítani. Agyoncsigázott gebék vannak a ponyvás szekér elé fogva, amelyre a család összes vagyona van felrakva. Egy láda, egy-két dunyha, alatta a szegény ember istenáldása, egy csomó, a hideg széltől pirosra festett orczájú apró gyerek. A karaván egy hét alatt Besztercére érkezett, innen még vagy tíz napig tart, amíg a reményekkel szépen kifestett új hazájukba érnek.
- És mit csinált a telkével, — kérdezte besztercei tudósítónk az egyik atyafit, akinek csak egy ló volt befogva a kocsija előtt.
- Nem volt nekem telkem, — szólt bánatosan. Egy házacskám volt, pici kertecskével, azt eladtam 180 frtért.
- És ki vette meg a házikóját?
- Hát, instálom, becsülettel legyen mondva, sváb vette meg. Ezek furakodnak be már a magyar falukba.
- Hát miből élt bácsi, ha nem volt földje?
- Eljártunk Romániába kapálni, aratni, fát vágni.
- És mennyit kerestek ott?
- Hat hét alatt kerestünk 15—17 forintot. Aztán hazatértünk s ha elfogyott a kenyerünk, újra kimentünk az idegenbe.
- És van-e valami írásuk?
- Hát, minek is volna nekünk írás? Hisz haza érkezünk, otthon leszünk, ahol testvéreket találunk, akik nem hagynak elpusztulni, mint az idegenbeliek.

   Népszava, 1903. augusztus 20. Lesz még sok-sok szocialista.
  A Pesti Hírlapban egy közlemény jelent meg, mely száz csángó család nyomorát ecsetelte. Dr. Lendl Adolf a t. rókusi kerület orsz. képviselője a közlemény helyességének megvilágítására levelet intézett a nevezett laphoz, melyből egyes részeket bemutatunk: Néhány év óta vannak ott a szegények és elszórtan több román község határában, az útszélén, a Béga-csatorna mentén, földbe vájt lyukakban, apró viskókban laknak meghúzódva, két-három vagy több családonként egy-egy csomóban. Ruházatuk lerongyosodott róluk; vagyonkájuk, ami volt, mikor idejöttek, elveszett már; szekerük, lovaik, szerszámaik tönkrementek és elromlottak a nehéz erdőirtási munkában; gyermekeik télen-nyáron a szabad ég alatt futkosnak évek óta minden tanítás nélkül és pusztulnak betegségekben; ennivalójuk nincsen, csak úgy tengődnek napról-napra; végképpen kimerültek és elszegényedtek, pedig dolgoznak, nehéz és hasznos munkát végeznek.
   A kincstár foglalkoztatja őket, de oly rosszul fizeti munkájukat, hogy emiatt tönkremenésük és pusztulásuk előre látható volt. De ők kénytelenek a legkegyetlenebb föltételeket is elfogadni, mert különben éhen halnak holnap, vagy pedig széjjelkergetik őket rögtön. És ezt a szegény állapotát, ezt a tehetetlenségét a népnek kihasználják még egyesek ott, akiknek rosszakarata csak fokozza a szenvedéseket. A minisztériumban úgy tesznek, mintha nem tudnának minderről, pedig tudhatnának róla. Két alkalommal vezettem kiküldötteiket a miniszter úr elé, ahol panaszaikat élőszóval előadták. Írásban benyújtották és én szavaikat megerősítettem. A miniszter úr kegyesen fogadja őket és kilátásba helyezi (és bizonyára akarja is) ügyük megvizsgáltatását; a miniszteri tanácsos kicsit fontolgatva bár és óvatosabban, de mégis jóindulattal nyilatkozik ilyenkor, általánosságba burkolván szavainak értelmét; a referensnek sok dolga van, kicsit türelmetlenkedik, hivatkozik az előírások és szabályok szigorú betartásának szükségességére, a vidéki nagy baj pedig azt jelenti róluk, hogy hasznavehetetlen a munkájuk, vagy hogy szocialisták és végül a kis basa gorombáskodik velük, ha hozzámennek és azon gondolkozik, hogy mit szedhetne még el tőlük.
   Ez a szegény nép nevelő iskolája. Ezt végig járták ők is, Babsától Budapestig és fordítva. És most éheznek és sírnak és megrontva, kifogyva mindenből: szétkergettetnek, mehetnek világgá! Rabszolgamunkát teljesítettek néhány éven át a kincstárnak és most, hogy elvégezték, tönkretéve, megrontva, mindenből kifogyva — most már nincs ott szükség rájuk — most széjjelűzik őket a legkíméletlenebbül bánván velük. És miért teszi ezt a minisztérium? Hogyan tűrheti ezt?
Azért, mert Temes megyei szokás szerint való jelentéseket írnak róluk. Azt hiszik ennek alapján a minisztériumban, hogy dologtalan, munkakerülő, rosszhajlamú nép és oly szegény, hogy nem lehet vele mit kezdeni, no meg szocialisták! Én pedig úgy tudom és állítom, hogy sokat vétkeztek a szegényekkel és hogy nem ők a hibásai a mostani szegénységüknek.
   Értsék meg azok az urak, akik eddig törődtek velük, hogy embertelenül még a legszegényebb népet se szabad családostól-gyermekedtől az éhhalálba kergetni, vagy szétűzni, miután rabszolgamunkáját teljesítette. Ha milliós birtokok vásárlására telik az országban, akkor jusson legalább egy kevéske a legszegényebbeknek is. Az igazság előtt hiába vádolják az éhezőket szocialista hajlamokkal — ez természetes következménye a nép tartós és már elviselhetetlen szenvedésének.
   De értsék meg mások is, akiket illet, hogy lesz ott különben nemsokára még sok-sok szocialista a régi falvakban is. Ha így folytatják az igazságtalankodásokat a nép rovására, lelketlenül, mint eddig, akkor mielőbb be fog következni az az általános elkeseredés, amely, sajnos, nálunk a helytelen irányban induló szocializmusnak pszichológiai alapja. Ki fog ez fakadni nemsokára egész Temes megyében és majd még sok koldusnépet űzhetnek el azután onnét. A jobbmódú ezt úgyse várja be, hanem még ideje korán kivándorol, mert érzi a kezdődő nagy bajt.
   Így szól dr. Lendl Adolf levele. Nem hazátlan izgató írta, hanem olyan ember, aki ellensége a szocializmusnak. Erre vall az, hogy a mi szocializmusunkat helytelen irányúnak mondja. Aki eddig kételkedett az irány helyességében, azt az ellenkezőről éppen a dr. Lendl levele győzi meg. Mi azt mondjuk, hogy a munkás csak önmagán segíthet. Itt az új bizonyíték. Száz csángó család a legnagyobb nyomorában, hiába fordul fűhöz-fához, siket fülekre talál. Nem hisznek panaszának, nem segítenek rajta, ellenkezőleg, szidják, gyalázzák, világgá kergetik. De csak addig, amíg a csángók közt s másutt is nem lesz „sok-sok szocialista." Majd akkor más nótát fújnak az urai. Addig csak végezzék a minisztériumok, a nagy és kis basák kisded játékukat. Ők a legjobb izgatók. Csak csinálják, siessenek addig, míg teljesül Lendl Adolf jóslata: „lesz ott nemsokára sok-sok szocialista. "

    Népszava. 1903-12-01/139. szám. Kivonat.
   És most még a babsai, illetőleg bálinczi telepítésről is írjak? Még csak a legelején vannak, de máris oly rút kíméletlenséggel rontottak meg ott néhány száz családot, hogy elszomorodom, ha rágondolok. Mégpedig magyarokat. Élesen elítélendő volna az az eljárás, amit ott követtek, még akkor is, ha nem magyar vérről volna szó. Hiszen a magyarság segítésére való a telepítés nagy akciója. Már negyedik éve, hogy Bálincz, Babsa és a körülfekvő falvak határaiban levő rengeteg kincstári erdők fái letaroltatván, a gyökerek és tuskók kiirtására került a sor. Ez okból népek toboroztak oda, amely ezt a nehéz munkát elvállalja és a földet szántás alá előkészítse. Hírdették ezt a lapok. Természetesen csakhamar jelentkeztek munkát kereső csapatok, még pedig leginkább torontáli magyarok és csángók. Azelőtt is irtottak ott ilyen területeket Így kezdték például a gizellafalvi telepítést is annak idején Akkor holdankint fizettek az irtás munkájáért 70 frtot, készpénzben, háromévi ingyenes használatra engedték át az illetőknek az irtott friss földet és azután oda is telepítették őket. Ezek az ottani viszonyoknak megfelelő feltételek voltak De most nem így jutalmazták a szegény magyarokat és csángókat.
   Messziről jöttek, alig volt miből élniök, könnyen beszélhettek velük, mert éheztek Ilyenkor mindig találkoznak olyan urak, kik felfelé érdemeket akarnak maguknak szerezni abban, hogy lefelé szorítják a különben is már tehetetlen népeet. Így történt ez itt is A kezdőmagyar munkásnak ígértek holdankint 30 frt készpénzt, és két évi földhasználatot, kétértelműen megemlítve az tis, hogy hiszen saját maguknak irtják a földet, hát úgy végezzék a munkát, ahogy áldás kísérje. Nem is maradt abban a földben egy gyökér se. Bár súlyos feltételek voltak ezek, mégis jöttek újabb csapatok is a nagyterületre. Már ezeknek kevesebbet kínáltak bér fejében 30 frt készpénzt és egy évi ingyenes használatát a földnek, sőt mikor még többen jöttek, már ezt az egyévi használatát az irtott földnek is megtagadták és maradt munkabér fejében pusztán csak 30 frt holdankint Az ilyen feltételekbe belepusztul a nép. El is vérzettek itt a szegények százával. Szekerekkel, lovakkal, némi kis szerszámmal meg holmival érkeztek, mint koldusok mennek el. Dolgoztak-kínlódtak, panaszkodtak, jajgattak, de nem volt senki, aki meghallgatta volna őket. Beleszegényedtek, beleveszhették mindenüket, nincs már semmijük, útszélén laktak földbe vájt lyukakban és kunyhókban három évig és a nagy fák gyökerei alá bújva! Gyermekeik három éven át, az Isten szabad ege alatt futkostak minden tanítás nélkül, betegségekben pusztultak, éheztek, nyomorogtak, lerongyosodott róluk minden ruházatuk — és most íme mehetnek! Küldi őket világgá a kincstár, mert elvégezték rabszolgamunkájukat. De hová menjenek hát? Nem mehetnek, mert nincs mivel megindulniok és most kegyelmet kérnek hétről-hétre, hogy megmaradhassanak útszéli viskóikban még egyelőre, nincs hova bújniuk, ha esik az eső, amig a zsákban még van egy kis kukoricaliszt addig élnek, azután úgy is végük van. A kincstár telepíteni akart ott, bár az idén belefogott volna, de úgynevezett közbejött akadályok miatt egy évre elhalasztotta még. Mit tett tehát, hogy ezeket a koldussá tett embereket lerázza magáról? Hiszen az ott folyó Bégába csak nem fojthatja bele őket, hát bérbe adta a tiszta területet még egy évre — de nem nekik, hanem másoknak, többfelől való gazdagabb embereknek!
   Ezek majd helyeikről elűzik őket, ha útban vannak nekik kunyhóik a szántásnál. Egy év alatt majd csak elpusztulnak onnét. Hát vérlázító az ilyen eljárás. Vérlázító volna még akkor is, ha nem a kincstár telepítése közben áldozatul esett magyar népről volna szó, mert így nem volna szabad elbánni semmilyen néppel se. Szegény embereket nem telepíthetnek drága földekre, — ez volt a felelet, ha szóltam, a minisztériumban. Hát üzlet a telepítés? — kérdem én a nyilvánosság előtt. Ez esetben pedig embernyúzással kezdték ez üzletet !

   Népszava, 1904. március 3. A lehetetlenség.
  A gazdagoknak a szíve nagyon fáj a szegényekért. Segítenének is rajtuk édes örömest, csak ne kerülne semmibe, még utánjárásba sem. Még inkább segítenének azonban, ha nekik busás hasznuk lehetne belőle. Hajh, de nagyon szomorú idők járnak. Még tüzes harapófogóval sem igen lehet már a munkásokból hasznot húzni ki. Ami lehúzni való volt rajtuk, azt már lehúzták régen. És ha az emberbarátok egyebet nem tehetnek a szegény népért, legalább annyit tesznek, hogy sajnálják őket. Ezt sem őszintén cselekszik, de azért mégis megcselekszik. Elvégre valamit csak tenniük kell. Ez a kötelességérzet indította az urakat húsz esztendővel ezelőtt arra, hogy a csángókat meg kell menteni. Szó sincs róla, a csángókon kívül volt még itt menteni való magyar elég, de hát azok még akkor nem voltak szocialisták, hallgatni kellett tehát róluk. A csángók sem voltak azok, azonban a polgári szeretet enyhe napsugára mégis rájuk áradott, mert hát valakivel szemben csak gyakorolni kell a jótékonyságot.
   Megalakították a csángó-egyesületet, az meg megalapította a csángótelepítést. Hogy az isten se nézze tétlenül a napot, neki is legyen része a nagyszerű alkotásban, a falujuk nevét Istensegíts-re keresztelték el. Ez történt valamikor régen. Hogy újabban mi történt ebben az ügyben, azt a régi ügyekkel együtt így mondja el egyik polgári lap:
  „Aki húsz esztendővel ezelőtt, — mikor a vidéki városok fölvirágzott pályaudvarain örömrivalgással és tormás virslikkel vártuk a csángókat, — azt mondta volna, hogy az egész csángótelepítési terv ostobaság, azt először is agyonverték, azután kinevették volna. Hogy lehet olyat meg csak beszélni is? Hiszen annyira ment a lelkesedés, hogy a szerecsen gyerekekre gyűjtött bélyegeket is kiskorú csángó csemetékért akarták adni. Szerencsére a csángó anyáknak több eszük volt s csak a lelkesedéssel és formával nyújtott virsliket fogadták el, a bélyegeket a szerecseneknek hagyták. Falvakat csináltunk nekik, templomokat és iskolákat bele, azután reáhagytuk a csángókra, hogy disznóólakat ők építsenek. Ám de miből? Hitelbe kaptak földet, ekét, mindent, de forgalmi tőkéjük egy vörös réz krajcár sem volt A szociológus bölcsek kiszámították, hogy mennyi föld elegendő a létminimumra, de azzal nem számoltak, hogy a létminimumból adósságot nem lehet fizetni. Így történt, hogy a szegény csángók kezdetben valahogy eltengődtek, de adósságot bizony nem fizettek. Későbben aztán nem is tengődtek, mert az adósság fejében elvitték a földeket, ekéket a fiskálisok. A föld, az eke, a lelkesedés mind elfogyott, a nagyhangú hazafiak más egyleteket és szövetkezéseket alapítottak s szegény csángók elkeseredésükben Isten segíts-re változtatták egyik falujok nevét. De bizony Isten se segített. A csángók mentek vissza Bukovinába, vagy Amerikába és Romániába.
   Hosszú évek óta nem hallottunk már semmit se az elköltözött csángókról, se a csángó telepítő egyesületről, amely annak idején az egész országot végig pumpolta. Az utolsó nagyobb hír az volt róluk, mikor egy híres közéleti férfiú felsikkasztott belőlük amennyit lehetett. Hát most vége a csángó álomnak, hivatalosan is. Az egyesület igazgatóválasztmánya mai gyűlésén Márkus József főpolgármester tette meg az indítványt, hogy oszoljon fel az egyesület. Nincs már pénz és nincs érdeklődés. Gróf Teleki Géza meg Rákosi Jenő mondták reá kenetes hangon, hogy bizony legokosabb lesz kimúlni. így. Most röviden tudomásul veszik a kimúlást. A sokoldalú elfoglaltsággal igénybe vett uraknak nincs idejük hosszasan beismerni egyet és mást. Sok egyesület alapítása vár még reájuk. S valaki azt ne mondja, hogy hiábavaló hiúságokkal és stréberségekkel bolondítják a nagyközönséget. Az ilyen embert először is a tisztes hazafiság nevében agyonverik, aztán ki is nevetik. Éppen, mint a csángóknál. A csángókkal pedig most már törődjék az ördög. Az egyesület megtette a magáét, annyi pénzt gyűjtött, amennyit csak bírt. El is költötte becsülettel. Ha a csángók még sem akartak boldogulni, az már igazán csak az ő bajuk.

   Az Újság. 1904. július 28.(Babsa, Bálincz, Temesrékás.)
   Lendl Adolf interpellálja a földmivelésügyi minisztert amiatt, hogy Babsa és Bálincz községek határában dolgozott két éven keresztül számos magyar és csángó család, akik a kincstári erdőt irtották és kenyér nélkül űzték el őket, amit egyes tisztviselők rendeztek. Továbbá amiatt, hogy a rékási magyar telepes községben a kis telepeket mostanában osztották ki és a tisztviselők a már ott lévő kovács- és bognármestereknek nem adtak ezekből egyet sem. Hajlandó-e a miniszter e bajokon segíteni, de oly módon, hogy ebben a szomszéd falubeli korcsmárosnak ne legyen közvetítő szerepe? Tallián Béla földmivelésügyi miniszter: A Ház szíves engedelmével, az idő előrehaladottságára való tekintettel, az interpelláczióra azonnal fogok válaszolni, mégpedig azzal a rövidséggel, melylyel a t. képviselő úr azt hozzám intézni szíves volt.
   A t. képviselő úr három részre osztotta interpelláczióját. Az első kérdés a Babsa és Bálincz községek határában dolgozott csángókra, a második kérdés a munkáshelyek betöltéséreTemesrékáson, a harmadik pedig a józseffalvi telep továbbfolytatására vonatkozik. Ami az első kérdést illeti, a megérthetése szempontjából előrebocsátom, hogy téved a t. képviselő úr, midőn azt állítja, hogy a munkások a baksai erdő irtásánál tönkrementek, mert azok, mint teljesen vagyontalan és szegény emberek jöttek oda, tehát tönkremenésről szó sem lehet. E mellett még azt is fölemlítem, hogy Magyarország egyes területein Bukovinából igen sok csángó verődött össze és hogy ezek kérést intéztek a kormányhoz, hogy részükre a telepítés biztosíttassék. Minthogy pedig teljes vagyontalan emberek a törvény értelmében nem telepíthetők, gondoskodva arról, hogy Bukovinából többen ilyen nagy számban össze ne jöhessenek, intézkedtem arról, hogy az illetőknek biztos keresményük legyen és munkát kapjanak. így jutottak azon csángó munkások a baksai erdő irtásához, ahol két esztendeig dolgoztak és a hói, mielőtt a munkába beállottak, figyelmeztetve lettek arra, hogy az ott kiirtott területek ingyen kiosztatni semmi körülmények között nem fognak, hogy nem tarthatnak igényt e területen való telepítéshez, mert bizonyos vagyonossági szempontból támasztott követelményeknek eleget tenni nem tudnak. E szerint sem méltánytalanság, sem igazságtalanság nem követtetett el velük, mert ezen munkák befejezése után azon csángókat a földmivelésügyi minisztérium közvetítő osztálya az egész ország területén mint cselédeket elhelyezte. Azt hiszem tehát, hogyha a földmivelésügyi miniszter valakinek munkát ad a nélkül, hogy erre kötelezve volna és hogyha a mellett még arról is gondoskodik, hogy az illetők az egész ország területén mint cselédek helyeztessenek el anélkül, hogy erre szintén kötelezve lenne azt mondani ő vele szemben, hogy méltatlanul járt el, ez legalább is erős dolog. Ami a munkástelep betöltésére vonatkozik, itt is az a kérdés forgott fenn, mint minden más telepnél, hogy vagyonilag azok vétettek figyelembe, akik vagyonosság, az iparosoknál pedig azok, akik iparosság szempontjából kifogás alá nem eshetnek.
   Nem vitatom azonban azt a kérdést, hogy ezeknek az embereknek ígéret tétetett-e? Erre vonatkozólag szíves örömmel kijelentettem, hogy amennyiben nekik bármely részről ígéret létetett volna, a kérdésnek ezt a részét meg fogom vizsgálni és ehhez képest fogok intézkedni. Arra nézve szintén felvilágosítom a t. Házat, hogy Temes-Rékás nem önálló telepítés, hanem u. n. hozzáépítés, minélfogva az ottan lévő iparosok nincsenek elzárva attól, hogy ott, vagy a másik községben maradjanak és iparukat ott folytassák. Jogot azonban nem formálhatnak, kivéve azt az esetet, hogy valaki ígéretet tett nekik, amire nézve szívesen kijelentem, hogy a kérdést meg fogom vizsgálni. A t. képviselő úr interpellációjának úgy első, mint a második részében a tisztviselőknek méltánytalan és igazságtalan eljárásáról szól. Erre nézve én arra kérem t. képviselőtársaimat és elsősorban a t. képviselő urat, hogy méltóztassanak mindig konkrét adatokat felhozni.
   Legyen meggyőződve a t. képviselő úr, hogy ha bárki is visszaélést követ el, azt én a lehető legszigorúbban meg fogom torolni, de tiltakoznom kell az ellen minden alkalommal, hogy az állami tisztviselőkre az egész vonalon át oly kifejezés használtassák, amely már valóságos meggyanúsítás. Szorgalmas, becsületes tisztviselőkkel állunk szemben, akiknek meggyanusítását a magam részéről nem tartom megengedhetőnek. A Józseffalvi telep kiegészítésére vonatkozólag megjegyzem, hogy a kérdés megoldásának a legközelebbi időben való megindításával szívesen fogok foglalkozni.
   Ami azon kérdést illeti, várjon a Józseffalva melletti korcsmáros vett-e bérbe a lugosi érdekincstártól földeket, erre nézve én nem tudok felvilágosítást adni, hajlandó vagyok azonban a dolgot megvizsgálni és ha tényleg úgy állana a dolog, amint előadatott, intézkedni fogok. Intézkedni fogok annál is inkább, mert az az elvem, — és ezt keresztül vittem eddig minden esetben és ez esetben is ezt akarom , hogy úgy a legelők, mint a szántóföldek, amelyek akár telepes, akár úrbéres község mentén vannak, ne közvetve jussanak az illető birtokos használatába, hanem közvetlenül. Az árra nézve nem tehetek különbséget, mert az államkincstár érdekeit is szem előtt kell tartanom. Ha azonban a korcsmáros olyan területeket bérel, amelyek az illető községeket illetik meg, szívesen meg fogom ezt az állapotot szüntetni. Igaz, hogy erre vonatkozólag akképpen áll a kérdés, hogy úgy a kincstári, mint az egyéb földek bérbeadására vonatkozólag nem közvetlenül az illető osztály, hanem amennyiben telepes községekkel van kapcsolatban, mindig a telepes fog intézkedni. Ha előfordult ilyen intézkedés, ez jövőre eliminálandó. Kérem a t. Házat, méltóztassék válaszomat tudomásul venni.

   Ínség 1785—1790. (kivonat).

   Megalázzuk a történet múzsáját, ha belevonjuk a jelen szenvedélyes érdekharczainak fertőjébe, de viszont legszebb kiváltságától fosztjuk meg, ha nem használjuk föl tanulságait a jelen nehézségeinek megítélésére és leküzdésére. Maga a történeti előadás maradjon tiszta, szeplőtelen és szenvedélytelen, de eredményeinek okulást kell nyújtani a jelen számára is. Kétszeresen áll ez oly országra nézve, mint a mienk, mely a mai napig is a történeti élet legtöbb terén híven ragaszkodik történeti hagyományaihoz.
   A jelen évek gazdasági tünetei közt alig keltett egy is nagyobb országos érdeklődést, mint az északkeleti megyék népességének kivándorlása. Jelentékeny gazdasági bajoknak mutatója és előidézője egyaránt. Múló, felszínes, vagy állandó, százados viszonyok idézik-e elő ezt az annyira sajnálatos jelenséget? Azt hiszem, a tisztelt olvasó megtalálja a választ e lapokon. II. József rövid uralkodásának kora mikrokosmosban összefoglalja politikai és szellemi törekvéseinket; nem kevésbé bő anyagot nyújt hazánk gazdasági fejlődésének megismeréséhez és megítéléséhez is…

…Egészen másként állott a dolog az éjszakkeleti vidéken, hol úgyszólva endemikus volt az éhhalál és ahol a kormány jóakaró intézkedései elé lépten nyomon akadályokat gördített egyrészt a természet, másrészt maga a szerencsétlen népesség.
«1711. Az egerek a hegyek között nagy károkat tettek, az országnak majd minden babját megemésztették, miatt (így) rettenetes szükség volt közöttök, úgy is kevés vetést s azt is kisün tehettek vala az rettenetes pestis miatt az emberek, azért ezen a környéken nem annyira drágaság, mint igen nagy szükség jön.»
«1712. Igen nagy drágasága nem volt az búzának és rozsnak, de hallatlan szüksége és éhes halása az pénznek szűki miatt az szegénységnek.»
«1714. Ezen esztendő igen fatalis, mind bor s búza termes iránt fajtalan esztendő, rozs teljességgel elveszett, igen nagy extremitásban és szükségben van az szegénység.
«1715. Az pénznek rettenetes szűki az szegénységnek kimondhatatlan szegénysége és adózása teljességgel elviselhetetlen.
   És bár ily sűrűen forduljanak is elő az ilyen adatok évkönyveinkben, soha sem találunk egyetlen esetet is, melyben a nemesi társadalom segítséget nyújtott volna az elveszőknek. Az ilyenféle működés túlhaladta föladatainak körét. Most ellenben a baj alig válik köztudomásúvá, midőn már mégis történik minden lehető elhárítására.
    Erdély határáról Teleki királyi biztos csakhamar jelenthette a veszély csökkenését. Arad megyében a földesurak jártak elől. Kászonyi Endre 900 mérő gabonát adott el Kurtics községének negyvenöt krajczárjával, Tótváradnak pedig 3000 mérő török búzát ötvenegy krajczárjával. Példáját mások is követték, ugy hogy a császár örömmel fejezheté ki az ottani földbirtokosoknak teljes megelégedését.
   Az éjszakkeleti vidéken ellenben napról-napra kétségbe ejtőbbekké fejlődtek a viszonyok. Máramaros megyei Borsából pünkösdtől októberig huszonnégy gazda szökött át Bukovinába, az éhség miatt. A még megmaradottak is kénytelenek lesznek nemsokára elköltözni. Az egész megyében, továbbá Ungban és Ugocsában hasonló veszély fenyeget. A török búza és zab teljesen elfogyott. Más élelem oda szállítását megakadályozza az utak járhatatlansága. A nép kénytelen eladni szarvasmarháját, mert nincs semmi keresete, csak Máramarosban pénzelhet fuvarból és tutajozásból. Máris kitört a betegség, melyet az éretlen török búzával való táplálkozás idézett elő. Nem segíthet ott más, mint nagy közraktárak megnyitása Munkácson, Ungvárban és Técsőn.
   Ugyanakkor hasonló hírek érkeznek Zemplén, Sáros és Szepes hegyes vidékeiről és Varasd megyéből.
   Erdélyben Belső-Szolnok több helységeben már éhen halnak, Besztercze vidékén még általánosabb a nyomor. Ily viszonyok közt csak igen csekély vigasztalást nyújtott a Helytartótanácsnak az a biztosítása, hogy nem kell egész Magyarországon félni teljes ínségtől.
   Eljött tehát a Brigidának adott bölcs utasítások foganatosításának ideje. Hanem épen a legjobban sújtott vidéken, a munkácsi kerületben nem történt semmi. Báró Révay, királyi biztos, a köznép hanyagságában látja a hibát és abban, hogy a földesurak nem segítenek, a megye ellenben csak útjavítástól és kincstári gabona kiosztásától vár minden jót.
   Ezalatt a kemény tél idején a vész föl nem tartóztatva dühöngött a már megszállott területen. Oly távol esik ez a vidék a világtól, hogy a központi kormány és a császár csak nyáron tudják meg, mi történt ott. A kamarai igazgatás nem táplálhatta sem a tutajosokat, sem a többi munkásokat. Mokrán a belföldi munkások a már átszenvedett és most is uralkodó éhség alatt, melynek idejében néhányan csalánból, gazból és bükkfalombból éltek, teljesen kimerültek. Az aratási kilátás most is a lehető legrosszabb. «Minékünk aknarahói lakosoknak egy szóval éhen meg kelletik e világból múlnunk vagy is halnunk mostani időben.» Aknarahón eddig tízen, Fehérpatakon hetvenheten, Tribusán százhárman haltak el. Apján már a görög papnak sincs miből élnie. Révaynak kellett volna ott intézkedni, de ő betegen feküdt Szatmár-Németiben és a királyi biztoson kívül senki sem érezte magát ott felelősnek, sem kamara, sem megye, sem földesúr. "Olymódon hanyagolták el a máramarosi alattvalókat, melyért nem felelhet senki, és mint magam is meggyőződtem, a szükség, annak következése a halandóság és kivándorlás a legmagasabb fokra hágott, a nélkül, hogy a királyi biztos vagy a megye bármiről gondoskodott volna».
   Révay helyébe a szász Rosenfeld Andrást nevezte ki a császár királyi biztosnak, addigra pedig, míg ez elfoglalhatja hivatalát, báró Splényi József helytartótanácsost bízta meg a munkácsi kerület fölsegítésével.
   Az új, teljhatalommal fölruházott biztos szeptember elején az aratás befejezése után érkezett kerületébe. A megyék székhelyeiről azonnal belovagolta az ínség székhelyeit: Verhovinát és Krajnát. Amint közeledik az erdőhöz, a hegységhez, nőttön nő a nyomor. Tavasszal sok föld bevetetlen maradt, vetőmag hiánya miatt. A kukoricát tönkre tette a fagy, a többit a jégeső. Legnagyobb csapás azonban a roppant mennyiségű egér. Nem csak a lábon álló gabonát pusztították el, hanem a kepéket is, úgy hogy sok helyütt érdemesnek sem tartották a betakarítást. A szalma gyönyörűnek mutatkozik, de nincs rajta kalász, néha 2—4 köböl alá való földön nincs egy szem. Az egerek befészkeltek magokat a keresztekbe. Már a házak is tele vannak velük. Elszaporodásuk okául a tavalyi bükkmakktermés bőséget mondják. Innét van, hogy annál sűrűbben lepik el a vidéket, mennél közelebb az erdő.
   Mindenfelé jajgatás fogadja az érkezőt. Ung megye szomorú, Bereg borzasztó látványt nyújt. Nem puszta a föld, hanem teljesen üres, csak itt itt-ott látni egy-egy darab szarvasmarhát. Nincs sem gabona, sem kenyér, csak egy kis burgonya, de már ezt is fölkeresi az egér. Burgonyával tömik a csecsemőket, kiket anyjuk emlője már nem táplálhat. Burgonya és koromfekete kenyér, égetett és megfőtt fűből, a parasztok egyetlen tápláléka és már ez is fogytán. Legnagyobb a nyomor Vereczke felé. Gróf Schönborn tiszttartói segítenének, de raktáraik üresek és minden pénzt Bécsbe kellett küldeniök. A robotban szolgálóknak azonban adnak kenyeret. Ezt másutt itt még pénzért sem lehet kapni.
    Még borzasztóbb a számok ékesszólása. Magában Máramarosban a hivatalos jelentés szerint 478 ember halt meg éhen, 1992 család pedig elköltözött. Az egész megyében csak három nagyobb községben, Szigeten, Técsőn és Hosszúmezőn nem volt éhen holt. Nem kevesebbre, mint 14.000-re tették a betegségek áldozatainak számát. Volt pedig akkor Máramaros, Ung és Bereg összes nem-nemes lakossága körülbelül 160,000, úgyhogy csaknem mindenik tizedik elpusztult. Borzasztó elgondolni, hogy e néptelen országban úgy vesznek el az emberek úgy szólva küzdelem nélkül mint Indiában, vagy Chinában. Mily mélységes nyomornak kell megelőznie az ilyetén katastróphiát, hogy azt a nép úgy fogadja, mint valami el nem kerülhető végzetet! Pedig, és ez az egészben a legszomorúbb, a jelentések szerint úgy a hivatalnokok, mint a földesurak megtették kötelességöket. Segítettek, amennyire tőlük telt, gabonával és pénzzel. Ide a legnagyobb földesúr absens, a többinek üres az éléstára, a tiszttartó, kamarai tisztviselő vagy alispán pedig nem utalványozhat semmit, magasabb jóváhagyás vagy utasítás nélkül. Épen akkor lép a feudális uralom helyébe a hivatalos állam. Mindegyiknek eredendő bűne egyaránt nyilvánul. A földesúr könnyen megnyugtatható lelkiismeretét, mert tán elődjei sem tettek többet és mert minden, amit tesz, kész kegyelem. A hivatalnok pedig megtette kötelességét, ha rendben van minden adója. Hogy itt másról van szó: tettről, erőfeszítésről, a szokott indolentia elhagyásáról, arra nem gondolt senki. És az ilynemű mulasztás nem tudható be bűnül senkinek, részt vévén benne mindenki.
   Amit akkor elnéznek, épen annak legszigorúbb bírája a történelem. Csak is az ítélhet, mert nem egyes a felelős, hanem az egész történeti fejlődés, ha a szegény magától érthetőnek tartja pusztulását, és ha az uralkodó osztály annak rémképe által nem riasztatja el magát mindennapi megszokott élvezetétől és kényelmétől. Két mód nyílik segítségre vezető, mindegyik ismeretes a császár és közigazgatása előtt, és mindkettőnek fölhasználása legbiztosabb ellenszere az éhségnek, úgy mint minden más nemzeti szerencsétlenségnek. Az egyik a kormány segítsége élelmiszerekben, vetőmagban és gyógyszerekben. Ez kell, hogy gyors legyen, mert minden naptól százaknak függ jóléte és egészsége. Ilyenkor éreznie kell minden tagnak, hogy egy nagy és hatalmas egésznek képezi részét, mely fölöslegéből juttat neki is a megpróbáltatás idején. — A másik ennél sokkal nehezebb föladat, a jövőre nézve elejét venni az ilynemű katastropha lehetőségének. Mert az nem egyes tényezők véletlen találkozásának volt műve, minő a legvirágzóbb társadalmakat is érheti egyszer-máskor — kifejezője volt az a népesség gazdasági és értelmi hátramaradottságának. Nem is fukarkodott a kormány se pénzzel, se gabonával.
   Splényi mindjárt működése elején összevásárolta a szomszéd megyék fölösleges gabonáját, és még a tél előtt iparkodott azt az ínségesek közt kiosztatni. Vereczke katonai raktárait is fölhasználta e czélra. Nem csak kenyérről gondoskodott, hanem vetőmagról is. Nagy utak építését vetette munkába, egyrészt, hogy élelmet szerezhessen az éhező nép, másrészt, hogy a közlekedésnek új ereket nyisson. Miután Splényit is betegágyba döntötte a munka, utódja báró Rosenfeld András hasonló buzgalommal és úgy látszik nagyobb megfontolással vezette a mentés művét. Mindössze 1786 és 1787-ben 687,000 forintnyi kiadást okozott az aerariumnak az ínséges vidék segélyezése. Ennek feléért gabonát vásároltak; 135,000 forintba került annak szállítása és őrlése, ugyanannyiba az útépítés.
    Magának a segélyezésnek munkája is súlyosan nehezedett a kormányra, annál is inkább, mert igen helyesen nem ajándéknak kívánta tekinteni adományát, hanem kölcsönnek, melyet a nép, ha jobbra fordul dolga, megtéríteni köteles. E megtérítés, valamint a népek további boldogulása csak a munkálható terület bevetésétől várható. Ezért felelőssé tétetnek a szolgabírák. Ahol nincs őszi vetőmag, azt a földesurak adják, a felség példája szerint indulva, vagy ha azoknak sincs, a közraktárak, melyeket a kamara és a politikai igazgatás állít föl. A falusi bírák kötelessége jelentést tenni, hol ment minden rendesen végbe, és ha nem, mi volt az akadály. Ez legnagyobb Máramarosban, hol az ínség alatt a lakosság elvesztegette a szarvasmarháját. Ott csak a szomszéd vidékek lakói segíthetnek, vagy ingyen, vagy kölcsönben. Míg a jobbágy be nem fejezte a szántás-vetést, addig a földesúr ne kényszerítse őt úri munkára. Beláthatja az uraság is, hogy a közbaj orvoslása előbbre való, mint a magánhaszon keresése.
    Igen részletes utasítás írja elő, mint osztandó szét az élelemre, miképen a vetéshez szükséges gabona. A forgalom szabadsága fönntartatik, az uzsora lehetőségét a közraktár akadályozza meg. Épen oly részletesen szabályozták a betegségek megakadályozásánál és gyógyításánál követendő eljárást. Ezeknek oka a kamarai physicus szerint a rossz táplálékon kívül a nedves levegő és az éretlen gyümölcs élvezése. Gyógyszernek nem lehetett orvosságot használni, mert azt a nép el szokta dobni. Csak házi szereket, vizes eczetet és sóskát. Korlátozni kellett a szobák mértéktelen fűtését, behozni a szobák és ágyak szellőzését. A reconvalescensek csak miután megerősödtek, lássanak újra élelem után. A halottakat el kell különíteni az élőktől, mielőbb nem volt szokásos, s huszonnégy óra alatt el kell temetni. Meg volt még határozva, hogy a sírokat jó mélyre kell ásni.
    Voltaképp magának a kormánynak működése megszűnik, mihelyt kiadta kezéből a pénzt és a gabonát, vagy mihelyt kiosztatta a gyógyszereket. A további eljárástól függ, könyöradománynak nézi-e a nép a segítséget, mely őt talán továbbra is az önállótlan, magával tehetetlen koldussághoz szoktatja, vagy iszápnak, melynek segítségével ismét a maga lábára állhasson. Tudjuk, mennyire szívén feküdt a császárnak, hogy az utóbbi történjék. E végből fölhasználták a ruthén nép egyházi elöljáróságát, az egyetlent, melyet valóban szellemi és erkölcsi kapocs fűzött a lakossághoz.
   A papoknak föl kellett szólítani a községeket, hogy ne éljenek vissza a királyi keggyel, hanem ha szerezhetnek, fizessék meg, amit kaptak. Jól míveljék földjüket, végezzék el a tavaszi és őszi vetést, szerezzenek napszám által is, különben az állam renyhe tagjai, és jövőben méltatlanok lesznek a segítségre. Óvják a népet a kivándorlástól, sőt szólítsák föl az elköltözötteket is a visszatérésre. Végre, intsék a jobb módúakat, segítsenek szegényebb felebarátaikon, követve a felség példáját. A püspök még régi vallásos szokásokon is enyhített: megengedte a vaj és tej élvezetét böjtnapokon is.
   A Josephinus közigazgatás hűtelen lett volna elveihez, ha a pillanatnyi nyomor enyhítésén felül nem tűzte volna ki czéljául, a nép életföltételeinek olyatén megváltoztatását, mely lehetetlenné teszi e borzasztó állapotok visszatérését.
   Mihelyt Rosenfeld megérkezik kerületébe, észreveszi minő czélszerűtlen ott a földmívelés, mennyire elősegít az ínséget magának a népnek rossz gazdálkodása és tétlensége. Május 15-dikéig legelőnek használnak minden szántóföldet. Tavaszszal bekerítik a földet fával, és őszre eltüzelik, mi minden évben megújul és nagy munka- és fafecsérlés. Eltiltja tehát, hogy április 15-dikén túl szarvasmarha járjon a szántóföldre, elrendeli, hogy minden nyájnak külön őrzője legyen. Meghagyja a kártékony madarak kiirtását. Csökkenteni kell az aránytalanul sok korcsma számát. Igaz, hogy ez által sok zsidó veszti el kenyerét, de menjen földmívesnek. Jobban kell használni a szép réteket. Szérük építése, a cséplés behozása, trágya fölhasználása által sokszoroztatnék a földmívelés jövedelme. Ne csak kukoriczát termeljenek, mi sok munkát igényel és el szokott fagyni, hanem zabot, rozsot, burgonyát is. Télen faiparral, vagy a hollen és kender terem, mint Visk körül, szövéssel foglalkozzék a nép. Ne építsen többé faházakat, van ott kő elég. Kéményeket kell építeni, mert a nagy füst egyik fő oka a betegségeknek, a kis ablakok pedig nem engedik meg a szellőzést. A nép rendkívül piszkos. Istálló nincs télre sem, a barom egy födél alatt él az emberrel, vagy szabad ég alatt ki van téve az időjárás minden viszontagságának. Nem segíthet ott gyökeresen más, mint iskola, fegyelem, vagy jó példa. Ezért két állami intézetre van ott szükség: tanító-semináriumra és gazdasági egyesületre.
    Ki vonhatná kétségbe mindezen ajánlott intézkedések czélszerűségét? De nem kevesebbet követeltek, mint az egész nép életmódjának, gondolkodásának, mindennapi foglalkozásának gyökeres átalakítását. Ez végbe mehet a kormány és az uralkodó társadalom előmozdítása segítségével, bár mindig csak hosszú időn át tartó, következetes erélyes munkának lehet eredménye. József császár talán kecsegtetheti magát azon reménynyel, hogy eszközét, a bureaukratiát, egész lényének, történetének megtagadására, egy egészen új élet megkezdésére fogja bírni, melynek egészen a közjó fogja megszabni irányát. Maga mutatott ebben példát. De mit követelhettek azok, kik nem mondtak le egy fillérnyiről, sem egy napi robotról, midőn honfitársaikat az éhség emésztette? Hihetetlen volna, ha hivatalos jelentés maga nem mondaná, hogy még e borzasztó időszakban is exequálták Beregben és Máramarosban az adót. Hazánk soha sem volt oly szegény, hogy el ne tarthassa szülötteit. Hanem a jogok és terhek igazságtalan elosztását, mely a hűbéres rendszerből folyik, még áldott földje sem teheti jóvá épen oly kevéssé, mint a Ganges vagy Yangtsekiang mellékeinek bő termékenysége. «A föld jövedelme kevésbbé függ termékenységétől, mint a lakosok szabadságától", mondja Montesquieu. Legjobb esetben, ha a hatóságok csakugyan olyan buzgósággal jártak volna el, mint az alattvalóktól elvártak, sem lehetett volna gyorsan nagyobb eredményt várni ezen intézkedésektől. Csak jó, vagy legalább középszerű termés segíthetett volna.
   Hanem az 1787-diki aratás sem volt kedvezőbb a megelőzőnél. A betegségek is átteleltek: a munkácsi kerületben tízezerre ment a sínylők száma. Az országos protomedicus, de Vezza, nem constatálhatott mást a baj okául, mint a rossz élelmezést, lakást , épen azt, mi mint minden chronikus kór, hosszas és figyelmes ápolást igényel. Egyre szaporodnak a panaszok az ország többi részeiben is.
   Erdélyben 1786 tavaszán már katonai raktárakból kell táplálni Belső-Szolnok megye népét. Kolozsmegye csak ínségmunkával tartja éhező jobbágyait. A legnagyobb baj az volt, hogy az oláhság tudni sem akart a munkáról. Ha nem tudott megélni, átvándorolt a gyéren népesített nyelvrokon Moldovába és Havasalföldbe, hol olcsó az élet és alig van adó. Nem sokat használt a kivándorlási pátens, sem a gabona szabad forgalmát elrendelő, külföldi gabona behozatalára premiumot kitűző rendelet. Itt is a mezei egerek nagy szaporasága tette tönkre a termést. Nemsokára átterjed a drágaság a Székelyföldre is: Gyergyóba és Csíkba. Kétszáz család hír nélkül kivándorolt Bukovinába. Nem csoda, ha az életfentartás ösztöne győzött a földhöz való vonzalom fölött. Az ínségmunka alatt is rosszul bántak a néppel, egyik felügyelő a kutyáját uszítja a munkásokra s a nyomorultaktól elszedi utolsó vagyonukat is. Számosan vándorolnak el Fogaras vidékéről is, Torda megyéből pedig 300 család 1500 személlyel ment át Moldovába. Görgény, Radnótfája és Idecs felé néptelen a vidék, parlagon marad a föld. Beischlag biztos szerint a megmaradt lakosság felének nincs kenyere. Csalán és paréjból sült kenyérrel tengetik életüket.
    Szepességben a burgonyaféreg elpusztította a lakosság főtáplálékát. Árvában és Liptóban zabot kell vásárolni a népesség eltartására. Horvátországban oly nagy a hiány gabonában és pénzben, hogy sok helyütt be sem vetették a földet. Sok földesúr is pénzért kénytelen gabonát venni. Szörényben a köles és kétszeres alig adja meg a vetőmagot. Zágráb megyében alig termett a szükségletnek fele, Kőrösben már is dúl az ínség. Itt a hagyományos rossz viszonynál fogva, mely az úr és jobbágya közt fönnállott, az előbbi fölmentve érezte magát a segélyadás kötelezettsége alól. Inkább elrejtette gabonáját, csakhogy ne kelljen olcsó áron, vagy ingyen odaadni.
   Balassa bán ezért azt javasolta, ne legyen szabad elvinni az országból semmit, míg a szükséglet fedezve nincs, de a szabad forgalom elvét még e súlyos érvvel sem bírta megingatni. Tényleg itt alig történt valami az ínség enyhítésére. A kamarai igazgatás váltig tagadta a bajnak létezését is. A kemény, hosszú tél és a folytonos esőzés még fokozták a nyomort és megsemmisítették a vetést. Varasd megyében 1787 őszén már vetőmagnak sem maradt hajdina. Muraközben az áradások tettek sok kárt. A királyi biztos, Balassa gróf, összevásároltatott ugyan gabonát a Dunántúl nagy piaczain, de a szerződés oly ügyetlenül és könnyelmüen köttetett, hogy az ínségeseknek magoknak kellett volna elhozni a gabonát Győrből. A lakosság könnyítésére egy időre legalább meg kell azt kímélni a katonaszállítástól és executiótól és keresetet kell nyújtani a Dráva szabályozásának munkába vétele által. Egyelőre a katonai raktárakból kell fedezni a szükségletet. Zagorjából, hol a köves talaj és a sűrü lakosság miatt már állandó tanyát ütött, átterjed a nyomor és drágaság a tengermellékre. Buccariban és Fiuméban hallatlan ínségtől tartanak, annyival is inkább, mert a velenczei területen és a többi Olaszországban is rossz volt az aratás. Mondhatni, hogy mint annyiszor, most is az aratás eredményétől várta az ország üdvét a kormány is. Minden egyes téren kitűnt, hogy tehetetlenül áll szemben a bajjal. Az aratási jelentések szerint pedig csak a győri, pesti, és pécsi terület számíthatnak fölöslegre, míg az ország legnagyobb részében csak épen a szükség lesz fedezve, a zágrábi és munkácsi kerületekben pedig az sem lesz meg.
    Éppen midőn a hatóságoknál egymást kergeti a sok terv, hogyan lehet mégis megakasztani a bajt gabonakiosztás, a gabonakivitel és a pálinkafőzés tilalma és ínségmunka szervezése által, midőn valóban országos ügy lett az a mi eddig egyes vidékeknek volt ismert, de elhanyagolt sebe, következett be a hadüzenet (1787. szeptember 4-én. Orosz-török háború).1)

    Magyarországon 1789 nyarán nem is a burgonya, hanem a bükkmakk állott a lakosság és az éhhalál között. Már abból táplálkoztak, csak a hivatalos és tudományos szentesítés kellett hozzá. A hatóság és a tudomány pedig elégnek tartotta az ember megélhetéséhez, ha bükkmakkal táplálkozik. Vasból van a jobbágyi kötelesség, vasból amit az állam követel. A földesúr nem szállítja alá életmódjának fényét, búslakodását, az állam pedig katonaságának szentel mindent, midőn az egész épületet tartó munkásosztályt azon gyümölcs élvezetére szorítja az inség, mit az állatnak is megad a természet. Agyagból van a földhöz ragadt nép, ennyi nyomás alatt tönkre megy, éhen hal. Imádkozás és bükkmakk — ezt nyújtották a modern állam megkezdője és a létéért küzdő feudális állam Magyarország népének. 

    1). A már jó ideje gyengülő Oszmán Birodalom fokozatosan vesztette el európai területeit a 17. századtól, időnként azonban egy-egy ambiciózusabb szultán kísérletet tett a folyamat visszafordítására. Így volt ezzel az 1774 és 1789 között uralkodó I. Abdul Hamid is, aki a birodalom távoli vidékein aratott győzelmei után úgy döntött, az állandó fenyegetettséget jelentő Oroszország ellen is felveszi a kesztyűt. Katasztrofális diplomáciai érzékről tanúbizonyságot téve azzal provokálta ki a háborút, hogy 1787 augusztusában börtönbe vetette az isztambuli orosz követet, amelyre II. Katalin orosz cárnő természetesen hadüzenettel válaszolt. Ez lehetővé tette Oroszország számára, hogy az összecsapást védekező háborúként „adja el”, és legfontosabb szövetségesét, II. József császárt is hadba lépésre szólítsa fel

Marczali Henrik

Budapesti Szemle, 1887. 52. kötete 130-132 szám.

Barangolás Bukovinában

   Szeretvásár
   A magyar legendák szerint, Szeretvásárt Lackfi András (1310 körül – 1359) erdélyi vajda alapította, az Erdélybe betörő tatárok felett 1345-ben aratott győzelem után.
  Szeretvásáron katolikus püspökség jött létre 1377-ben, méghozzá Jó Sándor moldvai fejedelem felesége, Losonczy Margit jóvoltából. A kolostort is alapító Margit maradványait 1551-ben hozták át Moldvabányára az összeomlott szeretvásári templomból.
Szeretvásár 1408. október 6-án mint moldovai vámhivatal működött.
  A magyarok bukovinai beköltözése előtt, Rumjancev 1772-1773-as népszámlálása Szeretvásárban, minden további részlet nélkül feljegyzi, hogy "84 - a házak teljes száma", azaz 1 kisbojár, 1 adómentes, 1 cigány, 9 szegény nő, 5 pap és 67 adózó.
    1774-ben Szeretvásárnak 67 családja volt, ebből 8 zsidó család, szám szerint 43 fő (a rabbi Menasse Schillinger volt, Szeretvásár első emeletes kőházát építő zsidó).
   Az 1775-ös osztrák bevonuláskor egyike volt Bukovina négy városának. 1784-ben Szeretvásárnak 274 család élt, ebből 18 zsidó család, 61 lélekkel (35 férfi és 26 nő), a zsidók képviselői egy 1783-as petíció szerint Berl Avraam és Wolf Itzig voltak.

    A bukovinai körzet leírásában Splényi a következőket jegyzi fel:
   „Szeretvásár, mint neve is mutatja, valamikor fontos kereskedelmi központ lehetett. Jelenleg csak néhány zsidó és paraszt lakja.” Rövidesen azonban ismét fellendült az élet a városban, főleg miután létrejött a szeretvásári kaszárnya, garnizon. Ezeknek szükségük volt élelmezésre, szállásra, lovak ellátására, és mindezt valahonnan elő kellett teremteni. A város forgalma és kereskedelme megnőtt, felvirágzott, és a magyarok is megjelentek ott, mások mellett.
   A szeretvásári katolikus anyakönyv 1777-től kezdődik, vagyis az osztrák elfoglalás hajnalán. Rövidesen a környéken lakó katolikusok is oda kerülnek bejegyzésre, főleg a St. Onufri és Tereblesti lakói. Találunk ezek között magyarokat is. Érdekes az, hogy ezek a nevek sosem jelentek meg az öt falu anyakönyveiben. De ott voltak.
   A sorrend: apa, anya, gyermek, születési dátum.

Kerekes István – Borbála, János, 1781. feb. 11.
Bátor István – Anna, Johanna Beatrix, 1784. máj. 14.
Borbáth Mihály –Klemens Júlia, Mária, 1787. márc, 18.
Balog József – Balog Anna, Magdolna, 1787. márc. 25.
Bernád András – Teréz, Magdolna, 1787. ápr. 6.
Zsók Adalbert – Anna, György, 1787. máj. 16.
Újvári György - Boros Borbála, János, 1787. jún. 28.
Kocsis János – Herbig Teréz, Mária Erzsébet, 1787. júl. 30.
Lőrinc István – Lovász Mária, Kristóf, 1787. aug. 27.
Péter Márton – Mária, Sarolta Janka, 1788. jan. 8.
Antal György – Beteg Anna, Anna, 1794. júl. 28.
Pék Mihály – Franciska, Fülöp, 1796. aug. 23.
Szőts József – Mária Zoska, Anna, 1800. okt. 1.
Kuruc Mihály – Révai Mária, József, 1807. iun.17.
Gegő András – Schreiner Teréz, András, 1807. okt.26.
Szalai József – Lakatos Teréz, Ádám, 1809. nov. 7.
Kelemen József – Koreczka Zsuzsanna, Mihály, 1811. szept. 13.
Gáspár János – Antal Anna, József, 1814. feb. 20.
Balog György – János Zsófia, Éva, 1816. ápr.14.
Váncsa György – Koblinska Mária, Mária, 1821. dec. 30.
Márton György – Ágnes, Katalin, 1822. nov. 23.
   1888. március 28-ról 29-re virradó éjszaka hatalmas tűz ütött ki Siret központjában, amely "40 épületet pusztított el a főváros tér környékén. 60 család hajléktalan."
   Néhány nappal később megérkezett az elsősegély a szeretvásári áldozatok támogatására, Ferenc József császár, saját költségvetéséből 1000 forintot ajánlott fel a szeretvásári tűzkárosultaknak.
   A második tűzvész 1888. augusztus 5-én ütött ki Szeretvásáron, a Kraft raktáraiban, ahol gabona és liszt volt, 12 000 forint értékben. 1890-ben Szeretvásárnak 7200 lakosa volt, többségében zsidók. A második világháború idején az itteni zsidókat tömegesen vitték el, vagy végezték ki.
Szeretvásár kereskedelmi csomópont volt, és ez a magyaroknak is hasznára, mivel piaca nem feküdt messze a Radóc környéki magyar falvaktól.
Az eljövendő Istensegíts falu gyakorlatilag három falu határára telepedett le. A Csonka torony nevű részen, vagyis a mostani déli bejárattól balra, volt az egykori Cibény, majd feljebb a kihalt Parliseni majd Ivancicauti, az összesen a szolkai kolostor birtokán.

                                                                                                       A volt istensegítsi templom, most Szeretvásáron

   A Rumjancev kimutatáskor, 1773-1775-ben, Cibényben már csak 6 ház állott. Az orosz és török csapatátvonulások megtették a magukét. De megvolt a régi templomuk, melyet 1730-ban építettek. A templomalapító Ioan Sbiera (Szbiera). A templomünnep Nagyboldogasszonykor volt (aug.15).
1785-1786-ban átköltöztették Szeretvásár mellé, ahol ma is látható. Templomünnepe Sf. Dimitrie lett, vagyis Szent Demeter (okt 26). (Forrás: Familiea Sbierea, dupa traditiune si istorie. Amintiri din viata autorului, Dr, Ioan G. Sbierea, Tipografia Universitara R. Eckhardt, Cernauti, 1899).

A szeretvásári zsidótemető
Fontos kereskedelmi csomópont lévén, sok zsidó telepedett meg a városban.
1930-ban a városnak 9905 lakosa volt, ebből 43,43% román, 21, 25 % zsidó, 16,72 % német, 10,20 % rutén, stb. Akadt néhány magyar is, és a 19 század elején innen szakad Andrásfalvára az Ollinger család. 1941. június 20-án, közvetlenül Románia második világháborúba lépése előtt, az Ion Antonescu-rezsim hatóságai arra kényszerítették a szereti zsidókat, hogy Hadikfalvára vonuljanak, majd Krajovába és Kalafatba, majd végül Transznisztriába szállították őket. (lásd: A holokauszt Romániában). 1944-ben a szovjet csapatok 460 szireti zsidót szabadítottak fel; Közülük 400-an később Palesztinába távoztak. Azonban voltak olyan, akiket kivégeztek, és ezt a temetőbeli síremlékek bizonyítják.

Botosani:
Áthaladva a Botosani megyébe, egy érdekes templomegyüttes felé megyünk, Hiliseu Criseni-ben. Útba esik Liveni falu, ahol az a ház van, ahol Enescu zeneszerző gyermekkorát töltötte, és megtanult hegedülni.
A főútról látszik a domb aljában a Hiliseu-i templomcsoport. Az egyik fából a másik téglából. A fatemplomot 1802-ben építette Alecu Kurt bojár, tulajdonképpen az egész vidék tulajdonosa akkoriban.

Most következik a történelem, összefűzve a legendával, vagyis a bojár szerelme.
1832-ben a falu ortodox fatemplomát egy pazar katolikus harangláb gazdagította, ugyanilyen textúrájú fallal és 13 barokk szoborral: Jézus, kezében a földgömbbel, és a 12 apostol. Az, aki 1832-ben elrendelte a változtatásokat, Alecu Kurt bojár fia volt. A helyi legenda szerint mindezt egy nő iránti szeretetből tette. Pontosabban fiatal feleségének, Ana Kurtnak. A történet azt mondja, hogy nemrég vette feleségül, és nagyon szerelmes volt a fiatal nőbe.

                                                                                                   Az ortodox templom mellékhelyisége, a szárnyas sárkányokkal

 

Ana Biernacka, ahogy lányként hívták, katolikus volt, míg az ifjú Alecu ortodox. A templom valójában egy szimbólum. Annak bizonyítására, hogy a szeretet még a vallásokat is egyesíti, Alecu elrendelte a katolikus elemek építését. Felesége azzal az ötlettel állt elő, hogy falakkal és katolikus szimbólumokkal veszi körül az ortodox templomot. A legenda szerint a jelkép valójában ez volt: az ortodox templomot Alecu képviselte, Ana Kurt pedig a falat és a katolikus harangláb. A házastársakat egyébként a templomudvarban temették el. Bár Európában egyedülálló építészeti emlék, a kommunisták romokban hagyták. Újabban kezdik felújítani, templomot és a hozzá vezető utat is.

                                                                                                     A Kurt család sírja

   Józseffalva

  A bukovinai magyar falvak létrejötte körül még most sincs minden tisztázva teljesen. Józseffalva (Tolova) létrehozásáról különböző változatok terjedtek el, néha mellőzve az igazi tényeket. Kezdjük a hellyel.
   A Tolova nevű telep nem ott állt, ahol a mai falu, hanem attól keletre, ahol most egy biogáz feldolgozó üzem működik. Ott a Rumjancev kimutatás szerint 1772-1773-ban kilenc ház állt, lakosuk 3 nő és 6 adófizető. A mostani Dealul Manastirii (Manasztérium dombja) lábánál állt egy udvarház (Oana birtokos), és nem tartják kizártnak, hogy egy földerődítmény is létezett volna, aminek köveit azonban nehezen hordát volna szét a fészekrakó magyarok, ahogy azt Németh Kálmán írta. De hát a legendák…
   Nézzük mit írt Kaindl 1902-ben (fordította László Antal, Pécs): „A magyarok tervszerű telepítését Bukovinába maga II. József császár kezdeményezte. 1783. november 9.-i kéziratával megparancsolta Hadik Andrásnak, az udvari haditanács elnökének, hogy néhány altisztet küldjön a dunai fejedelemségbe a dezertőrök felkutatására és a határon történő áthozásukra. Ezt a deklarációt az Ausztria és Törökország között létrejött megállapodás tette lehetővé. Az udvari haditanács kezdeményezésére nemcsak a Moldvában és a Havasalföldön tevékenykedő császári udvari ügynök von Raicevich segítette a kiküldött altiszteket, hanem 1784 májusában lement Jászvásárra Josef von Bedeus kapitány, a csernovici adminisztrációs iroda vezetője is. Ennek a kapitánynak egy későbbi tudósításából (Jászvásár, 1785. április 6.) tudjuk, hogy rajta és a nevezett udvari ügynökön kívül még hét császári altiszt, egy sebészorvos és két kórházi ápoló ténykedett a magyarok felkutatásában és vissza hozatalában. ” Ezek szerint Hadiknak csak annyi jutott, hogy kinevezze embereit a moldvai magyarok felkutatására.

   Tovább írja Kaindl: „Kevésbé jól vagyunk tájékozódva Józseffalva alapításáról. Mialatt Hadikfalva ünnepi kereszteléséről két híradást is bemutattunk, Józseffalváról ilyet nem kaptunk. Egy tudósításban, amelyben 1785. szeptember16-án, Mártonffy tájékoztatja az udvari haditanácsot, hogy már elkezdték Józseffalva megalapítását és ezt a falut 60 családnak szánják. Továbbá megjegyzi, hogy itt oláhok is letelepedtek, akik nyilvánvalóan visszahozott erdélyi alattvalók vagy vidékiek, ezért Enzenberg tervezi, hogy a magyar templom mellett, egy oláh templomot is építtet. E telep létesítésére vonatkozó terv 1785 júliusában megvalósult, habár elsősorban 120 székely dezertőr számára. Helységük Szucsáva városától délre fekvő Worniceni határban fekszik és a szlatinai kolostorhoz tartozik. A telket a kimpolungi, wamai és korlatai hegyi parasztok használták, akik maguknak tavaszi vetésű terményeket termeltek, szénafüvet kaszáltak, és mint egyedüli hasznos dologból tizedet fizettek a kolostor részére. Ezt követően a telepeseknek a terület átengedéséért családonként 2 forint 30 krajcár járulékot kellett fizetniük a szlatinai kolostornak. 1785/86 telén lakósok a szomszédos falvakból- Dragojestiből és Stupkából- megállapodott bérért, építéshez való faanyagot hozattak, és miután – 1786. januárig csak egy ház készült el – 1786 márciusában jött 13 ács, köztük 7 Moldvából, hogy a házakat, istállókat és gazdasági épületeket felépítsék. A telepesek az építkezéshez, ugyanúgy, mint Hadikfalván, túl lomhán álltak hozzá, ezért minden eszközt meg kellet ragadni, hogy őket arra ösztönözzék, amint a tartományi adminisztráció mondta: belőlük jóravaló földműves váljék. Mivel a rendelkezésre álló földterület csak 30 családnak volt elegendő, Beck kerületi kapitány 1788. június23-án egy csereüzlet során rábírta Jenaki Kantakuseno (Ienache Cantacuzino) moldvai bojárt, hogy a Józseffalvánál lévő Tolowa uradalmáról (205 fálcsa 12 parazsina) lemondjon a vallási alap javára. A görög-keleti vallási alap ezt a területet haszonbérbe adta a telepeseknek 123 Gulden 52 krajcárért, amit leginkább legeltetésre használtak. Így aztán ez a terület a telepesek birtokába átkerült, ezért a falut jelenleg is Józseffalvának vagy Tolowának nevezik.”
   Szóval a józseffalvi magyar telepesek nagyjából katonaszökevények voltak.

                                                                                                                                                     Az iskola

  A 19. század végén még találunk olyan bejegyzéseket az anyakönyvben, mint „inquilinus”, ami bérlőt, zsellért is jelent, és ez kissé homályosítja a Kovács Bálint, Hrycko (Chricko) András, Gáll János, Ambrus József vagy Péter Antal családok eredetét, miközben a többi telepes vagy „agricola” vagy „rusticus”-ként jegyeztetett fel.
   Józseffalva, a többi bukovinai magyar faluhoz és az erdélyi magyarokhoz is viszonyítva, elzárkózva jött létre, és ennek hatásai nemsokára mutatkoztak is.
   Hazafias érzelmektől fűtve azt is lehetne állítani, hogy erőszakos asszimilációs hatásnak voltak kitéve. A valóság köszönő viszonyban sincs ezzel, hiszen ha csak a magyarok neveit követjük, rájöhetünk az ilyen állítás valótlanságára. Mert ki kényszeríthette őket, hogy a gyermekeiknek olyan neveket adjanak, mint: Gertrud, Laura, Szabina, Szerafim, Filomena, Leo, Eduard, Jordán, Joakim, Ifigénia, Rafael, Iréneusz? Sokszor észrevettem, hogy a nevek magyarra fordítása sántít. Az Iréneusz-ból lett Jeromos (ennek latin neve Hyeronimus), a Basil is Balázs lett a Blasius helyett (magyarán Vazul).

                                                                                                                      Botkowsky plébános és szülei sírja a régi temetőben

  Idegenek is akadtak szép számmal a faluban, akik azonban valamiképp magyarrá lettek, mint a Hrycko, Sermann, Theiss, Sepniczky, Hackel, Fissel, Uhl családok. Voltak vegyes házasságok, az kétségtelen, de a komaságok is erősítették a keveredést, bár nincs tudomásom arról, hogy valakit erőszakkal kényszerítettek volna keresztszülőnek. Így a keresztségekben olyanokat találunk, hogy Theis Amália szerelemgyermekét keresztelte Kismődi Péter és Márta, ugyanők Fissel Jakabnak 1893-ban, majd Fissel Györgynek Péter Bálint (1893), Meltzer Illésnek Várda Ágoston és Péter Franciska (1896), Lucaci Nicolae-Titi Mária Valea Seaca-i cigányoknak Várda Gergely, Christel Ágostonnak (Zaharesti) Péter Ferenc és Várda Filomena, Zimermann Mihálynak Várda Aladár majd Péter Ferenc és felesége Filomena (1892), Fissel Mihály-nak Kismődi János, Gáspár Brigittát keresztvíz alá tartotta Waller János és Albertina, König Ferencnek keresztelt Várda Ágoston és Franciska, Golembiowski Ferdinándnak György András és Franciska (1892), Péter Sebestyénnek Puscas Mihai és Saveta (1892), a hadikfalvi Ess József Ilona lányának Józseffalván keresztelt Gáll Antal és Ágnes. Az sem mellőzhető, hogy a 19. század vége felé szinte az összes józseffalvi magyar gyermek román bábaasszonnyal jött a világra, mint Manescu Catalina, Zvarici Ioana, Sandui Catalina.
   Az első józseffalvi kitelepedés után (1883), még inkább nehezedett az ottmaradtakra a nyomás, hiszen ki költözött volna be a magyarok elhagyott vagy eladott házaikba? Azért kezdett az Alszeg is elrománosodni, még a tűzeset előtt. Ami ez utóbbit illeti, kissé nekifogtam a kutatásnak, mert több kétséges adat felvetődött. Az egyik az, hogy a magyar papot kísérte a tűz, hisz vicei papsága idején is kigyúlt a falu, de csak a református rész.   Az ok is hasonlít a jószeffalvihoz, csak itt a csűrben nem kukoricát pattogtattak, hanem disznóvágosdit játszottak, gyermekek persze mindkét esetben, akiket nem lehet felelősségre vonni. A vicei tűzvész, melyet dr. Németh Kálmán pap is átélt, 1931. július 14-én, délután fél 2-kor tört ki, és 2,5 - 3 óra alatt a falu harmada a lángok martalékául esett. Meleg, aratási idő volt akkor, a falu apraja – nagyja a határban dolgozott, tevékenykedett, otthon csak az öregek és a kisebb gyermekek maradtak. A mezőn dolgozók előbb csak egy hatalmas füstcsóvát, majd később lángokat is észrevettek a falu fölött. A józseffalvi tűz az 1939. május 18-án ütött ki. Olyankor az emberel nincsenek otthon, csak ha az idő nem engedi meg a mezőn tartózkodni. Érdekes, hogy egy ilyen nagy katasztrófáról a sürgöny (!) csak szinte két és fél hét alatt érkezett el Bukarestbe a követségre, amikor már eldöntötték, hogy ki a vétkes.

Forrás:
R. F. Kaindl: Telepítésügy Bukovinában … (F. A. Wickenhauser hagyatékából származó eredeti anyagok felhasználásával): Das Ansiedelungswesen in der Bukowina seit der Besitzergreifung durch Österreich, mit besonderer Berücksichtigung der Ansiedelung der Deutschen, mit Benützung der urkundlichen Materialien aus dem Nachlasse von F. A. Wickenhauser)
Írta: Dr. Raimund Friedrich Kaindl a csernovici egyetem professzora. Kiadta: A Wagneri Egyetem Könyvkereskedése, Innsbruck, 1902.

  A józseffalvi tűz, 1939 (1-ső rész).

  Előszó

    Az 1939-es józseffalvi faluégésről, a bácskai telepedésről jobbára kialakult egy saját véleményem. Családom akkor már közel 40 éve Déván volt, így érzelmileg a dolgok nem érintettek. Sokat olvastam, tanulmányoztam, magyarul és románul is, véleményeket kértem, interjúkat készítetem. Mint kívülálló tudtam szemlélni és megítélni az eseményeket, nem nevelkedtem Németh Kálmán kultuszban, és a környékünkön, gyakorlatilag még ma is inkább ismerik a Sebestyén Ádám nevét. Nem ez volt az első tűz a faluban, az 1880-as években még történt kétszer, azonban ezekről keveset tudunk: akkor még nem létezett telefon, távíró, a hírek nehezebben törtek utat maguknak.
   Sok érdekes kérdés keletkezett az 1939-es tűzzel kapcsolatban, például, hogy indult el a Berariu háztól a tűz, ha nem az ő háza égett le elsőnek? Németh szerint boronákból építettek a házakat, hogy majd egy parancsszóra szétszedjék és átvigyék Magyarországra. Akkor miért készítettek 1 millió téglát, és a képek is bizonyítják a téglaházakat. És lehet folytatni, ha az igazat ki akarjuk deríteni. A sok kutatás eredményének egy részét leírtam a „Bukovina másképp” című könyvemben. Íme egy rész:
    Honnan indult a Józseffalvi tűz?
   Németh Kálmán leírja könyvében a józseffalvi, 1939-es tűzesetet. Ekkor, szerinte, leégett a „teljesen magyar” Alszeg, és néhány román ház, a görög-keleti templommal együtt a Felszegen. Megjegyzi, a tűzeset leírásánál, hogy az Alszegen csak egyetlen román ház állt, az Ilie Berariu-é, aki kukoricát pattogtatott gyermekeinek (5-6), és attól indult el a tűz. Bárhogy forgattam is a józseffalvi iskolanaplókat, az derült ki belőlük, hogy már 1923-1932 között, az Alszeg nem volt tiszta magyar, vegyesen laktak ott magyarok, németek és románok. Elköltöztek volna a németek, románok és zsidók mind 1939-ig? Ez valószínűtlen állítás. Sőt, inkább beköltöztek a magyarok távozását követően. Az 1-60 házszámok között laktak 1923-1941 között a következő idegenek, zárójelben a házszám: Corlatan Mihai (1), Hassel Borbála (5), Hackel Franz (9), Schmeltzer Nuchim (16), Cailean Tódór (25), Stanut Dometia (29), Suiu Ilarion (30), Rosu George (38), Barsan Constantin (39), Ungurian Nicolae (46), Stanut Niculaie (53), Stanciuc Lazar (58), Cazaciuc Ignat (59), Morariu Toma (60.) Ezek szerint a tűzesetkor az Alszegnek kb. 2/3-a volt magyar. A következőkben leírtak sok személyt meggondolkodtathatnak. Azonban az adatokkal bizonyított valóságot kötelesek vagyunk számba venni, bár néhány régi állítást ezek megcáfolnak.
   Az első kérdés az volna, ha Ilie Berariu-nak 1939-ben sok apró porontya volt, miért nincs egy sem beírva 1932-ig az első osztályba legalább. Több Berariu nevű gyermekkel találkoztam a józseffalvi iskola naplókban, de egyiknek sem az apja Ilie, hanem Toader, Dumitru, stb. Egyesek Berariu otthon maradt gyermekére fogják a tűz keletkezését. Ebben csak az a furcsa, hogy a gyermek annyira nyomorék volt, hogy étkezni sem tudott egyedül, nemhogy tüzet gyújtani. Ezt szemtanúk állítják.
   Következzék a második eset: bárhogy forgattam is a józseffalvi iskolanaplókat, az derült ki belőlük, hogy már 1923-1932 között, az Alszeg nem volt tiszta magyar, vegyesen laktak ott magyarok, németek és románok. Elköltöztek volna a németek, románok és zsidók mind 1939-ig? Ez valószínűtlen állítás. Sőt, inkább beköltöztek a magyarok távozását követően. Elfogadott tény azonban az, hogy a józseffalvi letelepedéskor, 1785-ben, az Alszeg tiszta magyar volt. „Enzenberg tábornok 1785 szept. 25–én jelenti e község megalakulását. Ide 60 székely családot telepítettek le, ugyancsak ilyen számú román lakosság közé” - írja László János. Jancsó Elemér becslései szerint az 1890-es években a románok a falu lakosságának 25–30 %-át alkották, míg az 1930-as évek állapotát tükröző számításai már 45 %-ra tették a számarányukat. Paál Árpád erdélyi újságíró a falu házas telkeit vette számba 1939-ben, s ez alapján is egyértelműen magyar többségre lehetett következtetni, hiszen az összesen 260 porta közül 170 volt a magyar családoké, és 90 a románoké. A magyarok és a románok közötti vegyes házasság rendkívül ritkának számított, s ha mégis előfordult ilyen, akkor a – személynevek tanúsága szerint – a román házastárs magyarságba olvadását eredményezte. Bár közszájon forgott a bukovinai magyar lakosság népszaporulata, a román lakosok sem maradtak le mögöttük ebben.
   Miért is volt olyan állítás, hogy 1939-ben az Alszeg tiszta magyar volt? Beszéltem olyannal, aki az Alszegen született 1935-ben és nem hívták Berariu-nak (Stănuţ Iosif 1935-2009). Jobban elemezve az akkori helyzetet, több tényezőt számon kell tartanunk. Az egyik a ’30-as években Európa szerte fellángoló nacionalizmus és sovinizmus, melynek gyökereit a trianoni békekötésben, vagy még előtte kell keresni. Ennek hatását talán jobban megérezték a bukovinai magyarok, mint más magyarlakta vidék, bár nem állíthatom, hogy azon időkben, Erdélyben is nagyon könnyű lett volna a magyaroknak, vagy a nem román nemzetiségűeknek. Tagadhatatlan, hogy a józseffalvi tűz következtében hatalmas károk keletkeztek. De az is igaz, hogy az akkori Alszeg már kevert volt. Kérdés az is, hogy a korabeli sajtó, esetleg Németh Kálmán plébános objektíven mutatta-e be a dolgokat. Már a II. világháború előtt is olyan híresztelések hallatszottak (1937.), hogy a magyar és román kormány egyezkedik kicserélni a békési román lakosokat a bukovinai magyarokkal. Szerepet játszott-e az emberi természet egyik jól ismert szokása, az önsajnáltatás? Kifogni az alkalmat új ház építésére annak is, akinél nem keletkeztek nagy károk? Utólag a segélyek elosztása is több vita tárgyát képezte, mint a hadikfalvi főesperes plébános Sebestyén Antal levele is bizonyítja: „A józseffalvi tűzkárosultakra vonatkozólag is írok ma Németh úrnak, de addig is bátor vagyok azon ajánlatot tenni, hogy a segély ne menjen a komité kezébe, mert félő, hogy nem csak a magyarok fogják kapni, sőt ellenkezőleg, hogy ezek fognák esetleg a rövidebbet húzni. Ha én, vagy Németh úr kapnók kezünkhöz, ismerve a körülményeket, az arra legjobban szorultaknak osztanók ki és esetleg a plébánia melléképületeire is jutna, mert ha a komité ezeket mellőzni találná, a kormány, mint már említém, a maga részéről a kisebbségi egyházakra semmit sem ad.”

                                                                            Józseffalva Alszege a Manasztérium dombról.

   A másik dolog az, amit a Berariu unokája és családja még ma is állít. Nagy kő nyomhatja lelküket, ha már a negyedik generáció is tiltakozik a vád ellen. Ilyent kitalálni, jó 70 év után, fölösleges szerintem. De ahogy néhai nagyapám, László János emlegette: „az igazságtól sokszor betörik az ember feje.” E. H, az unoka, az alábbiakat állítja:
   „Az igazság mindig középúton jár. Remélem, hogy a következőkben leírtakat senki sem veszi sértésnek, de elkötelezettnek tarom magam a nagyszüleimmel és a falubeliekkel szemben, hogy ezt az igazságot megírjam.
   Olvastam én is az akkori katolikus pap feljegyzéseit. A magam során én is érdeklődtem olyan személyeknél, akik információkat adhatnak az 1939. május 19-i tűzesetről, amely sok házat elemésztett Nagy-Józseffalván. Így jutott tudomásomra, hogy azon a napon, amelyen a tűz kiütött, Ilie Berar nagyapám az apósával Horodnicsénben volt, hogy az apósának Sztupkán levő mészárszéke számára állatokat vásároljanak. Nagyanyó, hogy ne maradjon magára otthon, elhatározta, hogy meglátogatja édesanyját Sztupkán. A szülők hat gyermekéből a két nagyobb már Bukarestben dolgozott.
   A többi négy, mely otthon tartózkodott, a libákat legeltette a patak partján.
   Mikor nagymamám a falu végére, a sztupkai határba a Fekete patak partjára érkezett, visszatekintett a falura, hogy nem akadna-e útitársa a réteken át vezettő ösvényen..
   Megborzadva látta a füstöt és a tüzet az alfalu részén, ahol az ő háza is állott. Lélegzet szakadva szaladni kezdett visszafelé, botladozva, el-elesve. Mikor hazaérkezett, a házát épen találta. A szomszédok, a falusiak nyugtatták, hogy mindent sikerült a házából kimenteni, melyet akkor még a tűz nem érintett, de a háza mögött levő magyar szomszéd háza és gazdasági épületei már lángokban állottak.
   Itt feltevődik bennem a kérdés: hogy indulhatott a tűz a nagyszüleim házától, amikor a nagymama hazaérkezésekor a háza még épen állt? Élő tanúktól hallottam, hogy a nagyszüleim háza mögött egy színaljféleség állt, amelynek padlását a szomszéd kenderszárításra használta. A szomszéd gyermekei kakast akartak pattogtatni maguknak. Véletlenül kigyúlt a kender majd a gazdasági épület. Én így ismerem a tűznek eredetét. A falu magyar papja úgy döntött a magyar lakósokkal, hogy állítsák azt, hogy egy román házától indult a tűz, mert különben nem kapnak segítséget a magyar államtól a házaik visszaépítésére. A román lakósokat rávették, hogy ismerjék el vétkességüket, és akkor ők is segítséget kapnak házaik felépítésére. Valótlan ígéret volt, mert semmi segítségben sem részesültek az utóbbiak. A házak és gazdasági épületek nélkül maradt románok koldusbotot fogtak a kezükbe, míg a magyarok segítséget kaptak az anyaországtól, ruhákat, építőanyagokat (fa, cserép, cement, stb.) és pénzadományokat is, melyekről utólag a magyar pap (Németh Kálmán) nem számolt el (szó szerinti fordítás: elsajátította).
   A ’60-as évek elején, a falu volt magyar lakosai látogatóba jöttek Józseffalvára. Vasárnap volt, nagymamám szentmisére ment. Kihívatták a templomból. Két gazda jelenlétében, George Morar és Cozaciuc Nicolae, akiknek háza a volt román templom és a katolikus papilak között állt, egy látogató magyar be akarta neki ismerni az igazat az 1939-es tűzről, mert lelkiismeret furdalásai voltak ezért, és nem akart ezekkel távozni a földi létből. Így nagymama és a két gazda, akik már öröklétre szenderültek, hallhatták a magyar gazda vallomását. A nagyapámhoz vádoló állítások gyakorlatilag őt illették, az ő házától indult a tűz, és ő ezt nem akarta magával vinni a túlvilágra.
   Az említett két román gazda már régóta versenyezett egymással özvegy nagyanyám kezéért, ezért ez nem kérte meg őket, hogy elhallgassák a vallomást, amely ily módon elterjedt. A megdöbbent nagymamám hazament és sírva tett magának legkisebb gyermeke előtt szemrehányást: be kellett volna hívja a magyart a templomba, hogy a falu népe előtt is ismételje el mondanivalóját. Alkalom lett volna ez arra, hogy az évtizedek során a tűzeset miatt elszenvedett igaztalan vádaknak, becsmérléseknek, szenvedéseknek és megalázásoknak véget vessen.” Hangfelvétel van a tulajdonomban Zvarici Vasile-től (1918-2014), aki ugyanezt állítja.
   És ne feledjük el a babonás románságot sem, ha már a tűz okai kerülnek szóba. Szerintük átok fogta a magyarokat, mert a betelepedéskor széthordták a volt román kolostor köveit, házalapnak használva azt. Ennek helye a még most is Manasztérium (kolostor) dombnak nevezett helyen volt. Ebben csak az sántít, hogy a kolostor még az 1241-es tatárjáráskor lerombolódott, és a magyarok a volt bojár, Oana udvarházának köveit gyűjtögették össze. De az Úr útjai kifürkészhetetlenek…

Interjúk
Zvarici Vasile (2012-ben):
   - Észbe tartják, hogy honnan indul el a tűz?
   - Azt mondják, hogy egy beteg gyermektől, aki a falu végén lakott, de nem lehet biztosan ezt tudni. Egyesek azt mondják, hogy nem az Ilie Beraru házától indult el a tűz. Hát az a gyermek, akire a tüzet ráfogták annyira nyomorék volt, hogy enni sem tudott egyedül, nemhogy tüzet gyújtani.
  - Erről egy ének is volt, sajnos már senki sem tudja teljesen: „Intr-o zi pe la Ispas, toata Tolova a ars…” Magyarázta nagyanyám, hogy amikor az iskolát építették a magyarok akkor ott lenn, a völgyben égették a téglákat. Arra is emlékezett, amikor a templomot építették, ugyanott készültek a téglák. Valahonnan vályogvető cigányokat is hoztak téglákat készíteni. A magyarok zöldséggel kereskedtek, jó lovaik voltak, össze sem lehetett hasonlítani a románok lovaival. Gyakran jártak a szucsávai piacra. A földeket is lovakkal dolgozták meg, kapálni meg román napszámosokat vettek fel.
  - A viseletük?
  - Az szebb volt, mint a románoké. Nagyon szép volt.
  - Mi a véleménye, ha a magyarok nem mentek volna el, hogy nézett volna ma ki a falu?
  - Sokkal szebb lett volna, ha a magyarok nem mennek el.
  - Nem sajnálta őket?
  - De eléggé bántam, mert én nagyon jól egyeztem velük. Ők a háború miatt mentek el, de köztük sem volt mindenki boldog, hogy mennek. Nem egyszerre mentek, hanem vagy három rendben. Szekerekkel mentek egész Paltinoasa-ig, az állomásra. Mások Ilisesti-re. Az állatokat sem igen tudták eladni, inkább rábízták valaki román ismerősre, barátra. Itt maradtak a házak, több még be sem volt fejezve. Hisz alig telt el másfél év a tűz óta.

   Stanut Iosif (2010-ben):
  K: Most szeretném, ha visszaemlékezne, mit mondtak az öregek a tűzről, mert úgy hallottam nagy tűz volt itt valamikor?
  V: Igen, nagy volt, leégett az egész falu. Még maradt néhány ház, úgy elszórtan.
  K: Honnan indul a tűz, a falu melyik részéről?
  V: Onnan a völgy felől (az Alszegről - sz.megj).
  K: A völgy felől indult és terjedt így felfelé?
  V: A völgy felől, de nem lehetett tudni, merre megy és hogyan. Átszökött négy-öt házat felgyújtotta őket, aztán újra visszafordult a völgy felé. Nagyon erős szél volt.
  K: Szóval nem tudták eloltani? Úgy tudom, hogy jöttek tűzoltók Gurahumorá-ról és Csernovic-ból is.
  V: Jöttek minden honnan, de nem tudták eloltani. Azt mondják az öregek (itt már kezdődik a folklór, szájhagyomány – sz. m), úgy járja a szó, hogy valami átok volt a falun. Valahol, itt a falu végén - úgy mondják- több száz évvel ezelőtt egy kolostor lett volna. És nagyon csúfot űztek az ottaniakból, most már nem tudom, a katolikusok - e vagy az ortodoxok. Ott valami kalugyerek voltak. A faluban beszélik, hogy csúfot űztek belőlük, és az ottani kalugyerek átkozták volna el a falut. Így beszélik, így hallatszik. Amikor sok öreg volt, akkor beszélték. Most kevés öreg van, ezt én is a szüleimtől hallottam. A kollektivizálás kezdetén, még láthatók voltak valami romok, épületsarkak.
  K: Ott az Alszeg fele?
  V: Ott, igen.

Szőts Gergely, Istensegíts (2007-ben):
  Sz. G: - Leégett egy falu, Tolova (Józseffalva - sz. m.), néhány óra leforgása alatt, talán 3-4 óra, minden odaveszett.
  L. G: - Az ’39-ben volt.
  Sz. G: - Igen, igen, ’39-ben. Olyan meleg volt, ünnep is.
  L. G: - Áldozócsütörtök.
  Sz. G: - Nem, dehogy, Úrnapja!
  Ebben a pillanatban a Gergely bácsi román élettársához fordultam:
  L. G: Zavarja, ha tovább magyarul beszélgetünk?
  A: - Engem nem zavar, csak azt nem tudom, hogy ennyi idő után még jól emlékszik-e az öreg (Sz. G.) mindenre.
  L. G: - Mi arról a faluról beszélünk, amelyik leégett.
   A: - De hol van az a Tolova?
  L. G: - Vornicsén, Szucsávától úgy 26-27 kilométerre.
  Sz. G: - Olyan gyorsan leégett az a falu, jaj nekem! Jöttek a tűzoltók még Csernovicból is, de nem tudtak tenni semmit.
Ettől a pillanattól kezdve, áttértünk Szőts Gergellyel magyarra. Észrevehettem, hogy az öreg székely nagyon szépen megőrizte tájszólását, zamatos beszédét, ezért úgy írom le, ahogy mondta:
  L. G: - De nagy volt a szél, én úgy hallottam.
  Sz.G: - Szél vót, de nagy szárasság vót!
  L. G: - S akkor azokat ki segítette, mikor úgy maradtak ház nélkül és állatok nélkül?
  Sz. G: - Az állam segítette. Csinált nekik olyan kicsi házakat, s akkor úgy vót, hogy még építnek mellé egy nagyszobát s egy kicsikét. S akkor eljött, hogy mennek Magyarországra s ott maradott.
  L. G: - De innen a faluból küldtek, gyűjtöttek segítséget?
  Sz. G: - Ó hogyne, hogyne, itt es, minden faluból vittek élelmet és ruhát. Olyan égés vót, hogy mikor gyűjtötték essze a házakból a ruhát, s ment vele, s a hátán meggyúlt!
  L. G: - Hatalmas tűz volt, akkor!
  Sz. G: - Ajajaj! Hát mondom, egy négy óra hossza alatt, az egész falu leégett.
  L. G: - De az igaz, mert én sok helyt láttam, azt mondják, hogy a románok gyújtották fel!
  Sz. G: - Nem, nem, nem igaz, dehogy!
  L. G: - Hát utóvégül elégtek a román házak is.
Sz. G: - Ott igen. Vótak román házak is. Hát azt mondták, met nem vót mit mongyanak, de nem igaz!

  Józseffalva, 1939, 1-ső rész

 

    Ellenzék. 1939. április 23. HATALMAS TŰZ PUSZTÍTOTT AZ EGYIK BUKOVINAI KÖZSÉGBEN. Cernautiból jelentik:
Tegnap hatalmas tűz pusztított az egyik cernauti megyei községben. A tűz több mint egymillió lej kárt okozott. A község egyetlen gazdája sem volt tűzkár ellen biztosítván és ezért a károk nem térülnek meg. A csendőrségnek az a gyanúja, hogy a tüzet gyújtogatás okozta.

    Ellenzék. 1939. május 21. Teljesen elpusztította a tűzvész Józseffalva csángó községet. Több millió lejre rúg a kár. KOLOZSVÁR, május 20.
Rövid távirati tudósítás alapján, már tegnap beszámoltunk a bukovinai Vorniceni, (Józseffalva) csángó község pusztulásáról. Az újabban érkezeit tudósítások megrendítő részleteket tárnak fél a hatalmas tűzvészről, melynek több áldozata is van. A tűz Ilie Berariu portáján keletkezett, ahonnan a nagy szél a szikrákat és zsarátnokokat az egész község felé elszórta. Pár óra leforgása alatt, lángokban állott az egész község és a tűzvész elpusztította szorgalmas csángók verejtéke munkával szerzett minden vagyonát. A tűz után meginduló a vizsgálat és eddig már több megszenesedet, ember holttestét és meg-szenesedett állat hulláját találta meg. A tűz helyére kiszállott Suceava térparancsnoka, Suceava primárja, a suceavai ügyészség vezetője, hogy a tűz pusztításait felbecsüljék és okát megállapítsák. A kár több millió lejt tesz ki.

  Keleti Újság, 1939. május 21. Egy csángó falu borzalmas tragédiája.
  Kétszázhatvan házat hamvasztott el a tűzvész a bukovinai Józseffalva községben. Húsz ember súlyosan megsebesült, haton eltűntek s a község egész állatállománya a lángokba veszett — Valószínű, hogy holttestek is vannak a még füstölgő romok alatt.
  (CERNAUTI, május 19). A bukovinai Józseffalva (Vorniceni) csángó községben csütörtökön délután borzalmas tűzvész pusztított. A kár egyelőre felbecsülhetetlen. A tűz egy Beraru Ilié nevű, román gazda házának kéményéből kipattant szikrától keletkezett s az erős szélben, rövid idő alatt az egész falura átterjedt. A hősök ünnepét ülő falu lakosai elkeseredett harcot vívtak a lángtengerrel, de szegényes tűzoltó felszerelésükkel még csak a tűz továbbterjedését sem bírták meggátolni. Távbeszélőn értesítették Suceavat, a megyeszékhelyet és a suceavai tűzoltók azonnal kivonultak a helyszínre.
   Közben a szél ereje egyre nőtt és a fecskendőkocsik is hiába dolgoztak, mert a lángban álló házsorokat még megközelíteni is alig lehetett. A suceavai tűzoltóságnak mindössze annyit sikerült elérnie, hogy a lángok elől elszigetelhették a józseffalvi templomot, az iskolát, a papilakot és a községházát. A felsorolt épületeken kívül a község teljesen leégett.
  A legújabb jelentések szerint a csángó község katasztrófájának méretei még csak most bontakoznak ki a maguk teljes szörnyűségében. A községgel teljesen megszakadt a távbeszélő összeköttetés a tűzoltóság parancsnokának közlése szerint a lángok kétszázhatvan házat hamvasztottak el, a hozzájuk tartozó melléképületekkel együtt. A tűzbe veszett a községnek úgyszólván egész állatállománya és valószínű, hogy a még füstölgő romok alatt emberi holttestek is vannak. Az első hivatalos megállapítások arról adnak hírt, hogy az oltási munkálatok közben húsz ember súlyosan megsebesült. A sebesülteken kívül haton eltűntek, közöttük négy gyermek.
  A sebesülteket a suceavai kórházba szállították. Jelenleg hivatalos bizottság tartózkodik a helyszínen a kár megállapítására. Józseffalva neve nem ismeretlen az újságolvasó közönség előtt. Itt él Székely Albert, a „bucovinai Kempelen“, a páratlanul tehetséges, híres órafaragó, akinek mesteri munkairól a „Keleti Újság” annakidején bő ismertetést közölt. Ugyancsak ennek a községnek plébánosa az Erdély-szerte jól ismert Németh Kálmán dr.

  Keleti Újság, 1939. május 24. Józseffalva pusztulása.
  Megrázó terepszemle a bucovinai csángó faluban. — Ezerötszáz ember élet-halál harca a pusztító lángtengerrel. — Mindenütt romok, mintha repülőbombák szántották volna végig a falut. — Drámai fogadalmat tett a szószéken Németh Kálmán dr., a község hősies lelkű papja. Horosz Béla helyszíni beszámolója.
                                                                                              ************
  A Keleti Újság nyomban a hivatalos jelentés nyomán beszámolt arról a tűzkatasztrófáról, amely a bucovinai Vorniceni falut sújtotta. Már akkor megdöbbenve állapítottuk meg, hogy ez a falu: Józseffalva, a bucovinai csángótelepülés egyik legvirágzóbb községe. Testvéreket ért ez a szörnyű tragédia: az 1763-as „mádéfalvi veszedelem” néven ismert véres eseményék után Bucovinába menekült székelyek, alapította falut sújtott ez a csapást. Már az első jelentésekből is megállapítható volt, hogy a falu nagy része elpusztult és emberek százai váltak hajléktalanná. Vigasztaló, résztvevő szót vinni számukra és meghozni a történtek hű képét, ez volt az a belső parancs, amely a „Keleti Újság"-ot arra indította, hogy egyik munkatársát a pusztító tűzvész színhelyére küldje, részletes beszámoló megírása végett. Józseffalva pusztulásának megrázó történetéből riportsorozatban számolunk be:
   Útban Józseffalva felé.
  Az új vasútvonalon visz robogva a vonat. Déd, Beszterce, Dorna-Vatra... — és tizenhét óra múlva már Suceaváról indulok kocsin az onnan 18 kilométernyire levő falu felé... Kocog a kocsi a poros úton. Dombra fel, dombról levezet az út és a kocsis a csütörtöki nagy tűzről, beszél. A Józseffalvát pusztító tűzről, amelynek lángja fényes nappal vörösre festette Suceava felett az eget.
   Jól megrakott szekeret érünk utol. Két hölgy ül a ládák tetején. Megállítanak.
— Hova megy az úr? — kérdik németül.
— Józseffalvára!
— Itt a segélyakció. Kenyeret viszünk. Szeretnénk előbb beérni, mint szekerünk. Nem kaphatnánk helyet-e a kocsin?
— Nagyon szívesen.
  Átszállnak, és most kapom az első híreket a nagy pusztulásról. Idősebb útitársnőm, Filomena Jarema, suceávai jómódú úriasszony a katasztrófa óta már harmadszor járja meg a fáradtságos utat. Saját, költségén eddig már több száz kiló kenyeret, nagymennyiségű petróleumot, sót és ruhaneműt juttatott a szerencsétleneknek ez a jószívű asszony.
— Szem nem marad ott szárazon! — egyre azt mondja, és tekintetében ott tükröződik az átélt borzalom.
   Mint valami vár...
  Most magasra kanyarodik a szerpentin út. Lenn a völgyben egy domb mögül fehér torony villan meg a napfényben: a józseffalvi templom! Gyönyörű fasorba fordul a kocsi. A józseffalvi székelyek messze földön híres fasora ez. Olyan derűs itt minden, mintha sétatér lenne. Gyalogosokat hagyunk el. Román, német és lengyel parasztok, kosarakkal megrakodva igyekeznek a falu felé. Mennek kár látni és jó szívvel segíteni, élelmet visznek...
  A falu szélén ép házak mosolyognak. Kis fehérre meszelt házak, takaros tisztaságú udvarok zöld fák keretében. Már éppen örvendeznénk, hogy hál’ Istennek még sem olyan nagy a baj, amikor a szem tágra mered, és alig akarja befogadni a pusztulás szörnyű képét. A főutca második házától, ahol a végzetes szikra kipattant, véges-végig földdel egyenlővé vált ez a virágzó falu. Háborús képen látni ilyen tökéletes pusztulást. Mintha repülőtámadás sújtotta volna végig. Üszkös romok.. semmibe meredő megszenesedett gerendák... és a kormos romhalmaz közül vakító fehéren emelkedik ki a sértetlenül maradt római katolikus templom. Olyan ez a templom most, mint valami vár, amely kiállotta a lángostromot, míg körülötte a házak százai omlottak össze...
   A legszomorúbb józseffalvi mise.
  Az utcán mindenütt emberek, józseffalviak és idegenek. Kárvallott, földönfutó, hajléktalanok végig az utcán. Egy-egy üszkös léchalom mellett állnak lehajtott fejjel.
   Valamikor — néhány nappal ezelőtt — itt kerítés volt és a kerítés mögött ház... Otthon...
   A templomnál nagy tömeg. Be sem férnek. Kinn is térdelnek. Imádkoznak. Utat nyitnak, és éppen akkor érünk a templomba, amikor vége a vasárnapi misének. Emberemlékezet óta, a legszomorúbb józseffalvi misének. Idegpattanásig feszült a csend a templomban. Szinte ott lebeg a levegőben, hogy ez a megkínzott nép, most papjától várja a vigasztaló szót. Német Kálmán dr., a józseffalviak immár nyolc éve lelkipásztora, felemeli szőke fejét. Arcán a tűzben szerzett friss sebek vöröslenek, összeszorítja fogát. Csak úgy sugárzik róla, hogy tudja: most neki kell emberfelettien erősnek lennie, hogy el ne hagyja ereje szegény megpróbált népét, és megindul a szószék felé.
  Először a szentírásnak erre a vasárnapra előirt, szavait olvassa és az ember hátán, a hideg szalad végig, hogy véletlenül mennyire találó:
—„Elküldöm nektek a Megvigasztalót, s ha el jő a nehéz óra, ez jusson eszetekbe”
  Erős a lelkük s tudnak énekelni…
  A templomban itt is, ott is zokogás tör fel... Úgy érzik: az írás egyenesen hozzájuk beszél. Németh Kálmán is ott fenn a szószéken küszködik a sírással, aztán csak elfulladnak szavai.
„— Nem merek sokáig beszélni, mert félek, hogy nem tudnám folytatni. Tegnap azt mondtátok nekem: szégyellitek, hogy annyi idegen néz és sajnál benneteket. Itt vannak a templomban a szomszéd falvak német és lengyel katolikus testvérei, és ha mi sírunk, még jobban sajnálnak bennünket. Mutassuk meg, hogy mi erősek vágyunk. Erős a lelkünk! Tudják meg, hogy mi nem félünk semmi bajtól! Énekeljünk testvéreim!”
Soha drámaibb rövidségű szentbeszédet nem hallottam. És most, amikor Józseffalván a rémület szorítja össze a torkokat, amikor egyetlen ajak sem nyílik énekre, amikor köröskörül egyetlen romtenger a falujuk, valami megrázó egyszerűséggel és tisztasággal csendült fel az ének. Magyarul énekelték az ősi egyházi éneket, és ahogyan bizakodva szálltak a hangok, abban csodálatos, mélységes hit volt...
A németek és a lengyelek megrendültén nézték ezt a feledhetetlen szépségű mozzanatot. „Soha el nem hagylak benneteket." Fenn a szószéken most eskü hangzik el. Eskü, amely túlszáll a falakon, mert, néhány perc múlva egész Józseffalva tudja, hogy a tiszteletes úr megesküdött:
„— Soha el nem hagylak benneteket! Megesküdtem, hogy az Isten ne adjon lelki nyugalmat, ha bele tudnék nyugodni, hogy Józseffalva ne legyen...”
  Megvárom. Mikor meglát, szótlanul megölel. Három nap óta nem aludt és ez a tenger idegizgalom most pillanatig úrrá lett rajta, amikor váratlanul messzi Erdélyből jött újságíróval találja szembe magát.
  Sír... Csípős, füsttel átitatott a levegő, de nem emiatt lett könnyes az újságíró sok borzalomhoz edzett szeme..,
  A borzalom két órája.
  Most próbáljuk meg feleleveníteni azt a két órát, amelynek százhúsz perce elég volt ahhoz, hogy amit másfélszázad szorgalma épített fel, alaktalan rommá változzék.
  Szerdán még zarándokúton voltak a józseffalviak.
  Suceavara vonultak gyalogszerrel, egyházi zászlókkal és Suceavan sokan megcsodálták a „magyarok“ négy hangon éneklő karát...
  Csütörtökön, áldozócsütörtök napján, amely egyben Hősök Napja is volt, a temetőben tartattak ünnepséget.
  Szél lobogtatta a zászlókat...És akkor még senki sem sejtette, hogy ennek a szélnek a hátán már ott nyargal a végzet...
...Ég a Berárék csűrje!
  Fél kettő. A falun az ebédutáni csend terül el. A faluvégi Gál-portán az asszony kinéz az ablakon, hogy a következő pillanatban sikoltozva hőköljön vissza:
— Szaladj Lőrinc, mert ég a Berárék csűrje!
  Ami ezután következett, így mondja el Gál Lőrinc:
— Szaladtam, hogy segéljek, de mire odaértem, már nemcsak a csűr, hanem az istálló is égett.
   A két tehenet, ki sem tudtuk menteni. A faluból mindenünnen megindultak az emberek, hogy oltsunk. Mielőtt bármihez kezdhettünk volna, a szél átsodorta a lángot a szomszédba, tüzet fogott Berariu Ilié háza, is és ekkor már nem volt menekvés. A tűz, amely a széltől még nagyobb erőre kapott, lángcsóvákat röpített át a levegőn és a falu egyszerre több helyen kezdett égni.
  „Mintha a pokol kapni nyíltak volna meg!"
  Amint a gazdák rohantak, hogy a szomszédnak segítsenek, már a saját házuk is égett. A tizedik-huszadik szomszéd háza gyulladt ki és alig fél óra leforgása alatt minden közbeeső ház égett, úgy hogy egyetlen tűzfal volt a főutca házsora.
  Fazekas György, aki már 19 éves korában őrmester volt, végigharcolta a világháborút, így beszél a borzalom perceiről:
— Nem félek a haláltól és a háborúban sok mindent, láttam, de ilyent nem. Mintha a pokol kapui nyíltak volna meg. A levegőben lángcsóvák száguldottak. Ezernyi zsindelyen veszekedett sziszegve a láng. Tíz és tíz ház omlott össze állandó robajjal. Minden recsegett és ropogott. A háztetőkön úgy dobolt a zsarátnokeső, mintha jég lett volna.
  Rettenetes percek. Akkor még mindegyik gazda megkísérelte az oltást, de amikor látták, hogy házuk egyszerre három helyen gyullad ki és nemcsak felül, de alól is égni kezd, mint a tigrisek vetették magukat a tűzbe, hogy megmentsék, ami menthető.
  Először a gyermekeket, helyezték biztonságba. Aztán megpróbálták ingóságaikat kihordani. Sok helyen az asszonynak erőszakkal kellett visszatartani a férfit, hogy ne tegye az életét kockára. Drámai harc az állatok megmentéséért. Németh tiszteletes veszi itt át a szót: — Akármit kihordtak az udvarra, pillanatok alatt meggyulladt és elhamvadt. Fehér-neműs ládák gyulladtak meg és égtek elmenthetetlenül. Asszonyok párnákat kaptak hátukra és ott a hátukon gyulladt meg, úgy kellett eldobniuk. A szekerekre rakott holmik is elégtek.
  Legtöbb baj az állatokkal volt. Józseffalván nincs közös legelő. Az állatok a kert végében kikötve legelésztek sok helyt az istállóban érte a szerencsétlen állatokat a tűzveszedelem.
  A kötelékeikről leoldott állatok, vagy amelyeknek meggyulladt, és elszakadt a kötőfékjük, minden áron a tűzbe akartak rohanni, valami vad ösztöntől hajtva. Valóságos harcot vívtak állataikért a derék gazdák. Az állatok nagy részét sikerült is megmenteni.
  Asszonyokkal beszéltem, akik sírva mondották el, hogy sok állatjuk milyen szörnyű tűzhalált halt. A juhok összebújtak, rájuk csapott a zsarátnok és ott égtek, él szívtépően bégetve. Meggyulladt szőrzetű disznók rohantak a lángba, hogy percek múlva alaktalan húsdarabbá pörkölődjenek. Háziszárnyasok és galambok égő tollakkal repkedtek, hogy aztán a lángokba zuhanjanak. De a hűséges barátok, a kutyák is szörnyű véget értek. Józseffalván alig maradt kutya: legtöbb a láncon sült meg elevenen, mert annyi idő sem volt, hogy eloldozzák őket.
   Három épület, amelyet megőrzött a gondviselés.
  Ebben a tűzpokolban, a falu központjában csak három épület maradt sértetlen: a római katolikus templom, a papilak és az annak idején a Jókai Mór gyűjtéséből épített iskola. Ezt a három épületet, annak ellenére, hogy megvédésükre gondolni sem lehetett, csodálatos módon megkerülték a lángok.
  Átcsaptak felettük, körülöttük mindent felégettek és ez a három épület kis sérülésekkel megmaradt. Az egész tragédia két óra leforgása alatt játszódott le. Két óra múltán közel kétszáz ház hamvadt el. A román gazdák közül is soké. S most együtt sírnak. „Mindig féltem a fűztől!“
   Megrázó jeleneteket mond el Németh plébános.
  — Éppen néhány anyakönyvi másolatot állítottam ki, mikor a templomszolga azzal szalad be, hogy tűz van a faluban. Nyomban utasítást, adtam, hogy húzzák meg a harangot, én meg szaladtam az istállóba, befogtam a kocsimat és ráraktam azt a két hordót, melyet állandóan megtöltve tartottam. Valami megmagyarázhatatlan előérzet miatt, nyolc éve amióta itt vagyok, mindig féltem a tűztől. Azért készítettem egy halastavat is, hogy legyen elég víz, ha tűz ütne ki. Végighúzza kezével a homlokát. Most látom, hogy kézfején is zúzott seb van.
  — Amikor néhány perc múlva az utcára értem, valósággal megdöbbentem, hogy egyetlen lélek sem volt az utcán. Csak akkor láttam, hogy a két, szembe levő sor több háza ég. A legközelebbi ház udvarára szaladtam. Ezt már más mondja el, mert Németh plébános nem akar erről beszélni.
  — Létrát támasztott a plébános úr és felsietett a tetőhöz a vederrel. Aztán átsietett a másik házhoz. De mit ér mindezt. Aztán a tűztől megvadult a ló és vonszolni kezdte a kocsit. Ekkor sebesült meg a plébános úr.
  — Sohasem felejtem el — folytatja Németh plébános — ebben az elviselhetetlen hőséget árasztó lángtengerben egyszerre csak felharsant, az a két kilométeres orgona, melynek sípjai: síró, ordító, üvöltő apák, síró anyák és gyerekek jajongása volt. Olyan megrendítő volt ez a kavargó hangzavar, ez a segítségért csengő kórus, hogy beleszédültem. Megtudom azt is, hogy Németh Kálmán dr. berohant a tűzfallal körülzárt templomba s kihozta az oltáriszentséget. Már csak az ablakon tudott bemászni a papilakba, mert a ház melletti fenyőfák is égtek.
  Biztonságba helyezte az anyakönyveket s a parókia irattárát, és akkor vette észre, hogy papilak gazdasági épületei lobogva égnek s a tornác lépcsője és karfája is tüzet fogott. Az utolsó pillanatban a mosogatódézsa vizével oltotta el a lángokat.
  Még hallgatni is megrázó élmény és ezerötszáz ember ezt — végigélte!
  (Következő cikkünkben: Józseffalva a tűzvész után. Eredeti helyszíni felvételekkel.)

  Keleti Újság, 1939. május 25. Józseffalva pusztulása.
  Félkegyelmű gyermek meggondolatlan játéka zúdította a bucovinai csángó falura a szörnyű tűzkatasztrófát. — Semmi sem térül meg a harmincötmillió lejes kárból. — Egy életveszélyes, három súlyos és negyvenhárom könnyebb sebesült. — Csodával határos módon kerülték el a lángok a templomot és a Jókai Mór gyűjtéséből épített iskolát.
  Horosz Béla helyszínt beszámolója:
  Itt egy kutya megszenesedett holttestébe botlik a lábam, amott valamit megcsillant a nap a romok között: alaktalan formára olvadt kasza… egy fél dézsa megszenesedve… aztán hamu és hamu és mindent bevon — mint gyászfátyol — a fekete korom.
   Ház állott, most romhalom…
  Messziről különös építmény tűnik fel. Olyan, mint egy keleti pagoda. Aztán, hogy közel megyek, akkor látom, hogy módos gazda bádogtetős háza volt. A bádog megolvadt és most körülöleli az állva maradt kéményt, mintha abba kapaszkodnék, a kormos, égett kéményen a ház galambjai ülnek békésen…
  Egy másik magányosam meredő kéményre visszaszálltak a lángok által elűzött gólyák. Olyan békés ez a kép, úgy el lehetne gyönyörködni benne, ha nem ez a megrázó romhalmaz lenne a háttér!
  Elkapják a karomat, utolsó pillanatban. Majdnem beleestem egy elégett kávájú, félig betemetett kútba. Feketére szeneseden gerendák merednek ki a falakból, mint sötét tüskék. És a romok közül most, három nap múltán is szivárog a füst. A levegőben égett szag terjeng: csípő, maró illat. Kis szél kerekedik, felkap egy-egy maréknyi perjét és megtáncoltatja levegőben.
  Titokban hulló könnyek.
  A borzalom filmje ez. Idegek kellenek ahhoz, hogy akárcsak mint szemlélő is végignézze az ember. És ott vannak ennek a mozdulatlan képnek élő szereplői. Amint végtelen szomorúsággal nézik a romokat, amely néhány alappal ezelőtt még hajlékot adó ház volt. Aztán elönti szemüket a könny, mélyebbre zuhan a fejük. De ezt csak akkor látni, mikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket. Mert ezeket, a büszke embereket bántja, ha sajnálják őket…
  Józseffalván közel kétszáz ház hever üszkös romokban és alig hatvan ház menekült meg a szörnyű pusztulásból, amelyet egy félkegyelmű gyerek együgyű játéka idézett fel.
 — Miként kezdődött a tűzveszedelem? — erre a kérdésre mindig és mindenkitől ugyanazt a választ kaptam. Ma már minden részletében megvilágította a vizsgálat a katasztrófa kiindulásának kérdését: végzetes játék indította el a pusztulást!
  „Tüzet gyújtunk, és kukoricát pattintunk!"
  A végzetes jelenetet így lehet, újra felépíteni: A falu főutcájának balsorán, második ház a Beraru Ilié háza. A román gazda — jóravaló, szorgalmas ember — nem volt odahaza, amikor tizenkét éves, fél testére béna, nyomorék, félkegyelmű Nicolae fia azzal hívta a kerítéshez a szomszéd két gyerekét:
— Tüzet gyújtok, és kukoricát pattintunk! — ezzel hívogatta őket. A két gyerek értette Nicolae szavát, mert a félkegyelmű gyermek beszéde egyébként érthetetlen dadogás. A két szomszéd gyerek bámészan nézte, amint a tizenkét éves nyomorék fiú tüzet gyújtott a csűr és az istálló közötti kis udvaron. A következő percben rémülten szaladt szét a három gyerek. A szél felkapta a lángot, hozzá vágta a csűr oldalához, amely azonnal tüzet fogott… és két óra múlva a könnyelmű játék által elszabadított tragédia beteljesedett; Józseffalva nagy része elhamvadt.
Beraru Ilié gazda kérésemre megmutatja, hogy hol állott a csűr, ahol az első lángok felcsaptak.
— Hol a gyerek?
  Egy asszony felel kérdésemre:— „Ellibogott a patakra." Ez a bukovinai székely kifejezéssel körülbelül annyit, jelent, hogy elkódorgott, elcsavargott.
  Később előkerül a Nicolae gyerek is. Kérdem, hogyan történt. Remeg minden izében. Mond valamit. Dadogó, hörgő, sípitó különös hangja van. Nem értem mit mond. Első pillanatra látni: gyógykezelésre szoruló, együgyű nyomorék.
  — És nem lehetett volna menteni, segíteni?
  — Egyszerre száz helyen égett a falu — mondja egyik gazda.
  — Ha minden ház mellett fecskendő állott volna, akkor sem lehetett volna megmenteni a házakat. Ilyen elszántan harcolt zsákmányáért a tűz!
  — És a tűzoltók?
 — A községházáról telefonon értesítették a suceavai tűzoltókat. Utolsó pillanatban, mert elolvadtak a telefondrótok is. A tűzoltók háromnegyedóra múlva meg is érkeztek. A forróság miatt alig tudott feljönni a faluba a tűzoltó autó. Akkorra azonban már a községháza és a román templom is elhamvadt, a házakon nem lehetett segíteni és csak arra szorítkoztak, hogy a falu végén levő házakat megmentsék. A tűz útja el is vágódott. Az egyik faluvégen tíz ház nem gyulladt ki, a másik faluvégen ötven ház megmenekült. Kilométerekre röpítette a szél az izzó zsarátnokot. Hogy a szélnek milyen óriási ereje volt, arra legjellemzőbb, hogy a hat kilométernyire levő Krizmanics-féle keményítőgyár teteje is kigyulladt egy odatévedt zsarátnoktól és a 14 kilométernyire levő Balacsán is esett le izzó parázs.
  Semmi kár sem térül meg.
  — Hány ház pusztult el? Az emberek egymásra néznek. Még nem is tudják. Egyik gazda úgy tudja, hogy a faluban kétszázhatvan ház volt.
Miután a hajléktalanok elhelyezése miatti összeírásnál hatvan ép házat, számláltak össze, következésképpen az elpusztult házak száma kétszáz, vagy ennél valamivel kevesebb. A pontos összeírás most készül.
  — Az anyagi kár?
  — Constantinescu ezredes-prefektus úr szerint 50 millió lej a kár. Egy itt járt szakértő hozzávetőleges becslése szerint mintegy 35 millió lej.
  — Megtérülhet ebből valami?
  — Semmi. Egyetlen ház sem volt biztosítva.
  Menthetetlenül megsebesült egy gyermekágyas asszony.
 — Sebesült?
 — Legsúlyosabban Mezei Sebestyénné sebesült meg. Gyermekágyas asszony, úgy mentették ki a lángokból. A suceavai kórházban fekszik. Az orvosok azt mondják — menthetetlen. Alighanem ő lesz a tűzvész halálos áldozata. Kívüle még Kovács Szilveszter, Puscas Nicolae és Stanciuc Stefan kerültek kórházba súlyosabb sebekkel.
  Könnyebben sérültünk negyvenhárom van. Lassan körém gyűlnek, és most látom:
  Sok férfi visel fehér kötést a kezén. Tűz égette sebek, amit mentés közbeni szereztek.
  — Mi a veszteség az állatállományban? Olyan hírek terjedtek el, hogy valamennyi állatuk elpusztult!
  — Szerencsére ez a hír nem éppen igaz, mondja az egyik gazda. Öt tehén, egy csikó, harminc sertés és körülbelül ugyanannyi juh pusztult el. Ezen kívül szinte valamennyi háziszárnyasunk a lángok közé veszett. De ami még lélekbemarkolóbb:
  A józseffalvi tűzkárosultak minden gazdasági szerszáma, is odaveszett. Kapák, kaszák, szekerek pusztultak el és szegények még az idei termést sem tudják betakarítani!
  Épen maradt a híres józseffalvi faóra.
  Itt él a faluban Székely Albert, a — most már nyugodtan mondhatjuk — világhírű óracsináló ezermester. A múlt évben az eucharisztikus világkongresszuson hatalmas feltűnést keltett csupa fából készített órájával.
A „Keleti Újság" képen is bemutatta annak idején ezt az órát, amely most megmenekült a tűzből. Ezt az órát ugyanis a toronyba szerelték fel és a torony sértetlen maradt. Székely Albertnek azonban mindene odaégett. Nemrégiben rendezett be ez az életrevaló ember egy kis orgonagyárat.
  Maga készítette a szerszámokat és most kapta az első rendelést: Bibzsizski, szereti lengyel pap akarta újjáépíttetni vele templomának orgonáját. Már haza is szállította és így a szeretiek orgonája is megsemmisült.
  - Ez a két orgonasíp maradt mindössze — mutatja nagy szomorúsággal. — Éppen ezen a hét sípon dolgoztam, amikor olyan zsarátnokzápor hullott a házamra, hogy percek alatt lángban állott minden. Ez maradt a kezemben… Mindenem odaégett…
   Egy útszéli feszület csodálatos megmenekülése.
  A lángok martalékából csodával határos módon menekült meg egy útszéli kereszt. Körülötte minden elégett. Sivár pusztaság a szörnyű háttér és a fakereszt áll. Aljába belekaptak a lángok, megperzselték, de a tűz elaludt magától. Mellette fiatal fa ágai borulnak védőn a kereszt fölé. A fa minden levele leperzselődött, élete árán mentette meg ez a fa a keresztet. Láttam egy kutat is. Sértetlenül áll a romhalmaz közepén. A lángok tombolása itt mindent elemésztett és a kút káváján még perzselés nyoma sem látszik. A templom előtti kis Mária-kápolna teteje elpusztult, de a gipsz-szobor csak kormosra füstölődött és nem pusztult el.
   A templom és az iskola.
  Mintán a községháza és a román templom is földig égett, a megmaradt házakon kívül egy kilométer hosszú szakaszon csak a római katolikus templom, vele szemben a papilak és az iskola maradt épen. Az iskolát, amely most állami iskola, a kilencszázas évek elején építették abból az adományból, amelyet Jókai Mór, mint az „Ország—Világ” szerkesztője gyűjtött össze.
  Ez az épület is megmagyarázhatatlan módon maradt meg, hiszen előtte és utána, egészen a papilakig minden ház úgy elpusztult, hogy csak kő-kövön maradt. A templom megmenekülése is csodálatos. Az emberek mondják, hogy a lángcsóvák úgy csapódtak a templomra, mint a gránátok, zsarátnok dobolt a tetőn, amely olyan vörösen izzott már, mint a vér, de a templom nem gyulladt ki.
  Németh Kálmán dr. plébános mondja el azt a megrázó mozzanatot, amely fényszóróval világit be ennek a népnek mély hittel teli lelkébe. Németh plébános éppen az oltáriszentségért szaladt be a templomba. A kibírhatatlan hőségben a templom körül csapkodó lángfalon át, tört utat magának és ebben a pillanatban könyörgő, kiáltó hangra lett, figyelmes.
  „Isten, Isten, könyörülj meg.“
  Amikor az egész falu egyetlen lángtenger volt, és amikor a templom melletti ház is máglyaként égett a ház gazdája, Pap Sebestyén térdre esett az út, szélén és úgy kiáltotta az ég felé:
 — Isten, Isten könyörülj meg templomunkon, hogy legalább legyén hova menjünk imádkozni!
Csöndesen mondja maga elé a plébános:
— Ezt hallhatta meg az Isten, mert Pap Sebestyén nagyot kiáltott.
  Amit külön megsiratnak.
  Amit külön megsiratnak a józseffalviak: elégtek gyönyörű magyar ruháik: varrottas ingek, szoknyák, mintás csizmák, szőttes szőnyegek, híres szépségű párnafejek és az a több mint háromszáz varrottas minta is elpusztul, ami százötven év óta anyáról leányra öröklődött.
  A megmaradt házakban mutatóba is alig maradt néhány ezekből a gyönyörű mintákkal kivarrott holmikból. És azon is keseregnek, hogy magyar imakönyveik is elégtek."
— Plébános úr, hozasson valahonnan imakönyvet, hogy ne kelljen az ujjunkon, imádkozzunk! — kérlelik papjukat.
  Fák csonkái merednek az égnek. Két óra alatt száradtak ki, a pokoli hőségben. Sok fa lobogva, sercegve égett és most olyan, mint csonkig égett gyertya. Forró tavaszi nap süt, és mégis őszi hangulat borong. A szél száraz faleveleket kavar. Józseffalva fennállása óta ez a legszomorúbb május!

   Keleti Újság, 1939, május 26. Józseffalva pusztulása
  Ezer ember siratja otthonát. — Járvány veszélye lebeg a hatvan épen maradt házban összezsúfolódott falusiak felett. — Hogyan nyilatkozott meg az emberi együttérzés a gyászos katasztrófa utáni első órákban? — Jégverés és árvíz pusztított az elmúlt nyáron a végzettől sújtott bucovinai községben. — Égő házból mentettek ki egy felravatalozott legényt s másnap az üszkös romok közül kísérték a temetőbe. Horosz Béla helyszíni beszámolója. (Józseffalva, május 24.)
                                                                                                       ********
   Itt, ahol eddig csak egyik zöld fákkal övezett háztól a szomszédig lehetett, átlátni, most, a földig égett házak romsivatagában, a falu egyik végétől a másikig révedez tétován, a pusztulás szörnyű képétől megborzadt tekintet.
   Isten szabad ege borul a főutca fölé, amelynek két oldalán rom mellett, rom sorakozik gyászos sorban. Közel ezer ember siratja otthonát. Apák, anyák és gyermekek. Hová hajtják le fejüket, hová? Mi is történt, a két szörnyű óra után? Mi történt a hajléktalanokkal, a lángokkal való birkózás emberfeletti küzdelme után, amikor lehamvadt, a tűz és a füstölgő romok mellett ráeszméltek, hogy annyi hely sem maradt részükre, ahová lehajtanák fejüket.
   Hátborzongató tűzijáték.
  Alvás? Ugyan ki tudott, aludni azon az emlékezetes éjszakán. Egyrészük a mezőre húzódott ki. Onnan nézték az izzó, parázsló, gőzölgő házmaradványokat. Fel-felreppent egy-egy szikra. Hátborzongató tűzijáték. Aztán ez is kialudt és a leszakadó sötétségben inneni is, onnan is felcsuklott a sírás s egyetlen kórussá folyt össze. Nem jajongtak, nem átkozódtak, csak sírtak. Az otthon-siratás éjszakája volt ez Józseffalván.
  Járvány fenyeget.
  Akiknek épen maradt a házuk, szíves szóval hívták be a hajlék nélkül maradtakat. Hatvan ház-csűrje, padlása, szobája megtelt emberekkel, asszonyokkal és gyerekekkel. Harminc-negyvenen szoronganak egy-egy házban ma is. De meddig mehet ez így? Hiszen az összezsúfoltság felett ott lebeg állandóan a ragályos betegségek rémei. Az első hajléktalan éjszaka rémült óráit még csak súlyosbította, hogy kezüket tördelő anyák keresték gyermekeiket. Végigjárták a falut, mert azt gondolták, hogy valaki befogadta őket. Negyven gyermeket nem találtak! Eltűntek! Talán a tűzbe is vesztek közülük. A szomszédoknak kellett visszatartaniuk a kétségbeesett szülőket, hogy ne rohanjanak a még izzó romok közé.
  Negyven gyermek megkerül.
  Csak másnap reggelre oldódott meg — szerencsés fordulattal — a negyven gyerek eltűnésének rejtélye. A józseffalvi gyerekek közül sokan, amikor még magasan csapkodtak a lángok, elindultak biztonságosabb hely felé. Az öt-hat¬ évesek kézen fogták a kisebbeket, ötön-haton összefogóztak és úgy menekültek el a lángtengerből. Valami megmagyarázhatatlan ösztön vezette őket: a patak, medre mellett haladtak és úgy érték el Stupca falut. Itt laknak a falu végén azok a cigányok, akik Józseffalván szoktak muzsikálni és most szíves vendéglátással, fogadták be a kis menekülőket. Négy-öt gyerek kapott, szállást egy-egy házban és csak másnap reggel derült ki, amikor kézen fogva hazavitték a gyerekcsapatot szüleikhez.
  Ez volt szegény emberek egyetlen öröme ezekben, a gyászos órákban! Ezek a gyerekek voltak azok, akikről mint eltűntekről számolt be a hivatalos jelentés.
  Emberek bolyonganak az utcán. Felkeresik a szomszédot, a sógort, rokont, és aki maga is vigasztalásra szorul, még mindig talál egy-egy vigasztaló szót. Egymást bátorítják. Ilyesmiket hallani:
  — Megyünk, hogy ne legyünk otthont.
  „Otthon”. Ez most kormos téglák halmaza. Szent emberi együttérzés. Azt kutatom, vizsgálgatom, hogyan nyilatkozott meg az emberi jóság, és segíteni akarás a katasztrófa utáni első órákban. Azt akarom lemérni, mit kapták résztvevő szeretetben és létükhöz nélkülözhetetlen szükséges élelmiszerekben ezek a szerencsétlen emberek. A legelső segítséget, a szó szoros értelmében „első segélyt” öt orvos nyújtotta, akik nyomban a tűzvész utáni órákban gépkocsin siettek a sebesültek segítségére.
   Jegyezzük fel nevüket: Bona dr. megyei kórházi főorvos, Kudla dr. megyei orvos, Gemma dr. kerületi orvos, Blandu dr. körorvos és egy suceavai orvos-kapitány. Ezen kívül két, állatorvos is érkezett a faluba, hogy minél több megsérült állatot, menthessenek meg.
  Suceavan, amint a tűzoltóság kivonult, pillanatok alatt híre terjedt, hogy: „Ég Józseffalva!” Constantinescu ezredes-prefektus, a tartományi csendőrfelügyelő és más hivatalos személyek nyomban a helyszínére siettek s a prefektus intézkedésére még aznap több száz kenyérrel tehergépkocsi robogott ki a faluba.
   De sok magánszemély is összeszedett élelmiszert, kenyeret, sót, szalonnát és gépkocsin, szekéren igyekeztek ki Józseffalvára, hogy vigasztalást és segítséget vigyenek. Megindult a környék népe is: románok, németek és lengyelek és az emberi együtt érzés szent érzésétől hajtva, élelmiszeres kosarakkal és ruhaneműekkel megrakodva érkeztek a faluba.
   A királyi helytartóság ötvenezer lej gyors segélyt utalt ki. Ezek az adományok már mind a sebtében megalakított segélyező-bizottsághoz futottak be. A bizottságnak Németh Kálmán dr. plébános elnökletével Amitroaei iskolaigazgató, Zule görögkeleti lelkész, Ion George tanító, Teleaga primár, egy román és egy magyar gazda a tagjai. A segélybizottság a legigazságosabban osztja ki a segélyadagokat. Itt minden kárvallott egyformán részesül a segélyben, úgy a román családok, mint a magyarok. Mintha a nagy tűz felégette volna azokat a kis ellentéteket is, amik közöttük voltak.
  — Most nincs szegény és nincs gazdag közöttünk, most egyformák vagyunk, koldusok. Megrendítő jeleneteknek vagyok szemtanúja, amikor a segélybizottság szétosztja az élelmiszereket. Hosszú sorban állnak férfiak és asszonyok, és amikor átveszik a kenyeret, megcsókolják és arcok barázdáin könny, csorog végig. És milyen szemérmes koldusok! Azt, hogy „éhes vagyok”, „kérek még”, „kevés” — soha¬ sem hallani. És nem mernek, szégyellnek kérni.
  — Hogyan nyújtsam ki a kezem, mikor soha életemben nem kértem semmit — ezt mondja egyik deres fejű gazda. 
  — Sohase kértünk és most ezt kellett megérnünk. Isten áldja meg azokat, akik tarisznyával jönnek. De tudjuk, eljön az az idő, amikor már nem jönnek. Meg is mondtam ezeknek a jó embereknek, hogy most bőven el vagyunk látva néhány napig, talán egy hétig is. De aztán, ha elfogy, majd csak rászánjuk magunkat és elmegyünk kérni. Mindegyre sírásba fakadnak a szavak. Ez a derék gazda is elsírja magát, és szinte rá van vésve arcára az a lelki szenvedés, amit ennek a rájuk szakadt, friss nyomorúságnak az elviselése okoz. De elviselik!
Ennek a kormos, csúf regénynek szenvedő hősei olyan mély bölcsességgel, belenyugvással fogadják a rájuk zúdult csapást, hogy az már több mint emberi.
  Ezek a törhetetlen hitű és magyar fajtájukhoz mély szeretettel ragaszkodó székelyek lelke megcsillan a mindent belepő koromban is.
  — Ez volt reánk mérve, az Isteni akarta, ezt így. El kell viselnünk csendesen — így beszélnek. 
  — Lehet, hogy erre voltunk érdemesek — így a másik. És ez olyan mélyről jön, olyan őszintén mondják!
     Rájár a rúd Józseffalvára!
  — Túlestünk ezen is! — ezt hallom egy asszonytól és ekkor tudom meg, hogy Józseffalvát az elmúlt nyáron kétszer verte végig a jég, a falu egy részét elöntötte az árvíz és a termés szinte teljesen elpusztult. Akkor a szegénynegyedet pusztította el a víz, most ezek a házak menekültek meg a tűzből. Borzalmas esztendők. Kínosan átvergődött tél után most kezdték kiheverni a vízcsapást s most rájuk tört orvul a tűz. Ennyi sorscsapás megtörné a legkeményebb derekat is, de ezek az emberek más fából vannak faragva! Annyi bizakodás csillog a szemükben, ahogyan mondják: Lassacskán rendben leszünk. Elégtek az eszközeink? Amíg egynek is van, addig nem hagyjuk el egymást. Mennyi végtelen bölcsesség árad annak az öregnek a szavaiból, aki Német Kálmán dr.-nak így fejezte ki bizakodását:
  — Plébános úr, mi majd megfogózkodunk magában. Maga pedig fogózzék meg az Istenben, és csak megmaradunk!
   Akiktől nem lehet megválni!
  Nem lehet ezt száraz szemmel végighallgatni, és nem lehet megállni, hogy ne simogassa meg az ember annak a pufókarcú kislánynak a fejét, akit most állít elém édesanyja. Rózsaszín ruhácskát visel.
 — Ezzel a rajtavalóval maradt, szegényke. Tegnap kimostam, hogy vasárnapra tiszta legyen, s amíg várta, hogy megszáradjon, az se volt, amit, ráborítsak meztelen kis testére.
  Ebből a tökéletes pusztulásból az emberek puszta életükön kívül csak a rajtuk levő ruhát menekíthették meg. Gyermekek százai járnak most egyetlen ruhácskájukban Józseffalván. A szerencsétlenségben talán az egyetlen szerencse, hogy most történt ez a szörnyű szerencsétlenség, mert elgondolni is rossz, hogy mi lenne, ha hideg ősszel sújtotta volna a falut. A környék lakosainak jó szívét is legelőször ezeknek, a gyermekeknek a sorsa indította meg. Jöttek és kérték:
 — Adjanak ide egy gyermeket, gondját viseljük akár egy évig is.
 És a válasz mindenütt az volt:
 — Nem adjuk! Úgy szeretik ezek az emberek a gyermeket, szemük fényét, hogy nem tudnak megválni tőlük. Nyolc-tíz gyermekes család sem ritka Józseffalván, de három—négy gyermek mindenütt van és hajléktalan nyomorúságukban talán most egyetlen vigasztalásuk a gyermek.
A testvérfalvakban: a bukovinai Hadikfalván, Istensegíts községben, Andrásfalván és Jakabfalván megindult a testvéreket mentő segélymozgalom. Szakaszokra osztották be a falvakat, és úgy gyűjtenek. Egy istensegítsi gazda hozza erről a hírt és azzal köszönt be a plébánoshoz:
 — Fogadja részvétünket ennek a virágzó községnek pusztulásáért.
   A pusztulás vámszedői.
  De nemcsak a jó szív nyilatkozott meg, a pusztulás hírére felbukkantak a hiénák is. Néhány óra múltán kereskedők bukkantak fel, akik nevetséges áron igyekeztek megszerezni a megszorult emberek jószágait. Két-háromszáz lejt ígértek egy-egy tehénért. Constantinescu ezredes prefektus felháborodva adta ki az utasítást, amikor értesült a dolgokról:
   - Ki a kufárokkal a faluból! Az állatorvos a gyanúsan olcsó vásárnál megtagadja a hivatalos bizonyítvány kiadását.
  Temetőből temetőbe.
   El kell mondanunk annak a megrázó temetésnek a történetét, amelynél aligha volt még drámaibb...a tűzvész idején a Rakóc-portán felravatalozva feküdt a család egyik legényfia. Lobogó lángok közül mentették ki a koporsót és másnap a romokban heverő ház udvaráról temették él.
   Gyertya helyett az omladékoktól szivárgó füst kanyargott az ég felé és a lehajtott fejű emberek csendesen megjegyezték, amikor a megrázó dallamú ,,Circum dederunt me“ elhangzott:
  — Temetőből visszük a temetőbe!
                                                             **************************************
   Még most, három nap múltán is szivárog a füst. Nézem az egyik karcsú füstoszlopot, amint előgomolyog a kormos kövek közül és felfele kúszik az ég felé. Úgy látom, mintha kérdőjellé formálódnék. Óriási kérdőjellé, amely túlnő a falun, túlnő a bukovinai hegyeken is és minden magyar elé odarajzolódik, mint kétségbeesett segélykiáltás:
  — Mi lesz velünk!

   Keleti Újság, 1939, május 27. Építsük újra Józseffalvát!
   Lovát és lószerszámát is eladta Németh Kálmán dr., a község fáradhatatlan lelkipásztora, hogy a segélykérő levelek bélyegköltségét fedezze — Hogyan lehetne poraiból új életre támasztani a lángok martalékául esett bucovinai községet? (Józseffalva május 25.)
  Azzal kezdem, amivel Józseffalva pusztulásáról írt helyszíni riportsorozatom harmadik cikkét abbahagytam. Kétségbeesett segélysikoltást továbbítok:
  — Mi lesz, velünk?
  Megrendültén hallottam meg ezt a ki nem mondott és némaságában mégis harsogva kiáltó kérdést. Igen. Mi lesz velük? Mi lesz a sorsa a józseffalvi lakosságnak, annak az ezer embernek, aki a nagy tűzvész után hajlék nélkül maradt. A román gazdákat éppúgy sújtotta a tűzvész, mint a százhatvan esztendővel ezelőtt odatelepedett székelyek ivadékait És a segítőmozgalom, — amely dicséretes gyorsasággal és erővel indult meg a hivatalos és magánszemélyek részéről — egyforma szeretettel karolta fel a szerencsétlen falu minden lakójának ügyét.
  Élelemmel néhány napra, esetleg tíz-tizenkét napra el vannak látva. Nélkülözhető ruhadarabokat is juttatott a jószívűség, de...Mi lesz, ha elapad a segélyforrás? Mi lesz, ha elapad a segélyforrás, hiszen ezer ember élelmezéséhez tekintélyes alapokra van szükség. A részvét is megfakul idővel és akkor szörnyű éhezés virradhat ezekre, a szerencsétlenekre, akik puszta életükön kívül csak a rajtuk levő ruhával menekülhettek a lángtengerből. S akkor éhes gyermekszáj sírása veri fel a romok félelmetes csendjét!...
   Kell a pénz — levélbélyegre.
   A józseffalvi római katolikusok papja, Németh Kálmán dr. a lelke most a segítőmozgalomnak. Állandóan a kárvallottak között van, biztatja, vigasztalja őket és bizony már kevés pénzecskéjét is szétosztotta. Véletlenül szemtanúja voltam, amint díszes lószerszámát adta el egy szomszéd környékbeli román gazdának.
 — Eladtam a lovaimat is. Nem lenne szívem kocsin végigmenni híveim között. Kell a pénz levélbélyegre...Mert Németh Kálmán dr., aki megesküdött, hogy nem hagyja el híveit, elszánt akarattal kezd hozzá életének most már egyetlen céljához: újjáépíteni Józseffalvát! Levelek százait küldi szét. Előbb úgy tervezte, hogy gyalog nekiindul és házról-házra járva koldulja össze az adományokat, de aztán megértette, hogy népének most legnagyobb szüksége van rá. Marad, tehát és levelekben folyamodik segítségért! Megkérdeztem, hogy mit tart a legsürgősebb lépésnek.
 - A gyermekek megmentését! Máris kértem a szociális missziós nővéreket, hogy két, gyermekgondozáshoz értő nővért küldjenek Józseffalvára, mert attól félek, hogy az összezsúfolt menedékhelyeken, ahol 30—40 ember él egy fedél alatt, betegségek üthetik fel fejüket.
  Fogjanak össze az erdélyi faluk!
   A segítésnek figyelemreméltó ötlete merült fel Józseffalva környékén. Az együttérzésnek első felbuzdulásában öt környékbeli román község bírói elhatározták, hogy mindegyik falu egy-egy házat épít újra Józseffalván. Az elpusztult kettőszázból öt ház újjáépülését ígérték meg! Ez a példa bizonyosan követésre talál, mert kell is, hogy találjon! Ha nem is egy-egy község, de két-három erdélyi falu összeállna és vállalná egy ház felépítését — Józseffalva ismét kinőne a romokból.
  Kapa, kasza, sarló kell a józseffalviaknak.
  Vannak azonban a segítésnek ennél is sürgősebb feladatai. Élelmiszereken, ruhaneműeken és pénzbeli segélyen kívül legsürgősebben gazdasági eszközöket kell a józseffalviaknak juttatni. Minden eszközük odaégett és az eszközök hiánya a tűzből megmenekült termést is veszélyezteti.
  A kukoricát és a veteményeket nem tudják megmunkálni, a termést nem tudják betakarítani. Kapa, kasza, sarló — erre van szükségük mielőbb. Bizonyos, hogy a hatóságok is minden lehetőséget, megragadnak, hogy ezen a porráégett falun segítsenek. Lehetséges, hogy mint a leégett Diosti községet, mintafaluvá építik ujja, de itt ezer ember életének sürgős megmentéséről van szó! A hivatalos segítségen kívül társadalmi megmozdulásnak kell lendületes erővel kipattannia abból a részvétből, amely máris megmutatkozott.
  Város és falu, nők és férfiak, szülők és gyermekek nyújtsátok segítő kezeiteket a józseffavaiakinak! Emberi és testvéri kötelességünk parancsa ez! Szórványszigeten élő testvéreink segélykiáltását fokozzak most fel a betű erejével! Jusson el mindenkihez ez a segélykiáltás. Nem lehet ember, akiben ne ébredne fel a részvét érzése. És ez a részvét változzék cselekvő segítni akarássá! Még ma. Mert, ha holnap kezdjük, talán már az is késő!
  Horosz Béla.

    Józseffalva redivivus (LGP.)
    A józseffalvi tűzről már jelentek meg tudósítások, a Keleti Újságban. Ezeket nagyjából páter doktor Németh Gellért Kálmán tollából származnak. A romantizmus szellemében és az olvasó meghatódását célzó, személyes érzelmekkel fűszerezett írások nem segítenek bukovinai történelmünk valós feltárásában. Annyit azonban elért a páter, hogy egy mítosz alakult ki körülötte, melyben nehéz elhatárolni, ami személyét illeti, hogy plébánosból kellett volna apostol legyen, vagy apostolból fokozták le plébánossá.
Ezzel most úgy vagyok, ahogy egykor Churchill mondta, hogy csak annak a statisztikának hisz, amelyet ő hamisít. Kezdek én is annak, az olyan adatoknak hinni, amit magam fedezek fel, esetleg nagyon megnézem, hogy ki a szerző és mire-kire hivatkozik. A kolozsvári Ellenzék, a józseffalvi hírekben a tényleges munkára, pénzösszegekre összpontosít. Szerintem ez a lényege annak, hogy a falu felépült. Már ez elején világos, hogy a jószeffalvi magyar házak felépítésére Szucsáváról kellett engedélyt kérni és kapni. Ezt a kolozsváriak intézték el, akár a többit. Páter Németh végezte az övét: futkorászott, írogatott és imádkozott. A többiek dolgoztak. 

   Keleti Újság, 1939. május 28. Az elpusztult Józseffalváért.
  Az első nap beérkezett 37. 000 lejből Kézdivásárhelyről 25. 000, Dicsőszentmártonból 5. 000 lej érkezett a tűzkárosultak segélyezésére.
  Az egész ország lakosságát megrendítette az a megdöbbentő tűzkatasztrófa, amely a bukovinai Józseffalva lakosságát teljesen koldusbotra juttatta. A „Keleti Újság” kiküldött munkatársa helyszínen szerzett tapasztalatai alapján cikksorozatban számolt be Józseffalva pusztulásáról. A megrázó tények és valóság elemi erővel ragadta meg az olvasók lelkét és indította meg minden érző ember szívében a részvétet. Amilyen magasra lobogtak az égig ható lángok, éppen olyan mélységes nyomort hagytak maguk után a mindenüket elveszítő és csak puszta életüket megmentő szerencsétlen emberek életében. Évtizedek munkája, a nehezen megtakarított vagyonka, a véres verejtékkel megszerzett kenyér, a mindenek fölötti drága otthon fekete hamuvá változott, amelybe a végzet még sötétebb ujjal írta bele a szörnyű kérdőjelt számukra, hogy mi lesz a további sorsuk.
  Ezer embernek nincs hova fejét lehajtania, családfők százainak megégett homloka mögött gyötrelmes gondok marják az agyat, leírhatatlan fájdalmú édesanyák puszta ölelő karja jóformán egyetlen ruhája az ártatlanul sújtott gyermekek testecskéjének. Egyetlen vagyonuk, a hit, hogy véreik, embertestvéreik a nagy megpróbáltatás idején nem hagyják végleg elpusztulni őket. És ebben a hitükben nem szabad csalódniuk.
  Nem lehet közöttünk, különösen a romániai magyarok között egyetlen egy sem, aki valami úton-módon ne sietne segítségükre. Megfizethetetlen értéke van számukra most minden pénzdarabnak, minden akármilyen odajutott kicsi kenyérdarabkának, ruhácskának. A legfenségesebb imádság erejével ér fel minden emberi megnyilvánulás, mely az ő érdekükben történik.
  A nagy veszedelmek próbálják meg a népeket. Ilyenkor derülnek ki azok a nagy belső értékek, amelyek egyetlen biztosítéka minden nép fenn¬ maradásának. A veszedelmek idején cselekedeteivel, vagy kötelességeinek elmulasztásával önmaga ítél minden nép maga fölött.
  A józseffalvi leégett házak kormába újra bele kell írnunk az élet igéit, melyeknek csodálatos nagy törvénye az, hogy amit a szűkölködőknek adunk, azzal magunkat gazdagítjuk. József falva szomorú alkalom, hogy elsősorban mi, romániai magyarok újból bizonyságot tegyünk a magunk belső értékességéről, arról a lélekről, amely a történelem folyamán annyi sok és nagy veszedelmek idején megtartott bennünket. És ezt a tanúságtételt nem külső, kényszerítő erőknek kell diktálniuk, hanem önként kell fakadnia a lélekből. A bennünk rejlő nagy és mély emberi értékeknek kell megnyilvánulniuk az egymáson segítés szép cselekedeteiben. Nagy próbatétel ez, amely nemcsak azt mutatja meg, hogy az üszkök és romok kietlenségében vergődő véreinket és embertestvéreinket külsőleg és belsőleg ismét az életlehetőségekhez bírjuk-e segíteni, hanem legfőképpen azt, hogy érdemesek vagyunk-e mi magunk az életre, megvan-e bennünk a régi összetartozás jövőt biztosító ereje és érezzük-e az ebből fakadó kötelességeket, fel tudunk-e emelkedni az élet kicsinyességeiből arra a magaslatra, amely előtt egyaránt tisztelettel hajtanak fejet más nemzetek és a történelem. Ne feledjük, hogy ilyen messzi el lehet látni a józseffalvi tűzvész lángjainál!
  Amilyen mélységes szomorúság minden ember számára egy ilyen súlytoló veszedelem, éppen olyan öröm látni az ezzel kapcsolatos emberi és lélek-megnyilvánulásokat. Amilyen leverő érzéssel számoltunk be a józseffalvi pusztulásról, éppen olyan felemelő érzéssel adjuk mindenkinek tudtára, hogy minden előzetes segítségkiáltás, gyűjtési felhívás, vagy külső irányítás nélkül a magyar társadalom önmagától, kizárólag belső indításból és kötelességérzetből azonnal megmozdult. Ezeknek a meggondolása él bennünk, a betű munkásaiban. A „Keleti Újság” és a „Magyar Újság” szerkesztősége és kiadóhivatala a veszedelem hírének első pillanataiban már úgy érezte, hogy nem elég csak a lapok nyilvánossága útján sietnie véreink segítségére, hanem a maga szerény lehetőségei szerint, az élet-küzdelmekhez alaposan beosztott filléreiből is igyekeznie kell hozzájárulni a nyomor enyhítéséhez, és — ha kell mindenikünk, kettétöri a maga kenyérkéjét is, hogy legalább — ha többet nem, — villanásnyi örömet idézzen fel valamelyik holtra ijedt józseffalvi éhes kicsi gyermek könnybetörött szemecskéjében.
   Elsőnek két kisvároska: Kézdivásárhely és Dicsőszentmárton magyarságának köréből jött az örvendetes meglepetés. A kézdivásárhelyiek az alábbi elszámolás szerint huszonötezer lejt, a dicsőszentmártoniak pedig ötezer lejt küldöttek be szerkesztőségünkbe a józseffalviak segélyezésére. Az összeget táviratilag juttattuk el rendeltetési helyére, mert tudjuk, hogy minden pillanat végzetesen késő lehet ilyen tragikus körülmények között.
  A kézdivásárhelyi testvéreink csatolt levelükben külön kérték, hogy kerülni kívánják a nyilvánosságot, de mi úgy érezzük, hogy ebben a tekintetben erre a kívánságukra nem szabad tekintettel lennünk és példamutató cselekedetüket e lap hasábjain is meg kell örökíteni. Meg vagyunk győződve, hogy ugyanez az érzés és lélek mindenütt, a legkisebb faluban is megmozdul.
  Az első adományozók leveleiben megnyilvánul az a sok más oldalról is kifejezésre juttatott óhaj, hogy a „Keleti Újság“, melynek cikksorozatából ismerte meg a magyar közönség bukovinai véreink tragédiájának szomorú részleteit, a szerencsétlenségtől sújtottak megsegítésének ügyét is vegye kezébe és hirdessen gyűjtést a józseffalvi tűzkárosultak javára. Mi sietünk megfelelni a belénk helyezett bizalomnak: a gyűjtést ezennel megindítjuk és felkérjük minden magyar testvérünket, hogy jó szívvel adakozzék Józseffalva újjáépítésének céljára.
  A gyűjtés, első napján a következő adományok érkeztek:
  KÉZDIVÁSÁRHELYRŐL: Bothár L, Vilmos bank-vezérigazgató 10. 000 lej, Mihály László főkönyvelő 6. 000, Bándi Béla pénztáros 6. 000, Péter Ilonka 3. 000.
  DICSŐSZENTMÁRTONBÓL a beérkezett 5.000 lejt a következő urak adományozták: Pekry Géza, dr. Barabás Béla, Dobay Ernő, Lukács János, Bíró Sándor, Miklóssy Márton, Gvidó Béla, Báthori Sámuel.
  Első napi gyűjtésünk végösszege tehát 87. 000 lej.

 

 

   Ellenzék, 1939. június 2.
   Törhetetlen hittel bízik a jövendőben porráégett Józseffalva lakossága. Pünkösd a romok között. Látogatás a borzalmas tűzvész színhelyén. Helyszíni karcolatok, amelyek önmaguk helyett beszélnek. I. közlemény.
JÓZSEFFALVA, június 1.
   „És amikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának…”
   A józseffalvi pusztulás és széthullás ijesztő képéről már beszámolt a sajtó és egy-egy lelki élmény rajzán keresztül is visszatükrözte. Az eszelős kamasz tüzes jókedvétől lángra gyúlt szalmacsomót elkapta a játékos szél s viharrá erősödve, felgyújtotta vele Józseffalvát, a bukovinai székelyek kicsiny fészkét. Mintha a bibliai intés valósult volna meg ezen a messzi tájon:
„És tegyetek csudákat az égben odafenn és jeleket a földön idelenn, vért, tüzet és füstnek gőzölgését.“
   Csak egy útszéli feszület, a templom, a papilak és az iskola állt sértetlenül ebben a lángtengerben, amelynek mélyéből egyetlen emberi hang, a mindenek szívéhez szóló hang kiáltotta túl a pusztulást: Jaj!
   És a lelkiismeret szava visszhangzott benne. A tűz már a szunnyadó testvéri együttérzést melengette, a tűz, mely nemcsak pusztít, de megacélosít, és harcra edz.
„És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának...“
Isten házában
— Emberek, mindenki menjen a templomba! Megjöttek Erdélyből! Hangzott a havasi kiáltás, amikor gépkocsink feltűnt az útkanyarnál. Néhány pillanat múlva együtt volt Józseffalva népe: fekete bársony, zsinóros ünneplőben, tarka rokolyában, tépetten, csizmásán, mezítelen lábbal, úgy, ahogy megmaradtak.
— Dicsértessék… a jó Isten hozta! — örvendeznek a lelkipásztornak és az építésznek: dr. Németh Kálmánnak és Kós Károlynak. — Erősen vártuk. Sorban járulnak hozzánk egy-egy kézszorításra és látni, hogy könnyül a szívük, amikor megszólal a lelkipásztor és az építő:
— Imádkozzunk…
— Aztán fogjunk a munkához!
   Új élet kezdődik Józseffalván. Ezt érzik mindnyájan, amikor összesereglenek az erős várban, amely megmaradt és még az övék. Az oltár hajójának boltívére felírott: Kövess engem! Hatalmas szimbólummá teljesedik ezen a délutánon. Senki sem károgja már a pusztulást s az ünnepi beszéd, az újjáépítés akaratától megszállott pap beszéde, ama másik tüzes nyelvek erejében izzik. Talán soha sem zengett így a zsoltár ebben a kicsiny templomban, mint ezen a fekete pünkösdi napon. A római arénák halálraítélt keresztényei énekelhettek így, ennyi hittel, ennyi bátorsággal!
   A pusztulás színhelyén.
   Az istentisztelet után a plébánia udvarában dr. Németh Kálmán kiosztotta az úton vásárolt ajándékokat, csupa gondűző holmi: a férfiaknak dohány, a gyermekeknek cukorka, csokoládé, amit Kós Károly vásárolt kilószámra Gura Homoruluiban:
— Hadd, legyen egy kicsi édességben is részük a nagy keserűség után!
Ezután a „falu esze“, Fazekas Albert, járult a tisztelendő úr elé.
— Suceavaról megjött negyven darab kapa — most még csak az ásó hiányzik, hogy ne váljunk meg a földtől. Néhány szekérderék kenyeret is küldtek. Hála Istennek, meg vagyon, ami hirtelenjében kell, hogy meglegyen. Csak a falut, ezt a drága falut láthatnám még egyszer.
A plébánia verandájáról szemléljük a pusztulás képét. A fák feketére perzselten, mint kiégett fáklyák övezik a kilométernyi hosszúságban végighúzódó romhalmaz!
— Ott — mutat a távolban Fazekas Albert — a beomlott házfal között néhány nappal ezelőtt még állott a kémény. A gólya visszatért s mintha semmi se történt volna, odarakta fészkét. Éppen befejezte a fészekrakást, amikor beomlott a hitvány kémény. És a gólya erre a pusztulás hegyéről elrepült más faluba. Hejh, már a madár is alig jár erre. Pedig van még hűséges madár. Itt van Németh tisztelendő úr szelídített, kicsi búbos galambja. Turbékolva száll gazdája vállára, s mintha vigasztalná, odadörzsöli, parányi fejét, meddig mosolygósra válik a megtört vonásokkal végigbarázdált arc. És itt vannak a lelkipásztor többi kedvencei: a riadt őzike, a büszkén sétáló páva és a romok között céltalanul rohangászó kölyökkutya.
   És bent, az irodában, ott vannak a hűséges barátok: a könyvek, Józseffalva népének lelki táplálékai: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc és a székely Népi élet megrajzolói: Nyírő József, Tamási Áron és sokan mások, akik az írott szó erejével táplálják az öntudatot, a lelkekben.
Ezeknek hatása érzik ma is a józseffalviak nyelvében, népi szokásaiban és minden életmegnyilvánulásukban. Erdélyben az a téves hit alakult ki, hogy a bukovinai ,, csángók” nem tudnak magyarul, „rom¬lott” a nyelvük. Ezzel szemben az a valóság, hogy a bukovinai székelyek, Józseffal¬va, Andrásfalva, Hadikfalva és Istensegíts népe éppen azzal a zamattal beszél, mint a csíki, udvarhelyszéki, vagy háromszéki székely s ugyanazokat a nyelvi sajátságokat használjál. Kissé talán pattogóbb a szó, gyorsabb a felelet, de így is hamisítatlanul székely.
„ISTEN ADTA — ISTEN ELVETTE!“
   Amikor a helyszíni szemlék során elvetődünk a „felszegbe“, egyenes tartású, galambősz ember lépett elénk, köszönt tisztelettel, intett a félig égett kapuzábé felé:
— Kerüljenek beljebb a nagyságos úrék!
Beljebb nem volt más, csak kő-kövön és a végtelen domboldal.
— No, mi jól felöltözünk, úgy-e? — forgatta a szót. Alig volt rajta valami ruha. A 83 éves aggastyán élete párjával a pincébe húzódott meg. A pince mennyezete téglával volt bélelve s így megkímélte a tűz.
— Immár, mind közelebb jutok a földhöz — sóhajtotta, amikor a kőlépcsőkön leereszkedtünk ebbe a barlanglakásba. Néhány deszkából összetákolt ágy, durva cserjékből beborítva s pár véka burgonya az illatos homokban. Ennyije maradt az öreg Várda Titusznak az „élet“-ből.
— Méges, kell valamit adjak, ha má mennek — mondta a búcsúzásnál. Lehajolt s felmarkolt az üszkös gerendák kö¬zül két darab megszenesedett búzacsomót.
— Isten adta, Isten elvette — sírta el magát. — hejh, iszonytatóbb ez, mint a muszkaháborúbeli, két véka — egy hold.
   A két véka — egy hold szójárás az éhínséget jelenti. A háború idején borzalmas éhínség pusztított Bukovinában. Minden nap temettek. Vágyálom volt egy-egy darabka málé az élethez makacsul ragaszkodó embernek. Ekkor jöttek a távoli vidékek hiénái; adtunk enni nektek, de két véka kukorica — egy hold! Életre-halálra ment a vásár . ..
   De bírják a csapásokat, élnek és sokasodnak ezeken, a távoli szigeteken, őrzik nyelvüket, ápolják népi kultúrájukat. És most, életük újabb megpróbáltatásában felénk fordulnak: Segítség! Jöjjetek, mentsetek, meg s mielőtt ezt megtennétek, számláljatok meg bennünket, nézzetek mélyen, egészen mélyen belé a mi életünkbe: hisszük, hogy megérdemeljük a testvéri kéz simogatását.
  László Béla

   Keleti Újság, 1939. július 7. Hunyad:
  Szentes József 200, Galambos János 100, Galambos József 100, dévai Szabó Márton 20, Ferencz István 80, Márton Gergely 20, Cirják Péter 20, Túri Lajos 20, Illés Pista 10, Gábos Lázár 10, Lengyel Feri 10, Nagy Gergely 20, Antal Boldizsár 10, Gáspár József 20, Illés Pius 10, Szentes István 10, Ifj. Hermán József 10, Hehn János 30, Györfi Ferenc 10, Szegedi Pista 10, Szentes Jani 10, II. Sebestyén István 20, Nagy Lajos 5, Szentes Ibolya 6, Notor István 6, Kovács Lázár 20, dévai Kásler Imre 50, Roth Dénes 5, Szentes Manci 10, Salamon Béla 10, Heniger Péter 10, Antal József 10, Vincze András 5, Fodor Ferenc 10, Szentes Ferenc 5, Daradics Fábián 50 lej.

    Ellenzék, 1939. július 12. (kivonat). Új élet  a romok  között. Megkezdődöd Józseffalva újjáépítésének munkája Seyfried Ferenc gazdamérnök a Magyar Népközösség és az EMGE-megbízásából egy hetet töltött Józseffalván és részletes jelentést tett a tennivalókról. Az Ellenzék cikksorozatban közli Józseffalva újjáépítésének terveit  és a gazdamérnök helyszíni  tapasztalatait.

  Keleti Újság, 1939. július 14. Déva:
  A dévai Ferencrendi Nővérek 500, Bartha Laci 200, Kásler Ádám 200, özv. Martina Jakabné 100, Péter Ágota 100, Kásler Árpádné 190, Erdős Teréz 50, Mezei Géza 50, Kis Ibolya 50, Tatai Ibi 50, Majer Tibi 50, Báthori Zsuzsanna 50, Tiringer József 50, Györffy Károly 50, Horváth István 50, Gergely Vilmos 50, Lengyel Jutka 50, Gross Miksáné 40, Fehér Mária 40, Kovács Lászlóné 40, Némedi Gyula 40, Rothmann Laci 20, Mákovieczky Dánielné 20, C. Zs. 20, Kocsovszky Lajosné 20, Bajkor Mihály 20, Muntean Gh. 20, Felsner Erzsike 10, Váczi Sándorné 10.

  Keleti Újság, 1939. július 14. Munkában és imádságban várja József falva az újjáépítés megkezdését. Amikor vezércikk pótolja a vasárnapi szentbeszédet. Hajnali ima a rommá vált hajlék helyén. Miért van minden este nagymosás Józseffalván? Megható színfoltok a porráégett Józseffalva életéből. Kolozsvár, július 12.)

                                                               **************************************
   Az elpusztult Józseffalva lelkésze, Németh Kálmán dr. plébános Kolozsvárra érkezett, hogy a község újjáépítésének érdekében illetékes tényezőkkel tárgyaljon. Kolozsvári útja alkalmával felkereste a Keleti Újság szerkesztőséget.
   Németh plébános beszélt Józseffalváról. Nem szépen kikerekített mondatokban számolt be az elhamvadt falu dolgairól. Szaggatott, rövid mondatokban beszélt, minden szívdobbanásra jutott egy-egy szó, minden lélegzetvételre egy-egy kurta mondat. Józseffalva nem az a „téma", amelyről szemtanú s különösen, ha az a szemtanú a falu lelkipásztora, nyugodtan, jól felépített szavakban beszélhetne. Mindaz, amit elmondott, a szenvedés és a szenvedésben próbatételt álló lelki nagyság rapszódiája volt. Szavai nyomán nincs okunk arra, hogy elhallgassuk, ennek a fájdalmasan gyönyörű rapszódiának sokszorosan visszatérő vezérmotívuma volt a Keleti Újság. Józseffalvi székely testvéreink életében a Keleti Újság egészen sajátos szerepet kapott. Minden reggel, szentmise után és munkába indulás előtt, megnézik, mit írt lapunk róluk, testvéreinkről. Ott függ a Keleti Újság minden példánya a templom falán s a Józseffalvának szánt hasábokat minden nap, betűről-betűre, átolvassák. Azt is megtudjuk Józseffalva derék, híveivel együtt érző, együtt szenvedő lelkipásztorától, hogy a templomban, szentbeszéd helyett, s Keleti Újság „Galamb száll Józseffalva felé.” című vezércikkét olvasta fel.
  — Sokszor tartottam szünetet olvasás közben, mondja Németh plébános. Meg kellett várnom, amíg könnyeiket felszárítgatják.
  A szerkesztőség tagjai mind otthagytuk íróasztalainkat, írógépjeinket s hallgattuk megilletődve Németh plébános szavait. Előadásából néhány mozzanatot feljegyzünk. Hiszen bizonyos, hogy az a nagy szeretet és lelkesedés, amellyel Románia magyarsága Józseffalvának segítségére sietett, hírt akar hallani arról is, hogy miként élnek székely testvéreink a romok felett, amikor semmi egyebük nincs, csak az élethez való jussuk és a jóreménység. Mert élni a romokon is: kötelesség.
   Harmincan-negyvenen egy fedél alatt
  A pünkösd előtti tűzvészben a falu szíve semmisült meg. Épen maradt a község szegényebbik fertálya. Most az egész Józseffalvának az épen maradt házak adnak fedelet. Harmincan-negyvenen húzódnak meg egy-egy fedél alatt.
  Pedig Józseffalván a régi, nagygazdák” sem voltak paloták tulajdonosai és a falu szegényebbjeinek házai is alig — házikók. Hogyan rendezik el magukat éjszakára? Az ő nagy titkuk. Hiszen se ágyuk, se derékaljuk, se, párnájuk se takarójuk nincs. A hajnal így is felvirrad.
   Imádság a romokon.
  Az első napsugár — pedig gyorsan száguld a fény a Mindenség utjain! — még nem is érkezik meg a falu határába, de Józseffalva népét már talpon találja. S a pirkadat első fénye a lepörkölt sorsú emberek homlokára hull. Ott állnak mind, akiket a csapás sújtott, elhamvadt otthonuk romjai között. Állnak a füstös kövek, üszkös omladékok fölött és, csendesen imádkoznak. Aztán megszólal a hajnali harangszó. Misére hívja a megpróbáltatásban vigaszra szorulókat. A templom megtelik és az ősi énekek hangjai, megtölti a falakat. Józseffalva népe hűséges gyermeke maradt nehéz, keserű napjaiban is Istennek.
   Munka a mezőn és a porráégett telkeken.
  Lélekben megerősödve vonulnak ki a templomból. A kicsiny falu népe szétszéled. Aratnak, mert a termés már megérett a betakarításra. Sokan visszamennek a régi telekre és rendezgetik a kormos, üszkös köveket, törmelékeket. Hogy ha egyszer valóra válik a sok-sok jóreménység s megkezdhetik az építést, hát a régi otthon morzsáit is építsék be az új falakba. A nap munkával eltelik. Józseffalva népe alkonyatkor megint együtt van. A templom és a plébánia körül. Elbeszélgetnek. Csak az asszonyok és a leányok hiányzanak. Ők a patak partján, vannak minden alkonyatkor. Mosnak. Józseffalva székelyei tiszta emberek. Lé¬lekben, testben egyaránt. Lelküket minden hajnalban megtisztítják imádságaikkal, s hogy testük tisztaságáért se mulasszanak el semmit, este az asszonynép kimossa a másnapra való ruhaneműt.
  — Kenyerük, élelmük van-e? Mit esznek ma Józseffalván?
  Németh Kálmán plébánostól ezt is meg kellett is kérdeznünk beszélgetés közben. Németh plébánost szemmel láthatólag megviselte, meggyötörte az utolsó két hónap tengernyi gondja, szomorúsága. A kérdés szinte a húsába hasít.
  — Ne kérdezze! — mondja fátyolos szemmel. Nem tudok felelni.
  „Nem panaszkodnak, még most se.“
  És csüggedt mozdulattal kíséri szavait:
— Az én híveim nem zúgolódnak. Nem panaszkodnak. És nem kémek. Még most sem. „Még most sem!“ Két hónap óta tart ez a „most sem.” Két hónap óta, harmincan-negyvenen laknak egy-egy fedél alatt. Két hónap óta minden pirkadat első napsugara Isten előtt meghajtott, imádságtól fénylő homlokukat éri s ezt a napsugarat viszik magukkal a hajnali misére, a templom áhítatos homályába. És két hónap óta, még a papjuk sem tudja, hogy mivel táplálják magukat. Két hónapja annak, hogy minden áldott este kimossák a napi munka szegyesétől elpiszkolt ruhadarabokat. Nem tudjuk, mi volt szörnyűbb? Az a két rövid óra, amelyben mindenük odaveszett? Vagy ez a két hónap, amelyben mindennap tiszta lélekkel és tiszta ruhában mennék Isten s ember elé?

                                                                           **************************************
   Így élnek Józseffalván olyan két hónap után, olyan megpróbáltatások között. Csoda, hogy lelkük gyeplőire a téboly még nem tette rá a kezét. És így, munkában s imádságban, várják azt a sorsdöntő, nagy napot, amelyen; az építkezés kezdetén, megtehetik végre az első kapavágást az új otthonra váró romok helyén.

   Ki építette vissza Józseffalvát? (LGP.)
  A közhit szerint Németh Kálmán pap, és ez általánosan elfogadott dolog külföldön. Azonban ez nehéz lett volna neki, hisz 2-3 hetet eltűnt azokban az időkben, majd visszajött Bukovinába, egyet-kettőt imádkozott, megint eltűnt, ami nem jellemző egy folytonos és kitartó munka esetére. Mentéségére hozzák fel, hogy a falu érdekében járt el. Az adatok szempontjából vitatható, hogy mire is törekedett. Úgy vagyunk vele, mint a könyvével: gyakran váltott témát és lelkiállapotot. Az írói szabadság jogán írhatott, amit akart, de ezzel az olvasótábort két részre osztotta: az első végig sóhajtozza a romantikus részeket, esetleg még meghatottan könnyezik is mellette, a másik a történelmi dolgokon töri magát, igyekezvén a gomolyagból kihámozni, hogy mi a reális adat, és mi a fantázia. Nos, ezeket elmondva, nézzük csak, ki fogott össze Józseffalváért. Meglepetés lehet, hogy a pap sehol sem szerepel. 

   
    Makói Ujság. 1939-07-18/161. szám. Ez a cselekvő magyar testvériség.
   (Budapesti tudósítónk telefonjelentése) Kolozsvár. A jelentősebb magyar felekezetek lelkészei és egyházvezetői tegnap Kolozsvárott gyűltek össze, hogy a leégett bukovinai csángó község, Józseffalva megsegítéséről tárgyaljanak. Bánffy Miklós gróf bejelentette, hogy eddig másfél millió lej gyűlt össze a leégett falu újjáépítésére, amihez azonban mintegy 5 millió lejre lenne szükség. De remény van rá, hogy a még hiányzó összeg is rövidesen összegyűl. Elhatározták az értekezleten, hogy elsősorban a gazdasági épületeket építik fel a leégett faluban, hogy a szerencsétlenül járt emberek a gazdaságukat rendbe tudják hozni s szükség esetén a telet is kihúzzák. A házak megépítésére késő ősszel, esetleg csak kora tavasszal kerül sor.

   Keleti Újság, 1939. július 19. Értekezlet Józseffalva újjáépítése érdekében. (Kolozsvár, július 17.).
  Bánffy Miklósnak, a Magyar Népközösség elnökének meghívására vasárnap, július hó 16-án a Népközösség központi irodájában Józseffalva ügyében értekezlet gyűlt össze, melyen egyházaink és jelentősebb intézményeink vezetői vettek részt. Bánffy Miklós, miután megnyitotta az ülést, az értekezlet céljául a segélyakció megszervezését jelölte meg, amit egy országos bizottság és egy abból kiküldött szűkebb bizottság kiküldésével gondol megoldandónak.
  Kós Károly ez után kifejtette, hogy a társadalmi szakosztály kötelességének érezte, hogy a társadalmat beszervezve, a gyűjtést egyöntetűvé tegye, továbbá szükségesnek látta meghatározni az építkezések műszaki részét, elkészíteni a segítés és újjáépítés végrehajtásának tervét és költségvetését, valamint a végrehajtás egyes munkarészeinek időbeli és anyagbeli munka tervét, hogy az idő rövidsége ellenére még a tél előtt minden józseffalvi magyar testvérünk feje fölé hajlék emelődjék.
  Albrecht Dezső részletesen ismertette a Társadalmi Szakosztály eddig végzett munkáját és az alapom tanulmányozás után készített újjáépítési tervet. Beszámolt a gyűjtés egyöntetűsége és a propaganda kiszélesítése érdekében tett lépésekről és az ez ügyben összehívott sajtóértekezletről. Beszámolt, végül a gyűjtés mai állapotáról, amely szerint a hírlapok és a Népközösség gyűjtésének eddigi eredménye keppen 1, 537. 251 lej áll a józseffalvi károsultak rendelkezésére 5 milliónyi összegből, ami a felépítésre szükséges.
  Seyfried Ferenc beszámolt józseffalvi kiküldetésének eredményéről s bemutatta Kós Károly terveit, melyek a község gazdasági és egészségügyi szükségleteinek figyelembe vételével készültek.
  Ezután Vásárhelyi János ref. püspök emelkedett szólásra.
 — Mindnyájunk nevében kötelességemnek érzem köszönetét mondani az eddigi lelkünk szerint való munkáért, — mondotta — másrészt pedig kifejezem azt a készségünket is, hogy mi bármilyen vallású magyarok, ezeknek a megrendítő helyzetben lévő és tőlünk nagyon távol élő magyar testvéreink megsegítésében, egyek legyünk. A püspök ezután felemelő szavakkal emlékezett meg arról a példamutatásról, amelyet számunkra a „Józseffalvi veszedelem“ jelent.
   Orosz Károly EMGE felügyelő és országgyű¬lési képviselő beszámolt józseffalvi tapasztalatairól, a bukovinai gazdakörök megalakításáról és arról a munkáról, melyet a józseffalviak gazdasági megsegítése érdekében az EMGE folytatni kíván
   Boga Alajos kanonok, aki Márton Áron püspök képviseletében jelent meg, hálával emlékezett meg azokról az okos és gyakorlati intézke¬désekről, melyeket - az előadók szavaiból kitetszően - a Népközösség végzett. Bár felekezeti különbségeket sohasem tett életében, mégis jól esik neki, hogy katolikus testvéreinek megsegítésére az erdélyi magyarság minden felekezete és főpapja összefog.
  Bálint József, Pál Árpád dr. és Gálffy Zsigmond felszólalásai után az értekezlet az alábbi országos bizottságot küldte ki: Gróf Bánffy Miklós, Márton Áron, Vásárhelyi János, Varga Béla, Fiedler István, Frint Lajos, Sulyok István püspökök, gr. Bethlen Györgyné, br. Bornemisza Elememé, br. Huszár Pálné, br. Mannsberg Margit, dr. Mikó Lőrincné és Vásárhelyi Jánosné nőszövetségi elnöknők, továbbá dr. Apáthy Gyula, Arató Andor, dr. Asztalos Sándor, dr. Bartha Ignác, Beke Ödön, dr. Bene Ferenc, Betegh Miklós, gr. Béldi Kálmán, dr. Filó Ferenc, dr. Gál Alajos, dr. Gál Miklós, dr. Gálfi Zsigmond, dr. Groisz László, dr. Gyárfás Elemér, gr. Haller István, dr. Imre Lajos, dr. Jelen Gyula, br. Jósika János, Kacsó Sándor, gr. Kendeffy Elemér dr. Kakuk János, dr. Kolumbán József, Szurdoki Kres Kornél, László Dezső, dr. Markovits Kálmán, dr. Martonossy György, Nagy Sándor, dr. Paál Árpád, dr. Parecz Béla, dr. Somodi András, dr. Soós István, Szabó Béni, dr. Szász Pál, Tamási Áron, gr. Teleki Ádám, gr. Toldalagi Mihály, Tóth Balázs, dr. Tusa Gábor dr. Veress Ernő és dr. Vékás Lajos.
Mivel az építkezések sürgős intézkedést, tesznek szükségessé, a nagybizottság által való jóváhagyásig alábbi ügyvezető albizottság küldetett ki: Márton Áron, Vásárhelyi János, Varga Béla dr., gr. Bánffy Miklós, Kós Károly, Albrecht Dezső, gr. Béldi Kálmán, Bálint József, dr. Groisz László, dr. Jelen Gyula, dr. Szász Pál, dr. Tusa Gábor és dr. Veres Ernő és Seyfried Ferenc, mint előadó.

   Keleti Újság, 1939. augusztus 17.
  Folyik a munka az elpusztult Józseffalva újjáépítésére. A Magyar Népközösség vezetősége Márton Áron püspökre ruházta a józseffalvi segélyakció irányítását. Körülbelül kétmillió lejre van szükség az építési nyersanyagok beszerzésére. (Kolozsvár, augusztus 15.)
                                                           ************************************************
   Józseffalva újjáépítése megkezdődött.
   Ezt az örvendetes hírt elsősorban azok számára írjuk, akik a Keleti Újság" hasábjain elsőnek elhangzott segélykiáltásra a testvéri együttérzésnek és segítő készségnek nemes ösztöneivel azonnal a Kárpátok keleti lejtőjén élő testvéreink segítségére siettek önkéntes adományaikkal. Ennek a gyönyörű magyar megmozdulásnak első napjaiban megírtuk: minden adomány, a legkisebb is, az írás szavaival szólván: „a szegény asszony két fillérje is” egy-egy tégla, egy-egy cserép, egy-egy új szeg lesz a pünkösd előtti tűzvészben elhamvadt józseffalvi magyar testvérek hajlékának újjáépítésében.
   Románia magyarsága szinte egy emberként mozdult meg a nagy és szent, kötelességteljesítés tudatában s mindazok számára, akik az adakozás áldozatteljés munkájában resztvettek, most boldog elégtétel: és nyugtázás lehet, híradásunk, amely a porráégett józseffalvi hajlékok, újjáépítésének megkezdéséről tesz jelentést.
   A Magyar Népközösség vezetősége megtalálva a legszerencsésebb formáját a megoldásnak: a józseffalvi tűzkárosultak segélyezésének és az elhamvadt otthonok újjáépítésének ügyét Márton Áronnak, Erdély római katolikus püspökének ellenőrzése mellett a Katolikus Népszövetségre hízta. Márton püspök pedig távolléte esetére állandó helyetteséül Boga Alajos dr. kanonokot hízta meg, hogy ő irányítsa és ellenőrizze a munkálatok folyását, a különböző adományokból befolyó összegek célszerű felhasználását és elosztását. Így történt, hogy Márton Áron püspök megbízásából Boga dr. kanonok Rátz Mihályt, az erdélyi római katolikus egyházmegye műszaki tanácsosát és Bálint Józsefet, a Katolikus Népszövetség igazgatóját augusztus első napjaiban kiküldte Józseffalvára. Hozzájuk csatlakozott a Magyar Népközösség megbízottjaként Albrecht Dezső és Seyfried Ferenc, akik az anyagbeszerzés munkáját közmegelégedésre végezték el.
   A kiküldöttek előbb Flondornál, Bucovina királyi helytartójánál tettek tisztelgő látogatást s kérték az ő támogatását az újjáépítés munkájában. Ez után utaztak ki Józseffalvára, hogy az újjáépítő munka menetét, megvizsgálják, s annak meggyorsítására a szükséges intézkedéseket megtegyék. Helyszíni szemléjük eredményeképpen a József falva újjáépítéséhez szükséges munkálatok nemcsak megindultak, hanem a legjobb mederben haladnak is és a munka menetét ugyancsak az egyháztól kiküldött Kovács György pallér állandóan ellenőrzi, és szakszerűen irányítja.
  Szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy ezek az ellenőrző és irányító munkálatok semmiféle költséget nem jelentenek. És most, a Józseffalváról érkező legfrissebb jelentések alapján: vessünk egy érdeklődő pillantást az elhamvadt falu felé, hadd lássuk, mit is jelent a valóságban hajléktalan testvéreink új otthonának építése.
  Az elpusztult józseffalvi otthonokat vályogtéglákból építik újra. Erre a célra körülbelül egy millió darab vályogtégla szükséges. A vályogkészítés munkáját már július 24-én megkezdték s augusztus 5-ig összesen 215. 000 darab el is készült.
   A vályogvetés munkájában a betanítás céljára Erdélyből Józseffalvára vitt háromtagú csoporton és négy fizetéses német munkáson kívül hét magyar és két román csoport vesz részt, minthogy az emlékezetes tűzvésznél 43 román gazdának telke is teljesen porrá égett. A vályogkészletnek augusztus 20-ig mindenképpen el kell készülnie, intézkedés történt arra, hogy fizetett, munkások beállításával a napi teljesítményt 35-40 ezer darabra emeljék.
  Az alapok lerakására körülbelül tíz vagon cementre és ezer köbméter betonkavicsra van szükség. Kell még 620 köbméter épületfa, 7700 négyzetméter deszka és 28. 000 méter léc, 120. 000 drb. hornyolt cserép, 3600 drb. gerinccserép, 1300 kg. szeg és csavar, valamint 1250 négyzetméter szigetelő lemez.
  A Józseffalvára kiküldött szakértők szerint az egymillió drb. vályogtégla augusztus 20-ra elkészül és addig az épületek alapjait is, kiássák, hogy betonból lerakják. Az építkezéshez szükséges faanyag augusztus 25-re már a helyszínén lesz, és azonnal feldolgozásra kerül, az asztalos munkákra is gondoskodás történt, úgy, hogy az ajtók és ablakok faváza is készen lesz legkésőbb szeptember 20-ra.
   A rendelkezésünkre álló adatok szerint a fentebb felsorolt építési anyagok körülbelül kétmillió lejbe kerülnek. Hozzávetőleges számítás szerint azoknak az adományoknak összege, amelyek a Keleti Újsághoz eljuttatott közel 700 ezer lejen kívül más romániai magyar napilapokhoz mostaniig beérkeztek, nem éri el az építkezéshez szükséges nyersanyagok beszerzési árát. Sok pénzre van még tehát szükség.

  Keleti Újság, 1939. augusztus 25.
  Vasárnap szentelik meg József falván az első, újonnan építet hajlékot. (Józseffalva, augusztus 23.) Az a gyönyörű lendületű segélymozgalom, amely a romániai magyarság tömegeit mozgatta meg a tűzkatasztrófa áldozatául esett bukovinai székely község újjáépítésére az első látható eredmény állomásához érkezett.
  Szombaton fejeződik be a legelső újjá épített józseffalvi lakóház és istálló építése. A legelső a nyolcvannégy közül. A józseffalviak ezt a nevezetes eseményt bizonyosan örömkönnyes szemmel ünneplik majd meg, de lélekben ott örvend velük mindenki, aki adományával hozzájárult József falva újjászületéséhez.
  Vasárnap ünnepi istentisztelet után Németh Kálmán dr. plébános szenteli meg az elsőnek elkészült házat. A jövő hét folyamán Boga Alajos dr. kanonok, a Katolikus Népszövetség megbízásából a segélymozgalom vezetője és Rátz Mihály építész, az építkezési munkálatok technikai vezetője Józseffalvára utaznak, hogy személyesen győződjenek meg a most már teljes iramú építkezés előrehaladásáról.

  Keleti Újság, 1939. augusztus 26. Józseffalva üzent...
  Péter Céno Ambrus egyszerű józseffalui székely gazda levele a Keleti Újsághoz. Vasárnap megható ünnep keretében helyezték el az újjáépülő Józseffalva alapkövét.

                                                             **************************************

   Vasárnap megható ünnepség volt Józseffalván. Az első elkészült beton házalapba ünnepélyes külsőségek között elhelyezték az egész újjáépülő Józseffalva alapkövét. Az alapkőbe zárták azt az okmányt, amely leírja a Józseffalvát elpusztító borzalmas tűzvészt és a nagyszerű arányokban kibontakozott segélymozgalmat, amely lehetővé tette a bukovinai székely falu újjáépülését.
   Az alapkőletétel ünnepélyes megszentelését Bálint József, az újjáépítési munkálatokkal meg bízott Római Katolikus Népszövetség Józseffalván tartózkodó igazgatója végezte.
  Az alapkőletétel rögtönzött, de egyszerűségében is megrázó műsora ez volt:
  1. Veni Sancte a templomban, utána könyörgés. 2. Felsorakozás lobogókkal a körmenetre. 3. Karének négy hangra: „Állj elő, szólalj meg Máriának hű gyermeke." 4. Az alapkő megszentelését végző Bálint József igazgató beszéde. 5. Az alapkő megáldásnak szertartása. 6. Zsoltár karénekben. 7. Az alapkőbe helyezendő okirat felolvasása és elhelyezése. 8. Pápai himnusz. 9. Visszatérés a templomba énekkel. 10. Litánia az isteni gondviselésről. 11. Áldás a szentséggel.
   Ez a kis ünnepség nemcsak a józseffalviak házi ünnepe volt. Lélekben mindenki ott volt, aki bármivel is hozzájárult Józseffalva újjáépítéséhez. Ezért tarthat nagy érdeklődésre számot az a tudósítás, melyet Péter Céno Ambrus egyszerű józseffalvi székely gazda írt lapunknak az első józseffalvi örömünnepről. Egyszerű ember, egyszerű szavai szívhez szóló módon adnak hírt — Újjózseffalva alapkőletételéről. A józseffalvi levelet szószerint közöljük:
   ,,Kelt levelünk az Úrnak 1939-ik esztendejében augusztus 20-án vasárnap, gyönyörű ünnepünkön. A jóságos Isten szomorúságunkban megvigasztalt s elküldé nekünk mentő angyalát, aki megvígasztalá szomorú életünket. E nagy örömünkről tudatjuk az igen tisztelt szerkesztőséget, hogy az újságok erejével adják tudtukra mindenkinek, akiket illet, és nevünkben köszönjék meg azt a szívbéli jóságot, amit vélünk érdemtelenekkel tenni hasznosnak láttak testvéreink.
  Az Úristen is azt vallja az Ő Szentírásaiban, hogy „ne féljetek, mert szomorúságotok örömre változik!” Hát mi is így járánk — hála érte a jó Mindenhatónak — mert a nagy szomorúság, ami érte családjaink és gyermekeinket, örömmé kezd változni, amikor szem és fültanúi vagyunk annak a nagyságos szeretetnek, amit erdélyi testvéreink hozának közibénk.
  A fentebb nevezett gyönyörű ünnepen olyan verőfényes napra virradánk, mintha csak az Isten igen szép virágos kertje: a természet is tudta volna, hogy ma Józseffalván megjelennek az első kacagások az ábrázatokon. Megmaradt templomunk harangjai is mintha szebben, vígabban híttak volna a szentáldozatra. Hogyne mentünk volna!!! Templomunkban a nagy misét Bálint József igazgató úr mondta s szála hozzánk a szószékről is. Úgy prédikált, ahogy nekünk kellett. Nemcsak megvigasztalt most immár másodversen, de ki is fejté, hogy milyen szép ünnep is vagyon a mai nap s hogy sohase felejtsük el ezt a napot, s ne búsuljunk, mert nékünk az égben nagy pártfogóink vannak, nemcsak a földön. S ezek között a nagy pártfogók között az első édes jó anyánk: a Boldogságos Szűz Mária, aki a mi népünknek s így nékünk is Pátrónánk s hosszú történelmi életünk minden viharában, amikor béborult az ég felettünk, vigyázott reánk s a nagy Szenttől adott ősi szent hitet megőriztette vélünk, hogy ezt az ősi örökséget gyermekeinknek is sértetlenül adjuk át.
  A nagy mise és a prédikáció után a mi jó plébánosunk külön misét monda és prédikációt a német katolikus testvéreknek, akik szép számmal gyülekezének össze a szentáldozatra.
  Vasárnap délután 3 órára ismét keresztény tanításra gyülénk össze az Isten házába, ahol plébános urunk oktatgatott a hitben és erkölcsben. Utána kijövénk a templomból és a templom előtti téren Seyfried Ferenc mérnök úr tarta előadást. Olyan kedves hozzánk ez az ember s úgy beszélt, hogy szívesen hallgatók.
  Ekkor már délután 6 órára fordult az idő s mivel nálunk eleddig augusztus 20-án volt a búcsú, megszólalt falunk harangja s visszasieténk templomunkba, mert oda már bégyülekeze, aki csak teheté, hiszen innen vonultunk leégett falunk első új háza alapkőletételének ünnepélyes cselekményére, amit Bálint József igazgató végezé el. Előbb bent a templomban segítségül hívók a Szentlélek Úristent s zászlók és lobogók alatt vonulónk az első új ház kemény beton alapjához, ahol a zászlóink megállának azon a dombon, ahová fellépe az alapszentelést végző pap is.
  Még ez előtt énekkarunk szép énekeket énekele s azután Bálint igazgató beszélt. Elmondá, hogy a hamu és az üszők helyén új ház épül. A hamu és az üszők, pernye megelevenedik, mint a főnix madár hamuja, a mese Józseffalván valóra válik s a régi romjain a cselekvő szeretet új lakást épít a szomorú testvéreknek.
   Még azt es mondd, hogy legyen ez a ház fundamentuma a hitnek, annak a hitnek, ami napkeltétől napnyugtáig, meghódította az egész világot s legyen őrzője annak a hitnek itt a messze keleten, amit őseinktől, apáinktól drága örökségként kaptunk. Legyen ez a ház fundamentuma a reménynek, amiben él gyermekeink szebb élete és boldogsága. Legyen alapja ez a ház a szeretetnek, amely összeköt minket, testvéreket, bármelyik részében élünk e széles világnak és legyen alapja a békességnek, annak a békességnek, amelyről a nagy Mester azt mondd: "Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, nem mint a világ adja, adom én nektek“! Azután dr. Németh Kálmán plébánosunk elolvasá az alapkőbe helyezendő okiratot, elénekeltük a 138. zsoltárt, amit húsvétkor a feltámadáskor szoktunk énekelni s azután Bálint igazgató megszentelé az alapkövet s az Atya és Fiú és Szentlélek Úristen nevében elhelyezé az okiratot. Ezután felhangzott a pápát dicsérő ének s visszamenénk a templomba, ahol hálát adánk ott Úristennek, hogy ilyen felségesén szép napot ada nekünk. Hogy megérhettük azt, hogy a régi ház helyén, szomorúan síró hamu helyett, immáron beton alapokat látunk.
  Ezt a nagy örömünket akarók megírni minden testvérnek, aki segített rajtunk. Mert, nagydolog a segítség olyankor, amikor az embernek semmije se marad az égvilágon, csak üszők, hamu és pernye s még valami: örökké síró, könnyező, pirosra hasadt két szem s kenyérért és szerető vigasztalásért zokogó gyermeksereg.
  A segítségre ezért ezután még nagyobb szükségünk van, mert épületeink félbe-szerbe maradnak, ha nem gyűjtenek erdélyi, bánsági és szatmári, váradi s más testvéreink még pénzt, amivel építeni tudjunk, mert nekünk biza pénzünk nincs s kereset után most nézni nem tudunk.
Ezért örömünk tudósításához hozzáadjuk azon szívbéli óhajtásainkat is, hogy a mélyen tisztelt szerkesztőség gyújtsa tovább azt a szent lángot, amelyet az Úr Jézus gyújtott először a szívekben, amikor közibénk jöve és szóla: „Tüzet jöttem bocsátani a földre s mit akarok, ha nem azt, hogy meggyulladjon és égjen“! Erre a tevékeny szeretettűzre, az adakozó szívre még nagy szükségünk van, ezért azt üzenjük, kérjük nagy szóval és hálás szívvel: Segítsetek Testvéreink! Segítsetek!!!!!
   Maradunk hálás tisztelettel a tekintetes szerkesztőségnek és minden jó testvérünknek.
   Józseffalva, 1939. aug. 21-én.
  A leégett és bizakodó Józseffalvi testvérek
                                                                                      *
   Azóta hírül adtuk már azt az örvendetes tényt is, hogy az első józseffalvi új ház most, szombatonm tető alá kerül. Ezt az első új házat vasárnap szentelik meg.

Keleti Újság, 1939. augusztus 30. Az épülő Józseffalván vasárnap szentelték meg az első tető alá került épületet. Pap Sebestyén gazdálkodó telkén áll már az első ház, mint a kormos romokból kiemelkedő élet jelképe. „Keleti Újság“ munkatársának helyszíni tudósítása.(Józseffalva, augusztus 28.)
                                            *******************************************
  Kétféle könny hullott Józseffalván. A nagy tűz sem tudta kiégetni a könnyeket: akkor — azon a fájdalmas emlékű Áldozócsütörtökön — otthonsirató könnyek patakzottak... Most vasárnap „a lélek fehér vércseppje” örömkönnyekké, hálakönnyekké változott: József falván messzire virít, boldog vidámsággal kacag már az első tető alá jutott épület piros cserépfedele...
  Olyan messze látszik, hogy Erdélyben is látják, Bánságban is látják az első valóságot, első érzékelhető eredményét a szívek csodálatos összefogásának, melynek neve: józseffalvi segélymozgalom...
  Amikor először jártam a pusztulás földjén, ezt a címet írtam beszámolóim fölé: „Az elpusztult József falván." Most már derűsebb árnyalatot kap a józseffalvi tudósítás. Most már így írhatom: „Az épülő József falván!"
  A tűzvész óta Józseffalva első boldog vasárnapját élte át: az elsőnek elkészült új épületet szentelték meg.
  Erről az örömünnepről írom a következő sorokat:
  Nyüzsgő hangyaboly.
  Józseffalva olyan most, mint valami nagy üzem. Nyüzsgő hangyaboly, ahol nagy nekikeseredett szorgalommal „szeme van a munkának”. Lenn a völgyben a vályogvető telepen százszámra gyúrják az agyagot, formálják a téglát, száradni rakják, tízezer számra állnak a leendő falba valók. Óriási üzemre berendezett téglagyár ez!
  Aztán hatvan istensegítsi fuvaros sürög-forog, hord, térül: jön a kavics, a telkekre szállítódik a tégla, az alapokhoz kerül a beton.
Itt a házalapokat jelölik ki, ott már ássák is. Emitt az ácsok faragnak, amott már emelik a falakat és...a templom mellett a legelső leégett tűzhely mögött már ott emelkedik büszkén az első épület.
  Szombaton lázas sietséggel teszik rá a tetőt, helyezik el a cserepeket: megígérlek, hogy szombaton áll az első épület. És a szó, az ígéret szent Józseffalván. Szombat délután Pap Sebestyén telkén az épület ormára felkerült a bokréta. Pap Sebestyén volt az, aki mikor a háza égett, csak azért könyörgött, hogy az Isten legalább a templomukat hagyja meg, ahova imádkozni mehessenek. Most ez a négygyermekes család jutott legelőször fedél alá...Este mikor a munkából hazatérnek az emberek, csillogó szemmel nézik az első házat:
  — Milyen boldog lehet Sebestyén! — mondják, de hangjukban nem cseng semmi irigység és hozzáteszik: A miénk is meglesz csakhamar...
  Mikor Pap Sebestyén hazaérkezett este a téglavetésből, az asszony fogadta, nyakába borult és csak annyit tudott mondani:
  — Ni mit adott az Isten! — aztán úgy sírtak ketten, mint a gyermekek. És körülöttük állott a négy apróság. Beléjük kapaszkodtak, és nem értették, hogy édesszüléik miért is sírnak,.,
  „Nem reméltük, hogy lesz falu".
  Beszéltem Pap Sebestyén feleségével. Ott áll annak az összeeszkábált kalibának ajtajában karján a legkisebb gyermekkel. Tekintete az új épületet simogatja.
 — Egész nyáron másutt húzódtunk meg. Aztán mégis csak itt húztuk meg magunkot. Eleget búsultunk, hogy beesett az eső, de mégis csak a mienk volt — mondja ízes magyar szóval.
 Azt kérdem most tőle, hogy hitték-e, remélték-e, hogy felépül-e valamikor a falu?
 — Ahogyan nem álmodtuk, hogy elégünk, úgy nem reméltük, hogy lesz még falunk. Szemeinket is kisírtuk, hogy elégett mindenünk. Azt sem tudtuk mit sirassunk: házat, ruhát, a gyermekek ruhátlan kis testét...Azt hittük mindig így lesz...Ez az alig huszonhét éves négygyermekes anya most úgy mondja, hogy szinte elfulladva kiszakad belőle:
 — Köszönjük a jó embereknek!...
 Kérdem tőle, hogy mit éreztek akkor, mikor megérkezett a híre, hogy nincsenek egyedül nagy szerencsétlenségükben, hogy Erdélyben megmozdultak testvéreik a falu újjáépítésére.
 „Értük imádkozunk, amíg csak élünk".
 — Mikor megjött a hír a Keleti Újságban, örömünkben azt sem tudtuk ébren vagyunk-e. Olyan jól esett minden, amit értünk tettek, úgy sírtunk, amikor hallottuk, hogy a kolozsvári magyar diákok még éheztek is miattunk, hogy a pénzt ide küldhessék. Ha a plébános úr elutazott, alig vártuk, hogy hazajöjjön, hadd lássak jó hírrel jön-e. Aztán a biztató hírek helyett megérkeztek az első cserepek, a gerendák és akkor már kezdtük hinni, hogy lesz falunk...És most itt áll a házunk, nem kell, nézzem már a fellegeket, hogy esik-e.
 — Mit üzen azoknak a testvéreknek, akik olyan jó szívvel segítettek? — kérdem.
 — Egyszerű asszony vagyok én. Nincsen nekem szavam, csak könnyem...De mindennap értük imádkozunk, amíg csak élünk...

                                                                 **************************************
   Vasárnap reggel a megmaradt ünneplő ruhák mind elkerültek. A templom féltizenegy órára már kicsinek bizonyult, tisztára mosott ruhában a gyermekek: baloldalt a leánykák, jobboldalt a fiúcskák. Mögöttük baloldalt a lányok és az asszonyok, jobboldalt a bársonykabátos, nadrágos legénykék és a barázdás arca férfiak. A lánykák kezében virág. Hogy honnan került — rejtély, hiszen a virágoknak még a gyökere is elégett...
  Bálint József, az erdélyi római katolikus Népszövetség igazgatója mondja a szent misét. A kóruson száll az ének. Milyen szép, milyen szívükből tudnak énekelni! Bálint József szentbeszédet mond. Krisztusról beszél, aki ott jár közöttük és építi az új életet. Az új életet, amelynek már látják kibontakozását. Az új életet, amelyet úgy sóvárognak, hogy ahányszor csak említeni hallják, könnyes lesz a szemük...Aztán szép rendben körmenetté formálódik a nép, felöl a zászlók, aztán a gyermekek, a fiatal sorban levők, aztán a szülők. Az apák fogják közre Bálint Józsefet és plébánosukat, Németh Kálmánt. Odakanyarodik a menet az első új épülethez. Az emberek ott állnak a még eltakarítatlan kormos omladékokon. A gyászos romok közül diadalmasan emelkedik ki az élet. Az első „élet", ahogyan ők is székelyesen nevezik házukat.
  Az egyházi szertartás hangjai szállnak az ég felé. Az énekkar felel rá négy szólamban — latinul! Mert ezt is tudják a józseffalvi énekesek.
  Bálint József végzi az épület megszentelésének szertartását, majd beszédet mond:
   „Titeket szeret az Isten, mert jók vagytok". Hálát adunk most Istennek, hogy a pernye helyén felemelkedett az első új épület. Köszönjük néked Isten, hogy nem hagytad elveszni, nem hagytad elcsüggedni őket. Megengedted, hogy megmaradjon az az egy ház, amelynek tornya az ég felé mutat. Megmaradt, hogy legyen egy hely, ahova Krisztushoz betérhetnek, mintha az elpusztult otthon helyett hazamennének. Itt imádkoztak és az ima hangjai messze szálltak. Meghallották testvéreink, akárhol is élnek. Erdélyben, Bánságban, Szatmár vidékén vagy a tengereken túl. Nem vigasztaló szép szavak, hanem a tevékeny szeretet jött segítségül. Mi, testvérek, nem azért jöttünk, hogy kíváncsiskodjunk, hogy csak szomorúságot lássunk és vigasztaljunk. Azért jöttünk, hogy tegyünk. A cselekvés első példája itt áll! Ha lélekben szétbontanánk ezt a házat, mennyi könnyet találnánk a betonalapban, a téglákba temetve. Belefolyt a ti könnyetek is és ez olyan értékessé tette ezt az épületet mintha a világ legszebb palotája lenne. A téglákba belevetődött az értetek aggódó testvéri szeretet s most belevésődik szívetekbe a testvéri szívek dobbanása. Bírjatok...bírjátok ki magatokat még egyszer!...A fájdalom könnyei helyett hulljanak az öröm könnyei. Menjen el a testvéri szívekhez az üzenet, hogy testvéri nemes elhatározásából felépül most már a többi ház is. Házak hosszú sorát, gyümölcsöstől roskadó fákat, kacagó gyermekeket látok már itt a romok helyén... Megérdemlitek. „Titeket szeret az Isten, mert jók vagytok”!
   Egyetlen zokogás a tömeg. Mélyre hullnak a fejek. Aztán megtisztulnak a tekintetek. Valami rajongó tekintettel, nagy-nagy bizakodással nézik az első házat és énekelnek. Zsoltárt énekelnek. Nagyon mélyről, a lélekből törnek fel a hangok. Ezek az emberek, most boldogok...Visszamennek a templomba, áldást kapnak, majd csendben szétoszlanak.
  Vasárnap délután Németh Kálmán plébános megszentelte azokat a gazdasági gépeket, melyeket az EMGE küldött a józseffalvi gazdáknak. Két vetőgép, egy szecskavágó, egy henger-rosta, két eke állott a templom előtt, jobb földművelés ígéretével. Mind ott volt a falu népe. Az újonnan alakult gazdakör, amely az EMGE kötelékébe tartozik, ezután tartotta meg első gazdaköri ülését. A templom mellé telepedtek le a fűre. De ott voltak az asszonyok, a gyermekek is. Seyfried Ferenc mérnök magyarázta el a gépek kezelését, majd Medgyessy István temesvári szakértő mondott hasznos szavakat a földműveléséről.
  Így végződött a nagy tűz utáni első örömnap Józseffalván, ahol most azért imádkoznak, hogy a világ rádiói között cikkázó nyugtalanító hírek békéssé változzanak. Hogy az a munka, amely új életet ígért a romok fölött — nehogy megálljon.
  HOROSZ BÉLA

 

Források:
1. Keleti Újság, 1939.
2. László János-kézirat.
3. Jancsó Elemér: A bukovinai magyarok mai helyzete. Budapest, 1934. (Jancsó, 1934.)
4. Paál Árpád: Józseffalva. Dr. Paál Árpád helyszíni jelentései a bukovinai székely-magyar község helyzetéről az 1939. május 18-iki tűzvész után. Nagyvárad, 1939. (Paál, 1939.) 4.
5. Egyes forrásokból tudjuk azt is, hogy a magyarokon és a románokon kívül néhány zsidó és katolikus német család is színesítette a falu etnikai összetételét, de utóbbiak felekezeti alapon inkább a székelyekkel házasodtak, s a beházasodások révén teljes egészében közéjük asszimilálódtak. A helyi zsidókra lásd: Dévényi, 1944. 12–13. 1939-ben 3 német eredetű, vagy vegyes magyar-német családot tartottak számon a faluban. Bothmer Károly kolozsvári konzul jelentése Csáky István külügyminiszternek. Kolozsvár, 1939. augusztus 19. MOL, K 64, 82. cs., 1939/27. t., 1134/1939. res. sz., 738/1939. sz.
6. Levél Krywald Ottónak, Hadikfalva, 1939. június 15.(Kézírásos eredeti. MTAK, Ms 10.528/189. sz.)

   A józseffalvi tűz, 1939 (2-ik rész).

   Keleti Újság, 1939. augusztus 31. „Légy jó mindhalálig!“ üzenetet küldött az utókornak az újjáépülő Józseffalva. Az új Józseffalva alapkövébe zárt okmány megrázó szövege. Múzeumban gyűjtötte össze a tűzvész és a segítőmozgalom emlékeit.
— A „Keleti Újság” munkatársának helyszíni tudósítása —

***********************************************
   Józseffalva.
  Gyászos sorfal volt: kormos romok a széles utca két oldalán. És most mintha a diadalmas élet ujjongó sorfala varázsolódnék a józseffalvi utcára: katonás sorokban állanak az új házak szürke betonalapjai, várva a rájuk épülő téglafalakat. Ezen az őszön — jó érzés lesz hallanunk — fedél alá jutnak a józseffalvi leégett székelyek és Isten segítségével egy év múlva, ilyenkor, csak Józseffalva újonnan pirosló cseréptetői emlékeztetnek arra, hogy itt tűz pusztította el a régi házakat, de a józseffalvi tűzveszedelemnek és a nyomában kivirágzott segítőmozgalomnak emléke élni fog nemzedékeken át! Nemcsak a most élők lelkében hagyott kitörölhetetlen nyomokat mindaz, ami Áldozócsütörtökön és nyomában történt. Józseffalva mai lakói úgy érzik, hogy emléket kell állítaniuk: fiaiknak és unokáiknak is mindig szemük előtt legyen a pusztító láng, és ami ennél is nagyobb, a testvéri szeretet építő lángja. Ezért gyönyörű az a gondolat, hogy az új falu alapkövébe üzenetet zártak be. Üzenetet a késői unokáknak.
   Üzenet a sírból.
  Néhány nappal ezelőtt Péter Céno Ambrus egyszerű józseffalvi gazdálkodó keresetlen szavakkal megírt tudósítása írta le az alapkőletétel ünnepségét. Most kiegészíthetjük a tudósítást annak a megrázó üzenetnek szövegével, melyet Németh Kálmán dr., a józseffalviak lángoló lelkű papja fogalmazott meg költői szívvel és lendülettel. A betonból készült, alapkő a következő szövegű levelet zárja magába:
  „Gyermekeink, Unokáink!
A sírból beszélünk hozzátok, nagyon-nagyon mélyről, a túlsó temetőből, abból a korból, mikor a falutok dombja még egy második temető volt. Mi még térdig koromban és hamuban állunk, de elcsigázott s a szüntelen sírástól megpirosodott szemeink már látják az új falut, már látnak Téged Kedves, akinek mi lélekből és szeretetből falut építettünk olyan időben, amikor minden ág húzott minket, és amikor kiéhezve, meggyötörve állottunk térdig a sárban, az agyagos gödörben azért, hogy Ti boldogok lehessetek.
  1939-ben, Áldozócsütörtökön az úr feláldozott bennünket égő, üszkös oltáron. Égett állatok és megégett emberi arcok, kezek és lábak pörkölt szagával volt tele a levegő emez áldozati oltár körül. Borzasztó füst takarta el előlünk az eget, amely felé sokat szenvedett nagyatyáink és édes szüléink tiszta, gyermekded hivő szeme tekintett. A füst elszállott és megint megkerestük szemeinkkel a régi utat az Ég felé. A Ti anyáitok és a Ti apáitok nem kenyér után áhítoztak, hanem imakönyvekért és rózsafüzérekért. Eme hitből fogant kívánság nyilvánvalóvá válott és mindenütt, ahol úgy imádkoznak, mint mi, ahol ugyanolyan módon énekelnek, és ahol ugyanúgy éreznek, mindenünnen, a drága Erdélyből, Biharból, Bánságból segítségünkre jöttek az emberek. Minket siratott az a drága és kedves világ és módját ejtette annak, hogy minket az életnek megmentsen, az éhhaláltól megszabadítson, sebeinket begyógyítsa, és szívünket megmentse a kétségbeeséstől. Az erdélyi magyar sajtó meghúzta a vészharangot, és mindenfelől özönleni kezdtek a szeretetadományok, a vigasztaló levelek, a segítségek.
  Kormos pusztává válott falunk, ahol még vendéglátó fedél sem maradt, és mégis látogatott helyévé válott a világnak, ahová összesereglettek orvosok, mérnökök, írói nagyságok, ahova vágyva vágyott segíteni jönni a szerzetes nővér és hihetetlenül kedves versenyre szállt a segíteni akarásban, akik szintén szerettek volna jönni sebeinket gyógyítani, fáradt lelkünket, megvigasztalni és reábiztatni a visszaépítés munkájára, amelyre az utolsó deszkaszálat és az utolsó banit is, drága szívvel adták, akiknek meleg vágya volt meglátni egyszer az új falut, és akiknek egyetlen célja a Te jövendőd.
  Te már egy szép faluban élsz, köröskörül roskadoznak gyümölcstől a fák, amiket mi ültettünk, amelynek gyümölcséből nem ehetünk, mert a pokoli tűzben mindenikünk legalább húsz évet öregedett s az életünk így nagyon megrövidült. Annyi időt kértünk a jó Istentől, hogy Isten és a jó emberek segítségével befejezhessük a faluépítést és a bukovinai téli hideg borzalmai elől a Te atyádat, aki mostan még pólyák között szendereg, a télire tető alá vihessük.
  Kívánjuk, hogy boldog légy abban az új faluban, ahol piros cseréptetők kacagnak és újrafaragott székely kapuk galambdúcaiban fehér galambok tanyáznak és nézik a Te boldog életedet, aki már többet nem fogsz leégni és nem kell újra kezdened az életedet, mint közülünk többeknek, akik ma így sóhajtoznak; Nagyapám leégett és az anyám is és most leégtem én is.” (Erős János józseffalvi lakós igazmondása.). A Te fészkedet úgy akarják megépíteni 1939-ben a már régen porladó öreg fecskék, hogy soha többé le ne éghess és boldog lehess. A szívedre kötünk valamit. El ne felejtsd a mi szenvedésekben megedzett forró hitünknek tanításait. Légy tiszta lélekben és testben. Légy jó mindhalálig! Légy jó mindhalálig!
  A szívedre kötünk néhány drága nevet, akik már velünk együtt porladnak és elsőnek siettek rajtunk segíteni. Legelőször Horosz Béla kolozsvári újságíró volt minálunk, akit Nyírő József szerkesztő küldött azzal a céllal, hogy a kormos kardot az országban széjjel hordozza. A Romániai Magyar Népközösség képviseletében először Kós Károly író és tervező járt a falunkban, vele jöttek az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet megbízásából Seyfried Ferenc mérnök, akivel a terveit készítették. Később Albrecht Dezső dr. bánffyhunyadi ügyvéd, Rátz Mihály kolozsvári építész és Bálint József, az erdélyi Katolikus Népszövetség igazgatója jött Józseffalvára. Az alapkő megszentelését, ennek az írásnak lecementezését Bálint József végezte, a bukovinai szomorodottak aranyszájú vigasztalója, aki most is itt van közöttünk és tanúja szenvedéseinknek, valamint bátor, bizakodó erőfeszítéseinknek, amit a Te jövődért teszünk. El ne feledd megemlítni a halottakért szóló imádságodban a legdrágább jó barátnak, Elekes Dénes istensegítsi plébánosnak nevét, aki annyiszor, jött el gyalog és szekérrel távoli otthonából, hogy paptársát felkeresse, neki segítsen a visszaépítés munkájában, s aki aranyos szívének minden kincsét megcsillogtatta a sokat szenvedett bukovinai testvérfalu előtt. És imádkozz mindazokért, akiket a következő utasítással küldöttek Józseffalvára:
 — Építsetek falut lélekből és szeretetből!
 Imádkozzatok azokért, akik végzik a visszaépítendő falu számadásait az Erdélyi Katolikus Népszövetség, illetve Márton Áron erdélyi püspök úr és Boga Alajos kolozsvári kanonok úr megbízásából. Imádságban emlegesd az ő nevüket is, valamint, Fiedler István várad-szatmári püspök úrét. Hálával emlékezz az erdélyi Katolikus Népszövetségre, a gróf Bánffy Miklós vezetése alatt állott Romániai Magyar Népközösségre, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület nagy munkájára és áldozataira. Ne feledd imádból az erdélyi magyar lapokat és azoknak vezetőit, valamint másvallású testvéreinket, sem, akik annyi jó szívvel, siettek segítségünkre. Itt van ezen a vasárnap¬ esti szép ünnepen Kovács György kolozsvári építész is, aki új lendületet adott a munkának. A talapzatba a tűzről szóló tudósítások mellett letesszük dr. Pál Árpád jelentéseit is, aki sokáig vendégünk volt és azt állítja, hogy a szépen viselkedő keresztviselők között gyógyult meg a lelke és erősödött meg még jobban keresztény katolikus hite.
  Vigyázz a hitedre!
  Légy jó mindhalálig! Légy jó mindhalálig!
  Józseffalva, 1939. Szent István napján.
  Dr. Németh Kálmán plébános.
********************************************************

   A földkerekség egyik legérdekesebb múzeuma Józseffalván.
  Ez a megrázó üzenet láthatatlan megörökítése Józseffalva szomorú emlékezetű évének. Láthatatlan, mert hiszen a földbesüllyesztett alapkőre ráépül az új ház és ez az írás hozzáférhetetlenné vált máris. De lesz egy látható megemlékezés és emlékeztető is. Németh Kálmán dr. megkapó ötletének megvalósulásaképpen József falván elkészül a földkerekség egyik legérdekesebb múzeuma.
  A templom keresztelő kápolnáját alakítják át múzeummá és ide kerülnek a tűzvész emlékei: alaktalan, ököl nagyságúra összeolvadt ablaküveg, formátlan vasdarabbá olvadt kaszák, megszenesedett gerendák, a falu pusztulásáról készült fényképfelvételek, a tűzveszedelemről szóló újságcikkek lesznek többek között a múzeum tárgyai.
  Ezeket a tárgyakat a kápolna földalatti részében helyezik el, mintha szinte jelkép is lenne, hogy, eltemették” a szomorú emlékeket. A kápolna földfeletti helyiségében rendezik be új Józseffalva múzeumát. Ide fényképekben és írásban helyezik el a gyönyörű lendületű segélymozgalomnak a mozzanatait.
  Itt helyezik el az adakozók neveit tartalmazó aranykönyvet is. Érdekes darabja lesz a múzeumnak az a vályogtégla, amelybe dió nagyságú lyukat ütött a jégverés, amikor tízezer frissen vetett tégla pusztult el. De idő kerülnek azoknak arcképei is, akik hozzájárultak munkájukkal Józseffalva újjáépítéséhez.
  A jelen üzen a jövőnek: ez történt Józseffalván az Úr 1939-ik esztendejében.
  HOROSZ BÉLA

   Keleti Újság, 1939. szeptember 2. A józseffalvi tűzvésznek most vannak az első halálos áldozatai. Az izgalom, a megfeszített munka és a hiányos táplálkozás miatt meg növekedett a gyermekhalandóság. Nincs orvos Józseffalván, de a betegségek réme állandóan ott lebeg a tűz óta legalább húsz évet öregedett emberek feje fölött. A „Keleti Újság” munkatársának helyszíni tudósítása - (Józseffalva, augusztus 31.)
**********************************************************
  Fiatal gazda. Végignéz a sáros, latyakos, agyagos emberek csoportján, aztán messze hallszó hangon kiáltja:
  — Fiuk dologra!
  És az emberek, asszonyok, lányok, alighogy letörölték a verejtéket arcukról és tízes csoportokban átvették az egy kilós szalonna adagot, máris vidáman sietnek vissza a téglaformáló pad mellé, az agyagos gödörbe, a szárításhoz. Még tréfálkozni is van kedvük:
  — Nem illik csizmában téglát vetni! — évődnek egyikkel - aki nem mezítláb dolgozik, mint a többi.
  A falu mögötti völgyben gyönyörű látvány a munka lüktető üteme. A gödörben ássák az agyagot, mások már viszik is, ismét mások homokot hordanak, aztán a formázó padon vidámarcú lányok, asszonyok, férfiak úgy gyúrják, mint a túrósgaluskát, egyforma mozdulattal alakul ki a vályogtégla. És milyen ügyesek, mennyire, belejöttek a józseffalviak, akik azelőtt sohasem űzték ezt a mesterséget. Keserves munka, de megtanulták. A múlt szombaton volt a rekordnap: egyetlen napon hatvan hijján harmincezer téglát vetettek ki!
  Minden család két tagot küld a téglavetéshez. Ahol nagylány és legény van, ott aránylag könnyű kérdés. De ahol kevés a felnőtt a családban, ott bizony nehéz a megoszlás. A mezei munkát is el kell végezni, hiszen az biztosítja majd a téli ellátást. Kora reggel már ott állnak a hideg vízben és dolgoznak, majd kiszaladnak a mezőre, ismét vissza a téglavetéshez, akik másképpen nem tudják megoldani.
  Az asszonyoknak és lányoknak külön tízlejes jutalmat tűztek ki, ha ötszáz téglát vetnek egy nap. Látni kellene azt a buzgalmat, amit a férjek és a legények kifejtenek! Már hajnalhasadáskor, munkakezdés előtt, ott vannak és hordják a munkahelyre az agyagot, hogy „Meglegyen az ötszáz".
A megfeszített nehéz munkának és a kevesebb, hiányosabb táplálkozásnak máris két szomorú eredménye van. József falván, a tűzvésznek tulajdonképpen most vannak az első halálos áldozatai.
  A tűzveszedelem szerencsére nem követelt emberéletet, de most a tűz után három hónappal az újszülöttek közül többen meghaltak!
  Az izgalmak, a gyengébb táplálko¬zás, a szinte a szülésig tartó kemény munka úgy megviseli az anyákat, hogy minden újszülött élete veszélyben forog. A fertőzötté vált, agyagos víztől lábaikon sebek keletkeznek. A zsúfolt lakásokban, az összetákolt kalibákban állandóan ott lebeg a betegségek réme. És nincs, egy orvos József falván! Fiatal orvosnak a legszebb, legemberibb, legtestvéribb feladat volna, ha néhány hónapot Józseffalván tölthetne!
  A másik szomorú megfigyelésem, hogy az emberek a tűz óta legalább húsz évet öregedtek. Arcukra kemény ráncokat vésett a szenvedés. Találkoztam olyannal, akit alig ismertem meg, úgy megöregedett. Sokukban csak a feléjük áradó szeretet tartja a lelket. És a nagy-nagy bizakodás, hogyha nem is maguknak, de gyermekeiknek újraépül a falu...
                                                                                                                 ***************

  Ők maguk kérték, hogy előbb az istállók épüljenek fel.
  — Mi az állataink után élünk — mondták. Ha nem lenne fedél télire az állat felett, mi lenne a tehenecskével, a tejecskével, a gyermekekkel. Mert a gyermek a józseffalviak szeme fénye. A tej a legfontosabb gyermektápláló eledel. Így vezetett a józseffalviak féltő gondolatsora a tehén fedél alá juttatásától a gyermekig. És így is lesz. Az egybeépített istálló-csűrök épülnek fel először. Télire az istállóban lakik majd a család, egy fedél alatt az állatokkal. De mindjárt, itt meg kell mondanunk, hogy ezek az istállók olyan modernek, olyan szépek, hogy sok helyen a lakóház sem olyan...
                                                                                                            ********************
   Gödörben, pincelyukakban már nem igen laknak. Üszkös gerendákból, deszkadarabokból kis bódékat emeltek, vagy egyszerűen csak tetőt hoztak egykét ágy fölé. A hűvösre fordult, bukovinai éjszakában sokat szenvednék szegények. Fázva, dideregve, legtöbbször álmatlanul virrasztják át az éjszakát. Nem panaszkodnak emiatt, úgy kellett ellesnem ezt a mondatot:
 — Reggelre vagyunk a legfáradtabbak... Estére beletörődünk a munkába…
  Az összetákolt tetőn éjszaka az eső becsorog. Reggelre kiteszik az ágyneműt száradni és bizony sokszor megesik, hogy akkor is megveri az eső. És mégis szívesebben laknak így is, a saját helyükön, mint másnál meghúzódva. Annyira erős bennük az otthon szeretete!
  Azért még most is több épen maradt háznál tizenötön-húszan vannak összezsúfolva. A legnagyobb békességben élnek egymással.
 — Egyek vagyunk a nyomorúságban, megvagyunk szeretetben és meg kell egyeznünk — mondják.
  „Szolgálnék édesapámnak deszkát"
  Józseffalvi gyermekek. Milyen szépek, egészségesek, pufók, kerek arcnak. Angyalarcúak, mintha Murillo ecsetje lehelte volna arcukra a csattanó pírt. Most rájuk is munka háramlik. A nagyobbacskák gondozzák a kisebbeket, míg a szülők a téglavetésnél dolgoznak, öklömnyi gyermekek őrzik a libákat és a teheneket. Milyen szerények! Minden vasárnap cukrot osztanak nekik, hadd édesítődjék egy kissé — most — nyomorúságos életük. Nem tolonganak, valósággal kutatni kell, hogy ki nem kapott még, mert az ősi gyermeki ösztön ellenére sem kérnek.
  És a játékuk is belesimul a falu szomorú sorsába: legkedvesebb játékuk az, hogy a kormos tégladarabokból házacskát, építenek a legkisebben is mintha ott izzana az akarat, hogy felépül a falu. A kis négyéves Borbáth Lídia arra kérte édesapját:
  — Engedjen el édesapám szolgálni. Szolgálnék édesapámnak deszkát.
  Ez a feketeszemű, szőke hajú lánykában már bontakozik az a szép lélek, amelyért a józseffalviakat annyira szeretni kell.
  HOROSZ BÉLA

   Keleti Újság, 1939. szeptember 8. Két előadási rendez Józseffalva javára a kolozsvári Orpheus műkedvelő egyesület. (Kolozsvár, szeptember 6.)
  A kolozsvári Orpheus műkedvelő egyesület nemes emberbaráti mutatóra vállalkozott: elhatározta, hogy bekapcsolódik a pünkösd előtt elhamvadt Józseffalva megsegítéséért folyó akcióba és két előadást rendez Józseffalva javára. Az előadások tiszta jövedelmének felét a nemes cél elősegítésére ajánlja fel.
  Elsőnek a Jókai „Arany ember" című regényéből készült nagysikerű színművet hozza színre. Az előadáson nemcsak az egyesület régi és kipróbált műkedvelői jutnak szerephez, de a többi kolozsvári testvéregyesületek legjobb erői is bekapcsolódnak vendégként. Az előadást Kovács Zoltán rendezi, akinek három évtizedes múltja van a művészi színvonalon álló műkedvelő előadások rendezésében. Másodiknak a „Csókon szerzett vőlegény" c. nagy zenés vígjátékot adja elő a kitűnő műkedvelő-együttes. Az Orpheus vállalkozása a Magyar Népközösség ellenőrzése alatt zajlik le, s a kolozsvári magyar társadalom előkelőségei közül sokan vállalták a védnöki tisztséget.

Keleti Újság, 1939. szeptember 13. Munkájukkal járulnak hozzá az erdélyi magyar iparosok Józseffalva újjáépítéséhez. (Kolozsvár, szeptember 11. Május 24-én a Magyar Népközösség Társadalmi Szakosztálya levelet intézett Erdély néhány tehetős asztalosához és bútorgyárosához azzal a kéréssel, hogy a városukban lakó többi asztalosok segítségével és munkájával járuljanak hozzá a felépítendő józseffalvi házak asztalosmunkájának elkészítéséhez. Sokat, kért a Népközösség, mert azt kérte az iparosságtól, amiből él: a munkáját, az idejét, ingyen. Mindössze az ajtó és ablakszárnyak méreteit és tervrajzát küldötte el. A felhívás mégsem maradt a pusztába kiáltó szó. A beérkezett válaszok közül itt közöljük Reinhardt Gyulának, az aradi asztalosok nevében a Magyar Népközösség Társadalmi Szakosztályához intézett levelét:
   „Augusztus 23-án kelt nagybecsű levelére válaszolva, a következőkről értesíthetem. A józseffalvi házakhoz szükséges ajtólapok és ablakszárnyak elkészítése iránt a tárgyalások annyira haladtak’ hogy az aradi asztalosmesterek vállalkoztak eddig, 40 darab nagyobb ajtó 190x85 cm. szárny, 20 darab kisebb ajtó 190x70 cm. méretű szárny, továbbá 40 darab ablakszárny elkészítésére díjmentesen, az ezekhez való faanyag beszerzésére külön gyűjtést intéztünk és így ez a mennyiség teljesen díjmentesen áll itt rendelkezésre 10-12 napon belül.
  Kérem a díjmentes elszállításra szükséges fuvarlevelet cirka 2500 kg. súlyban nekem mielőbb megküldeni, hogy a munka elkészültével azonnal feladhassuk. A részletes elszámolást, amit a Magyar Népközösség aradi elnökének közreműködésével fogunk megtenni elküldjük a szállítás alkalmával.
  Szíves üdvözlettel:
  Reinhardt Gyula sk.

   Keleti Újság, 1939. szeptember 18.
  Kedves vendége volt a napokban szerkesztőségünknek: Kolozsváron járt és felkeresett bennünket Németh Kálmán dr., a bucovinai Józseffalva fáradhatatlan, apostoli-lelkű plébánosa. Tőle hallottuk az örvendetes hírt, hogy a tűzvész sújtotta faluban immár 29 gazdasági épületet hoztak tető alá s lankadatlan ütemben folyik a többi házak építése is, hogy a kárvallott, de hitüket nem vesztett bucovinai székelyeknek legyen hol meghúzódniuk a korán beálló bucovinai tél süvítő szelei és hóviharai elől. Örömmel adunk hírt egyúttal arról is, hogy a Józseffalva megsegítésére ismét újabb adományok érkeztek s ezekkel a Keleti Újságban kimutatott adományok összege 846.225 lejre emelkedett.

    Ellenzék, 1939. szeptember 29. Befejezés előtt áll Józseffalva újjáépítése. KOLOZSVÁR, szeptember 28. (kivonat).
    A magyar társadalom nemcsak pénzbeli adakozással nyújtott segítséget a józseffalvi leégett testvéreinknek, hanem sokan önkéntes szellemi vagy fizikai munkájukkal kapcsolódtak be az újjáépítés munkájába. Így kevesen tudják, hogy a józseffalvi építkezéseknél egyik legnagyobb segítséget egy magyar leánynak, Havrillay Ilonának munkája nyújtotta.
    Ő volt az, aki két hónap óta állandóan ott tartózkodott és vezette az óriási üzemnek a számadásait, naponta küldte a munkálatokról rendkívül pontos jelentéseit Népközösségünkhöz és a róm. kath. Népszövetséghez, melyek alapján lehetővé vált a pontos anyagszállítás és az építkezés zavartalan menete. Miután az anyagszállítás már lebonyolódott és az idei építkezéshez szükséges minden anyag hiánytalanul megérkezett, az ő ottani munkája nékülözhetővé vált és így a napokban hazaérkezett, hogy átvegye régi munkakörét.
    Havrillay Ilona felkereste a Népközösség Központi Irodáját, hogy beszámoljon az építkezési munkálatok jelenlegi állapotáról, örömmel újságolta, hogy hála a szép időjárásnak, az idei építkezéshez szükséges összes vályogtéglát, számszerint egymillió darabot, sikerült kivetni. A megerősített kőműves csoportok 50-néI több épületet húztak fel, s olyan iramban dolgoznak, hogy az ácsok alig tudnak velük lépést tartani.

  Keleti Újság, 1939. október 1.
  Józseffalván megismétlődött a főnix madár legendája. Vidám nótaszó mellett kél életre hamvaiból a tűzvész sújtotta bucovinai magyar falu. Bálint József, az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség igazgatója, az újjáépítési munkálatok helyszínre kiküldött vezetője küldte Józseffalváról a „Keleti Újság“-nak ezt a közvetlen hangulatú írást: (Józseffalva, szeptember hó.)
  Erdélyi olvasó, azt hiszed oly könnyen megy egy leégett falu újjáépítése, mint ahogyan a terveket a zöld asztal mellett megrajzolták? Elvezetlek Józseffalvára, a porráégés utáni negyedik hónapban. József falvára, ahol a Főnix-madár meséje vált valóra s a cselekvő szeretet a pernye, az üszők és a hamu helyén új életet varázsolt.
  Egymillió tégla.
  A téglavető telepen már csak a téglavetőgép kazánja pöfékel. Mintha a dugattyú új dalt énekelne: az erdélyi testvérek áldozatkészségét magasztalná! Másodpercenként ontja a nyerstéglát. A telep többi része már csendes. Csak az agyagbányák hatalmas ásító torka beszél az új életről: belőlünk való az új József falva!"
  És fenn a dombtetőn az új piros tetejű házaik olyan vidáman kacagnak, mintha rábólintanák: „Úgy van!" Ezekbe, az agyagbányákba mennyi könny hullott, verejték csörgött! Mennyi láb tört sebesre, hasadt ki véresre. Egy porráégett falu népének verejtéke, könnye, testi és lélekfájdalma. Egy millió tégla! Még kimondani is sok, hát még lábbal kiásni, meggyúrni, kézzel megformálni, felverni, megszárítani, kihordani!
   Az istensegítsi kántor művészete.
  Józseffalván nincsen egyetlen üzlet, se korcsma, sem étkező helyiség. 300— 400 munkásszáj naponta mégis eszik s a falu népének is ennie kell. Molnár Ambrus istensegítsi kántor a népkonyha vezére. Csak egy télen járt iskolába, ahogyan ő mondja, de olyan aláírása van, hogy bárki megirigyelheti és jobban számol, mint a leggyakorlottabb fizetőpincér. És milyen becsületes! Naponként ennyi embernek, fejenként húsz lejért háromszor ad enni! Ez művészet! Megtanulhatnák bárhol élő vendéglőseink!
   Délben két ember hatalmas husángokkal keveri a nagy üstben a puliszkát. Ennyi puliszkára nincs is lapító méretezve. A népkonyha ajtaját fordítják ki sarkából, azt terítik le tiszta kendővel és arra borítják ki az egy méter átmérőjű puliszkaóriást. Ehhez dúsan fogy aztán a jó borjútokány. Nem szűk a porciózás: aki nem lakott jól, kap még egy adagot.
   Román, magyar, német, lengyel ácsok.
  Kell is a táplálék, hiszen kemény ez a munka. Ácsok harmincheten vannak. Fúrják, faragják, vésik a fenyőket. Istensegítsről van a legtöbb, de Józseffalva sem marad mögöttük. Akad közöttük román, német, sőt lengyel ács is. Egyik csoport farag, a másik ablak és ajtótokot, készít, a harmadik csoport Czakó erdélyi, magyarfenési vezető-ácsmester irányításával tetőszerkezetet állít össze. Egész sereg kész fal várja már a tetőt. Félszáz kőműves akkord-munkája versenyez. Lázas munka, hogy minél több legyen a köbméter. Van is számolni valója Kovács József kolozsvári munkavezetőnek. Tekintélyes, munkásember. Félnek is tőle. Reggel ő az első és álmukból is felriasztja a munkásokat, józseffalviakat, ha építésről van szó. Nála nem „amerikázhat“ senki. Még az istensegítsi fuvarosok is félnek tőle, pedig ezek a kemény emberek nem igen ijednek meg az árnyékuktól. Öreg cserepező simogatja az épületek tetején a piros cserepet. Mintha az erdélyi testvérek szívét simogatná. Most tanulta a cserepezést.
 — Jó lesz, ugye istállóm? — kérdi büszkén.
  Szól a józseffalvi nóta. Messze hallszik az asztalosok gyalujának muzsikája. Két új épület üres termét rendezték be műhelynek. Nóta szól az egyikből:
Temető kapuja, mind a kettő nyitva
Bárcsak engem odatemetnének, hej, abba az idegen sírba!
Sírom tetejébe virágot ültetnek,
Arra járnak a józseffalvi lányok,
Hej, rólam szedik a virágot.
Szedjétek, szedjétek rólam a virágot,
Csak azt az egy fehér liliomot,
Hej, rólam le ne szakítsátok.
Ha leszakítjátok, el ne hervasszátok,
Vitessétek a sírom tetejébe,
Hej, éljen a fekete földben!
   Megtanultam a nótájukat, józseffalvi magyar nóta, a szívemig ér.
   A jövő kertje.
  Pufókarcú, mosolygós szemű embercsemeték: józseffalvi gyermekek.
Vannak hála Istennek elegen. Minden családban átlag öt. Itt nem egykéről, de ötkéről, nyolckáról, tízkéről lehet beszélni. Legtöbbjük elhagyta már a pince-odút, ahová a tűzvész kényszerítette őket. Rendre leomlanak, már a hevenyében összerótt, kalibák, kunyhócskák is. Hangos az iskola udvara is a gyermeknevetéstől. Ceruzát, tollat, gumit, irkát kapnak. Ezt is Erdélyből, Szebenből küldötte a jó Ludvig bácsi. És milyen sokat! Mindenkinek jut, pedig 240 gyermek jár Józseffalván iskolába. Ahányszor ezek az apró kezek leírják: Erdély, mindnyájan érzik, hagy ez a szó nekik egyet jelent az életükkel. Megállók egy új épület mögött. Senki sem lát. Belülről gyermekhangok tiszta csengése száll. Szíven üt az ének. Úgy énekelnek, mint nálunk Oroszhegyen, Zetelakán, Szentkirályon, Ditróban: „Szép violácska, óh áldott Szűz Anya!"
  A jótevőkért száll az első fohász az új házakban.
  Alig készül el egy-egy épület, még rá sem tették jóformán az utolsó cserepet, máris bevonul a család. Hozzák a cókmókot a hónuk alatt. De mit? Igazán semminek sem mondható, hiszen még az utolsó lapítójuk is elégett.
  Kovács József munkavezető lapítókat készíttetett az asztalosokkal a deszkavégekből. Milyen örömet kelt egy lapító! Ez a kis négyszögű deszka, megbütült szögletekkel, fája puha, mint a szív, amely adta. És milyen örömet okoz ez az értéktelen, simára gyalult deszkadarab:
  — Istenem, eddig az sem volt, ahova kiboríthassam a puliszkát! — mondja egy édesanya.
  Megható jelenetek szemtanúi vagyunk, mikor bevonul az új épületbe a család. S imák, kacagnak.
  — Ez a miénk! Ismét hazajöttünk! Ismét van otthonunk! A jó Isten fizesse, meg s tartsa meg szent kegyelmében drága jótevőinket. Álljatok térdre gyermekek. Az első imádság az új házban jótevőinkért legyen! Miatyánk ki vagy a mennyekben…mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma és…
   Józseffalvi sebesültek.
Most nem a Bucovinában oly gyakran látott lengyelekről, hanem a józseffalvi sebesültekről van szó. Hánynak felmarta az agyag a lábát, milyen sok elvágta kezét, hányan jönnek első segélyre! Milyen jó, hogy van házi gyógyszertár. Csak a ricinustól irtóznak.
  — Azt maguknak hagyjuk! — mondják tréfálkozva. Egyéb gyógyszer el is fogyott már. Milyen nagyszerű gondolat, volt a kolozsvári EMKE drogéria vezetőjétől, Lehőtz Józseftől, hogy ingyen szerelte fel ezt a házi patikát. Bárcsak folytatnák mások is, mert fogytán van a gyógyszer Józseffalván.
  Szalagrendszer az építkezésben.
  Az anyagok beszerzését a nagy távolságok hátráltatják. A munka lázas és gyors menetét csakis úgy lehetett előmozdítani, hogy bevezették a tervszerinti szalagrendszert. Egyik csoport földet ás, házhelyeket jelöl ki. A másik már betonoz a föld között, a harmadik a föld feletti betont rakja le. Kőművesek tömege három, sőt már négy csoportban rakja a falakat. Az ácsok egyik csoportja tetőszerkezetet állít, a másik rakja is fel, a harmadik alig győzi az ablak és ajtótokokat. Asztalosok két csoportban ajtót és ablakot készítenek, egy harmadik csoport már rakja is fel a kész ajtókat és ablakokat.
  Cserepező fedi a kész tetőt, alul már költözik a család, könnyes a szem, most már nem a fájdalomtól, de az örömtől, az erdélyi szívek szeretetétől. Mi pedig fáradtan csatabolunk a sárban. A szép idő esősre fordult és hideg is van, s feltesszük önmagunknak a kérdést:
  — Milyen érdekes is és milyen nehéz is az élet, itt, Józseffalván s mennyivel könnyebb ezt otthon olvasni az újságokból.
  Bálint József

   Keleti Újság, 1939. október 2. Egyetlen család sem marad hajlék nélkül télire, a tűzvész sújtotta Józseffalván. Maradéktalanul megvalósította a nagyszabású őszi munkatervet a Róm. Kath. Népszövetség — Továbbgyűlnek az adományok a bucovinai magyar falu tűzkárosultjainak javára.
                                                               *************************************************
   Most, amikor hadi jelentések idejét éljük, egy szerény „vezérkari jelentés” ezt mondja: „Hatvan ház felépült, hetven felfalazva áll, hetvenöt ház teljes famunkája elkészült, valamennyi ház alapozásra készen áll. Az összes szükséges munkaanyag a helyszínen van.“
  A józseffalvi építési hadjárat jelentése ez! Egy-két hét még és az őszi építkezések munkatervét maradéktalanul megvalósította az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség. A nagy tűzveszedelem utáni ötödik hónapban valamennyi józseffalvi székely testvérünk — egyelőre fedél alá jut! Nyolcvannégy gazdasági épület — ezen a télen egyúttal lakás — új cserépteteje csodálatos szeretetmozgalom és céltudatos munka büszke hirdetője. Olyan eredmény ez, amelynél az építkezést vezetők minden szerénysége ellenére is, meg kell állanunk.
  Amikor a „Keleti Újság” helyszíni beszámoló cikkei nyomán az itt élő magyarság összességének tudomására jutott az a mérhetetlen pusztulás, amely Józseffalván élő székely testvéreinket sújtotta, a segítő karok ezrei tárultak ki a bucovinai magyar falu felé és valami csodálatos együttérzés hatott át mindenkit.
  Miközben ugrásszerűen gyűltek az önkéntes adakozások összegei, a mérnökök már készítették is a terveket. Általános elvként nyomban megállapították, hogy először a gazdasági épületek épülnek fel, hogy az embereken kívül fedél alá jussanak az állatok is. Tavasszal épülnek fel azután a lakóházak. Józseffalva újjáépítésének megvalósítására — általános megelégedésre — Márton Áron püspököt kérték fel.
  A fiatal, tetterős püspök szívügyévé fogadta ezt a nemes feladatot és az építkezési munkálatok vezetésével az Erdélyi Római Katolikus Népszövetséget bízta meg, a munkálatok biztosává Boga Alajos dr. kanonokot jelölte ki. Az erdélyi egyházmegye népszerű, tevékeny előadója olyan lendülettel, akarattal és hozzáértéssel látott munkához, hogy az eredményt bizonyosra lehetett venni. Mint igazi „vezérkari főnök” minden részletkérdést személyesen intézett el.
  Minden szál az ő kezében futott össze. Boga kanonok nehéz, felelősségteljes, sokrétű munkájához Bálint József népszövetségi igazgató személyében értékes munkatársat kapott. Bálint József két hónap alatt szinte szakadatlanul Józseffalván tartózkodik és személyesen ellenőrzi a munkát, amely nagy-létszámú munkással gyönyörű iramban halad. Rátz Mihály építőmester nemcsak a gyakorlati intézkedések egész sorával, de értékes szakember-munkatársainak kiválasztásával és helyszínre küldésével is nagy érdemeket szerzett Harvikay Ilus kolozsvári magyar leány lelkes önkéntes munkáját is megemlítjük: ő végezte Józseffalván hónapokig az építkezések adminisztrációs munkáját.
  Amikor boldog örömmel szögezzük le az eddigi nagyszerű eredményeket, meg, kell állapítanunk, hogy a tavaszi munkálatokhoz, a tulajdonképpeni lakóházak felépítéséhez még komoly összegekre van szükség.
  Nem szabad félmunkát végeznünk. Ha az itt élő magyarság kimondottan nem is, de erkölcsileg Józseffalva teljes felépítését vállalta. Ennek helyt is kell állanunk! Már csak azért is, hogy magunk is a jól végzett munka örömét érezhessük. Előttünk a hosszú tél, amikor táncmulatságokat, műsoros estéket rendeznek. Gondoljunk a józseffalviakra is! Ne feledkezzünk meg róluk!

   

                                                 A regáti református magyarok Józseffalváért.
    Ellenzék, 1939. október 3.
    Megható a szeretet, segíteni akarás és önzetlen készség, amivel a regátban elő, elszórt református magyarok segíteni igyekeznek a bukovinai, már-már szimbólummá növekedett Józseffalva tűzkárosult magyarjain. Ezen a héten a Constantai magyar református egyház gyűjtését hozta el szerkesztőségünkbe Silay István, annak a távoli kicsiny és nagy küzdelmek között élő egyháznak lelkes, igazán Krisztust követő, csupa szeretet papja.
    Egyhavi szabadságát töltötte Erdélyben, szülőfalujában a tiszteletes úr családjával együtt és az az ív, amit elhozott hozzánk, beszédesen mondja el a Constantai református magyarok és lelki vezetőjük igaz segíteni akarását.
   Nagyon meg kell becsülni ezt a szép összeget, mert olyanok adták, akik elenyésző kivétellel szegény munkásemberek, küzdő iparosok, pallérok, halászok, csónakosok, Isten legszegényebbjei a nagy kikötővárosban. De ők is adtak Józseffalváért, szívesen, igaz szívvel. Valóságos példaadás ez mások számára, akiknél nem életkérdés egy falat kenyér. Ezen a héten az ó-királyságban elszórt magyarok küldték el adományaikat Józseffalva felépítéséhez. Így jóleső, megható és igaz az a pár sor, amit Moreniből, a petróleum hazájából küldött a gyűjtőív mellett az Ellenzéknek György Dénes református lelkipásztor Targoviste, Moreni és Campina református magyarjainak tiszteletese a következőket írja:
„Nagyon örülünk, hogy a bukovinai csángó magyarok hajlékainak felépítéséhez mi is küldhetünk egy darab téglát. Kevesen vagyunk s az összeg csak azért ilyen kicsi, de azt elmondhatom, hogy a nehéz körülmények közötti nyomorúságos élet mellett szívünk adományait küldjük.“
Milyen szép szavak ezek. Nyomán új hittel indulhat életnek az újjáépített Józseffalva.
A targoviste-i református gyülekezet gyűjtése:
Kövér Árpád 30, Bodnár Béla 20, Tolmács József 50, Ifj. Surányi 20, Ügető Dénes 30, Székely Károly 10, Palló János 60, N. N. 35, Szabó Lajos 20, Bodnár Gyula 20, Akácos Pál 25, Spitzer András 20
A moreni-i református hívek gyűjtése:
Sdolf Szluka 30, Nagy József 20, Kupé Elza Ilona 50, Balogh Pál 20, Fátyol György 25, Fátyol Rozália 25, Veres Domokos 20, Szalai Imre 20, Galaczi Péter 100, Kucher József 100, Székely Károly 20, Barhácsi József 10, Stefán Elek 20, Kászoni Sándor 30, Szilágyi Lászlóné 20.
A campina-i református gyülekezet gyűjtése:
Helwig Ándrásné 100, Nagy József és neje 100, Miklós Jánosné 30, N. N. 50, N. N. 60,
Blechta Gyula 100, Nagy Ödön 100, Nagy Sándor 50.
A constanta-i református egyházközség gyűjtései.
Silay István 100, Cseh Domokos 100, Honagos István 20, Csíki Zsigmond és neje 100, Diamond Mária 50, Jaina Emilné 50, Király Gyuláné 20, Baldkes R-né 20, Barabás D.-né 10, Gáspár Lajos 50, Hoprich Lajosné 20, Dóra Istvánné 10, Szabó Sándor 20, Putnoki István 20, Bitner Laura 10, Maria Purcaria 10, Székely Sándor 20, Ranga Ödön 40, Saurean Andrásné 20, Csernák Józsefné 50, Dr. Aberle Pálné 40, Kiss Júlia 20, Nagy Andrásné 10, Vajna Sándor 50, Tass Ferenc 50, Popa Imréné 20, Gyökeres Árpád 40, Dancs Ágnes 40, Balogh Sándor 50, Ifj. Kacsó Benjáminné 30, Sándor József 100, Zöld Jánosné 10, Fehér Sándor 20.

    Ellenzék, 1939. október 11. (kivonat). Józseffalváért.
    Újabb adatokat kaptunk a felépítés tervszerűségéről is. Újra halljuk, hogy a lakóházak egy részét tavasszal fogják felemelni, ezúttal inkább a gazdasági épületek helyreállítására került a sor, mert ezekben a megritkult állatállomány mellett egyetlen télen keresztül a lakosság nagyobb része is meghúzódhatik. Megállapíthatjuk az után, hogy a tervszerű végrehajtás körül buzgólkodók névsorát nem merítettük ki a múlt alkalommal, amikor Német Kálmán dr., Bálint József és mások szerepét kihangsúlyoztuk, de már jeleztük, hogy a névsort ki fogjuk egészíteni. Azóta csakugyan újabb értesítést kaptunk. Hogy amikor a Népközösség a végrehajtás művét Márton Áron püspökön keresztül az erdélyi katolikus egyháznak bocsátotta át, akkor ez a vezérkar élére Boga Alajos dr. kanonokot állította, akinek higgadt és kitartó erélye biztosította nemcsak az eredeti nyers terv végrehajtását, hanem ama titkos vágyálom teljesítését is, hogy a felépítési munkából mentől kisebb hányad kerüljön át a jövendő tavaszra. Boga Alajos egyik legfőbb érdeme, hogy a legutóbbi jelentések szerint, most már 60 ház teljesen felépült, 70 felfalazva áll, 75-nek már tetőzési és egyéb famunkája kész és a még hátralevő épületeknek legalább is az alapzata már megvan, úgyhogy kedvező idő cselén már csak a tartalék munkát fogják elodázni tavaszra. A vezérkar névsorát ezek után ki kell egészíteni még Rátz Mihály építőmester nevével is.

    JÓZSEFFALVA. A KÖLTSÉGEK RÉSZLETEZÉSE. Ellenzék, 1939. október 18. Új élet kezdődik romokból felépült Józseffalván.
Beszédes adatok az eddig végzett áldásos munkáról. KOLOZSVÁR, október 17.
   Alább egy hivatalos beszámolót olvashatunk. Amit mond, beszédes részletezése egy nagy munkának, mely mögött ott állt az átgondolás, megindítás és állandó irányításhasonlóan kitűnő ténye. Az új életre támadó Józseffalváról van szó, melynek sorsa a Magyar Népközösség gondoskodó kezébe jutott. Köztudomású, hogy a Népközösség azonnal és lázasan munkába látott, mihelyt Józseffalva ínségéről hír érkezett, Bánffy Miklós gr. lankadatlan és eszme-gazdag vezetésével.
   Megindította a gyűjtést, kiküldött építészéket és mérnököket, akik megvizsgálták a helyzetet és kidolgozták a felépítés tervét, majd megszervezte a nép munkába állítását és az anyagszállítást, aztán a külön lelki és szellemi kötelékekre támaszkodó Kath. Népszövetségnek bocsátotta át a további végrehajtást. De a Népszövetség továbbra is vállalta a feladatok oroszlánrészét: a külső munkát. A gyűjtés folytatását és az építők lelkesítését. És továbbra is vállalni fogja, mert mindkettőre szükség van; az őszi munkábó1 rövid szünet után tavaszi munka lesz, újabb anyagi áldozatokat követelve. Mindezt, a megtörténteket és jövendő tennivalókat — íme, elmondja az alábbi hivatalos beszámoló,
                                                                                                                    *
   A Romániai Magyar Népközösség építőbizottsága, az Erdélyi Kath. Népszövetséget kérte fel az építkezés munkálatok véghezvitelére. Az Erdélyi Kath. Népszövetség eleget tett ennek a megbízásnak és október 10-én, intézőbizottsági ülésén Bálint József igazgató az építkezések haladásáról a következő jelentést tette:
   Az építkezések, dacára az október 5 óta beállott esőzéseknek, gyorsított menetben haladnak tovább. A 95 hajléktalanul maradt család az őszi terv alapján 83 új épületbe kerül hajlék alá még ennek a hónapnak a folyamán. Mivel több család már eredetileg is egy épületben lakott, ezért van 83 épület és nem 95.
   Az őszi terv alapján lakóházat kap 3 család. A lakóház áll: pitvar, egy szoba, konyha és 2 kamrából. III. típusú is állót kap 70 család, IV. típusú istállót pedig 8 család. Ezen kívül a plébánián épül egy gazdásági épület. Összesen tehát 84 épület. Ezeknek épí¬tési költsége előreláthatólag összesen 2.849.362 lej. Egy épület átlagköltsége előreláthatólag 34.332 lej.
   Azok a családok, amelyek istállót kapnak, a tél folyamán csaknem mind a takarmánykészítő teremben fognak lakni. A másik teremben, amely teljesen elzárható az előbbitől, tartják állataikat. A lakóterem részére ezért rendes kéményt építettünk, hogy fűtésre alkalmas kályhát lehessen rakni.
   Az építkezés haladása.
   Téglavetés: magyarok ingyen munkája: 486.410 drb. vályogtégla; akkordmunkások fizetett vályogtéglája: 327.247 drb. géppel készített tégla: 160.000 drb. Elkészítve összesen: 1.137.657 drb. vályogtégla. Idei szükséglet: 1.000.000 drb. Fennmarad jövőre elkészítendő házakhoz: 173.657 drb. amelyből kb. 14 lakóház falazatát, lehet majd elkészíteni.
Építés.
   Cserépfedéssel egészen kész: 47 épület. Tetőszerkezettel 3 épület. Falazás, (csak a tetőt várja) 33 épület. Földfeletti betonalap: 1 épület, összesen 84 épület.
   Az építkezéshez szükséges anyag a helyszínen van, kevés részben most van szállítás alatt. A cementanyagból megmaradt 50 q, amelyből néhány lakóház betonalapját építjük meg még az ősz folyamán. Ez az őszi munkatervben nem szerepel.
   Pénzügyi helyzet.
Az Erdélyi Kath. Népszövetséghez, befolyt 2.650.035 lej. Eddigi kifizetések: 2.593.131 lej. Jelenlegi pénzkészlet: 56.904 lej. Előrelátható kiadások az őszi munkaterv befejezéséig: 313.300 lej. Erre van fedezet: 56.904 lej. Még szükséges összeg: 256.396 lej.
   Az őszi építkezések befejezése.
  Az őszre tervbe vett építkezések október 28-ra, ha az idő engedi, kész lesznek. Október 29-án, vasárnap, Krisztus Király ünnepén, befejező ünnepség lesz a következő programmal; d. e. fél 11-kor ünnepélyes istentisztelet szentbeszéddel a templomban. Utána körmenet és az új falu megáldása.
  A rossz idő és a fuvarhiány, valamint a nagy távolságok igen sok nehézségeket okoztak az építkezések gyorsabb menetében. A jó Isten segítségével azonban legyőztük a nehézségeket; boldog örömmel mondhatunk hálás köszönetet az adakozók mindegyikének szíves áldozatkészségéért. Hátra van azonban még a jövő tavaszra tervbe veendő építkezés, amelynek előterjesztésére az itt élő magyarságnak ismét áldozatot kell hoznia, hogy félmunkát ne végezzünk.
  E jelentésben feltétlenül meg kell említenem az Erdély Magyar Gazdasági Egylet nagyszerű ajándékát, amely lehetővé tette, hogy a józseffalvai gazdák kitűnő gazdasági gépekhez jutottak hozzá, amely gépeket már használatba is vették, és valósággal kapkodják, hogy az őszi vetési munkálatokat sürgősen befejezhessék.

   Ellenzék, 1939. október 27. (kivonat). Józseffalváért.
  Józseffalvát újabb elemi csapás érte. A sors újabb és újabb megpróbáltatás elé állítja ezt a szerencsétlen hitbuzgó népet. Az október 9 és 10-iki hóvihar - mint jelentették — nemcsak lelkileg szomorította el a lakosságot, hanem anyagilag is nagy károkat okozott. A helyszínen levő kidolgozott géptégla anyagot a hóvihar csaknem teljesen tönkretette s nagy pusztítást okozott a tetőnélküli épületekben is. A szegény józseffalviaknak úgy látszik sok megpróbáltatáson, kell még keresztülmenniük, amíg a falu újjáépítése, állandó csapás és aggodalom között, megtörténik.

    JÓZSEFFALVA. A GYŰJTŐAKCIÓ MÉRLEGE.
    Ellenzék, 1939. november 4. A tűzvésztől az első újjáépült házig.
   Május 19-én kopogta le a távíró az első hírt: a bukovinai Józseffalva községben. Több mint százötven gazdaságot pusztított el a vigyázatlan gyermekek játékából keletkezett tűzvész és a károsultaknak több mint kétharmada magyar. Két nap múlva, szinte egyidőben a hivatalos vizsgálóbizottsággal már a helyszínen voltak az erdélyi magvar napilapok munkatársai s megrázó cikksorozatokban számoltak be a szörnyű pusztulásról. Ugyanekkor jelent meg Bánffy Miklós gróf, a Magyar Népközösség elnökének felhívása Erdély magyar társadalmához s ez a felhívás, amellyel egyidőben Bánffy Miklós gróf 10. 000 lejes adománnyal megindította az országos gyűjtést, kiadta a jelszót, hogy az elpusztult Józseffalvát az erdélyi magyarság áldozatkészségének kell újjáteremtenie.
   Bánffy Miklós gróf a Népközösség társadalmi szakosztályára bízta az akció lefolytatását s a társadalmi szakosztály egyszerre két irányban indította meg a munkát: Kós Károly, a szakosztály elnöke kiutazott a helyszínre, pontosan felbecsülte a kárt és elkészítette az újjáépítés terveit, melyek — mint most már megállapítható — oly pontosak voltak, hogy a megvalósítás folyamán semmi változtatást sem igényeltek,
Június első napjaiban már meg is indult az építőmunka a romok között és Bálint József katolikus népszövetség igazgató augusztus 27-én felszentelte az első elkészült házat.
   A GYŰJTŐAKCIÓ MÉRLEGE.
A társadalmi szakosztályra váró munka másik része az építkezés anyagi fedezetének előteremtése volt. Kós Károly június 15-én értekezletre hívta össze a nagyobb magyar napilapok képviselőit, s megismertette előttük az újjáépítésre ki dolgozott terveket, néhány nap múlva újabb értekezlet következett, amelyen Erdély egyházainak fejei vettek részt s az értekezletek után a gyűjtés országos akcióvá szélesedett. Negyven erdélyi magyar heti és napilap karolta fel a józseffalvi segély-akció ügyét s az eredmény eddig több mint hárommillió lej.
A társadalmi szakosztály elkészítette a segélyakció támogatónak aranykönyvét, amely helységenként és névszerint megörökli mindazokat, akik a Népközösség valamint egyházaink és lapjaink felhívására adományaikkal hozzájárultak az akció sikeréhez. Érdekesnek tartjuk néhány összefoglaló számot idézni az aranykönyvből, melynek ez az összesítése az október 15-i adatokat tünteti fel.
   Alsófehér megye 130.830 lej, Arad megye 237.786 lej (Arad külön 204.549), Bihar megye 196.833 lej (Nagyvárad kü¬lön 100.7501, Brassó megye 172.458 lej (Brassó külön 161.291), Csík megye 143 ezer 970 lej, Háromszék 143.741, Kolozs megye 348.753 (Kolozsvár külön 329 ezer 060), Marosmegye 186.730, Szatmár megye 56.115, Szilágy megye 102.828, Temes megye 76.070 lej. Alsófehér megye 15.000, Brassó megye pedig 45.000 lejjel haladta meg eddig a gyűjtőakció tervezetében lélekszám szerint előirányzott összeget.
   A KATOLIKUS NÉPSZÖVETSÉG MUNKÁJA.
Az újjáépítés munkáját a Magyar Népközösség indította meg. A társadalmi szakosztály kiküldöttei irányították az anyagbeszerzést, vályogkészítést s ellenőrizték a tervszerű munkamenetet. Így folyt a munka július 30-ig, amikor a Népközösség a sikeresebb és gyorsabb munka érdekében közreműködésre kérte fel az erdélyi Katolikus Népszövetséget is, ahonnan Bálint József, a Népszövetség kolozsvári tagozatának igazgatója kapcsolódott bele a munkába. Bálint József fáradalmakat nem ismerő tevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a munka most már fokozottabb mértékben haladt és szeptember 10-én már 10, október 10-én negyvenhét, november l-re pedig 84 épület került tető alá.
Kitűnik a jelentésekből, hogy a Népközösség és a Katolikus Népszövetségnek most már közös akciója során nemcsak a leégett épületek helyébe emelnek újat, hanem egy olyan józseffalvai gazda házát is felépítették, ki még csak az anyagot hordta össze új házához s május 18-án az épületanyagot semmisítette meg a tűzvész.
   A JÖVŐ ÉV FELADATAI.
   Kérdést intéztünk Albrecht Dezsőhöz, a Népközösség társadalmi szakosztályának előadójához hogy a jövő esztendő munkatervének megvalósításához hogyan teremti elő a Népközösség a részben még hiányzó anyagi fedezetet?
— A Józseffalván ránk váró munkának még csak a felét végeztük el — mondotta Albrecht Dezső — de kétségkívül a munka nagyobbik felét. Tető alatt van nyolcvannégy épület és a jövő évben már csak körülbelül hetven vár felépítésre és ez a munka már könnyebb lesz, mert nem sürget majd annyira a közelgő tél. Nem kell annyi idegen munkást foglalkoztatni s a vályogvetést és az építkezést szakembereink irányítása mellett maguk a józseffalviak folytathatják. Az asztalosmunkára pedig részben az erre felkért erdélyi magyar asztalosiparosok, részben pedig a Józseffalvával szomszédos Istensegíts község asztalosai végzik el. A még hiányzó kétmillió lejt is gyűjtésből fogjuk előteremteni.
   A Népközösség társadalmi Szakosztálya részletes terveket dolgozott ki e gyűjtőakció kiszélesítésére és a siker érdekében mozgósítottuk a Népközösség vidéki tagozatait, egyházainkat, kulturális egyesületeinket, műkedvelőinket s az erdélyi magyar sajtót, mely eddig is olyan derekas munkát végzett.
— Minek tulajdonítja a segélyakció eddigi nagy sikerét? — tettük fel a következő kérdést.
— Annak, hogy ebben a munkában az egyesek csak úgy, mint az intézmények félretettek minden személyi vagy csoportérdeket, ellenszenvet vagy megbántottságot — ami az eddigi közös megmozdulásokat megbénította — és egész szívvel a legnagyobb összhangban mindenki a közös cél elérésére törekedett. Különös szerencse, hogy az erdélyi magyarság legkomolyabb szakemberei vállaltak részt a munkában. Milyen lehetőséget nyit az erdélyi magyarság számára, ha a cél szolgálatának ezt a komolyságát, a magatartásnak ezt a nemes magyarságát más síkon is és más megmozdulásokban is gyakorolni és állandósítani tudjuk.
   Albrecht Dezső végül a Katolikus Népszövetség, Boga Alajos dr. kanonok és Bálint József igazgató önzetlen munkássága iránti elismerésével fejezte be nyilatkozatát. Az ez évben befejezett nyolcvannégy épületet november 5-én szentelik fél bensőséges ünnep keretében. November 5-ike az újjáépítés munkájában adományaival részt vállalt minden magyar ünnepnapja tesz s ez az ünnep. Lezárja a Magyar Népközösség Józseffalva akciójának első részét. A munka azonban a tél folyamán sem szünetel, hanem anyaggyűjtéssel, műhelymunkával készítik elő a jövő év tavaszán újult erővel meginduló építkezéseket.

JÓZSEFFALVA: 84 MAGYAR HÁZ, 46 ROMÁN HÁZ
   Keleti Újság, 1939. november 6. A józseffalvi Te Deum.
  Ma, vasárnap délelőtt fél 11 órakor örömre kondulnak meg a harangok a bucovinai József falva templomának tornyában. Fél esztendővel ezelőtt is kongtak a józseffalvi harangok: siratták a falut, az otthont, amely a hirtelen kerekedett tűzvész lángtengerében pusztult el.
Ma szentelik meg a lángtenger helyén újjáépült falut, 84 épület várja, fedéllel, falakkal a hajléktalanokat. Ennek örömére s a legnagyobb megpróbáltatásban is segítő gondviselő Isten dicsőségére szállanák a hálaadó istentisztelet himnuszai a hívők lelkéből az ég felé, majd körmenetben járják be a pusztulás és az örvendetes újjáépülés színhelyét, megáldják az új hajlékokat, majd a templomban Te Deum zárja be a lélekemelő ünnepséget.
  Józseffalva nagy ünnepén mi, a Keleti Újság szerkesztősége és olvasótábora is meleg szívvel veszünk részt. Részt vettünk gyászukban is már abban a pillanatban, amikor még senki sem sejtette, hogy egy szűkszavú Rador-jelentésben szereplő bucovinai Vorniceni községet sújtó tűzkatasztrófában a mi véreink faluja, otthona, élete: Józseffalva pusztult el. Megrázó erejű tudósításaink tárták fel a pusztulás szörnyű képét, segélykiáltásunk, hogy ne hagyjuk puszta romhalmaznak Józseffalvát, mint a lármafák, a vészharangok szava süvített el Románia minden magyarjához.
  Mint az ég áldott esője, kezdett harmatozni az önkéntes adományok áradata s gyűltek hasábjainkon és a jó hírek galambja napról-napra elszállt a józseffalvi romok felé az új fészek ígéretével. Szívünkből örvendünk, hogy gyenge szavunk messze elhangzott, hogy a romániai magyarság lelkiismerete egy emberként mozdult meg és a testvérszeretet sok-sok erecskéjén átáramlott a segítség hozzájuk, józseffalviakhoz.
Ott vagyunk lélekben, Józseffalva újjászületésének mai nagy áldott ünnepén. S velünk együtt ott van mindenki, aki egyetlen téglát, szeget juttatott az elhamvadt és újjáépült falunak. Mindnyájunknak, romániai magyaroknak ünnepe ez, az alkotásnak, építésnek, megmaradásnak nagy, hálaadó ünnepsége.
  Hogy ki, mit tett; mit adott ennek a gyönyörű célnak valóra válásához, már nem is fontos. Úgy érezzük, hogy ezt mi mondhatjuk teljes joggal, akiket, elsőnek késztetett cselekvésre véreink veszedelme, s akiknek megnyilatkozása eredményezte a romániai magyarság életében eddig példa nélkül álló megnyilatkozást. Ebben az ünnepélyes, nagy és megható pillanatban azonban gyarlóság volna, ha bárki is a tett jótéteményre és az elvégzett munka érdemére hivatkoznék. Józseffalva — kötelesség volt.

  Keleti Újság, 1939. november 8. Feltámadt hamvaiból Józseffalva, a magyar áldozatkészség mintafaluja. Vasárnap szentelték meg bensőséges ünnep keretében az újjáépült falu nyolcvannégy épületét. (Józseffalva, november 6. A Keleti Újság munkatársának helyszíni beszámolója).
  Amikor a bukovinai dombok között felbukkan Józseffalva templomának fehér tornya — megdobban a szívem és az öröm úgy elönti szememet, hogy alig látom: ott messzi, a hol néhány hónappal ezelőtt semmi sem látszott, mert földdel egyenlő kormos pusztaság övezte a templomot, most — mint eső után kinőtt piros gombák — házak piros cserépfedele kacag vidáman. Tető-tető mellett, egy egész falu, új falu: az új Józseffalva!
  Áldozócsütörtök szörnyű emlékű pusztulásától öt és fél hónap, az első ház felszentelésétől csak két hónap telt el és most — fedél alatt van mindenki Józseffalván! Mennyi szív hevítette ezt az elképesztően gyors munkairamot, hogy most, november ötödikén örömnap köszönthetett a sok megpróbáltatáson átment józseffalvi magyarokra: megkeresztelték az „újszülött” falut.
  Még szombaton este megérkezett Márton Áron püspök képviseletében Boga Alajos dr. kanonok, egyházmegyei előadó, az építkezési munkálatok irányítója, Rátz Mihály kolozsvári építész, műszaki tanácsos és Albrecht Dezső a Magyar Népközösség kép¬viseletében. A bukovinai testvérfalvakból Sebestyén hadikfalvi főesperes és Elekes Dénes istensegítsi plébános jelent meg.
  Vasárnap reggel hó hírnöké metsző hideg szél. Fél tízkor váratlanul megérkezett Robu iasii püspök. Eljött, hogy részt vegyen bukovinai magyar híveinek örömnapján.

   Az ünnepélyes nagy mise.
  Féltizenegy óraikor kezdődött az ünnepélyes nagymise. Előzőleg már két misén zsúfolásig megtelt a templom. Valamennyi józseffalvi felnőtt gyónt és áldozott. Fél tizenegy órakor vonult át a plébániáról a lila színű bő palástba öltözött Robu püspök, a papi kísérettel. A főpapi mise kezdete előtt a püspök románul mondott néhány szót:
 — Eljöttem, hogy itt köszönjem meg a jó Istennek, hogy olyan jó volt és megőrzött benneteket, és testvéreitekben pedig felébresztette az együttérzést és szeretetet. Elküldötte segítségetekre testvéreiteket, hogy újra épülhessen a falu és a tél ne találjon fedél nélkül benneteket, hogy az Isten szeme rajtatok van, mert ti jók vagytok. Nem átkozódtatok sírva, hanem lehajtott fejjel s belenyugvó lélekkel imádkoztatok. A testvérszeretet most felépítette falutokat és én eljöttem, hogy veletek együtt imádkozzam, hogy maradjon meg a falu, és maradjatok ti is továbbra is Isten érdemes gyermekei.
  Az énekes nagymisén a józseffalviak pompás, négyszólamú énekkara énekelt. Ezek a csengő hangok most milyen örömmel szállottak az ég felé! Magyar németek és lengyelek is. Ott voltak a nagy bánat miséjén is, most eljöttek ők is együtt ünnepelni.
   Evangéliumkor Bálint József lépett a szószékre és megrázó erejű beszédet mondott.
  Bálint József beszéde:
  Kedves Testvéreim! Augusztus 6-én, amikor először léptem át e kedves község határát és jöttem porig égett falutokba, itt a főút mellett egy gyermekcsoportra lettem figyelmes. Amíg ti lent az agyagos gödrökben gyúrtátok a sarat, addig itt, az út mellett, a leégett házak üszkös romjain apró gyermekek sártéglából házacskákat építettek. Megálltam mellettük. Nem vettek észre. Kicsi kezecskéjük szaporán rakta egymásra a téglát s boldog mosolygással formált belőlük házacskát, kettőt, hármat egymás mellé.
  Akkor még forrón sütött a nap az áldozócsütörtöki áldozati oltárra, amelyen az Úr feláldozta csaknem egész falutok minden kincsét, gazdagságát. Akkor még pusztulás és könny emésztette szíveteket s még csak nem is remélhettétek, mert én sem reméltem, hogy három hónap múlva, ugyanezen esztendő november havának 5-ik napján mindenki saját otthonának fedele alatt adhat hálát a jóságos Istennek.
1939. november 5-ét soha el ne felejtsétek. 1939. november 5-ke kitörölhetetlen véres, könnyes és aranyos betűkkel íródik be ennek a falunak történetébe. Véres betűkkel, mert a véretek, verejtéketek csorgása árán épült fel falutok a régi romjain.
  Könnyes betűkkel íródik be a mai nevezetes nap e falu történelmébe, mert ma már nem a fájdalom könnyeit hullatjátok, hanem hálakönnyeket sírtok az Úrnak, aki megsiratott, megsajnált és megsegített titeket. A ti gyermekeitek nyomorúsága, sikoltó bölcsője, szíveket égető sírása az Ő lelkét is fájdalommal töltötte el.
  Megállt a porig égett józseffalvi dombtetőn, a pusztulás hazáján, végig tekintett az üszkös romhalmazon, hogy vigasztalást, bátorítást, reménységet küldjön nektek: az erdélyi szívekben. Ez a krisztusi tekintet áthatolt a fenyőkoszorúzta Kárpátok sziklás bércein. Ez a krisztusi könny megégette minden erdélyi magyar szívét, amikor a kormos kardot végig hordozták Erdélyországban, ez az isteni figyelmeztetés cselekvő szeretetre ösztönzött ebben az országban mindenkit, aki úgy beszélt, mint ti, úgy imádkozik, mint ti, úgy énekel, mint ti! Valami csodálatos, isteni kéz feltűnően nyúlt bele a ti életetek sorsának intézésébe, józseffalvi testvérek. Valami emberileg megmagyarázhatatlan erő tört utat magának az áldozócsütörtöki égő áldozati oltár füstfelhőn és emésztő lángján keresztül az erdélyi szívek felé. Megegyeztünk abban, hogy testvérek vagyunk, amely minket nem választhat el egymástól! Sem nemesi előnév, grófi rang, vagy bársonyszék, sem vagyoni állapot, sem tanulmányi előmenetel, hogy mi, ha erősen akarjuk, egyek tudunk lenni a cselekvő szeretetben. Ehhez azonban a józseffalvi tűzvész kellett, hogy hamuvá égesse egymásra való irigységünk, önös törtetésünk népeket és nemzeteket pusztító erejét.
  Aranybetűkkel íródik be a mai nap ennek a községnek életébe, mert az aranyos erdélyi szívek csengő aranyra váltották irántatok való szeretetüket és megmutatták a testvértelen, háborgó világnak, hogy a legnagyobb világválság, a mindent romboló háború közepette is lehet építeni falut lélekkel, szeretettel, Istennel!
  Ez a véres, könnyes, aranybetűs történelem kacag ma felétek az új épületek fedeléről. Állítsátok meg ezért ebben az ünnepélyes órában egy pillanatra szívetek dobogását! Jöjjenek ünnepelni ma lélekben mind a jótevők, a testvérek, azok, akik a ti életetek titkát megismerve, annak minden javát a történelem számára kemény kézzel és önzetlen lélekkel őrzik. Azok mind, akik együtt tudnak sírni a sírókkal, akiket semmiféle tűz és pusztulás meg nem emészt, akiket nem fog a fegyver és szurony, akiknek igazságos igazát tönkre nem teheti még a halál sem. Ezek Szt. Imrés szellemű emberek, ifjak, leányok, édesanyák és édesapák, urak és kérges tenyerű munkások, nagyok és kicsinyek, ezek jöjjenek ma Józseffalva keresztelőkútjához új falut keresztelni. Ezek a munkás kezek, akiknek sártéglába beleégett a könnyük s a szívük vére! Ezek a munkás kezek, akiknek vésői, gyalui alatt sírva énekelt a cselekvő szeretet. Ezek a munkás kezek, akiknek kőműves kalapácsai alatt új világról, új faluról beszélt a szívük és munkájuk. Ezek a munkás szívek, amelyek ott dobognak a munkás zubbonyok alatt, amely szíveket én minden áldott nap belefoglaltam a krisztusi reggelek szent áldozataiba, hogy végre ismét falu legyen a rom és üszők helyén.
  Jöjjenek ünnepelni másodszor mindazok, akik csak egy lejjel is hozzájárultak ennek a falunak újjáépítéséhez, de akik ezt a lejt nem fogukhoz verve, hanem szívesen adták, mert a lelkükből vágták ki, mert éhező gyermekeiktől vették el.
  Jöjjetek ünnepelni ma erdélyi magyar újságírók, akik elsőnek ismertétek fel e falu búját-baját, s akik a kormos kard országhordozásába a tűzharcosok sorának legelsőjében küzdöttetek.
  Jöjjetek erdélyi szívek: Csík, Háromszék, Marosszék és Udvarhely, Brassó, Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmár, Moldova és Bukovina és mind ahol megláttátok az áldozócsütörtöki szent tüzet, amely megégetve szíveteket, cselekvésre ösztönzött a legválságosabb időben.
  Bukovina bolyongó magyarja, józseffalvi testvérem, téged is szent tűzzel vezetett el hozzánk az Úr és beszélt hozzánk a józseffalvi tűzből, hogy szent tűzzé magasztosítsa az áldozócsütörtöki áldozati oltár emésztő tüzét, és hogy végre a józseffalvi keresztelőkúthoz hívja népüket az egységes szeretet szent ünnepére.
  Nem víz van ebben a kútban, hanem a cselekvő szeretet folyama, mindnyájunk szívének véresen szép szeretete. Ezzel kereszteljük meg ma az új Józseffalva 84 épületét! Józseffalva keresztelőkútjához ma az egész országból mindenfelől vizet hoznak. Szívükben, lelkükben, hogy megkereszteljük az új falut: lélekkel és szeretettel ismét Józseffalvának. Ámen, úgy legyen!
  A magyaros mintákkal varrott ködmönökbe öltözött asszonyok és a sötétruhás férfiak sűrű soraiban itt is, ott is zokogás tör fel. A hála könnyei csorognak az arcokon. Amit néhány hónappal ezelőtt álomnak sem hittek el, a ma már valóság: saját fedelük alól jöttek el a hálaadó misére.

  Keleti Újság, 1939. november 8. Az új falu megáldása.
  Az istentisztelet után megindult a menet. Elől a zászlóvivő legények és lányok, azután a gyermekek, majd a férfiak sorakoztak menetté. A papság után az asszonyok hosszú sora következik. A metsző hideg szél majd kicsavarja a zászlókat a legények kezéből. Födetlen fővel, széllel dacolva vonul a menet a falu végéig, ahol Robu püspök megáldotta és megszentelte az új házakat. Azután visszakanyarodott a menet a falu másik végéig és ott is megismétlődött a megszentelés szertartása. A menet ezután visszatért a templomhoz, ahol a püspökáldást adott, majd a Te Deum ünnepi hangjai hangzottak fel.
  A gazdák küldöttsége.
  A templomi ünnepséget ebéd követte a plébánián. Megható jelenet volt, amikor ebéd előtt a józseffalvi gazdák küldöttsége jelent meg és szívük diktálta, egyszerű keresetlen szavakkal köszönték meg mindazt, amit értük tettek.
  — Köszönjük. Isten fizesse meg! — és a többi sírásba fullad.
  Boga Alajos kanonok beszél hozzájuk és felsorakoztatja azokat, akik a falu újjáépítésében, részt vettek.
  Köszönetet mondott az erdélyi magyar újságíróknak, akik megkezdették és fenntartották az építési mozgalom iránti érdeklődést, az adakozók nagy tömegének, az építkezési terveket elkészítő Magyar Nép¬közösségnek, az építkezési munkálatokat olyan sikerrel végző katolikus Népszövetségnek és a három hónap óta Józseffalván az építkezési munkálatokat vezető Bálint Józsefnek.
 — Mindezekért azonban, kedves józseffalvi testvérek, nem illet bennünket köszönet, mert mi csak a szeretet és a közös vérség parancsát teljesítettük.
  Ezután Albrecht Dezső mondott néhány közvetlen szót. Az ebéd során Németh Kálmán plébános előbb románul üdvözölte a püspököt, majd magyarul mondott megható beszédet.
 — Halottak napján a temetőben láttam egy józseffalvi asszonyt, amint kilenc gyertyájának lángját fekete hárászkendőjével óvta a széltől. A kendőt egy kolozsi asszony küldte. A józseffalvi asszony hálából rávarrta jó erősen a kendőre azt a papírdarabtól, melyen az adományozó neve állott.
Mi, józseffalviak most úgy érezzük, hogy egy ilyen nagy kolozsi kendő borul fölénk, az erdélyi testvérek nagy építő szeretete. Lelkünkhöz mi is hozzáforrasztjuk a soha el nem múló hálát. Boga dr. kanonok a nap jelentőségét méltatta, azt a szeretetet, amely cselekvően siet segítségre.
Bálint József igazgató néhány meleg szóban mutatott rá arra, hogyan is sikerült ilyen, rövid idő alatt a nyolcvannégy épület felépítése.
  Végül Robu püspök mondott köszönetet Márton Áron erdélyi püspöktársának azért, hogy olyan készséggel segített az ő bukovinai magyar hívein. Köszönetet mondott mindenkinek, aki valláskülönbség nélkül és jó szívvel adott. Legmelegebb dicséretét fejezte ki Németh Kálmán plébánosnak, aki fáradsággal nem törődve minden követ megmozgatott faluja érdekében.
  — Ez a gyönyörű munka bizonyítéka a minden embereket átfogó krisztusi szeretetnek. Az ilyen munka hozhatja el a békét erre a földre — fejezte be beszédét Robu püspök.
                                                                            *
  Józseffalva ünnepén lélekben ott volt minden itt élő magyar. Az a szél, amely Józseffalva felett fújt, ezen a napon bizonyosan fölkapta szárnyaira a józseffalviak hálától forró köszönetét. A szél nagy üzenetet is röpített magával:
  — Ez az új falu nektek köszönhető! Erre büszkék lehettek, erdélyi magyarok!
  Horosz Béla

  Keleti Újság, 1939. november 10. Meglátták az új falut és meghaltak. A faluszentelés hetében három temetés volt Józseffalván. Látogatás az új házakban. Százhetvenkét pár cipőt osztottak ki a „mezítlábasok” között. (Józseffalva, november 8.)
  A szörnyű emlékű májusi nagy tűz után újabb tűz gyulladt Józseffalván. Nem is tűz. Tüzek! Minden józseffalvi szívben az örömtüzek lángjai lobogtak a faluszentelés vasárnapján. A nagy örömben szinte elveszett a csendes bánat: Új Józseffalva keresztelő ünnepének hetében három halottat kísértek ki. Az öröm és a bánat különös találkozóját mondom el mostan.
  „Meglátták az új falut és meghaltak."
  Németh Kálmán plébánossal nézegetjük az anyakönyveket. Lapozgatjuk a vaskos köteteket; annyi bukovinai magyar élet és halál tanúi. Nézzük és látjuk, hogy a sok drága józseffalvi gyermek beköszöntése mellett a halál is rendszeresen kopogtatott. Majd minden hónapban. De az még sohasem fordult elő Józseffalván, hogy hat hónapig ne legyen temetés. Már pedig most ez történt. A pusztító tűz és az alkotó építés ünnepe közötti hat hónapban egyetlen magyar halott sem volt József falván!
  Most egy hét alatt három temetés. Azon gondolkozom: mi az oka ennek?
  Eszembe jut egy augusztus végi látogatásom. Németh Kálmánnal meglátogattuk Mezei Mátyást, az asztalost, aki súlyos betegen feküdt és azon kesergett, hogy nem tud dolgozni az új faluért, mert betegsége ágyhoz szegzi. Vigasztaltuk, hogy nemsokára meggyógyul. A falnak fordult és az erős férfi elsírta magát:
  — Engem már csak visznek innen — legyintett lemondóan, majd szilárd hangon hozzátette: — De csak akkor halok meg, ha meglátom az új falut!
  Most, ahogyan visszahallom ezeket a jóslatszerű szavakat, úgy érzem: Mezei Mátyás megtartotta szavát. Addig, amíg az egész falu egyetlen nagy temető volt, nem halt meg. Ezelőtt egy héttel az új házának fedele alól átköltözött a másvilágra Józseffalva legöregebb embere, a 91 éves Péter Anti András bácsi, aki a hatvan év előtti nagy tűzben is tűzkárosult volt. Akikor hagyta el Józseffalvát, amikor már látta az új falut. Azután Mezei Mátyás következett. A hatvanéves férfi — mint mondják — az új ház ablakából gyönyörködött a szomszéd új házakban, azután megbékélt lélekkel hal meg. A harmadik halottat, a hatvanhat éves Székely Pétert szombaton délután, a faluszentelő vasárnap előtti napon temették az új fedél alól. A híres józseffalvi faóra és orgonakészítő Székely Albert édesapját ősi szokás szerint hat kendővel letakart koporsóban kísérték ki és a templomban az oltár előtt gyász zsolozsmák hangjaival búcsúztak tőle.
  Valami hihetetlen szívós akarat tartotta ezekben az emberekben az életet: addig nem akartak meghalni, amíg nem látták az új falut. Meglátták és meghaltak. És a koporsókat ugyanott ácsolták, ahol az új életet jelentő épületek fölé boruló tetőket: a józseffalvi ácsműhelyben.
Séta az új faluban. Szombaton délután Bálint Józseffel, az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség igazgatójával járom a falut, ez a lelkes pap három hónapig alig mozdult el Józseffalváról. Ő vezette a munkálatokat, és ahogyan most megmutatja a katonás sorban álló épületeket, a jól végzett munka tudata csillog a szemében:
  — Nagy munka volt gyakran emberfeletti nehézségekkel kellett megküzdenünk, de a jó Isten megsegített, és íme élet van már a romok fölött.
Bálint igazgató elmondja, hogy a nagy tűz után a nyáron árvíz is pusztított, azután jég tette tönkre a kivetett tégla nagy részét, a behívások okozta szállítási nehézségek is hátráltatták a munkát, október elején irtózatos erejű hóvihar fenyegette elpusztulással a félig kész házakat, egész októberben esett az eső és mégis: a szeretet és a mindent legyőző akarat csodájaként öt lakóház és hetvenkilenc gazdasági épület fogadja be télire Józseffalva hajléktalanjait.
  Mi is az a „viharsarok".
  Vasárnap a reggeli órákban Boga Alajos dr. kanonok, egyházmegyei előadó, az építkezési munkálatok megbízott szervezője és Rátz Mihály kolozsvári építész, az erdélyi római katolikus egyházmegye műszaki tanácsosa bejárták a falut, megtekintették az új épületeket. Feltűnt, hogy a frissen meszelt falakon érdekes alakú fekete vonalak, az épületsarkokon nagy háromszögek sötétlenek. Kovács pallér — a munkálatok páratlan erélyű szakembere és, siettetője” — adja meg a felvilágosítást:
— Ezek a „viharsarkok.” Az október eleji hófúváskor rátapadt a hó a frissen emelt falakra, melyeket emiatt komoly veszedelem fenyegetett. Miután az emberek szerint a hófúvás majdnem mindig ugyanilyen irányú, megjelöltük a falakon a hódapadás nyomait és kátránnyal vontuk be. Így vízmentesítődtek a falak.
  A pirostetős, fehérre meszelt házak egyenes sorában érdekes és különös hatásúak a szeszélyes kátrányvonalak. A józseffalviaknak még tetszik is. Amikor szombaton délután az öregasszonyok szaporán dolgoztak és a vasárnapi ünnepségre csinosítva meszelték a falakat, gondosan a fekete vonalak mellett húzták a meszelőt, nehogy alámeszeljenek a kátrányra.
  Boldog arcok a duruzsoló kályha mellett.
  Meglátogattuk a házakat. Bekopogtunk a családokhoz. Mindenütt boldog arcok fogadtak. A gazdasági épület kisebbik helyiségében téglából rakott kályha vidáman duruzsoló tüze körül ülnek. Elképzelni is rossz, hogy a hideg bukovinai éjszakákban még pincékben és a szabadban kellene lakniuk. Amikor a lakóházak is elkészülnek majd, ezt a helyiséget nyári konyhának és takarmányozónak fogják használni. A nagyobbik helyiségben a józseffalviaknak annyira kedves állatok vannak. Ember és állat tavaszig közös fedél alatt. De fedél alatt! Boga kanonok utasítására a már elkészült öt lakóház padlóját be is deszkázzák. Ezenkívül némi módosítás történik az eredeti tervein: anélkül, hogy lényegesen nagyobbodnék az épület, új belső beosztással megnagyobbodik a szoba. Kós Károly és Seyfried mérnök tervei szerint készült lakóházak nagyon tetszetős külsejűek. Egy szoba, konyha, kamara és pitvar a beosztásuk.
  Nincs már mezítlábas Józseffalván.
  Kevesen tudják azt, hogy Józseffalván jelenleg nincs már mezítlábas! A tűzben elpusztult a lábbelik legnagyobb része is. Közel kétszáz felnőtt és gyermek állott mezítláb a közelgő tél előtt. A Keleti Újság kezdeményezésére az építkezési munkálatokat vezető bizottság, Boga kanonok útján, a Dermata-gyár vezérigazgatójának jóindulatú támogatásával, százhetvenkét pár cipőt vásárolt és osztott ki Józseffalván. Megható jelenet volt, amikor átvették a tekintélyes mennyiségű küldeményt, amely minden józseffalvit cipőhöz juttatott.
  Fedél alatt vannak.
  A nagyszámú természetbeni adomány jóvoltából ruhájuk van, lábbelijük is van már. Most csak azon keseregnek, hogy a gabonájuk nagy része csépeletlen még. Nem jutottak hozzá a házépítés lázas munkája miatt és cséplőgépük sincsen. A jégverésből megmenekült gabona egy része tönkre is ment emiatt.
 — Nem baj. Most már ez sem baj — mondják.
 — Erdélyi testvéreink jóvoltából fedél alatt vagyunk!
  Még ezen a héten dolgoznak Józseffalván. Összehordják és elraktározzák a tavaszi építkezésekhez már meglevő anyagot. Öt lakóház tetőszerkezete, húsz ház cserepe várja a tavaszi építkezéseket. Addig, a hosszú bukovinai tél alatt, kipihenik a súlyos év nehéz fáradalmait. És várják a tavaszt. A tavaszt, amely elvitte a falut. A tavaszt, amely — hiszik — visszahozza lakóházaikat. Hetvenkilenc lakóházat. Amelynek felépítéséhez még bizony sok pénzre van szükség.
  Kedves erdélyi magyar testvéreim! A következő cél: hetvenkilenc józseffalvi lakóház! Bízunk benne, hogy a szeretet ezt is felépíti!
 Horosz Béla

    Ellenzék. 1939. november 25. Józseffalváért.151. SZ. GYŰJTŐIV. (Dévai tagozat gyűjtése). Zudor István 40, Markotsán Miklós 10, N.  N. 10, Csuka Zoltán 10, Csuka László 10, Kökösy György 10, Gyenge József 10, Visky László 10, Mezei József 20, Enyedy József  10, Enyedy Sándor 10, id.  Kőrösy Poldi 10, Vinczy László 10, Markotsán Albert 15, Filep Albert 20, Özv. Petrean Simonné 20, Tudorán Stefánia 30, Bíró Domokos 10, Vinczy Pál 20, Szilágyi Ilus 10, Enyedi Károly 10, Török Károly 10, Gyenge Béla 15, Kőrösy János 10, Kocsis József 10,Markotsán Ernő 10, Özv. Markotsán  Elekné 20, Enyedi Ferenc 50, Csuka Elemér 20, N. N. 30, Kőrösy  József 10, Kőrösy  György 10, id. Török Károly 20, Bíró Árpád 10, Baternay Lajos 10, Bíró Ignác 5, Török József 5, Papolczy  Sándor 20, Özv. Papolczy Józsefné 20, Jochom József 5, Barcsy László 10, ifj. Vinczy Pál 20, Kiss Gábor 10, Kiss Imre 20, özv. Balogh Lászlóné 10, Szilágyi József 5, Gyenge Sándor 10, Bakó Ferenc 50, Gyenge István 20, Bíró Bálint 10, Vinczy Gábor 10, Csuka György 15, Nyirák András 10, Bíró  György 5, Pisanó Lőrinc 10, Gyenge István,  a  Péteré 10, Jochom Henrich 10, Gyenge Károly 10, id.  Bartha  Sándor 20, Kocsis Sándor 10, ifj. Kőrösy Poldi 10, Vinczi Károly 50, Balogh Ödön 20, Papolczy Lőrinc 20, Barcsi György, Haró 50. Martonossy István Berekszó 50, Martonossy Ádám Berekszó 50. Bräutigam István Déva 10, özv. Csuts Józsefné  Déva 20, Dr. Martonossy György Déva 100, N. N. F. Ö.  Déva 200, Kovács László Déva 200. Összesen: Lej 1.650

     Keleti Újság, 1939. december 20.
  Kétmillió lejre van még szükség Józseffalva teljes újjáépítéséhez. A józseffalvi segélymozgalom nagybizottsága köszönetét szavazott az erdélyi magyar társadalom gyönyörű áldozatkészségéért és a végzett munkáért. (Kolozsvár, december 18.)
Józseffalva újjáépítésére alakult nagybizottság vasárnap délután ülést tartott, amely iránt igen nagy érdeklődés nyilvánult meg: a nagy-bizottság számos tagja megjelent, hogy meghallgassa a beszámolókat az idei építkezési munkálatokról.
  Bánffy Miklós gróf, a nagybizottság elnöke nyitotta meg az ülést, majd Albrecht Dezső előadó tette meg jelentését. Ismertette a józseffalvi segélyakció főbb mozzanatait, az erdélyi magyar társadalom példamutató áldozatkészségét, az erdélyi magyar sajtó lelkes támogatását és a végzett munkát. Jelentéséből kitűnik, hogy az ez évre kitűzött munkatervet maradéktalanul megvalósították. Tavasszal a még szükséges 64 lakóházat és egy gazdasági épületet kell még felépíteni.
  Boga Alajos dr. kanonok — egyházmegyei előadó, — mint az építkezési munkálatok levezetésével megbízott Márton Áron püspök megbízottja ismertette, miként vállalta Erdély római katolikus püspöke a megbízatást, és mint tett annak eleget a leggyakorlaibb intézkedésekkel. Annak ellenére, hogy a munkálatok kissé megkésve kezdődtek, az időjárás, a behívások, és a nemzetközi helyzet okozta nehézségekkel is meg kellett küzdeni, az építkezési munkálatokat mégis sikerült befejezni és télire minden józseffalvi tűzkárosult fedél alá jutott.
  Még körülbelül kétmillió lejre van szükség az építési terv teljes befejezéséhez. Boga kanonok emelt hangon köszönetét fejezte ki valamennyi erdélyi testvéregyház híveinek, akik a testvériség parancsára felekezeti különbség nélkül siettek Józseffalva magyarjainak segítségére. Reményét fejezte ki, hogy a még hiányzó összeget is előteremti a magyarság áldozatkészsége, amely eddig is olyan gyönyörűen nyilvánult meg.
Bálint József, az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség igazgatója, aki mint az építkezési munkálatok tényleges vezetője, augusztus eleje óta szinte megszakítás nélkül Józseffalván tartózkodott, közvetlen szavakkal és világos adatokkal ismertette, mint épültek fel a tűzkárosultakat fedél alá juttató gazdasági épületeik. Minden részletre kiterjedő értékes beszámolója leszögezte, hogy Józseffalva magyarjai mindenben megérdemelték a testvéri támogatást, mert fajukhoz és hitükhöz hűek, mindenben megőrizték székely őseiknek hagyományait. Bálint József igazgató kérésére az ülés megadta a felmentvényt a rendkívüli pontossággal és gonddal vezetett munkálatokra és a pénzügyi elszámolásra.
Seyfried Ferenc a józseffalvi gazdakör megalakulásának körülményeit és az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület mezőgazdasági gépajándékait ismertette.
  Bánffy Miklós gróf elnök zárószavaiban köszönetet mondott mindenkinek a végzett munkáért, köszönetét mondott mindenkinek, aki bármivel is hozzájárult a segélymozgalomhoz és kijelentette, hogy Józseffalva példája azt a meggyőződését erősítette meg, hogy az egyházakon keresztül lehet és kell megvalósítani az erdélyi magyarság hasonló belső segélymozgalmait.

   Ellenzék, 1940. május 24. Fekete évforduló.
  Egy esztendővel ezelőtt, Áldozócsütörtök napján csaptak fel a lángok Józseffalva kis bukovinai magyar falu egyik házából és szinte percek alatt égett az egész falu. A szörnyű szélvész egyik házról a másikra vitte a szikrát és a kétségbeesett emberek lehetetlenül, néztek, miként hamvadnak el a barátságos kis lakóházak, miként vált semmivé egy békés, boldog emberi település.
  Talán még fel sem száradt a könny a síró szemben, amikor már végigviharzott egész Erdélyben, annak minden magyar lakta kis- és nagyhelységén a hívó és segítő szó: Fel kell építeni Józseffalvát! És ekkor megtörtént a csoda, amelyre csak meghatottan lehet visszagondolni.
Megindult a gyűjtés, hogy előteremtsék azt az összeget, amelyből a porig égett Józseffalvát felépíthetik. Egymással vetélkedtek a városok és falvak, hogy melyik tud több pénzt adni, vagy összegyűjteni és egymással versenyeztek a magyar újságok is, hogy kapcsolatot és összeköttetést teremtsenek az adakozók és a segélyre szorultak között.
  Okosan, céltudatosan folyt a segítés nemes munkája. Kevés szó hangzott el, de annál több volt a cselekedet. A Magyar Népközösség megszervezte az élelem nélkül maradt falu ellátását, majd téglavető telepet létesítettek és elindultak a cementtel, fával, cseréppel, meg más építőanyaggal telt vagonok Bukovina felé, ahol azután hozzáértő emberek egymásután felépítették a házakat. Persze, mindez nem ment könnyen és simán, hiszen új hajlékot építeni a régi helyébe nehéz munka, de megvolt a hit és akarat és ez a kettő minden akadályt legyőzött.
  Őszre, alig néhány hónappal a katasztrofális tűzvész után, már beszentelhették az első felépült házsorokat, azután sor került a többiekre is és lassan, szívós, de becsületes és erős munkával mindegyik hajlék nélkül maradt józseffalvi magyar család beköltözhetett az új házba. A romániai magyar kisebbség büszke lehet erre a szépséges tettre, amely külön fényes lap újabbkori történelmünkben.
  Az egyesztendős évfordulón jólesik írni építésről. Mert újabban csak rombolás és pusztítás az időszerű témája az újságoknak…

   ELMÚLT EGY ÉV, énekelte egykor Koncz Zsuzsa. Józseffalva felett is eltelte egy év, és amikor már a következő is eltelt, akkor úgy járt a falu, mint ahogy az egyszeri székely mondta: felcsinyálták s otthagyták (1941-ben). De ami a falut, a tűzesetet és papját illeti, még nem érkeztünk a végére. Ahogy Thökölinek mondták: hátra van még a feketeleves.

   Bukovina megszerzése Ausztria által.

   1763-ban háború tört ki Oroszország és az Osztrák-Magyar monarchia között a lengyel trónöröklés kérdésében. 1768 őszén háború tört ki az Oszmán Birodalom és Oroszország között, mely ugyancsak a lengyel trónöröklés körüli vitákból nőtte ki magát. 1769-ben az oroszok elfoglalták a két Duna menti valah fejedelemséget és meghódították a legtöbb török erődöt a Duna északi partján. Az 1772-ben megindított béketárgyalások nem eredményeztek túlzott sikereket. Az 1772 aug. 5-én aláirt szerződés értelmében a Lengyel Köztársaság 4.000 mérföldnyi területet veszített. Ennek felét, Fehér-Oroszországot, II. Katalin nyerte, harmadát, Galíciát, Ausztria, egy hatodát, nyugati Poroszországot, Frigyes császár.
   A béke, amelyet 1774. június 21.-én Kücsük-Kajnardszsi-ban kötöttek, az oroszoknak ítélte a meghódított területeket, ám Oroszország kivonul a megszállt területek nagy részéről (Moldva, Havasalföld, Besszarábia, Égei-szigetek, Grúzia).
  Felmerül a bukovinai terület problémája. Kaunitz kancellár javasolja és támogatja Bukovina megvásárlását. Törökországnak a régióért 5-6 millió forintot kínál, kedvezőbb békefeltételek kiharcolását Oroszországgal és cserébe kapná Kis-Valahiát.
  II. József császár egyetértett az ötlettel. Az eszme megvalósítása nehéznek bizonyult, hiszen minden tárgyaló fél tisztában volt a kis Valahia értékével, politikai szerepével és stratégiai elhelyezésével. Erdélyi és Galíciai útján (1773. szept. 13.-án) a császár a figyelmét a török határ menti térség is foglalkoztatta: Moldva észak-nyugati része, pontosabban a későbbi Bukovina. Remélte, hogy ez a terület közvetlen és kényelmes kapcsolatot teremt Erdély és Kelet-Galícia között. Az akvizíció nem csupán a kereskedelem és a közlekedés szempontjából értékes, hanem a hadsereg és az Ausztriával szövetséges hatalmak számára is fontos.
  Jelenlegi helyzetben, egy esetleges konfruntáció esetén Oroszországgal hatalmas kerülőt kellene tegyenek. A terület bekebelezése érdekében II. József császár pontosabb adatokat szeretett volna kapni. Ebből a célból a tanács a 2. román gyalogos századot küldött felderítésre Az expedíciót Karl Freiherr von Enzenberg vezette helyettes tisztjével. A tisztikarhoz tartozott még két felderítő tiszt is. A felderítő osztag célja beszámolni a közutak állapotáról és elhelyezéséről Erdély és Galícia között, egy előzetes feltérképezése a vidéknek, a klíma, a föld minősége és értéke (altalaji kincsek), a várható előnyök a monarchia számára és a lakosság várható magatartása a hatalomváltás után. Körülbelül 6 hét után, 1773. augusztus 10.-én a császár már kézhez vette Enzenberg nagyon pozitív jelentést. Első intézkedésként II. József elrendelte a térség térképészeti rögzítését.
  Gyorsan haladt a munka, 1773. szeptember 17.-én már bemutatták Galícia katonai a fõkormányzójának, Friedrich von Miège-nek, az első és általánosabb térképvázlatot. Ő ehhez hozza csatolta Enzenberg korábbi jelentését, melyben a terület kibővítésének előnyeit ecseteli, és felküldte Bécsbe. Most csak egy jogcím szükségeltetett találni és ennek alapján keresletet benyújtani az Oszmán Birodalomnak, melyben kérésüket a Portán igazolhatták. Ez a munkát teljesítette báró von Seeger ezredes, aki történelemileg „bebizonyította”, hogy Moldva-Galícia határ az Szeret és Borgó gerincen fut. 1774. január 4.-én meghalt II. Musztafa szultán. Az új Nagyúr Abdul Hamid szultán, aki kevésbé hajlik a békére, mint elődje. Készen állt egy újabb a konfruntációra Oroszországgal, de most már az oroszok szerették volna a béke mielőbbi megkötését. És ott volt Ausztria is, hogy közvetítsen. Nagyon kevés hiányzott, hogy a tárgyalások a Kapu a feladja. II. József ösztönözni a jelentéseket, és a bécsi kormány által Konstantinápolyba 1771-ben kinevezett Internuntius, Franz Freiherr von Maria Thugut hatékonyabb közbelépését követeli.
  Eközben az osztrákok készületek a bukovinai invázióra. Bár 1774. májusában felderítést végeztek Moldvában, a megszállást Ausztria nem kockáztathatta az oroszok engedélye nélkül. 1774. augusztusában Bécs engedélyt kapott az oroszoktól, és az orosz katonai parancsnok, gróf Rumjanzow tábornagy megkezdte a seregei kivonását Bukovinából. 1774. augusztus 8.-án az első katonai különítmény, három lovas ezred és öt gyalogos zászlóalj Splényi Gábor dandártábornok parancsnoksága alatt és vezetésével átlépték a galíciai határt Snyatin-nál. Ugyanazon a napon beérkeztek Csernovicbe. Szeptember 2.-án elfoglalták Szucsávát és Szeretet, egy nappal később Capu Codrului-t. 1774. szeptember 19.-én a birodalmi sas Bukovinában mindenhol jelen volt. A kész helyzet elé állított Porta elfogadta a helyzetet és 1775. május. 7.-én Konstantinápolyban aláírta a szerződést. A határvonalat a Dorna-Căndreni, Stulpicani, Capu Codrului, Szucsáva és Szeret mentén jelölték ki, de Hotin vára az őt körülvevő bázisterületekkel a töröknek maradt. A határ pontos szabályozása több ideig elhúzódott. A felderítő bizottság először 1775. szeptember 13.-án ült össze Baia-n és az ő munkájukat fogadták el a palamutka-i egyezménnyel 1776. június 7.-én. Ekkor Ausztria 59 előzetesen elfoglalt helységet visszaszolgáltatott az Oszmán Birodalomnak, ők maradván 278 helységgel. 1777. február 25.-én Mária Terézia császárné kézhez kapta a konstantinápolyi szerződést. Ennek megkötése ellen nagyon harcolt Moldova akkori vajdája, Ghica. Az oroszokhoz fordult segítségért, hogy a bukovinai terület elcsatolását megakadályozza. A Porta ezen nagyon feldühödött, és Konstantinápolyba hívta jelentéstételre. Miután a vajda ezt visszautasította, a szultán egy janicsár csapatot küldött Jászvásárba, hol a vajdát ezek lefejezték 1777. okóber 10.-én fejét, a megnyúzott bőrével együtt a padisahhoz küldték. Ezzel a csúfos eseménnyel Bukovina elfoglalása befejeződött.

   Bukovina lakossága a XVIII. század végén

  1776 – ban, mikor Ausztria elfoglalta Bukovinát, a tartomány lakossága 79 613 főt számlált. 1800-ban Bukovina lakossága 33.507 családból és 190.389 személyből állott. Az elkövetkezendő 60 év alatt a lakosság száma háromszorosára nőtt: 1824 – ben 244 532 személyt, 1834 – re több mint 260 000 lakost mutattak a statisztikák a hadsereg személyzete nélkül. A helységek száma 398 összesen 38 940 házzal és még sok kunyhóval. A lakosság java román, utánuk következnek az oroszok, örmények, magyarok, németek, lipovánok, zsidók, cigányok, stb.
  A Meyer lexikon néhány szóban az akkori lakosságot is jellemzi. A moldvai románok kultúrája alsóbbrendű, eléggé rest és babonás nép. A hegyvidékiek ostobák, durvák, nomádok, ez okból inkább állattenyésztésre alkalmasak de semmi esetre sem földművelésre. Szeretik a különböző fajta erős gyümölcs alkohol párlatokat (mint a pálinka), táncolnak, énekelnek és általában a ruházatuk tiszta. Az oroszok is szeretik az erős alkoholt, és sokkal szorgalmasabbak és dolgosabbak, mint a román szomszédaik. Ezzel szemben, egy szolgalelkű, nem őszinte nép, valamint kevésbé tiszták. Az örmények többnyire városokban laknak. Kereskedő, üzérkedő, ravasz nép, elszigetelve él a többi néptől. Makacsul ragaszkodnak a begyakorolt szokásaihoz, ritkán keverednek, vagy házasodnak más népekkel. A katolikus örmények kereskedők vagy földbirtokosok, akik a Prut és a Dnyeszter folyó közötti térségben telepedtek le. Nagyban különböznek a többi örményektől: vallási szakadárok és kapzsi kereskedők. A magyarok öt faluban telepedtek le, ahol zömük földtulajdonos lett és földműveléssel foglalkoznak. Nem vádolhatók lustasággal! Nagyon szorgalmasak és vállalkozó szelleműek, de szeretik a gazdasági haszonállatokat elemelni. Van belőlük a börtönökben, bár a rablás bűncselekménye az egész vidéknek egy általános állapota. Az evangélikus németek 18 különböző települést hoztak létre. Buzgóságuk, szorgosságuk, és munkabíró képességük különbözteti meg őket a többi bukovinai néptől. Zömük földműves gazda és kézműves mesterember, főleg az üveg és a fa megmunkálásával foglalkoznak. A lipovánok a Fekete tenger partvonaláról származnak, 1783 – ban települtek Bukovinába II. József uralkodása alatt. A császár teljes vallási szabadságot és a katona szolgálat alól való felmentés privilégiumát adta a telepeseknek. Szakadár keresztények, ógörög vallásúak, saját szertartással és istentisztelettel rendelkeznek. Csendes, nyugodt, békés és a legdolgosabb, bátor nép. Földműveléssel, a friss és szárított gyümölcsök kereskedelmével, halászattal, és kötélfonással foglalkozik a lakosság. Nagyon tehetséges építők is, tavakat és csatornákat építenek, a vizes földterületeket lecsapolják, és visszanyerik. A lakosság teljes elszigeteltségben él három faluban: Climuţ, Fântâna Alba, és Mitoc. Nem keverednek más népekkel. Az összlakosság száma kb. 10 000. Cigányok is letelepedtek Bukovinában és feladták a nomád életformát. Zömük földműves gazda, de sok kézműves mesterember is van soraikban. Sok köztük a kovács, bognár, (fahordók, víztárolók készítői) a fazekas, a teknős, a kanalas stb. Innen származik például a Lingurar elnevezés.

   A Császári Államigazgatóság és a Csernovicben állomásozó katonai helyőrség 1782-ben.

  1. A katonai-polgári adminisztráció.

  Az újonnan bekebelezett területen a katonai és politikai vezetés a kormányzó kezében összpontosult. Ebből kifolyólag egy Kancellária hivatal kormányozta a politikai és katonai élet minden területét. A fenn álló helyzet a Kancellária hivatal megerősödését idézte elő. Már 1781. november 25-én Karl Freiherr von Enzenberg kijelentette: „Legyünk büszkék arra, hogy a polgári adminisztráció hivatalához és a Katonai helyőrséghez tartozunk”.
  A tartomány összevont adminisztrációs hivatala élén Karl Freiherr von Enzenberg Vezérőrnagy állt (Generálmajor), aki a hivatalosan „Tartományi Kormányzó” elnevezést viselte. Von Enzenberg helyettese (Adjoint) és a Kancelláriai elnöke von Baddeus főhadnagy (Oberlietenet) volt, aki a tartományi hivatal új épületében együtt lakott a Tartományi Kormányzóval (azaz von Enzenberggel). A pénztáros is ebben az épületben lakott.
  Az Kormányzó közvetlen asszisztensei: Basilius Balsch bojár, akit a császári udvar Haditanácsa nevezett ki, mint „hivatalos főtanácsost” a Kormányzó mellé, továbbá von Loppitsch Hadbiztos, aki kizárólag a hadi (háborús) ügyekkel foglalkozott. A moldvai titkárság vezetője Michalaki volt, és a törvényszéki írnok Vogel. Bodowski és Jozeph Lenz a két szónok. Két tolmács is dolgozott a Kancellária hivatalában, Aaron és J. Predetitz. Ez utóbbi végezte a moldvai román tolmácsolást. Két (2) írnok (iratmásoló) is ott dolgozott: a moldvai Ballady és a lengyel Woiczikowicz.
  A tartományi pénztár és a pénzügyi hivatal is abban az épületben volt működött. Capedi hadnagy (Unterlieutenant) volt a hivatalos pénztáros. A hadnagy egy magánháznál volt elszállásolva a városban, nem a hivatal épületében.
  Az adminisztrációs hivatalban még más funkció is létezett: von Ehrendorf hivatalfőnök, Stomer kőműves és Hirschbiegel szobapincér láttak el.
A tartomány két (2) részre volt felosztva, azaz a csernovici és a szucsávai kerületre.
  A kerületi igazgatóság és a hivatalos politikai hatalom fő székhelye Csernovic volt. A kerületek vezetését és felügyeletét Adler hadnagy végezte és a mellé beosztott hivatalnokok, mint Demian Holban szónokot és a moldvai Daschkiewicz iratmásolót.
1782. december végén megérkezett Czernowitzban a kerületi sebész főorvos, Jozeph Glabach, aki kiváló munkájával segítette a tartomány egészségügyi közigazgatását. Doktor Glabach a népegészségügyi főtanácsos munkakörét látta el Von Enzenberg mellett: Később mint főprofesszor dolgozott a csernovici szülészasszonyképző (bábaasszony) iskolában.

  2.Igazságügyi - Bírósági hivatal.
  1781. év végén, amikor Von Enzenberg befejezte a „Consignation”-t, vagyis a lakosság összeírását, a Bírósági hivatal szervezésében még nem történt változás, átszervezés. Később, 1783 – ban érkezik Csernovicba és Szucsávába Orlandini Törzs- és Ezred Hadbíró (Oberstauditor) és másik két (2) vizsgálóbíró.
  1782–ben, a csernovici Katonai Bíróságon a következő személyek üléseztek és a hivataluk is ott volt: Von Algey százados - mint kerületi vizsgáló bíró (Auditor) és más beosztottak, mint Fink Lovassági Auditor.
A moldvai román nyelv tolmácsa Alexander Papp volt, a törvényszéki írnok Stippa akik egy melléképületi irodában dolgoztak.
  3. A helyőrség
A katonai helyőrség II. ezredének vezérkara Csernovicban székelt. A vezérkar tagjai: Gróf Canto Ezredes parancsnok (Oberst und Regimentscommandant), Gróf Aponte őrnagy (ezredhadbíró Auditor) főkönyvelő és néhány segédkönyvelő, Wenzel Kekert ezredlelkész és Dr. Strobach sebészorvos. Danhauser volt a kórházparancsnok, mellette több gyógyszerész dolgozott. A felcserek Schmelz és Ramsel. Szálláskészítők: 13 személy.
   A Czernowitzi helyőrség II. ezrede, két (2) Századból állt.
Az 1-ső század: parancsnok: Orbist százados. A század felépítése: egy szakasz huszár (60 huszárral) akik a Nádasdy huszár ezredből származtak és egy tüzérüteg, melynek létszáma 19 tüzér volt. Az Orbist század és három (3) tisztjei a városon belül voltak elszállásolva,
A kommandó csapat parancsnoka Freiherr Von Mehling százados volt. Az alezredesek és hadnagyok, a sebész orvos Dr. Jung, a szálláskészítő Unger, Von Kaszlon Parancsnoksága alá tartoztak. A század összlétszáma 249 katona volt az altiszteket is beleértve.
  A 2. század: parancsnok: Plessenberg százados. A század felépítése: egy szakasz huszár (60 huszárral), akik a Nádasdy huszárezredből származtak, egy tüzérségi üteg, melynek létszáma 18 tüzér volt. A városi tüzérüteg Swoboda főhadnagy parancsnoksága, és Deichert ütegparancsnok vezénylete alatt működött.
   Még négy (4) tiszt tartozott a századhoz: Báró Zanthier és Gróf Lichtenberg százados - főhadnagyok, Empel és Freiherr Von Haiderstadt főhadnagyok. Kraushar szálláskésztő biztosította ellátásukat. A Plessenburg század Rosch -ban volt elszállásolva.A század összlétszáma 259 katona volt.

   A bukovinai állapotok az osztrák elfoglalást követően.
  Abban az időpontban, amikor Ausztria birtokba vette a vidéket, Bukovinát többnyire erdő borította. Nagyon ritkán lakott vidék volt. Az országban mintegy 12 - 15.000 család élt, megközelítőleg 60 - 70.000 ember. Kicsi, általában egy szobás kunyhókban laktak különösen a hegyekben, távol. Még az úgynevezett falvak és városok (Csernovic, Szeret és Szucsáva) is nyomorult állapotban néztek ki, színes agyagból és fából készült kunyhóikkal. Nem volt egy kő egész Csernovicban, Az 1777. október 12.-én megtartott behódolási ünnepséget kénytelenek voltak sátorban tartani.
Egyetlen valamire való iroda sem létezett a helységben. A lakosok többsége román, akik ridegen viselkedtek új gazdáikkal. A kimpulung-i kerületben többnyire ruszinok laktak. Prelipcze és Sadagora helységekben már kisebb német gyarmatok léteztek, Szucsáván pedig erős volt az örmények közössége. Az egész országban szétszórtan éltek a cigányok. Splényi összeszámlált 526 zsidó családot is, amelynek a többsége Csernovicben (104), Wizsnicben (56) és Szucsáván (50) élt. Képzés és oktatás nem létezett, nem volt egyetlen iskola sem. Egyedül a kolostorokban folyt az olvasás és írás tanítása, bár ott is alacsony volt a nívó. Aki pap akart lenni, csak egy hat hónapos oktatásban részesült és akkor is felszentelték, ha még énekelni sem tudott jól, nemhogy írni. A lakosság fő tevékenysége az állatnevelés volt. Az állatokat és termékeket leginkabb az örmény és zsidó kereskedők vásárolták fel és részben Törökországba részben Sziléziába exportálták. Leginkább importálták a bőrt, üveget és gazdasági eszközöket. A kukoricát elsősorban saját használatra termelték.
  Egy évben általában csak annyi termeltek, amennyi a létfenntartáshoz és az állatállomány ellátásához szükséges volt. A földesúrnak minden termék után tizedet kellett fizetni, évente 12 nap robottal szolgálni, fát kitermelni, utakat és földesúri épületeket javítani esetleg építeni. Elvétve, de akadt szabad paraszt, a cigányok azonban rabok voltak. Ipar természetesen nem létezett, városban és falun is minden kézművesség hiányzott. Otthonilag készítették ruháikat, felszereléseiket, csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy külföldről hozzák azokat be. Az országbeli adminisztráció is a minimális volt. Csak az adóbeszedésre szorítkozott, az igazságügyi rendszer is kezdetleges. A tisztviselők fő célja az volt, hogy őket a szegény embereket meggazdagítsak. A sokfajta adót is csak a legszegényebbje szolgáltatja be, mivel a nemesség és a papság mentesített. A parasztság fizetett többek között útdíjat, a méh-kaptárok után, juhok legeltetésért, só-adót, az exportált áruk, állatok utáni adót, stb. A zsidók már saját ősi belenyugvásukkal még fizettek egy adót, azért mert megtűrték őket. A földesúr (bojár) és a papság a legmagasabb hatóság, joghatósággal rendelkezett a püspök is. Az ügyvédek, protokoll nélkül elvégeztek el minden eljárást. Bírói önkényesség gyakoroltatott, nekik minden szabad volt. Ha valamilyen ítéletben mégsem született döntés (ez csak földesurak vitáiban fordulhatott elő), akkor az ügyben a jászvásári (Jassy) bíróság végzett felülvizsgálatot. Súlyos bűnügyi esetekben a halálos ítéletek hozatalát csak Jassy-ban tárgyalták. A bukovinai területen előforduló bűncselekmények általában abban a helyzetben voltak, hogy aki kezelni tudta monetáris ajándékát, az megvásárolhatta szabadságát.
  A hidak hiányoztak, ha magasabb volt a vízállás várni kellett, míg az eső eláll és apad a víz, hogy haladni lehessen az utakon. Szerte az országban nem volt orvos és nincs gyógyszertár. Nincsenek tűz elleni különleges óvintézkedéseket. Ilyennek mutatkozott az ország állapota Enzenberg és hadserege bevonulásakor.
  Bukovina elfoglalása után arról kellett dönteni, hogy milyen legyen az ország adminisztrációja: megmarad önálló tartomány formájában, vagy a Galíciában kell integrálni. Továbbá, az a kérdés merült fel, hogy az erdélyi katonaság védje a határokat. A következő napirendi pont az állapotokat javítani hivatott intézkedések kivizsgálása volt. Az ideiglenes katonai és a polgári hatóság vezetőjének kinevezett Splényi jelentést nyújtott be a bécsi kormánynak feljegyzéseiről és a javasolt reformprogramokról Bukovinában. A kormány egyelőre nem talált magának időt a bukovinai kérdések orvoslására, mert a bajor örökösödési ügyekkel és tárgyalásokkal volt elfoglalva.
  1778. április 6.-án Karl Freiherr von Enzenberg tábornok átvette Splényitől Bukovina ideiglenes vezetését. Rövid idő után jelentést írt a fiatal tartomány állapotáról és javaslatokat tett intézkedésekre.
  Enzenberg hét memorandumot küldött a kormánynak kinevezésétől kezdve 1779. október 10.-ig. Ezekben bemutatja, hogy annak ellenére, hogy létezik egy status quo, a jelenlegi osztrák típusú gazdálkodás nem volt teljesen sikertelen. A lakosság csaknem megduplázódott, a forgalom Galícia Nagyszeben között megnőtt, az igazságszolgáltatás javult és a letelepedés után iskolák indult be.
  1780. április 15.-én és az eredményeket bemutatták a császárnak. Utaltak az ország, állapotára, a behozott reformokra, az egyházi ügyekre, a bevándorlási problémákra, a kereskedelem, az örmények és a zsidók helyzetére, az útdíj-rendszerre, az egyes termékek behozatalára. A császár elhalasztotta döntését a reformokról, mivel feltett szándéka volt Bukovinába és Galíciába utazni, így a helyi körülmények között alkot majd magának képet a dolgok ottani állapotáról. 1783-ban a császár ismét utazott Bukovinába.
  Áprilisban elhagyta Bécset, Magyarországon és a Bánság áthaladva június 14.-én, Nagyszebenbe érkezett. Átlépve a bukovinai határt Valea Putnei helységben időzőtt két napot, majd Szucsávát megtekintve június 17.-én Csernovic-ba érkezett.
  1783. június 19-én a császár nagy érdeklődéssel vette át Bukovina katonai kormányzójának jelentését a neki ismeretlen, új területről. Ez 16 pontban részletesen bemutatta a szükséges reformokat, többek között a földtulajdonosokról, robotról, a kereskedelemről, az új telepesekről, az igazságszolgáltatásról, közigazgatásról, az egyház és a papok helyzetéről, az örményekről, zsidókról, lipován oroszokról, lótenyésztésről, a lakosság sűrűségéről, a közutakról, vámról.
  Július 26.-án a császárt elhagyta Bukovinát és Snyatin-nál átlépve a galíciai határt, folytatta útját Lembergen, Eperjesen, Kassán és a magyar hegyi városokon át, majd július 11-én visszatért Bécsbe.
  A lakosság és az új telepesek kezdték lassan Enzenberg reformjait megérteni. Az emberek már nem csak állatneveléssel foglalkoztak, a mezőgazdaság és az ipar kezdett fellendülni. Szakemberek hozatott az országba, akik különböző kedvezményekben és támogatásokban részesültek. Már dolgozott egy órás Csernovic-ban és 1785-ban megnyílt egy gyógyszertár is. A Capu Codrului-on és Stupca-n fűrésztelepeket építettek, malmok születtek Coţomani-ban és Szeret-en. Behozatali vámot vetettek ki az ukrán tömény italokra, hogy ezek mennyisége csökkenjen. Megadózták a sörfőzdéket, mert a sör volt népszerű az országban. Annak érdekében, hogy elősegítse a kereskedelmet és a forgalmat Erdély felé, a katonai utászok utat építettek a Zastavna, Cuţur Mare, Styrcze, Grăniceşti, Vama és Poiana Stampei vonalon, a nagyobb helységekben pedig postaállomásokat.
  A növekvő népesség pozitív hatást gyakorolt az ország a bevételeire. Beindul a gazdaság és a kereskedelem, a parlagon maradt földeket is kezdték megdolgozni.
   A 1783 és 1784 között létre jött a görögkeleti vallás alap, amelyből a görög-keleti papságot és azok tevékenységeit támogatták. Kezdett rendszeres iskolai rendszer kialakulni Csernovicban és Szucsáván. Fejlődött a közúti közlekedés, mivel az utakat feljavították. Vatra Dorneiben volt a katonai pékség és malom is épült. Szucsáván laktanya és kórház létesült, valamint az elkerülhetetlen börtön.
  1786. június 6-án II József császár ismét meglátogatta Bukovinát. Erdélyen átutazott, a borgói szorosnál lépte át a bukovinai határt. Első estéjét Câmpulungon töltötte.
  A következő nap már Szucsáván találjuk, ahol huzamosabb ideig elidőzött. Tovább haladva, kevés időre Csernovicban is megállt. Július 28-án átlépte a galíciai határt. A következő nap megtekintette a Snyatinban rendezett katonai manővereket, majd Lembergen keresztül Bécs felé indult.
1800-ban független közigazgatás három városban működött, Csernovicban, Szereten és Szucsáván. Piaci városokként voltak nyilvántartva Câmpulung, Vijnic és Coţmani. A lakosság többi része 259 faluban élt.
  Jelentős javult a mezőgazdaság és fellendült az ipar: vasgyártás Iacobeniban, üveggyár a Crasna Putnan, továbbá négy fűrésztelep működött az országban.
  A legtöbb ház még fából készült, de sikeresebb kereskedők már kőből építettek maguknak házak, akár a hatóságok a szükséges épületeket. Volt már iskola Csernovicban, Szereten és Szucsáván. Országos szinten tizenkét iskola működött, német, román, ruszin, magyar és örmény nyelven.
1808-ban ez a szerény haladást erősen fékezték a Napóleon elleni háborúba átvonuló oroszok. A katonák elszállásolása gyakorlatilag a rablást és fosztogatást jelentette. Szintén gazdasági válságot képezett 1812-ben Besszarábia Oroszországhoz való csatolása. A kereskedelmi kapcsolatokat Besszarábia komolyan hátráltatja (néha megakadályozza). A hozzácsatolás a tömeges elvándorlást idézett elő a Moldvában és Bukovinában egyaránt. 1817. április 13-án Galícia egy saját alkotmányt hozott létre, de azt a Bukovinai parlament nem hagyta jóvá, nem vállalta magáénak.
A napoleoni háborúk után a politikai élet csendes volt egészen 1848-ig.

                                                                      **********************************************

Magyarázat:
1. A kücsük-kajnardzsi béke az 1798-1774 közti orosz–török háborút lezáró békekötés, amit 1774. július 21-én Kücsük-Kajnardzsiban (ma Kajnardzsa [Кайнарджа], Bulgária) kötött a két fél. A béke értelmében az Oszmán Birodalom kénytelen volt elismerni az addig fennhatósága alatt tartott Krími Tatár Kánság függetlenségét, valamint Oroszország védnökségét Moldova és Havasalföld felett. Az oroszok kijáratot kaptak a Fekete-tengerre, hozzájuk került a Kercs-félsziget, valamint a Dnyeper és Déli-Bug folyók közti terület.
2. Wenzel Anton Graf Kaunitz, osztrák államférfi (sz. 1711. február 2.-án-megh. 1794. június 27.-én)
3. Amadeus Johann Franz de Paula von Thugut osztrák államférfi volt. (1736. március 8 –án született Linzben – meghalt 1818.május 18.-án Bécsben). A legnagyobb sikere és szerepe volt a Kutschuk-Kainardschi béke megkötésében (1775) és Bukovina megszerzésében az osztrákok által. Ő vezette a bajor öröklési háború tárgyalásait, anélkül azonban, hogy komolyabb eredményeket ért volna el.
4. Grigore (III) Alexandru Ghica (b. 1724 - d. 1777). Moldovai fejedelem 1768. X. 28-1769. nov. 16. között

Források:
1. Meyer’s Conversations – Lexikon 1843
2. Dr. von Ziegler- Bukovina történelme, Czernowitz 1896.
3. Manfred Reifer-Tolerated Jewish farmers in the Bukowina (1808). Historische Schriften, Czernowitz 1938

Biszak István: székelykevei életképek (I.)

Biszak István 1944. május 10 – 2014. január 13, Székelykeve

   Biszak Istvánt 2011-ben ismertem meg, a neten át. Abban az évben hoztam létre a Bukovinensis facebook csoportot, és valami képpen Pista bácsi rá akadt. Nagyon hamar talált a szó, őt érdekelt Bukovina történelme, engem pedig az aldunai dolgok. Kölcsönösen gyarapítottuk egymás tudását, mindkettőnk előnyére. Sokat tudott, sokat átélt személyesen, jó megfigyelő képességgel és kitűnő memóriával rendelkezett. Mégsem találta meg helyét az otthoni, székelykevei csoportban. Sokszor van úgy napjainkban, hogy a fiatalok a régi dolgokat jobban „ismerik”, mint az idősek, akik átélték személyesen azt. Rövid idő után, 2012-ben már hívott Székelykevére, mert meg akarta mutatni személyesen, terepen az ottani dolgokat. Lementem, és azóta úgy szólított feleségével, hogy: a dévai fiúnk. Nos, a dévai fiú sem maradt adós, és 2013-ban elrendeztem, hogy felmegyek a székelykevei „apámmal” Bukovinába, ez alkalommal én mutassam meg neki terepen a dolgokat. Fárasztó, de nagyszerű út volt, emlékünkben maradt örökre. A kapcsolat tovább fejlődött, Pista bácsi írogatott, én meg mentettem le. Szerencsére, mert egy adott pillanatban mindent elvesztett az ő számítógépéről, de nekem megvolt, és átadtam írásait. Néhány év után, ezt írta nekem:
   „Kedves Gergé!
   Nem tudom e-mailom elmegy e hozzád, a tiedet megkaptam és most mosolygok is rajta. Én, szeretném ha soraimat megértenéd úgy, mint ahogyan azt én gondoltam és leírom. Már emlékszel, én kezdetben írtam neked azt, hogy szeretném ha Te lennél az a személy aki lejönne az Aldunára a természet megadottságát felértékelni, mindazzal amit tudok róla, meg amit még az sem tud, aki erről a helyről könyvet is írt. Miután majd minden ezzel kapcsolatos helyet láttál és meggyőződhettél azokról, így még a szavam bizonyítékaként az Imrével ismertettelek meg, ahol az öregapja, meg annak az öregapját tartogattam meglepetésnek számodra. Még egy meglepetésem van számodra éspedig, az eddig 65 beírásom a külön-külön oldalakra ismertető jellegűek voltak. Azok az én gondolataim mert én írtam őket, nem osztottam be őket sem mint történelmi, sem mint néprajzinak, így mindkettőből van benne. Azokat amíg élek újra papírra bírom tenni, lehet a sorrend nem lesz ugyanaz de a szöveg, ikertestvére lenne a korábbinak.
Az említett meglepetés pedig az lenne, ha te akarod akkor rendezd és dolgozd fel, én minden családomnak megadtam a neki járót és ha te már a dévai fiunk vagy akkor bár ez legyen a tiéd, mert idővel ez előtt rám haragítottam még a székelykeveieket is azzal az írásommal, hogy nem egyeztem meg senkivel a beírtak kiadását sem a gyűjtését. Azoknak csak az ismeret képében szántam azokat, mert a székelykeveiek sem ismertek ezekben a dolgokban (ami újra rám haragította a jónépeket úgy helyben, mint távolabb is amiről értesítettek is).
Ezt tartogattam neked idáig és most rajtad áll, hogy mit is csinálsz vele. Persze nekem megmarad a kötelezettség továbbra is ha valaki (nem mindenki) leutazik az Aldunára, azt illően tudatni ismertetni. Na most gondolkozzál te a dolgokon ez a véleményem és az is marad.
Légy részünkről szívélyesen üdvözölve a Máriával együtt: a Székelykeveiek.”

Az írásban csak a minimális helyesírási javításokat végeztem el, a kifejezéseken, tájszólásokon nem változtattam, hogy megmaradjon az eredeti stílus.

In memoriam Biszak István.

Déva, 2014. január 19.

Tartalom:

 1. Bevezetés
2. A hetedik öböl lakosai, települései
3. Egykori falvak
4. Gátépítés a Dunán
5. A fűtés megoldása
6. Bútorfonás
7. Al-dunai települések
8. Áradás után: Székelykeve felépítése
9. A Székelykevei település
10. A tavak kialakulása
11. Kútásás
12. A Hánt-út kialakulása
13. Székely bácsi története.
14. Hova lettek a szőlőültetvények
15. A vadakról
16. A szendrői vásár
17. Kosava szél
18. A homok és árvaleány haj
19. Tűzrevaló elkészítése télire
20. Az aldunaiak élete az évszakokban: nyár.
21. Az aldunai bukovinai települések viszonya, élete az évszakokban: tavasz.
22. Utazás Pancsovától Keveváráig
23. Dunai hajózás ködben
24. Székelykeveiek Francföldön (Kacsarevo).
25. Biszak István betegsége
26. A rokka
27. A tekenyő
28. A vadőrök

   1. Bevezetés

   Engedje meg a kedves olvasó azt, hogy e bevezetésemmel megismertesem a már annyiszor megirt és sokaknak ismert tájleírással megtörténő igaz, és pontos betájolási lehetőséget bemutassam és megismertessem ugy ahogyan azt velem megismertették személyesen még az 1959 és 60-as évekbe a Kevevári határtól a Sándoregyházi határvonalig.
   Már a megemlítésének e kiinduló szavairól gondolja a kedves olvasó azt, hogy itt újra az ősbukovinai székelyeinkről lesz szó. Igen, ezzel szeretnék foglalkozni, nem azért mert ez a téma még nem lett feldolgozva, igenis fellett de egy nem egészen itt élő egyéntől-személytől aki csak (akik csak) úgy nyolc kilométer távolságból vették fel a tájbeismertetést, személyesen egyikük sem talpalta meg azt a vidéket. Az ezzel meglévő történelmi adatokat nem ismételném azokat már a tisztelt olvasó megismerhette az eddig megírt könyvekbe így csak azzal foglalkozok amit szájhagyománnyal adtak át az ősbukovinaiak a következő generációnak és amit mi, mint utódok nagy szeretettel ápolunk és vigyázzuk, tovább adjuk ha erre valaki érdekelt lenne. És hogy ez így van arra egyik könyvíró aki lelátogatott, a Dévai rokonok kapcsolatával foglalatoskodván meggyőződhetett, sőt ő saját maga is jött rá egyes a természettől bizonyított térségre tájra vagy azok betájolására, amit meg is örökített a fényképpel vagy filmfelvételével. Az ő írásával nagyon is egyeznék, ha sorait könyvformában kiadja, talán még több világosság jutna bele az ősbukovinai ki-be költözéssel és azok találkozásában a hosszú útjukon az aldunáig vagy az attól túlcsemelt élettől megszabadulván újra útjukat visszafelé vették és a Dévai rokonságnál, komáknál, sógoroknál találták meg egy örökre vagy kis ideig ottmaradással.
   A vidék amelyről írnék és ismertetném a tisztelt olvasót az egy nagyon természetes és jellegzetes táj a Pannotenger legutolsó maradványáról medencéjéről, mielőtt végleges lefolyását megtalálta valamelyik érjén a Duna vizében. Ez a táj az aldunán a Gátépítési munkálatokról ismeretes és énmagam mint lokáltörténésze mindennek a legkeletibb aldunai teleppel foglalkozom amióta azzal már az előttem lévő nem foglalkozik egy égi új beosztása miatt. Tisztelettel voltam azok a személyek iránt akik maguk is ilyen munkát végeztek a múltban, mert mindegyiküknek megvolt a saját területük amellyel foglalkoztak nem keveredve egyikük munkájában sem.
   Ugyan ilyen hozzáállással vagyok én magam is az aldunai telepekkel, ismerem mindhármat a betájolásukat is, de megmaradtam azon a tájon, amin a nagyapám született és élt amíg az a telep megvolt a maga ősszékelyeinktől elnevezve mint Gyurgyova, Gyurgyevo és a legutolsó néven ismert település a Rádayfalvi település, mindháromra megvan a helyes miért hívtákra a magyarázat, az első kettőre a földrajzi majd a harmadikra a történelmi név magyarázata.
  Megjegyezném, nemcsak e három megnevezett telep volt a gátak építésére leköltözött, beköltözött őseinktől telepítve, az akkori kormánytól a vizek, folyok végleges vízemelkedési, áradási szabályozására és erre nem voltak senki mások kaphatók mint a mi ősszékelyeink az ismert öt faluból, akik még a csángó földet is megjárták a történtek miatt a Székelyföldjükön, hogy ne kezdjem azzal a Madéfalvi veszedelemmel. Ezek a telepek megvoltak már a Tiszafolyónál és onnan vezettek le a további gátépítési munkálatokra a Duna vidékére a három legdélibb és legkeletibb telepekig éspedig nyugatról keletnek a Marienfeldiek akik a későbbi Hertelendyfalvának keresztelődött el, majd a Sándoregyházi település és végül a Gyurgyovai amely a Rádayfalva nevet vette fel.

   2. A hetedik öböl lakosai, települése
  A megbeszélt, eltökélt és annak végbe vitelére irányító és hatalmazott kitelepüléshez megvolt minden állami és az ideo-politikai belegyezés, maradván annak a kivitelezése, végrehajtása. Irány az aldunai határvidékség. amely nagyon kevés tereplakossággal volt benépesítve, itt több nem kívánt nehézséget lehetett egy akkori kiköltözéssel megoldani.
  Az első az őshazában lévő túlnépesedés, munkanélküliség az elégedetlenség az őstájon élőknél? Bizonyára megvolt mindezeknek az ötvözete ezt nem is nagyon firtatnám, mert minden firtatot témának a végén szag lenne. Annyi bizonyos hogy túl bőségben nem éltek és egyik oka az volt a kiköltözésüknek míg az elégedetlenséget megtalálhatjuk itten, mert ha nem volt ahol és amin dolgozniuk így hamar az elégedetlenséghez vezetnének ezek az említett okok. Így adózott, hogy majd mindenki az ős-ötfalu lakosai inkább egy bizonytalan és ismeretlen tájra adják magukat a jobb meglétükre.
  Ez emberi lenne és érthető is, kivált az említett ígéretek tették nagyon útrakészre az őslakokat, nagyon várva az indulást jelző szót, az ismeretlen aldunai vidékre. A fenti körökben már elhatározott és nagyon kitervezett útvonal volt megbeszélve a kitelepedők részére, minden ellátással az útjuk mentén és az ígért új, idáig nem használt, feltöretlen, gazdátlan termőföldekkel, így nagy reményben írták alá a kiköltözési listát, hogy a továbbiakban a nevűk ott szerepeljen a kiköltözők között, és ne adjon okot a visszamaradásukra. Persze ők nem tudhatták azt, hogy hová is utaznának a majd 800 km után, számukra ismeretlen volt a nevezett terület, senki közülük még nem volt az új hazának nevezett területen, hogy azt megnézze, megismerje és egy rövid beszámolással tudassa is a kiköltözésre várókkal. Így a kiköltözöttek már a benevezett útvonalon hamar az indulásra és annak az útnak megtevésére voltak beszállítva az arra kijelölt vonat vagy hajóútra, míg egyesek a saját lovaskocsijukba felpakolva minden említett munkára lévő, kellő szerszámmal vették maguk elé a hosszú útat délnek, délkeletnek le a végső elosztó helyűkre Pancsovára. Itt beérve a többféle módon érkezők számát indulhatott is a hetedik öbölnek számított lakosok csoportja a végső állomásukra és az ígért elnyerhető gazdátlan földterületek felé és a mellékesen említett gátépítési munkákra és kereseti lehetőségekre. Egyik csoportjuk a Máriaföldjére (Marienfeld-re) lett letelepítve a második a Sándoregyházi településnek csoportja lett a tulajdonos amíg a harmadik megmaradt csoport a legkeletibb részére a Gyurgyevoi tájra került.
   A településük nevét ők maguk a telepesek adták egy ismert dunaparti városkáról, településről amit még az őshazájukból egyes személyek ismertek, mert arra is elvezetett a munkájuk amíg az őshazában éltek, így bár ismert terepnévvel voltak az ismeretlen Duna-tájon. A három település nem nagyon különbözött egymástól a természeti szépségében, bőven volt ott talajvíz is, fellegszámra a szúnyogok és az amfibija minden változata. Legjobban a talajvíz keserítette meg az uj telepesek életét,mert ha egy kis áradást hozott a Duna vize akkor már bokáig érő vízben kellett a mindennapjukat élniük, a már említett állatok mellett, csak annyi különbséggel, hogy azoknak az életkörülményük volt a víz és azzal élés, míg a telepeseknek mindaz felesleges lett volna, meglettek volna anélkűl is. Nagyon nehezen szokták meg az új tájuk víz áldottságát, bőségét, ami legtöbbször az életűket keserítette el a minden napjaikban. Már rövid idő után a munkálatok megkezdése után egyesek a nehéz körülményektől elkeseredvén az eltávozásra gondoltak és egyesek meg is tettek egy ilyen merész elhatározást, kalandkutató útra indulván a még messzébb lévő falvakban is, ami a későbbi időkben nagyon is kisegítette a bajból az aldunai telepeseket.

   3. Egykori falvak
  Kedves csoporttársak!
  Ne haragudjatok a fenti megszólításra, mert ezzel még nem mordult senki sem fel a megszolításban. Tudom azt, hogy az idők folyamán már annyira megtépászottak, széttagoltak lettünk, hogyha véletlenül nem úgy értsük a megszólítást, ahogyan az belett írva, minden negatív és mellék gondolat nélkül. Sok ejtett seb van népünkön meg nemzetünkön és talán ezért vagyunk néha olyan talán túlérzékenyek a megszólításra. Mindent megértek és el is nyugtázom azt számotokról ezzel kapcsolatba, de véleményem szerint nem kellene ez az érzékenykedés kísérjen bennünket, mert nagyon sok idő múlt már el, megedződhettünk eddig. Kár lenne ilyesmivel a történelmi múltunkat vagy az abból megjelent dolgainkat tovább nem ismertnek és elhanyagoltnak, elfelejtetnek hagynunk. Én magam a történelembe nem nagyon lapozok az utóbbi időkben bele, csak eggyel foglalkozom éspedig az őseink ki vagy betelepedési idejükkel. Továbbá az aldunai ősvidéknek ismeretével és tovább ápolásával, hogy az erről nem ismertekkel azt megismertessem és tovább adjam úgy, mint ahogyan azt velem is tették az 1961-es évig: tehát alaposan megismertettek és megmutattak mindent arról az őstelepről ahová beköltözni szabad volt az ősbukovinaiaknak.
   Az a terület majd 130 év távlatából is nagyon sokat mond, árulhat el a mai látógatónak még akkor is, ha először tesz látogatást arra a tájra. Nagyon nem is láttam érdekeltséget arra, hogy az utolsó 30-40 évben valaki komolyan is érdeklődéssel lett volna ez iránt, így még a három aldunai székelység lakosai sem, mindenki tudta, hogy GYERGYOVA vagy GYURGYOVA vidékén van az az őstelep, annélkül, hogy azt betájolni tudták volna: egy nagy kézmozdulattal a szélességre mutatva, itt volt Gyurgyova az utolsó Rádayfalvi település. Mindez bizonyára úgy is volt számukra. Hogyan is bírtak volna minden pontosságot erről bemutatni bizonyítani, ha maguknak sem lett az pontosan betájalva. Ezért nem az utódok a hibásak, talán csak annyiban, hogy nem voltak nagyobb érdekeltséggel ez iránt. Állítom, nagyon is megmutat mindent az al-dunánál létező természet a mai napig is, és csak ki kell olvasni mit is mond, mesél, árul el a múltjáról. Pedig ez csak a hetedik öböl telepesei, az őskiköltöztetett bukovinai székelyek. Az első, vagyis az első öblökről már nagyobb az elfelejtettség. Hol is voltak azok?
   Bizony azoknak az utódjai is megvannak még, igaz még kevesebbet tudnak mindarról, ami a kitelepedés idején tartott és ismert. De ezekkel a településekkel még annyira sem lett foglalkozva mint a hetedik öböliekkel. Pedig a legrégibb nevekkel vannak még a mai napon is emlegetve. Mondanak valakinek ezek a nevek valamit? Rezsőfalva, Erzsébetfalva, Révaújfalu, Felsőrét? Pedig a magyarajkú beszéden kivűl a nemzetek ötvözete is él ott közöttük és ősszékelyeink utódjai. Még a mai napokon is a művelődési szakcsoportjukban ismertek is a környezettől megengedett körökön belül, sokfelé járnak fellépésekre, helyben betanult kulturális előadásokkal, színművekkel, annak ellenére, hogy az nagyon valamely oldalról támogatva lenne. Még jó, hogy ilyen elzártságra, elfelejtésre, egyáltalán működik is valami, hálásak lehetünk az ezzel foglalkozóknak ott a saját területükön. Őszinte legyek, én magam is majd 30 évvel ezelőtt utaztam végig azokat a falvakat, semmi port nem verve a körül és egyik székelykevei lakostársammal, akinek ott vannak rokonai és ismerősei. Nagyon is meglepődtem, amikor annyi rokonszerető és földinek nevezett embertársammal találkozhattam és kérdésükre, hogy honnan valók vagytok?
   Székeliek! Meg is nyílt a beszéd minden oldalról, igaz ilyen alkalommal nagyon is ajánlatos az, hogy egy olyan személlyel menjünka terepre, aki ismeri a lakoság egyes személyét. Hogy milyen gyorsan kerülnek elő az említett rokonok, személyek azon csak csodálkozni lehet. Ez az amit mindig is mondok, ha az ember egy nem annyira ismert vidékre megy, jó egy olyan személy kísérete, aki onnan rokonsággal bír. Itt nem gondoltam a hetedik-nyolcadik rokonsági ágra. Rövidebben így írnám: tudni kell kitől kérdezűnk valamit az idegenebb helyeken, mert ettől függ minden további. Ha arra jártok nagyon érdekes eseteket, rokonsági kapcsolatot bírtok találni, legyen benne szerencsétek, az:aldunai

   4. Gátépítés az Al-Dunán
   Szép jó napot kedves székely testvérek! Ha megengeditek, akkor a mai napon elvezetlek benneteket az al-dunai gátépítők megáldott területére, ahol minden földi jóval meg voltak áldva, az ígéret is szép színekben megvolt festve számukra kibeutazásuk ellőtt, aminek nagyon is örültek, és rokonostól vágtak neki egy olyan vad meg nem művelt réti területnek az új hon meglelésére, amelyet csak a talajvíz meg a Duna uralta. Évente egynéhányszor, bármelyik pillanatban, ha valahol egy kiadósabb eső esett, s annak árjával frissítette, utána a már meglevő, víztócsákat és a bokáig érő vizeket. Természetesen én az akkori időt nem láttam amint beérkeztek az ''ígéret földjükre, mert az a kerepelő vándormadár nagyon sok évre rá, gazdagította vagy szegényítette egy székely ivadékkal e tájat, de már a megtelepült új székelykevei településen a kubunyi utca, legelső vagy legutolsó házában a faluvégen a Csobot Fülöp házában.
   Egy ilyen építési, feltöltési munkálatot a már megszokott segédvadőr koromtól ismert egyik pontján láttam és végigkísértem, ez tette lehetővé az 1965 években, egy olyan munkanapot, amelyet az ősszékelyeink mindennapján lett csinálva, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi száraz helyen, vízmentességes helyen lett csinálva, míg az előző már a meglevő talajvizes területen volt szabad végbevinniük. Ezt a munkanapot vigyük most gondolatban vissza száz-egynéhány évvel, és lássuk miként is haladott, haladhatott egy ilyen munkanap minden örömével és kínjával. A három be-kitelepült, lakosai, munkásai már begyakorolt szorgalommal álltak neki a napi munkájuknak, a nagy gátépítési kínokra. A lovak befogva a ''kordékban'' nyugodtan várták gazdájukat, a csintalan szokásos nyugtalanságukat elvesztették a mindennapi nehéz, egyhangú munkájukon keresztül, így a szokásos lócsintalanságokat, türelmetlenségüket nem kellett csillapítani a gazdiknak. Nem különvált csoportokban dolgoztak a települtek, hanem egy szervezett, nagy csoportos munka lett végezve, olyan ötszáz méteres hosszan a gátépítésnél. Ennek megvolt az előnye, mert a kiásott földmennyiséget igyekeztek a gátra felhordatni vagy a szokásos lófogattal, vagy az ismert kubikos talicskákkal, amelyek úgy 0.15, 0.20 köbméternyi földmennyiséget foglalt magában. Ez a földmennyiség mondjuk rá nem is sok. Igaz nem sok a megadott száraz nem süllyedő talajon, de ahol ez lett csinálva, vízmentes hely, csak a gát maga volt, az is nem a legszárazabb állapotában, így a tolásnál lévő segítséget az asszonyok meg a nagyobb gyerekek adták ki a települtek soraiból. Ezeket ''Csikóknak'' nevezték, segédmunkásként szerepeltek és nem egész napszámdíjjal voltak fizetve, de pénzt hoztak a családnak.
   A lovas korda ahogyan leért a földkiásásnak kijelölt helyére,kezdődött annak megrakása a nedves sáros földmennyiséggel, amely úgy 1 köbméter esetleg 1.25 -ig lehetett mennyiségre és akkor megindult a kordénak útja a felfelé, le-lesüllyedő ''utakon'' a gát tetejére, nagy ínig megfeszült lókínzással, hiszen szegény állatok tudták már maguk is hová kell a földmennyiséget szállítaniuk, meg is tették volna ők saját akaratukból is azt, de a sok közbenjáró, velejáró nehézségek miatt azt legtöbbször, bármennyire is az akaratuk megvolt, legnehezebben bírták véghez vinni. A meggörbült lópaták az első lábakon már a 45 szögben kapaszkodtak a süllyedő sárban, emberek a pattanásig feszült saját izmaikkal segítették ki a kordékat a kátyúkból, míg fel nem ért a gátra, és annak tetején kezdte meg a kocsis a munkát a föld kiöntésére. Külön technikájuk volt erre, amelyet a kordé összeépítése is nagyon segített. A lassan lépkedő lovak haladtak fent a gáton és a kocsis emelte is ki egyik oldalát a kordájának, majd a másik felét emelve meg, a föld hullott is ki a kordéból. A két oldal megemelése után, a kordé aljazatát képező vékony gerendaféleségeket emelgette ki sorjában a kocsi gazda, aminek eredménye az lett hogy a föld mind lehullott a megtett úthosszán, és megfordítván a lovakat, végig tapostatta az a visszamenő úton, a berakáshoz váró emberekhez. Ennek is megvolt a miértje, azzal, hogy a lovakkal megtapostatta a laza földet, és már nem volt olyan csúszós állapotba, nem kellet külön szilárdítani, ledöngölni, ami lehetetlen is lett volna legtöbbször, mert röpült is a sáros föld méterek távolságára egy ilyen kísérlet után, amit azután nem is használtak, inkább a lovak el és visszajárásával tették szilárdabbá. Haladott is ez az emberre, állatra megkínzó munka egész napon át és az a mondás megvalósult, hogy sok kicsi sokra megy. Az estéhez közeledő lealacsonyodott napsugarak már egy jó száz méter, rendesen kivehető új gátszakasszal hosszabbodott örömükre, úgy embereknek meg állatoknak, mert egyre már az istállóba vezető útra akartak fordulni a földvivésnél a kimerült, fáradt állatok is, szinte óra pontossággal a napi munka befejezésére, ami meg is történt.
  Örömnyerítés hallatszott minden felülről, ahogyan igájuktól megszabadítva mehettek a megérdemelt szálláshelyükre, az esti újabb kínokra, a szúnyogok ezerszámra várta őket az éjjeli pihenésükbe, a gazdikat sem kímélve, mert azok már a fáradságtól nem is reagáltak a szúnyogok támadására, mély megérdemelt álmukba merülve. Egy ilyen kimerítő napi munka után, kérdezem volt idejük a szeretett gyerekeikre több időt szentelniük? A kedves párnatárs megsimogatására? Úgy hiszem, igen, mert elég gyakran lett a komaság felújítva és keresztelés a Beresztoci templomba, amit az ott szolgálatban lévő pópa meg is csinált minden szó nélkül, talán valamelyik utódja lehetett a Jókai írónknál felemlítetteknek, és azért csinálta is meg e szertartást székelyeink számára.
  Testvérek a gátépítésnél és azzal járó munkákkal annyi kin és mindennapi nehézséget lehetne feltárni, hogy a velük érzők szíve belefájdulna. Az biztos, hogy megvolt, tanú erre a GÁT, ami a Duna vizétől megvéd minket, igaz újabb védőlemezzel a beépített betonlemezekkel, majd 6o km hosszassággal. De ez már modern gépekkel készült, szárazra került munkalehetőségi munkálatokkal és ha az ős székelyeink, akik e munkáknak ''A'' betűjét oda kiírták, mondogatnák: Komámuram, mennyünk ennek örömére egy kupa asszonyszomorítót inni, váljék egészségükre úgy őseinknek akkor, mint nekünk a mai napokba, amikor erre lehetőség van. Éljétek napjaitokat, szeretetbe, barátságban és jó egészséggel.

   5. A fűtés megoldása
   A gátépítési munkálatok és lakóházak befejeztével, amennyire, annyira valami rendezettebb, mindennapi élet jött be az őslakóink mindennapjába. Legnagyobb gondjuk a téllel való megbirkózási gondjuk volt, mivel igazán ki voltak annak minden szeszélyének téve az ígéretföldjükön, a Rádayfalvi településükön. Tartottak is a bokáig érő vízben lépés felébredésekre, melyeket sokáig, mint rémálom tartották emlékezetükben. Lassan mégis csak visszaszoktak a megszokott újat hozó életükbe, nem ébredtek a vízben lépés örömére, száraz, és nem ködös levegő vette őket körül a felébredésnél, vagy a kakas kukorékolásánál. Az örökös szorongás a tél gondolatára, és annak hidegére való elhárítására meg is indult időre a nagy tanakodás. Jöttek a tanácsok, ajánlatok és meg is lett egy-két ajánlat nagyon is szívlelve, egyik a legfontosabb, a szobák melegítése a szemben jövő téllel. Lett is majd minden házban bár egy bábakemence építve, nagy,''kuckókkal, szélesekkel, ahová az apró gyerekeket fektették a nagy hidegek idején. Persze maradott ezzel kapcsolatban annak fűtése, amit többféleképpen igyekeztek megoldani, és a sokgyermekes családok, a gyerekek bevonásával igyekeztek megoldást találni.
   Egy ilyen beosztást igyekezek élethűen leírni, visszaemlékezvén a én időmbeli megoldásáról, ahol én is részt vehettem egynéhány esetbe. A másnapra elgondolt tüzelési probléma elhárítását megbeszélték együttesen a család minden tagjával. Az apa meg az anya osztották ki a másnapi teendőket, a beszédet az apa kezdte azzal, hogy a téli tüzelőanyag beszervezésénél minden családtag a maga munkáját meg kell tegye, részt kell vennie benne. A legidősebb gyerek, tekintet nélkül, fiú volt e vagy leány, a ház körüli munkát felügyelte a többi gyerekkel együtt, elvégezvén azt. A legbiztosabbnak ígérkező és kiadós tüzelőanyag a tájon ismert „szárvágás”,ez a leszedett kukoricaszárának a maradványa, jó leveles és ezt vágták holdszámra.
  Egy holdról a jó termés idején még az 1200 kéve minőséges szár is felköthető volt, persze nem szívesen adták a termeléssel és állattenyésztéssel foglalkozok a talpon álló szárat, hiszen állatetetésre is használták a fűszéna és a hereszéna mellett. Így meg is volt a versengés a nem learatott, talpon álló szárért. Minden család igyekezett bár az 1200 kéve szármennyiséget levágni a saját szűkségére és mivel az sem mutatkozott e fajtájában már elkaphatónak, így a gazdákkal megegyezték, hogy a szárat a levágása után a gazda udvarába hordják, és annak visszamaradt részével, amit már a jószág sem evett fel, az „izinek” nevezett részt minden nap vihetik a tüzelés céljából haza. Nem is volt nagyobb gond ez körül, mindkét fél nagy megelégedésére és már a jövő évi learatást egyezték is előre amit be is tartottak szó szerint. Jobb volt az emlékezet tehetsége az ősapáinknak? Javultunk az óta vagy romlott a szómegtartás az évek során?
  A megtett munka után minden családtag megkapta a dicséretet vagy a szemrehányást, szidást az elvégzett munkája alatt, miatt. nem volt a visszaszólás az apa vagy anya megjegyzéseire, minden családtag igaznak és úgy ismert kötelezettségének vette a feladatát. Szeretném megkérdezni az ezzel élt telepen élő személyektől, így volt-e? Ez volt az akkori élet egyes megoldása és a mai drágán fizetett gáz-, villanymelegítésnél, magam kérdezem, ennyire megengedtük magunknak, mint lakók, hogy ezzel is kizsarolva legyünk kényszerűnkben, a tüzelési áram használati útjainkon. Mi tettük ezt lehetővé, az előírásokkal, meg törvényekkel körülvett honatyáinknak, hogy ily módon adják ránk apai áldásukat. Őseink ezt nem engedték meg maguknak, nekik lehetővé vált, hogy mindez kiadások, megmaradjanak a családtagjaiknak. Na legyek igazságos, szegény húsz, harmincéves családjaink, hogyan bírnának, petróleumlámpánál meglenni, meg a zeneoszlopot bekapcsolni, dizsire járni, meg a kezükre forrt maroktelefonnal, miként bírnának a leglehetetlenebb fekvőhelyzetükben órák hosszat csevegni. Nem akarok világjavító lenni és az ifjúság is a mienk, így hát napsugaras szép napot kívánok mindenkinek az Al-Dunáról.

   6. Bútorfonás
  Székelyeim jó napot!
  A megadott téma, a tegnap, egy foglalkozási lehetőséget mutatott be a vesszőfonás ügyességével, amellyel a nemkimenekült székelyeink a kiáztatás után a Dunamenti házaikba kitartóan megmaradtak, mintha odagyökereztek volna. Na egy ilyen családdal kellene megismerkednünk, akikből már csak egy székely él a négy fiútestvérből. Ezeket az 59-60-as években ismertem jobban meg, azelőtt csak úgy láttásból voltak ismerősők. E családtagok apja a vízkitörés, gátszakadás után a hánytúttól visszább csinált magának házat úgy, amit a Duna megadott neki, ezt megkísérelem megírni, mert nem olyan egyszerű elképzelni miként is lehetséges ilyesmi. Én még magam azokban az említett években jártam és tartózkodtam olyan megépített házakban. Miként is készült?
  A Duna éltette is a gyerekeit, lakóit, nemcsak büntette az áradással, így a házépítésre is megadta a faanyagot a vízárterület, meg a hatóság is elnéző volt a favágóinkal szemben. Így rendes haszonra való vastagabb fák lettek kivágva a ház oszlopának, majd az ajtorámákat képező gerendák, tetőanyag gerendái és fedőanyagoknak termelt az őstelep környéki vidék jó minőségű nádat amit télvíz idején gyűjtöttek be, hatalmas kévékben kötve. A ház falát az újra Duna termelte vadakác adta meg, amiből volt az orruk ellőtt, mert a dunagátat egy nyúlgáttal bővített, elnevezett térség volt ahol mindenféle csemete megvolt lelhető. Ez szabadvágásra lett engedélyezve, mert vágása után a gyökerekből kiújult és nem kellett külön gondoskodni az ápolásáról, gondolásáról, minden évben ott várta székelyeinket az új adománya vágásra, használatra. A befonott vesszőfalat az újra Dunától kapott kiadós sármennyiség képezte, amelyet, nádlevél, töredékkel keverve, gorombán ráragasztottak a fonott falra és ha ez a réteg megszáradott jött a finomabban feldolgozott ''pelyvasár'' ami a csépléskor lett valamelyik gazdától elkérve. Ez a búzaszemet bevonó réteg, nagyon használt még ma is a banyakemecék építésénél és a belső kijavításokra. Persze egy ilyen háznak nagy volt a melegség vesztése, így minden szobába egy banyakemence lett beépítve, a tüzelőanyagot a már kedves. megszelídített árvízterületes Duna adta bőven.
   A megemlített család már egy ilyen házban telelt át de már kezdett szűknek bizonyulni a tágasodó családtagoknak, egy benősüléssel. Ez késztette székelyeinket arra, hogy az új házaspárnak újabb ház kell, aminek szorgalmassan neki is kezdtek, hogy a következő télre legyenek önnállóak saját házukban. Miután a négy családnak meglett építve a házuk, az elbeszéltek szerint, szeretném a nevűket is ismertetni sorjában, ahogyan a házuk sorakoztak. A hántúttól a legközelebbi családtag neve Kuzsner Gyurka, majd a Fercsi, azután a Misa és a mai napig elő Antal. Az akkori névviselés szerint, férfi vagy nő vezetéknév viselésnél még egy néven ismerhetők voltak ezek a Kuzsnerek, mégpedig a Váradi név volt, amin ismerték őket a székelyek. Jó emberek voltak, segítségre szorultakon többször segítettek, a halaktól bővelkedő vizeket megnevezték az odaérő és halászni kívánó embereknek sőt még tapogatót is adtak kölcsön a halfogásra, de tettek olyan huncutságot is amikor vadakác tapogatót adtak a nem kedvükre valóknak ami az lett, hogy a tapogató személy annak emelgetése folytán, néhány óra múlva annyira kifáradott, hogy nem bírt tovább annak folytatásával, abba kellett hagynia a halfogást.
   Vagy egy másik csapdát szemeltek ki, az újra nem kedvelt halra éhezőknek. Rühes vízre utalták a halmennyiséggel kecsegtető halászcsoportot, igaz hal volt bőven az ilyen vízben, mert nem ment senki oda halászni tudván milyen örömeket rejt a víz magában a bő halfogás mellett. Na egy ilyen halászat aztán egy hétig nem volt álma a halászaton részt vevőnek csak vájta lábait szünet nélkül éjjeleken át, majd egy hét múltával csillapodni kezdett e bántalom, nem is fogta a halra evőket abban az évben a halászás. Persze mi is tudtunk e beejtés formáját így a távolabbi kubikgödrökben fogtuk be a napi halmennyiséget és ha leraktároztunk a tapogatókat az említett család egyikénél, nagyon magyaráztunk, hogy arra távolabb jobb a víz szeretete, mire csak mosolyogtak is nagy bölcsen, mindkét oldal tudta a csalafintaságot és mosolygott is rajta, igen minden tudást elkell sajátítani meg megfizetni annak nem ismerését. Ez a négy család a legismertebb a vessző felhasználási művészetében. Miért?
Amikor a megemlített házak befejeződtek, a bútorzatot el lehet képzelni milyen volt, minden tátogott az ürességtől, visszhangzott a szoba. A bútorozás gondjuk meg lett áldva rendesen de erre is feltaláló volt a család legidősebb személye. Megfelelő négy cölöppel már az ágylábak meglettek erre rá az alkotmány elképzelésűk szerint és már meg is volt oldva a nádbetevéssel az ágy is, amit még gyékénnyel és kiadós fűvel béleltek ki. A különböző háztartási, használati tárgyak kidolgozásának is neki kezdtek asztalok fonása veszőből, karosszékek, virágállványok és még szekrények is. Mivel a vesző is faféle, így megbosszulta a székelyeinket annak használati lehetőségéről, ugyan is a vessző a téli nagytüzelés alatt kiszáradott és a bútorok nem voltak olyan szilárd alakúak, mint ahogyan kezdő állapotban voltak is. Akkor tanulták meg székelyeink azt, hogy nedves fából soha ne készíts valamit, légy türelemmel hadd száradja ki a lelkét a fa, azután hálás is lesz a megmunkálása után. Így lett a vessző beszerzése megszervezve, nem volt minden vesszőfajta megfelelő, a legtöbb törékeny volt a feldolgozásnál de egy Dunától hozott és megtelepült fajta, minden állapotában nagyon megfelelt a bútorkötésnek. Ennek a feldolgozási lehetőségét fejlesztették majd csodának tekinthetően. Volt itt hántott formájában, fehérszínűben, sárgában, vagy épen színezetben. Szárazon, kévékben elpakoltak, hasítottak, megfőzött állapotban amit nagy sikerrel csináltak a téli munkanélküli időkben azt árusítván a túloldali Szendrő városában, amiből mindennapi életüket rendezték, élték. Még egy személy él e Váradi Kuzsner családból, az Antal, kívánom neki, még sokáig éljen és vigye át tudományát az unokáira, mert azok már születésüktől látták e anyagok megdolgozását és művészetét, kár lenne elhaljon e mesterség amikor már minden hozzájáró szerszámjuk is belett szerezve vagy maguk csinálták azt meg. Ha kötött bútort akarnátok testvérek, húsz év garanciát kaptok egy ilyen megrendelésre és tart is addig én is garantálom, hiszen egy ilyen garancia időt a bútoraimnál láttam. Na még szépnapot kedves testvérek, vannak még itt régi szakmák csak fel kell őket tárni egy ilyen utazás alatt. de mivel mindenkinek ez nem adatik meg akkor is beírásommal közelebb vittelek benneteket egy ilyen családhoz, meg mesterséghez.

   7. Al-dunai települések.
  Amint végigolvastam egyes hozzászólásokat, újra felmerült bennem a kérdés, valóban nincs még halvány fogalom sem, milyen volt itt a ki-beköltözöttek telephelye az Al Dunaiaknak, éspedig mindháromnak? A legrégibb nevükkel fogom őket nevezni, mert az a légmérvadóbb abból az időkből. A legnyugatibb a Marienfeldi-Hertelendyfalvi, majd a Nagygyörgyfalvi, míg a legkeletibb a Rádayfalvi. Ezek neve a továbbiakban a helyzetük cserélése után, lenne a Hertelendyfalva, a Sándoregyháza, majd a Székelykeve. Nézzük, a majd 13o év után hogyan is néz ki az a táj az ''ígéretföldje''? Miután megtettük az öt-hat km-es utat a Torontálcsepés, szomszédfalun keresztül, így közeledünk őseinktől sokszor bejárt utunkhoz, a Gyurgyevói réti földeken keresztül vezető utakra. Egy évszázad után, már szép sóderozott úton közelíthetjük meg az ismert „Szakadói” utunkat, ahonnan a gáton vezet a kényelmesebb gyalogsétánk az őstelepülések fele.
   Elhagyjuk a hetes számú gátőr házat, és haladunk vízmentén fel a további települések fele. Képzeletbe tüntessék el a gátat és anélkül a sima területre lépjenek. Bokáig lemerülő gyepes talajon jutunk tovább az utunkon, néha olyan bizonytalanság ér bennünket, mintha nem tudnánk a következő lépésünk mily nagy belesüllyedéssel járna, hiszen a Duna töltötte is sűrűn fel az áradásával az újabb finomszemcsés homokot. Jobbra a nádtenger, balra az árvíztér terület. Már lépésünk nem oly biztos, minduntalan mélyebben süllyedünk el a homokba, ami nem látszik a benőtt fűtől, de érezzük azt, hogy lábbelink mindig vizesebb lesz.
   Beszédfoszlányokat is hallunk, ami érthető számunkra. Ezek a mi ki-beköltözött embereink, székelyeink, bizonyára. Látni alig is valamennyit, miután a tisztásabbra érünk, láthatjuk, amint a kiirtott tisztáson emberek valami kunyhóféleséget eszkebálnak össze, egyesek már készen a kunyhó oszlopaival, az előtte levágott és száraz náddal végzik a tetőszerkezetet, mások a talajvíz elvezetésével vannak elfoglalva, nem is tudván, merre is lehetne azt levezetni, nincs magaslati különbség. Csoportokban mennek a fű kaszálására, amelyet a Duna jól itatta, és jó minőségű, lekaszálásra vár, az ingyenes és takarmánynak szánja a ki-beköltözött ember, meg a jó fekhelynek mihelyt megszárad, ha a Duna vize azt megengedi, mert tudni kell akkor szállt ki a medréből, amikor azt akarta. Ennek megakadályozására lettek székelyeink idetelepítve, hogy meggátolják a Duna víz szeszélyeit egy gátépítéssel, amely nyugatabbra látszik is. A munkálatokba a felnőtt személyek, talicskákkal mennek be az árvízterületre és a kimért területen ássák is a földet olyan vizesen ahogyan azt a Duna megteremtette. Tolják is ki a dombra, amely a gátat képezi, tengelyig sárban a talicska, inak a megfeszüléstől majd pattanásig feszülve. Egyesek családjuk besegítésével vontatják ki a megrakott talicskákat a gátra, hogy újabb földmennyiségért bírjon bemenni az árterületre. Ezt a besegítést a fiú gyerekek, meg az asszonyok is végezték, „csikóknak” nevezték őket, és fizetésül alig haladta meg a megígért talicskázók egynegyedét, de ha ők nem segítettek be, akkor a talicskázó sem bírta az előre számított földmennyiséget kihordani, így inkább a veszteséggel járó munkát is csinálták, csak legyen haladása a gátépítésnek.
   Itt a székely nem hagyott alá az lelkiismeretes munkájával. A felügyelő síphangja vetett véget a napi munkának, mer az éjre is el kellett készülniük, a rajokba szálló szúnyogoktól csak a nedves tűzfüstje adott egy kis védelmet, és a tűz pislákoló lángja a kunyhókba a világosságot, hogy kínnal bírjanak elaludni a nehéz napi munka után. Ez a táj még egy század múltán is így néz ki, annyi különbséggel, hogy a gát emelkedik ki teljes magasságában és hosszúságában, egész Kevevárig. Népeink más területen laknak a befejezett munkák után, habár egynéhány még a házát 6o évekig a Duna közelében megtartotta. Ma már a kicsatornázott, vízlevezetett házaikban a modern áramszolgáltatás is megvan. Vízpompákkal, saját használatra egyeseknél a fürdőszoba is, így nem különböznek a falu lakosságtól ebből a szempontból. Kívánjunk szép nyugodt életet az ott élő pionírjainknak, akik tovább élik a múltunkról ismert életképet.

    8. Áradás után: Székelykeve felépítése.
   Székelykeve falu megépítése. Az 1888-as gátszakadás arra kényszerítette a Ráday települést a Duna parttól, hogy az összeszedett legfontosabb holmijukkal keressék a zavaros árból a menekülést a magasabb partokra, amit a löszteres parton találtak is meg, úgy 9 km re a Dunától. Itt gyülekeztek és várták be az elmaradott települteket, akik még valahol az árban a nagy sárral-iszappal küzdöttek azon, hogy ők is a nagy ártól biztosabb helyre kerüljenek, kijárván az ismert Hántútat, amely a Dunától északnak vezetett.
   A majd kétnapi gyülekezés után, aminek híre ment a közelgő falvakban, jöttek is a bizottságok a helyzet felméréséhez és annak enyhítéshez. Gyors határozat született a népek megsegítésére és a három szomszédtelepei kivágtak egy-egy területet a mezei földjükből az új telepítés építésére, amely a Székelykeve nevet kapta. Ez a név a két szó összetétele: a székelyek és a kevei név. Azonnal meg is indult a telep kimérése a falunak, utcákat rajzoltak és cölöpöztek a mérnökök, és a bejelentett segély is útban volt az ígért házépítésekre, amit ''kincstári segélynek neveztek''. Ez egy pénzbeli és házépítési segélynek lett elgondolva, ami szerződésben lett megfogalmazva és a lakókkal aláíratva. Ezeket a házakat mind egyformára építették és ''Kincstári házaknak'' nevezték, amelyek a mai napig megtartották az építési formájukat, kisebb, nagyobb átalakítással. Volt a nagyszoba ''szépszoba'', konyha, meg a fészer. Mivel a környező téglagyárak nem bírták a sok téglamennyiséget leszállítani, így azt határozták el, hogy földből vert házakat fognak maguknak építeni.
   Meg is indult erre a munkálatokra a szervezkedés, egyesek akik, lóhuzatú kocsikkal rendelkeztek a földhordásra lettek beosztva, a másikok úgy nyolcfős csoportokban láttak neki a házfalak megépítésének. Megkísérelem egy ilyen építési ''technológiát'' leírni. A kiosztott és kimért telkekre a házhellyel a kicölöpözés után a széles és vastag deszkák adták meg a fal jövő alakját, lett hordva a földmennyiség, keverve az az agyagossal meg a humuszossal és a deszkák közé belapátolva, nagy fadöröngölőkkel leverve a készen állt deszkák közzé, ezt a szerszámot „dubáknak'' nevezték. Na hallatszott is mindenfele a soron a ritmikus dubákolás, haladván a falmagassággal, mind magasabbra, ajtók és ablakok, csak egy háromszög alakú rést mutattak, amely a dubákoláskor ki lett hagyva a későbbi ajtók beépítésére. Mikor a falmagasság elérte a 2,5 méter magasságot jöttek az ács csoportok akik tető alá tették az épületet, amihez a cserepeket a szomszéd faluban felépített cserépégető adta. Persze nem elég teljesítménnyel a kelletett, így volt nád és más zsúpfödél is használva, nagy örömére a mindenből kifogyott székelyeknek, mert közeledett az ősz meg a tél is. Mivel a környékbeli falvak tudtak a székelyeink szegénységéről amit megéltek az áradattal, így jöttek is az őszi munkálatokra a napszámosi bérbe fogadva az találkozókat. A legtöbbjük a Francföldi németekhez mentek dolgozni, vasárnap délután vitték őket el és amíg tartott a munka, egyik gazda adta őket át a másiknak, kifizetett napidíjakkal és a napi étel és alvási lehetőséggel. A munkák befejeztével a gazdák vissza is szállították az elvitt munkásokat és már a jövő évi munkálatokra hívták meg őket, így a megkeresett pénzzel a székelyeink télire elvoltak látva, és vásárolták is a tél átélésére valót a környező falvakban.
   Egyesek a volt őszi munkahelyi gazdától kapták a télire való hízott disznót, amit nagy böllérkedéssel és rokonok kalákájában tettek is meg. A következő év mezei munkákra jöttek is az ismert gazdák, vitték még a 12 éves gyerekeket is, akik őszi munkák után jöttek haza, szép összeget összegyűjtvén a német gazdáknál, akik nagyon szerették a székelyeinket és nem is akartak más munkaerőt, mint azokat. Tettek is olyan szívességet székelyeinkkel, hogy lovas fogatot adtak arra a célra, hogy Pancsován bebírjanak vásárolni a szűkségükre lévő tárgyakból. Meg is volt a hosszú éven át a munkahely lehetőség és annak fizetése, mindkét oldal nagy megelégedésére. Az előre haladott munkálatoknál is kellett a segítség, így mindig váltakozva mentek a távoli munkákra és a munkaerőt is hátrahagyva a házak további építésére. Így hamarosan a sorházak lettek láthatóvá, mindjobban kiszélesítve a Homokbálványos fele. A kondák is megjelentek a jószívű gazdák segítségével, így a gyerekek is a legapróbbtól kezdve helyi munkájukat meglelték, kacsa, lúd, és bárányok őrzésével, persze ezeket mind a gazdák adták még a fizetésük ráadásának. A harmadik telet már biztosan várták a szobákba beépített ''bábakemencékkel'', minden kórót és sövényt összegyűjtve, a téli tüzelésre kazalokba halmozva. Várhatták is a szeles telet, amit esténként a guzsajasokkal, fonókkal, kötésekkel csoportokba, mesélve a jól befűtött szobákban beszéltek meg minden este egy másik háznál, nagy tervekkel a jövő évi munkákra, amiből jutott bővebben s kellett kiadásokra. Így keveredtek ki székelyeink az árvíz sújtotta kényszerükből és építették meg a településüket, közös besegített munkákkal, meg az ismert kaláka munkákkal.

   9. A Székelykevei település
  Az áradástól megmenekült ősbukovinai székelyeink a löszteraszi domboldalában szárítgatták ruhájukat szedték össze magukat a sártól és mocsártól átázott ruhájukkal, igyekeztek a még elég hűvös éjjeleket átvészelni. A domboldalban lévő száraz fűszénát vágták kévékre és azt használták a fekvőhely aljazatának, az éjjeli melegedést meg ugyancsak a környéken lévő fák és bokrok adták meg, ha éppen kint voltak az alomnak nevezett fekvőhelyükből. Voltak jó feltalálok is ez iránt, mert olyan sok száraz füvet hordtak össze, hogy abban belebújván, mint egy boglyában (kisebb szénakazalba) egészen védve voltak az éjjeli lehűlésekkel szemben. Nem ismert volt ez a táj részűkre, mert majd 18 km távolságra szorította őket ki az árvíz. Már az első átvirrasztott éjjel után megjelentek a környéken élők egyes személyek, vagy olyan személyek kik korábban elhagyták a gátépítési munkálatokat és máshelyen igyekeztek érvényesülni valamilyen munkában. A gátszakadásról már tudomásuk volt a Kevevári vízrendészeti vállalatnak is és ezek a Kevevári községi elöljárókkal látogatták meg a kiöntött népet, akik még mindig ott húzodtak meg a kiérkezésűk színhelyét.
   Egy szorosabb bizottságot kértek a kimenekült ősbukovinaiak köréből, akikkel megismertetni akarták a további teendőket a hajléktalan munka nélkül maradt ősbukovinaiakkal. A löszterasz partjára felérve, kezdték is magyarázni a puszthelység megnevezését, mert ottan még csak elvétve lehetett egyes helyeken szántóföldeket látni, mert az a terület pusztának számított, tehát csak két ismertebb juhpásztor tartózkodott azon a helyen. A keleti a Szakács az a mai hatdüllőtől a bánát utca részén volt ismerős és a Nagy Kálmán háza volt (a mai időben a Nagy István háza, a Szakács Mihály nagyapja). Már délfelé ki is volt jelölve az utcáknak megjelölt helyek és a házsoroknak megfelelő teleksorok, egy hosszú párhuzamos kikarózódással, amit a főutcának neveztek és a Kubinyi utcának maradt. Erről a főutcáról vezettek a mellékutcák úgy észak irányba amelyek egy újabb párhuzamos utcával keresztezték egymást. Ezek az utcáknak űres részeire lettek kikarozva az üres telkek egy megépítendő háznak, amire más okosabb megoldásuk nem léve a kiöntötteknek, elvállalták, hogy bár egy kis reményük legyen a további ott tartózkodásukra és egy ház megépítésére. Szépen haladott a telkek kiosztása a telepeseknek és azok már éjjelre az ott összegyűjtött fű, korék, bokrok meg fák tömegéből igyekeztek maguknak valamilyen átalvó valamiséget alkotni, ami ugyancsak egy gunyhóra hasonlított, az volt a legismertebb számukra és leggyorsabban megoldandó.
    A székelységből kiválasztott bizottsági tagok ismertették is a földijeiket minden ezzel kapcsolatos intézkedéssel és már a telep elnevezésére lettek felszólítva, amit esténkénti összejövetelük idején tárgyalhattak meg. Így lett a helységnek a neve SZÉKELYKEVE.
   Miért tenék fel a kérdést? Egyszerűen azt találták jónak, mert SZÉKELYföldről jöttek és a legközelebbi járásuk a KEVEVÁR volt, így a két szó ötvözetéből született a helységnév. Már a környék falvaiból is jöttek látogatók, akik az árvíz hírére segíteni akartak a kiöntött népeken a HOMOKBÁLVÁNYOSIAK, KEVEPALOSIAK és a járási KEVEVÁRIAK, akik élelmet és gabonát is biztosítottak a telepeseknek a kezdetre.
A házak megépítési problémákat is megosztották azzal, hogy területűkön lévő építőanyaggal szabadon rendelkezhetnek az új telepesek és a már megvolt szomszéd falvak házai mintájára építsék meg a saját házukat, mert az a legolcsóbb és legjobban megfelelő az aldunán ismert délkeleti szél ellen a téli melegedésekre.
   Egy csoport ellátogatott a szomszéd helységben megtekinteni miként is néz ki egy olyan házépítési munka ami nem volt más mint egy falverés a meglevő helyszinti földből (Vertfalak). Így indultak neki a saját házaik megépítésére a szomszéd településen ajánlkozott kisegítő mesterekkel. Erre a házverési (vertfali) munkálatokra a telek egy részén egy gödröt ástak és az a föld lett beépítve a házak falában de elő volt látva az házak falának építésére kellő földmenyiség hordására, a még mai napig is meglévő földes gödrök, ahonnan mindenki hordhatta a kellő mennyiségű földet a házépítése szükségére. Ezek a földesgödrök a legnagyobbtól kezdjűk az ÉNY-NY részén volt a nagyföldesgödör, majd a Pacsirtai és a harmadik a csircseinek nevezett. Egy ilyen földből vert házat, hamarább mint kéthét nem lehetett befejezni de idővel már szép sorokban látszottak az egyforma házak, igaz tető nélkül de már akkor több idő jutott annak beszerzésére, mert akinek a vertfalu háza már megvolt az mehetett a tetőanyag beszerzésére.
   Itt a kezdetben még a kincstár nem járt közre a házak építésével kapcsolatos megsegítésére de egynéhány nap multán már mint kincstári házaknak nevezett és szerződésben foglalt kölcsönt is kaphattak a házat építők. Itt még egy feltétel volt amit be kellett tartaniuk a székelyeknek éspedig minden ház egyforma nagyságúra és beosztással kellett megépítve legyen, ezek három részből állottak: Nagyszoba (tisztaszoba), konyha és az istállóhelység. Így is lettek mind egyformára építve, amelyeket a KINCSTÁRI házaknak neveztek, mert onnan kapták a segélyt a házak építésére, amit a szerződés értelmében vissza kellett fizesenek a meghatározott időre, amely akkor elfogadható is volt a székelyeink számára, mert elég mérsékelt és hozzáférhető feltételekkel lettek megáldva. Ilyen alapon oldódott meg a házak tetőszerűsége és fedték is be fűvel, szénával, vagy éppen ami kéznél volt, hogy a közelgő tél ellen egy kissé védve legyenek úgy a lakók mint a földből lévő falak. Párhuzamosan a télire való tüzelőanyagokat is kellett beszerezniük, de itt nagy segítségükre voltak a vályogból épített banyakemencék, amelyeket lehetett is mindennel tüzelni, megkezdve a fűtől, bokrok ágaival, amiből a közeli területeken volt minden menyiségben is.
   A sok sárhoz és talajvízhez szokott embereink itt már sokkal jobban boldogultak a száraz szilád talajon de a legjobban az igavonó állataik mutatták, menyire is bírják ők az iga vonását, húzását, ha megfelelő emberi (állati) körülmények között kell azt csinálniuk. Még az éjjeli kipihenésűk is más volt, nem kellett félnedves almon feküdniük ahol jóformán nem voltak soha száraz fekvőhelyen, annak ellenre, hogy a gazdijuk vastagon, bőven terítette szét az alájuk való szénát. Így kipihenve a napi munkájukat másnapon már újra bírták a további igát. Az első telet elég keservesen élték át, két okból is, egyik az örökös és mindig mozgásban lévő délkeleti szél a KOSAVA okozta, amely feltépett minden tetőnek egy bizonyos részét bármenyire is az le lett a feltevéskor fogatva és ez miatt kezdett becsepegni a víz a csapadékok idején. A bőséges havazás is keserítette a mindennapi életüket, mert itt már az egymáshoz vezető (háztól házig vezető) utakat is kellett eltakarítsák, de a legnagyobb gond volt az élelmezésűkkel kapcsolatba, hiszen annyi megművelt gyurgyovai földjük volt és egyesek már búzával is bevetettek voltak, de az mind távol volt és kitudja milyen állapotba egy vízáradás után, még nem is mertek gondolni arra, hogy oda kimenjenek, mert még egyes helyeken állt a víz is és az új telepükön lévő munkáktól még a fejűket sem bírták felemelni, így abból éltek amit a Kevevári segélyt volt de elég kellett legyen és volt az átéléshez. A télidőben jött meg egyik ismerős komájuk a ki már korábban elment, elhagyta Gyurgyovát és az ismeretlenbe kereste a további megélhetését egy FRANCföldi nagygazdánál és hallván mi történt a gyurgyovaiakkal eljött meglátogatni őket és új kereseti lehetőséget ígért nekik ott annál a gazdánál a tavaszi napoktól egész a késő őszi időig.

   10. A tavak kialakulása.
   Mivel a reggeli szélcsendre, nekirugaszkodott a délkeleti szél, így megrövidítette sétámat, így az eljutott, csircsei ''Balatonnál'' megálltam. A jobban megértés szempontjából el kell magyaráznom mi is ez a csircsei Balaton. A nagy gátszakadás utáni székelyeink kiköltözése után, a mai településükre, a kincstári házakat kellett volna kiépíteni és a kicölöpözött telkek a házépítésre vártak. A környéken lévő téglaégetők csak kisebb mennyiségbe bírtak volna a házpitéshez téglát gyártani, így a megoldást másfele keresték a székelyeink és a tanakodásuk után találtak is legjobb megoldást a házak építésére, éspedig, vertházakat fognak építeni, földből.
   Ehhez persze nagyobb mennyiségű földmennyiségre lett volna szűkség. Így lett kimérve erre a célra egy 150x30 m céltelek, kijegyezve, ahonnan a kellő földmennyiséget bírta minden székely települt a háza építésére hordania. Meg is építették a mai Néphadsereg utcáig a házakat, majd már elérték a túl-mélységet a földhordásnál, így egy másik telket rajzoltak ki a házak további építésére, éspedig a legnyugatibb részén a Székelykevének, amely majd a négyszerese volt az elsőnek, mivel a falu is nagyon megnyúlt az északi irányában.
   Annak a helynek is megvan a saját története, de most a legkeletibbel foglalkozunk. A sok kihordott földmennyiség helyén megmaradt a nagy üreg, lyuk a mai napig is. A téli nagy havazásoknál az északi szél behordta a havat mind ebbe az üregbe, egynéhányszor a télvíz idején, és elolvadásnál olyan 3 m víz maradott meg, nagy örömére a csircsei gyerekeknek. Az úszás mestersége is ott lett megtanulva, én magam is ott tanultam úszni, és ami érdekes lenne, a hátúszással. Évek során két fuldoklót is segítettem ki a vízből, egyikük hálás volt ezért, míg a másik nem örült a kimentésének. A még meglévő nagy földüreg mindig emlékeztet, hová is került az a sok mennyiségű föld, de megtaláljuk a kincstári házakban, amelyek szép sorjában mind egyforma alakjukban építettek meg ősszékelyeink, a hideg téli hőfokok ellen és a nyári melegek hűsítésére a 40 cm falakkal.

   11. Kútásás.
  A Duna vizére nem szállunk rá, mert nagyon habzik a felülete, és hamar átvághat a csónakunk habdeszkáján. Menjünk egy sokkal mérsékeltebb vidékre, egy régi foglalkozáshoz, ami itt a székelykeveiek sokáig csinálták is. Miután megtörtént a település kijegyzése a nagy árvíz után és a székelyeink az utcákra kijelölt házukat befödve látták, nagy vízhiányban voltak a telepükön, így lett egy új mesterség ennek elhárítására megszervezve. A kútásók csoportja. Hogy honnan is tudták őseink e mesterséget, azt nem tudni, de mindenesetre meg is lettek azonnal az ötös csoportok alakítva, akik a kútásással lettek megbízva a készen lévő házaknál. Én az magam részéről ismert két kútásómestert említem meg, akiket a 56-58-as években ismertem meg a praktikus munkájukban és kísértem végig egy kútjuk ásását. Mivel Székelykeve a Pannontenger utolsó löszteraszán fekszik, így megvan a magassági különbség úgy a 8 méterig a felső meg alsó rétek között. Na, a felső réti földön kellett ásniuk a kutakat a vízhasználatra.
  Miután a háztulajdonos felkereste a kútásókat a megbeszélésre, e munkák elvégzésére itt szóbélileg meghatározva a kút átmérője, mélységének folyóméter ásása a korona elkészítése és arra a téglák felfalazása a kút gárdjáig, ami fából készült, úgy 2 m magassági alkalmatosság a víz kimerítésére, amelyet egy vödör szolgált egy henger alakú fatörzzsel, amely végén vagy egy lovas kocsikerék volt, vagy egy X alakú feltekerő szerkezetesség. A nyári reggelen, már 05 órakor ott is volt a csoport a kút ásáshoz, miután kiszemelték hol is volna a legmegfelelőbb hely a kútásáshoz, araszozták is ki a zsinórt, annak átmérőjének kirajzolódásához, emlegetve nagyon a flaskóban lévő vízi mértéket, ami lett is a gazdasszonytól szorgalmasan édesítve hozva is. Sokkal később jöttem is rá miért volt ez a pálinka bevezetés a munkálatokra, habár a mesterek a jó vízre akadást emlegették. Az üveg jó megcuclizása után már szorgosan repültek is a bejáródott mesterektől a kidobott földmennyiség, amelyet ásónyomnak neveztek, ezt a mai székelyek 60 százaléka tudja a mai napig is. Haladott is a munka, amíg mélyebbre nem értek az ásóemberek, de már a két méternél meglassult a munka, mert nem volt lehetséges a földmennyiség gyors kidobása, amire tudtak a mesterek orvosságot, egy nagy csöbör képében, ami egy négylábú alkalmatosságra szerelve, láncon keresztül a fel és leeresztéshez használódott. Azzal lett az ásóember is le és fel vonva a kútból. A második napon már kezdet a mélység a kritikus 8 méternél több lenni, és a vízerek is kezdtek megjelenni a kútfalából, így az ásóemberek mind sárosabban kerültek fel a felszínre, a friss levegőre, és a félóra pihenés időre, amelyet az édesített eperléből egészítettek ki. Minden kétpercenként került fel a csöbör a félig megtöltött földmennyiséggel és mindig sárosabban. Amikor a kíváncsiságom arra késztetett, hogy lelessek a földásó emberre, egy erős fogott nyakon, mondván: na nézzed, hogyan kínlódik a bácsi ott lent a sárban. És akkor láttam, miként ás az az ember ott lent, izompattanásig kényszerítve az ásóját a kemény rétegű agyagrétegben, jó bokáig érő vízben és a majd alig hallatszó hang, húzzatok fel, mire a csöbör felvonása megindult. Nem tudtam elképzelni, miért nem bír az ember a lábára állni, mire az egyik mester a Györfi Sándor bácsi azt mondotta, te Antal le menyek megnézem mi is van ott a földdel, amire a másik mester a Magyar Antal beleegyezett. A feljövése után azt mondotta, na emberek holnap már rakhatjuk le a koronát, ma többet nem ásunk, mert ha ilyen gazdagon szivárog be a víz az erekből, könnyen beomolhat az oldala a kútnak. Másnap már a nagy deszkafűrészelés és annak összekalapálása volt hallatszó. Egy személy meg már lent volt, és az éjjel összegyűlt vizet a kútból vödrözte fel a felszínre. A nemsokára hallatszó hangjával kérte, vonják a felszínre, amit azonnal meg is csináltak, és amint kiért a felszínre, a nagy lábmasszírozást vittek végbe. Az ott várakozó mesterek csodálkozásomra megmagyarázták, lent nagyon hideg a víz és ha valaki tovább van lent akkor elzsibbad az egész lába még menni sem bír, ezért igyuk a meleg pálinkát, hogy egy kicsit elzsibbasszon, ne érezzük a hideg vizet annyira. A rövid pihentetés után a koszorút eresztették alá, amelyet majd félig ellepett már az összegyülemlett víz. Arra a koszorúra rakták a téglákat szépen körben, amíg el nem érték a fenti magasságot és tákolhatták a kútgárdját a felvonó lánccal, meg vödörrel újra kimervén a vizet a kútból, azt a napi munkájukat befejezvén, hadd gyűljön és tisztuljon a víz a holnapi próbára, amire a rokonság, meg szomszédság össze is gyűlt szép, nagy számban. A másnapi vízdegusztáció is nagy volt, húzták is az új kút vizét, és próbálta kicsije, nagyja, nagy megelégedésükre. Maradott a munka kifizetése és nézd, minden úgy történt, ahogyan azt megegyezték, minden szerződés aláírása nélkül, szóra és betartással, azoknak a megegyezéseknek. Volt is már új munka megegyezés a kútásásra a két mesternél előre, két hétre is. Most ha visszagondolok menyire is ért egy emberi szó megadott formájában, mindkét fél be is tartotta jobban, mint a mai napokon néhány szerződőssel aláírt megegyezés, hol van az a szavak betartása megbecsülése, amit ma nem is ismerünk. Csak egy kézfogás volt a pecsétje, de az volt is betartva és értékelve, mindkét oldalról. A két kútásónk is már rég a huszármértékben fekszenek, ez pedig a 6x6x3 lábmérték.

   12. A Hánt-út kialakulása.
  Szép jó napot székely testvérek! A napsugaras késő őszi idő visszatért tájunkra, így sok nyitott témakört tár elénk, hogy az papírra legyen téve, megismertetve,azokkal akik e tájat nem ismerik. A legrégibb említett nevezés az itteni lakóknak és őslakóknak, a „hánt út” kifejezés lenne. Mi is lenne az értelme e szónak? Hát ez egy összetett két szó értelme, amely a régi őseink, kiöntött régi őstelepülésüket elhagyván, végigkísérte a vízárja elől menekülteket. A gátszakadás éjjelén, hajnalán, menekült is minden Rádayfalvi, amerre csak érte, menekült volna minden irányba a családtagokkal, csak persze arra bírt menekülni, amerre a víz megengedte. Tehát itt akkor két irány volt lehetséges a Beresztoci „ponyavic'' hídon fel a faluba, vagy a vízártól el nem árasztott dűlőutakon, neki a löszteraszi partoknak. Akkori, igazi fényében lévő hánt út egy közönséges porral-lyukakkal tele lévő út volt, amelyet használtak a homokbálványosi falu megközelítésére, mivel jártak oda alkalmi munkákra a gátépítési munkálatok mellett. Ez az út a még mai napig is kint élő al-dunai lakosoktól, a Kuzsner család házaiktól vezet északnak, ki egészen a biztonságos löszterasz partjaira, ahol meghúzódtak az őslakóink, a Ráday telepről kiöntésük után. Ezek családi ötszámú tagjaiból, már csak a Váradi Kuzsner Antal él. Megőrizte székelységét ott kint a Duna parton és abból él, amit a Duna lehetővé tesz számára és gyerekei számára. Igaz közben az áram is be lett vezetve oda környékükre, így a modern világ technikáját is használhassák, modern fürdő alkalmassággal, ami azelőtt a Duna vizében történt meg. Az idők folyamán meg is emlékeztek székelyeink e útnak segítségéről, és kezdték javítani is. Kétfelől annak időknek számított csatornák, vízeséssel a Duna felé, a kidobott földmennyiséget felhasználták az úttest kiemelkedésére és megszilárdítására, amely hosszú éveken át utászi munkálatokkal lett biztosítva, míg egy újabb munkálattal megkezdődött az út felseje beszórása, a környéken működő gyárak visszamaradt termékeivel. A fémolvasztó gyár, a Szendrőről biztosította a salakot, ami megstabilizálta is az utat, egészen a volt László Sándor tanyájáig, aki a legtovább lakott ott kint a Duna közvetlen közelében családjával együtt. Ott még mindig áll a „külső kereszt'', mint az első, az itt van a löszterasztól délre a Hántút mellett, úgy 6oo méterre. Amennyire meglett javítva, annyira is nincs nagy használatba, a gyorsabb közlekedési mód miatt, de a földmegművelő gépek még mindig ezt használják, ameddig ez járható még, mivel a modernebb, mélyebb csatornák e utat is átszelték híd nélkül, így az eredeti utat csak egy nagy kerülővel bírjuk folytatni a másik oldalán a csatornának ki a Duna-gátig. Itt persze újra láthatjuk a gátat, amellyel őseink meggátolták a Duna áradásának minden szeszélyét. Ehhez jó csónakázást kívánok az árvízterületi részen, minden flórájával, vagy faunájával, ami ott természeti alakjában, csendes evezéssel megtekinthető. Ez egy másik világ, ahol meg kell feledkezni arról a falu, vagy városi életkörülményekről, hogy tisztán bele élhessük magunkat a természetbe, amely rengeteget bír mesélni számunkra.

   13. Székely bácsi története.
  A nagy csendbe el ne szundikáljunk egy megtörtént esetet írok le a székelykevei bácsival történtekről. Miután a gátszakadással vége lett a Ráday őstelepülésnek a székelyeink az új településen volt szabad az életüket kezdjék és a majd 25 km re lévő termőföldjeikre járjanak vissza annak megdolgozására, egyik székely bácsi, elkészült a másnapi szántásra úgy március vége felé eke utáni vetésre. Nagy pipás lévén már 01.00 útnak is indult, hogy a nagy, sáros és mélyen vágott mező utakon odaérjen időre a földje megdolgozására. Már úgy 08.00-ra kiabált is a kapunál annak kitárására.
- Miért jöttél ilyen hamar haza a Gyurgyováról?
- Hát a pipa nélkül mentem el, - mondja nagy idegesen.
- De hiszen ott van a szájában - és a székely bácsi örömében olyant szorított a fogaival a pipáján, hogy az el is tört. Na, vége a mai munkának, mondotta, amire megjavítom a drága pipámat nem érdemes a lovakkal még egyszer oda kimennem ma, mert amire kiérek, jöhetek is vissza. A napját elvesztette és csak a pipa szárát javította meg, hogy holnapi napra legyen amivel pipálnia, aztán készült is a tyúkokkal lefeküdni, mert hamar kell kelnie is a másnapi távoli földekre.

   14. Hová lettek a szőlőültetvények?
   Miután a reggeli honlapot megnéztem nagyon is szürke időt láttam benne, így jobbnak találtam ha egy kis természet ismerettel foglalkozom, míg jobban a napsugár betekint közénk, és felolvasztja azt a hideg deres közérzetünket. Kevevár irányában haladva eszembe jutottak a szép terméssel lévő holdszámra ültetett és karbantartott szőlősök. Hová is lettek? Na nézzük csak, megvannak e az emlékezetemben még a sorban lévő tulajdonosok, akik ilyen időkben hosszú kocsikkal és szüretelőkkel mentek a földjükhöz, a szüretre. A falu első szőlőse a Kelemen Sebestyéné volt, majd a Korodi Antal, utána következtek a Komáromi János, a Gancsov Iván, a Huber Iván bácsié, a Sebestyén, majd a Kuzsner féle szőlős. Pár száz méterrel arrább a Fehér, Szúnyog félék. Most nincs semmi, csak a gondosan felszántott földek. Mi is lett a sorsuk a szőlősöknek? Egy téves rendelet! Az akkor korrektül fizetett adó tetejére, amit a földekre fizettek holdjáról, ráakarták értékelni még tőkéjéről a három dináros tőkeadót. Ere már délután megindult ki a fejszések csoportja, úgy hogy a másnapi napra kiszállt bizottság már a tőke kazalokat bírta megszemlélni, nagy keserű szájjal hagyván végezetlenül a tőkék számlálását. Volt is nagy visszhangja ennek, és nagy megbüntetési ígéret e rendelet meghozójára, de megette a farkas a bárányt, erre járó kifejezés. Senkinek nem lett bántódása a kivágott tőkéken kívül, bánatukra a székelykeveiknek, akik ezután a Szendrő városában bírták bevásárolni borukat a lakodalmakra. A környéken nem is maradott sok szőlős, talán a homokdombi Fejértelepen az erős KADÁRKA, de kell is arra az erősen fújó Kosava szélre, meg a vaddisznóra lesben éjjelező lesipuskásokra. Na akkor legyen érvényes az a: In vino veritas? Hol terem a bor? Az üzletben, szépen palackozva, különféle termelőtől, kedv szerinti választásra.

   15. A vadakról
   Nemrég a körülöttem lévő természetbe kerestem valami változást, és nézd, majd 3o év után újra őzeket látok a nyomáson. Mi lehet ennek az oka?Amint végig figyelem jobban a láthatárt, látom amint a hántúton legalább 15 darab gépkocsi indul meg a Dunára vezető további úton, nemsokára a learatott kukorica földekről fűst felhők emelkednek a magasba. Erről a területről szaladtak át az őzek a mi határunkba, szép volt őket nézni. Jól kifejlődött állatok, és a 4 közül három már a májust kis őzgidákkal fogja megajándékozni a természetet. A 75-ös évben még a tőlem 15o métere lévő téli etetőkből ettek a havas és fagyos időszakokban de azutáni években már mással etették őket, hol söréttel, hol meg éles golyókkal, így amennyire megfogytak, annyira el is vadultak erről a vidékről. Minden megváltozott még a vadápolás is, és annak tenyésztése. A mezei nyulak sem maradnak egy helyben, ha embert látnak, pedig a vadász latinba is ismert a kifejezés, „játszanak a nyulak”, mintha kalendáriumi pontossággal tudnák az időt, most tilalom van ránk.
Idevaló is az újabb vicc: Szalad a nyuszi a Drina folyónak, és át is ússza. Annak a másik partjára érvén kérdezi a medve:
- Nyuszipajtás! Miért szaladsz ilyen rémülten?
- Azért mert Boszniában herélik az ökröket.
- De hiszen te nyuszi vagy, és nem ökör!
- Igen, de amíg én ezt nekik elmagyarázom, oda a csengőm.

   16. A szendrői vásárlás
   Jó napot székelyek! Mivel kellemes napos idő van így kíséreljünk meg egy utazást a Szendrő városában, amely a túloldalon van a Dunánknak, vagyis a jobb parton. Nem válasszuk a gyors és kényelmes műutat, amely Székelykevétől Keveváron át vezet neki, a Dunán elkészített hídon, ( 1975-be lett befejezve), két sziget érintésével vezet át ez az út, a majd 2 km-es árvízterületen, és gátszélességen.
  Térjünk vissza az 1950 évekbe egy ilyen szendrővárosi látogatásra. Mivel a ráday őstelepülési árvízkiöntöttek már jól elhelyezkedtek a rendezett új falujukban, és az ismert távolabbi település gazdájainál jó kereseti lehetőségben voltak, így mindjobban engedhették meg maguknak a bevásárlás örömét is a kellő háztartási eszközök bevásárlására. Csoportosan mentek egy ilyen bevásárlásra a Szendrő városában, mert már ott is dolgoztak egy Mile nevű szőlősgazdánál, aki csak székelykeveiekkel dolgoztatta szőlőseit, meg a gyümölcsöseit, és fizette is őket rendszeresen, és őszintén a megegyezés szerint.
   Már reggel 05.00-kor megindult a csoport a meglévő rév átkelőnek, keresztül a kisnyomáson, a kevevári legelőkön, az „Ibrifor” nevezetű révkikötőnek. A köves útig ért időig, bizony az éjjeli harmattól már térdig vizes lábakkal lépkedtek a csoport tagjai, majd az útra érvén már szilárdabb talajon folytatták útjukat a közelgő rév fele. Már más igyekezők is voltak a Duna partján utasokra váró első révjáratra. Az út annak ellenére, hogy törtköves volt, mély kátyúkkal volt tele, és a nem vigyázó lépéseknél hamar megtörtént, hogy majd térdig érő vízzel telített lyukakban lett lépve. Az utat kétfelől hatalmas nyárfák szegélyezték jó „babakemence” vastagságúak, amelyek a feligyekező napsugarait takarták vastagon a lombjukkal el, nagy száradásra váró gyalogos utasainkra. A gátat elérve már hallatszott is a beszédzajgás a várakozó utasoktól. Persze ezek a révek már nem olyan kezdetlegesek voltak, mint az elsők, de nagyon túl biztonságot ezek sem nyújtottak az átkelésnél, mindig egy adag rizikkel járt. Felhangzott a kis lélekvesztő vontató sípja is, melyre sietve szállt be az utolsó személy is. Megindult a vontató meg a jegykezelő munkája is. A kétcilinderes WM motor nem nagy fordulatszámmal de annál nagyobb erővel feszítette meg a dróthuzalokat a tutaj vontatására, és hamar el is érte a folyam közepét majd a „Dubravicai” kikötőnek irányítva szaladott fel lendülettel a homokos partra. Az utasok mentek is ki a partra és újra csoportokban verődve indultak a Szendrőváros irányában, a nagy vásárlási útjukra. Már az eső vásárlók között voltak az üzletek megnyitásakor, bevásárolva ki feljegyzett, ki meg észben tartott hiánycikkek utáni ellenőrző munkájával volt elfoglalva, kihordván a megvásárolt árujukat az üzlet elé. Majd csak azután kaptak észben, hogyan is szállítsák haza a megvásárolt árujukat Székelykevére. Jött a nagy ötlet, mivel volt közöttük olyan személy s aki már dolgozott az említett Mile gazdánál, hogy elmennek és elpanaszolik a bajukat, ő bizonyára talál is megoldást a bajukra. Egy szó, egy tett, elmondották a megjelent bajukat és a gazda, Mile intézkedett is azonnal. A kocsi álljon elé azonnal a gyümölcsnek szélesített és hosszabbított lovaskocsival, és a székelykeveieket szállítsa a réven haza a falujukba. Ez meg is történt nagy örömükre a bevásároltaknak, és semmi más munkájuk nem volt hazáig a megvásárolt árujuknak, amelyre már az otthon maradók nagyon is vártak. Bizony siettek is mindent kirakni a kocsiról, mert az utolsó révjárat az a 20.30-i a Szendrőnek és másnap reggelig nem volt járat és a kocsis igyekezett a befogott jószágokat megetetve és itatva tudni az éjjelre, míg a székelyiek a házukban elhelyezett háztartásbeli tárgyakat rakták kijelölt helyükre, és áldomást ittak annak egészséggel használatára, feledve a velejáró nehézségeket. Még csak egy-két mondat az említett Mile gazdáról. Számomra csak kétféle nemzetiségű ember van jó és kevésbé jó. Ez a gazda már ismert volt székelyeinknek régebbtől, mert bármi nehézsége is volt a Duna jobb oldalon, ő azonnal is intézkedett. Hogy miért is szerette a székelyeinket, ezen el lehet gondolkozni, tény annyi, hogy még anyagi támogatással is látta el a bajban kerülteket, és azok, amikor jelentkeztek nála a munkákra, ami volt, mindig a székelyek számára a tartózásukra, csak azt a pénzt fogadta el, amivel valóban is tartóztak, ha néhány évre rá is volt annak visszafizetése. Nála az adott szóban volt az emberiség és ez tartott is mindhaláláig, mindkét részről. A jelenlegi gyümölcsösök és szőlősök, a fia örökölte, aki doktor is a szendrői kórházban de a fényes Mile név, az már nem olyan ragyogó, igaz a legtöbbje túloldalon is sóhajtva mondja elismeréssel: - Ja az volt egy igazi ember, meg gazda is. Mi székelykeveiek nagy elismeréssel vagyunk iránta, és ha munkanélküliség van a télvíz idején, itten is felsóhajtanak az emberek: - Haj nincs a Mile.

   17. KOSAVA szél
  Az al-dunai részeken már egy hete a tájunkra nevezetes, KOSAVA szél szellőzteti ki településeinkből a nyári, őszi port, hűtvén a földből vert falu házait. A megnevezett szélnek valami szabályszerűsége van, amit már őseink az ó-telepjükről magukkal hoztak, éspedig ha megindul e szél a Duna kazánról, akkor egynapi fújása után nem áll el, további hétnapi tartásával kell számítanunk és annak múlásával, ha még nem áll el, akkor a háromhetes széllel kell számítanunk. Ez jól jön a bearatott kukoricára amelyek a hambárokban lettek berakva és a jövő termésig kell a jószág, meg a házszükségletére maradjon. Nem mindig egyforma erejű, amíg mi itt a Duna mentén a mérsékelt széllel vagyunk, a Versec városánál néha eléri a 100-120 km erejét is. Ez ilyenkor nem tesz zavart, de télvíz esetén, nagy zavart okoz a közlekedésben, hótorlaszokat csinálva, így minden reggel a tél idején, ha meg vagyunk áldva e széllel, betör a buszok késése és nem kiindulása az állomásokról, nagy felháborodására a munkába igyekezőknek.
   A Duna vize is megváltoztatja a sima tükrét és a Ráhám városánál már a másfél méteres hullámokkal kell küzdjenek a vízre szállók, és óvakodnak is a nem hozzászokottak kerülni a vízre bocsátkozást, csak a halászok, meg a hajósok mernek ilyen időben kijárni a hullámhegyekre, meg völgyekre, amit habozva felcsapnak a csónak utasaira, átjárván a széltől minden öltözetüket. Az ilyen késő őszi, szeles idő is szép, de a szép enyhe tavaszi csendes víz az többet mond, mutat, amint egy kormánylapáttal a ladik simulva a vízhez, siklik a százéves füzesek között, már ahol azok nem lettek kivágva. Ha csendesen evezünk és a napsugarakat figyeljük amint a tiszta vízben behatolnak, szinte nem hiszünk szemünknek, hatalmas halakat látunk elvillanni a vízben, már azt is hittük ily nagyságú halak nincsenek is. Az is igaz a régen ismert „Vizákat” nem látni amióta a vízerőmű meg lett építve. Nem bírnak a turbinákon átjutni, így a csak fenn maradottakkal találkozhatunk néha, mert azok sem bírnak visszaúszni a Duna deltájában, meg a Fekete-tengerben. Még szép jó napot kívánok nektek a napfolyamán, legyetek testvérszeretők székelyek!

   18. A homok, és az árvalányhaj.
  A Pannon tenger visszavonulásának második löszterasza már innen a székelykevei faluszélétől látható. Annak az emelkedő partjától kezdődik a környékünkön megnevezett „Delibláti” homok. Ez a homokfajta, ahogyan visszamaradott a vízülepedéskor a Pannon tengertől, nem alkalmas semmilyen ipari, vagy kultúrnövény termesztésére, és sokáig hordta is a felerősödő szél, hol az északi, hol meg a délkeleti, betakarva a „Fejértelep'' kadárka szőlősöket, és még több ilyen rendellenséget teremtve az utakon, csapásokon, amelyek még úgy 200 évvel ezelőtt voltak. Ennek véget vetésének lett határozat hozva, és az állam ingyenes csemetéket adott a felőletek beültetésére, amit a lakosság meg is kezdett a telepek szélein, és azok ültetését megunván, széthordták a megmaradt ültetésre szánt csemetéket a homokos vidék majd minden részére, azzal a gondolattal, hogy a száraz homokban úgy sem gyökereznek meg, el fognak száradni. A természet csodát tett, és amikor újra arra jártak a csemete eldobói, nagy csodálatukra azok nagyon sok helyt gyökeret vertek és zöldültek is dúsan. A zöme az ültetvényeknek akácültetvények voltak, s miután oly ellenállóan megmaradtak abban a komisz semmire nem használható földben, így hagyták is tovább nőni azokat, sőt a további ültetéssel is foglalkoztak. Észrevevén, hogy a homokos tájat mindjobban lekötik gyökereikkel és párév múltán nagyon jó építő, meg tüzelőanyagot biztosítanak anélkül, hogy valami kis ápolással kellene irántuk lenni.
   Évtizedek után már erdővé fejlődtek e kis kezdeményezett erdőtelepítések. A mostani kiterjedésük, ha a legkeletibb tájtól nézzük, a legnyugatibbig eléri a 120 km-t, míg a szélessége a 16 és 24 km-t. A legkeletibb erdő kezdete a Duna partjai Dubovác helységnél kezdődik és a legnyugatibb rész pedig az alibunári helység. Az ősrégi településeket már az erdő régen körül övezte, így csak kocsiutakkal lehetett évtizedeken át megközelíteni is őket. Ma már műutak is vannak, amelyeken hamar a Verseci Kárpát-hegység nyúlványinál lehetünk, ha az esővíz ki nem mossa a homokra épített műutat, mert olyankor alóla kimossa az eső a homokot és letöredezik, nagy lyukakat, károkat okozván az úttesten és majd alig járhatóvá válik az út.
   Az egyik ily őshonos növény a sokszor megénekelt árvalányhaj. Ha Kevevárat elhagyjuk és utunkat a Fehértemplom felé folytassuk, a Gaj meg Dubovac faluk között hatalmas legelő formájú térségekre érünk. Ha éppen kedveznek az időjárási viszonyok, már alig hagyjuk el a Gaj helységet, a távolban valami hullámzó fehérséget látunk, majd alig négy kilométer után, már egészen valami fehér tengerféle vesz bennünket körül. A gépkocsinkat leparkolván és az útról letérvén, valami térdig érő növénységbe érünk. Kivegyük szemünkkel a domborzat kiemelkedéseket, amelyek néha 15 m-t is elérik, majd újra egy hatalmas völggyé válik, elláthatatlanná, nincs semerre vége, se hossza. A nem szélnek nevezhető huzatos levegőben, hullámzik velünk az egész táj, megtekinthetővé teszi a talaj konfigurációját, ahogyan hullámzik le és fel. A sok hullámzásban majd tengeri betegségre ismertető nem meghatározással vagyunk elcsábítva, térveszteséggel számítunk, ha sokáig elfigyeljük az örökké hullámzó homok dombokat, völgyeket. Egyéni egy látvány, nem lehet velük betelni, valahogy az ember eggyé váll a természetbe és a jóleső napsugártól. Megvizsgálva e fehér virág gyökérzetét, nem sokat mondat magáról, felületi gyökerek, alig a három centi mélységükkel, nem nagy vízgyűjtő képességre vall.

   19. A tűzrevaló elkészítése télire
   Szép-jónapot kedves székelyek!
   Miután átböngésztem az óvodás tudásommal az oldalakat, így nagy sajnálatomra nem tudok, hozzá szólni a beírtakra, már csak azért sem, mert nem ismerem azok témáját, így nem szeretném valami íztelen vagy félreértett szöveggel senki beírt gondolatát sem elrontani, sem mellébeszélni. Így megmaradok a saját témakörömmel, az aldunai őslakok történetével és mindennapi gondjukkal. A gátépítési munkálatok és lakóházak befejeztével, amennyire-annyira, valami rendezettebb mindennapi élet jött be az őslakóink mindenapjában. Legnagyobb gondjuk a téllel való megbirkózási gondjuk volt, mivel igazán ki voltak annak minden szeszélyének téve az ígéretföldjükön, a Rádayfalvi településükön, tartottak is a bokáig érő vízben lépés felébredésekre, melyeket sokáig, mint rémálom, tartottak emlékezetükben.
   Lassan mégis csak visszaszoktak a megszokott életűkhez, nem ébredtek a vízbenlépés örömére, száraz és nem ködös levegő vette őket körül a felébredésnél vagy a kakas kukorékolásánál. Az örökös szorongás a tél gondolatára és annak hidegére való elhárítására meg is indult időre a nagy tanakodás, jöttek a tanácsok, ajánlatok és meg is lett egy-két ajánlat nagyon is szívlelve, egyik a legfontosabb a szobák melegítése a szemben jövő télen. Lett is majd minden házban bár egy bábakemence építve, nagy kuckókkal, szélesekkel, ahová az apró gyerekeket fektették a nagy hidegek idején. Persze maradott ezzel kapcsolatban annak fűtése, amit többféleképen igyekeztek megoldani és a sokgyermekes családok a gyerekek bevonásával igyekeztek megoldást találni. Egy ilyen beosztást igyekezek élethűen leírni, visszaemlékezvén az én időmbeli megoldásáról ahol én is részt vehettem egynéhány esetbe. A másnapra elgondolt tüzelési probléma elhárítását megbeszélték együttesen a család minden tagjával. Az apa meg az anya osztották ki a másnapi teendőket. A beszédet az apa kezdte, azzal, hogy a téli tüzelőanyag beszervezésénél minden családtag a maga munkáját meg kell tegye, részt kell vennie benne. A legidősebb gyerek, tekintet nélkül fiú volt-e vagy leány a házkörüli munkát felügyelte a többi gyerekkel együtt elvégezvén azt. A legbiztosabbnak ígérkező és kiadós tüzelőanyag a tájon ismert ''szárvágás'', ez a leszedett kukoricaszárának a maradványa, jó leveles és ezt vágták holdszámra. Egy holdról a jó termés idején még az 1200 kéve minőséges szár is felköthető volt, persze nem szívesen adták a termeléssel és állattenyésztéssel foglalkozok a talpon álló szárat, hiszen állatetetésre is használták a fűszéna és a hereszéna mellett. Így meg is volt a versengés a nem learatott talpon álló szárért, minden család igyekezett bár az 1200 kéve szármennyiséget levágnia a saját szűkségére és mivel az sem mutatkozott e fajtájában már elkaphatónak, így a gazdákkal megegyezték, hogy a szárat a levágása után a gazda udvarában hordják és annak visszamaradt részével, amit már a jószág sem evett fel az ''izinek'' nevezett részt minden nap vihetik a tüzelés céljából haza. Nem is volt nagyobb gond ez körül mindkét fél nagy megelégedésére és már a jövő évi learatást egyezték is előre amit be is tartottak szószerint. Jobb volt az emlékezi tehetsége az ősapáinknak? Javultunk azóta vagy romlott a szómegtartás az évek során? A megtett munka után minden családtag megkapta a dicséretet vagy a szemrehányást, szidást az elvégzett munkája alatt, miatt. Nem volt a visszaszólás az apa vagy anya megjegyzéseire, minden családtag igaznak és kötelezettségének vette a feladatát. Szeretném megkérdezni az ezzel élt telepen élő személyektől így volt-e? Persze aki már ebben nem vett részt az most jobban tudni véli hogyan is volt és olyanak szeretném mondani nem azt, hogy fogalma nincs és hazudik, de igazat nem ismervén nem mond igazat, vagy kisebbségi szégyen fóbiától szenved, hiszen ez volt az akkori élet egyes megoldása és a mai drágán fizetett gáz, villanymelegítésnél, magam kérdezem, ennyire megengedtük magunknak mint lakók, hogy ezzel is kizsarolva legyünk kényszerünkbe a tüzelési áramhasználati útjainkon. Mi tettük ezt lehetővé, az előírásokkal meg törvényekkel körülvett honatyáinknak, hogy ily módon adják ránk apai áldásukat. Őseink ezt nem engedték meg maguknak, nekik lehetővé vált, hogy mindez kiadások, megmaradjanak a családtagjaiknak. Na legyek igazságos, szegény húsz-harmincéves családjaink, hogyan bírnának, petróleumlámpánál meglenni, a zeneoszlopot bekapcsolni a kezűkre forrt maroktelefonnal, miként bírnának a leglehetetlenebb fekvőhelyzetűkbe órák hosszat csevegni. Nem akarok világjavító lenni és az ifjúság is a mienk, így hát napsugaras szépnapot kívánok mindnyájatoknak az aldunáról.

   20. Az aldunaiak élete az évszakokban: nyár.
  Az új évszak, a nyár, már kezdődött. A mind melegebb napsugaras napokkal a különböző fák leveleinek kibontakozásával, annak színezetével és a párás levegővel, mert az erős napsugár párolta is ki minden négyzet centiméternyi talajvizet, ami ott állott a lábuk alatt a telepeseknek, reggeli lábmosásra, frissítésre és a korábbani megvirradási idővel, hosszabbodtak a napok. Már 04.00 órakor kezdett jól kivilágosodni, ébredtek már a munkálatokban beleszokott, elfásult emberek állatok, majd gépiesen indultak a mindennapi munkájukra. A vontatásban lévő igás állatokkal is megvolt a maga nehézsége, mert már nem szívesen hagyták el az istállójuknak nevezett ideiglenes védőhelyüket, amely bármennyire is egyszerű volt, mégis biztosított egy kis védelmet a napfelkelési leghűvösebb órákban, míg a szúnyogoktól való marás ellen nem védte őket semmi. Csak a hajnali harmat leszállása enyhített valamit, mert olyankorra a szúnyogok is elhúzódtak egy nagyobb bokor védettsége alá, ahol a napi nagy melegséget átpihentették. Napközben nem volt azok által valami nagyobb marási hajlam, pihenték ők ki az éjjeli tevékenykedési fáradságukat, míg az emberek és állatok akkor is a munkájukkal voltak elfoglalva, azt tovább csinálva, a megkívánt és begyakorolt iramukkal.
   Még a nyár elején nem volt észlelhető a különbség a talajvízzel kapcsolatban, de ahogyan a májusi áradások és a tavaszi esőzések elmúltak, már látszott a földmennyiség kihordásánál, hogy a sár mind csekélyebb lesz. Valahogyan már az emberi láb sem süllyedett mélyebbre az ott levő összetaposott sárban, a lovak is mind kevesebbet süllyedtek el a kordé húzásánál a csúszósnak látszó talajban, csak a gátra felvontatási utakon, részeken vonták a kordékat mind lassúbb és kisebb lépésekkel a kirakodás helyére. Ilyen időkbe gyűlt össze a több munkáknak száma. Miért, tennénk fel a kérdést? Hiszen megvolt ott minden a természettől adva. Ez igaz is de mindannak a beteremtése az ami gondot okozott a telepeseknek, mert látták ők maguk is azt, hogy kellene a magasabban fekvő kukoricaföldeken már azt kapálni, az ott megmaradott nádtól, füvek halmazától, míg a másik nagy gond a beérett füvet is kellett volna kaszálni és szárításra tenni a téli etetésre. Állt is a derékmagasságú fű a még nem kiásott és annak kijelölt kubikgödrök helyén, azt kaszálhatták kedvükre és száradás után haza a telepre is a téli etetésre a jószágnak, de mivel a férfiak meg az idősebb gyerekek a gátépítési munkában voltak elfoglalva, így az asszonyok végezték e fűkaszálást és annak szárítási tevékenykedését. Kaszálták is a nagy fűmennyiséget azt parcelánként (parcelának volt egy bizonyos terület elnevezve amelyet egy-egy személy tulajdonában adták azt az évi kaszálásra), és ha valaki még egy újabb fűterület akart kaszálásra, azt minden további nélkül megkapta, hiszen addig csak a Duna kaszálta le a vizével. Itt a munkálatokkal, kapálás, kaszálás össze is gyűlt egész szép tömörré és ezt igyekeztek mind rendje és módja szerint elvégezni és befejezni és ilyenkor már a kisebb gyerekek segítségét is igénybe kellett venniük, csinálták is, hiszen szinte érezték azt, hogy valami összefüggésben van az ott lévő életükkel és minden amit lehetett azt az életük megkönnyebbítéséhez volt szükséges és kellett azt csinálniuk mert az beígért segélyszállítások, annak ellenére, hogy a talaj száradottabb állapotában volt mégis sűrűn kimaradott. Így olyankor magukra voltak hagyatva az állatok etetésében, azzal találjuk fel magunkat, amíg meg nem érkezik az újabb szállítás és még a munkálatok is kimaradtak egyes napokon. Az ilyen élelem kimaradása nélkül, egyszerűen a vontató állatoknak nem volt erejük a kordék vontatására, a dús fű nem volt elég arra, hogy egy komolyabb munkára megfelelő erőforrást biztosítson a további munkálatokra. Meg is látszott szegény állatokon, hogy nehéz munkát végeztek, nem megfelelő takarmány nélkül. Már a munkát vezető személyek is attól félvén, hogy a gátépítési munkák alább hagynak, intézkedtek a rendszeresebb utánpótlás érdekében, aminek lett is foganatja, mert valahogyan rendszeresebb lett az ellátás és pár nap múltán folytathatták a munkákat tovább, míg ez idő alatt telepeseink az elmaradt munkájukat végezték el a meglévő termőföldjeiken. Mennyire is beleilleszkedtek e munkákba, szinte érezték az ezzel lévő munkájukat, mert ha kimaradott volna a párhuzamos kukorica gondozása és a széna betermelése, behordása, azt a télen vették volna nagyon hiányosnak. Nagyon örültek annak, hogy a Kevevár felől is megindították a gát építését, hogy minél hamarább összeérjenek a megkezdett gátiránnyal, ami nyugatról kelet felé volt egy egyenes kijelzéssel megjegyezve. Mind sűrűbben hallatszott, hogy a marienföldiek már kitelepültek az új telepük helyére, mert ők már befejezték a gátépítési munkájukat a kimért gáthosszán, ami eltervezve volt is a kezdettől. Így a sándoregyháziak is (Nagyszentgyörgy) is a saját telephelyükön maradván, kezdtek neki a telepük rendezésének. A kitelepülés idejétől már egynéhányan egy távolabbi laktelepre elkötözvén, már jöttek is ritka látogatásra az aldunaiakhoz, mint rokonok, sógorok, komák és mesélték, hogy vannak magasabb szinten lévő, talajvíztől mentes földek is ahol nagyon jó termés van és még tartósabb munkát is találtak a 40 km-nyi távolságra lévő Ferencföldi nagybirtokosnál és ha vége a gátépítési munkáknak, akkor a Gyurgyovai telepesek is bírnak ott a munkájukkal jó kereseti lehetőséghez jutni. Az ilyen és hasonló ígéretek nagy hatással voltak a telepesekre, szinte megújulva testi erejükben, vagy talán a rokonoktól, magukkal hozott búza és kukorica mennyiségtől felújítva a mindennapokra, folytatták is a hátralévő munkájukat abban a reményben, hogy lassan ők is odajutnak, hogy a gátépítési munkájuknak egyszer vége lesz, és egy másmilyen életkörülménybe fognak, bírnak élni, kevesebb vizes és sáros körülmények között. Örültek is az ilyen ritkán beérkező rokonoknak és este a munkából hazatérők is a nagy fáradságuk ellenére még sokáig fennmaradva az alvásból kimaradva beszélgették el a távolról hozó új és számukra munkát és keresetet kecsegtető ígéreteket a gátbefejező munkájuk utáni időre amire nagy biztatást találtak a vendégségbe jövő rokonoktól. A gátépítési vonal már nagyon is összeérőben volt, még egynéhány hónap munka, talán a jövő év derekán kész is kellene legyen, ahogyan a munkákat vezető mérnökök mondotta.
   Ha tudták volna milyen körülmények között fognak arról a gyurgyevói telepről kijutni, bizonyára sokan már időnap előtt elhagyták volna azt a települést. Akkor már valami új politikai szél is fújt, mert valahogyan, ahogy megjelent egy új megbízott az aldunai gátépítési munkákra felfigyelve, javult az ellátás is minden szempontból. Élelem érkezett rendszeresen, ugyaz emberek számára mint a jószágoknak így az igásállatok, már ha nem is meghízva, de nagyobb vontató erővel bírták a nehéz munkát. Ez a Bécsből járt gróf a Ráday, megtett mindent, hogy a telepeseknek megígért és kijáró fejadagjuk meglegyen még az állatoknak is megígért takarmány is megjött és a lovak már amíg a teherhúzástól pihentettek, már a régen vagy ritkán használt abrakos tarisznyából élvezték a kukorica és zab abrakjukat. Ez a Ráday gróf szintén az akkori állam szolgálatában végezte a határmenti katonai fortifikációs munkálatokat és azok felértékelését és amiatt volt ott az azzal foglalkozok körében. Meg is kedvelték a telepesek, mert az addig használt Gyurgyova telepnevet átnevezték a Rádayfalvának. Az említett gróf sajnos nem sokáig bírta a telepesek munkáját kísérni,mert egy újabb felszólításra kellett a bécsi udvarban jelentést tegyen, így a már rendesen őszhöz közeledvén, a telepeseket elhagyta és az útjára indult és senki sem hallotta a visszajövését jelentő szavat, hírét.

   21. Az aldunai bukovinai települések viszonya, élete az évszakokban.
  A kimondottan nehéz életkörülményekhez fokozatosan hozzászokott bukovinai települtek, a mindennapi munkájukkal már annyira beleélték a napjaikat, hogy ezzel szinte minden időjárási viszonyra valamilyen nem érdekeltséggel álltak szembe. Nem akarták egyáltalán azt észre venni, szinte dacolva tűrtek minden időjárási viszonyt ott lent az Aldunán, közvetlenül a Duna vize közelében. Mindezt, hogy megértsük, talán vessünk egy rövid tekintetet a mindennapjukba, az évszakok szerint, és kezdjük a tavasszal.
   Már február második felében a hóesés majd megszűnt mindenfele és valami enyhébb szellő kezdett az ismert délkeleti (kosává) széllel fújdogálni a fák sűrűségéből, ami még gyorsabb hóolvadásra adott lehetőséget, olvasztva azt mindennap mind jobban. Ilyenkor megújult a talajvíz többlete, mivel a vízelvezető csatornák hiányában az nem levezetőnek lehetett mondani, így minden nap után már egy újabb kis tó jelentette, hogy kevesebb a hóréteg de több lett a vízzel teleáztatott, amúgy is süllyedő füves talajmennyiség. Mivel a téli és esős időjárás idején szüneteltek a gátépítési munkálatok, így a telepesek már az ősszel kitáblázott, kimért földterületüket akarták szántási munkálatok alá venni. Volt is azokból a szabad földterületekből annyi, hogy a szem sem látott oly távol el, mert ennek több oka is volt. A nádtengertől nem lehetett túl távol látni és a terület is olyan enyhén, hol kissé magasabb, hol alacsonyabb volt, így a szabályosan kimért földterületeket csak ott bírták szántás alá venni, ahol már azt a talajvíz megengedte és azt is csak akkor, amikor azt a gátépítési munkák ne lettek csinálva. Olyan szabadidő a földmegművelésre nemigen adódott, mert a gátépítési munkákat is sürgette az ott levő munkálatokat vezető személy. Ez a tél meg a rosszidők alatt nem volt jelen a telepen, így a telepesek azon reggeleken amikor ő nem jött be, akkor tudták, hogy aznap nem lesz építőmunka és a feltöretlen földeket igyekeztek felszántani, bár ott ahol az lehetséges volt. Olyan helyeken a tájon, három borozda vetést végezték. Miből állott ez a háromborozdás vetés? Már felénk sem ismert az utóbbi időkben, amikor a talajvizek nem maradnak vissza a szántóföldeken a tavaszi időkre. Így egy lánc (holdmennyiség) hosszúságában, végig szántottak két borozdát és amikor a harmadikot kezdték akkor egy személy a harmadik borozdában kezdte kézzel úgy 20 cm távolságra a kukoricaszemeket beleszórni, jobban mértékre dobálni, ha lehetett egyenlő távolságba és szemenként. Ez a munka eleinte nem igen ment a vető személynek, de már a délidőre egészen begyakorolva csinálta azt és a nyolcszáz méter vetés után a megviselt derekát két fordulat szántásig kipihenhette. Így időnként belopva a szántási munkákat a vetéssel, egész szép nagydarab földterületeket tettek magukévá, anélkül hogy sokat maradtak volna ki a gátépítési munkálatokból, amit az ellenőrök nagyon rossz szemmel néztek volna. Itt a telepesek az igásállatokat is mind jobban befogták, egy ilyen gyorsan megcsinálni való munkába és a fűvel táplált jószágok nem nagy erővel bírták az ilyen munkákat, csak olyankor kaptak jobb erőre, ha megérkezett az odáig elmaradott kukorica, zab és búza takarmány. Lett is az abrakos tarisznya használata és az igaállatok etetése minden szabad időben.
   A napsugár ereje is minden nap erősebb lett, párologtatván ki a sok talajvizet, míg a levegő valami illatot hozott magával a közeli vízár területéről, hiszen volt is ott annyi féle fa, bokrok, és vadvirág. A szúnyogfelhők támadásától sem kellett tartaniuk, mert ha ők, mint telepesek a telet keményen végigszenvedték is, a tavasz az tiszta megváltás volt, mert alig lehetett szúnyogot látni. Ez a szúnyog szaporulat az ismert májusi Duna áradása után következett be, amikor minden kiásott kubikgödör megtelt vízzel és helyet, alkalmat adott a szúnyogok szaporulatára. Az ilyen áradásnak megvolt a saját jó oldala is nem az, hogy újra megnőtt a talajvíz, hanem az, hogy az áradásra az ikrázni akaró, készülő halak is a csekélyebb vizeket keresték fel és ha gyors apadásnak kezdett a Duna vize, akkor azok kint rekedtek a csekélyebb vízterületen. Ilyen helyeken adta meg, ajándékozta meg a települteket a halállomány és amikor a felnőttek a gátmunkálatokkal voltak elfoglalva, az asszonyok és gyerekek mentek azok kifogására. A megfogott halakat különböző módon használták el, legtöbbször a friss állapotukban, sütve, főzve, mert szárítási idő nem volt éppen akkor alkalmas, azt inkább az őszi időszakokban csinálták.
   Amint látjuk itt majd három paralel munka lett csinálva és ahogyan csak lehetett, igyekeztek is mindegyikből kivenniük a részüket, mindig szem előtt tartva azt a legfőbbet, a gátépítési munkát, mert már úgy hallatszott, azt ha befejezik, akkor már egészen a földművelésnek szánhatják a további életüket. Bizony örültek is az ilyen nem hivatalos beszédnek, mert szerintük elég sok jó minőségű termőföldjük volt már rendelkezésükre, nevükre bejegyezve, amiből nyugodtan megélhettek volna a jövőjükben. Valahogyan újabb erővel, reménnyel voltak tele, de lehet ez a pillanatnyi lelki felfrissülésük csak a nehezen átélt tél utáni könnyedségnek volt a kísérője, érzelme.
   Bárhogyan is volt, valahogyan már beleszokni vélték magukat az ott meglévő életbe és nehézségekbe, azzal rosszabb már úgysem lehet. Ha egynéhány esztendőt már végig éltünk itten, tudjuk, mit várhatunk az időtől az évszakok szerint, és hogyan bírunk azzal szemben védekezni is. A másik telepekről is jöttek néha látogatók vagy rokonok, ismerősök és nagyon tudósították egymást az aldunai gátépítési telepesek sorsáról, mindennapi gondjukról. Így tudták már egyesek azt is vélni, hogy a nyugati bukovinai település már befejezőben tartja a gátépítés munkálatát és annak befejezése után máshova lesznek kitelepedve és már egy néhány koma, sógor helyet is talált egy kolostor északi részén lévő tölgyfa erdőnél, amit ki kell irtsanak az új telep, falu helyének. Nem mesze van a Pancsova várostól és az is lett tovább adva, ki-melyik csoport befejezi a gátépítés szakaszát, kedve szerint mehet egy új még idáig nem elfoglalt terephelyre, egy faluhely kijegyzésére. Az ilyen hírekre még talán jobb kedvet kaptak székelyeink az építéshez, szinte azt látták már akadálynak, hogy nem következett be az az óhajuk, hogy egy kicsit barátságosabb helyen verjék le a családi házuk, gunyhójuk oszlopát, amire mind több ilyen hír jött. Már kilométer hosszúságban voltak a kiásott kubikgödrök a gát és a Duna között, sárban, mocsárban kínlódták fel a kordé kordé után a nedves földet, haladván a gátépítéssel a további kelet irányában, amely már kivehető volt egy hatalmas magas beleásott jegenyével. Végezték is munkájukat a mindennap jobban felmelegedett napsugaras napokban s igyekeztek az említett májusi áradási hullám előtti vízszint megfékezésére is. De bármenyire is megvolt az akaraterő e munkák gyorsabbá tevésének, még sok kubikgödörből kellett a földmennyiséget kihordaniuk, hogy egy szabályos és ármegfékező gát legyen kiépítve úgy, ahogyan az ki lett gondolva és tervezve és ezt a munkát meg is csinálták a mai napon is megtekintendő majd 9 km hosszúságban.
   A kitavaszodó idő meghozta a természet változását is, először a barkák néhány féléje hozta meg a kellemes melegekre a selymes kis virágját, majd a fűzfák ezrei kezdték halvány rügyeit oly hosszúkás ismert formájukban növeszteni, míg a nyárfák erőteljesebb bimbóikkal először valami csomóféleséget mutatván ágaikon, hogy egynéhány nap múlva már sárgás-zöldes kifeslett rügyükkel, apró levéllé formálódva mutassa magát az új tavaszban. A fauna is megébredt, már a vadkacsák is csak a kettes, páros repülésükben voltak láthatók, míg a szárcsák csoportokban úszkálva, nap mint nap után fogyatkozni kezdtek, tudtul adván, hogy ők is a fészeképítési munkájukkal maradtak ki a csoport többi tagjától.

   22. Utazás Pancsovától – Keveváráig (Az útbeszámoló)
   Napsugaras szép-jónapot székelyeink! Egy ilyen szép és relatív enyhe időjárásban, igazán meglehetne tenni egy sétát a ki-betelepült ősszékelyeink települései mellett elhaladva, megismerni azok helyzetét és tudni hol is helyezkednek el. A két löszterasz, amit a Pannontenger visszahúzódása hagyott maga után, majd nyolc, tíz km. távolságba vannak egymástól. A legközelebbi ilyen löszteraszi láncvonalon megyünk el, amely partjára lett a nagy kiköltözés megszervezve az ismert Duna szeszély, végleges megakadályozására. E telepek nem a mostani lakható helyeiken voltak, csak majd a későbbi időkben kezdtek székelyeink a Duna partjáról a felsőbb, magasabb partvidékekre felköltözni. Így elsőnként a volt marienfeldiek, akik a parton lévő tölgyfás erdőnél kaptak településre engedélyt meg telkeket is egyes erdők kivágásával, az ott lévő kolostortól nem messze. A Tamis folyón beérve Pancsovára és tovább keletnek indulva a mai Zsarko Zrenjanin utcán, a mai időben elérjük a vasútvonalat, amely újra összeköti a fővárost, sűrű indulási időkkel, a József-állomáson keresztül Pancsovával. Tovább haladásunkkal, elérjük a majd minden hertelendyfalvi lakos számára ismert útkereszteződést, az úgynevezett „fekete macskát”. Innen jobbra fordulván a „Topola” nevű városrészben érnénk, balra fordulván a mai hertelendyfalvára érünk, mivel a másik két település irányában tovább haladunk. Így az egymás mellett felsorakozott házakat látjuk, amelyek a ’6o-as évek utáni épületek, mert az az előtti forma egészen más volt. Talán a „bikaistállóig” nem volt több mint harminc, ház ezek a földműveléssel foglalkozó gazdák, termésbehordó alkalmakra lett alakítva és használva. Abban az időben a búzacséplők nagyon is igyekeztek e városrész utcáit csépelésre elszerezni, mert nem volt a gyakori egy udvarból a másikba gépek leszerelése, újra felszerelése, egyszóval időt nyertek ezek említettek megtakarításával és egy hónapi biztosított cséplési lehetőség volt ezzel biztosítva a cséplő csoportnak. Munkájuk béréül búzát kaptak az előre megegyezett szóbeli egyezség szerint, amivel biztosították maguk és családjuk számára az évi kenyeret.
   Keletnek haladva egyik oldal a műtrágyagyár kísér bennünket, míg bal felől a naftafinomító van megépítve, a modern be és kiszállítási lehetőségekkel, még a Duna folyamra is a hajóciszternák be és kitöltésére. Innen már nem láthassuk az egyik legismertebb álló és örök bara vidéket, amely a „Jova jagodár” néven volt ismert. Ez egy gazdavállalkozó volt, aki a magasabb baravidéket megvásárolta és a pihent, földet a földieper termesztésével fejlesztette tovább, évekig piacozva vele. Az utunkat kelet irányba folytatva a Stárcsó meg Omlod falu helyét érjük el, ahonnan már a számunkra ismert Sándoregyházára vezet le az út jobbra, alig öt-hat km. után, egy töltésre érve tárul elénk előbb a templom tornya majd a helység, sártalanított, kiaszfaltozott utcáival. Ez a helység maradott eredeti helyén a ki-beköltöztetett ötfaluból, magát gáttal körülvévén a Duna árja védekezésére, amely néha a gátmagasság több mint felét elérte a vízmagasággal és kitartott a mai napig is az ott élés minden nehézségével. A további utunk a következő „Beresztoci” helység, ahonnan déli irányba átvitt távolságra a volt „Ráday” legkeletibb település az idetelepített őseinknek, akik csak az 1888-as árvíznél lettek kiköltöztetve a Duna vizétől a mai településük helyére. Beresztócról kiérve már a kanyaros utunkon a távolba látszik a nótában megírt: „messze van a kicsi falum, de a TORNYA...” amit legelőször láthatunk, az a mai Skorenovac vagyis a Székelykeve, amely a faluban beérkezéskor a kijelölt táblán is fel van tüntetve a beszélő anyanyelvén. Ez a bejárati út vagy utca adta meg a legrégibb utcanevet a KUBINYI utcát, amely Kubinba vezet az az Kevevárára. Ez az utunk nagyon könnyű volt a kiépített műutakon, persze a régi településeink útja az már nagyon is fáradtságos és egynapi gyaloglással nem lehetne végbevinni, csak megszakítással, vagy sátorozási átéjjelezéssel, amit manapság a bicajos ismeretlen utasok tesznek meg keresve ezt vagy egy másik helységet, amire gyengén kapnak igaz információt. Még további szép napot, ha mégis a délutáni kirándulásra akarnátok menni.

   23. Dunai hajózás a ködben
  A ránk virradt reggel sűrű köddel vonta be az Al-Dunát, így csak elvétve hallani amint egy erősebb hajó a Dunán vízzel szembe veszi további útját a negyedik szektor felé, bizonyára a radarral felszerelt, ellátott felszerelésével, amely a biztonságos víziútat mutatja a szolgálatba lévő kapitány számára a különböző radar távolsági belátásra. A radar 3, 6, vagy 12 km, távolságról mutatja be a vízen megtörténő közlekedést, kürtjével erősen belezúgva a víz alig látható felületre.
   A leszálló köd csúszóssá tette a fedélzetet. a lépcsőzetet, nem kívánatos a fedélzeten lenni, így csak az ügyeletes bootsmann, pásztázza át a fedélzetet, erősen figyelve az alig látható vízfelületet, hallgatván minden különössebb külső hangot, amit csak az ő megedzett füle tehet számára lehetővé, a hosszabb folyamvizek átutazásánál. Már az emlékezetében van a folyam minden kilométere, így könnyen tudja is a hajósebességének haladására melyik dunaparti városhoz közelednek, melyik szigetet érintik, mely falvak vannak a megadott hajózási könyvek szerint a 6 km távolságban. Ezt a praktikus tapasztalatát az évek során szerezte meg, amikor jó időjárási viszonyok is voltak és most ilyen mostoha időkben, könnyen kiszámítsa magának a hajó jelenlegi helyzetét a Duna-folyam hosszán. Ez, amit a belvizek hajózásának neveznek, míg a nyíltvizüek azok a tengerjárta hajóvonalakon vannak, amelyek a nemzetközi hajóutakra és azokon előirt szabályokkal vannak megtéve, nagy figyelemmel.
   A parti kikötő kapitányság most a modern szatelit vízenvezetést is ismeri és időre jelent is az érdekelt hajóknak minden vízen történő változást. Így van ez a Dunán is csak rádióbejelentéssel. Ilyen horgonyzó hely van a Haram városánál meg a Belgradi Duna-hid felső részen. Ilyen időjárási viszonyokban már sok dunai halász lelte halálát, utoljára a Szendrői, aki a hídhoz közel eresztette a tükörhálóját a vízben és az beakadott valamilyen akadályba. Kürtölt is vészesen a közeledő, összeállított nagy tömegű és számú tolató, de mind hiába, a halász nem hagyta a beakadott hálóját és a tolató maga alá teperte. Nem is találtak ott helyben csak csónakdarabokat és aznapra a tovább utazás a Dunán annak a tolató összetételnek meg is állt a terepfelmérés miatt. A mai világban már szépen ki van jelölve a Duna hajózási útja, radárbojákkal és fénybojákkal. Persze ilyen időjárásban csak a radarbója használata lehet, ezért vannak a hajókon a kisharangok is az egyes partok, tárgyak meghatározására, ha a radar kiesne a szolgálatból. A radar nélkülieknek marad a további parthoz kikötözése, várva a „jobb időt”. A folyó átkelése csónakkal több mint rizikus és olyankor minden ilyen utazó a saját számlájára teszi meg az átkelést a Dunán.

   24. A székelykeveiek Francföldön (Kacsarevo)
  Jó napot székelyek! Mivel a késő, őszi napsugár bőven önti ránk a sugarait és jó közérzetet ad ezzel. Lessünk bele őseink napjaiba, amikor a nagy kiöntésűk után az „ígéret földjéről” ki lettek öntve és amennyire-annyira már az új telepükön megindult a mindennapi életük. Mivel az árterületüken lévő, Dunától elrabolt legelőféle termőföldjüket újra a terméstől nem bírtak betakarítani, azzal „a Duna adta, a Duna vissza is vette”. Mivel már korábban a környékbeli nagytermelőkkel a megismerkedés megtörtént, így kezdtek az irányába a megélhetőségi problémájukat megtalálni, munkát keresni, hogy úgy enyhítsék a kezdő életüket új falujukban. Erre a legmegfelelőbb volt a „Franzfeld” nevű telep, ahol német nyelvű lakosság volt nagy mennyiségben, és virágzó földművességük ismert volt a környéken. A kezdetbe jöttek még a lent építő gátmunkásokhoz is a munkaerőért, amiből volt is elég. Így már a szombati napon megindult egy személy a rokonságnál a munkára váró rokonságnak jelenteni azt, hogy vasárnap jön egy gazda, aki őket lovaskocsival elviszi a tetthelyre a helységébe. Jött is másnap délután a gazda, székelyeink már várták, mert ugyancsak egy belevaló füles gyerek ki lett állítva az „Ákácoshoz” hogy időre jelentse a gazda érkezését.
   A helyzet jobban megértéséhez talán fontos lenne elmagyaráznom, hol is ez a Francföld, vagyis Ferenc-földje. A mai felmérés szerint Székelykeve és Pancsova távolsága a 32 km, míg a Pancsovátol Franzföldig újra megközelíti a 30 km távolságot. Pancsovától É-NY-nak fekvő, mai nevén ismert ''KACSAREVO'' volt az egykori néven ismert Francföld a biztos munkát és pénzkereseti lehetőséget biztosító nagyfalu. A majd két óra hosszas kocsiutazás után estebédre értek be a munkavállolóink a gazda tanyájára, ahol az elhelyezéssel megismerkedtek, amiből volt bőven a nagy szénás supák az elkészített lószőrpokrócokkal. Nemsokára a gazdaasszony hangja szólt bele az estébe, szólítva az újonnan érkező munkásokat a vacsorához, amelyhez már az út porát lemosva ott is voltak székelyeink szorgalmasan, mert az otthoni vékony ételmennyiségtől és a levegőben szétáradott finom szagokra az orr is ingerelte őket. Hosszú asztalon feltálalva álltak székelyeinknek a még nem is látott finomságok. A finom tyúkhúsleves meg a még nem ismert „rindsuppe”, amelynek kanalazására vártak, amíg a gazda a köszöntőhöz a poharakat töltette, nagy örömükre a székelyeinknek. Így az üdvözlő szavak után már a kanalazás is megtörtént és ahogyan ürültek a tálak, úgy lettek újra feltöltve. Így már a felszolgált második fogásra-terítésre, nem nagy étvággyal voltak, de csak visszatért az is, amikor a marhapörkölt különféle más pörkölttel fel lett tálalva és a gazda nagy biztatására neki láttak annak fogyasztásának. Nem volt itt még azzal vége a vacsorának, miután még a különleges és frissen sütött rétesek kerültek a háziszolgáló nőktől felszolgálva az asztalra, túrós rétes, mákos, egyes krémes fajták, aminek nevét a székelyeink nem is ismerték. El is nyúlt a vacsoraidő, mivel a gazda a pincéből a borokat kezdte felhordatni literszámra, és ott helyben megegyezték a rájuk váró munkák véghezvivését, kivált az őszi munkák elvégzését, kukoricatörést, annak vágását, felkötözését és hazahordatását úgy a tanyavilágban mint a faluban lévő gazdaházban.
   A munkákhoz már volt egy betanított székelykevei, aki őket a másnapi munkálatokban bevezeti. Öröm meg bormámorban tértek székelyeink nyugvóra, jóízűen átaludván rövid éjjelüket és már az ébredésre szóló szavakra lettek figyelmesek. A reggeli tisztálkodás után a hosszú, megterített, ismert asztal várta őket. Volt is az alig ismert ennivalóból bőven felterítve és nagy éhséggel álltak, fogtak neki a korai reggelihez, amit odahaza a korgó gyomorral kellett helyesíteniük. Frissen sült kenyér és a tésztából visszamaradt lepények, lángosok, halmaza várta a reggelizőket. Az evés után szorgosan álltak neki az ivóvíz elkészítéshez, nagy fa „csobolyokat” tölcséren megtöltve az udvaron álló kút vizéből a napi kellő szerszám felrakva és azzal a mondással majd az inas az ebédet kiviszi a földre nektek el is indultak a hosszú lovaskocsik különböző irányba a határnak ahol a gazda földjei voltak. Ezzel nem sokat kellett ide-oda sétálni, mert ugyancsak egy kétszáz holdban lévő termőföldek voltak tagosítva. Egy kukoricaföld tengerének neki is álltak székelyeink, annak leszedésének. Minden személy két sort szedvén, míg a gyerekek, akik a szülők mellett álltak sorban, egy sor kukoricát szedtek, amelyeket mintegy, tízméteres távolságba rakásokra dobáltak. Itt a gyerekek lettek a szülőktől annyira segítve a szedésben, ha nem győzték szedni a csoporttal, akkor a szülők néhány méteren az ő soraikat is szedték. A beiktatott napi szedésmennyiség az a következő volt: reggeli előtt egy forduló a négyszáz méteres hosszú „DÜLLŐN”, majd reggeli. Ebédig két ilyen forduló a földhosszúsági sorokkal, majd ebédidő, olyan másfél óra hosszas evéssel és egy rövid pihenővel. A két forduló után már a kocsis ott várta őket a dülőúton, a tanyára való hazaszállításra. Beérvén a tanyaudvarra, már látszott a teknőkben elkészített víz a lemosakodásra és a vacsora elfogyasztására is, az asztal már elkészítve. A gazda megjelent és kérdezgette a munkásait, hogyan haladott a mai munka, hány sor lett leszedve, amivel meg is volt elégedve, mert a napi szedésmennyiséget székelyeink be is tartották anélkül, hogy a gazda ott kint kellett volna legyen, a munkák felügyeleténél. A szokott, bőséges vacsora után mindenki ment a megérdemelt pihenésére, mert a szokatlan munka, három napig, megviselt úgy felnőttet, mint gyereket. Azután valahogyan megszokta a természetük és majd játszásnak vélvén a munkát, örömmel csinálták, hiszen odahaza ilyen étkezési lehetőségük nem volt. A gyerekek nagy örömére a gazdaasszony ugyancsak valami új finomságokkal lepte meg őket, hiszen korán be lettek fogva ilyen munkára az őseink gyerekei. A heti munka vége felé járva a gazda kérdezte, mikor akarnának hazamenni, mire egy kevés gondoskodás után egyik erre az esetre megbízott koma azt válaszolta a gazdának, hogy messze laknak és csak az utazással lennének. Inkább, ha a gazda is úgy akarja, nem mennének haza, a vasárnapot itt töltenék. A szombati napon is munkát végeznének és vasárnapon is a tanyatérségen valamilyen közhaszon munkákkal segítenének be. Persze a gazda is örült ilyen ajánlatnak és a székelyeink is. Nem veszítettek a szombati kereseti lehetőségből, és étkezési lehetőség sem lett volna falujukban olyan, mint a gazdánál. A vasárnapi munka, inkább gyerekjáték volt a székelyeink számára. Igaz, vasárnapra nem kaptak napszámot, de ők maguk meg gyerekeik bőséges ellátással voltak. Nem is mentek haza csak azok, akiknek valamilyen elintézni való dolguk volt. Annak elvégzése után gyalogszerrel mentek vissza a gazda tanyájára a többi székely csoportba, új hírekkel az otthonaiktól, levél formájában vagy szóbelileg. Nem vállaltak a küldendő csomagokat a távol dolgozóknak, hisz volt ott nekik minden, amit csak szájunk-szemük megkívánt. Ki is tartottak az első hó eséséig és akkor a gazda szánba fogva vitte azokat haza, akik akartak, akik nem azoknak további munkalehetőséget biztosított, élelemmel és fizetéssel. Így élték székelyeink mindennapi nincstelenségüket áthidalva egy ilyen gazda tanyáján vagy faluházában. Az őseink elbeszélése szerint soha nem esett nézeteltérés sem a munkaadó és munkavállaló között. Az ilyen munkát a második világháború befejeztéig végezték, majd megszűnt a német gazdák tanyavilága. Már régen fel vannak azok a százholdas földterületek szántva a tanyahelységekkel együtt. Még ma is az idősebb személyek felsóhajtanak: ej hol vannak a francfödi gazdák, akiknél kitelelnék, és munkát kapnánk?

   25. Biszak István betegsége
  Ez a beírásom csak annyira székelység érdekű, hogy a szereplője én vagyok. Azért írom be e összetett mondataimat, hogy jobban megismerjetek engemet, úgy ahogyan vagyok, ahogyan élek. Engedjétek meg, hogy az 1986-os évre vigyelek vissza benneteket az idővel. Augusztus 28. napján hosszú túlórázás után úgy 23 órakor befejezvén Kevevárban, hazaértem Székelykevére. Látom, valami idegen rendszámú kocsi áll ott a házam bejáratánál és közelebb érvén megismertem a német ismerősöm kocsiját. Beérvén röviden üdvözöltem őket majd elnézést kérve tőlük, tussolásra mentem, majd újra közéjük ahol a beszélgetés nagyba folyt már, csak akkor jöttem én is a beszédfonalában bele és egy enyhe félóra szórakozás is, két kupica megivásával elnézést kértem és bevonultam a hálószobámba alvásra, míg a feleségem tovább folytatta velük a beszélgetést. Úgy éjfél után egy fürdőszoba látogatás után belekapcsolódtam a megkezdett beszédükbe, de egynéhány mondat erejéig, majd újra bocsánatot kérve tőlük alvásra tértem. Halk beszédfoszlányra ébredtem, feleségem hangja „apu ne tedd magadat, nem bírlak felemelni, lenn vagy az ágy mellet” Mi történik itt? - jelent meg magamban a kérdés. Éles fájás kíséri minden mozdulatomat a balbordáimmal, nem fog a balkezem, a lányom is bejött és mondom úgy viccesen, én ne bírjak kimenni a hálóból, amit meg is kíséreltem de egy nagy parkettacsókolással végeztem. Erre a német hölgy fel lett ébresztve a feleségemtől és a szomszédfalu dokijához lett vezetve. Azt ágyából ébresztve azzal a német szöveggel: az István beteg, gyere azonnal, amit a doki meg is tett és nemsokára hallom is a hangját. Átvizsgálás után mondja: na, én ezen, mint baráton, nem bírok segíteni azonnal a kevevári kórházba kell vinni.
   A doki vitt ki a karjaiban a készen álló kocsiba, amelyel beszállítottak a kevevári kórházban. Nagy sürgés-forgás, ideges szófoszlányok. Miért nincs rendes világítás-merül fel bennem a kérdés? Látásból ismert nővérek jönnek az EKG gépekkel mérésre hozzám, hát mondjátok, mi történik itten velem? Az ügyeletes doktornők is megjelennek, kérdezik a nevemet, melyre magam megrökönyödésére elnyújtott beszéddel felelek. Dehát miért nem bírok szépen beszélni? Hallom a doktornak a nővérhez intézett szövegét: haemophflegija. Ismerem jelentését, újra bennem ez nem létezik, én olyan vagyok, mint a féder. Visznek is azonnal a punktírozásra, összehajtva előre feszítve 80 punktírozó tűvel végzik a gerincpunktírozását. Nyugtalan a beteg, hallom a doktorkát. Hát ti hülyék, szörnyen fáj a baloldalam, gondolom magamban. Felhangzik az újabb utasítás: azonnal a röntgenre ő még fiatal. Újra elsuhanó falak, folyósok. Még minden fél-ködbe körülöttem. A röntgenügyeletes doki csinálja is a felvételhez a kazettákat filmmel feltöltve. Mit mondott kolleganő, nyugtalan a beteg, hát nem csoda három oldalbordája van megrepedve. Mindezt hallom, reagálni nem tudok. Jön, hogy beleordítsak a szoba csendjébe: hagyjatok békén, mi van itten, ilyesmit nem ismerek, ez egy csúnya álom, amit csinálni akartok velem. Ezer, lassan meginduló kérdés marja a lelkemet: miért nem mondják, hogy ez egy rossz tréfa, játék, hogy bár könnyebb és érthető legyen számomra.
   Majdnem két óra után: azonnal álljon elő a mentőkocsi és belgrádi körkórházba szállítani az embert, hallatszott a szobába beérkező doki hangja. Érzem, hogy hordágyra tesznek, majd a mentőkocsiba és felsír a sziréna. Na, most meg ez milyen gyakorlat a bakasági oldalról? De ez már marhaság, nem lehet. Negyven perc után újra a sziréna hangja, jobbra-balra dőlök, ahogyan a kocsi teljes erővel veszi a fővárosi utcák kanyarját. Ennyire már a bakaság legtitkosabb gyakorlatára sem vinnének! Ez nem tréfa fiu, be a pofát és csak hallgatsz, talán többet tudsz meg. Fékezés majd rövid beszéd után a kevevári két férfiápoló vesz ki a hordággyal a kocsiból és visz is fel az emeletre kézzel-lábbal nyitva az ajtókat. De hogyan visznek lábbal felfelé hiszen majdnem esek le a hordágyról? Egy ilyen ajtócsukás után beszorult a balkarom. Szörnyű, őrületes fájdalmam van, ami nem szűnik meg. Na ha felugrok, megtanítom ezt a két ürgét, hogyan kell a beteget szállítani a lépcsőkön felfelé. A folyóson helyet kapva, gondoskodtam mi is történhetett? Estére egy tömött szobában kerültem a többi beteggel elszállásolva. Egy ápoló jelenléte volt az egész éjjeli megfigyelés, ami abból állott, hogy ellenőrizte, melyik beteg nem tartja a vizeletét. Nagy örömömre, ezt a gyönyörséget nem engedtem meg neki. Mondja is, miért nem kérte időre a kacsát? A reggeli vizitre már egy szobába kerültem és jött is a vizitidő, ami újra a már említett megbetegedés nevével be is fejeződött. Hát én milyen beteg vagyok, még gyógyszert sem adnak - kérdezem magamban. Már tisztábban látok, de nyújtottan beszélek még. Nem is aggasztott tovább az orvosok nem beszéde, hát csak tartsátok meg tudományotokat, ha ilyen titkos lehet egy magyarázat, amitől többet tudnék és megérteném helyzetemet, mert ez nem rosszálom, sem a játéknak nincs semmi köze ehhez. Harmadnapra a gyógyszer is ki lett írva, amit azután használtam is egy hónapon át a kórházi tartózkodásom idején. Majd egy hónap elteltével a vállalati kocsi jött értem a hazaszállításra. Mivel még menni nem tudtam, az egyik kollega felkapott a karjára és úgy vitt a kocsiba. Szörnyen szégyelltem magamat.
   Majd egy hónapi terápia, gyakorlatra lettem a MELENCEI fürdőre kiírva, amit a saját zsebemből kellett fizetnem: Annyit azért észrevettem, hogyha a személyzetre várok, soha ki nem gyógyulok ottan. Így azonnal önállósítottam magamat egy rokkant-kocsival és eltanultam abból az ágyba menését és az ellenkezőjét is. Na ottan megtaláltam a nekem valót, a kétrúd használatát, meg is kezdtem már reggel és estig el és vissza. Hány ingemet áztattam át ilyen gyakorlások alatt, míg a negyedik héten észrevettem, ha kimérek magamnak egy célirányt, és neki merek indulni, akkor visszanyerem az egyensúlyomat és az elgondolt utat meg bírom tenni. Micsoda örömmel tölt el! Bírok lépni úgy, mint azelőtt! Igaz nem ruganyosan, mint régen, de micsoda jó érzés menni, lépkedni, előrehaladni. Gyakoroltam is amíg a nővér be nem űzött a szobába aludni. Alvás nem is volt, a kíváncsiság ébresztett meg minduntalan álmomból: reggel bírok-e majd menni? Alig jelentkezett be a hajnalodás, én már kinn voltam újabb tudásomat kipróbálni falmentén, a folyosó egész hosszában. A reggeli gyakorlatra már kocsi nélkül mentem le, a várakozó nővérhez, annak nagy felkiáltó szavára, hol a kocsija kérdéssel. Nincsen már kocsi nővér és nem is kell számomra. Na ezt hogy csinálta, kérdezte is kíváncsian? Fel tud menni a lépcsőn? Nem próbáltam, de most megteszem. Már félig a lépcsőn felmentem, mire a nővér: nem úgy lépnek, mindig azzal a lábbal és a másikat utána húzzuk. Én azelőtt is így mentem fel és ezután is így fogok menni. Pár nap multán kértem a hazabocsátásomat, ami meg is történt.
   Még egy célom volt ezzel az írássommal: bárkinek, ne adja az Úr, ilyen rokon betege van, csak szorgalmasan beszélgessen vele, nem sajnálgatva a beteget: Tegyen úgy, mintha egészséges emberrel beszélgetni, és kritizálja is, ne sajnálgassa. Ezt azért mondom, mert sok ilyen beteget látogattam meg és mindegyiket lelkileg felvidultan hagytam pihenni, én azt megértem, átéltem és a beteg azt értékelte is. Sokan hálásan jöttek ilyen látogatásom után hozzám nagy köszönettel. Talán itt tévednek a doktorok, mert a betegnek nem magyarázzák el az ezzel járó tüneteket, hogy a pánikból, amit éreznek, kimentsék őket: a betegséget ezzel még jobban megbélyegzik, ami a beteg lelkiállapotára hat. Legyetek egészségesek és maradjatok testvérekhez illően!

   26. A rokka
  A modernebb változatú rokka lábmeghajtásos, míg az előzője kéztenyérrel lett hajtva és a legrégibbet váltotta fel. A gyapjú, kender és lenfonalak megperdítésének, sodrásának megmunkálására pedig az orsó volt, amit délebb vidéken még nagyon használnak is. El tudná-e mesélni valaki a sok elbeszélt, esti meséket, énekeket, amit a guzsalyas estéken, télvíz idején végig hallgatott? Hányszor tíz kiló gyapjút meg lent fonott fel, hogy abból székelyeink inget, gatyát, meg meleg gyapjúharisnyákat kaphassanak, készítsenek maguknak?
   Talán a kender megsodrásának örült legkevésbé a fonónője, mert volt is olyan bajsza, hogy a mesélő Mihály bácsi sem mert már ránézni. Ennek megvan a magyarázata. Mivel a kender keményebb rostú így nem lehet olyan szépen összetikolni és kifésülni. Ezért marad mindig egy keményebb darabka benne, és ha odaér a sodró ujjakhoz nincs már arra szabad új. Kivenni, csomótlanítani így szájukkal segítették ki az ilyen darabkákat, amire a kender megajándékozta a szájat egy kisebb szál kenderrel, ezért voltak bajuszasok.

   27. A tekenyő
   Azokban a régi időkben mikor még én a Dunában úszkáltam (még nem voltam megszületve), a háziasszonyok otthon gyúrták a tésztát az áldott kenyérnek kézzel faragott tekenyőben. Igen, ez így van, majd minden házban volt ilyesmi, mert akkor voltak, akik a tésztát meg is tudták készíteni meg sütni. Mutassanak húsz asszonyt, aki manapság még Székelyen is megbírja ennek tudományát csinálni a készítéstől a kisütéséig. A hatvanas években láttam egy nagyon délről jövő csoportot, akik tekenyőket készítettek. A szerbek „koritár”-nak nevezik, míg a németek a „Muldenhauer” néven mondják e mesterséget. Kellett is jó minőségű nyárfa, de fűzből is faragták, vájták.
   A Dunától délre lakok csinálták, vájták a teknőket, de ügyes székelyeink is ellesték e mesterséget és csináltak is teknőket. A déliek még kisebbeket is faragtak, amelyekben menés közben a kisbabájukat vitték. Milyen régi kifejezés a „Dunába úszkálás”, ami akkor lett mondva, ha a gyerek olyant kérdezett, amire még nem kellett pontos választ kapnia vagy az ő korától régebbi dologról volt szó: „az akkor volt még, amikor te még a Dunában úszkáltál, azután hozott a gólya csak.”

   28. A vadőrök
  Amilyen leleményesek voltak székelyeink az üvegek külső befonásával, annyira ügyesek voltak annak feltöltésével is. Volt ott azokban, többéves törköly, ami a szendrőiekkel lett megszereztetve, különleges birsalmapálinka, fügepálinka és ilyenekkel tartott valami nem előírt de meghonosulónak látszó versenyféle a Duna mentén. Amikor vadőrútjainkon egy-egy ismert tanyaházban betértünk, meg is lett egyes flaskó szó nélkül nyakalva és a belsejéből, a sokat ígérő nedűből óvatosan kupicázva. Az újra folytatott út már nem volt olyan hideg és a hó sem volt már olyan fárasztó a tovább menésre, a távolabbi tanyákra. Ha ennek a tömör formájú desztilációnak e formája nem volt, akkor a saját termelt szőlő nedűje lett egy nyakas, literesben a pincéjükből vagy kamrájukból felhozva. Volt is majd minden színű szőlőnedv felkínálása. Az újdonságra vágyó tanyavilágiak kérdésére felelgetvén a banyakemencék melegétől felmelegedve adtuk magunkat a közeledő másik tanya fele. Kutya nehéz út volt, amit végig kellet a vadászszabályokkal tenni, nem figyelve az időjárási viszonyokra. Még a karszalaggal megjelölt „néprendőrség” őrjárata is ritkán tette meg körútját a Duna menti három szélyeleink településén, akik a nagy kiöntés után is ragaszkodtak a tájhoz és kinn maradtak még a mai napjainkban is ott eredeti szülőházaikban.

Biszak István: székelykevei életképek (II.)

2016. 05. 10. 12:02. Biszak István:
„Valahogyan olyan kedvvesztett lettem, igaz az utolsó három írásomat a Hadikfalvi csoportban írtam, mert felvettek közéjük és illendő volt a bemutatkozásom után megemlíteni az ősbukovinaiak kiköltözését és az ide betelepülésükkel járó történetüket, de még nagyon a kezdeténél vagyok, mert csak három A'4-es lapot írtam. Üdvözletünk mindkettőtöknek, s ha nem sietsz az árvalányhajból nem bírsz szedni.”

29. A guzsalyos
30. A székelykeveiek rét- és vadállománya
31. A Székelykeve falu melletti szőlősök
32. Utazás a gát felé és a természet megismerése
33. A teraszomról nézve ellátok… (faültetés)
34. A Borsosok és Marvlyov tanyája a Dunához közel
35. Gyökérszedés a székelykevei aljban
36. Papadács, a repülő-csípő állatka
37. A székelykevei Szent István búcsú
38. A székelyek helyesírása
39. A jégverem
40. Kritika a székelyekhez
41. Mária Terézia hídja
42. A dévai székely rokonok
43. Cserépégetés
44. A kirajzás
45. A klasszikus, régi módi cséplés
46. Karácsonyi huszárok
47. A nádvágás
48. Önkritika a könyvírásról
49. A Szakadó
50. Biszak István a Szakadónál
51. Átkelés a befagyott Dunán
52. A kender termesztése
53. A kenderáztatás

   29. A guzsalyos
   Közeledik az este, van-e kedvetek egy estét nálunk Székelykevén guzsalyasban tölteni? Olyanban, mint azt évekkel ezelőtt tették őseink, és mi, mint gyerekek szabad volt velük menjünk, mert ez sem volt mindig megengedve számunkra. Függött ez az időjárástól meg a témakörtől. Mi is az a fogalom, hogy GUZSALYAS?
   Ahogyan megértettem és magyarázatot kaptam az olvasottakon keresztül, egy megszervezett családi vagy ismeretes kör gyülekezése minden este, egy másik csoporttag házánál, amely vendégfogadó képében szerepelt. A kifejezés a GUZSALY szóból ered. Ez egy fonóalkalmatosság volt a legkezdetlegesebb formájában. Egy megdolgozott gömbölyű rúdra olyan 1-1.20 m magasságra egy lapos kiszélesített deszkaformaság volt ráerősítve, amelyre egy estére való fonómennyiségű kender, len vagy gyapjú lett ráerősítve, nem túl szorosan, de lágyan sem túlságosan. Az est beálltával, más szórakozási lehetőség nem lévén, a megbeszélt háznál gyülekeztek a meginvitált házaspárok elbeszélgetésekre, kézimunkákra vagy azok megegyezésére. Csatlakozzunk egy ilyen házastárshoz és menjünk velük a megjelölt házhoz.
   A hótól eltakarított járdákon csúszkálódva haladunk. A hideg, csípős fagy az orrokat is mardossa, tüsszentésre késztetné a haladót, majd köszönésre figyel fel a gyalogos, a csúszós útjából. Egy másik guzsalyasba hívott csoport találkozása lett elmenőben egymással, kérdezvén: ti hova, kihez? Válasz után már mindenki ment a megnevezett házhoz, amely ha nem is ragyogóan, de pislákoló fénnyel világítva is volt. Az ablakon bejelentkezett és ment is a meleg szobába, miután a havat magáról leverte. A meleggel kijött illat már árulkodott is az elkészített finomságokról. Na, itt ne legyünk magasan az elvárással, sem kelt kalács, sem másféle krémesek nem lettek készítve. Helyelfoglalása után mindenki kezdett volna a saját guzsalyas munkájának, ám a gazdasszony közbeszólása megállította a készülődést. Ha már összegyűltünk erre az estére, kezdjük azt meg azzal, amit készítetünk mára. Jött a főtt búza meg az őshazából jól ismert „csinkvándi” kukorica megfőzött állapotában. Ennek főzésénél egy szelet cukorrépa lett belefőzve, megadván az édeskés ízét annak. Volt is csend, míg a mennyiség el nem fogyott és ment a fonás megkezdése, vagy a csircsei csoportba Nagy Mihály bácsi meséi, elbeszélései: a doberdói csata katasztrófájának és a galíciai frontra szállítás, a Bukovinába beszállásozott egységének székelyeink őseivel való megismerkedése. Nagy szemekkel néztük, hogy lehet annyi év után újra ismert rokonneveket hallanunk egy olyan távoli nem ismert földrészről?
   Nekem akkor nem volt semmi ismeretes azokban, hiszen gyermek voltam. Azonban bennem fel lett a kíváncsiság nagyon is ébresztve. Minden elbeszélt dolgot megjegyeztünk magunknak, emlegetve ezeket még a nem guzsalyas időkben is. .Az este befejeztével már a másnap esti új guzsalyas ház lett megjelölve és az egész csoport invitálva arra. A közelgő disznóvágás is említésre került két koma által. Ennek megismertetését más alkalomra tesszük, mert megterheli a nehéz étel estére a szervezetet, és mert még rémálom is lehet.

   30. A Székelykevei rét és vad állománya
   Jó napot székelyek!
  Nemrég a természetbe kerestem valami változást és nézd, majd 30 év után újra őzeket látok a nyomáson. Mi lehet ennek az oka? Mikor végig figyelem jobban a láthatárt, látom amint a hántúton legalább 15 gépkocsi indul meg a Dunára vezető további úton, s nemsokára a learatott kukorica földekről füstfelhők emelkednek a magasba. Erről a területről szaladtak át az őzek a mi határunkba. Szép volt őket nézni, jól kifejlődött állatok és a 4 közül három már a májusban kis őzgidákkal fogja megajándékozni a természetet.
  A 75-es években még a tőlem 150 métere lévő téli etetőkből ettek a havas és fagyos időszakokban, de a következő években már mással etették őket: hol söréttel, hol meg éles golyókkal, így amennyire megfogytak, annyira el is vadultak erről a vidékről. Minden megváltozott még a vadápolás is és azok tenyésztése. A mezei nyulak sem maradnak egy helyben, ha embert látnak, és a vadászlatinba is ismert a kifejezés: „játszanak a nyulak.” Mintha kalendárumi pontossággal tudnák az időt. Most tilalom van ránk.

   31. A Székelykeve melletti szőlősök
  Miután a reggeli honlapot megnéztem nagyon is szürke időt láttam benne, így jobbnak találtam ha egy kis természetismerettel foglalkozom míg a napsugár betekint közénk és felolvasztja azt a hideg, deres közérzetünket. Kevevár irányában haladva eszembe jutottak a szép terméssel lévő, holdszámra ültetett és karbantartott szőlősök. Hová is lettek? Na nézzük csak megvannak e az emlékezetemben még a sorban lévő tulajdonosok akik ilyen időkben hosszú kocsikkal és szüretelőkkel mentek a földjükhöz szüretre.
  A falu első szőlőse a Kelemen Sebestyéné volt, majd a Korodi Antal, utána következtek a Komáromi János, a Gancsov Iván, a Huber Iván bácsié, a Sebestyén, majd a Kuzsner féle szőlős. Párszáz méterrel arrább a Fehér, Szúnyog félék. Most nincs semmi csak a gondosan felszántott földek. Mi is lett a sorsuk a szőlősőknek? Egy téves rendelet.
  Az akkor korrektül fizetett adó tetejére, amit a földekre fizettek holdjáról, ráakarták értékelni még tőkéjéről a három dináros tőkeadót. Ere már délután megindult ki a fejszések csoportja úgy, hogy a másnapi napra kiszállt bizottság már a tőke kazalokat bírta megszemlélni, nagy keserű szájjal hagyván végezetlenül a tőkék számlálását.
  Volt is nagy visszhangja ennek és nagy büntetési ígéret e rendelet meghozójára, de megette a farkas a bárányt, mondja az erre járó kifejezés. Senkinek nem lett bántódása a kivágott tőkéken kívül, bánatukra a székelykeveiknek, akik ezután a Szendrő városában bírták bevásárolni borukat a lakodalmakra. A környéken nem is maradott sok szőlős, talán a homokdombi Fejértelepen az erős KADÁRKA, de kell is arra az erősen fújó Kosava szélre, meg a vaddisznóra lesben éjjelező lesipuskásokra. Na akkor legyen érvényes az a: In vino veritas, hol terem a bor? Az üzletben szépen palackozva, különféle termelőtől, kedv szerinti választásra.

   32. Utazás a gát felé és a természet megismerése
   Jó napot székely testvérek! Csak kívánni bírom nektek a szép napot, mert olyan jó őszies szemerkélő, esős idő van, hogy rövid séta után, olvasván a beírottakat az Aldunáról, kérdezem magamat, más Aldunáról beszélünk, vagy már nem vagyok ott az Aldunai települések egyik lakója? Éppen ez az időjárás felelne meg arra, hogy benneteket gondolatba megismertesselek azzal a vidékkel, mert látom ott közületek nem volt senki sem a főutakon kívül és ez mennyire is más, mint amiről a mindig is beszélt őstelepülések szólnak.
   Na, több mint száz év után a több oda vezető utakból egyet választok számotokra, a legkönnyebbet, járhatóbbat. Itt, a jól aszfaltérozott műút le a Duna közelében vezető út, a kissé több kanyarral, de jó utazható a dunai gátig. A gáton a közlekedés igenis tilos csak előre megengedett jelentéssel lehet ott közlekedni gépkocsival vagy más közlekedési járművel. Na itt ugyancsak a lábbusszal a további menet, kívánság szerint Sándoregyháza felé vagy a volt székelykevei településhez. A könnyebb járhatóság kedvéért és kilátásért a gáton maradunk, keresvén a megszemlélni valót.
Balra a természettől visszavett nádtenger a lakosaival, amelyeket jobb nem zavarni, van különböző fajtájuk, akik nem szeretik, ha zavart okoznak megszokott életükben. Félködös, párás, nedves a levegő, kissé eltakarja a kilátást, miden lépés után a lábbeli vastagodik egy újabb cipőtalppal, amitől nehéz megszabadulni. Jobbra a gátról az egymás után meglévő kubikgödrök, amiből a gát lett építve és a nagy kiterjedésű árvízterület, mely az áradás vizének adott helyett, tele a beültetett fűzesekkel, szinte kiirthatatlanok, tele hallal, meg hűlőkkel. A vegetációval benőtt területen sokat nem találunk a volt Ráday székely őstelepülésből eltakarja a nád meg a benőtt vadszőlő, szederindákkal.
   A további behatolás ilyen helyekre csak vadászkísérettel ajánlatos, így jobb a gátat vízmentén kísérni a nagy gátáttörés helyéhez és közben találkozunk az éber gátőrrel a 7-es számú őrháznál. Ha székelykevei hamarabb folytathatjuk utunkat, ellenben csak a bekérdezés után lehet tovább haladnunk, míg el nem érjük a fertály nevezetű tanyai települést, és nézd, ha ismered az ott élő embereket, magyar ajkú is van közöttük. A legismertebb az ott lakok közül a Gyarmati Mihály volt, aki halászkodott is, míg az ötödik kontinensre ki nem vándorolt. Itt a gátszakadási helyen a SZAKADÓ, amelyet a Csantavéri Dudás Károly írt meg a könyvében. Itt van a székelység relikvája, amit már nem sokan ismernek. Erre, ha valamelyik idelátogató megfelel, kebelre is van fogadva az itt élőktől, az ismeri is az itteni helyzetet. Persze ez a megtekintés, pontos helyzet felmérés egy órai szemlélkezési időben kerülne, ha nincs nagy vízállás, de akkor is meglehet ezt tenni, ha van csónakhasználati lehetőség. Erre a helyre megvan a két másik lehetőség a beutazásra, egész a tetthelyig, könnyebb és sármentesebb.
   Régebben a Csoti Imre tanya adta meg a lélekvigasztalót e helyek megtekintésénél. Azok utódai még foglalkoznak is e megtekintések lehetőségével, kivált a legfiatalabb Imre, aki már régóta filmez és fotózik e tájon. Itt ujra ráakadnak a „Jegenyés” titokkal amit ránk hagytak az őseink, a tölgyfák rejtélyével. Innen azután az Ókevevári vár maradványait lehet megtekinteni a vámházzal és a kikötővel, esetleg az ismert Jókai írókirályunk „senki szigetével” amihez csónakra lesz szükségünk. A lehetőség fennáll a távoli partról nézése is de nem nagyon látni a részleteket.
A jobboldalon a „KULICS VÁRA” van félig a mocsárral behordva és csak télvíz idején látható belőle valamennyi, ellenben jó a SZENDRŐ várával megismerkedni, a JEZAVA folyócska és Duna között, amelyet a Hunyadi, három ízben is visszafoglalt a töröktől azt visszaadván a Bránkovicsnak. Itt a lehetőség a szendrői borospince terméke meglátogatásáról és a palackok, tartalma megkóstolására, meg ha estére is ott akar a látogató lenni van is annyi választék a különlegességek megismerésére, a rengeteg rostélyossal. Szinte nem kívánkozik az ember el onnan, mikor még a gombos harmonika a DALLAPE, elkezdi az egynyolcados hangokkal és rátér a mi ismertebb zenénkre és milyen csoda, nincs vége a magyar nóták zenélésére, mihelyt megsejtik kik a vendéglátogatók. Testvérek, ha erre jártok, akkor jó szórakozást kívánok nektek a telepek megismeréséhez és a környék megtekintéséhez és még szép napot mindannyiatoknak. Az aldunai.

   33. A teraszomról délre nézve, ellátok a Duna…
   A mai szép, napsugaras idő kicsalogatott a természetbe. A teraszomról délre nézve, ellátok a Duna jobb oldalára is, igaz úgy 8-9 km-re, de a Szendrő várának házai jól láthatok és eszembe jutott, régebben nem volt ennyire látható, persze az erdő nincs ott ami eltakarta.
Majd harminc év kellett ahhoz, hogy kikutassam miként is lett annak a három erdőnek a születése meg veszte. A Moravicán élő anyai unokabátyám utolsó látogatása idején, hosszabb társalgásunk után, a kérdésemre az erdőről azt mondotta. Na öcsém, én neked megmondom most, elmesélem, hiszen hallottam, hogy rég óta ilyesmit keresel.
   A nagy árvíz után, amikor a szakadó áttörte a gátat és árvíz lett Gyurgyovától egészen a mi partunkig (a Pannontenger utolsó vízterülete, a Dunához leapadó része, Hertelendyfalvától le a Kevevári kikötöig). Akkor lett kimérve a Székelykevei település helye, három szomszédos falvak használt vagy kevésbé használt földterületükből. Ez a három település, északról a Homokbálványos, Keletről a Kevevára és nyugatról a Torontálcsempész. A legszükségesebbel kimenekült székelyeink ott állottak, minden nélkül az (az alj partján) kitéve az időjárási viszonyoknak, mert még márciusi hónap volt. Miután a faluhely fel lett mérve és kiparcellázva, így minden idemenekült székelyűnk kapott is telket, attól függően, hány családos is volt.
   Megindultak a családi házak építései, összeállva kalákába, lett is úgy verve a házak fala, mind egyforma házakkal, tisztaszoba, konyha és fészer. E házak építéséhez adta a kincstár a szükséges készpénzt, hogy minél hamarabb fedél alá kerüljön a kiöntött székelység, amit évenként kellett visszafizessenek. Magam is láttam e szerződést, német nyelven, amit akkor nagyon csodáltam is. A házak befejezése után, már megindult az állattenyésztés is, amire kellettek volna a legelők. Így lett az egész falu alatt lévő rész, a nyomásnak nevezett, arra a célra kiadva, hogy az állatokat ottan neveljék székelyeink. Itt lett is aztán kétkondásnak is hely, a felszeginek, meg a csircseinek, és nagyon hiányzott az árnyék a jószágnak. Delelő volt a nagy gémeskútnál, meg itató is de a teheneknek. Így lett elhatározva újra, hogy három darab erdőre lenne szüksége a falu állatainak. Meg is határozták az akkor szabadmunkának nevezett robotmunkát. Egy csoport a Duna-menti árvízterületen ásta meg az erdőtelepítéshez kellő ültetvényeket és a kijelölt erdőtelepre szállítást, ott átadván az ügyeletesnek szám szerint.
   Az ültetése az ilyen kisfáknak meg a következően történt. Minden férfi családtagra a faluszinten ki lett mérve a fejenkénti 50 darab csemete elültetése. Így volt, aki egy háztól még 100-150 csemetét is szabad volt elültessen, amit az ügyeletes kiadott és ellenőrizte azok elültetését és bejegyezte. Meg is maradtak az ültetvények, hiszen mindig nedves volt a terep az átitatott víztől, ami még a csatornákba lassan vissza is húzódott. Pár év múltán szép hűvösnek örvendhettek a kondák meg a kondások a nagy melegekben, az iszapból csak a fülük látszott a disznóknak. Lettek is olyan füzes erdők, hogy öröm volt látni őket és az 50-60-as évekbe a májusfa is onnan lett hordva, ami akkor szokásban volt és a csőszök sem tiltották ere az időre annak levágását.
   És jött a nagy változás, minden állatot már a padlásról akartak nevelni, a jó mangolicákat felváltotta a fehér yorksir, a csinkvándi kukoricát a műtápszer, amire a Vasvárról ideköltözött János bácsi nótát is eszkebált. A kiirtás elkezdődött, lett is egynéhány évig nyírva a szegény erdő, de a természet csak kiújította őket, mintha dacolnának a favágókkal, mire 76-ban törzsestől és azok kigyökeresítésével lett az örökre kiölve.

   34. A Borsosok és a Mravlyov dedi tanyája a Dunához közel. Első rész.
   Székelyeim jó napot!
   Az ősszékelyeinkkel, tovább foglalkozva, megmutatni kívánkozik nektek egy ilyen ott maradott és meghonosult ősünk, ivadékával, ivadékaival, akik keményen megmaradtak az elárasztott és kiemelkedő földrészeken, újra kezdve a semmiből életüket. Ehhez persze újra a legrégibb löszteraszos helyet el kell hagyniuk, amely az utolsó részét alkotta a Pannontenger visszahúzódására, az akkori nevén ismert Istár, majd a római néven szerepelt Danibius és végűl a mai napon ismert Duna néven ismert folyamhoz.
   A szomszédfalun keresztül vezető úton haladunk annak fele hosszúságára, ott letérve a földekre vezető dűlőutakra. A löszteraszról leérvén, majd húsz méteres víz állja utunkat, ami átkelésre vár, lovak is óvatosabban lépkednek a vízbe vezető út továbbján, és csak az újra biztatásra hajlandók annak belegázolásában, felmerül a kérdés, milyen mély is lehet? Már térden felül gázolnak a lovak a vízben, mind mélyebbre haladva. A víz már felér a kocsi aljába, kiöntve a fenéken ülő utasokat, mire ugrálnak is fel hogy a lábukon esett áztatásnál ne essék több kár rajtuk. A befogott, bejáratott pár ló már majd úszásnak indul a vízmélysége miatt de a gazda újra biztatására neki rugaszkodnak a szekérhúzásának és hamarosan a víz túlfelén találjuk magunkat.
   Jobbra vezet utunk fasorral övezve, mégpedig kevert fák sorával, az akác nem nagyon szereti e vizes talajt de a fűzfa az igen dús és kedvét találja ebben. A tengelyig érő sárban haladunk tovább a sokat emlegetett „Fertály” településhez. Utunk egy kézzel ásott csatorna mellett vezet, ez is a székelyek munkája, mert erre ők mindig kaphatók és a vízrendészeti vállalatok, nagy előszeretettel vállalták fel székelymunkásainkat, akik a nyugdíjazásukig ott is voltak állásban.
   Elérünk három, majd azonos házat, jegenyékkel körülszegett tanyavilágot. Ez a jegenyeültetés valami meghonosult szokás lett a székelyeink számára. Szép fehérre meszelt, majd egyforma házak a csatornára kivezető, nyíló kiskapuk tele a tanya lakóival, kisebb nagyobb, méretekkel, félénken köszönnének de inkább az elől szégyenkezve majd pirulva beszaladnak a kiskapun belől. Ezek a Borsos fivérek tanyája, néhány föld birtokában mindegyikűk, abból élnek meg árújuk eladásával amit a szendrői piacon árulnak, tej, turó, vaj, tojás és kerti főzelék, újsaláta, mind az amíg e pihent földek megadnak számukra. Úgy kétszáz méterel tovább haladva, újra egy tanyát látunk, a Mravlyov Dedo házát, szintén egy kisebb földkiemelkedésre építve. Ott is jegenyékkel körülvett tanya, messze fehérlett, megmeszelt házfalakkal, feltöltött út vezet be a tanyaudvarra. A kémény füsttől, tehát valaki odahaza van de nem jön ki a kiskapu elé, bizonyára fontosabb dolga lévén ott bent. Na, ezzel a Mravlyov Dedinek tanyájával, meg vele lenne a szöveget folytatása, addig olvassátok szeretettel hozzátik intézett soraimat.

    A Borsosok és a Mravlyov Dedi tanyája a Dunához közel. Második rész.
   Kedves Székelyek! Az egyik ős,be-kiköltöztetett utód házát, tanyáját megismervén az utunkat folytathatjuk a gyergyovai termőföldeink felé. Ez termett is békát, kígyót, bőven csak az elvetett búzát, kukoricát nagyon silányan, szegényesen termette meg. Ezért nem a termőföldet kellett volna hibáztatni, inkább a talajvizet, amely túl bőven adta a vizet, így a bevetett búzaföldeken a tavaszi látogatáskor, a laposabb területeken. A kimaradt pontyok hátuszonyával gyönyörködtek is a földtulajdonosok, akik semennyiért nem hagyták volna el keservesen megművelt, réttől elszakított földjüket, amelyek csak évek múltán az egészen lecsatornázott határvidéki talajvizeket levezető kanálisok tettek nagy mennyiséget termelő földekké. Volt az ismeretes rövid kocsi, majd a hosszú kocsi és az útközben találkozó emberek megállítván lovaikat, nagyban méregették a kocsira felrakott kukorica mennyiséget, amely bizony a mostanihoz képest alig a tizede.
   Nagy volt a versengés meg az összehasonlítás a gazdák között és a termés között, amit az őshazából hozott „Csinkvánti” kukorica mag adta. Az új csatornák már lehetővé tették a jobb termelési viszonyokat már őszre nem egy hosszú kocsi kukoricaterméssel dicsekedhetett a gazda, hanem kettővel, esetleg kettő és féllel, hambárjaikat, gorájaikat a tetőig telerakva és a megérdemelt téli estéken már bővebben tették oda a guzsalyasok számára a kukoricát főzni, meg a kedvelt pattogtatott kukoricát is. A jól megtermett lótök megszáradt és pirított magjának sem volt senki a megvetője, így a guzsalyasidő után volt is mit összesöprenie a gazdasszonynak, amit szinte szó nélkül tette, mert a másik este ezt tette ő is egy másik guzsalyas helyen. De nagyon elbarangoltunk az említett tanyától és tanyagazdától, így térjünk vissza hozzá, vele lesz dolgunk a mai elbeszélésben, mint ős-kibeköltözött utóddal. A keresztnevét már ne kérdezzétek, mert nem a tegnap volt, amikor az ő elbeszélését hallottam. A segédvadőr koromban, kellett arra a vidékre is kiterjesszük a vadállomány megszámlálását, így adódott rá alkalom, hogy a kérdezett gazdátlan elvadult állatokról, kérdezvén őt a következőket mondotta. Azokkal nem igen van nehézségem, mert beszereztem a új kutyafajtából, a tanyaőrző kuvaszokból. Van kettő is belőlük, így a róka sem nagyon meri a tyúkistállót megközelíteni. De hiszen magának volt egy nagyon mérges kutyája? - kérdezett Csobot János nagybátyám rá és rám pillantott, tudtam itt valami rejlik, takarva van a nem tudott dolog ez alatt.
   Hát igen, gondoltam azt amit apám mesélt a Ráday kutyakölykökről az őstelepen és mivel nagyon jóknak gondoltam elmegyek és hozok azokból az emlegetett kutyafajtákból amik ott éltek a nádasba őseinkkel együtt.
   Hallja apó, azok nem kutyák lehettek, mondotta nagybátyám. Honnan tudhatja ő ezt, erről nem beszélt nekem még soha - villant fel bennem a kérdés, de hamarosan feleletet is kaptam erre. Persze én is akkor láttam meg azt, hogy nem azok, amikor a nádtengerben, ráakadtam a telepükre, fészkükre, se nem kutya se nem farkas, mondotta. Igen, nádifarkas, vagyis csikasz, volt a felelet a nagybátyámtól. Tudja a nehéz fene, de alig bírtam egy kölyköt elhozni onnan, annyira védte az agyonszopott anyaállat, nem győztem egy jó méteresnyi köriskaróval elhessegtetni magamtól és kísért is majd a tanyámig engemet. Nem volt mindegy nekem sem mondotta, ezek ha csoportba verődnek csúffá teszik az egész tanyavidékünket. És megjelentek e a tanyakörnyéken? Volt a kérdés. Látni láttam őket, de nem közelebb, mint egy féldülő „kétszáz méter” de nem a nagy állatok csak inkább a szülők a többi kölykökkel, de még nem is üvöltöttek, igaz a „Badrik”-ból hallatszik a csikasz, ahogyan te mondod üvöltés, de ide még nem merészkedtek, de raktam is le jó csapdákat a részükre.
   Hallja, aztán ne a tilosba rakja őket, ahol könnyen mi leszünk megfogva. Én semennyiért sem, volt a válasz. Pedig egyes csapásokon található még őzagancs is, amit nem bírnak a vadak felenni. Lehetséges, volt a válasz, ki tudja, honnan csavarogtak oda. Na Dedi, ez köztünk marad, de bizonyára jó annak szárított, füstölt házi kolbásza, kivált, ha a kövér mangolica húsával van keverve, hát biztosan jó lehet, volt a bizonytalan válasz. És Dedi, mi lett a csikasszal? kérdezte nagybátyám.
   Bizony ez egy nem hihető mese. Én egy új lánccal kikötöttem egy fatörzshöz, úgy etettem is, vizet hordtam az itatójába. Úgy hat hónap multán a faluban kellett mennünk, a báboval és bizony a komalátogatások elég későre engedtek vissza a tanyára. A lovakat kifogtam és az istállóban vezettem, majd feküdtűnk le a báboval. Reggelre ébredve mentem is az állatokat ajnározni, de hol vannak a tyúkok, meg a lúdak, nem is jelentkeznek. Hátrébb megyek a hátsó udvarba: toll mindenfele, vér is, nézzem a lánc elszakítva a kutya sehol, de hívásomra jelentkezett. Elmentem a bikakötő láncért és a kutyát odahívva megkötöttem őt. Nagyon félekedve jött hozzám. Tudja ő, mit csinált, egyáltalán? Egyedül, ennyi jószágot megbírt ölni, de felenni azt már nem, igaz három napig a kiadott ételét sem fogyasztotta el, valami szomorúság vett rajta erőt, nem játszott többé velem, néha rám morgott, mondotta a Dedi. És mi lett tovább Dedi? kérdezte nagybátyám.
   Hát egy ilyen újabb falubamenés után és hazatéréskor újra ott a lánc a nyakörvévvel üresen, a kutya sehol, hiába hívtam. Na, én éjnek idején nem kereslek, majd reggel előkerülsz, gondolta Dedi magában és alvásra tért. Reggeli etetésnél jött a meglepetés, a malacok az akolban alig élve, mind véresen, megmeredve, nagy marásokkal, ugyan úgy a borjú is az istállóban, annak ablaka betörve, hol a fejsze, hördült fel a Dedi, de nem kellett már fejsze. Soha többet nem láttam, igaz néha mintha üvöltést hallanék a badriki nádas felé, de belőlük soha nem láttam egyet sem. Gondolom csak vad lehetett a saját természetében, ami megébredett benne és azt a világot választotta magának a szabad, lánctalan életet, fejezte be Dedi az elbeszélését.
   Elköszönve tőle, szedtük is a lábunkat, hogy a megkezdett munkánkból még valamennyit megcsináljunk és időre hazaérjünk, a majd 10 km út után. A 6o as évekbe, hallatszott, hogy valami kutyaféle kölyközött le, de már a vaddisznók urasága volt ott előnybe, így gondolom vagy el lett a rétifarkas üldözve a tájról, ahol ki-beköltözött őseinkkel állták békességben szomszédi életüket. Magamban csodálkoztam is, miért nem mentek be a lakóhelyükre az ősszékelyeinknek? Persze ősszékelyeinknek, nem voltak ott tartott állataik a lovakon kívül. amik közvetlenül melletük szabadon legelhettek és oda a tűz közelében, amit tartottak is egész éjjel a szúnyogok elzavarása miatt. A csikaszszülők is tiszteletben tartották a tűztől való, velük született félelmet, nyomokra akadtam is amelyet az ötödik köröm helyzete árult el, de szemtől szembe soha. Egy éjfél utáni, jeges téli éjjen jövén haza Pancsováról, többet kicsúszva mint rendes lépéssel, ez annyira kikészített, hogy már a szomjúságomra az úton összegyűlt vízből nyaltam és egy baravíz hídjához odaérvén, lementem a híd alá és felrehajtván a vizet a kezemmel, néhány tenyér vizet ittam. Ahogyan benézek jobban a híd alá, olyan 60 cm magasságba két parázsló szempárt láttam. Na most mi ez a csoda? kérdeztem magamban. Csak ne csináljak gyors mozdulatokat, lassan hátrafelé haladva értem ki a baraútra és folytattam gyalogolásomat a homokbálványosi falu irányában, amelynek lámpái közelegni látszottak.
   A nagybátyám, aki ott lakott és oda nagy fáradságomba betértem, nem is engedett a további éjjeli útra. Majd holnap, addigra pihend ki magadat, mondván, amit meg is tettem és csak másnap értem haza Székelykevére. A szüleim nagy csodálkozására és kérdésére, hát hogy jöttél ebben az ítéletidőben Pancsováról haza? Hát először is egy négy kilométeren motorkerékpárral, azután egy kilométeren annak esésével, míg Bálványosig tovább, hol én taszítottam a motort, vagy ő engemet. Senkinek ilyen utat nem kívánok és ezt megemlegettem míg élek és nem is.

   35. A gyükerszedés a székelykevei aljban(rétben a falu alatt)
   A tegnapi admin. megemlítésére az írt cikkem után a székelykevei erdők megültetése és pusztulása visszajelzésére írom meg, az egyik említett témára az írásomat. Az itt élők bizonyára ismertnek és megérintettnek fogják venni, míg azok, akik ezzel nem ismeretesek a fűben fában orvosság egyik fajtáját ismerhetik meg.
   A nagy gátszakadás utáni egynéhány éven ét nem lehetett olyan megszokott mezei munkát végezni, mint azelőtt, az amúgy is iszapos, mocsaras réti földeken. A kondáknak kiszemelt és előlátott helyeket szép haragos zöld fű nőtte be, tele apróbb nagyobb vízfoltokkal, amelyek az vízicsigák és másféle rovarok ezreinek adtak helyet. A disznóktól feltúrt helyeken láthatóvá váltak, rövidebb vagy hosszabb ismeretlen gyökerek, melyeknek színváltozata a fehértől egész barnáig változott. Lett is nagy kutatás megindítva ezzel kapcsolatban, egyes székelyeink ismertnek is vélték ezt a gyökér formáját aminek gyógyító hatása volt. Az újabb kutatásokkal összejött eredmény az volt, hogy székelyeink nagyon is jól felismerték a kérdéses gyökérformát és a hivatalossal egyeztetve a pontos Kalmusz nevét vette fel és a felszolításra kezdték is annak gyökerét gyűjteni és eladásra készíteni.
   Sokáig a helyben lévő állami TSZ vásárolta a nagy mennyiségben kiszedett és megtakarított kalmusz gyökeret szárítva, vásárolni. Persze ez jó jövedelmet adó, munkának számított, hiszen e munkálatokba a legkisebb gyerekek is részt vettek, azzal keresték meg zsebpénzüket és az augusztusi Szentistváni búcsúfiára kellett anyagiakat. Itt hajnaltól naplementéig hangokat lehetett hallani, amint mentek jöttek a kalmusz gyökérszedők. Odahaza az idősebbek foglalkoztak a gyökér hámozásával és kiterítésével arra, hogy száraz állapotba jusson és tovább az eladásra. Lett is az olyan szorgalommal csinálva, hogy a Makedon ALKAIOD vállalata is a Bácska bilyen keresztül. A visszajelzett értesítések alapján, jobban erősödtek a piacon a vásárlások, a szorgalmasabbak már a fiaiknak megvették a motorkerékpárt is, egyesek gépkocsihoz is jutottak. Új bútorozásokra került sor, téli tüzelőanyag beszerezve, készpénzbe fizetve minden.
   A környező falvak is lecsődültek a gyökérszedésre, volt is ott olyan sürgés forgás, kivált amikor a felvásárlás idő meg lett hosszabbítva reggel 03-tól éjfélig, hiszen hol utazásra kellett reggel korán a pénz, hol valami sürgősebb bevásárlásra. Őszre már úgy fel volt gyúrva a nyomás, mintha Székelykevének legalább hat kondája lett volna. Persze a letördelt gyökér darabok ott lettek hagyva, majd az ősszel visszatérő talajvíztől új erőre kaptak. Így lehetett már a másik évben újra szedni a kalmusz gyökeret. Egy újabb rendelettel fel lett törve a nyomás a bevetésre és bármenyire is ellenállt ennek a helyi közösség, meg a különféle társadalmi szervezett a hátuk mögött, mégis végre lett vive e hasznos gyökér kiirtása minden lehető vegyszerrel. Még csak annyit erről, a törökök hozták be hódításuk idején, egyetlen jót a vidékünkre, amivel a RÁJÁT megajándékozták. Ilyen gyökértelepülést még két helyt tudok, a többi ki is lett irtva szörnyen, nagy bánatukra a székelykevei lakosoknak. Van is emlegetés erre az időre, nincs gyökérvásárlás, nincs is tele a pénztárcánk.

   36. Papadács-a repülő, csípő állatka
   Jó napot székelytestvérek! Egy ilyen deres reggelre ébredvén, engedjük meg magunknak azt, hogy bár gondolatban, visszatérjünk a „csípős'” hideg elől a másik csípőshöz. Ehhez, persze már megvan az adottság, az ismert vagy nem ismert be-kitelepülés idejéből, ahol meg volt adatva minden lehetőség az emberek mindennapi kínzására. Nem hiszitek?
   Engedjétek meg, hogy visszatérjünk abba az időbe az ősszékelyeinkkel a mindennapiakba. A gátéítő csoportok hamar rájöttek az építés formájára, és ezt csinálták is lelkiismeretesen. A nem munkaképes családtatoknak is megvolt a mindennapi beszerzési gondjuk, mivel az akkori felügyelő és élelmezési utánpótlás nagyon is elakadt, nem tudni miért vagy hol. Igaz az őseink szerint meg volt a biztosított fejadag a mindennapira, csak ez valahogyan abban a vizes, sáros földön elsüllyedt, elmaradozott, így nagyon sokszor korgó gyomorral tértek az alvásra, ha annak lehetett az mondani az éjjeli időszakot.
   Mindenki elgondolhassa, milyen volt ott a megélhetőségi lehetőség, reggeli felkelésnél már kezdődött a vízbelépéssel, amelyet a talajvíz biztosított az ott lakók számára, abból volt bőven, senki nem tett azért panaszt, hogy nincs. Már az ébredés és mozgás, megriasztotta a kunyhók falát belepő szúnyogok ezrét, akik hálásan vetették magukat a táplálkozási lehetőségre, marták is szünet nélkül a lakók nagyját, kicsijét.
   A kordévonó állatok is szinte felszabadulva indultak a napi, térdig érő sáros, iszapos munkahelyükre, mert azzal a mozgásukkal valamennyire lezavarták a sok vértől teleszívott szúnyogcsoport. Ez a jobban éjjeli szúnyog támadás, a szélmentes estéken és napokon volt, aminek nagyon is örült úgy ember mint állat, míg jött ennek is a másik fajtája, amelyek még alattomosabbak és kínosabbak voltak. Ezek neve a PAPADÁCS, nevű kis maró, röpködő élősködők. Sokan emlékszenek a most élő székelyeinkből is erre a megvetemedett kis röpülő állatfajtákra, amelyek a maláriát is hozták a marásukkal, meg is ajándékozták úgy a vérszívásukat egy lázfélével, amitől egyes székelyeink, családostól visszaindultak az ismert nem „Selyemútjukon” az őshazában azzal. Nem elég a nem rendezett élelem ellátás meg a embertelen nehéz munka, még a láthatatlan élőlények is szívják vérünket és betegítenek meg bennünket. Persze volt, aki helyüket bepótolta a mindennapi nehéz, testi munkára, meg a többi ismert éjjeli, nappali, röpködő, zöngő különféle szúnyog csoportok hízlalására.
   Át is adták e gyönyörökkel teli napi kínokat a Bukovinából útban lévő csoportoknak akik majd mindig a Déva városánál keresztezték útjukat, az ide oda költözésük idején. Hogy mi volt ennek az oka, nem lehet pontosan tudni, de gondolom az volt a legsűrűbben járt útvonaluk abban az időben és rokonok is támogatták e útjukban, élelemmel meg kocsijavításokkal, amin a legszükségesebbet vittek magukkal. Ezek a papadács nevű élősködők még az 50 es években is élték a Székelykeve újtelepülés déli táját, ahol a zsobékok, vizes, sáros területek voltak, majd a nyomáskanális kiásásával és vízlevezetéssel lettek ezek a maró kisállatkák kipusztítva.
   Na de ismerkedjünk meg egy ilyen maró állatkával a munkájában, és a következményeivel. Engemet is mart meg ilyen röpködő kis állatka, ha nincs tömeges csípésnek valaki kitéve, nincs is semmi probléma, de ha napokon át mar valakit e moszkitó faja, valami lázrezgést kap a sokat mart személy, hónapokon át visszatér e hidegrázás. A marása helyén egy kiskörömnyi megkeményedést hagy maga után. Talán az tudná ezt sajátmagának megmagyarázni, akit egy ilyenfajta „LÓBÖGÖLY” megmart. Az is olyan csomóféleséget hagy marása után a testen, a bőrön, ég is órák hosszat. Ennek a moszkitótámadásnak is a talajvíz lecsatornázása vetett véget, nagy örömüknek a lakosság körében, már csak emlegetve volt, mint egy rossz időszak jelenlevői a székelyeink életében a beköltözésűktől fogva, amit nem is kívántak még rossz álmukban sem. Legyen, szép moszkitómentes napotok, amitől a deres időjárás megment benneteket.

    37. A székelykevei augusztusi búcsú. (Szent Istváni búcsú).
   Kedves székelyeim! A Szőcs Ferink, megemlítette, egyik aldunai rejtélyt, ami az ünnepünk és falubúcsú napja is egybevéve, de engedjétek meg, hogy kezdjük a kezdetén.
   Az új településükön, székelyeink rendes életkörülményt teremtettek maguknak, munkát is biztosítottak számukra és nagyobb gyerekeik számára 9-10 éveseket is bevonva a munkákra, csak az asszonyt otthon hagyva a legapróbb gyerekekkel. A tavaszi és őszi munkák között volt egy szabadidő szakasz, amit együttesen éltek a családtagok. A hertelendfalvaiak, nagyban tartották és ünnepelték a falu búcsúnapját és a sándoregyházaiak is. Ezek a falubúcsú napjai a nyárutó hónapjaiban voltak, az augusztusi hónapokba, míg csak a hertelendyfalvi volt szeptemberi hónapban.
   Volt is nagy búcsúlátogatás a két helység rokonainál, azzal az élcelődéssel, jövőre mi is elmegyünk hozzátok a búcsúra, erre elkészülhettek. Volt is tanakodás a székelykeveiektől, melyik napra is tegyék, tűzzék ki a búcsú napját. Már a megnevezése is megvolt e ünnepnek, melyet első megkoronázott királyunkról neveztek meg a Vajkról, vagyis a keresztelt nevén ismert Szent Istvánról. És akkor mikor legyen az megtartván, kérdésre, jött is a megtalált ajánlat. Miért ne tennénk azt az augusztus 20-ra, volt az okos ajánlat a kérdéssel, amit az ajánló igyekezett is megmagyarázni. Tudjátok Sándoregyházán egy héttel van a búcsúnap és Hertelenden egy héttel vagy többel a 20-tól, így a székely testvéreinkkel egy vonalba leszünk, ha e két napok közzé avasuk be a búcsú napját. Így lett a székelykevei búcsúnap beavatva augusztus húszadikára.
   Volt is nagy rokonvárás a búcsúnapokra, már volt, aki beérkezett 19-én a búcsúnapra. Másnap reggel megindultak a csoportok, zászlókkal, keresztekkel, rózsafüzéri imádságokkal. Várták is a rokonaikat a székelykeveiek, és majd egyetlen egy ház sem panaszkodhatott a vendégek a kimaradásáról. A búcsú első napjára már mindenfelől szállították árujukat a környékbeli kereskedők, egész vásárt varázsolva árujukkal. Volt itt áru mindennemű, amiből a gyerekek kaptak a legtöbbet, az úgynevezett TÁTOKÁT, ez nem az a virágfajta, hanem amit a szemével meglát, annak a tárgynak megvétele nélkül. Ilyen alkalommal lettek a gyerekeknek zsebpénz adva, azzal a megjegyzéssel, na jól viselkedtél és vásárfiára valót kapott. A vendégek is ajándékoztak zsebpénzt a gyerekeknek, amely szégyenkezve és nagy köszönéssel lett elfogadva. Estére a felnőttek voltak a búcsúra megindulva, ami ugyancsak abból állt, hogy egy kocsma vendégei lettek, a nagy korsó sörivásokkal, amelyek, jól lehűtött állapotba lettek csapolva a pancsovai „Seifert” sörgyártól, hordószámra.
   A lehűtése az egy másik székely mesterséget adna. Mindenki kedve szerint ünnepelte a búcsúnapját, ameddig akarta. Azon a napon minden muzsikus el volt foglalva, a megegyezett kocsmárosnál, az esti zenélésre. Évekre rá erre a napra, valami csoda folytán a három falu zenészei katonai hadgyakorlatra lettek befogva. Így, hogy ne legyen megcsonkítva a búcsúnap, már reggel nagy készülődés indult, lovaskocsik befogva, családok felrakva a hosszú kocsikra, élelem, szilvórium azzal, a bort a „fertályi gazdáktól vegyük meg”.
   Neki is indultak a löszteraszról, neki az ismert Borsos és Mravlyov dedi házánál elvezető úton le az ismert és nagyon félt „Szakadó”-hoz. Egyesek már be voltak napokkal az előtt egy ilyesmire avatva és elkészíteték a székelyeinknek a helyet a búcsú másnapjára, ki is volt választva a szakadó egy helye, ahol a legkisebb gyerekek is nyugodtan felügyelet nélkül fürödhettek a vízben, nem messze a „Kenderáztatótól”.
    Micsoda megbeszélés folytán az árusok is már lent várták az ismert székelyeket, sőt hamarosan a gyakorlatot befejező zenészek is ott voltak. Volt is mulatás mindem rokonságnál, epés megjegyzéssel. Nem fogtak ki rajtunk a búcsúnap zenészek kivonásával, akkor ünnepelünk ma is, megtartván azt a napot is az est közeledtéig, amikor is mindenki szedte össze azokat, akiket ki is hozott, gyerekeket, felnőtteket, talán jobban azokat. Mert nem nagyon volt meg az akarat a hazamenésre bennük és végig versenyezték a hazavezető útjukat nagy énekléssel. Ezek a napok a ma napig megvannak ünnepelve, minkét napon, dacára minden akadálynak. Ezt a fényünnepünket csak az újabb „Főzőcske” napjai újították és fényükkel majd olyan széppé tették, mint a szentistváni búcsúnapokat. Erre az ünnepségre az Európában ideiglenes székelyeink jönnek is haza hívatlanul, ezt meg kell ünnepelni, feledhetetlen egy ilyen búcsúnap megünneplés, legyen benne részetek kedves székely testvérek.

   38. A Székely helyesírása
   Ez az említett helyesírás bizony aggaszt minket is, de talán jobb is ez a különbség az írásunkban. Mi először is a székely beszéddel nőttünk fel, majd amikor már írni kellett, voltak is a helyesírásért olyan elképesztő jegyek adva a tanító nénitől. Nem tudtuk megérteni, hogy itt mi a különbség, miért nem írhassuk úgy, ahogyan az édesanyáinktól hallottuk és tanultuk, majd jött az az ismert „írj, ahogyan beszélsz és olvass úgy, ahogyan le van írva”, igaz nem a mi nyelvünkre volt ez értve, de átlagosan csak így lett osztályozva.
Kérdem, melyik tanuló bírta ezt mind megosztani az értelmével, mi is történik és soha biztos nem lett többé ezzel a bizonytalansággal nevelt tanuló a helyesírásával. Igaz igyekezett már a bejövő tanító néni szabályai szerint írni de hová vezetett mindez, ide, rágjuk magunkat, jól írtam-e le vagy sem, de ezért még két idegen nyelvtudással megtoldva, még jobban összekeveredtünk a betük használati erdejében, találj ki belőle. De akkor ki a székelybeszédű és író gyerek, aki az eső betűkezdésnél már helyesen volt tanítva, vagy aki még írásbeliben az „E” betűre rápontolt és ez egyik tanító néninél jó volt, míg a másiknál helytelen. Én már az apókáink szerint veszem: ahogy esik, úgy puffan, akinek nem tetszik, az kritizáljon vagy ugorja át a szövegemet, itt már miattuk nem hagyom hogy kisebbségi komplexet kapjak.

   39. A Székelykevei jégverem.
   Jó napot Székelyek! Mivel e ködös reggelünk nem engedi meg a távolabbi kilátási lehetőségünket, így megmaradunk a telepünkön és őslakóink mindennapi életük belenézésével, mert annyi ilyen kistörténet van életükbe, hiszen az évben van is egy néhány nap amit átélniük kellett.
Vegyünk egy napot ki a mindennapi útélésükből, éspedig a legnehezebbekből, amikor is a mindennapira nem nagyon jutott ki a pénzükből. Igen, már a vertfalu házaikat, bemelegítve és amennyire-annyira bebútorozva és ellátva legszükségesebbekkel, nem is lett volna semmi különösebb gondjuk, csak a mindennapi élelem ellátási gondok.
   Akiknek nem volt lehetőségükben, hogy az említett francföldi gazdáknál elhelyezkednie, azoknak másfele kellett a mindennapi befalás kenyeréről gondoskodnia. A szendrői szőlősgazdánál is pihentetett ilyenkor a munka a szőlősökkel együtt, így valami újabb munkalehetőséget kellett keresni, ami erre a télidényre megfelelt és még keresetet is biztosítana a székelyeink számára meg azok családjának.
   A reggeli decézés közben, ami a melegített eperpálinkából volt, kinéztek a nyomásra, ahol nyáron a kondák túrták össze-vissza a sáros földet, és télire visszamaradt a talajvíztől megáradt vízmennyiség, míg távolabb a sima, szinte tónak kinéző terület, ami nyáron a tehéncsordák legelője volt egészen le az „IBRIFORI” révátkelőig. Igaz, csak a határkanálisig volt a székelyeinké, de ez is mind víz alatt állt, télvíz elején.
   Egy ilyen megtekintés alkalmával született meg egyik székelyünk sóhajtása, azzal: Komám, milyen jó is lenne azzal a sok jéggel a nyári „szládolétot”, fagyit, lehűteni. Hűteni ez az komám, jó, hogy megemlíted, mondja a másik koma, ezt kellene felvinni a községházára, holnap be is megyünk, addig gondolkodjunk el egy pofa asszonyszomorító mellett erről. Meg is tanakodták a nagy leleményességükről ismert székelyeink, miként is lenne ez a lehetőség kivitelezését megvalósítaniuk, amivel másnap már a községházán voltak, ennek megbeszélésre. Az akkori tanácstagok is egyet éreztem a nincstelenséggel és az ajánló bácsiaink elmondását szívesen hallgatták meg, hogyan is jussanak kereseti lehetőséghez a természettől megadott vízszilád állapotát kihasználva, vagyis az ismer jeget amit a természet ingyen adott.  
   Kétnapi megoldási időre kérte a tanácselnök székelyeinket, hogy a többi tanácstag bevonásával, lehetővé válthassák, nemcsak e kérelmet, hanem a hűtés lehetőségét a falunk helyén. Két nap múltán a komák, ahogyan újabban felmentek a községházára az eredményért, meg is volt a válasz. A jéghasználatra megvan a használati lehetőség, sőt a kereset is erre az árucikkre, amelyre a helyi tanács egy külön helyet biztosít, a tűzoltó épület mellett. A kérelmező csoport a többire felhatalmazódik, egy jégverem kiásásához annak falai felépítésével és nád beszerzés, majd befödéssel, amire rendes ajtó rakatik és a lakatot azt a községháza adja, egy tag megterhelésével, aki még a jeget számon viseli, kiadás és bejövetel a mennyiségükből és arra könyvet is vezet. E fejében 10 százalék haszon jár a községházának, a telek meg a lehetőség bérbe adásáért. Csoport lett szervezve, azonnal a verem ásásának kezdtek, majd falazták is míg egy csoport a régi Ráday telepre ment a nádmennyiségért meg a tető anyag beszerzéséhez, amiből volt is bőven az ismert helyen.
   Pár nap alatt készen is állt a megépített „jégverem”,befödve és lakattal elzárva, valahogyan nagyon szómegértés volt abban az időben, semmi szerződéskötés, amely jó néhány helyen kéziratozva kellett volna legyen, egyszerű megbeszélésnek az volt mindig az eredménye, hogy zajtalanul ment minden kivitelezés e célok miatt. Túl egyszerűek voltak őseink? Nem mert, ahogyan megértem és végig kísértem ilyen megbeszélt dolgokat, ottan csorbulás nem esett egyik arcán sem. Maradott a már készen álló jégterem megtöltése. Másnap reggelre ébredvén, sok déli részen lakott székelylakó beszédre és fejszecsattogásra ébredt vagy figyelt fel, amely a nagynyomásról hallatszott, nézték is a deressé vált nyomást, majd a kíváncsiabbak lementek megnézni, mit is csinálnak, mert ilyesmi először fordult elé a tájon. Volt is mit látni, a csoport tagjai a már megegyezett mértékre karcolták ki az újabb jégfelületet, majd a fejszézők vágták ki a 20 cm vastagságú jégkockákat és húzták eredeti helyükből félre, annak felrakása céljából, a közeledő hosszú kocsikra várva.
   És újra csodálkozhattunk, hogyan is jutottak székelyeink ilyen kigondolt, maguknak lehetővé tett, természettől adott lehetőséget végbevinniük. Lett itt adva munkalehetőség a csoporton kívül még a lovaskocsiknak is. Már egy hét elteltével a jégverem megtöltve, gondosan, szalmával burkolva a további olvadástól, újabb rendelés jött a jégbeszerzésre a BOKROS féle korcsmárostól, majd a vágóhíd tulajdonosától, akik maguk használati céljukra rendelték a jégmennyiséget azt feltöltve és biztosítva a nyári hűtési használatra. Fogyott volna a jégmennyiség is a nyomáson, de az éjjeli kemény fagy újra már a felvágott jégtől megszabadított felületeket fagyasztotta is utána, nagy örömére az egész érdekelt használóknak. Így a nagy fagyások idején székelyeink néha még lejártak a közben meggondolt és jégre áhított újoncoknak még jeget szállítani, ami csak azzal ért véget, hogy mindenki feltöltötte azt a mennyiséget amire szüksége volt.
   A megtöltött és lezárt jégverem is pihentette magát a nyári kánikula melegségig, majd akkor lett használata, kivált a szentistváni búcsúnapokra, amikor is a hordószámra megvásárolt már alufém hordókba szállított, csapolt sörre került a sor. A kiadott mennyiségű jég árából lettek a helyi közösség költségei kifizetve, meg a többi munkálatok, előleg utáni végleges kifizetés, hiszen senki ezért előleget nem adott székelyeinknek, ők maguk tették lehetővé a kereseti lehetőséget azt kihasználva, közhaszont csinálva majd mindenkinek. E jégverem, majd a hatvanas évekig megvolt, majd a telepfejlesztési munkák miatt elbontatott, igaz már a teteje is bedőlt az idők során meg a villamosítás is behozta az újabb hűtési lehetőséget, így végét vetvén a nyomási kereseti lehetőségnek és annak használatára. E munkálatokat, magam is végigkísértem, mint más velem egyidős, mindent érdeklődő fiúk, részt nem vettem benne, mert mindvégig azok csinálták, akik meg is kezdték s azok ha tovább nem bírták akkor vagy a fiuk, vagy rokonuk állt be helyettük. Szeretném megnevezni egyik kezdőtagját e csoportnak. A haláláig itt élő kútásónk és jégcsoportvezető a Magyar Antal „restás” nevű bátyóka volt, nyugodjék békében.

   40. Pista bátyám kritikája a Székelyekhez.
   Kedves Székelyeim! Először is jó napot kívánok nektek, bárhol is éltek e földgömb részén. Bizonyára a tegnapi beírásomat vártátok, hogy azzal egy bizonyos időszakot megismerjetek őskiköltözött lakóinkról. Ezzel nem is maradtam el, semmi esetre sem hagytalak volna ki benneteket, e áldásosan, kínnal és nélkülözéstől telített, mindennapi életükből. Ez nem az enyém, ez mindannyiunké. Ezt úgy éreztem, nem zárhatom el azok elől, akiknek nem volt erről elképzelésük vagy nem is lehetett, mert nem ismerhették ezt, mint ahogyan azt én sem éltem át velük a mindennapi életükben.
   Ezt nevetséges lenne állítanom magamról, mindig is néztem az én koromra és időben egy olyan hasonló munkát, amit ősszékelyeink csináltak is, a mindennapi gyönyörrel teli napjaikban, még enyhítve azok napjai keserűségét. Milyenek volt az első tanügyi órák ottan kint az őstelepen? Fogalmunk sincs, nekem volt szerencsém egyik tanító bácsimtól ezt hallani, aki az ott élőkkel még beszélt, igaz ő is már deres hajúan mesélte el, és mindig soraimat úgy írtam, hogy egy adattal bírjam is bizonyítani, így minden soromra garantálni bírtam a beírás igazságával, mert az írt könyveket, őszintén megmondva, mind a kényelmes helyeken lettek felvázolva a terephelyzetekkel kapcsolatban.
   Nem tudom van e még e könyvírókból valaki életben, de ha van, akkor szeretném, ha meghazudtolna, egyedüli e tájvidék az Aldunával kapcsolatban a Dr. László volt, és ő ismerte is az őslakóink lakóhelyét már azért is, mert végigjárta e helyet a sándoregyházi határig, mint vadász, amit én is megtettem mint segédvadőr a 60-as évekig, legénykoromban. Az újabb terepismerést már a 76. évben újítottam fel, mert szabad volt ezt csinálnom. Erről csak annyit, e időközökbe annyira megváltozott nekem is e táj, hogy szinte ismeretlennek véltem, de a természet, ahogyan csalni tud, úgy vissza is vezet, ha ismered, ezért volt ''szabad'' nekem e majd 30 km Duna-részt minél pontosabban, újra bepofáznom és minden részecskéjét megtalálnom.
   Örültem is, őszintén megírva annak, hogy soraim tetszésetekre volt, ez is ösztönzött arra, hogy megismertesselek, benneteket minél pontosabban az Aldunával, hiszen annak partjait megismervén a Tisza folyónktól le a dunai Hárám városáig, megismerhettem hajóskorom munkáján keresztül. Itt sem fogtok ám a szavamon, mert van élő emberünk, aki ezt látta és hitetlenség esetén szívesen megnevezem őt. Tehát azt akartam, hogy úgy legyen elétek felvázolva, olyan természetes vonalakban, alakjukban úgy az őstelep, amivel foglalkoztam, mert a sándoregyházi mindennapját azt nem ismertem sem a legnyugatibb, hertelendyfalvit, hogy bírnák olyanról írni aminek majd minden mondatában meg lennék fogva a nem teljes ismeretlenséggel ezzel kapcsolatba.
   Úgy ismernek, mint igazmondó embert, szókimondó is vagyok és főleg székely kromoszómákkal megáldott, viselkedésre is, minden társaságban feltalálom magamat, mivel már háromszor húszéves vagyok. Mint ahogyan írtam is, örültem annak, hogy megszerettétek a soraimat és volna is a volt száz évből visszamaradott elbeszélés témájára még sok napra való csemege, de mindenhol van egy DE, minden nyelvben megtalálható.
   A beírásaimmal kapcsolatos reagálásokat is olvastam, jó vicc vagy kritikus állapotokban, és megszívleltem is azokat minden további nélkül , nem is itt lenne a ''bibi'', mondották őseink. Észrevettem, hogy beírásommal több valami anyagi bejöveteli elgondolás, amit én beírásaimmal nem is gondoltam, de a beírások nagyobb részei is erre mutattak rá. Ezeket a beírásokat székelyeink utódjai számára akartam biztosítani, semmilyen kommerciális lehetőség nem volt számomra elgondolva sem, és azt szerettem volna mindenki számára olvashatóvá tenni itt ezen a módon. Szeretném is ezt továbbra is fenntartani, könyvet nem írok biztosítalak benneteket. De az ilyen módon feltett írásokat a székelyeimnek gondoltam nem könyvkiadásra vagy annak felhasználására. Ne haragudjatok ha valamelyiketeket e soraimmal közelebb érintettem, higgyétek el, nem volt szándékomban, DE szókimondó ember létemre, meg kellett mondjam ezt, míg tovább írnám őseink keserves életét. Ezzel csak azt a hasznot akarom, hogy az Aldunát amilyen vad állapotba ismerték meg őseink, ti is egy enyhébb formájában ismerhessétek meg. Az íráshibáimat, el kell nézzétek, mert az irodalmi helyesírásunkat, fogalmatok nincs hogyan volt szabad megismernünk, a több másik nyelv ismeretével, erről ennyit. Föltételesen, ha lenyugodtak a különböző könyvszövegre meglett lázálmok, akkor folytatása is lehet a reánk váró rengeteg mindennapi ősszékely ötlettől a maiig.
   Szabad kritizáljatok is minden megírt mondatomig, sőt elvárom. A leirt soraim minden székely testvéré és annak ivadékáé és azok ne kíséreljék azt hasznosítani saját érdekükbe, ezt ígérem megteszem minden idelátogatónak, de kevés köztetek aki a gatyáját felkötné szorosabban az Alduna megismerésével, pedig valamelyik nap egy ilyen oldalon minden elismerésemet elnyerő volt számunkra, feltéve újra. minden elismerésem e úrnak a felvételezésért én magam vele éreztem az ismert tájjal, minden szikláját, vízöbölét felismerve, még a mellékfolyócska bezavarodott vizét is, amint a Duna vizével összekeveredett, ezt kell megismerni, senki ilyent nem bír tőletek elvenni bármit is, írna vagy erősítene, így lássátok az Aldunát a megismertetett filmfelvétellel, ez az igazi, nem meghazudtatható.
   Remélem soraimmal senkihez nem közeledtem olyan gondolattal, sugalommal, amit sértőnek venne. Legyetek továbbra is jó székely utódok, DE azok és nincs székely és székely között különbség, mert ha a kiköltözött csángókat, akik székelyföldi testvéreinknek tekintek és más nem annak, akkor a történelmünket is az óviban fogom keresni, hiába írt könyvek számunkra, sajnos a Bécsi levéltár többet tartalmaz mindez igazságtételről, mint mi amit elismerünk és csak akkor székely-csángok a székelyek, ha tiszta szeretettel fogadják a hozzájuk utazókat, amiről nagyon elismerően véleményezünk. Na igaz szavaim után még kívánok tiszta szívből szép napot.

   41. Mária Terézia Hídja, Plosici falu szélin
   Jó napot székelyeim! Itt egy monumentum a régi időkre emlékeztető. A neve Mária Terezia hídja. Engedjétek meg, hogy erről írjak egy néhány sort, hogy megismerjétek alaposabban. Az aldunai telepre levezető gyergyovai út erre vezetett le a löszteraszról. Amint látjátok a képről, a talaj nivelációja már mutatja azt, hogy itt valamikor a hídcölöpök, lábai már egy méter vízállással kellene ellepve legyen, megnyugtatlak benneteket ezt a vízmagasságot még a 60 as években , minden tavasszal megmérhettétek a hídmelletti átjárón, amiről a minap írtam már nektek. A híd még keményen daccol az idejével meg a időjárási viszonyokkal, igaz „kíváncsi” természetűek már lyukat is törtek a hídon átvezető úton de minden veszély nélkül átkelhet bárki rajta, még lovasfogattal is.
   Ez a híd mentette meg a vízen átkelőket a derékig érő, kora reggeli vízátkelésétől. Egynéhány szó a hídról. Mint ahogyan a neve is elárulja, tudható az építő neve, vagyis kinek parancsára lett építetve, erről a pancsovai vízgazdagságnál lévő mérnökök tudnának lehet pontosabbat mondani, főleg az Endrei Ernő mérnök úr. Ha a Mária Terézia 1717-ben született és 1742-ben lett császárnő, amit az 1784-86-ig uralt így feltételezem, hogy e időközt lett építetve, esetleg abból kifolyó parancsnak. (Tulajdonképpen 1740-1780 között uralkodott-LGP).
    Mindenesetre sok éven át mentette meg a vízen átkelő embereket, állatokat a majd egyméteres reggeli kényszerátkelés örömeitől, az iszap beleragadás veszélyétől, amelyet egy másik pár lóval sikerült volna a másik partra kivontatni, mert a vonóállatok is kimerülésig igyekeztek kihúzni a másik partra a szekeret és ezzel annyira kimerültek, hogy már saját erejükből már ezt nem bírták megtenni. Látogatásotok idején, kívánok nektek, jó átkelést, amit állítok, nyugodtan megtehettek. Még szépnapot kívánok nektek.

   42. A dévai székely rokonok.
  Kedves dévai székelyek! Engedjétek meg számomra, hogy bekopogtassak a vidéketek ajtaján. Megvallom, sem területetek, sem városotok történetét nagyon nem ismerem, tehát ezt meghagyom továbbra is számotokra, az a tietek volt, tietek és az is marad, saját tulajdonotok. Amiben érdekelt vagyok csak az őseink akik, lettek, vagyis ''szabadvolt'' ki-beköltözésükkel, keresztezniük utjaikat a területeken, a sok keserűséget, panaszt megosztván az ott élő rokonokkal.
   Igen ennyivel mint aldunai amatőr helyzetmegismerő, meg is vagyok patkolva rendesen, mert volt egy jó természet megismertető nagybátyám, aki székelyszerető ember volt és mindenre megtanított ezekkel kapcsolatban. Lehet nem én vagyok egyedül az a személy, aki ismeri az Aldunát, itt ez alatt értem úgy szárazföldi, mint vízi megismerését.
   Ha mind a hét öblét akarnánk megismerni az ki-beköltöztetett ősszékelyeinknek, akkor, nagyon északra kellene utaznunk, még fel a Tisza folyó torkolatától hét kilométerre, ahol kezdődtek a nagyon dicsért, folyammegbéklyózási munkálatok települései és azok csontig megfogyott, inas őseink a nagy jó élet lerít az arcukról.
   Az embertelen munka és munkaviszonyokat nem ismertetem itt veletek, higgyétek el nekem, legkevésbé sem szépek, még így, száz valahány év távlatából sem. Ezzel csak egy két gondolatig foglalkozom, mert,valami lappangott az emlékezetemben, amikor apókáink tajtékpipájukat keményre tömve, a kevert konkolyos dohányukkal és arra rágyújtva, nagy elgondolkodással megkezdték. Komám, emlékszel-e amit apáink azt mesélték miként is volt az aldunai Ráday falván a családjukkal megkezdett „ígéretföldi” életük.
   Azokból az időkből maradtak vissza beszédfoszlányok, amik az éveken keresztül történeti adatokat adtak meg, és mindazok után valami kikristályosodott számomra, amit most meg is írok. A ki-beköltözések idején, valmi nem ment úgy ahogyan az neki indult, tehát a székely őseink lettek is e ígéretföldjére toborozva, amire ők kaphatók voltak, családostól mentek egy olyan helyre, amit nem ismerhettek, vállalták egy olyan munka megcsinálását, ami természet erőkkel mérhető volt. Ezek munkásoknak a serege meg is érkezett, csak a velük indult segély, ami élelmezésre meg financiózásra lett párhuzamosan indítva, valahol lemaradott az úton, valamilyen adminisztrátori mocsarakban, amiből székelyeinknek volt mindennapi életükben, több mint kellett volna.
   Mind e számított és nem beérkezett támogatás nélkül is szorgalmasan csinálták nem embernek való munkájukat, legyek őszinte egy néhány család, nagyon is eltelve e munkák gyönyörétől, vissza is vándorolt, még jobban leszegényedve, a volt hazájukba, erre megkapván a lusta, nem munkás népség nevet, de lám egyesektől megjött a visszatérő üzenet is.
   Komám itt Déván megkaptuk és leltük a jobb életkörülményeket, úgy magunknak, mint gyerekeink számára. Ez az a kapocs, amit magammal hordozok, azok elbeszélések után, ott találták meg magukat ősszékelyeink a Déva városánál, ott fonódtak össze a rokoni ágak, még szorosabbá, míg jött egy újabb székelységi megáldás a második székely kitelepítéssel, na akkor már másodszor, pocskolták tönkre székelyeinket. Szeretném ha soraimat megvádolnátok, imádom az ilyesmit,én akkor is szeretni foglak benneteket, mint testvért, mert nektek sem jutott abból az ismert anyatejből, amely magától megindult, ha a gyerek felsírt. Sírtuk és bőgjön a tehén tovább, amíg élünk, nem halhatunk meg, éljetek minden székely testvéreim, kicsik vagy őszhajúak, hiszem ismeritek azt: sírva vigad a Magyar, de a székely hangja fájdalmasabb.

                                                                                                            Cserépégeő kemencék

   43. Cserépégetés
   Kedves Székelyeink! Az est leszállt, hangotokat az estében nem hallom, amint a guzsalyasba menve beszélgettek, bizonyára a megszokott láda előtt ültök kényelmesen és a fonóorsó helyet a távirányítót pöcögitek. Nagyon örülök, hogy az elektronika ennyire lehetővé tette szórakozásunkat, de én tikteket visszakérlek a székelyeink egy nagy nehézségének megoldásához, ismerjétek meg azt is.
   A közben megépített vertfal házacskák szépen sorban építve sorokká és fehére meszelve álltak, Székelykeve utcáit képezve. Az őstelepről beszállított nád nagyon is jónak bizonyult a gunyhók csinálására meg annak aljazására, mert még akkor pokrócot a gunyhók padlózatára nem szőttek a nagyanyáink, habár tudták annak mesterségét, inkább a napi nehéz munkában segítettek a majd mindig bokáig érő sárban a gátépítésnél. Hagyjuk e nehéz munkát, térjünk vissza a napi életükben a megépített házukba, az új településükön. A szálas, jó minőségű nád állta is a hó terhét, meg azt le is vezette, ha olvadásnak indult. Itt volt egy másik keserítő tényező, amely évente többször tette nehézzé az életüket székelyeinknek.
   Mégpedig a délkeleti, Kazán-szorosról megindult szél, amely ha a szorosból kiszabadult a simaságra, rónára, meg is vadult és tépte fel a még lekötözött nádfedőt is a házakról. Ennek a megáldottságnak kellett volna véget vetni valamily módon, ami tartósabb,vagy sokáig tartós. A guzsalyassal járó estéken lett is latolgatva, mit is lehetne tenni ennek érdekében, mire egy ilyen este egyik komaapónak ötlete támadt és azt ki is mondotta nagy füstfelhőket eregetvén a pipájából. Komám a keresztfiam már volt a francföldi gazdánál egynehányszor a munkákba és ismeri is őt, így javasolnám elmenését oda a keresztfiamnak és a gazda véleményét és annak segítségét kérni, tudna-e valahol arra felé valamilyen cserépégető mestereket, hogy a mi házainkat is azzal lássuk el.
   Másnap reggel útban is volt a két ifjabb koma a 60 km útra, amit már szokás szerint, ha nem volt csoport munkás, gyalog tettek meg. Az út örömeivel nem szórakoztatlak benneteket, de ha óránként a hat kilométert bírták gyalogszerrel megtenni székelyeink akkor gondolhatjátok, mikor értek azok oda, estére, érkezésükre a nagy tanyaőrzők is megállították őket nagy ugatással. Azután bejutottak a rájuk váró gazdához, aki már sejtette mi felől fúj a szél a székelyeinkkel. Miután elmondották bajukat, a gazda mondotta is nekik, menjetek vacsorázni a többiekkel és majd a feleségemmel megbeszéljük a problémátokat és holnap úgy is akartam menni Torontálcsempére az egyik rokonhoz és visszajöhettek velem az útkereszteződésig, Székelyre, ami meg is történt. Elválásukkor mondja a látogatóban indult gazda, három napig leszek ott és a harmadik napra gyertek keresetek fel azon az utatokon amelyet nem nagyon használtok a Gyergyovára menésetekkel.
   Harmadnapra ott is voltak székelyeink a megjelölt és ismert helyen. A löszterasz lejtőjéről leérve nagyobb csoport munkást láttak, különféle munkát csinálni. Az ismert gazda a rokonával odaintette a székelyeinket magukhoz és mondotta, ha a cserépégetés beindul, ennél az embernél jelentkeztek és annyi cserepet visz mindenki el amennyire szüksége van. Azt a torontálcsempei feljegyzi és majd én az előleg után kifizetem neki, ti kettőtök közül egyik mindig itt kell legyen az átvevésnél, mivel titeket ismer az ember aki kiadja a cserepeket. Jó munkát kívánva, elindult a hazavezető útjára. Két kemence cserépégetés nem sikerült, de a harmadik már ha nem is dicséretre való volt, azért használhatónak lehetett mondani, sietett is egyik székelykevei haza, hogy a lovasfogatokat küldje a cserépszállításra, ami ment is zajtalanul. A faluban is kerültek. Le a zsindelyes tetők a házakról, új cserepekkel felcserélve, újra megindult a csoportos munka házsorok körül, ami elég jól haladott is, már piros háztetők mutattak egy idáig nem ismert szint a falunak, nagy örömére azok lakóinak. Folyt is a munka, és a következő tél már csak a cserepes tetőket találta a legtöbb házon. A tavaszra várva csavargatták is székelyeink a fejüket, mennyiben is fog nekik a cserép kerülni, a következő tavasztól- télig tartó munkákkal a francföldinél. Talán arról is az elmeséltek után.
   A tavaszi, nyári és őszi munkálatok után össze is gyűltek a székeliek a számla elintézése és mivel már a nagyobb gyerekek is a munkában részt vettek, nagy kíváncsisággal várták a gazda elszámolását, amivel meglehettek nagyon elégedve, mert erről mindig nagyon hálásan beszéltek a gazdáról. Csak az egynegyede árral voltak egyesek a cserépárával elmaradva, amit a gazda a jövő év munkálati bérben számítani engedett. Itt mindkét fél a legjobban járt, a székeliek újra munkában lehettek és a gazdának sem volt fejfájása a néhány száz hold földeinek megmunkálása. Tartotta is székelyeinket nagy szeretettel, minden évben és nem cserélte volna fel semmilyen más munkással, ami aztán nagyon tragikusan vett véget a megértő és kisegítőkész gazdával. Erről nem írok nektek, ha erre jártok és érdekel elmesélem ezt is nektek, ami nem olyan szép az ember számára. A székelyek még az 50-es években is, a guzsalyas időkben, felsóhajtottak: nincs a francföldi gazda, ahol dolgozhattunk jól fizetve. A cserépégető még ma is ott tanúskodik a múltról és nagy használatáról beszél az arra járónak, de távolról szinte valami sárkány szájnak hasonlít ami ijesztő annak aki nem ismeri azt és történetét. Legyen szép estétek és jó álmotok.

   44. A kirajzás
   Kedves Dévaiak! Mivel a ti vidéketeket nem ismerem személyesen, így valamennyire megismertetem az aldunai vidéket abból az időből, amikor a nagy „kirajzás”, az első megtörtént. Ez a kirajzás szó nem a legmegfelelőbb kifejezés az akkori ki-beköltöztetésre. Miért? Maga szó, kirajzás az IMKEREKNÉL használt, amikor is a méhek túlszaporodással, úgy meg telítik már a család számát, hogy zsúfolásig tele a kaptár méhekkel. Ilyen esetre már időre készítenek el anyabölcsőt, amiből 19 napra kikel az anyaméh, majd egy meghatározott számú fiatal méhével elhagyja a kaptárt, új családi hely és családalapításra készen. Mivel őseinknél nemcsak az ifjai vándoroltak ki az új hazának nevezett helyre, hanem családostól, mindenestől így az imkerségben használt szavat, nem alkalmazhatjuk erre.
   Vegyük úgy a dolgokat ahogyan ősapáink azt nemzedékeken keresztül átadták nekünk, mert azt hallottuk, tőlük, mennyire is keserves volt az itt élő, kezdő napok. Ezzel akarnálak bevezetésül, titeket megismertetni.
   Az ide kitelepítésük meg lett szervezve, szerintem minden azzal járó sekély támogatással, élelem biztosítás, amit az anyagiakkal is társult, sajnos minél közelebb jutott mindkét kísérő támogatás, annál hamarabb ragadott bele az aldunai sáros vidékben. Csak a székelyeink haladtak keményen a megadott és kijelölt helyükre. Milyen is volt e terület természetes valójában a székelyeink megérkezésekor. A pannontengertől visszamaradt, legszűkebb részére visszaapadt rész egy folyam vízfelgyűjtő és elvezető már a Duna folyam névvel megnevezett. Ennek megfékezésére lettek székelyeink megtoborozva, amit csináltak is nem megtántorodva, annak befejeztéig. Az akkori vízállást csak úgy lehetett mérni, hogy mennyire is árasztotta el a belső löszteraszú helyekig a víz, ami csak lassan szivároghatott vissza a levezető vízcsatornák hiánya miatt.
   Így már odaérkezésükkor, bokáig érő sárban volt szabad a kunyhóikat megépíteniük, a rengeteg náddal, amiből volt bőven, helyet kiirtván a különböző bokroktól vagy a derékig érő fűtől. Azon a talajvizes, fűzfás, bokros, füves helyen kellett a Dunát az áradásával megfékezniük egy még nem kiépített gáttal, ami kitakarított, kicölöpözött alapot jelölte meg a megépítendő gátnak. Ásták is ki székelyeink a kijelölt helyeken a gátépítéshez való földmennyiséget, ám nem föld volt, hanem sár és azt hordták nagy mennyiségben a gátépítésre, amely már a Mariaföldi és Sándoregyházi irányból látszott is a Ráday településnek haladván. Itt az árterületen használhatták a füves területeket meghatározatlan mennyiségben, az állattenyésztésre.
   A már megépített gát külső felén lévő rétet szánthatták holdszámra, mert idáig senki sem művelte azokat, mivel a Duna vize uralta, majd mind az év részében. Lett volna is itt párhuzamosan földművelés is a föld pihent,várt a megmunkálására, bevetésére de akitől elvették a székelyek, az vissza is vette azt, mert a nagy talajvíz miatt ugyancsak nem lehetet learatni, aratta az a Duna, mert ő tőle lett elsajátítva rengeteg mezőség így évtizedek után a lecsatornázás után a talajvíz is meglett béklyózva annyira, hogy már lehetséges lett a rendesebb vetési aratási lehetőség is. A munkálatok kifizetésére utalt, valahol elmaradott pénzsegély is, csak kisebb mennyiségben érkezett, és az is csak szakadozva, így a megcsömörlött székelyeink majd mind jobban kezdték hangoztatni a visszaköltözésüket, amit sokan meg is tettek és a Déván visszavezető úton tették meg.
   Ez az a pont ahol én veletek egy nyelven vagyok. Ott találkoztak őseink utai a ki-beköltözésűk idején, ott panaszolták el keservüket egymásnak és volt aki ott maradott a dévai rokonságánál és bizonyult is szorgalmával, munkásságával és gyarapodásával, mert lusták amit a szemükben vágtak nekünk, azok biztosan nem voltak. De milyen mértékkel lehetett mindezt a gátépítésnél felmérni, a semmiből építeni valamit, emberfeletti munkával, legtöbbször éhezve, végtelenül lesoványodva, lebarnulva az égető naptól, az éjjeleken agyonmart embertestek a szúnyogcsoportok ezreivel. Ezek martak úgy embert mint állatot, meg a legkisebb fajtájuk a papadács, ami még a maláriát is hozta magával, így sokan lázrohamokba feküdtek munkára nem képesen. Véleményem szerint az akkori életüket nem lehet azok átélt, kínjaikat a mai szemmel levázolni.
   Magam is azért érzem ezt, mert sok esetben tartózkodtam azon a helyen ahol az őstelepek meglettek alakítva és mind e örömeket megismertem a természet adottságtól és még a mai időkbe, ha lelátogatunk, van is ezekből a kis röpködő jószágokból elég szép számban, annak ellenére, hogy bár a repülőktől vannak irtva. Gondolom ízleltetőnek elegendő e gyönyörrel megélt napjainak megírása számotokra, ami mindennapi életüket adta a székely letelepülteknek e tájon. Még szép napot kívánok mindannyiatoknak: az aldunai rokonotok.

   45. A klasszikus régimódi cséplés
   Kedves Székelyek! A feltett kép egyikével szeretnélek tikteket megismertetni mégpedig a cséplési örömökkel. Az első évi gabonák áldásával járó munkálatokat szeretném levázolni nektek, amelyben egyszer vettem személyesen részt, mivel egy tag a cséplőbandának elmaradott.
   Itt a cséplőbanda egynéhány csoportra volt belsőleg osztva attól függően, mekkora volt a kapacitása, teljesítménye egy ilyen „dress”-nek, ami a német szó „cséplést” jelenti. A legelső a gépész a segédgépész és a bandagazda, ezekhez ezek érthetők. A második kiscsoport az ETETŐ lenne az ADOGATÓ-val, ebből kétpár volt. A dresskörüli munkáknál már csak a félbéresek voltak a PELYVAhordók, újra négy személy. A kicsépelt búzaszál a szalma az másik csoportfélében tartozott és az elevátor mögötti szalma munkákkal foglakoztak, vagy a búzakazalokból dobálták fel a búzakévéket a dressre. Erre a munkákra újra négy személy volt előlátva és úgy is csinálták, használták ezt a cséplés befejezéséig. A dressi munkánál még két személyt ismerhetünk meg, akik a búzaszemeket összegyűjtő garatnál dolgoznak a zsákost meg a segédzsákost. Ezek vezetik a cséplésnél megmért búza, zsab, árpa és rozs mennyiséget és a megtelt zsákokat bekötvén, lemérvén kiállították is „KANTÁR”, mire jöttek a pihenésben lévő munkások és vitték fel a tele zsákokat a padlásra, az arra elkészített helyre, erre a munkájukra zsinórpénzt kaptak a gazdától.
A reggeli munkaidő,már 02,00 kor kezdődött, csak a reggelire fél óra, ebédre félóra és vacsorára újra a félóra, amit gyorsan az elcsépelt gazdaháznál kaptak a munkások, vagy éppen a háznál éjjelre fogottnál. A alvóhelyük kiválasztás szerint, kedvük szerint választhatták a szalmakazalról lehullott szalmát összegyűjtve és egy pokróctakaróval takarózva, már alvásnak adták magukat, mert hamar felharsant az ébresztő szó a munkák megkezdésére.
   A gépész és annak segédjének munkája mindegyikünk számára érthető a nevéből kiindulóan, míg az etető és adogató akik a dressen a kévéket feldobva kapták a dressre. Itt az adogató nő fogta a kötésnél és vágta azt el, az etető, lassú mozdulattal széteresztette a búzakévét a DOB fellett, azt lassan abba beleeresztve, szinte szórva. Különben a dob a nagy megterheléstől, lelassult és könnyen törést okozhatott a dress bármelyik részén. Mindig már a múlt évben lévő etető és adogató volt egy párban a munkákba. A búzaszemet takaró pelyva sem lett eldobva, azt két félrészes vonta ki egy gereblyével a forgó és szitáló dress alól, egy zsákból, erre a munkára csinált zsákponyvában amelynek olyan hordágyformasága volt és annak megtöltése után vitték is a pelyvásba, mert az az állat etetésére a banyakemencék belső sározására szolgált. A „VILLÁS”-ok a kicsépelt szalmaszálakat az emelő felvonása után, nagy ölformaságú csomókban vonták oda, ahol éppen a helyét gondolták, mert ha nem jól rakták annak alapját már a félmagasságnál megbosszulta őket, egy lecsúszással, szalmával együtt és olyankor a pihenésben lévő másik két személy is azok segítségére kellett menjen.
   A jól megrakott szalmakazal villázókat, a gazda vagy pénzzel vagy a üvegbelévő bérrel fizette meg, amit használtak is a cséplők, a nagy melegektől ezzel védekezve. Minden elvégzett udvari cséplés után elszámoltak a gazdánál és vagy „Percentbe” vagy pénzbe lett a cséplési bér fizetve, amit a gépész is meg a bandagazda jegyzett fel magának. Ja igen a legfőbb tag a bandagazda személyéről.
   Ő gyűjtötte össze a csoport tagjait akik már a múlt évben is már csináltak nála munkát. A munkások, étellel biztosítását beszélte meg a cséplőre, volt vagy még arra váró gazdákkal osztván be csoportokba a csépelt búzamennyiség szerint.
   Ameddig tartott e cséplési munkák, nem hallottam, hogy valaki éhen maradott volna vagy a gazda tett volna megjegyzést az evésre beosztott számmal szemben. Egy ilyen cséplésnek a legnagyobb ellensége az eső volt, ilyenkor a búzakévék átáztak és a dob nagy mennyiségbe vonta be a búzakalászt, így megterhelést és törési gondokat okozván a gépen, így kénytelenek voltak a további munkát félbehagyniuk, amin szomorkodtak is, hiszen kiesett a keresetük. A cséplés befejeztével, a gépek vissza lettek vontatva a kiinduló helyükre és a férfiak másnap már azok takarításával foglalkoztak, elhelyezve a gépeket lekenésük után a jövő csépelésre. Közben a bandagazda egyeztette a búzamennyiséget és azt kiosztotta a résztvevő tagokkal amit a cséplőgazda haza is szállított a házukhoz. Volt is öröm, megvolt az egész évi kenyérre való, még adni is bírtak e belőle, kivált ha egy családtól bár ketten vettek részt a cséplésnél, ha több családtag volt, akkor még több anyagiakkal rendelkeztek.
   E cséplőgép gazdák nevét szeretném még ideirni, hogy ezzel maradjon meg emlékünkre azok neve. Legismertebbek a Topolcsány meg a Turi Sándor név. Az utóbbinak a fia dolgoztatta a dressjét még öt hat évvel ez ellőtt is, elköltözéséig, Székelykevéről Bácskába, ő is nagyon odaértő szakmunkás volt e ismeretségével is, mert kiskorától beletanulhatott az apjától vezetett cséplések örömhónapjaiban és keserűségekben is. E munkálatoknak csak a néhány évvel ezelőtt megjelent modern aratócséplő gépek, vettetek véget.
Így keresték meg a télirevalót a mi Székely őseink.

                                                                                                     A Szakadó 

 46. A Karácsonyi huszárok
   A Székelykevei Karácsonyi énekesek.
  A karácsonyi ünnepekhez közeledvén, éppen a hozzávaló kép: a karácsonyi huszáros kép. A karácsony, ünnepségnél három csoportot bírunk külön választani, megnevezni e énekesekkel. A legkorábbi a szenvedeje esti énekes csoport az iskolásokbol alakított 2-8 gyerekből összeállt csoport akiket „kántálos” néven ismerünk, majd a huszáros énekes csoport, akik maga az ünnepnapján éneklik meg a leányos házakat ami a 24-i éjféli misére megjelenésével kezdődik és másnapnap este naplemente után folytatódik 26-ka reggelig.
   Itt ebben a huszáros csoportba a legények vesznek részt. A harmadik énekes csoport a „Betlehemesek” akiknek a tagjai már a házastársakból van. Ez a csoport még 26-án indul énekelni a rokonsághoz meg az ismerősökhöz. Mindhárom énekes csoportot megtaláljuk az említett napokon, éjjeleken, régebben több csoporttal ma már esetleg két csoport erejéig a huszárokkal. A 62-es évben két csoport volt és annak fellépését a helyi tisztelendő atya a Botka Jozsef felvételezte hangszalagra, amit a MTA-nak készített. Legyen részetek egy ilyen háromféle énekes csoporttal megismerkedni.

   47. A nádvágás
   Kedves Székelyek! A mai időjárás viszonyaival megismerkedtem egy délelőtti nagy sétával és a csatorna mentén sétálva megláttam egy sor nádat, és eszembe jutott a székelyeink régi foglalkozása így kortélen vagy télvíz idején folytatott munkájuk. Feltalálóak voltak ami a munkakeresést meg annak kikeresését illeti, így egy ilyen időszakban, meghallották, hogy Barandán nagyon keresettek a nádvágáshoz a munkások. Így egy csoportot gyűjtött össze egy bandagazda és elutaztak vonattal Keveváráról a barandához legközelebbi állomásra és onnan az ismert járásukkal a munkaadó vállalathoz. Ott a munkavezető megismertette őket a munkával, ami a partmenti nádvágással kezdődött és azután a csónakokból kellett mind távolabbra beevezni a nádvágásához, persze a csónakból lévő nádvágás már drágább áron lett (kellett volna) elszámolva lennie. Elhelyezkedésük után, ami a barapartján volt a szabadban, már másnap, a látási viszonyokhoz képest, neki is láttak székelyeink a nádvágásnak, mivel annak mesterségét jól megtanulták őseiktől az Aldunán lévő badriki nádasokban, minden télen.
   Mire beértek a környékbeli munkások a székelyek már egynéhány nupot is összeállítottak a nádkévékből és három nap múltán már a parttisztaságát csak a kévékkel összekötött kúpok alkották. Jött is a munkavezető, először a kévék vastagságát kifogásolta, azután meg a rövidségét követelve azt, hogy a nádvágó csoport válogassa át a meglevő nádkévéket és azokat az újonnan megmondottak után csinálja át. Na, erre le is állt a nádvágó csoport és már esteledett, így a megjelent probléma megoldására megindultak az ajánlatok. Emberek a háromnapi munkánk van itt összegyűjtve az szerint ahogyan azt megegyeztük az első napon, ha mi ezeket a kévéket át kell válogassuk, azzal annyi időt vesztünk, ami kétnapi kieséssel lenne és ahogyan mesélik, a környékbeli nádvágó munkások még eddig fizetést nem láttak, nemhogy kaptak volna, na ti rajtatok, hogy megbecsüljétek, mi a további teendőnk. Elhatározták, hogy inkább három napi munkájukat veszítsék, minthogy a többi munkanapok fizetését sem kapják meg, inkább nem csinálják a munkát tovább, hazamennek, és pedig holnap reggel mihelyt virrad.
   Másnap reggel libasorban irányt vettek a közeli vasútállomásnak, odaérvén a a jegyrevalót szedegették volna össze, de mivel nem nagyon vittek magukkal a nagy keresetett ígérkező munkára, így csak négy jegy árára jutott pénz, amivel a négy jegyet biztosították a legidősebb személyek számára, azzal búcsúzva: ha hazaértek mondjátok mi is jövünk és a vasútpár ismerő székelyünket követték, neki Pancsovának, majd onnan dolovo, mramorák, deliblato, homokbálványoshoz vezető sínpáron. Ott összevárták a csoport tagjait és már újcélirányt láttak a székeli tornyot, amit már az ákácosi útnál rövidítettek volna a faluig, ami újra csak a 9 km tette ki.
   Másnap estére hazaérkezésüket már nagyon várták, mert a majd 120 km úton már nagyon elfáradhattak, így a hamarább hazaérkező, vonattal jövőktől értesítettek a lovaskocsikkal akartak elébük menni. Miként aludták át az éjjelt, mit ettek, hol ittak vizet ezt nem nagyon lehetett tőlük hallani, több mint valószínű,hogy a felsoroltak közül nem volt semmi sem részükből, de évtizedek után is ha pénzt akarók keresni, a barándai nádvágás lehetősége lett felemlítve amire mindenki felmorgott, szidván barándát barástól, nádastól. Egyik résztvevő a szomszédom Nagy Mihály, akivel beszélgetésünk közben felemlített barándára már csak mosolygunk.

   48. Önkritika a könyvírásról
   Gizikém! Nem csábít engemet a könyvnek írása, ha valamit megbírok írni, azt megteszem úgy ahogyan az valójában volt vagy van. Soha olyasmit nem tettem, ami egy esetleges könyvírásban nem fordulhatna elő, hogy egy részletet vagy egy ott őseinktől átélt napot másképpen írnám meg mint ahogyan, kínosan, keservesen át is éltek, úgy hiszem ezzel nagyon elferdíteném a volt és jelen igazságát. Ha mégis, feltételesen megtennék ilyesmit akkor abban sok olyasmi is írva lenne ami nem felelne meg a fogukra, netán volt akkori vezetőknek vagy azok most még élő sarjainak, hozzátartozóinak,lelkiismeretes embernek számítok és vagyok, igy ismernek az emberek akik ISMERNEK.
   Az aldunai települések, nagyon sok szenvedést és keserűséget éltek át, sok estén a keserves örökös pocsolya és sáros napi munkáktól elcsigázott munkások és azok felesége, gyerekei körében felsírták a régi ismert nótájukat, „Bukovina édes hazám”, és az a majdnem zokogó ének nagyon is hangzik emlékezetembe. Na, nem éppen a ki-beköltözött idejéből, mert akkor hazudnék de a későbbi anyó énekéből, amit nagy csodálattal hallgatunk is, tűnődve úgy magunkba, most anyó énekel vagy sír? Szerintem mindkettő ötvözete lehetett, mert majdnem mi is sírtunk amikor énekelt. Na, lassan elpuhulok az emlékezetekben és nem test jót az ifj szívemnek. Légy üdvözölve családi körödben.

   49. A Szakadó
   Már ahogyan a szó is mondja, itt valami szakadásról lehet a szó, ami az ősbukovinaiakkal lehet összefüggésben. Igen, erről lenne szó és magyarázat, mert többféle képpen is volt magyarázat adva annak megszületésére.
   Amit az olvasóra hagynék, ítélje ő saját maga meg, mi is lehetett a megtörténtek körüli igazi tény, természeti közreműködés. A legkeletibb település lakosai is már gátépítési munkálatok befejezésével voltak, még csak a nagyobb kifinomítási munkák voltak a gáttal kapcsolatban, ami már csak a kari munkákra váratott és egy elköltözési új életük kezdésére.
   A nyugati két testvértelep már a megkapott és jóváhagyott településűk helyén folytatták az új életüket ahhoz alkalmazkodva és a természet adottságoktól tanulva azoktól védetten. A Mariaföldiek (Márienfeldiek) új telephelyre kaptak engedélyt a már magaslaton lévő kolostortól É-ÉNY-ra a tölgyfaerdők helyén, ahol a fákat kellett e házhelyeknek kitisztítsák és arra az építésnek megfelelően elkészítsék, amit nagy lelkesedéssel is végeztek két ok miatt is.
   Már nem kellett az örökös talajvízi munkában ott, az új területükön kínlódniuk és a kiirtott famennyiségből házakat meg téli tűzrevalót is szerezhettek számukra. A Nagyszentgyörgyiek (Sándoregyháziak) maradtak a saját eredeti betelepített helyükön csak egy komoly gátkörrel biztosították a falvukat a vízáradás idejére, igaz az azzal járó talajvizet nem bírták elhárítaniuk a telepjikről, de a vízáradás már nem szomorította el a minden napi életűket.
   A legkeletibb már csak Rádayfalvi településesek is nagyban készültek és várták az új falujik kijelzését, még hogy hol az nem volt kijegyezve de már dolgozott egy bizottság a Kevevárában, akik ezzel foglalkoztak. A tél már befejezte a majd minden éjjeli hóesésével az évi munkáját, már néha érezni lehetett a tavasz illatát, amint a délkeleti szél az erdőkön keresztül hozzájuk terel, enyhe tavaszi szokásával, mind jobban olvasztva a télről visszamaradt hófúvásokat is.
   A Duna áradása sem volt már olyan észrevehető, mert csak az enyhébb talajvízzel látogatta meg a telepeseket. A munkák a gátépítéssel befejezve, csak a nagyon gyorsan megjelent Duna áradásra meg azzal történő vízszinti őrzéssel és megfigyeléssel kellett foglalkozniuk, be is voltak azok osztva a gát megfigyelésre meg a vízállás jelentésére a gát-őrjáratnál.
   Valami félelem hangszín jött a gátőr szavaiból, amin csodálkoztak is a telepesek gátőrzői, miért kell félni amikor a megépített gát véd már bennünket at árvíztől, ami mindennap nagyobb magassággal jelezte ottlétét és közeledett is a gátmagasság szintjéhez. Akkor már majd minden ötven métere ki volt jelölve egy telepes megfigyelőnek a vízáradás és gát épségét figyelni.
   Milyen nem kívánatosak voltak a rágcsálófélék akkori időben, pusztították is el őket ahol csak megjelentek, mert átfúrhatták a gátat és egy olyan újonnan megásott lyuk esélyt adhatott a víz átszivárgásának, amely aztán áztatta volna a gát földmennyiségét. Pedig szegény rágcsálok idáig is osztották a föld nedvességét a telepesekkel és fészküket a magasabb bokrok szárára csinálták meg a további átélésükre, szaporulatukra és hogy az árvíz őket is onnan kiöntötte így menekültek is a magasabb, biztonságosabb helyekre és csak egy volt ott számukra ismert a Gát.
   Egy újabb hír kezdett megjelenni a napi gátőrzőknél éspedig valaki át ne vágja az újonnan építet gátat, mert a Duna baloldalán lévő Szendrő városa lábait mosta ár a Duna vize és ott is megismerték a majd térdig érő, tavaszi víz kellemetlen hidegségét, amiben kellett járniuk. Ezért volt a félelem egy gátátvágástól, mert ottan az árvíz új utat talált volna a maga számára egy 100 km hoszu és 10 km széleségű új árvízterülettel. a belső löszteraszig. A gátőrők, az új intézkedések szerint ismertették a telepesekkel azt is, hogy egy gátszakadás esetén egy leadott lövéssel fogják jelezni, ha valahol ez megtörténik és olyankor mindenki a leggyorsabb módon mentse a családját és a hozzátartozóit és meneküljenek a nem túl távol lévő lösztertasz magasabb partjaira. Így ébredett a Rádayfalvi település is a március utolsó hetén egy leadott lövésre és mindenki nagy sietséggel szedte össze a családok táját, hogy menekülésre adják magukat a megjelölt helyre. Az áttört gáton kelet felé nem bírtak menekülni, mert ott nagy zajal zudult be a Duna vize, amely emlékeztetne a Petőfi Tiszaverse utolsó szakaszaira, soraira: mint az őrült ki letépte láncát, vágtatott a Tisza (itt a Duna) a rónán át...
   Így az ismert vagy kevébé ismert utakon, amely a területen lévő magasabb földgerinceken igyekeztek menekülni egyesek, a Beresztóci partoknak, mert azt találták a legközelibbnek, míg mások az ismert magaslatokat vették menekülő helynek (ezek már egy ottlévő megépített gunyhófélékben taláták meg menhelyüket s majd négy nap után lettek onnan kimentve (az Antalfi család). A többi a löszterasz másik pontját vette menekülési céljának, amit majd csak estére értek el és ott is találták meg az új települési helyüket. Itt a gát átszakadási fámájával ha foglalkozunk, akkor nem lehetett semmilyen átvágási munka azzal, mert majd minden ötven méteren volt egy megfigyelő őr a telepesek közül, így nem tudnám megérteni hogyan lehetett volna olyan komoly munkát végezni egy gátátvágásal az őrök mellett, ezt ítéljétek meg ti. Az áttörés színhelyén, amit már régen egy újabb gáttal töltöttek fel, egy ilyen helyfelmérésnél meg lett látva, miért is szakasztotta át a Duna vize a gátat éppen ott, azon a bizonytalan, puha helységű talajon, Éppen ez a magyarázata mindennek, mert valaki már ottan nem a legmegfelelőbb helyre cövekelte ki a gátirányt és helyét. Ez emberileg helyén is volna, mert egyfelől sietetve volt már a gátépítés befejezése és talán nem lett annyi figyelem arra fordítva, hogy bizonytalan alapra lesz a gát építve. Itt a gátalapja nem volt megfelelő szilárd (ha egyáltalán lehetett ott szilárdabb földtalajt találni), de éppen azon a helyen volt egy nem stabil puha földterület, amely a Pannontenger utolsó lefolyása medrét képezhette és a mai napig is mocsaras, süllyedős helynek felel meg. Ez a bizonytalan Gátalap lett a gátszakadás oka és a csonka gátrész még ma is utat mutat és magyarázatot, hogy ott egy kis kitéréssel az egyenes irányból, egészen tömör és keményebb altalaj is volt és van, ahová lehetett volna a gátat építeni és nem történt volna meg a gátáttörés és az ezzel járó menekülés az ősbukovinaiaknak, ami egynéhány ember életében került. Ezeket majd hónapokkal vagy még később is találták meg, és csak az öltözetükről vélték felismerni ki is lehetett. Ez az árvíz megtette a bukovinai székelyeink további faluhelységhez jutását. A kései délutánban kezdtek megérkezni a vízártól menekültek a löszterasz oldalában, onnan tovább nem is mentek,mert est előtt álltak, mindegyikük az erőltetett menéstől kifáradva, igyekeztek egy néhány tüzet csinálniuk, amely mellett a közelgő éjjelt úgy ahogyan áttudhatták és megindultak a közelben lévő ágak és fák begyűjtésére. A vizességükből majd megszáradván már a megtett útjukon, csak az átalvási gondjukra kellett gondolniuk amit a környékbe összegyűjtött kóró és fűbegyűjtéssel oldottak meg, mint fekvőhely egy ideiglenes átéjjelezésükre, már érdeklődve a kimenekült ismerősök és komák, sógorok felől. Keresték a kimenekültek ismert személyeit, hogy többet tudjanak meg az ősszékelyek megmenekültjeiről, hiszen ott éltek együtt a gátépítési munkálatok alatt öt évet, minden nehézségben és kínban, osztva a mindennapi problémájukat és átélési nehézségüket, amelyet csak az utolsó látogatójuk és felkarolójuk, a Ráday gróf enyhítette de ő is már az utolsó időkbe nagyon kimaradozott az Aldunáról. Ott álltak az esthomályban újra semmi nélkül egy ismeretlen élet előtt bizonytalanságba, egyesek már felsírtak.

   50. Biszak István a „Szakadónál”
  Kedves Székelyek! Két nap kimaradásommal, írok ma is az Aldunával kapcsolatos eseményekről, nem azért mert nem volt az elmúlt napokra is írnivaló, volna itt erről mit írni, mindennapra bár két beírni való, de jobbnak találtam egy ilyen szünetet alkalmaznom több oknál fogva is, na de térjünk vissza, amiről írni akarok nektek. A gátat, amivel a Duna szabályozását remélték szabályozni, már megtörtént dolog volt, igaz nem elhihető és emberfeletti munkával, kitartással, annak megszakadásával, ahol a Duna megkísérelte a kiszabadulását a gáttal bekerített akadállyal, ami sikerült is neki a már megépített gátrészen a ''szakadónál'', nagy tavat hagyva maga után és még ma is látható, romboló munkájának bizonyítéka.
Így az újraépített gát egy karcsú hajlással folytatódik a szakadótól a Kevevár irányában, semmi hozzáépítéssel sem elferdítéssel. Vagy mégis megronti e egyenes gátvonalat valami? Az első évtizedekben nem, de jött egy égető, perzselő második világháború, ami változást hozott e gátra is. A gátépítés után, szorgalmasan, megérkezett a valahol elmaradott pénzsegély is, így a már meglévő gát mellett az őrházak építésének kezdtek nem a székelyeink, hanem az ide kirendelt építészettel megszervezett csoportok. Hamarosan felépült a hetes gátőrségi épület, majd az ötös és a hármas is, hozzáadva az épületet amit a „jegyző” tanyájának neveztek, egy emeletes, téglából épített, ugyanolyan mint az őrházak csak távolabb a gáttól, ami később a ''Villa Jelena'' nevet kapta a hetes őrház és a „Milorádovics” puszta között.
   Az ötös őrház meg a villa Jelenának még a tégladarabjai sincsenek meg, csak a helyük bizonyítja, hogy állottak még a 70-es években. Közel a hármas gátőrháznál történt a nagy változat a gáton, ha onnan északnak nézünk, valami már nem nagyon csillogó párt veszünk észre és ha jobban megfigyeljük azt rálelünk a vonat sínpárra, amely a Dunától Kevevárnak vezet, az ottani vasútállomásra. Minek kellet a sínpár a Duna közvetlen partjára?
   A gáton odaérve a sínpárhoz, láthatjuk a hatalmas beton erősítést valamilyen sínpár alkalmazással, ami pontosan a Dunának vezet, de egyszerűen megszakadva áll ottan, valamire emlékeztetvén. Mivel hídhiány miatt, a déli országrészek nem voltak összekötve az északi résszel, így egy kitervezett nagy átvivő képességű „Trajekt” lett tervezve és megvalósítva annak megépítésével. Így az utánpótlási vonatszerelvények a kevevári vasútállomásról a Duna partjának vették irányukat a csatornákon keresztül, ahol a legismertebb híd volt a szállításbíró VASHÍD”, azon át jutott a túloldalra kívánt szerelvény a trajekthoz tolatva. Majd a beállítás után lassan arra rátolva és biztosítva, kelhetett is át a Dunán, nagy kíséret és biztonsági erőkkel. Voltak is itt nagyon sokszor az átkelésre váró utasok ellenőrizve és visszatartva, míg a trajekt meg nem tette a délfelén lévő rákapcsolódást, kerülték is e helyet a másik oldalra készülődők. De az őrjárat csak összeterelte őket, ami bár tíz órai kényszertartózkodással volt számítva, bárki is akármilyen sürgős esetre vagy elrendezésre ment volna tovább, igazolva feltartózkodását, ami mindenfele mint személyazonossági bizonyítványnak számított arra a napra.
   Ez a vonatközlekedési, utánpótlási munkálatok, folytak is éveken át, nagy folyami ellenőrzés és a szárazföldiekkel együtt, majd csak az állandó vízi aknázásokkal szakadt meg e szállításmód, amikor, egynéhány szerelvény örökre a víz alá süllyedve, szakította meg annak folytatását, és csak a visszamaradt betonkikötő és a sínpárok bizonyították, hogy ott milyen nagy munkálatok voltak. Ma már a sínpárok is felszedve és csak a sínpárok részére kiemelt kis töltések mutatnak arra, hogy ott vonat is járt. Ez volt a sorsa a vashídnak is, mert az éveken által tiltott ott tartózkodás eredménye az lett, hogy halban nagyon gazdag vízi terület volt, örömére kicsiknek és nagyoknak, mert halfogás ott mindig sikeres volt. Az idősebb bácsik még néha elbeszélik, milyen is volt azokba az időkben egy ilyen átkelés amiben részt vettek miután már egynéhányszor ezmiatt ellenőrizve lettek és már ismertek voltak azon a tájon az átkelésnél.
   Egyik ilyen átkelésnél ismert élőszemély az Erős András aki a belgrádi piacokra is járt a lerombolt pancsovai híd mellett épített potonhídon. Ma nyugodtan elsétálhattok, bármelyik megemlített hely mellett, senki sem fog abban megakadályozni és egy szendrővári megtekintéssel, egy szép napot biztosítotok magatoknak, amihez szép napos időt kívánok, mindannyiatoknak. Az:aldunai.

   51. Átkelés a befagyott Dunán....
   Kedves Dévai Székelyek! Ígéretemhez híven meglátogatlak benneteket egy egy beírásommal, ismertebbé tenni számotokra az aldunai (Ráday) települést és azok táján megtörtént eseményeket. Egy ilyennel foglalkozom ma.
   A gátépítő ősszékelyeink már a sorban lévő házukban laktak az új telepen a Székelykevén, igaz nem mind a ki-betelepültek, mert egyesek a jóléttől megtelve, vissza is tértek a megtett úton, Déván keresztül, oda ahonnan jöttek is. Mások, maradtak akármilyen nehéz keserűséges körülmények között is az új hazában, vagyis ahogyan ők nevezték az „IGÉRETFÖLDJÉN”, mert ahogyan a ki-beutazásuk, volt AKIKNEK többet hozhatott mint azoknak, akik ki-beköltöztek, vagyis egyeseknek a majd térdig érő állandó sarat és az azzal járókat, legtöbbször éhezve úgy gyerekeik, mint ők maguk. Ebből kijárt a mindennapiban bőven is. A nagy gátszakadás, vetett valamennyire véget a nagy ígéretföldjének egy újabb, semmiből-nincsenbe továbbfolytatással.
   Akik a magaslatokra kimenekültek az árvíz elől, nem is hagyták el azt a helyet, ideiglenes kunyhókat eszkebálva maguknak ott és éltek amiből lehetett, mindaddig míg a kétméteres árvíz vissza nem húzódott vagy el nem párolgott.
   A legkeletibb ilyen, házépítési kezdeményezés a ROKUS apó tanyája lett, míg a legnyugatibb a LŐRINC Jóska tanyája, közte a FERTÁLY településsel, a kosárkötőkkel a VÁRADI KUZSNER családokkal, míg a BURKHÁRDOK tanyájával, amelyek ma is megtalálhatok a Duna mellett. Az odáig nem feltört füves részek kimérve várták volna annak szántását, sajnos a talajvíz diktált minden olyan műveletet.
   A Fertályoknál már működött is az átkeléshez szükséges komp is, szállítván át az utasokat a Duna jobb oldalára, naponta négyszer is, át és vissza. A tél beálltával már lehetetlen volt az átkelés a Dunán komppal, így az átkelésre szorulók, nagy megkerüléssel tehették meg a folyamon átkelést. Nagy telek voltak fagyokkal és a Duna vize akkor legtöbbször be is volt fagyva, páncéllal húzta be felületét, amin a bátrabbak megkezdték az átkelést egy hosszú karó segítségével és sikeresen át is keltek.
   Abban az időben is röpködtek az ismert „Amorok” a nyílveszőjükkel, a hideg ellenére is, így lett egy dunántúli egy torontálcsempei lánnyal ismerté és lakodalom is annak szokása szerint megegyezve. És a lakodalmas vendégek szánra ülve, a közeli Duna utat választották a nagy 120 km-es út helyett. Rátérve a Duna jegére, haladott is minden lovastól, szánkóstól és vendégestől szép rendjén, amikor is valakinek eszében jutott a déli tánc a Duna közepén, amire kiszálltak a szánjukból és vidáman neki kezdtek a jellegző hullámos táncuknak, ami egy ideig ment is minden további nélkül de egyszerre a lovak kezdtek ágasodni és valami szörnyű ropogás lett halható és a parton maradottak csak látták eltűnni a táncoló csoportot, akik már menekülésnek vették az irányukat part irányba, de egy sem érhette azt el oly gyorsan nyelte el őket a Duna vize.
   Lett is a nagy örömnek, ürömje, és jelentve a kevevári pandúroknak akik gyalog kiszálltak a szemlére a Duna partra, felértékelni a történteket, nagyon lehordva az ott maradottakat, miként is gondoltak átkelni a Duna jegén és még táncnak kezdeni, amikor az a legveszélyesebb a jégmegtörésére. Évtizedekig volt is intő szó a befagyott jégterület rászállására, amit székelyeink csak tovább folytattak egy hosszú karó kíséretében, munkára járva reggelenként és este haza a munkáról. Legyen veletek Amor is meg a kisebb „Kupidonok”, nyílveszőjükkel, de tanuljátok meg a jégszabályát is, amire a természet legravaszabb állatja tanítana meg benneteket, annak lábnyoma elárul nektek mindent. Én magam megtanítottam a kedves feleségemet (az is anekdotának ismerős a baráti körömben) a családjaim is ismerik e tant és már a tavaly az unokámat is tanítottam erre de még mindenre nem terjed ki a figyelme és kell egy-két évig tanítanom, mint a kézzelfogásos halfogásra, évente három ízben is és a turulmadarat is megmutatom neki, akinek a fészke majd az ősszékelyekkel uralja őshelyét, majd fekvőhely nagyságra növelve.
   Ezt a sasfélét itten a vándorsólyom nevén nevezik és tilalom alatt áll, ami a tavalyig tiszteletben is lett tartva, elárulja a fészek helyét, de közel nem ajánlatos hozzá menni kivált, ha fiókák vannak a fészekbe. Micsoda fejedelmi madár, nincs is ellensége a környéken, csak az ember. Legyen részetek benne őt látni,az :aldunai

   52. A kender termesztése.
   Kedves székelyek! A mai napon is megismertetlek benneteket az ősszékelyeink munkálatával, amellyel igyekeztek az egyik legfontosabb használati tárgyukat maguk elkészíteniük a mindennapi használatra. Ez az idő visszavisz az óvodás koromra és azok éveiben látottakra. Mivel a szőlősök már megsemmisítve, ami a mellékfoglalkozás egyik főágát tette itt ki a környéken, így újabb kereseti lehetőség után kutatva, megkezdődött a kendertermesztés.
   Nagy területeket nem vetettek be e újabb termesztési kultúrnövénnyel, de a kezdők is már a mindenévi féllánc (hold) felületű kender termesztésre merészkedtek (attól tartván, hogy egy újabb rendelettel ez is a szőlők sorsára jut) és minden vasárnap a szokásos meglátogatások e növény megnézésére. Ahogyan visszaemlékszem, olyan 60 cm távolságú sorokban lett vetve a kendermag, majd három négy hét után az újabb látogatás alkalmával, nekem már bokáig ért a magból kikelt növényecske, majd újabb látogatáskor már térdig is ért a növény érdekes kis recés oldallevelekkel. Egy harmadik látogatásnál már magasabb is volt tőlem, nagyon csodálkozván azon, hogy én több mint egy-kézen lévő ujjak événél oly kicsi vagyok és az olyan hamar magasabb lett tőlem. Ezt nem tudtam akkor megérteni. Már kalászt is vetett (fürtöt), ahol marékszámra valamilyen kis kuglik voltak, még nyersek és puhák, mondogatták is apókáink, szép magas lesz, míg a másikok hozzáadták és még magos is. Persze ez újabb ismeretlent jelentett számomra.
   Egyszer aztán a kendervágás lett a használt szó, ami arra mutatott, hogy az álló kender sarlóval, marékszámra kéveformát öltött, azt két vagy három helyen átkötvén a finom hajlású, sárgavesszővel kúpokba állították szárítani, ez már ismert volt számomra a kukoricatörés utáni munkákból. Volt olyan is, aki a kévéket a földön hagyta azzal, majd mindennap forgatom őket, ami újra ismeretlenek tűnt nekem. Minek azt forgatni? kérdeztem magamban, de a későbbi beszélgetésekben rájöttem erre az ismeretlenségre is.
   A korábban beért kender hazaszállították az udvarukban a később éretteket meg majd az első dérrel megfogató napokon vágták le ugyan úgy, mint az elsőket. Volt is újra ismeretlen szó, na ez is elér a jövői áztatáshoz, csak hadd verje a hó a télen meg a szél is fújja jól ki. A tavaszi és őszi munkálatok között adódott arra idő, hogy megértsem a kenderről beszélteket. Egy napon hallom, hogy a kendert kellene vinni áztatni, ezt már hallottam, gondoltam magamban és már a kocsi előhúzva a kenderkúp mellé, rakták is fel a kévéket még a „vendégoldalakra” is.
   Jó magasnak véltem már a kocsin lévő kender rakományt amire a lovak is befogásra kerültek, és szorgalmasan a pokrócok, fejszék és kötelek lettek felrakva a teherre, vagyis a kévék tetejére, ahová mi is gyereket hamarosan fenn találtuk magunkat, egy nagybácsi segített fel olymódon, hogy egyenként feldobálta a már fenn levő apó mellé, ahol azonnal a helyünk lett megmutatva és azzal: na most itt leültök és semmi máshová mászkálás a míg oda nem érünk. Na most hova az az oda? kérdezhettük magunkban.
   Miután az üvegballon ivóvíz is már fent volt, így indította is a lovakat apó az udvarból kifele. Nekem úgy tűnt, mintha minden méternél dőlne le a rakomány, de egy idő múltán, már teljesen megszokottnak véltem minden úton lévő lyuk zökkenését, igaz már lent jártunk a Mária Terézia hídjánál, sűrűn emlegetvén a többi fent ülő személyektől a „Szakadó” meg a „kenderáztató” szót. Már a „harangot” is elhagytuk és a Biszak András fertályi házát emlegették a fent ülők, majd, itt a Dudás tanyánál kell vizet még felvenni és a gyerekeknek adni, mert a Szakadótól nincs vízért jövés.
   Ott is volt a gémeskút a gárdján szép lánccal odaerősített bögre, amivel a vízhúzó jó bőségesen teleitta magát, majd az elkészített vödröt töltötte meg és adta fel a kocsin ülőknek. Olyan jó ivóvizet még soha az előtt nem ittam, nem tudom a többi velem levő gyerek is így találta-e.
Évek után is ha mint segédvadőr koromban arra jártam nem hagytam volna ki azt a vízivási lehetőséget. Még a magunk mögött házakat végig sem néztük már valami magasságra vittek fel a lovak, teherrel együtt és a leszólítás, János, Lajos , ugorjatok le ha meg kellene segíteni a teher feltolását, amire nem került sor, mert a két ló gyorsan szabadulni akart a tehertől és már lejtőn vitt le az útjuk, amire a gyeplőszárak visszafogására volt sor. Valami kevert fájú erdőn mentünk keresztül és egyszerre elénk támadtak a már odaérkező kocsik sorai. A lovak elengedve, megbéklyózva legelték a dús füvet, míg az emberek a már ismert kenderkévéket rakták le a kocsikról, közeli fejszecsattogtatás is hallható volt, míg egyenként újra a kocsiról leadtak bennünket, azzal: itt maradjatok egy helyben.
   A kíváncsi gyerekszemek már érdeklődve nézték a történő eseményeket, aminőt már egyes ismeretlen vagy ismert bácsik csináltak, kévéket vittek a vízhez és dobták be egy ott várakozó bácsinak, aki igyekezett minden kévét mindjobban a víz alá süllyeszteni, hogy az ne jöjjön fel a felszínre, és odaállított karokkal szorította azokat a felszínre igyekező kévéket leszorítania. Egyes kocsiterhek már a víz alatt voltak, így azok igyekeztek is onnan eltávolodni mindenestől, csak a kendert hagyták a vízben.
   Mi addig álltunk egy helyben, hogy a kíváncsiság mindenfele elvitt volna bennünket csak a csengő szó fordított vissza bennünket, most nem fürödni jöttünk a Szakadóban, majd szentistvánra újra lehozunk benneteket.
   Az unalom nem foglalkoztatott bennünket, mert a rengeteg madárdal, meg azok fészkeik kikutatása nagyon foglalkoztatott bennünket, de az apó szava az erősebb volt számunkra, így nemsokára már újra a hazavezető úton voltunk azzal, hogy majd eljövünk kiszedni is a kendert, csak ázzon az jól meg. Így a gyermekszív kívánsága nélkül tértűnk haza, vagyis azzal a porral, amit egy hazamenés alkalommal még a kocsiút porából leszállott ránk és hazaéréskor már az anyóka szedett is bennünket össze: ide az egész fürödni, mosdani lefekvés előtt, mire mink, hát ott voltunk és mégsem bírtunk, még fürödni sem. Nem fürödni lett menve, volt az anyóka válasza, amibe bele is nyugodtunk. Ennyi munkában legyen részetek benne, mert akkor én sem csináltam még azt a kenderrel történő munkákat csak megismertem, mint végig szemlélő. A többi ezzel járó kendermunkálatokat számotokra leírom a következő beírásommal. Legyetek vidámak és jó testvérek, az: Aldunai.

   53. Kenderáztatás.
   Kedves székelyek!
  Ígéretemhez híven a kendertermesztést be is fejezem nektek e második beírásommal. A leáztatott kender már jó kéthete szívhatta be magában a vizet a leáztatott állapotában, amikor újra szabad volt meglátogatni a megcsinált munkát. Erre a munkálatokra már korábban lettünk ébresztve és az ismert úton jutottunk le a kenderáztatóig, még a takarók ellenére is néha elfogott a didergés, a reggeli friss levegőben, amit szinte olyan ködös, párásnak éreztünk. Persze ez az érzés a napfelkelte után ugyancsak ismert a sűrűn természetet járó személyeknek, akik ezt érzékelik, de már nem reagál a természetük különösebb módon.
   Az odaérkezés után a lovak lettek elajnározva velünk együtt azzal „ti még aludjátok ki a malacokét”, amiből újra nem értettem semmit sem. Az alvás folytatása nem fogott bennünket, így nagy figyelemmel néztük, hogyan szedik fel a kévéket leszorító karókat és a víztől lecsurgó kévéket hogyan szedik ki, a napra kihordván, nagy összerázkolódással, mivel megvizesültek hordás közben az átáztatott kévéktől, amit hamar befejeztek erre már anyóka az acéljával meg a kovakövével lángra lobbantott tűz felett, készítette a gyerekeknek a reggelit, amit hamar el is fogyasztottunk, míg a felnőttek azt mondották, mi megvárjuk, amíg nagy parázs lesz, mire nekem ez újra rejtély volt.
   El is szundítottunk, de hamarosan valami orrcsiklandozó illatra ébredtünk, mire apó német beszédje volt hallható, csak az értelmét nem tudtuk annak de mosolygása elárulta hogy valami jót jelentett. Na, vigécek, ha már ébren vagytok, ide a sonkához és a kolbászsütéshez, vagy azt akarjátok, hogy mink együk meg mind. Nem is kellett biztatás, hamar ott voltunk a tűz körül, amint láttuk a számunkra is volt egy szelet sonka, egy pácára feltűzve, ami már olvadozni is kezdett.
   Most megmutassuk, hogy kell a kenyeret pirítósnak csinálni, mert a tűznek most nincs füstje és csak a parázs adja a pirításhoz kellő meleget és ha csepegni kezd a sonka akkor a kenyérre kell azt csepegtetni, akkor sokkal jobb lesz azt enni. Igyekeztünk is utánozni a felnőtteket, de mivel ők már többször csinálták, így ezzel alul maradtunk a tudással.
   A reggeli, vagy ebéd után újra a kévékre lett fordítva minden gond, amit nagy megvizsgálással raktak újra fel a kocsikra, azzal, majd lesz ideje kiszáradni otthon es. Estére már kiterítve az udvarban otthon volt a kender, nagyon is érdekelt bennünket, mi lesz a folytatása ennek, de három napig mintha nem is érdekelte volna egyiket sem a kévék elrendezése, amit a nap kegyetlenül perzselt is az udvarban.
   Majd a negyedik napon, apónak a szava, te János nézd meg csak azokat a kévéket napoztak e eleget? A kéve megnyitva, majd a közepén kettétörve lett apónak oda vive. Na még szétoldott állapotukba álljanak a kévék a jövő hétig, majd megszárad mint a puskapor, volt a véleményezés a kender megtekintése után, újra nem értettem. Néhány nap multán újra a János, hozd csak le a szerszámot a kendernek.
   Lett is fűlelés és figyelés a mindent érdeklő gyerekektől, látunk valami két részből álló, lánccal összekötött vastag botot, ami nem gömbölyű formájú volt, hanem megzsámolva gyorsan egy ott fekvő ugyanolyant, a nyolc oldalú lett megismerve, kipróbálása nekünk furcsa volt, mert a kiterített kenderkéve hatalmas súlyintással lett megajándékoztatva a láncon függő darabbal, mire repült is a kenderhéj szerte szét. Alig vártuk, hogy elvonuljanak a felnőttek a kendertől, már mi kíséreltük meg annak a karónak forgatását, amit nem bírtunk átfogni, így a forgatása valahol lassulhatott, mert úgy tarkón vágott, hogy a nagy zajra kijött anyó csak a hideg vízzel bírt felmosdatni.
   Volt is az apó oldaláról megjegyzés: hát nagyszerű volt számotokra ez a segítség, de még egyetek sok málét, ahhoz hogy segítsetek ebben a munkában, nem is volt szabad bántanunk az a forgató botokat csak akkor, ha senki nem volt jelen és amelyikünk elbukott egy ütéstől, az lett is felmosdatva azonnal, de a víz elárulta tettünket és teljes tilalmat kaptunk a csépelő botokkal szembe.
   Párnap multán már össze tilolva volt a sok kenderkéve és a supában behordva, majd egy újabb kenderalkalmatosság lett kihozva, amely egy pad volt, nekünk hosszabb nyakkal, amin néhányszor szeg volt élessen kibújtatva és a kender ezen keresztül áthúzva,mire apó: Na lássátok anyó, milyen szépen símogati át a kendert a fogakon, igaz mi fogakat nem láttunk csak egy ülőféleséget, amit a nem használás alatt, mint lovat nyergeltük is annyira, hogy a következő használás során előbb ékelni kellett azt a további használathoz. Volt az apótól: a kötelit nektek gyermekek, hát mindig azzal játszotok amivel nem kellene, többet semmi ilyesmit ne tegyetek, mert a bajuszunkot kössük össze. El is mentünk egyik nagynenához kikérdezni a számunkra még ismeretlen szavakat, amit ő megmagyarázott is. Fel említette a további munkát is a kenderrel kapcsolatban, de azt mondotta sokkal jobb volt a lennel foglalkozás, nem ilyen goromba. Na a lennel már megismerkedtünk mi gyerekek, mert amíg a férfiak a kendert áztatták addig a nőszemélyek (fehércselédek) terítették is ki az összehajtogatott lentekercseket és áztatták mire a kérdésünkre, miért csak áztatják és nem mossák, mint a ruhát, megkaptuk a kielégítő válasz, hogy azt úgy kell, amiből újra nem értettünk semmit.
Akkor még a lenfonalból fontak is a nenák a téli guzsalyasokba, s ha elfogyott akkor a kender fonására került a sor. A lenből szőttek terítőket, függönyöket (firhangokat), kenyértakarókat és (szakajtó) kenyér, tészta takarókat, alsóneműt, de a kenderre áttérés után már nagyon nem elviselhető volt az alsónemük viselése, így mind ritkábban használták a továbbiakba. Ezzel feleslegessé válván annak ültetése és tenyésztésre csak nagyon kis mennyiségbe termelték a galambok meg az énekes madarak részére, amiből tartottak is elég szép számban. Nekünk tiltották a kendermag használatát, de mint gyerekek megkóstoltuk és miután semmi különös izét annak nem találtuk így nem kellett senki sem tiltson a további használatától. Gondolom akik e növényekkel nem volt ismeretségben, valamennyire is sikerült azoknak bemutatni egynéhány évig termesztett, már ipari növénynek nevezett, növényeket.

   

 

    Kétmillió honvédszurony véd titeket…

   Nemrég valaki felhívta a figyelmemet, hogy egy olyan történelmi műsort mutattak be a második világháborúból, amikor a szerbek, oroszok a bácskai magyarokat kivégezték, kínozták, stb. Sajnos mindez megtörtént, és gyakorlatilag ez csak az epilógusa volt annak, amit a magyar hadsereg elkezdett. Hogy tulajdonképpen mi történt 1941. április elején, arra jellemző a székely vallomása a verekedés után: „úgy kezdődött, hogy ő visszaütött. A lényeg az, hogy senki se bánt senkivel kesztyűs kézzel, ilyen a háború. Azonban csak felét mutatni be az eseményeknek az nem csak szándékos félrevezetés, hanem már szinte uszítás is. Hiánya történelmünknek.
    Évekkel ezelőtt (kb. 20-25) mondtam egy arra illetékes személynek, aki egy szervezet ranglistáján második volt akkor, hogy miért nem írjátok le a bácskai eseményeket és úgy, ahogy történtek? Jött a szokásos ködösítés, hogy: igyekezünk abban, gyűjtünk adatokat, most nem megfelelő az időpont, sajnálatos események… és nem lett belőle semmi. Pedig a Bácskából menekülő magyaroknak akkor még élő tanúi voltak, akik elmondhatták volna névlegesen, hogy háltak árkokban, temettek erdőkben, egy kalap szőlőért adtak két tehenet, mert azok nem voltak képesek úgy rohanni, ahogy az emberek.
    Úgy néz ki, hogy évek során sok egyszerű embernek elnyertem a bizalmát, mert jönnek, gyűlnek az adatok. Miért küldik ezeket Erdélybe? Azt csak ők tudhatják, de lehet az is, hogy valami hiány akad odaát. Nagyon hátrányunkra van és lesz, hogy pontosan a reális történelmünket mellőzzük, mert a sok fesztivál, kóstoló, találkozó stb csak hagyomány szempontjából lehet értékes.
Érkezet egy hatalmas boríték, benne a 76 éves feladó 10 oldalas levele, majd régi levelek. Neveket nem közölhetek, de istensegítsi leszármazott. Íme egy rész:
„Soha nem kíváncsiskodtam – rosszul tettem – apám kanadai levelezései felől, a levéltitok az nálunk mindig tiszteletben volt tartva. Ha merném inkább apámat hibáztatnám, amiért ezeket a leveleket nem igazán osztotta meg velünk. Hiszen már akkor, 30-35 évvel korábban sokkal többet megismerhettünk volna azoknak az embereknek az életéből, sorsából, akik a felmenőink szomszédai, rokonai vagy barátai voltak még az „őshazában” Bukovinában. Most ezeket a leveleket küldöm el Neked, hogy használd fel ha van rá lehetőséged és őrizd meg az utókornak, hogy lássák, ím ilyen makulátlan és tisztességes emberek is éltek még hajdan ott Bukovinában, nem feledve magyarságukat és székely mivoltukat sem évtizedek és sok ezer kilométer távolságban sem. Ezek nem másolatok, ezek eredeti, kézzel írt levelek.
Itt szeretném megjegyezni, hátha eszedbe jutna megkérdezni, hogy miért küldöm ezeket a leveleket Neked, hogy nem látok jobb megoldást? Nem látom az elkötelezettséget egyetlen rokonomban, unokámban sem, hogy olyan érdeklődést tanúsítana a közelmúltunk iránt, mint ahogy azt megérdemelné. Nálad – bármilyen nagy is már a házi irattárad – úgy gondolom, ezek a levelek otthonra lelnek. És valamikor talán még használhatóak lesznek a magyarok, bocs a székelyek becsületének ébrentartására…
…Anyám – isten nyugosztalja – engem kicsi koromtól kimondottan vallásosnak nevelt. Akkortájt, az ’50-es években magam sem bántam, mert gyerekként a legnagyobb dicsőség az volt, ha valaki eljutott a miseszolgálatban az első ministránsi beosztáshoz, tudod, aki csengeti a főszertartási eseményeket, Úrfelmutatást, stb. Egyszer hosszan mesélt (közben talán sírt is) arról, hogy amikor Bácskából Sármelléken (menekültek valahol Zalaapáti az már, kőkeményen Nyugat-Magyarország, addig utaztak menekülve, először a csetnikek aztán a ruszkik elől) környékén egy faluvége helyen - mert úgy-e senki sem szívesen látott menekülőket a saját portáján – letáborozva a komaasszonyával együtt rőzsét szedni mentek a kiserdőbe. Mint a mesében, a két asszony egy-egy köteg rőzsével a hátán igyekeztek az echós szekerek felé, hogy főzzenek valamit az utazó családnak. (1 éves volt az a nővérem, akitől az első dedikált könyvedet kaptam és 3 éves a bátyám, aki már sajnos 12 éve nincs velünk). Az erdőszélén megjelent a pap, és közölte velük, hogy ez az erdő egyházi tulajdon, innen még rőzsét sem vihetnek el. Egy pap! A szeretet, a hit stb. hirdetőjét nem érdekelte, hogy még tüzet sem rakhatnak a menekülők a hulladékfából, ami egyébként az enyészetté vált. Te érted ezt a magatartást, egy római katolikus egyházfi részéről?
  Amikor anyám ezt elmesélte, mondom 12-13 éves voltam és hitbuzgó, én azóta soha többé, úgy értsd ahogy mondom, soha többé nem voltam hajlandó templomba menni. Esetleg kegyeleti okból…”
   A következő vallomás: K. R: „Mikor apáméknak kiosztották a házat Bácskában, a szerb vére még nem volt a falon megszáradva. De nem volt hova menni, be kellett költözni”.
   L. I: „A bácskai meneküléskor apám a két tehenet egy kalap szőlőért adta oda cserébe. A tehenek nem voltak képesek lépést tartani velünk a menekülésben, a gyermekei meg éhesek voltak, s nem volt mit enni adni”.  
   Néhai Szőts Gergely:
- Akartam vóna menni, de apám nem akart menni. Aszongya, hogy amikor a másik háborúban vót, nem tudom hány évig Németországban vót, az osztrák ideje alatt. Nem ment. Méges, lehet jobb lett vóna, ha elmentünk vóna! Ott es erőst sokan elvesztek. A szerb határhoz tették, ott a szerbek elpusztították őköt. Aszongya, hogy jöttek éjjel a szerbek, s kineztek, hogy 20-30 ember, ezt s ezt vették ki, s akkor kimentek, lelövöldözték őköt.
L. G: - Férfiakat és nőket is?
Sz. G: - Férfiakot, igen, csak férfiakot. Elmentek (meghaltak).
L. G: - Elég szerencsétlenül jártak!
Sz. G: - Jaj-jaj! Hogy mondták, hogy dógoztatták őköt, kik el vótak menekülve, cukorrépa vót, meg kellett dógozzák. S akkor karácson előtt áttették Magyarországra. De immá’ sokan meg vótak halva. Hát bétették őköt egy iskolába, s hát azokat vették. Ott olyan vót szegényeknek…Hát attak enni es. Asztán hideg vót, nem vót szabad, hogy felőtözzenek. Ott annyian meghaltak! Betegek vótak. Gyermekek, felnőttek, minden…Eleget vótak szegények izélve…Nekem es vótak rokonok, akik ott meghaltak.

   Gáspár Simon Antal
   Hogy a menekülők karavánján belül milyen volt az élet, milyen törvények uralkodtak, hogy hömpölygött végig az áradat, Bácskában a Dunáig, s onnan át a Dunántúlra, Gáspár Simon Antal - istensegítsi születésű, aki Bácskában Istenvelünk faluban lakott - feljegyzéseiben minderrõl ekként emlékezett meg:
  „1944. október 5-én az éjjeliőrök kopogtak be az ablakon éjfél után, hogy készüljünk fel, mert menekülni kell. Ez a kétségbeejtő hír kirekesztette az eszünket. Jaj, most mit csináljunk? Mindenünk ott maradt, csak a puszta életünket mentettük.
   Nagy szorongással s búval nekifogtunk pakolni, de mit lehet egy egylovas szekérre felrakni a kilenctagú család mellé. Egy kevés gúnyát, felvevőt, s ágyi gúnyát, de még annak se volt hely. A feleségem sietséggel nekifogott, hogy kenyeret süssön, azt hitte, hogy lesz talán annyi üdőnk, hogy meg tudjuk vámi, amíg a kenyere kisül. De éppen amikor bévette a kemencébe, akkor jött a parancs, indulni kell. A tészta a kemencében maradt. És mü elindultunk megismételni a madéfalvi menekülést. Három-négy kilométert haladtunk a falutól, ott megállított a bánáti sváb menekülők vége láthatatlan hosszú kocsisora, amely négy sorban elfoglalta az egész, széles úttestet. Nem engedték, hogy mü közikbe keveredjünk. Ott álltunk egész estig. Hozzánk jött Németh Kálmán plébános, és azt mondta, hogy mindenki menjen vissza a falujába, nem kell menekülni. Ez a hír megörvendeztetett, és siettünk haza, hogy a feldúlt házat rendbe tegyük, és az állatokat és baromfit megetessük.
   Szerda napon volt ez a menekülési indítás. Csütörtökön, pénteken még a mezei munkát, bétakarítást végeztük, többet nem gondoltunk a menekülésre, bár a bánáti svábok végeláthatatlan sorban folytak szekerekvel, traktorokval és autókval Németország felé. De mü nem gondoltuk, hogy még reánk es sor kerül. Október 7-én, szombaton még elmentem Topolyára, a malomba öt mázsa búzát becseréltem, nem es gondolva, hogy azt a lisztet mások fogják megsütni és megenni. Nyugodtan felvirradtunk vasárnap, október 8-ra.
   Istensegítsből eljött László Antal plébános, hogy misét mondjon az istenvelünki híveknek. A pap mindig hozzánk szállott meg a kocsijával, mert én voltam sekrestyés, harangozó és templomgondnok egy személyben. Éppen akartam harangozni, amikor telefonon parancs jött Kuláról a járási hivataltól. Istenvelünk község azonnal készüljön fel a menekülésre. Erre a hírre elmaradt a szentmise, és úgy felkavart rendet és csendet, hogy teljesen fejetlenség lett a községben. Sírás, futkosás, pakolás. Velünk megismétlődött az a helyzet, hogy a kenyerünk újra a kemencében maradt, mert a németek kizavartak a faluból. Több embert megvertek a német katonák, akik nem siettek elindulni.
   Én es befogtam a lovamot, az asszony az ágyi gúnyából csak azt tudta felpakolni, ami jobb volt, a viselteseket otthagytuk, mert nem volt hova pakolni. A felvevőgúnyát es csak a javát. Mindenünk ott maradt, amit elhoztunk Bukovinából: bútor, szerszám, osztováta és minden, ami egy gazdaságban szükséges, a sok termény, négy darab hízott disznó és sok baromfi, ludak, récék, tyúkok. Semmit se tudtunk elvinni, ott maradt minden, és nekünk menni kellett. Csak lóval, tehenvel és egy üszõvel indultunk a nagyvilágba. Ott maradt, amit nehezen Bukovinából elhoztunk, és amit Istenvelünkön szereztünk négy év alatt. Megindult az istenvelünki menekülõ karaván Topolya felé. Nehezen haladtunk, mert a sok menekülő kocsi egymástól nem tudott haladni. Közben rengeteg nagy tömeg zsidót kísértek, es a tisztek, amíg a zsidók elvonultak, leállították a szekereket. Végre megindultak a szekerek.
   Másnap reggel értünk Bajmokra. Mielõtt elhagytuk Bajsát. egyik szomszédom, Gergely Tamás - mivel negyed magával nem volt terű a szekeren, mü pedig tizen voltunk a mü szekerünkön - édesanyámat a kicsi unokámmal, Gyurkóval felvette az õ szekerére, és elhajtott előre. Bajmok véginél egy kocsmánál megálltak. Mikor mü odaértünk, nem lehetett ott megállni, tovább kellett hajtani. Bajmoktól körülbelül két kilométerre megálltunk etetni. Mellettünk haladtak a többi szekerek. Ahogy jöttek, azt mondja Bokros Jóskáné: „Antal, szaladjatok vissza a korcsmához, mert a Tamás szekere felfordult és anyád és a kicsike erőst megütötték magikot, még a karjaik es eltörött.
   Az asszony és én ész nélkül szaladtunk vissza. Igaz, hogy a ló felborította a szekeret és megütötték magikat. Nem hagytam tovább ezen a szekeren. Elvittem a mü szekerünkhoz, és többet nem biztam másra.
   Megindultunk újra, de olyan nagy volt a kocsik száma, hogy négy-öt sorban mentek a szekerek az úton. Megközelítettük a Bajmok és Bácsalmás között levő trianoni határt. Ott légitámadást kaptunk, és összezsúfolódott a sok szekér. Nem lehetett menni se előre, se vissza.
Ebben a szorongatott helyzetben elérkezett a feleségemnek a szülésideje. Elképzelhető az a nagy bánat, amely engem elfogott. Most mit csináljak? Mezőségben vagyunk, nincs a közelben egy hajlék, Bácsalmás messze van, légiriadó van, nem szabad mozogni. A feleségem irtózatos kínokat szenved, a gyermekek a szekeren. Hozzáfogok, leszedem a gyermekeket, a szekertől félreviszem, hogy ne hallgassák a jajgatást. Ekkor az egyik komaasszonyom azt mondja nekem, menjek, mert a harmadik szekeren van az istensegítsi bábaasszony. Szerencsére meg is találtam, odahívtam es nemsokára megszületett a tizenkettedik gyermekünk, aki a legnagyobb életveszélyben érkezett, mert ahol elhaladtunk, mindenfelé szórták a repülők a bombát, és gépfegyvereztek, nem is említve, hogy a hajósi erdőben a partizánok meg is támadtak. A bábaasszony azt tanácsolta, hogyha beérünk a faluba, egy háznál kérjük, hogy engedjék a kicsikét megfüröszteni. Az első háznál megpróbálkoztam, de nemhogy a fürösztést meg engedték volna, de még vizet se engedtek meríteni a kútból.
   A kaput bezárták, hogy ne mehessünk bé. Bácsalmáson es nagy felfordulás volt, onnat es menekülésre készen álltak. Nem tudtunk sehol szállást kapni, az út szélén megálltunk, s ott virradtunk. Az édesanyám és a gyermekek az útszéli árokban feküdtek, a feleségem a kicsi újszülöttel a szekeren, én meg a ló előtt ültem és etettem.
   Éjjel elszunnyadtam, és arra ébredtem, hogy szabad marhákat tereltek és ráhajtották az árokban pihenő édesanyámra és a gyermekekre. A marhák rejatapostak édesanyámra és a gyermekekre, akik fájdalmasan jajgattak, mert kinek a lábára, kinek kezére vagy más tagjára tapostak reja. Ezzel újra többesült a kín és a bánat. Bácsalmáson Bajára lettünk irányítva, hogy ott kelünk át a Dunán, és Dombóváron és Kaposváron szállásolnak el. De a bajai hidat lefoglalták a németek, még közel se eresztettek magyar menekülteket. Akkor tovább irányítottak Kalocsára, hogy ott kompval megyünk át a Dunántúlra. Azonban itt se sikerült, itt es a németek dirigáltak.
  Mikor értünk Kalocsára, nagy záporesőt kaptunk, megázott mindenünk. Úgy gondoltam, hogy a beteg feleségemet a kicsikével béviszem a kórházba, és majd ha megállapodunk valahol, visszajövök értik. Azonban ez sem sikerült. A németek az orvosokat elvitték, és nem volt senki felelőse a kórháznak.
  Kalocsán a város szélin töltöttük az éjszakát, és reggel megindultunk Dunaföldvár felé. Ez az útszakasz es erőst megviselt. Minden órában jöttek az oláh repülők, és gépfegyvereztek. Ilyenkor ott kellett hagyni a szekeret és háromszáz méternyire el kellett távolodni. Az egész család az én karomra került, és nekem kellett elvinni a szekertől távol. És mikor megszűnt a támadás, visszahordani a szekerre. A sok légitámadás miatt nehezen haladtunk, este későn értünk Dunaföldvárra. Amikor a hídra értünk, újra légitámadást kaptunk. Szórták a bombát, de a hídra értünk, de a hídra nem esett egy se, mind a Dunába hullott.
  Dunaföldváron megálltunk a piactéren, és ott pihentünk másnap tíz óráig. Nem volt semmi ennivalónk, a gyermekek éhesek voltak. Pénzünk volt, de nem lehetett vásárolni sehol semmi élelmiszert, se a boltokban, se a gazdáknál. A gazdák minden kaput bezártak, hogy a menekülők bé ne mehessenek, még vizet sem engedtek az udvarukon levő kutakból meríteni.
  Dunaföldváron reggel azt mondja a feleségem, hogy valahol melegítsek vizet, hogy a kicsikét megfürössze. Sokat járkáltam, de mindenütt a kapu zárva volt, sehol se engedtek be. Sok járkálás után egy kaput találtam, ami nem volt bezárva. Oda bémentem, de meg es bántam. Egy hosszú vénasszony jött ki, és mérgesen reám förmedt, mit keresek? Erre mondom én: Mama, legyen szíves egy kicsi meleg vizet adni, hogy megfürösszék egy újszülött kicsikét. Erre olyan feleletet kaptam a vénasszonytól, hogy még ma es elpirulok, mikor eszembe jut. Azt mondta: Miféle népek maguk, hogy még a meneküléskor is gyereket csinálnak? Nem szégyellik magukat? - S még mondott csúnya szavakat, de én elsiettem onnat, hogy ne halljam tovább azt a becstelen szavait.
  Visszamentem a szekérhez, s kérdi az asszony, hogy miért nem vittem vizet. Nem mondtam meg, hogy lepirított egy vénasszony, legalább ő ne sértődjék meg a sok szenvedés mellett. Azonban ott van a másik baj és szenvedés: nem tudok enni adni a gyermekeknek és a családnak. Panaszkodom komámuram, János Jóskának, hogy az egész család éhes, és nincs honnat venni legalább kenyeret. Aszongya a komám, Jóska.
   Én otthon daráltattam volt kukoricát, s adok. Abból főzzenek puliszkát. Adott es, de abban se volt köszönet. A nyers kukoricalisztet bétette a szekeren az ülés alá. Azon ültek négy-öt nap, az annyira megdohosodott, hogy messziről ment a bűze. De nagy úr az éhség, gondoltam, megpróbálom, főzök puliszkát, hátha meg lehet enni. Azonban Dunaföldváron nem volt mód kellett. Helyet kellett adni a most érkező menekülőknek. Megindultunk éhesen. Én nem éreztem, hogy éhes vagyok, csak a gyermekeket sajnáltam, mert még előtte való nap es alig ettek valamit, és erőst éhesek voltak, nem szólva a gyermekágyas feleségemről, aki kellett volna a kicsit szoptassa, de nem volt mitől teje legyen. Ő es éhezett, és a kicsike es. Ilyen keserűséggel bujdostunk, jártuk a kálváriát, szenvedett kicsi és nagy egyformán. Dunaföldvártól körülbelül egy kilométerre újra légitámadást kaptunk. Veszedelmesen gépfegyvereztek, tizenkét ellenséges repülő. Az úton öt-hat sorban hajtottak kocsikkal, traktorokkal a bánáti és bácskai sovábok. A nagy légitámadásra nagy lett a bonyodalom. A repülők dolgik végeztével eltávoztak, és megindult a menet. Az én szekerem előtt levõ menekülőnek a lova megbokrosodott, megállt, én nem tudtam elkerülni, mert nem volt hely. Addig kellett ott várjak, amíg az előttem levő szeker megindult. Amíg ott kellett várjak, addig a magyar menekülők szekerei elhaladtak, és mindenfelől sovábok vettek körül. Az egyik sováb azt mondja nekem: - Mit keresel te itt köztünk? Erre keservemben azt válaszoltam:
   Biztos, hogy nem titeket, hanem azokat, akikhez én tartozom. A sovábok erre kezdték gyalázni a magyarokat. Erre én es mondani kezdtem azt, ami fájt. Ti, sok hazaáruló, mért gyalázzátok azokat, akiknek a hazájában biztatok és gazdagodtatok, amíg a haza fíai százezer számra kellett elbujdosson idegenbe, ti meg bitangoltátok a magyar földet, szégyen és gyalázat! Erre több sováb vett körül, és fel akarták borítani a szekeremet. Egy elszaladt, és hívott egy német tisztet, hogy büntessen meg, amért én őket hazaárulóknak neveztem, és piszkoltam a németeket.
   Oda es jött egy félidős tiszt, nem tudom milyen rangú volt. Azt kérdezte, mi baj van, németül. A sovábok meg olyat es mondtak reám, amit én nem mondtam. Egyszerre még tízen es vádoltak. Azonban a tiszt azt kérdezte, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. A sovábok kórusban mondták: - Ungár! A tiszt azt mondja: Nem azt kérdem, hogy miféle náció, hanem azt, hogy miért van itt. Erre egyik azt mondja, hogy - magyar menekülő. Erre azt kérdi:- És ti? Mi is menekülők vagyunk. No, ha ő is menekülõ és ti is, mit akartok vele? Hagyjatok békét neki. Így aztán felhagytak rajtam, de bennem még jobban megerősítették az irántuk való gyűlöletet. Ezek után nemsokára az utunk elvállott a sováboktól. A magyarok a Balaton felé, a sovábok pedig Győr felé vonultak. Hogy megtisztultunk a sováboktól, Cece község határában megállapodtunk. Estefelé volt, a lovak es fáradtak voltak, meg kellett pihenni. Ekkor én es nekifogtam, hogy a dollott törökbúzalisztből puliszkát főzzek. Kész lett a puliszka. A magyar közmondás azt mondja, hogy legjobb szakács az éhség. A velünk menekülő óvóné, Sima Rózsi budapesti lány es evett. Csudálkoztam, hogy finnyás úri lány létére még dicsérte azt a jónak egyáltalán nem mondható, dohos, keserű puliszkát, amit elfogyasztott.
   Másnap reggel bementünk a Tolna megyei Cece községbe. Ott a piactéren megállott a menet, hogy megetessük, megitassuk az állatokat. Ott újra légitámadást kaptunk, onnan újra kellett menekülni. Minket Dunaföldváron Zala megyébe, Pacsára irányítottak, és azt az utat követtük. Simontornyát immár jól elhaladtuk volt, amikor azt a hírt kaptuk, hogy az istensegítsiek forduljanak vissza, mert más irányba kell menni. A hadikiak és az andrásfalviak mentek előre, és mü megfordultunk és visszamentünk Simontomyára. Akkor kisült, hogy egy fiatalember, aki vezetőnek szánta magát, nem elégedett meg a Dunaföldváron adott útiránnyal. Cecén valaki azt mondta, Győrbe menjünk, de a nagyobb része a menekülteknek nem volt hajlandó másfelé menni, mint ahova irányítva voltunk.
   Így hát kétfelé szakadtunk, egy része ment Gyõr felé, s a többség Zala felé. A családom es megoszlott. Erzsi lányom a kisfiával és urával az apósáékkal mentek Győr felé, és mü mentünk a megadott irányba. Nyolcad napja, hogy menekülünk, Enying határában egy urasági malomnál a kapuban áll két mienk fajta ember és egy úr. Mikor odaértünk, azt mondja az uraság: Jóemberek, ne menjenek tovább! Itt ebbe a gazdaságba húzzanak bé, az állatokat etessék meg, és akinek nincs kenyere, az itt kap lisztet és süthet. A mai napon Horthy Miklós fegyverszünetet kért az oroszoktól, és itt várják meg, hogy a tárgyalás mit eredményez. Erre mind beálltunk a nagy udvarra. A gyermekeket és asszonyokat bérendezték a szobába, a lovaknak szénát adtak a cselédek bőségesen. Az asszonyok nekifogtak a kenyérsütéshez. Az úrnő megtudta, hogy újszülöttünk van, magához hivatta és ajándékot adott a kicsinek és a feleségemnek jobb ennivalót. Az asszonyok egész éjjel sütötték a kenyeret. Másnap reggel kíváncsian vártuk, hogy mi lesz, vége lesz-e a háborúnak. Tíz órakor azt a hírt hallottuk, hogy Szálasi nem engedte meg a fegyverszünetet, Horthyt eltávolították, és õ tovább folytatta a harcot. A hír után újra megindultunk a bujdosás útján.
   Elérkeztünk a Balaton terére. Utunk a Balaton mellett három napig tartott. Itt a lakosság adakozott a menekülteknek élelmet, kenyeret. Balatonszemesen, mikor éppen beértünk a községbe, újra megtámadtak az oláh repülők. Iszonyatosan bombáztak és gépfegyvereztek. Leszedtem a családot a szekérről, és egy ház mellé húzódtunk, ott vártuk, hogy minden pillanatban meghalunk. Ott mellettünk egy katolikus pap fohászkodik: - Uram Jézus, könyörülj rajtunk! Mikor eltávoztak azok az átkozott repülők, meglátja a pap a feleségem karján a kicsi újszülöttet, és kérdezi: Ilyen kis gyerekük is van? Milyen idős? Mondom, hogy most született, amióta menekülünk. Azt mondja: Akkor nincs megkeresztelve? Nincs - mondom -, nem volt ahol megkeresztelni.
   Akkor jöjjenek gyorsan a templomba - mondja a pap -, hogy megkereszteljem, nehogy kereszteletlen meghaljon ebben a veszedelmes üdőben. Komaasszonyunk, János Jóskáné a keresztvíz alá tartotta. A pap a kicsiket megajándékozta tíz pengõvel, hogy azt gyümölcsöztessük, és ha megnő, akkor legyen emlékajándék. A harmadik éjjelt Balatonkeresztúron töltöttük. Másnap este Sármelléken háltunk, és utána Zalaapátin át elértünk Pacsára. A pacsai járásbíróság, minket tizennégy családot Nemesszentandrásra irányított, a többieket Szentpéterúr, Búcsúszentlászló, Sándorháza és még a körülöttünk levő falukba szállásoltak el. Ez a keserves menekülés tizennégy napig tartott Bácskától Zaláig. A nemesszentandrási községi elöljáróság szeretettel fogadott, és iparkodott, hogy jó elbánásban részesüljünk. Azonban nekem ott es az a kellemetlen sors jutott, hogy családom négy házhoz lett elosztva, és a ló a szekervel az ötödik helyre. Reggelenként szaladgáltam az egyik háztól a másikig, hogy nem történt-e valami baj a gyermekeimmel.
   Két-három nap így telt el, de aztán elmentem a bíróhoz, s kértem, hogy a családomat vagy egybe rendeli, vagy megyek tovább. Így aztán megvitatták a vezetők, és adtak nekem egy üres házat, amelynek a gazdája, Sándor Jancsi Búcsúszentlászlón lakott, és az itteni háza üresen állott a Rigó-hegyen. Ott aztán elfért az egész család, és helye lett a lónak és tehénnek és üszőnek, amit magunkkal hoztunk Bácskából. Október 22-én értünk Szentandrásra, ott nagyban folyt a betakarodás, szüretelés. Sürgős munka volt, mü es kivettük a munkából a részt, még a legküsseb es dolgozott, úgy hogy elláttak élelemmel, akinek dolgoztunk. Én a lóval fuvaroztam, és a család, az összes, ment szüretelni, vagy ami munka akadt. Lassan belényugodtunk volna a sorsba, dehát egyszer azt dobolják, hogy a menekültek el kell, hogy hagyják a községet, és kell menni Németországba
   Erre erőst felháborodtam. Én nem megyek Németországba, még ha agyonlőnek es. Nekem elég volt a németekvel, még a híriket sem akarom hallani, nemhogy közéjük menjek.
   De nem hagytak fel. Minden nap dobolták, hogy a menekültek induljanak Németországba. Azt mondták, hogy itt hadszíntér lesz, s azért kell elmenni. De többszöri felszólításra sem voltunk hajlandók Németországba menni. Egy német tiszt eljött a mi lakásunkba, mert megmondták, hogy én lebeszélem a többit es, hogy ne menjünk semmiféle parancsra az országból ki. A tiszt egy magyarul beszélõ sovábot hozott tolmácsnak. Hogy belépett a házba, azonnal adta a parancsot, hogy készüljünk fel és induljunk Németországba. A tolmács magyarra fordította, hogy mit mond a tiszt. Nem megyünk sehova, mü már menekültünk vagy ötszáz kilométert, tovább nem megyünk - ezt feleltem. Itt harcok lesznek - mondja a tiszt -, itt nem lehet maradni. Aki nem teljesíti a parancsot, az agyon lesz lőve. Erre a feleségem közbeszólt: Uram, kilencen vagyunk a családban. Én a kilenc golyó árát megfizetem, hogy ne károsodjék Németország. Lőjjenek agyon, de mégse lépünk le az országunk határáról. A tiszt erre káromkodott egyet, és elment.
   Ezután nem kényszerítettek többet az indulásra, azonban Németh Kálmán döntötte el a kérdést. Elment a legfőbb német parancsnoksághoz s azt mondta: - Uram, azt kérdem, lehet-e egy néptörzset erőszakkal Németországba vinni, amely törzs a szó szoros értelmében gyűlöli a németeket, és mindenáron tiltakozik, nem akar kimenni Németországba.
   Így szabadultunk meg az elhurcolástól. Akik Győrbe menekültek, azoktól elvitték a leventéket és a katonaköteles férfiakat, de mü, akik Zala megyében voltunk, a németországi elhurcolástól megmenekültünk. De kirendeltek munkára ott a helyszínen. A férfíakat erdőre favágni, és hadi munkára még a gyermektelen asszonyokat és leányokat es. Münket, a szentandrási menekült férfiakat a peleskei erdőbe rendeltek fakitermelésre. Ott dolgoztunk egész télen át a felszabadulásig.”

   Gy. J. Van tíz percem, hogy megírjam mi volt Bácskában.
   Én ott születtem, s amikor visszajöttek a szerbek, akkor menekülni kellett a székelyeknek. Tizenöt falu volt a bukovinai székelyek által lakott: tíznek szóltak és ötnek nem. Mit csináltak az akkori szerbek? Lágerbe tették az öt falu lakosságát, szalmán feküdni s ki voltak szolgáltatva az akkori partizánoknak, és akkori hatalomnak s azért kerültünk ide Bács megyébe másik év áprilisába. Soha meg nem említették, hogy ez a közel hétszáz családok mit szenvedtek és mit éltek át. Apukám fogságba esett és 1946-ba jött haza. Nem volt mit enni, egy rossz házba rakták a székelyek nagy részét, amit a németektől elvettek. Még egyszer sem említette a szövetség, hogy mit élt át ez a hétszáz család. Potápi, Csíkiék, meg lett említve nekik ez, de nem hallották meg. Apu testvérit felrobbantottak a partizánok csak a táskáját találták meg, őt sehol. Öten voltak s mind az öt személy szétrobbant a földdel lettek egyenlővé. Ez is lehetne egy könyv témája.
   Kalaznóiak nem voltak lágerbe, nem lettek tetvesek, nem ettek lerágott kenyeret, amit a lágerőrzők meghagytak, nem vitték őket dolgozni a tanyákra. Anyukám nagyon szép asszony volt és a mamám bekente a haját hamuval, hogy kikerüljek a bajt.

    Sántha Menyhért (eredeti helyesírással):
  …Amikor Bácskába telepítettek Antal István propagandaügyi miniszter azt mondta: „Drága magyar testvérek most má végérvényesen elfoglaltátok örökös hazátokat dolgozzatok és ne féljetek semmitől mert kétmilio honvédszurony véd titeket.” Igen és egy szép napon kiütték a kétmilio szuronyt kőnnyedén a magyar hadsereg kezéből. Mert észrevették hogy a magyar kormány kételkedni kezdett a német győzelembe és bizalmatlanná vált előttük magyarország. S orozva lerohanták. Romania aki totális harcot folytatott a németek oldalán kilépett a háborúból. És ezáltal gyors ütemben közeledett a front a magyar határok felé. Rövidesen má magyar területen folynak a harcok má az ágyudörgés is hallatszik.
   Helyzetünk aggasztóvá vált, menekülni kell ebből a tűz fészekből mennél előbb amíg nem késő, hogy legalább lépjünk át a Trianoni magyarhatáron. Várjuk a hatoság irányitását, de nincs semmi, egyik szép napon a hatoság elmenekül, nekünk pedig azt üzeni a főszolga biro hogy ránk vonatkozolag nincs semmi rendelet. Isten ovjon titeket. Hová lett a kétmilio magyar szurony aki megvéd bennünket? Ott felejtettek. Bácsistensegits má elmenekült, jött a hír! Estére jár az idő, nem indulhatunk. Gyorsan őrséget állítottunk a telep körül, senki ne aludjon az éjjel, mindenki csomagoljon hogy reggel korán együtt az egész indulunk. Reggel felsorakoztak a kocsik akinek nem volt fogata azokat felosztottuk a kocsikra hogy nemaradjon le senki. Baromfit disznokat mindenki kiengedte az udvarba kukoricás goréját felnyitotta mindenki hogy legyen amit egyenek szarvasmarhájáűt mindenki hajtotta magával és így indultunk utnak otthagyva minden munkánk gyümölcsét. Csak amit a kocsikra fel tudtunk pakolni azzal indultunk a nagy bizonytalanságba. Hogy mennél előbb jussunk át a régi határon. Közben Bácstopolya és Kossutfalvai utszakaszon leállították a végeláthatatlan kocsisort mert partizán veszély van. Jön szembe velünk egy csendőr ezredes Motorosan és azt mondja magok hová mennek? Kiajoisen báncsa magukat? Azonnal forduljanak vissza a telepre, magokat nem báncsa senki. Aligment kétszáz métert és lefogták partizán volt. Így aztán elindult a menet másnap délbe átléptük a határt Bácsalmásnál. A piactéren megállva megetessük a lovakat, de joformán odasem adtuk a szénát a lovaknak s jött a kisbíro hogy a most érkezett menekültek azonnal induljanak tovább mert veszély van.
   Elindultunk Baja felé, Bácsbokordon a németek megállítanak és nem engednek Baja felé. Naks Jánoshalma! Menyünk Jánoshalma felé. Így jutottunk Csonapjára. Csonapján megháltunk az utszélen, az eső zuhogott éjel és nappal egyaránt. Reggel a csendőrség megint Bajának irányít mert Jánoshalmán harcok folynak arra nem lehet menni a németek azért irányítottak arra hogy nekik az út legyen szabadabb mi ne akadályozzuk nekik a tervszerű menekülést. Így jutottunk Bajára. Ahol kétnap és kétéjjel kellet a Dunaparton áljunk a szűnni nemakaró esőbe, nem engedtek a németek előre a komphoz. Aztán jött egy csendőrszázados aki átvette a komp rendészetet és beosztotta. Két gőzhajó vontatta komp szállítja a németeket kettő pedig a magyarokat. Egymásttol távol egy százötven kétszáz méterre. A kompon a honvédek rendezkedtek. Egyszer csak beszalad egy német ezredes a százados leadja a jelentést az éppen akkor kikötött kompra felakar hajtani, a százados azt mondja ezredes úr itt nem mehet, itt csak a magyarok mehetnek, az önöké ott van tul tessék oda menni. Erre az ezredes a farzsebéhez nyúl és pisztolytvesz elő erre a százados elkiáltja magát honvédek fegyverbe! És az ezredesnek azt mondja: Vaszhamzi kir Dünkirchen? Heita nach ki riszt ungarn, az apád sárgalábu sváb istenit az anyádnak, azt akarod hogy mi védjünk hogy tudjatok menekülni.
   A Berlini rádio sokszor hányta az angolok oraalá hogy Belgiumbol amikor menekültek Dünkirchennél a Belga csapatokkal védették magukat hogy hajora tudjanal szálni. S most itt a magyarok védjenek hogy tudjanak menekülni. Az ezredes aztán a mikor látta hogy több mint kétszerkettő, szépen elkotrodott onnan. A honvédség utat nyitott nekünk és átkeltünk a Dunán. S most énekelhettük a Székely himnuszt hogy kitudja merre merre visz a végzet göröngyös uton sötét éjjelen. Csak mentünk de nemtudtuk hogy hová, volt aki meg kérdezte hogy hová megyünk, azt mondtuk hogy tőnkre, hát az merre van kérdezi, az kérem nincs a magyartérképen. Azt mondják hogy a történelem nem ismétlődik meg de velünk megismétlődött. Őseink sorsára jutottunk a mikor Madéfalvátol elmenekültek. Ez ismétlődött meg most velünk. Nincstelen hazátlan bujdosok lettünk szétszorodva a Dunántulon. A Dunától elindulva késő délután érkeztünk Bátaszékre. Sváb község, nem fogadott be senki, az utszélen háltunk, reggel tovább megyünk Bonyhádfelé. Mórágy sváb, Mőcsény sváb, Bonyhádra érve ez is sváb. Megbotránkozva latoljuk, vajon holvan magyarország? Bonyhádrol elindulva má esteledik, a főjegyzőtől megkapjuk az irányitást Somogy megyébe Böhönye községbe. Bonyhádrol kiindulva elérünk Majosra nemfogad be senki mert ezekis svábok, megyünk tovább következik Nagymányok itt is svábok senki benemfogad. Mányok végébe az utcaszélen hálunk a lovakat letakarva mi pedig az út árokba szalmát hordtunk és oda feküdtünk le, szerencsére az eső elált de belepett a zuzmara reggelre. Innen reggel tovább indultunk estére Bikalra érve magint az utszélen háltunk. Másnap oktober 15 én Dombóvárra értünk. Áthaladva rajta a faluvégén félre huztunk hogy a lovakot megetessük és mi is ebédeljünk. Közbe az egyiknek volt egy telepes rádiója s a kocsi hatuljanak a végébe egy pokrocra a földre letette és bekapcsolta hogy meghalgassuk a híreket. És pont akkor mondta be Horthi a kapituláciot. Ekkor elhatároztuk hogy valamerre lahuzunk az országutrol mert a németek ha elkezdenek menekülni minket az uton elgázolnak. Honvédségi teher gépkocsik jönnek velünk szembe és kiabálnak: Vége a háborunak testvérek, forduljanak vissza és menjenek haza! Igen ám de mi hova menjünk hol amihazánk? A sors markába vagyunk, vagy valahova utat mutat vagy végérvényesen összeroppant. Égre tekintve fóhászkodtunk hogy hol vagy Názáreti csillag mutass utat hogy merre menjünk ebbe a nagy bizonytalanságba. Ember fia legyen aki valami kép vigasztalást tudna nyujtani. Igy ilyen töprengéssel értünk Kaposvárra...

Biszak István: székelykevei életképek (III.)

53. Drum bun
54. Selyemhernyók
55. Drégelyátkelés Szendrő városába
56. Nyúlgát a Duna mentén
57. A tanyai harang
58. Disznóvágás
59. A búcsúünnep
60. A tanyák
61. A frankföldi
62. A gologány
63. Horgászat
64. Tyúkháború
65. A vashíd
66. A cserépégetés, Schwer Pál legendája
67. Hajózás a Dunán
68. Vadászaton
69. Frankföldön
70. A gátszakadás után
71. Révátkelés

   53. Drum bun!
  Kedves dévai székelyek!
  Egy újabb beírásommal szeretnélek benneteket ismertetni, miről is másról, mint az őseinkkel megtörténtekről. A gátépítés munkálatai már régen készen lettek igy a székelyeink az új falujukban, amit már a Székelykeve néven ismertek itt a környékbeliek, élték minden napi életüket. Persze az élethez még a kereseti lehetőséget is megkellett találniuk, mivel a helységben erre nem volt lehetség. Így már a készen lett gát után más munka után kellett nézniük, amit a Duna jobb oldalán lévő Szendrővárosban és a környékbeli nagygazdáknál találhatták csak meg. Erre már a bejáródott munkahelyeket illette a Ferencföldi német gazdájuknál, ahová már a gátépítésnél is jártak, valami oknál a befejezésnek állt munkáknál kimaradni volt szabad, valamilyen újabb fondorlat miatt, amin csodálkoztak is nagyon, nem értvén e változatot.
  Így került sor, hogy az ilyen egyének hamarabb kötöttek ismeretséget, kényszerükből az említett gazdákkal, ahol dolgoztak is a 40 évekig. Mivel Szendrőn is volt egy ilyen székelyszerető gazdájuk, így mind tömegesebben jártak át a Duna vizén oda dolgozni, ahol a fémgyárban kaptak munkát. Persze, ez a mindenapi Dunaátkeléssel és az estélyi hazatéréssel volt összekötve, ami nehézkés volt, mert ha a komppal mentek, reggel 4.30 -kor már a kompnál kellett legyenek, amit úgy 9 km úttal tettek meg, hol gyalog, hol kerékpárral, majd ez az út újra a hazatéréskor. Hídól a Dunán még nem is álmodozhattak és a legközelebbi is a belgrádi, pancsovai volt a 50 km távolságra és az oda vissza megvolt a 100 km, naponta, amit nem bírtak minden továbbiak nélkül megtenni, így ugyancsak a révátkelőt választották, mert az biztos és rövidebb út is volt a munkahelyükre.
  A rossz időjárási viszonyok miatt kimaradásukat a munkahelyen megértették, de sokáig nem bírták azt elnézni. Tehát pontossan minden reggel ott kellett lenni a gyárkapu munkaváltásnál. Ez ment is tavasszal, nyáron, ősszel, de lassan állt be a tél és az első jégtábla megjelenésre már kompot vontatónak is megjött a parancs: be a telelőben, amit a kevevári kikötőben kellett eltöltse.
  Ilyenkor átélt idők szeszélyeivel ismert dunai halászok lettek megfogadva az átszállításra és ahogyan mind jobban jelentek meg a jégtáblák a Duna vizén, annál feltalálóbbak lettek a székely munkások az átkelésnél. A csónakhoz odaért jégtáblákat maguk taszították el útjukból, majd amikor tömegesebben jelentek meg e táblák akkor még kiszálltak is a jégre és úgy vitték át egy ilyen akadályon a beszorított csónakot, úgy haladván annak túlfelén a másik part felé, míg a jég egészen urrá lett a Duna felületén, elzárva a csónakozási lehetőséget. Majd három napos várakozás után lettek figyelmesek arra, hogy a lent élő tanyiak a szendrői piacra járnak, hogyan ez? Volt a kérdés, amit ki is érdeklődtek az otthonmaradoktól. Másnap reggel már csatlakoztak is az ismert piaci csoporttal és indultak meg a kisszigetnek olyan 6 m. köris rúddal felszerelve és majd 15 m. távolságban egymástol, libasorban.
  A szigeten a csapás már mutatta, hogy sűrűn lett az járva, és újra a nagysziget után a jégre, ami Szendrőhöz vezetett. Már a túloldalon egynéhány ember csoportba verődve nézte az átkelést a Duna jegén, ami egy húszpercnyi idő után meg is lett téve. Különböző arcszínnel keltek ki a biztos partra, elhelyezve a karójukat egy ottlévő udvarban a hazafelé vezető útjukra, ami a szombati napon lett megtéve. Ezekről az átkelésekről nagyon sok tréfa is lett kitalálva de egy dráma sem történt az átkelőkkel, csak már a tavaszi átkeléseknél fordult elő, hogy néha megfürödtek, úgy nyakig leszakadva, a Duna vizében, csak a karó tartotta fel őket az elsodrástól. De a munkástársak egy kötél odadobással kivonták az elmerülőt, mire az átért, lépni sem volt képes a ráfagyott ruhájában és annak felmelegítése, száradása órákig tartott egy ilyen személy befogadásánál. Így nagyon megkésve értek haza Székelykevére, ahol már nagyon vártak rájuk. Ilyen rövidebb jégutat tettem meg, de senkinek ilyen kényszer átkelést nem kívánok, bezzeg az ember minden porcikája és rizeg az újra partra érkezésre. Valamenyire hozzászokik az ember, de egy porció fóbia mindig jelen van. Hiában az a hajós vicc, hogy a víz csak térden felől ér, nem nyugtatja meg az ember idegzetét, ha a befagyott vízre kell rámennie, ha az akár egynéhény centiméteres is. Apókáink ilyesmire azt szokták mosolyogva mondani: „Drum bun”, ami tudjátok, jó utat kívánásnak felelne meg, de én nektek kemény úton kívánok jó utat, az: aldunai.

  54. Selyemhernyók
  Kedves székelyek! A Ráday őstelepülés már a természettől újra átvette hatalmát és a gátépítők is már az új telepükön éltek, így télviz idején a melegített konyhájukban töltötték el a mindennapi életüket és délutánként újra egy, a családtagok közül, a banyakemence fűtésével lett megbízva és a háromkéve kukoricaszár eltűzelésével át s melegedet a banyakemence fala, amely melegítette is a szoba vagy konyha levegőjét a téli hidegtől. Ebből az időszakbol lehetett az a nóta kitalálva: „felülök a kemencére, megégett a gyatyám széle”... Ezt a barátságtalan téli időt elhagyván, a bentlevők beszédjére lehetünk figyelmesek. Te Emre, ki lett-e fizetve a hernyók, gubók ára? Jó lenne a közeledő ünnepekre bevásárolni.
  Hát bizony abbol nagyon nem maradott meg, hol van már július hónap a kifizetéstől. A szipkaszár kifúrásával foglalkozó apóka megjegyezte, hát jövőre talán jobb lenne egy egész katuja hernyót rendelni a termesztésre. Egy egész katulyával, na akkor nem lesz se éjjelünk, sem nappalunk, volt a válasz. Katuja és hernyó, ez új volt számomra is, valamit úgy nem odaérdekeltem észre is vettem, amikor melegnapok voltak és még mezítlábosan jártuk a természetet, lepkéket űzvén a külömböző virágokon, azoknak is volt hernyója, látni is véltük azok valami átfejlődését, amint a leveleket megrágva szabályossan eltűntek valami maguktól csinált burkolatba és egy idő múltán újra egy nem lepkéhez hasonlító valami bújt onnan ki. Ez mindig jobban vette át az alakját a lepkének és már a déli melegre el is repült a virágokra. Apójék is akarják a lepkéket kergetni, fogni?
Már újra mezítelen lábbal jártuk a természetet és a fák is rendessen kezdtek levelezni, amikor újra szóban jött a hernyó szó. Holnap osztják a hernyókat és én is rendeltem egy katulyával a helyet kell elkészíteni nekik. Na most milyen bokrokat fognak gyűjteni a gödörből vagy a kőtől? Kérdeztem ugy magamban. A (gödörnek azt a nagy tátongó lyukat neveztük, ahonnan a földmenyiséget hordották a házak fala veréséhez, míg a kő az egy nagy betonalapu, raktárnak készült alap volt, ahol gyerekek nem tehettek semmiben kárt és ott játszadoztak).
  A katuja hernyó az igazán érdekelt bennünket, milyenek ezek a hernyók-kérdeztük magunkba. Nemsokára egyik nagybácsi hozott is egy zsákkal valamit és ahogyan kiöntötte a zsák tartalmát megismertük az eperfa levelét, hiszen minden olyan fát már megmásztunk a verébfészkekből a mindennapi tojást kiszedvén és azt csoportossan elosztva meg is ittuk, miközben a szürke vagy fehérszínű epert ettük e munkálatok közben, elfelejtvén reggelit, ebédet, majd csak az est kényszerített haza újra. Akkor lettünk befogva egy ismertetésre és magyarázatra, amit apó adott elő nekünk. Gyermekek, egy hétig még játszodhattok és azután ti is be kell segítsetek a hernyók etetésében, mert ezek ha alszanak egynéhányat akkor már mindanyiunknak lessz munkája a legkisebbtől a legnagyobbig.
  Az elkészített polcon még csak egy rész volt ezektől a számunkra nem ismert hernyóktól elfoglalva, amiket a kibontásnál olyan mákszem nagyságu, tojáskának találtunk, de most ahogyan jobban megnéztük, apró kis hernyók voltak, amik a falevélre mászva rágni látszottak a levelen. Majd egy-két nap nem volt nagy levél fogyasztás, és egy „alvás” után levetettek egy bőrt magukról és nagyobbnak látszottak, gyorsabban falták fel a leveleket. Egy ilyen „vedlés” után az étvágyuk megnőtt, már a zsák eperfalevél nemvolt sokáig elég az etetésükre, és itt még valami fontos volt, nem volt szabad a barkafákról levelet szedni, sem nedves és esőn szedett levelekkel etetni ezeket a hernyókat.
  Jött is ezek megtekintésére egy Versecről kinevezett személy és házról-házra megtekintette a termelőket a hernyók állapota miatt, megjegyzéseket, tanácsokat osztván. Kérdeztük is a minden kérdésre válaszoló nenát a nem ismertekkel szemben, amit ő elmagyarázott, ahogyan ő tudott a számunkra. Bizony falánkok voltak ezek a hernyók, már a négy zsák eperlevél sem volt egy napi etetésre elég, így meglett az új beosztás, anyó és a két legkissebb itthon marad és a többi egy-egy zsákot és a bálványosi útra a levélszedésre, amíg nem lesz eső mert akkor mindenek végét vethetünk, kárban lesz minden. A zsákokban meglévő leveleket egy halomra öntve, üres zsákokal a bálványosi útra lett menet, mert a kevevári útszegésén lévő fák már virágoztak a levélszedőktől, így távolabb kellett menni annak szedésére. A fa megmászásával nem volt számunkra probléma és a vékonyabb ágak kimenésére sem, mert könyű súlyunkkal megtehettük és csak a zsák nehezített ebben, mert ahogyan telt a zsák a szedett levelektől, úgy húzott is súlyával a föld felé, és mind nehezebb lett a levelek szedése ez által, míg ki nem találtuk, a zsákot egy ágra tenni és úgy szedni az ágakról, mind jobban fogyóban lévő leveleket, mire egyik nagybácsi hangja: jól van, elég, megyünk haza ezzel - és majd mi kijövünk újra szedni, mivel telehold van. Olyan gyorsan még soha el nem aludtam a hazaérés után, de a többiek is így lehettek, mert semmi kérdés nem volt.
Másnap reggel már újra mentünk is a falevelekkel lévő megbírkozására, már nem volt érdekes számunkra, inkább unalmassá vált de igyekeztűnk zsákunkat minnél hamarabb megtömni a falevelekkel, tudván azt, hogy azután következi a hazamenés. Másnapig nem is volt szükségük ránk, gyerekekre, de azután már újra kellett mennünk, egy újabb szedésre, már a famászás is unalmas lett, nem érdekelt már az sem, hogy ott egy verébfészek, így meg is maradott az abban az épségben ahogyan azt építették a verebek. Odahaza egy újabb hernyó megtekintésnél már csodálattal néztük a majd kisujjunk nagyságura megnőtt hernyókat, de már hallatszott is az evésük, mintha az eső esegetett volna olyan sűrrűn, csendessen, olyan zaj volt hallható, és már az egész helység újabb polcokkal volt teleépítve s azokon a hernyók százai rágták a leveleket.
  Na, még egynéhány napig bírjuk csak ki, aztán már kezdenek gubózni, hallottam anyó hangját. A színüket is már megváltoztatták, már nem fehérszínűek, inkább olyan barnás, átlátszó színezetek lettek, de olyan gyorsan is rágták szép szabályosan a leveleket. A halomra hordott levelek ölszámra lettek rájuk terítve, amit hamarosan átrágtak és újra felszínre jövésük az etétésre mutatott, amit egy személy mindig végzett éjjel-nappal felváltva. Ilyenkor már a barka eperfalevelekkel is lehetettt etetni őket, aminek szedése könnyebb volt, mert az ott volt érintetlenűl, mivel idáig nem volt az etetésre használva, szedve. Szerencsére ez a levélszedés nem tartott sokáig és a levelek helyét ma seprűfű váltotta fel, amire kezdtek e hernyók felmászni ami a begubózási fázisukat jelentette.
  A rágojával kezdett valami vékony szálat húzni a potrohájából, amit szépen szabályosan maga köré tekert, mind jobban azzal eltakarván magát, míg el nem tűnt abban egészen. Azután volt a gubók kiszedése, tisztítása a mellék szálaktól és végül azok átadása a kevevári selyemgyár részlegen, nagyon megosztályozva azok minőségét és nagyon kevés termelő bírt azzal dicsekedin, hogy elsőosztályú gubókat adott át. Ez addig ment míg egyszer egy ilyen nagy átvevés után egy éjjelen lángbaborult a gubókkal és elszámolással járó papirok és a termelők csak a munkájukkal maradtak, azután sem lettek e felvásárló egységek megújítva, így a megszokott selyemhernyó tenyésztés is az emlékezetekben maradt meg. Nem kivánom, hogy ezt megpróbáljátok, nagyon kimerítő munka és sok rizikkel jár. Legyen hernyómentes szép hétvégetek, az: aldunai.

   55. Drégelyátkelés Szendrő városába
  Jó napot székelyek!
  Az időjárásunk kinti sétára megfelelő, így elvezetlek benneteket az aldunai révátkelőhöz, amelyet őseink sokáig használtak a mindennapi dunai átkelésre, munkára vagy a szendrői piacra menve. Itt két út állt az ősszékelyeink számára, egyik az emlitett „hántut,” a másik meg a torontálcsempe, szomszédfalun keresztül a Borsos és Mravlyov tanya mellett. Mind a két út lett is használva, mert a torontácsempeiek is azon úton tették meg utjukat a működő révig. Ezen az úton haladva a gáthoz érünk és azon áthaladunk a nagy gátszakadástól megteremtett szakadóhoz jutunk, amelynek keleti partján haladunk az árvízterületen keresztül a Duna partjának. De közvetlen előtte, jobbra egy csapás vezet bennünket a már fákkal benőtt és sűrű cserjékkel övezett kis úton, majd ahogyan a sűrűségben beértünk, oly gyorsan is lett mindannak vége és egy csillogó vizfelületet látunk előttünk. Azon túl, a vízpárától kilátásban, a túlfelén a folyamnak, kis házakat vélünk látni, még hangfoszlányokkal is ajándékoz meg bennünket a víz felszintjén átszakadozó mondattöredékek, mivel már az első révátkelés megtörtént, amelyel a Szendrőn dolgozó munkások átkeltek. A csapásrol kiérve, úgy egy húsz méter távolságra egy épületet látunk közel a vízszéléhez és közelebb érve látjuk, hogy az nagyformátu, égetett téglákból lett építetve.
  Bemegyünk az épületbe az éles szellő elől. A terem nem nagy személybefogadó képeségű, és egynéhány asztal és széken kívül nincs is más bútorzat. Egy ott foglalatoskodó ember mondja, a jegyeket a réven bírjátok megvásárolni, bizonyára a csapos lehet, aki a ritka utasokat szolgáli ki, akik egy rövid időt várakoznak a rév indulásig. Ezt a révátkelőt a kevevári komunális vállalat üzemeltette a „Cicibán” vontatóval és később a „Komár” nevezetű vontatóval, amelyet a Fertályoknál lakó CSEKE József kezelt, míg a jegyárus a NINCIC meg a JOVA volt, akik Kevevárról kerékpározták le a mindennapi útjikat a révátkelőhőz.
  Nemsokára két kűüönböző kürt hangja volt hallható és már a közelgő révre vártak a parti munkások, annak kikötéséhez, amelyet a vontató lendülettel a partnak irányított. A vontatáshoz kellő kötelet a gollingjáról szabaddá téve a révhez simult, és úgy tartotta az irányt a partnak tartó révnek. A kikötés után már leeresztve a kijáró, és a néhány lovaskocsi meg az utasok már mentek is a szárazföldre. A motoroshoz a kocsmáros ment és a Józsi bácsi két fröccs után már szólította is az utasokat az indulásra, vissza a túlsó part irányára.
  Nagyon nagy híve volt a szőlő nedűnek, de kifogástalan hajós ember, aki nem ismert semmilyen akadályt a Duna vizén, úgy kellett berendelni a téli kevevári telelőben. Egy ilyen alkalomra emlékszem vissza, egy szendrői látogatás alkalmábol az ifjú barátaimmal már a Duna negyedén levő utolsó átjárot késtük le. Lett nagy integetés és kiabálás csinálva a részünkről, mire azt látuk, hogy a rév elengedve a húzókötélről a vontató gyors fordulással 180 fokot váltva tér vissza hozzánk, és már a kiáltott hang: Fiúk, gyorsan a biciklikkel fel és menjünk is, amit meg is tettünk és a Józsi bácshoz mentünk, akit ismertünk. A pincéből vásárolt rizlingből kínáltuk meg, jó huzatja volt, így az üveg felének tartalma el is lett fogyasztva egy húzásábol. Na fiúk, ti nem fizettek átviteli árat, volt hallható tőle, amit nem is fizettünk az alkalommal, és ott hagytuk az üveg másik felében lévő rizling társaságában. Nagyon szeretett ember volt, szókimondó nagyhangú, de kifogástalan hajósember, aki minden időben kiismerte magát a víz fortélyával. A hajómotorja csak akkor állt meg, amikor azt ő kikapcsolta. Igaz, a motorolaj igen látszitt a gépén, de mindig biztos volt a gépében és munkájában. Nem ismételném meg mi is volt a véleménye a tisztában öltözött páváskodó kevevári kollegáira, de nem is léphettek soha egy sem a nyomában, küldvén őket az igazgató karjai közzé meg máshová is.
  Ha már a rév nem dolgozott a megjelenő jégtábláktól, ő még 15-20 utassal átvágott a túloldalra, ezzel kisegítve az ott dolgozó munkásokat és utasokat. Bíztak is az emberek benne és ha hallották a Józsi dolgozik, nagy megnyugvással mentek rá a révre, vagy a hajóra, amit ő vezetett. A megépített szendrői Duna-híddal, e révátkelőnek munkája befejeződött, megmaradott a Grockai meg a Dubravicai, de azon már székelyeink sem járnak a malacok bevásárlására. Csináljatok egy ilyen Duna-átkelést, legszebb a Bánátpalánka és Hárám városkai átkelés, ahol a baloldalinál majd mindenféle halfinomságokat megízlelhettek a kivánt kísérő nedvek mellett. Legyen szép napotok, az: aldunai.

   56. A nyúlgát a Duna mentén
  Kedves dévai székelyek!
  Mivel a dunai vidékét akartam veletek megismertetni, így elméletileg lent vagyok ott veletek és egy újabb, azzal összefogó dologrol írok nektek, mert ilyen munkát abban az időben nem tehettem, de láttam a 60-as évekbe. Igaz nem olyan kíméletlen, tengelyig süllyedő kordékkal a sárban, de a relatív megszáradott földdel is kegyetlen egy állatkínzásnak néztem azt. Ott, ahol e munka lett folytatva, csinálva, nem volt komolynak vehető sármenyiség, de odaérni meg vissza a jegyzőtanyáig, megmutatta milyen is lehetett a gátépítési időkben. Mert néhol a lovak majd térdig gázoltak a felázott sárban és minden erejüket megfeszítve igyekeztek a sártól visszafogott kordét kicibálni a tengelyig érő iszapból, sárból, de meg is tettek minden tőlük telhetőtt, hogy végre a megérdemelt meleg istállóban az evéshez kezdjenek.
  Mivel egyik nagybátyám ott lakott a kosárkötők szomszédságában, már korábban is voltam ottan egy-két alkalommal és nagy örömmel láttam, amint a gátnak egy kisebb testvére is lett építve a gáttal párhuzamossan. Mi lehetett ez? Ahogyan utána kérdeztem, tudta is minden gyerek annak a nevét. A NYÚLGÁT volt a felelet. Itt elfogott a kíváncsiság arra sűrűn telenőtt bozótosnak látszott kiserdőnek, majd a másnap annak megszemlélésekor láttam, hogy ott majd mindenféle fafajta található, igaz nem magas állapotban, mivel tavasz volt, de mint csemeték kinézhetőnek, láthatók voltak a fajtájuk szerint.
  Ez egy olyan 50 méteres sáv volt, ami párhuzamosan lett a nagy gáttal kiépítve és azon a területen voltak e csemetefajták szabadon, a természettől nevelve, senki gondozása nélkül. Így őszre már a mennyisége annyi lett, hogy a Duna-menti lakosoknak a téli tüzelőanygot biztosította. Senki nem tiltotta ezek kivágását, szinte kényre-kedvre lett adva az vágni minden rászorulónak, amit végeztek is az ott lakok nagy szorgalommal a téli banyakemencék fűtésére. Ezt a kis nyúlgátat ma hiába keresnénk, sem az ott élő faféleségeket, egy újabb rendeletnél eltűntek ezek nyúlgátostól az idők sorában, csak emlékezni lehet roluk. Hogy miért volt szükség e nyúlgátra, azt senki sem tudta megmondani, majd húsz évre rá, találtam erre feleletet, amint a kevevári kikötőben a homokértékesítő medencénél felfigyeltem a kis gátféleségre és a hajósoktól érdeklődve sem kaptam kielégítő választ. Kezdtem kísérni, mi is lehet e kis gát rejtélye, magamtól nem jöttem a rejtélyre, mire egy ott lévő bácsi megkérdezte, mi nincs tisztában a nézetekkel kapcsolatba? Csak annyi miért kell ez a kisgát ide minden ok nélkül?
  Hallottál már a „Szuzávácról”, ami a homokból könnyezik ki. Mivel az ember haláláig tanul, így én is ott lettem megtanítva arra, mi is az a szuzávác. A fordításnál, számunkra ismert szó „KÖNNYEZÉS”, az a folyamat, amit a kirakódott homok maga után hagy. Az újabb homokmenyiség súlya alatt, miatt itt nyomás képződik a homokgát külső falán és a kiszivárgó vízmenyiség könnyszerint visszi magával az aprószemcséjű homokba lévő anyagokat, oly minőségben, hogy a mind gyorsabban meginduló víz már utat mos magának és ezzel mind gyorsabban mossa az ottlévő homokot és a végén átmossa az egész gátat, vízbehordva magával az összkirakott homokot, ilyesmit megállítani nem lehet.
  Ilyen befolyt homokbehordást láthatunk a mai napig is a kirakó helyen a homoknál. Valamire emlékeztetett engem egy ilyen kitörés a gáttal kapcsolatban, hát persze a nagy dunai gáttörés, ahol a Duna vize áttörte a kiépített gátat.
Most már tudtam, miért mosott ki ilyen mélységű vizet a Duna, amikor átszakította a székely őseinktől épített gátat. Ott is beépítették az aprószemű homokot a gátépítésnél, hiszen honnan tudhatták azt, hogy a lösszteraszú talaj alja az élőmocsárnak nevezhető, finomszemcséjű, panontenger utolsó üledéke, ami mindent el is nyel még ma is, egy olyan tavasszal víztől hordott aprószemű rétege. Erre a mai szakadon túli Dunavizét használó fürdözők adhatnak feleletet, mert majd 20 méter távolságig a Duna partjától, lehetetlen leállni a homokra derékig süllyedés nélkül. Ezt a szentistváni búcsúzok fürdőjeitől is lehet hallani. Ha erre jártok, óvakodjatok tavasz idején a simának és nedvesnek látszó homokfelületű, növénnyel be nem nőtt foltoktól, egészségesebb annak kikerülése, mintha rövidebb utat választanátok egy ilyen kis részen átmennéssel, árt a szépségnek. Legyetek üdvözölve az: aldunai rokonotok.

  57. A Tanyai harang
  Kedves dévai székelyek!
  A kép alól hiányzó szöveget szeretném kiegészíteni és itt teszem azt lehetővé, mert a kép nem az én tulajdonom és nem én vagyok az erre felszólított személy, így elnézést kérem mindazoktol akik talán tolakodásnak vennék e soraimat a további jobb megértésre írt szövegért.
  A tanya harangja című képpel kapcsolatba a következőket tudom. A székelyeink ide kibetelepülése alkalmábol, a gátépítési munkálatokkal és annak a víztől való áttörésének idejét jól meghaladta az időnk, így visszatérünk az azutáni évekbe, amikor már a víz visszahúzodott (részben elpárolgott) az árterületről, amelyet e árvíz okozott.
  A mezőutak is járhatók lettek és a nyakasabb székelyeink a természettől elvett, feltört füves réteket már részben magukévá tették, így nagy kitartással jártak minden évben az új termőföldek megdolgozására. Mivel a kikocsikázás e mezőkre mindig hosszú volt, így kezdtek a régi módon házakat (ideigleneseket) építeni a Gyurgyova közelében. Akkor lettek a Duna-menti puszták házai megcsinálva, három is belőlűk a legnyugatibb a „Fertályok” majd a hántuti „kosarasok” és a legkeletibb a „Burkhárdok”, legnagyobb ilyen pusztalaktelepülés a fertályoknak nevezett volt.
  Az utóbbi időben már a Velika dunavska pusztára és mala dunávszka pusztára, postacímmel is el volt látva, amit a székelykevei posta hordatta az ott lakok részére széjjel, míg ma már más körzeti címet visel és a torontálcsempei postához és helyiközöséghez lett csatolva.
  Minket a tanyai harang érdekel, tehát minden más adminisztrácioi folyamatot elhagyunk és ezzel foglakozunk. Hol helyezkedik el? Ha a torontálcsempei szomszédfalu helységét elhadjuk, akkor két utat választhatunk, hogy a Duna irányában folytathassuk útunkat, mindkettő a harang közelében vezet minket, egyik a hárométeres közeltségével míg a másik 100 métere közelíti meg a harangot, a tovább vezető dunai úthoz. Ha itt megállunk a harangnak nevezett épületnél, elmerenghetünk mostani állapotán, az apókáink elbeszélésének alapján. Mostani állapota a megviselt falakat mutatja, vakolatot már az idő foga nagyon megrágta, az első bolthajlat alig látható, ablaktalanul, valamilyen festészet látszik az itt-ott megmaradt falrészeken, de fénykorában másképpen nézett ki az az apókák elbeszélése szerint. Miért lett építve?
  A gátépítőinknek meg lett engedve, hogy annyi feltöretlen füves területet törjenek fel maguknak az addig Dunátol örökölt földből, amennyit csak bírtak és akartak, itt azzal már nem a Dunától uralt „termőföldet” maguknak mondhatták és irathatták be a számukra, de ki vette volna azokat el tőlük a talajvizen kívül?
  Évek múltán már rendeződött a földek megdolgozási helyzete is, és szép termés előtt álltak székelyeink, örülvén a sokat ígérő búzának. De volt, itt ami még erősebb volt az emberek gondolatánál is és erre nem gondoltak.
  A természeti erők azok ma is erősebbek, mint az ember így az Aldunát is elérte egy nagy nyári eső jéggel, ami a kész, aratásra váró búzát mind elverte, nagy bánatukra a székelyeinknek. Már rendezettebb időre, valahonnan az első kibeköltözési pénzsegély is utolérte a sokat szenvedett székelyeink sorát és a nagy hívő csoport elhatározta, hogy fogadalmi kápolnát épít ott a Gyurgyovához közel, az ilyen természetes csapások elhárítására, ami meg is lett építve, szép haranggal és minden délben szólította is a híveket a múlt időkre és a déli ebédidőre.
  Gondja is lett ennek viselve mind az első világháborúig, amikor a harangot kiépítették és elszállították valamilyen nem eredeti használatára. Miután nem lett többé ápolva, e harangépület az idő viszontagságok nagyon kikezdték és jó, hogy a mai napig még kitartóan áll az eredeti helyén, emlékeztetve a múltra. Erre jártatok alkalmával könnyen megtaláljátok a maradványt, ha a két említett úton közelítitek meg azt, figyelembe véve az időviszonyságokat, hogy nehogy véletlenül a sárosabb utat választván, kinn ragadjatok a kiadós sárban. Egy kis terepismeret nagyon ajánlatos egy ilyen látogatás idején. Szép napos és langyos időt kívánok nektek egy ilyen látogatás alkalmával, az: aldunai

   58. Disznóvágás.
   Kedves székelyek!
  Már a szokásos disznóvágó időt kéthéttel magunk mögött hagytunk. Miért is volt ez az idő olyan fontos? És mit nevezünk annak?
  A Hertelendfalviak disznóölésnek nevezik mig a Székelykeveiek disznóvágásnak és őszintén megvallva, a Sándoregyházi testvérek, hogyan nevezik ezt nem tudom magam sem, mert hallottam így is, úgy is megnevezve. A tény az, hogy minden esetre a disznó az életétől meglesz fosztva és feldolgozva sokféle finomságra. A mai disznóvágás, sok mindennel már modernosabban van, de ami 30, 40 éven át lett csinálva, azon érdekesebb a nem modernebb dolog, ezzel a mocskosnak-piszkosnak nevezett házi állattal végző munka, amikor már olyanná változik át, hogy az említésére megerednek a nyelőizmok. Úgy a 70-es évektől megkezdődött a november 29 és 3o, a hízók kiirtása, azok vágása. Miért? Akkor már a zöme székelykevei lakos állami munkákban dolgozott valamelyik vállalatban, és a napi odahaza utazással, csak sötéttől sötétig voltak távol a székely munkások is. Így a 29 és 3o-ka már az állami ünnepnek számított, amikor munkában nem kellett menni. Erre a szabadnapokra vezették be a disznók tömeges vágását, ölését, mert a két szabad nap alatt, nyugodtan elvégezhették az ezzel járó munkát.
  Így már azelőtti napon, megkezdték a vágáshoz kellő anyagikat elkészíteni másnapra. Én a 50, 60-as évekra viszlek benneteket vissza, egy ilyen disznóvágásra, mert akkor nem lett a novemberi két utolsó napjára várva, hogy a vágás megtörténjen.
  Abban az időben a pergelési mód volt használva a disznóvágásnál (ismert volt, lett, a koppasztás, majd annak röviditett formája). Mi a legrégibb használati módot csináljuk abban az időben, mivel így lett az őseinktől ez már átadva az ifjabb genarációnak. A perzseléshez szükséges szalma már ott volt elkészítve a supában, így csak a havat kellett ellapátolni a munkára váró helyről, ami hamar is ment, mert nagyon is illatozott már a melegpálinkának a szaga. Miután egy-két pohárka lement a szokásos útján, így kezdték megegyezni a hízó akolból való kihúzását és az azzal járó lefogást és ölést.
  Mivel egy ilyen munkára már 01.00 órakkor készen volt a böllérség, így hamar egyik koma az ólban merészkedett és a sötétben felriasztott disznót igyekezett a fülénél fogva kicibálni az ólból, persze az nagy visításnak kezdet, amire a másik, vágásra várt disznó nagyon segédkedett volna bele, nekirontva a fülfogónak míg végre a többi segítséggel kint volt az elfogott állat az ólból.
  Fogta is mindegyikük a megbeszélt disznó testrészét és lett is minnél hamarabb, leszúrva, amit mi, gyerekek nem bírtunk hallgatni és arra az időre nem volt belőlünk egy sem a böllérek körűl, majd a szalmára fektetésnél jöttünk újra vissza a pergeléshez.
Az ugyancsak ''mangolica'' ismert, hatalmas szőrén nem nagyon foggott a rárakott szalmaláng, így egynéhányszor meg lett ismételve annak égetése, először is a hátát lepörgölve. Volt ilyenkor, hogy a fekvő disznó felugrott és úgy tűzzel a hátán, fogta irányát vagy a szalmakazalnak vagy a szárkupnak. Lett is fejsze kapkodás és a szavak röpködtek le kell baltázni míg felnem gyújt valamit az udvarba. Ez a kirohanása az állatnak a nagy vérvesztesség miatt nem volt hosszú idejű, de elég egy nagy riadságra a tűzveszély miatt. A majd két óra hosszás perzselés után, végre annak mosásához lehetett látni, ami egy levett ajtón történt, hogy a felolvadott sár ne tegye a disznó mosását sárossá, ami gyorsabban megtörtént mint a pergelés.
  Itt egy újabb pija lett csinálva a megmaradt meleg pálinkából, mert közben a fehérnép is kupicázott a melegpálinkából, a bélpucoláshoz készülvén. Miután a felbontott disznóból a belső részek ki lettek szedve és egy ott várakozó nőszemélynek odaadva egy teknőben, így megkezdték a disznó feldarabolását és a gazdaasszony sem akart szégyenbe maradni a böllérek előtt újabb melegpálinka kínálgatassal kedveskedett.
  A feldarabolás után egy keveset hűteni hagyták a húsdarabokat annak könnyebb feldolgozására, de már állították is fel a másik üstöt az „Abáló”-nak, ahol a lefejtett bőr lett beletéve, főzve, meg a tüdő, vesék a fejről lementett „Tokaszallona” és a csontos rész a fejnek, újra csak a többi abálóhoz lett téve annak főzésére és nemsokára valami jó illat töltötte be a reggeli udvari levegőt. Itt már egy személy a húst sózta is le egy erre elkészített tekenyőben, azzal a szalonát utoljára rakd bele. A szabályosra vágott szalonadarabok is már rakásban voltak a „tepertő” kisütéséhez és az abálót is már merték szét a további feldolgozására, aminek a főtt állapotáról le kellett hülnie, a kézzel fogható hőfokra.
  Erre az időre már a belek is elkészítve, megtakarítva a töltési tisztaságra, amit egyik böllér végzett, éspedig úgy, hogy a megtisztított belet a ház meszelt falának dobta, ha ráraadott akkor lehetett az használni, de ha leesett akkor további mosásra adta vissza a béltakarítónőnek. Nemsokára a hurka töltése kezdődött, májas, véres és a két bőrsajt is, amik enyhe főzés után a hidegvizben kerültek. A kolbást töltése is megtörtént a hús ledarálásával és a tömeg fűszerezéssével, azt egy szalmával bélelt kosárban rakván. A zsír is már levet eresztett, így annak odaégése nem jöhetett számításba a mérsékelt tüzelésnél. Maradott a a kolbász felaggatása a füstölőben, inkább száradása, szikadása, mivel másnap kezdték azt füstölni. A zsírbol kiszedett töpörtű is illatával járta be az udvart, de már a bent levő nőcsoport tálalt is fel a disznótoros vacsorára, ahol minden készítményből lett kóstolni való felszolgálva a főzőtt étel mellé. De a zsírosságtól túllélegzett emberek inkább a szőlő nedvnek láttak neki sűrűn űrítgetve a decéseket a sok napi zsíros falatokra. A vacsora után a gazdasszony kostolót pakolt minden résztvevőnek, amit haza vittek, hiszen másnap sokkal jobban ízlett az, mind a böllérkedés napján. Manapság gyorsított módja van a disznóvágásnak is, úgy a pergelésnél, mint a mosásnál, húsdarálásnál, töltésnél de mind egyre vezet. Az egész évben tartott disznó, fel lett dolgozva az évi használatra, jöhetett a tél a hidegével, ilyen kaloria használatnál. Legyetek vendékek egy ilyen disznóvágás, vagy ölés napján.

  59. A búcsúünnep
  Mint megtörtént esetet jegyeztük fel magunknak az ősbukovinaiak életéből, megőrizvén azt a mai napjainkig is. Na, egy ilyen esetet írok meg nektek. Megtörtént az egyik csoporttal, akik egy rokon (nyepót) helységbe mentek az ismert falujuk búcsúnapját megünnepelni. Itt, az Aldunán, a három aldunai testvérfalu már emberemlékezet óta ünnepli és megtartja a minden évi búcsúnapját. Már az első ilyen búcsúnap a sándoregyházi bukovinai utódjainknál tartódik meg, majd utána a székelykeveieknél augusztus 20-21-én, majd a hertelendfalvi testvéreknél. Lettek is ezek a búcsúnapok nagyon ápolva, úgy szokásokként faluünnepségben, mint az azzal járó hitközségi alapon. Ilyenkor ugyancsak a Rózsafüzér Társulat vezetésével egynéhány néna és még gyerekek is csoportban verődve indultak, mint zarándokútra emlékezően az ünnepelt faluban.
   Egyik ilyen csoporttal történt meg az alábbi eset. Persze, a majdnem 30 kilométer út megvolt a Székelykevéről induló csoport és a Hertelendyfalvára érkezési út között. Neki is indultak reggel, idejében, hogy a nagyobb melegre már a kellő faluban legyenek – érjenek. A főutakon nem tehették meg az útjukat, mivel az akkori időben élő elvtársak nem jó szemmel nézték az ilyen hívő híveket és néha még karhatalommal is meggátolták egy - egy ilyen csoport továbbhaladását. Így azok tudván az ilyesmiket, a mezei útakat választották és azon haladtak, néha bokáig érő porban is, énekelve a zsoltárokat, imádkozva és olyan alapon ahogyan azt kellett is csinálni, végezni. Hosszúnak is tartott az ilyen düllő útakon haladók útja és az ivóvizükkel nagyon hiányban voltak. De nem lettek volna nannyók, ha ilyen esettel nem számítottak volna.
  Az átvetőből, ami a vállukon volt elő is került a szilvórium vagy az ismert eperpálinka, egy kicsit a szomjúságot enyhíteni, amit úgy csináltak, hogy a komaasszonyon kívül ne lássa senki, hogy a kendőjük megigazításával álcázták az ilyen mozdulatokat. Bizony a hosszúnak tartott úton előfordult jó néhányszor ez a szomjúság oltás és már hangosabban énekelték a zsoltárokat is, szaporábban lépkedtek, ha volt por az útjukba, ha nem. A csoportot záró két komaaszony, miután a kendőigazgatás, kötés után felcsatlakoztak a többi után, folytatni akarták az éneket, de egyikük lehajolt és valamit felemelt az útról.
  Egy zsebkés volt, bizonyára a már előttük elhaladt valamelyik csoport tagja veszítette el azt. A zsebkést találó komaaszony, hogy azt közölje is a mellette állónak az éneklésben lévő dallamra vitte át a szöveget azzal: „bicsakot találtam” elismételve a nem nagyon halló komaszonynak. Mire az felfigyelt a szövegre és szégyelte is azt, hogy talán új szöveget énekelnek és ő azt nem kíséri kellőképen és ő is kezdte a hallott szöveget énekelő képen ismételni, mire az előbbi az éneklés új soraiban kérdezte:
 -Te es találtál bicskát?
 - Nem én édes komámaszony!
 - Hát akkor mi az anyád fülét énekeled meg, amit még nem is találtál meg? 
 Bizonyára szertefoszlott a ködképződmény körülöttük, mikor erre ráeszméltek, mert azután csak az imádságban kezdtek bele, és folytatták azt egymást szavára nem figyelve. Az ünnepelés meg a búcsúnapok ünnepelése is elmúlt és majd felejtésben merült is volna minden, ha egyikük nem említi meg a megesett dolgot egy olyan előtt, aki nem is mondotta tovább csak egy személynek a faluban, hogy az jobban elterjedjen, mintha újságba lehetett volna olvasni.
  Meg is maradott a mai napig is ez az ismert eset, de volt ezekből még sokkal gyökeresebb is, amikor búcsúfiú is lett hozva egy ilyen búcsúünneplésből, amely jó néhány hónap múltán már nagy sírásra adta magát jelezvén azt, hogy ő az a megnevezett búcsúfiú. Amit takartak is úgy mint a mondás szerint „mint a kígyó a lábát.” De a nannyók nagyon tudtak hallgatni mindenről, egyedül nekem kellett eljárjon a szám, hogy ezt megírtam és ti is ismerjétek, amin még a mai napokban is mosolyognak az erről tudó személyek és az alanyok már régen máshol búcsúünnepeznek.

  60. A tanyák
  Remélem az újonnan lehullott hóréteg nem keseríti jobban el a napotokat, és hóhányás sincs ezzel kapcsolatban, mert az már a kibúvó napsugár erejétől olvadni is kezdett. Amint neki kezdett hullani az éjjel, már nem bírtuk azt megfigyelni merről is, milyen irányból kaptuk ezt az új hóhullást, de mindig a fehérségével valami tisztát és felújulást jelent a természetben. Ez így van a közvetlen Duna-parti településeken is, már itt gondolok a közvetlen Duna-parti telepekre, akik valami oknál fogva a nagy gátszakadás után visszaköltöztek oda a számukra megismert helyekre, hogy ottan maguknak házat csináljanak megmaradjanak a saját kitartásukkal a további időkre.
  Itt három telepről beszélhetünk, amelyek még a mai napon is megvannak a nagy gátszakadás után. Mi Székelykeveiek úgy ismerjük a legrégibb elnevezésükben, hogy a tanya éspedig három ilyen megkülönített elnevezett tanyatelepülést.
  A legrégebbi a BURKHARD-ok, amely a legkeletibb részen és legközelebb is van a Kevevárhoz. Ez a tanyavilág két még különálló tanyaházzal kezdődik: az első a kevevári határhoz van a RÓKUS bácsi tanyája, majd a folytatásban, nyugatra a CSÓTI János tanyája, szőlősével és a tanya körül lévő földjeivel, hogy azután érjük el a Burkhárdnak nevezett, majd két sor házzal rendelkező tanyavilágot, megkezdve az első épített háztól a JÓZSA féle háztól, majd a jó húsznak számítható házsor egészen ki az utolsó házig a BÍRÓ nannyó házáig, aki az unokájával együtt lakott ott kint, a Ferenccel.
  Az utcasarkon lévő Józsa háztól nyugatra egynéhány ház volt. Azokban a Székelykevei BARDUC lakott, aki halászattal foglalkozott a fiával együtt, de ismert volt a TÚRI Sándor tanyája is, aki csak a tavaszi és nyári évszakokban élt néha kint a tanyáján. Ezek után érünk ki a Székelykevének vezető Hánt-útra, ahol kétfelől újra házsorok vannak és voltak is úgy száz méter mélységig az útvonal mellett.
  Nyugatnak a KUZSNER féle házak vannak a Kuzsner testvérek, kosárkötő házai az ismert négy fiutestvérek házai a GYURKA, FERI, MISKA és ANTAL fivéreké (már csak az Antal él belőlűk). A házak ritkán megjelenő alakjait felismerve tovább nyugati irányba a CSOBOT Lajos tanyája és nem mesze tőle a komája a KOLLÁR tanyája következzen, amik után bár még hat ház volt arra, hogy odaérjünk a legnagyobb tanyavilág csoportházaihoz, a Fertályokhoz.
  Ez volt és ma is az a legnagyobb lakóházzal rendelkező tanyavilág egyhelyen csoportosulva. Itt volt az iskolaépület is ahol a tanulók az 1-4 osztályig bírtak tanulni. További tanulásuk miatt, a gyerekes szülők Székelykevére kellett költözzenek, ahol már volt nyolcosztályos iskola. A Fertályoktól nem mesze egynéhány külön épült tanya is volt, a PÁL Nikodénné, az ANTALFIÉK tanyája, akiknek már a gátszakadás ideján is megvolt az a tanyájuk. A gátszakadás alkalmával ott rekedve három napon és éjjelen, megmentették a rájuk keresők, igaz két gyerekük úgy átfázott a nedvességtől, hogy csak az Ádám fiúkkal bírtak kiköltözni Székelykevére és ott éltek sokáig. A nannyó arról volt ismeretes, hogy amikor a lükütyésben éltek, reggelre az ágyát üresen találták és délben már Temesvárról jelentkeztek a rokonok, hogy: a nena megérkezett oda rokoni látogatásra. Ugyan ilyen módon érkezett vissza a családjához. Hogy mennyire is ismerte az odavezető utakat, keresztül a fekete barán, a homokpusztai erdőn és a határátkelőn, mert sohasem volt útlevele egy ilyen határátlépéshez! Igaz más szülő is ment három gyerekével együtt Temesvára és ugyan úgy vissza is. Szinte már a határkővek ismerhették őket, és milyen magabiztosan indultak és érkeztek is meg az elgondolt helyükre, ezen a mai napokon el lehet csodálkozni.
  A Duna-menti tanyavilág a Fertályoknál nem végződött, az vezetett is tovább nyugatra a gyurgyovai (gyergyovai, rádayfalvi) település fel néhány külön tanyával, hogy a legközelebbi a Szúnyog tanyája után csak a legnyugatibb legyen a LŐRINC Jóskáé, aki szolgálata idején csendőr volt, majd a nyugdíjazása után költözött oda le és lakott is a haláláig.
  Ez a Duna rész az első tanyától az utolsóig megadná a 10-12 km hosszúságot, amelyen már csak egy gátőrház van, mivel a Burhárdok-nál lévőt elbontották. Még ilyen szélcsendes és 2 cm hóban is nyugodtan megbírjátok mindezt találni és nézni is. Igaz mindezek meglátogatása után kissé jobban éreznétek a fáradságot, de hogy kipirosodvba érkeznétek meg onnan és valami kellemes fáradsággal, azt merem állítani. Az álmatlanság sem fog benneteket gyötörni, aludni fogtok, mint az aludttej, mondogatni szokták nannyójaink. Ismerjétek meg ti is ezt az érzést!

  61. A frankföldi
  A tegnapi napon lett az a vízellátási probléma-nehézség feldolgozva, ami ősbukovinai kibetelepülteknek mindennapi gondjuk volt, és ami már eltűrhetetlenné tette egyes házaspárok, családok részére az ottani életet. Néhányan ehhez nem hozzá szokván, inkább a visszatérő utat választották az elhagyott volt hazájukba. Azok utódjai, akik végigélték az aldunai gátépítési munkájuk mindennapi kínját a gátszakadásig, azok már az új telepük, faluik helyén találták meg a további mindennapi életüket és annak megvalósítását. Nagyon feltalálosak voltak a munka megszerzésére.
  A legismertebb és legtömegesebb munkacsoportot a FRANKföldi nagygazdánál biztosította a székelykevei lakosok számára és csoportokba mentek is oda gyalog megtéve ezt az utat a kitavaszodási idő után, hogy egyesek csak a betelelésre jöjjenek haza. Igen, ha nagyon nem kellett volna a sok házi kellék, mert ugyebár vettek ők el a Dunától sok termőföldet, amit a Duna vize árvidékől szabadon megtehették, de amikor már feltörték azt és nagyon jól is kellett volna teremniük, akkor újra visszavette az, akié odáig is volt, a Duna. Bizony, amit az egész évben kerestek nagyon fogyónak látszott így újabb kereseti lehetőség után is néztek és télvíz idején az örökös munkát adó Duna jobb oldalán dolgozó munkás csoportnál mindig megtalálhattak. Hiszen ott majd minden hónapban megtörtént egy hegycsúszamlás és milliónyi köbméter földet kellett eltalicskázniuk a folyóban bele, hogy az elsimítsa tovább a medrében vízmentén.
  Egy másik csoport székelykevei az 1942-es évben a németek által öszegyűjtött lőszert és más robbanóanyag tárolására szolgált öregvárban felhalmozott és felrobbant, mindenfele szétvetett földmenyiséget eltakarító munkákkal foglalkozott. Éppen a Dunapart közelében végezték a munkálatokat és az est beálltával mindegyikük nekilátott a vacsorája főzésének. Persze ismert volt a Szendrői borosvidék az italok különböző fajtájról, lett is, mint étvágygerjesztő nagyobb űrmértékre vásárolva és fogyasztva is, evés előtt és evés után is betartva azt a szabályt: evés előtt pálinkát, az evés után a bort, fehéret vagy vöröset, mert azzal viccelődtek, ha vöröset iszol, könyebben hánysz is tőle.
  Az ilyen enyhe ital és erős vacsora után és alvásra térvén, egynéhány óra alvás után a szomjúság nagyon is kínozta őket. Mire egyikük a közel lévő Duna vizéhez ment, és egy vödröt telemerítve vitte is a szomjúságoltót a szomjúságtól elkínzott személyeknek. Ki-hogyan megébredett és szomjuságától űzve a vödörhöz ment és csak merítette meg az ottlévő vizesbögréjét és ivott is kedve szerint, hogy a szomjúsága eloltása után a megérdemelt pihenőjét továbbítsa.
  Egynéhány óra alvás után már ébredéshez szolította a bandagazdájuk. Ugrottak is fel a fekvőhelyükről a reggeli mosakodásra készülve, a Duna vizében, és azután jöttek a reggelihez. Volt közben, aki még elég szomjasnak érezte magát a tegnap estétől, így a még benntlevő vödörhöz ment inni, és ahogyan a bögrét meríteni akarta valami úszott is a vízfelületén. Már annyira megvilágosodott, hogy látni lehetett és egyre ki akart valami úszófélét dobni a vödörben lévő vízből, mondván: emberek, mi van a vödörben lévő vízben? Valami csutkaféle mondotta másik, míg a harmadik ott volt az már az este is és abból lett íva egész éjjel. Erre már egynéhányuk kíváncsiságból odament a vödörhöz, és felismerve a vödörben úszó tárgyat nagyon kezdte valami hányásra késztetni. Mire a vödörnél álló megfogta a vödröt és kiöntötte a még ott lévő vizet vissza a Dunába. Viszatértében mondta: ha valaki még este vizet hoz a Duna vizéből először hajtsa félre a vízfelületén úszó tárgyakat, és azután merítse a vizet, mert másképpen újra inni fogjuk az emberi ürülékkel meggazdagodott Duna vizét.
  Nagyon sok féle emberi és gyomor reakció volt erre a bejelentésre, de egyesek úgy vették, hogy legjobb az ilyesmit rögtében fertőtleníteni egy belsőleg használt pálinka menyiséggel. Lett is évekig folytatva e vízhasználatnak a viccelése, olyasmivel, mint jó friss anyavizet kell inni, mint az egyszeri szendrői munkások. Minekünk már megadatott a vizhálozat amely biztonságos, egészséges vizet biztosít, vagy nem így lenne? Ez az állitásom bizonyára nem felelne meg az igazságnak, mert nem láthatunk bele a hálozatba, hogy ott milyen flórája lehet egyes mikrókultúráknak. A vízkövekről vagy vaskövekről nem beszélgetünk, mert talán még megtalálhatjuk a tisztának látszó ivóvizünkbe. Még szép hétvéget mindanyiatoknak, az: aldunai.

  62. A „gologány”
  Ígéretemhez híven megnevezem a „gologány” szó értelmét. Ahogyan bejött ez a játék a szokásban, nagyon kedvelt lett az iskolás gyerekek soraiban. Lettek is összegyűjtve a külömböző régi fémpénzek és elcsodálkoztam, hogy ha egyesek ezzel játszadozok elvesztették is az összes pénzüket. Már másnapra újabb húsz-harminc darabbal jöttek egy játékba és játszották el, vagy nyertek, a már meglévő pénzszámhoz, egy félmarékra valót. Ezzel milyen leleményesek is voltak, hogyan találtak olyan rövid idő alatt újabb régi pénzekre.
  Egy-két hét múltán már tudtam én magam is honnan-miként kerülnek e régi pénzek a napfényre vagyis a gyerekek birtokában. A hétvégi iskolai tanítás után rohant is mindegyikünk haza és a leckét megcsinálván már a padlásokon kutattunk fel minden legpókhálossabb helyet és dugott sarkokat, zúgokat, meg a padlás padlozatát. Miután a pókhálok mennyiségét magunkra szedtük, ugyancsak meg volt az eredménye a keresésnek, mert bár egy zsebbel telt öregpénzt találtunk, mire azokat takarítás alá vettük, nagy figyelemmel, óvatosan, nehogy valami új karcolással azokat megsértsük, úgy az érmen (pénzen) lévő préselést, nyomatot, meg a külonféle apróbb betűket vagy jegyzet-féléket. Hányféle volt már mind nem bírnám felsorolni de egynéhány pénznem felírására még nagyon is emlékszem mint a kreuzer korona. Volt azok színezetéből annyi fajta, mint ahány pénz is volt. Az ötvözetük is nagyon különféle lehetett, mert azt a súlyáról érzékeltük. Volt is olyan csere-bere azokkal! A nehezebbekért két vagy hármat kellett cserében adni, és itt a „gologány” vette át a szerepet, az volt a legértékesebb pénznem.
  Szerintem, most amikor visszagondolok, ez volt a legnagyobb és legfényesebb érem, miután kiglancoltuk őket. Ez valami ötvözete volt az ezüstnek, elég nehéz is, így az élen volt mindig az érem dobásánál, amely a legfontossabb volt a picullázásnál. Egy ilyen picullázó a falu közepén lakó iskolatársunk a Gyuris József (b. 1944) volt. Neki már egy néhány ilyen vezető szerepű pénzérme, gologánya volt. Mi ezt a nevet nem adtuk magunktól az említett éremnek. Ez játszás közben lett megnevezve, egy ránk figyelő bácsitól, aki közelebb lépve nézte, miként is van az érmek távolsága a földön megmérve, az ismert arasz mértékkel. Erre mondotta a bácsi, milyen jó „gologányod” van, ezzel lehet picullázni. Tehát már ismert lehetett e nagypénz tulajdonsága más vidékeken is.
  Évekkel később tudtam meg, hogy az ott álló bácsi Déván született, és hogy ne kérdezétek a nevét így azt is megírom itt. A KÁSLER József bácsi volt az, aki így nevezte a pénznemet és tán ezután még jobban kapott az értékén ez a dobásra értékes pénz, vagy ilyen hasonlók. Itten már ezután nagyon is megnőtt efajta öregpénzek cserélési lehetősége, nagyon lett kutatva ki is akarna cserélni és már lett is látógatás téve ilyen pénzcserére. Az lett elérve, hogy hétről-hétre nőtt is a cserélésre igérkező „gologányok” értéke. Már nem vitt magával egy játékos sem kettőnél többet, vigyázta azt odahaza eldugva nagyon biztos helyre. Annyira, hogy egyesek a nagy elrejtési szorgalmukban úgy eltették azokat, hogy sírva mondották: nincs mivel játszanom a „gologányaimat” úgy eltettem, hogy már nem tudom melyik helyre.
  Gondolom, bár tízen kapnak most a fejükhöz azzal: de-hiszen ismerem ezt a kifejezést, szavat. Ilyen szavak, amik csak rövidebb ideig lettek használva nem nagyon maradtak meg az emlékezetűnkbe, csak néha jön fel úgy hívatlanul és megfejtésére vár. Kell egy bizonyos idő, míg rájővűnk az értelmére. Még szép estét kivánok mindanyiatoknak

  63. Horgászat.
  Kedves csoporttársak!
  Amint gondolatunkban végigkisérjük az elmúlt évszakokat, mindegyikünk nagy átváltozást vett észre a körülöttünk lévő természetbe. Egy ilyen természetben lévő megfigyelésemet véltem a gondolataimban felelevenítve látni, amely arra késztet, hogy arrol írjak is nektek, én magam még olyant nemláttam és egy kis undorodás fogott el amikor azt végig kellett néznem. Valahogyan bennünket is végigkísért az a pénztelenség amit az őseinknél is megfigyeltünk, amiután kikerültek Bukovinából ide az Aldunára, valahogyan az a pénznek nevezett fizetőség lehetőségnek mindig nagyon szűkiben voltak és így, mivel feltalálosak is voltak a pénzcsinálási keresethez, férközőséghez, így mi is így találtunk fel magunkat annak megszerzéséhez, megkereséséhez.
  Én a horgászati ismeretségemet vettem használatul, amit a nagybátyámtól Csobot Jánostól b.1914 tanultam el, aki mint legényember az élete végéig végezte. Egy ilyen napon, így ősszel, mint mindennap a reggeli viradatra, már a kosárkötők házánál voltam lent a Duna közvetlen közelében, a bicajomat szoktam náluk hagyni, amíg horgásztam. Mivel rendszeresen jártam horgászni, így az előtte való napon négy horgászhelyet is beetettem az ismert pontyozó csalival a TEJES kukoricával (ez az a érési folyamat a kukoricánál amikor már szemeket képez a csöveken a kukorica de még nagyon puha formája van). Ugyancsak négy csövet szoktam egy horgászhelyre a horgászási időm után beszórni, de úgy, hogy 15, 20 méterrel vízzel szemben, akkor a kukorica szemek pontosan ott szállottak a fenékre, ahol a horgászhelyem volt, persze ez több tényezőtől is függött, kellett tudni a víz mélységét és a víz gyorsaságát a folyásában.
  Ilyen bevezetett és rendszeres etetés után sohasem maradott ki a halfogás, mert megvolt a három négydarab ponty, persze több csapás is volt, de ennek a csaléteknek az a hátránya, hogy nagyon puha és a ponty ismeretes arról, hogy a csalétket először próbálgatja, amíg véglegesen csap, kapja a csalétket. Miután a mai horgászatomat befejeztem, a kosárkötőknél álltam meg, a bicajra felkötni a magammal hozott felszerelést és halat, közben elbeszélgettem a KUZSNER Antal vagy a testvérével a Misa bácsival, néha üzenetet is küldtek Székelykevére.
  Egy kis idő után vettem is az utamat a hánt-úton Székelykeve irányában, míg oda nem értem az ugynevezett NAGYKANÁLIShoz (ez a csatorna akkoriban a legnagyobbiknak számított, nem volt túl széles, de mindig valami szorultság fogott el minket, mint gyerekeket, amikor azt átkellett úsznunk. A nagykanális, hántuti,ezen találkozási helyén rendszeresen egy cigiszünetet szoktam tartani, egy köről megfigyelésre (valahogyan visszamaradt ez a szokásom a segédvadőrségi idejembél). Óvatosan taszítottam fel a bicajt a híd legmagasabb pontjára és minden zaj nélkül állítottam neki azt a híd karzatának.
  Bármilyen csendben is akarta mindezt megtenni,voltam tőlem nagyobb és jobb megfigyelők a vadkacsák, mert ezek azonnal felreppentek ami természetes is náluk, ha időre menekülnek egy megjelent valamire, ők voltak hazai viszonyban, nem én, mert én az ők véleményük szerint csak betolakónak számíthattam.
  Elcsendesedett a víz tükre amit felszálásukban felhullámoztak, azt az időt arra használtam fel, hogy egy cigire, dohány csavarásra tegyem meg, hogy ne legyek túl egészséges, már akkor nagy gondot viseltem a későbbi egészségi állapotomra.
  Ahogyan végignézem a vízirózsák menyniségét, majd minden levelén valamilyen kétéltű volt, várva az arra repülő rovarokat, hogy üllőhelyében kaphasa azokat el, így az éhségét elvervén, amint így jobban megnézem a békafamíliát, a sok színük miatt, valami olyan nem természetes dolgot vettem egyik békánál észre, mintha megközelíteni akarna egy másik kisebb vízirózsalevelet. Szinte takarván a lassú mozgását, nem kimutatva azt, míg a következő pillanatban átugrott a mellette lévő levélre, talán nem is figyeltem volna erre fel hiszen sok ilyen természeti jellenséget láttam már, de az ismert békasírásra lettem figyelmes, honnan jön ez? Így csinál a béka ha a kígyó nyeli, de nem láttam dehol sem kígyót, csak az említett nagyobb békapéldányt. De ott volt valami más is, a kis békát már a korábbi helyén nem láttam, de azt igen, hogy az említett ravaszkodó béka valamit erősen akar lenyelni és onnan jött a síró hang. Szinte már tudtam mi történt és egy másodpercig láttam is a kisebb béka két hátsó lábát a nagynak a szájából kilogni. Valami talpra ugrasztott ezzel szemben, már egy ottlévő pácaféleséget kerestem a szemeimmel, hogy azzal akadályozzam meg a kisebb béka elnyelését, de gyanúját vehette a nagyobbik fajta, még egy nagy nyeléssel eltűntette a szájából kilevő kisbéka testjét és egy hatalmas ugrással eltűnt a rózsalevelek alatt.
  Akkor láttam először a kanibalizmust, amit a béka végez, nagyon felvoltam háborodva, szinte libabőrős lettem és hagytam el azt a hídhelyet, szinte undorodva. Eszembe is jutott az ezzel tett tan is, a nagybátyám részéről, miben részesített emgemet ilyen hasonló esetekbe. Hagyd a természetet és annak tovább folytatását a maga medrében, mert mi emberek ha beleavatkozunk akkor csak azon rontani szoktunk. Van aki már mindezt elrendezte már előttünk nagyon régen, mi csak akkor avatkozunk be mindebbe, ha csak muszály vagy mint ha azt vadőrök feladatul kapjuk.
  Nagyon terjedelmesen kitért a kígyó meg a béka életrendszerére és a táplálékuk sorrendjére, amit eleinte nem értettem meg, de miután egynéhány ilyen hasonló példát értünk meg és elmagyarázta, kezdett értelemmé vállni mi is mindebből a tanultság.
  Azóta bármenyire is megszívleltem e természetes tant, mindig egy kis rossz szemmel nézek a nagyobb békákra, amelyek nyugodtam egy vízirózsa levelen pihentettnek, de pihenésükbe már nem tudok hinni, nagyon falánkoknak ítéltem meg őket.
  Az tudtam, hogy kishalat, különböző rovarokat, sőt a méheket is bekapják, hogy miként viselik el azok fullyánkjait azt csak gondolom, de bizonyára ellátta őket a természet egy ezzel ellenálló imunitással. Még jó megfigyelést ajánlok nektek egy ilyen csatornai, természeti megfigyelésben, az: aldunaitok

  64. Tyúkháború
  Az első ismert ismeretlen szavat szeretném bővíteni, ahogyan én azt ismerem, mert nem az utolsó évtizedben ismertem meg és talán az ifjúság is felértékeli beértékeli a szó értelmét. Nem azért, hogy nem ismerik mint fogalmat, hiszen a szó összetétele is megmagyarázná mit is jelent, de mit jelentett ez 50 évvel ezelőtt, amikor ilyesmit végignéztünk, mint mindenre kíváncsi nebulók. Volt is belőle hetente bár kétszer a főúton, és bizonyára másfele is megtörtént, de én éppenséggel itt a kevevári utcában születtem és nőttem fel, végigkísérve a történteket, hogy amikor egy nap ilyesmi nem fordult elő akkor mi a „KŐHŐZ” elrejtkezve feldolgozzuk magunknak, mindenkinek mi volt érdekes a látottakból. Persze a megadott szó egy ártalmatlan udvaron élő tollasállatunkról mesélne, de nem így a megesett utcán megtörténő eset: itt a tyúkok nem a tollas állapotukban voltak, hanem vagy a szomszédaszonyok vagy a közelebbi komaaszonyok vagy éppen a nagyon kotlós anyák a leányukért megvívott verekedést értettük.
  Szaladtunk is amikor valamelyik utcatársunk lihegve hozta a hírt: gyertek tyúkháborúhoz! És rohantunk is a terebélyes nagy eperfák sorában a megadott helye, nem figyelve fel a túlfelén pipázó öreg huszárapók kérdésére: hová-hová vigécek? Amiért kellett is kerülnünk őket egy néhány napig, hogy ne állítsanak maguk elé, mert az már szokásossá vált, ha nem figyeltünk fel kérdésükre vagy intelmükre, akkor a szülők is tudták, de mi is ki lettünk állítva a huszár „csuklyógyakorlatra”. Na, mi csircsei gyerekek nem nagyon szerettük a huszáredzés e módját, amit ők órák hosszat a bécsi Schönbrunn-i laktanyában végeztek.
  Miután a tetthelyre érkeztünk, már nagyon erős hangnemek folytatódtak az udvaron, de ismervén az idáig látottakat tudtuk, hogy miként szokott az ilyesmi végződni, és mindegyikünk igyekezett is elhúzodni egy nagy eperfához. Legjobban szerettünk azonnal egy eperfára felmászni és azok egyik vastag ágára leülve végigfigyeltük a továbbiakat. Haladott is a maga rendjén-során semmi rendező nélkül. Nagyon tehetségesek voltak ebben a résztvevők, még a sztatiszták is, akik biztatosan léptek fel a két marakodó fél között. Már az udvar is szűknek bizonyult a szavakra és megnyílt a kiskapu is, hogy azon már a két fél összekapaszkodva kitessékelje egymást.
  Na, még csak ez kellett, a szabadtér, azután kezdődhetett a szabadfogás minden stílusában és a tiltott hajtépés sem vették szabálynak. Ennél a fogásnál már a kiadós porban is bírkoztak, bizonyára az ismert törtek a tízhatod meg húszhatod, nagyon jó eredményt adtak, mert sikoltás is belekerült a hajhúzásokba meg a karmolásokban, mert piros csíkokat véltünk látni egy ilyen tenyérhúzás után. Majd ugyancsak a porfelhő, amitől nem lehetett látni az abban hempergőzőket, ide-oda forgolódottakat, csak a mind erősebb káromlásokat és visításokat hallottuk. Hol vannak az emberek? Tettük fel a kérdést ugy magunkba.
  Persze nem keveredtek bele csak amíg az halkabb szavak voltak még az udvarban, de amikor már mindent megevett a fene a jóraválásra, akkor már fogták a vödröt és mentek a kerekeskútra telemerték és egy másik vödröt is és azt a kapuban letéve vártak valamire.
   Mi mindezt láttuk a fa lombjai közül és azt hittük, bizonyára egy ilyen heves bírkozás után a résztvevők szomjúságuk oltalmára lett nagyobb mennyiségű víz elkészítve. Nem úgy ám, megvolt a férjek miért nem keveredtek bele a két békésen verekedő tyúkháborúban. Már volt aki megkísérelte elválasztani az ilyen két tyúkot egymástól és egy ilyenből nagyot tanultak egy nem belekeveredéssel, csak vártak. Közben a nyári úton meglévő port már elhemperegték és még nagyobb hévben kerültek és bizonyos testrészük is látszott mindjobban. Itt már a férjeket elfogta a szégyenérzet és szinte mint összebeszélve vitték oda a négyvödör hideg vizet és öntötték is le a poros, izzad feleségüket. Semmi szó tőlük, csak az asszonyok felsikoltása a hidegvíz hatására s váltak is szét a férjük felé fordulván mindkét asszony, mire már jött a második vödör hideg zuhanyozás.
  Mi pokolian mulattunk mindezen, nem úgy az alanyok, mert valahogyan nagyon tetszethetett nekik e szórakozási mód, nem volt kedvük abba hagyni és már lehülve a bírkozástól, úgy porosan kezdték a szoknyájukról a rárakodott port leverni, nagy szó kíséretében. Csodálkoztunk is miért kell ilyen szóváltásra ennyire emelgetniük a szoknyájukat, már nemcsak a térdük látszott ki legalább is két arasznyira a térdtől.
  Itt már a férjek is fordígatták befelé a felharagosodott szomszédasszonyokat azzal: na, már elég a cirkuszotokból! Erre sem voltak valami hajlamosak, egyre csak a szomszédasszonyuk felé beszélve, enyhén káromkodva és nagy szoknyalebbenésekre lettünk figyelmesek. Mert nagyon hallható volt amint a tenyerükkel a meztelen tomporukkal szövegüket küldték az idáig legkedvesebb szomszédasszonyának, mire a férjek megelégedésére berepítették őket az udvarba.
  Ilyen látómásokra már lélegzeni sem mertünk, volt mit látnunk amit még lurkószem nem látott, az ilyen tyúkháború megismertetett az emberi test anatómiájával. Minden ilyen háborújuk a legkedvesebb szomszédasszonyoknak, változott is, soha egyforma forgatókönyv szerint nemzajlott le, csak a mi elbúvásunk és megfigyelő helyeink voltak mindig, ha lehetett, egy jó lombozatú eperfán, majd az ezután következő elillanás az ismert huszárság megszólítás elől.Tőlűk kaptuk meg igazán a leckét mindért, ismertük is a bácsikat névszerint, sőt a házukat is kerültük még akkor is, amikor az iskolába jöttünk mentünk. Valahogyan nagyon kíváncsi természetűek voltak és mindig kitudták valamelyikünktől miben vettünk részt, amiért azután utánoktatásba részesültünk, mert feledékenyek sem voltak egy-egy esetet majd egy hónap multával kérdeztek meg. Így sohasem tudtuk miről is lessz következő odaszólításukra a kérdés, ezért a leglehetetlenebb utakot vállasztotuk az iskolában menésre vagy a hazajövésünkor.
Ha ilyesmit levezettünk, bár három héten keresztűl, szinte magukban szállva, megbánva mindent úgy beszéltek hozzánk, de nem is nagyon hittünk nekik, mert tudtuk minden megakarnak tudni és leckét adni valamiért, csak azon csodálkoztunk, hogy honnan van tudomásuk mindenről. Néha mi sem tudtunk egy megtörtént dologról, és ők már kérdeztek is bennnünket, bizonyára így van és volt vele az osztálytársam is a RADOC János aki most az ötödik kontinensen él. Ez is érdekes a sorstól, több élő osztálytársam van Ausztráliában mint itt helyben. Ezt ismerjűk mi itt Székelykevén tyúkháborúnak, láttuk is eleget és így lett egy újabb kifejezés, a szembesítés. Az ígéretemhez híven a másik három régi kifejezéssel is foglalkozni fogok.

  65. A vashíd
  Az aldunai tájunk ismeréséhez egy fogalom is szükséges, mégpedig a VASHÍD, amely két csatorna kereszteződését hidalta át. Emlékezetek még rá? A legrégibb időtől nevezett NAGYKANÁLIS-unk és a Határkanális kereszteződése volt ez a hely, amelyen egy nagyon a korábban megépített híd volt, csak nem a közönséges forgalomra szolgált, hanem az arra tervezett időre és használatra.
  Ezt a ’41-es évek hozták elénk a kiépítésére és csodálkoztunk is, amikor rá egy időre már arra lehetett járni és az IBRIFOR-i révátkelőhöz lehetett menni. Igaz, csak érintette ezt a gyalogösvényt a vashíd használat, de azért a befejezése után egy jó ideig nem is lehetett még megközelíteni sem az örökös őrségtől, őrhelyektől. Ez később meglazult a szigorúságában, mert belátták, hogy ott vezet el egy fontos gyalogösvény a révátjáróig, és már reggelenként 03.00 órakor mentek a távolabbról odaigyekezők a rév felé.
  Erre eleinte nagy riadalom keletkezett, majd ez mind megszünt miután tudakolódtak az illetékesek, hogy egy elefánt ösvénységhez, csapáshoz lehetne hasonlítani és az bár úgy-e ismert, hogy nem szívesen térnek el a megszokott rajtajárok egy másik csapásra. Így bármilyen szigorúság is volt, lassan el lett nézve annak a használata a gyalogosoktól, majd az ott lévő őrség is csak a híd felügyeletével foglalkozott.
  De mire volt jó egy modern híd felépítése egy ilyen iszapos, sáros mezőhelységen, ahol csak a teheneket és a többi legelő állatot tartották napközben a környékbeli lakosok, úgy a keveváriak, székelykeveiek mint a Duna-menti tanyavilág lakosai.
  Az ’58-as esztendőben kaptam igaz és bő magyarázatot ennek a hídnak az értelmére, használatára. Mindig is ismert volt ez a híd közelsége a halgazdagságárol, így oda mentünk a nagybátyámmal pecázni és ott kérdeztem rá a híd titokzatoságára. Nagybátyám nagyon szűkszavú legényember volt, de erre azt mondta: hadd a fenében, elmúlt, miért érdeklődsz az után ami a múlté? Azért csak elbeszélte, hogy itt egy nagy rév volt kiépítve, amely összekötötte a Kevevári vasutállomást a Szendrői vasúthállozattal. Csodálkoztam is hangosan, hogyan bír a vízen átmenni egy olyan mozdony, minden vagonjával együtt? Mire a felelet az volt, hogy egy nagy, különleges sínekkel ellátott szállítórév volt, amely itt a baloldalon rászállott a réven lévő sínekre, hogy a jobboldalon újra a partra szálljon és folytassa a már ottlévő sínpárokon az útját arra amerre éppen kellett szállítania valamit. Igaz a használt FAEHRE szóra sem lettem okosabb, de az is megmagyarázva lett, hogy az a mi nyelvünkbe a révet jelenti.
  Nagyon nem fért bele a tudásomba az, hogyan is bír egy egész szerelvény csak úgy egyik partról a másikra átkelni egy ilyen kicsinek képzelt réven. Igaz, az nagyobb teherbírású lehetett, de én azt már nem láttam amikor az én időmben arra jártam hetente kétszer is. A mai napokon is bizonyságul szolgál egy gátépítés, az erre a célra haznált sínpárnak és a gát oldalában is a visszamaradt beépített betonfalazat, amiről a sínek vezettek a révre. Igaz, nagyon ellepte már a koró meg a füvezet, de nyugodtan fel lehetett menni a kevevári vasútállomásra. Sajnos ma már nem, mert valamiképpen a sok harmat és a hideg-meleg elette a vashídat és a vasszerkezetből még a rozsdája sem látszik.
  A vidéken járók minderre felfigyelnek és mesélnek is a tájon megesett napi történetekről, sőt még drámai esetekről is. Egy ott dolgozó székelykevei bácsi sokat bírna beszélni és mesélni még arról az AUSWEISS-es időkről, ami a folyó átkelésnél kellett és kértek. Felfigyeltem egy alkalommal a jól értett magyarajkú beszédre, amit egy bicajozó csoport, megállván találgatta mi is lehet ez a kiemelkedett és markáns helység, de nem tudták megoldani. Nem bírtam segítségükre lenni, mert éppen egy csoport szolgálatit vittem a vállalati kocsival a Burkátoki rámpához, mert ott egyik vontatóhajó alásüllyedett és azt kellett a kiemelésre-mentésre készíteniük a csoportnak. Még mindezt megtalálhatók, szinte kivirít a múltból és a környezetből.

  66. A cserépégetés, Schwer Pál legendája
  A tegnapi beírásomnál tettem egy ígéretet arra, hogy a Kevepalosi német nevezetű Schwer Paulra egy kissé több időt kellene töltenünk, két ok miatt is. Az egyik a majd meséhez hasonlító történet vele, ami egyik napról a másikra csodás gazdagsághoz vezette és a másik a cserépégetői munkálatokra emlékezve. Nagy, személyes elismerést is kiérdemelt segítőkész munkájával, a francföldi rokonával tett együttvéve. Minderről senki egy szó erejéig nem tett még megemlítést sem, nem beszélve a háláról mindezek iránt.
  Azt minden székelykevei már tudta, aki a ’60-as évek előtt született, hogy a név mit mond és ismert is volt e név. De milyen fáma van volt e név körül? Ezt én nektek leírom úgy, ahogyan azt én magam is hallotam a Nagy Mihály bácsitól és rátok hagyom ítéljétek ti magatok meg, mit lehet igaznak hinni és mit nem.
  A nevezett kevepalosi Pál nem volt kimondottan gazdag személy. Voltak a megszokott 20, 30 lánc földbirtokok, amellyel a németajkúak rendelkeztek és azzal foglalkoztak. Most jön az elgondolkoztató, melyhez újra egy kis tájismeretet kell közölnöm, mert az idő feledést hoz mindenre és kevés székelykevei is ismerné fel a következőkben az említett helyet, nem beszélve arról, hogy meg is mutassa azt.
  Ha Székelykevéről a kevevári utat vesszük, a legutolsó ház a KORODI Antalé volt. Ott áll a kilométerkő, és a további kevevári út felé félkilométernyi távolságban a félkilométeres kő, ahol egy olyan mélyedés félét veszünk észre a meglévő utunkon. Ez újra arra vezet bennünket vissza, amit örököltünk és beleszülettünk, de már nem ismerhetjük meg úgy, ahogyan szájhagyományban hallottuk.
  Ott a lapos helyén a Pannon-tenger régi vízlefolyási medre volt a történelem szerint, csak a sajkások csapata kelt át és vissza rajta. Nagyon sok utas abban az időben nem volt, hiszen a török kószáló-harácsoló csoportok bizonytalaná tették volna bármely utazást, de a török sem volt biztonságban az útjuknak számított területen. Ezt a vízátkelő mélyedést összefüggésben hozták Keve vezérrel, mert állítás szerint 30.000 lovasával cirkálta a vidéket itt erre lent, ami abban az időben nagy harci seregnek számított. De a török időben már nem ő volt e táj retteget törökverője és ezzel függ össze a kevepalosi fáma.
  Egy ilyen törökportyázás, szabadrablás idején már nagyon haragudtak az ilyen portyázó csoportra és összefogva le is akartak velül számolni. Minden oldalról, főleg nyugatról bekerítették őket, és a közvetlen mederbe, vagy közelében lettek e csoportok beszorítva. Ilyenkor kellett a magukkal hozott, rabolt értékeket is menteni, ha netán valaki közülük megmenekülm, és majd hasznát veszi annak, amit a gyauroktól elkoboztak, elraboltak. Az elgondolást tett követte és a csata nagyon drámailag végződött a törökök részére, a nagy harag miatt, amivel rájuk jöttek a támadók. Így még hírmagjuk sem maradott a törökök csoportjának. Évek, évtizedek, évszázadok múltak el. Hogy miként, miként nem valami pontosabb is visszamaradt ebből a kincselásási titokból.
  A kevepalosi Pál talált nyomra és egy hétig el is tűnt a gazda, nem lehetett sehol sem megtalálni. Egy hét múltán, ahogyan eltűnt úgy meg is jelent, majd egy kis idő után kezdte a földeket felvásárolni, mert egyre többen nem bírták azokat dolgozni. Ő ezeket vásárolta fel korekt áron, senkit meg nem károsítva a föld megszabott árából. Néhány év alatt már a 200 hold földet vásárolt meg és foglalkoztatott is minden igazán dolgozni akaró embert rendes bérfizetéssel. Senki sem panaszkodott, hogy valamiképpen kijátszotta volna a bérét.
  Ő kezdeményezte a téglaégetést is. Néhány környező faluban már kísérleteztek vele, bár ezek nem kemenceszerűen lettek égetve, hanem vályogból összerakott 2-3 ezernyi vályog-nyerstégla szárított formában. Ezeket égették majd egy héten át, már belegyakorolva a kezdetleges munkába. Arra az ajánlatra, hogy bírna cserepégetéssel is foglalkozni, megkísérelte azt is, de sehogy sem sikerült az úgy, mint a téglaégetés. Mire egy kemencét építetett és abba kísérelte meg a cserépégetés, ami egy-két melléégetéssel és a cserepek eldobálásával végződött, amíg a pontos égetési hőfokot nem viszonyították az égetni való anyag vastagságával. Ez végül sikerült, és indulhatott a folyamatos cserépégetés, amelyekből a legtöbb székelykevei háztető fedve is lett.
   Ezt az eseményt az 1890-es évekre tehetjük vissza. Azt már tudjátok, hogy székelyeink az 1883-as évektől kinn éltek a Gyurgyevon, Gyurgyován vagy Rádayfalván, nevezzük, ahogyan kedvünk telik benne, és a nagy gátszakadás után jöttek fel a megmentő löszteraszi partra. Itt a vertfalos házaik építésébe kezdtek. Az idegleinesen házaikat fedő-takaró anyagok helyettesítésére kezdték a szilárdabbnak ígérkező cserépfedéssel megoldaniuk a háztetőjük örökös gondját. Ebben segített nagyon bele a francföldi német gazda, meg a kevepalosi rokona a Pál. Az utóbbi ’45- ben eltűnt, se halottnak se élőnek nem tudták többé.
  A francföldi életét vesztette a saját birtokán. Ennyit tudok mindannyiatoknak elmondani. Erről szól a fáma és kinccsel meggazdagodott emberről. Létezik külömböző változata a legendának, de a lényeg ugyan az. Ez így volt velem is éveken keresztül ismertetve és így adom én is át. Alkossatok ti magatok is egy bizonyos képet minddenről, ha e sorokat elolvassátok, bármint is ítélitek meg nagyon jó lesz, mert már nagyon ismerik a történetet, hiszen az emberek sem élnek amíg a kövek.

  67. Hajózás a Dunán
  Kedves csoporttársak!
  Amint az ismerős feltett felvételeket újra megnéztem, szinte megnyugtatóan hat rám. Így tudom hogy ezzel az ismerettel, megismeréssel gazdagabb lett a tudásotok, az annyira és annyit emlegetett ősszékelyeink kibeköltözésével kapcsolatos helyekkel. Igen, a közvetlen dunavidéki „hetedik öbölnek” nevezett három település egyike az ős-rádayfalvi település, amellyel a ’60-as években ismerkedtem meg, mert akkor hetente kétízben is szabad volt meglátogatnom e helyet a sándoregyházi határvonalig. Magam a Duna folyó kilométerenkét megnevezett hosszúságot ismerem, és ezzel szeretek legjobban foglalkozni, éspedig a 1108 folyó km és az 1170 km-ig. A többieket is ismerem le a hármashatárig, de jobban a Kazán-szorost, amit ti is ismertek.
  Az a táj az igazán vadvíznek nevezett Duna folyása, és szinte egy nagyon lassú, kényelmes, lusta vízhaladást észlel a látogató, amit csak akkor változtatunk meg számunkra, ha éppen egy utasszállító kisebb hajóra felszállunk és a folyó közepe felé vesszük az utat. Olyankor válik tudatunkra, hogy mennyire is sodorja, szinte észrevehetetlenül, a hajónkat a víz ereje, sodrása. Szinte hallni véljük azt, amikor hajónk irányát változtatni akarja. Szinte vízsuhogásos hullámnyomást vélünk felismerni és alig észlelhető a vízcsavar munkája a kezdeti erőlködésében, ahhoz, hogy előre haladását vagy irányváltozását lehetővé tegye.
  Egy néhány másodpercre szinte mintha nem lenne ez a meghajtó erő észlelhető, hogy egyszer láthassuk azt, hogy csakis közben valami változás következett be úgy az irányunkkal, mint a hajó eddigi állapotával. Ha vízzel szembeni hajózást végzünk, az alig észrevhető előrehaladást észleljük és a közelebbi, távolabbi partvidékre tapasztjuk tekintetünket. Hiszen a víz nem mutat semmi változást az előre haladásban, de ezt csak akkor változtatjuk meg, mint észrevételt. Amikor a kiindulásunk partövezetére térünk vissza, gyorsaság is visszatér a pontosabb betájolás is. Hiszen egy olyan tájelferdítési állapotot éltünk át, amit csak a sokszor megtett hajózási utunk hoz vissza a parti közlekedés betájolásával.
  Itt veszik a kezdők észre azt, hogy az érzékeink mennyire is nem szokotak hozzá a vízenjárással, utazással. Erre még nagyob kihatással vannak az időjárási viszonyok, felhős idő, erős napsugaras napok, esős idő és a legzavartabb a téli hajózás. Mindegyik megemlített időjárásban valami eltérést vélünk felismerni, szinte nem akar az ember saját magának mindent igazából elismerni a beálltakkal. De megnyugtatlak benneteket, mindannyiunkkal ez az eset a nagyobb, mélyebb és erős sodrású folyókban, folyamokban, mert a Duna már folyam, kivált itt lenn a legnagyobb al-dunai részen.
   Ez a Kazán-vidék a nagyon régen még csekélyebb Duna mélységnél volt nagyon észlelhető: szintén forrni látszott a víz felülete, amint ezer meg ezer kősziklán szétágvva, meghasítva attól két részre volt szelve, hogy újból egyesüljön és további tépésre, sérülésére adja magát. Ezt a jelenséget ismételte a majd 8o km útján mindaddig, míg a vízierőmű egy újjabb vízszintet képezett a már megvolt és újjá tett mederrel. Itt már a forrása a vízfelületnek megszünt és csak a felületre feltömődött vízárak mennyisége tömörül fel újabban egy 20 vagy nagyobb felületen, valami sárgára festett vízkeveredéssel. Persze a hajós néven ismert „limánok,” az akadályban ütközött folyóvize megtörésének a jelensége.
  Így kíséri a két hegyszorosban a folyamot a sziklás vidék, míg lassan a távolban, magában ezer barlang kíséretében eltünnek a láthatáron. Mennyi vízrendészettel foglalkozó kapta itt meg elismerését a Duna merőleges partjainak szikláján felirattal vagy éppen sziklában vésset arcképével. Az idő múlása sem fakította azokat ki, és állják az idők minden viszonytagságát éveken, évtizedeken keresztül, bizonyságot adva a látogatoknak, hogy előttük is járták e vidéket és nem a leggyorsabb utazási lehetőséggel.
  Itt csak a Kazán veszélyesebb vízjáratokat lehet észrevenni, ha azokat magunknak felleljük és megtaláljuk. Én két nappal ezelőtt felismertem őket amint a Duna baloldalán utaztunk. A szarvasi (Szeged közelében lévő városka) diákcsoporttal tettem meg, persze a legtöbb nem látta még, hogy mit mutat a régi hajósi út, hol is vezetett az és miként vezettetett egy hajó az akkori időben: a nem ismert gőzhajó vagy éppen az sok evezőtől meghajtott gálya, esetleg egy szolgálati csatahajó. Ez az útvonal a közvetlen Duna partba beépítve rengeteg hídon vezet keresztül, mert tudnunk kell azt, hogy a víztárolása céljából rengeteg falu került a víz színe alá, templomostól, házastól, amelyek a déli bércekhez vezetnek vissza, a majd 90 km távolba lévő májdánpeki városig.
  Ez újra két török szóból van összetéve, értelme, magyarázata a „MÁJDÁN+PEK” a bányaszó és a PEK folyó, ahol az aranymosással foglalkoztak és foglalkoznak a mai napon is, igaz csak kissebb eredménnyel. Itt még a római időből visszamaradt településeken kívül megemlítentendő lenne az OSZTROVAI sziget. Ez hosszú évtizedekig a nemzetek, népcsoportok ötvözete volt, lehetett itt majd minden nyelvhasználattal beszélni, török, román, magyar, német és szerb nyelven és a mai napokban is még e nyelvekkel beszélő egyénekkel személyekkel, találkozhatunk. Ezt a fent megírt útvonalat bár egynapi megtekintési időpontra kell megszervezni, mert majd minden kilométerre egy újabb, szebbnek talált változást lehet megtalálni és ha majd minden nap meglátogatnánk, akkor is valami újat lehetne feltalálni, meglelni. Talán egy állandó filmezéssel, de a távolságok miatt fennáll az, hogy a részletek nem lennének pontosan felismerve. Ezért legjobb a velünk született kamera: az igaz egyszer rögzít, visszaforgatási lehetőség nélkül, de az emlékezetbe beépül, megmarad számunkra. Nem bíztatlak benneteket e táj meglátogatására, de ha tehetitek életetek végéig emlékeitekben megmarad minden itt látott. Kivánok mindehhez még szép időjárást, a ti aldunaitok.

   68. Vadászaton
  Amint a megváltozott időjárási viszonyba nézelődünk, azon töprengünk és eszünkbe jut, hogy korábban is volt ilyen májusi lehűlés esővel, a három fagyosszentek napjain. Igen, sőt még a szabadba is kimehettünk, egész a Duna partján lakó vadász ismerősőkhöz. Na nem vadászatra, hanem valamelyik értesítési vagy fontos közbeiktatott körívvel egy előrehozott vadászati nappal. Ilyenkor ugyancsak valamilyen vad kilövése volt célül kiadva, amelyik veszélyeztette volna a rétben vagy természetbe járókat.
  Olyankor is szitált, mecsergett az eső és hidegével is megajándékozott, így annak hiányában nem voltunk akkor sem. Milyen furcsa is volt, amikor az estben elindultunk a mai napon nevezett gyenge megvilágosított szobából (petroleum lámpafény) a jól beszürkönyödött estbe. Az ismert nyomáson (legelőnek kiadott füves sáros, vizes terület volt ugy száz hektár nagyságában) és a sötét ellenére is igyekeztünk a fényesebbnek tetsző helyeket átlépni vagy kikerülni, mert ha arra a kis dombra ráálltunk és kicsúszott a lábunk, akkor a többi kint levő időnket már nedves állapotba kellett elviselnünk.
   Vissza, haza nem volt értelme menni, mert csak azt kaptuk volna meg, hogy hiszen ismered a vidéket, miért vagy olyan ügyetlen. Így ha megúsztuk a majd két km úttalan utat, a dombocskákon dzsombákon keresztül, akkor már a határkanálisnál találtuk magunkat, ahol a sötétben is megtaláltunk egy hosszabb fűzfaágat, amely a csatorna vizén áttéve volt az átjárásra. A szemünk visszaszokott az esti fényben is ahhoz, hogy a nappali ismert utat megtaláljuk, jobban az izgatott már, hogy a kitartó eső mindjobban kezdte a hajunkat nedvesíteni, sőt még le is folyt a nyakunkba. Annak törlése gépiessen lett megtéve a zseből kihúzott kiskendővel. A távolba már a látás lehetetlen volt, így a már megtanult módon néztem távolabbra. Ezt nem árulom nektek el ezt el kell tanulnotok, és rájöttök, hogy igaz. De még fiatalok vagytok, megtanulhtjátok.
  Már a határkanálisi csücske füzeseinél járunk. Nos, ott lehet kellemetlen meglepetés is, így a vállról le a vadászfegyver és egyik csőbe a goromba söréttel töltve, míg a másikot úgy rókavadászatra valóval megtöltve, azt újra vállra vetve folytassuk az utat. A puskacsövet lefordítva visszünk, mert veszélyes is az a használójának, ha sok víz gyülemlik fel a csőben, és azt használni kellene. Mással nem de az erdő árnyaival találkozunk, ami még jobban leszűkíti távolabbra látásunkat.
  Elhaladván ettől, már visszatér a régi látási viszony és haladunk a ponyovici földeknél, elhagyva az ottlevő szőlősöket. A kint levő őrző kutyák már megneszelik, hogy valaki ottjár a 200 méteres közelségben és ugatással jelzik a távolabbiaknak azt, hogy arra jár valaki a szokatlan időben. Amennyire csak lehetséges kilépünk az úton, és nemsokára a nagy kanálisnál járunk. Ott, a hídhoz közel a székelykevei BANCSOV Iván bácsi a csatornaőr. Ő is vadász és így befordulunk a tömör anyagból épített épületbe. A kutyák falkája rohan elénk, mihely letérünk a ház felé. Az ebek úgy 6 méternyire megállnak előtünk és már körül is fognak. A hátunknál lévőktől jobban tartunk, mint az előttünk lévőktől, az udvaron tartozkodó komondor is jelzi mély hangjával, hogy valaki a ház közelségében érkezett. Mivel már a csatornaőrház villanyáram szolgáltatással jár, egyszerre egy nagy, erős fény gyullad ki az ajtó bejáratánál, amire az ebek csendesebbek lesznek a csaholásukkal, de körözésükkel leállásra kényszerítik a bejövő, érkező személyt. Az őr is fegyveresen jön ki a szabadba és kérdezi, ki az? Mire a nevünket mondva meg a jövetelünk célját ismertetve mehetünk közelebb hozzá.
  Az ebek a gazdájuk egyetlen szavára úgy eltűntek, mintha nem is lettek volna ott az ember fogadására. A kölcsönös üdvözlet meg a szokásos kérdés után, hogy mi újdonság van Székelyen, elvégezzük a hivatalos ügyet és indulunk is a következő vadászhoz, a CSÓTI János bácsi tanyájához. Már akkor gondot viseltem arra, hogy a túl-egészségemet egy keveset fékezzem egy cigivel, így ráüszkölve továbbítjuk útunkat a majd négy dűllői utnak és nemsokára megismétlődik az ebfogadás meg a gazda jelentkezése. Az előbbi kérdések majd a körív ismertetése és már búcsúzunk is a következő vadászhoz, a kosárkötő VÁRADI fivérekhez. A négy fiútestvér közül három vadász, Mihály, Ferenc és Antal, majd egyhelyt lettek az előbbiek tudtukra adva.
  Folytathatjuk utunkat a FERTÁLYOKBA élő vadászokhoz, az erdészhez a sándoregyházi születési VASZILCSIN Péterhez és a CSÓTI Imre bácsihoz, ahol befejezzük és vehetjük az hazafelé vezető utunkat. A biztonságosabb út miatt az öreg, jól ismert HÁNYTUT-on mehetünk hazafelé és az egyórányi gyalogolás és 18 dűllő út után már a falu alatt lévő fűzfaerdő sötétsége árukodik, hogy még egy kilométernyi út és megpihenhetünk.
  ó is hazaérni abból a sziporkázó esős éjjelből, de lefekvés még nincs, hiszen nedvesek lettünk mi is és a vas is, amit magunkkal vittünk. Ezt nagy száradásnak kell kitenni, és majd egy óra hosszas pucolással majd finom olajozással érjük el ezt végre. A megszokott szögreakasztással megszabadulunk, bár arra az éjjelre, majd csak azután viselünk gondot magunkra. Bár végig vizes helyen voltunk és az öntözött, mégis tele vagyunk kisebb-nagyobb sárdarabokkal. Egyesek már majd rászáradtak a ruhának olyan részére, ahol nem fogta őket az eső. A viharlámpa fényénél, amely világossá tette a kisszobát ahol aludnom kellett a tisztálkodásom után, végre a megérdemelt pihenésnek adhattam magamat. Csak az álom nem jön az ember szemére.
Valahogyan elejétől végig kísérnek újra a megtörténtek, de aztán nem is vesszük észre, mikor kezdődik számunkra az álomra változásunk. Csak reggel az ébresztésre ébredünk, bár úgyis félálomban voltunk, az ébredéshez közel. Hogy mennyi féle módon lehet az évszakok idejét éjjeleken átélni, megismerni, nem félni azoktól és évekkel rá, már nem találunk semmi idegenkedést, ha az árvízterületén kell is végigjárnuk egynéhány kilométernyi utat. Ott extrémek az járási viszonyok, és milyen fárasztó, azt nem lehet elképzelni sem. Magam részéről ajánlom, aludjatok a megszokott szobátokban, környezetetekben, és bár szép időben tegyetek meg ilyen éjjelre szoktató gyaloglást meg a látási gyakorlatot.

  69. FRANKFÖLDÖN
  Az őslakóink, akik már a vízáradási örömekkel is megismerkedtek és menekültek előle a biztos löszteraszi magaslatra, hogy ott egy új telepet-falut megépíthesenek, már a megismertetett földből vert házaikban gondolták a biztos telelési időt eltölteniük. Persze az életük, mint a mai napon is, még függött az élelmezéstől is. Azt megismerték elég jól az akkori állam ígérete szerint a kiköltözésük és a gátépítési munkájuk ideje alatt, amikor egyikük sem volt túlsúlyban (itt az ismert kiköltözéssel járt és megígért segély valahogyan elmaradott, elakadt a kocsitengelyig érő sárban a Rádayfalvi utakon). Mindez megszünt, a gát átszakadása után. Székelyeink szorgalmasan építették, verték a házuk falát, sietve a mindig beérkező tél elől, hogy a családjukat vagy hozzájuk tartozókat megvédhessék a biztosan beérkező téli időjárási viszonyoktól, amelyet megismertek nagyon is jól az őstelepükön eltöltött idő alatt. Már néhány új, betanult házverő is csinálta a házak építését, így őszre már zsindelyes tetejű házsorok, utcák várták az ismert délkeleti szél minden nagyobb, erősebb szélhullámjait.
  Persze maradott még azoknak a melegítési problémája, amit a banyakemencék beépítésével oldották meg, hiszen a környező falvakban ez volt alkalmazva és építettek is, raktak ilyen banyakemencéket minden meglévő szobájukba. .Még egy gond volt a nyakukon, éspedig a téli élelmezésre szükségesek. Hát honnan bírtak volna párhuzamosan azt is kitermelni a sok kezdő munkálatok és főbb, sürgössebb házépítés mellett? Mint mindig, itt is a munkájukról ismert székelyeinknek egy újabb segítőkéz akadt.
  Már a gátépítési alatt egyesek eltávoztak, menekülve attól a nehéz embertelen munkától, hogy másfelé találjanak megélhetőségi lehetőséget. Egy ilyen rokon, koma jött segítségükre egy ajánlattal. Ugyanis egy Francföldi nagy, földbirtokos német gazdának kellett a mezei munkára sok munkáscsoportok. Mivel az idáig nála dolgozó helyi munkások nem tűntek megbízhatónak, így más munkaerő után érdeklödött. Hallván székelyeink bajban levését, a már ismert munkáson keresztül számított arra, hogy egy nagyobb számú újmunkás csoportra tesz szert.
  Ez meg is történt a koma ismeretségen keresztül és az idősebbek és kisgyerekek otthon maradtával távoztak is a székelyeink az új munkalehetőségi helyre. A földbirtokos bármenyire is megörült egy ilyen beérkezett munkára készűlő csoportnak, gond fogta el, hogyan legyen megszervezve ezek táplálása. Néhány kiválasztott koma segítségével, igyekeztek e problémákat és a munka körüli teendőket eligazítani, megbeszélni, alvási helyet biztosítani és már utasította a szakácsnékat meg a székelyasszonyok kisebb csoportját a főzésre a nagy üstfélékben, melyek már az udvaron voltak beérkezésük alkalmával. Persze a távolság miatt amire ez a csoport odaért, már a délidő elmúlt jóval és majd a vacsora időre lett az ebédjük elkészítve.
  Hogy bizonyságot kapjatok erről csak a távolságot írom be nektek, ami Székelykevétől Francföldig megtettek gyaloglással a székelyeink. Székelykeve és Pancsova 32 km. Pancsova és Kacsarevo 15 km és ha egy gyalogos a hat km teszi meg óránként akkor tudjátok mikorra érkeztek be. Jó gazdának bizonyult a földesúr, mert estére a vacsora utánra már minden rendeződött és már csak az alvásra kellett menjenek, hogy a másnapi munkára kipihenjék magukat. A Dolovai szőlőből termett lé is felhozatott a tágas pincéből és azzal egyeztek tovább a csoportokra osztott komák, mint (bandagazdák) csoportvezetők.
  Reggelre ébredésnél már a jógazda szerint ott volt egynéhány üveg törköly pálinka is, tudván azt, hogy a szőlőnek nemcsak bora van hanem pálinkát is eresztenek belőle. De mindenek ellenére már öt órakkor indultak is ki a közelebbi földek munkájára, míg egy csoport a gazdaság körül tevékenykedett. Haladott is a székelyeink által elválalt munka, és nemsokára a kukorica szedésének, törésének kellett hozzáfogni. Így két napi szabadságra bíztatta a munkásokat, azzal menjetek egy keveset haza megnézni miként vannak az otthon hagyottak.
  Egy hosszú kocsi megrakva a télen kiadosan vágott hízok szalonájával meg a zsírral míg egy másik lovaskocsi a búzát vitte a homokbálványosi malomba. Bizony szedték is a lábukat a haza igyekezők és estére minden távol dolgozónak a házából, a nem gyakran ismert illatok szálltak az esti levegőben, ami a hirtelen meggazdagodott konyhából árradott ki. Már bátrabban viselték el a téli áttelelési gondot és másnap reggel az ottmarasztott két kocsira felszállva, sokkal hamarabb értek vissza a munkában készülődők.
  Ment is e munkájuk minden további nehézség nélkül és újabbak is jöttek, mint utánpotlás. Haladott is úgy a kukoricatörés, mint annak szárvágása az állatok téli takarmányának, amit nagy kazalokba raktak el a birtok egyik részén téli etetésre. Minden szombaton voltak fizetve és aki úgy kívánta bírt a munkabérben gabonát vagy élelmiszert igényelni. Persze ezt mind a megbízott komák vezettek és írtak fel, egyeztetve a gazdával ennek pontos lefolyását, vezetését. A munkaszezon beálltával egy kisebb csoport maradt vissza a téli munkára ott a birtokon, de volt is újabb munka, mert az őszi, torontáli vásáron megvásárolták az összes malacállományt a birtok részére és azok etetését ápólását végezték a visszamaradt munkás csoport tagjai.
   Ugyanúgy lettek szárnyasállatok felvásárolva, meg egy néhány fejőstehén és borjak. Így volt munka még tél idején is a székelyeinknek. Már télen egyik koma a jövő évi munkára szükséges munkások számát jegyezte fel, és egy lovasszánkóban fogatván, megrakva kukoricával indult Székelykevére, az új szezonra biztatni, készíteni az embertársait. Ezek alig várták az ilyen jelentést, de mennyire örültek a hozott kukoricának, mondván: „na, a téli éhséget megússzuk, mert lehet ebből málécskát meg pitánt sütni és még főzni is a kemencecskében, cukorépa hozzáadással.” Nem is éheztek azon a télen és készültek a következő szezonmunkára.
   A koma mondotta is nekik: „a gazda vár benneteket, mert van még pénzhátraléka veletek szemben a munkátokon keresztül.” Volt is csodálkozás, mert ugyebár a Rádayfalván ilyesmi nem volt ismert: élelem és még nekik tartozó a gazda? Ennek valahogy nem voltak hitében, de így is történt. Gazdájuk fizettséggel és élelemmel is segítette őket, és elszállítatta azt Székelykevére saját lovasfogatain. Sokat lehetne erről írni, mert esténként a guzsalyasokba mesélgették: „emlékszel komám amikor Francfőldön megkezdtük a munkát? Milyen áldott egy ember volt gazda! De ránk sem panaszkodott soha, mert mindent megtettünk a számára, amit mondott.”
   Rengeteg formában lett elbeszélve ezen a munkák elvégzése. Valahogyan mindanyiuk meg voltak elégedve és a munkára járás tartott is a második világháború végéig, amikor a tragikusan elhalt gazdánál nem volt számukra több munkalehetőség. Még van egy-két bácsi aki maga is mint nagyobb gyerek részt vett e munkálatokba ott francföldön: Én ezt csak elbeszélésből vetem papírra, hogy kísérni bírjátok a gyászos és fényes életüket a kiköltözött székelyeiknek.
  A területeketek nem ismervén, félre is veszem gyorsan még a gondolataimat is attól, hogy valamit is írjak a vidéketekről. Így az orromat olyasmiben nem beütvén foglalkozom, mint idáig is, az én aldunai dolgommal, az itt megtörténtekről. Csak azt nem tudom, mi lenne nektek a kedvesebb témakör, ami lekötné az olvasásban a figyelmeteket. Így megkísérelem számotokra leírni, milyen házakat építettek a nagy gátszakadás után kimenekült ősszékelyeink löszteraszi domboldalra.
   Igen, az ismert vagy arról hallott gátszakadás az március 27-ére virradóra történt meg egy gátőrtől leadott lövésssel jelezve, ami a megbeszélés és mindenki számára ismert jeladás volt a végsőkre. Arra a jelre csak a gyors menekülési idő volt ajálva. Persze ha leírom itten nektek sorokba egy ilyen ébresztési módot, talán sokan közületek hinnék is nem is, miként volt egy ilyen az emberi szervezetre legkényesebben kiható ébresztés. Így rátok hagyom mindenki képzelje saját elképzelése szerint, én csak annyiban segítek bele, hogy levázolom azt, részletesen nem foglalkozom majd azzal. A gátszakadás majdnem 600 méter szélességet ért el egy néhány óra leforgása alatt, de ez nem jelenti azt, hogy oly nagy szélességbe indult meg a megépített gát, amely még csak a felénél magasabb vízállást ért el. Ez nem lehetett a gát áttörésének az oka. Itt erről van egy néhány feltevés, amiről sokáig beszéltek még az új település helyén is úgy a téli estéken, mint amikor valamilyen ünnepnapi utcán kinn ülési beszédtárgyává tették mindig az esetet. Na, de nevezzem meg az okokat, mert már a székelykeveiek szolnának meg miért kerülöm ezt a megnevezést.
    Magam megítélésem szerint itt a kiásott és a gátra felhordott földminőséggel volt a baj, vagyis ez miatt. Alaposan megismertem a helyi talajminőséget, na nem magam kutattam emiatt, hanem ott voltam egy ilyen hét napig megtartott tudományos és kiértékelő talajvizsgán amit a Belgrádi geosonda vállalat tehnikusai végeztek, tíz székelykevei ifjúval, akik a kiásásokat végezték. Ez a munkálat azért volt fontos, mert a vízierőmű elkészítéséhez végeztek ilyen szilárdsági vizgálatot a talajnak, talajról.
   Mély ásást nem kellett végezniük, úgy 60 cm mélységűt, amikor a tehnikus megállapított valamit annak a földtartalmáról, hogy „súlynemtartó.” Megjegyzem nem minden ilyen próbaásásnál volt egyforma a vett földmenyiségre szükséges lyukak mélysége de a 70 cm soha el nem érte. A kérdésünkre szívesen válaszoltak és elmagyarázták azt, hogy egész szönyegásatást végeznek a Temes folyótol le a Kazán szorosig, azzal megállapítván, hogy milyen súlyterhelésre lehet számítani egy kiépítendő vízierőműhöz és a gátak erejéhez, hogy ne történjen azok átszakadása. Évekre rá az összhossza a gátaknak a belső felén beton kockákkal lett kierősítve és a gátőrségi szolgálat a polgároknak megszűnt ezzel. Korábban minden hold földtulajdonos, holdankét 24 óra hosszát volt köteles árvíz idején részt venni a gátőrségi munkákban.
  A második feltevés a gátszakadásra az volt, hogy egy egér vagy patkány az átfúrta a gátat és a víz beáradására annyira átpuhult, hogy áttörte a gátat. De ez sem bizonyult pontosnak. Így a harmadik nagyon beszélt esetet latolgatták már, éspedig a szendrőiek, hogy már a városukban bentlévő víznek további árradását megbéklyózzák, titkon átfúrták a gát oldalát. Persze ilyen éjjeli-nappali, majd minden ötven méterre lévő őrségben álltól meg őrtől ilyesmi nagyon s valótlan, lehetetlen. Minden esetre maradt a gátszakadás és a romboló víztömeg, ami ezzel járt.
  Volt közületek valaki már ilyesmivel a kora reggeli órákban ébresztve? Én már voltam, igaz nem a gátszakadásnál, hanem a hajózási időm alatt. Feltételezem bármikor is történik ilyesmi, az ébredés nem valami nagyon kellemes. Én csak a térdig érő víz örömével ismerkedtem meg egy ilyen hajózási úton, de felejedhetetlen és még a mai napon is a hideg rázz ki ha ilyesmire gondolok. Pedig nem kellett sem gyereket sem mást mentenem csak magamat. Miként lehetett a gát közvetlen közelségében lakó települtek számára egy ilyen ébredés, amikor a férjek segítsége nékül kellett a meglévő családdal menekülniük a mai székelykevei löszteraszi partoknak ahová egyesek majd három nap után értek be és sokan nm is értek be csak idők után találtak rájuk a szántani akarók és a ruhájukról ismerték meg a volt őstelepi lakót. A zöme őstelepi lakos megmenekült a löszteraszra és egynéhány éjjelt ott aludtak át minden nélkül, mivel semmit sem bírtak az ár ellől menteni. A leutazott László Gergely Pál, mindezt megszemlátomázta és képpekkel bizonyította ottlevését. A Székelykevén épült első házat is megörökítette. Csoporttársaim, nem tudom mennyire megfogó ez a beírásom, mert nagyon dramatikussan nem írtam meg az esetet, de egy enyhe belepillantást bizonyára kaptatok a megtörténtekről, és ha leutaztok az Al-Duna közvetlen közelében minden ami a természetben van rámutat a beírásom soraira. Nagyon szeretném, ha alkalmatok volna egy ilyen látogatásra, amihez szép időt kivánok nektek az: aldunai.

  70. A gátszakadás után
  A megígért beírásomat amit a tegnapi napon kezdtem és hossza miatt nem folytattam, félve attól, hogy beleuntok annak további olvasásában. Annak folytatását írom meg nektek, mindkettőnk megelégedésere: ti nem fogtok unatkozni hoszúsága miatt és én eleget teszek az ígéretemnek. A tegnapot a gátszakadási történtekkel és annak ismertetésével foglaltuk el így onnan folytathasuk is. Miután az ősszékelyeink a gátszakadási vízzel megismerkedésüket megtették, menekülve annak természeti romboló erejétől, kiértek az ismert löszterasz 8 méteres magasságára, ahol az ár elől biztonságban lehettek. Mint mindig ilyen esetben, ez a vízár híre is hamar elhallatszott a környező falvakba, amelyek itt a szomszédságban már megvoltak építve. Legrégibb a Kevevára volt, majd Homokbálványos és Kevepalos. Hozták is a szükséges élelmet, meg a hideg éjjelekre igényelt takarókat, hiszen sokat nem menthették a kiöntött a településükről magukkal csak éppen ami rajtuk volt. A kevevári bizottsági csoportok megjelentek a helyzet felbecsülésére és ennek a javítására, azzal: itt gyors beavatkozásra lenne szükség, elsőként hova helyezni ezt az elég nagy, mindenttől megfosztott embereket. Miután a székelyek néhány komolyan komából egy csoportot alakítottak, megbeszélésbe kezdtek a kiérkezett bizottsági tagokkal.
  Legfontossabb az volt, hogy itt akarnának maradni ezen a helyen, ami megfelelt a kevevári bizotság tagjainak is, hiszen e terület majd pusztának számított a falvak között. Így hamarosan egy kimért és átadott földmenyiség és terület lett az egy falu felépítésére kimérve és odaadva, persze szóban, ami később minden további nehézség nélkül végbe lett vive az írásbeliekben is. A házak építésével lett a nagyobb probléma, mert ahhoz nem lehetett semilyen építőanyagot kapniuk vagy szerezniük, így egy ajánlat lett téve a kevepalosiaktól: miért nem csinálnak vertfalu házakat mint mindenki itt a környéken?
  Így lett is elfogadva egy ilyen ajánlat és a rákövetkező napokban már a beérkező segítséggel a székelyeink is kezdték eltanulni e házverési mesterséget. Ez a házépítési mesterség amilyen egyszerű, annyira nehéznek is bizonyult. Itt nagy mennyiségű földanyagra volt szükség. Honnan ennyi földet kitermelni, és főleg mivel odaszállítani, mert az árból kimentett lovak nem bírták volna azt a sok munkát meggyőzni magukban? De itt is segítséggel voltak irányukban a szomszédos falvakból és a nehéz munkához szokott székelyek igyekeztek is minél több földmennyiséget kihordani a megjelölt „földes gödrökből”. Volt is ebből három és a mai napig is mutatja az ott járóknak hatalmas üredékét, amelyből a házak sorai, utcái lettek felfalazva.
  A legnagyobb ilyen méretű földesgödör a székelykevei nyugati oldalán fekszik. Mindenki még a mai napon is úgy nevezi a nagy földesgödör, azután volt az északi oldalon egy a második nagyságú és a harmadik a keleti oldalon, amit viccből a Balatonnak neveztek. Csak egy kis bemutatás a legnagyobb gödör méreteire (ma már fele betöltve a szeméttel meg az odahordott hulladékkal, de megvolt a 2oo méter hosszú és a 100 széles, 10 méteres mélységgel.
  A második gödör, az északi is majd olyan nagysággal volt, csak a mélysége nem volt éppen annyi mi a keleti: az olyan 150 x 6o méter, ma is látható. A három gödör adta a földmennyiséget a házak falának, amit már szorgalmasan deszkákban foglalva vertek is a furkókkal a falverők. Hetes csoportban dolgoztak, négyen a falverésen, egy a földet lapátolta a deszkák közé és kettő a földet keverte szakszerűen: egy kis humusz, hozzá az agyagosabb és azt rakták bele a megmért, beállított deszkák közé, amit a furkolók azonnal furkolni is kezdtek.
  Egy ilyen házverés egy hét alatt történt meg, ha nem jött valami váratlanság közbe. Maradott csak a házak befödése, amit az árvízterületéről szereztek meg. A kiadós náddal rendelkezett Rádayfalva vidéke. Onnan szerezték be a háztetőre szükséges anyagot és senki sem tett ezért szót, mert tudták milyen kényszerhelyzetre voltak szorulva. Ha mégis egy-egy feljelentés történt a favágások miatt, azt gyorsan megsemmisítették a kevevári irodatagok. Magukról a házakról sokat nem lehetne mondani, mert mindegyikük egyformára épült: nagyszoba (tisztaszoba), konyha és az istálló. Az egész előtt egy gang (oszloppal ellátott, folyosóféleség) nyitott, levegős és napos. Így amennyire annyira a téllel járó viszonytalanságok elől meg voltak biztosítva, de egy újabb előttük álló szükség is volt: miből átvészelni a telet, mit enni? Erre is megtalálták a lehetőséget, persze munkájukkal, amit egyik korábban Rádayfalvárol eltávozott székelykomájuk vitt hirül számukra. Ott azután hosszú évekig megtalálták az élelemre szükséges keresetüket. Ennek ismertetése nagyon hosszadalmas lenne, ezt hagynám egy következő beírásra.

   71. Révátkelés
  Kedves csoportársak!
  Szeretném a mai beirásomban,felidézni, feleleveníteni azt az ismert utat amely az Ibrifori révátkelőhőz vezetett és nagyon járatos is volt őseink számára, mivel azon az uton juthattak el a dunán átkelő révhez a további Szendrő városában.Sokat közületek csak a fejüket rázzák erre az emlitésre,mert ismeretlen számukra ez az ut de ha rákérdeztek a szülőkre, nagyszülőkre akkor ugyan azt fogjátok hallani, amit itten veletek ezzel kapcsolatban most leírok, mint tájismertető írást. A mai napig is ez az ut megvan, igaz nem ismeritek fel, mert az eredeti formájából nagyon átváltoztatta az idők, évek folyama. Hol is volt ez az út?
  Ha a mai gyártelepek mellett elhaladunk sorjában,cukorgyár, Utva, Beko és tovább folytassuk utunkat a meglevő köves, szilárd úton, ami a termőföldek közé van beépítve és hatalmas két sor magas koró sorfal közötti lukacsos, gödrökkel telelevő útformaságot kísérjük a Duna irányába, egészen más képet mutat mint ahogyan én azt megismertem az 1957-es években. Milyenek ismertem az akkori útvonalat le az ibriforig?
  Kétfelől az öreg csomos nyárfák között vezetett ez az út, kissé kiemelkedve a termőföld magaságáből, mert feltöltödött a sok sóderral meg az azután rászállított tört kövektől, amit a helyi lokál útkarbantartó vállalat, a komunális kezelte, mivel a révet is ők tartották a népek és terhek, kocsit átszállítására. Ezt az út állapotot, ha több időt szántok rá a megtekintésére még megtaláljátok és az összetételét is felismerhetitek.
  Az akkori időben a legelőktől volt az körülvéve és egy dülőút is vezetett a Kevepallosról a ponyovici úton, oda rácsatlakozván e járatos útra, míg a Székelykeveiek a gyalogutat használva a kevevári mezőhatárnál jutottak oda, a kiserdő használati gyalog csapásokon. Ki tenné meg a mai napon e reggel 03.00 órai indulást az első révátkeléshez, keresztül a térdigérő harmattól áztatott fűvön, mert a gyalogösvényt sem lehetett olyan kitűnően látni a hajnalodni készűlő reggelben, amíg megnem lett közelítve az említett út, amelyet már mesziről szinte sejtetni látatták az említett nyárfaárnyékok.
  Szinte ijesztően hatottak ránk a lombjukkal, törzsükkel de nagy megnyugvással vettük azt a tudatot, hogy most már a szilárd úton vagyunk közeledve a révhez. A szilárd út sem biztosította a további lábbelik átázását, mert rendesen tele volt lyukakkal és egy sima felületnek használatával, legtöbször azt kellett észlelnünk, hogy ott egy nagyobb, mélyebb, vízzel tele lévő mélységben merült alá a cipőnk és ez még nagyobb zavart okozott a további lépkedésekhez, félvén attól, hogy újra egy olyan áztatási szerepben lesz része a cipőnknek.
  Így majdnem senki sem úszott meg egy ilyen gyaloglást száraz lábbal, amíg egy 600 méteren a gát közelségében haladott vezetett tovább az út. Itt már a különféle beszélgetések és nyelvek ötvözetét lehetett hallani, amint a révreközeledők érkeztek, lovaskocsin vagy gyalogszerrel. Nem tudom ki mit érzett, de én mindig egy kevés vagy több félelemmel jártam ezt az utat, ilyenkor virradatkor, féltem a nagy öreg nyárfák sötét lombozatától, a gáton túl lévő árterületi félhomályban lévő falevelek suhogásától, nyárfalevél rezgésétől, amit a virradatban felébredő enyhe szellő okozott, a leveleket megmozgatván az éjjei pihenésükből.
   A révrevezető út már az ottlévő és a mai napig is meglevő gátőrháznál ért oda a révhez ahol már nagyban készülödtek az átkeléshez, a vontató motorok zugása, rövid utasítások, a vontató kötelek hosszabítására, erősítésére, ami ilyenkor a szokott átkelés előtt folytatva voltak. Ez az út megszűnt járatos lenni, amikor a cukorgyárat kezdték építeni, már csak az használta, akinek éppen muszáj volt, és hamarosan eltűntek a fejszecsapások alatt az ős és kemence vastagságú nyárfák is, az út sem lett többé javítva, helyet hagyva a természetnek amely visszakövetelte azt, mert tőle is lett elvéve. Pár évvel ezelőtt, a kíváncsiság hajtott rá, hogy végig kocsizzam ezt az útszakaszt, mondhatom végig lehet járni, óvatossan még gépkocsival is, félve belevezetni egy ottlévő vízfelületben, attól tarván, nehogy túl mély legyen az, mert ha ott reked valaki, ki bírná onnan őt kisegíteni?
  Az egész utszakasz használható, lassú vezetéssel és óvatosággal, ki egészen a volt révátkelőig. A révmunkáját átvette az újonnan kiépített Szendrői híd, és a rév is csak a szakadói résznél maradt meg, amelyen az utasszállítást a CICIBÁN vontató meg a Cseke Józsi bácsi hajós vezetésével szolgáltatta a Kevevári komunális vállalat.
  Én magam 1976-ban tettem azon a réven meg az utolsó átkelést a Dunán, és nemsokára megszüntették ezt a révátkelő helyet. Nagyon szép látványt mutatott amíg működött ez az átjáró, sajnos az idő foga már az ott lévő révházat is elmarta, csak az alapja árulta el nekem az utolsó látogatásom alatt, hogy hol is állt egykor annak használata idején, persze ha a vízállás megengedi, hogy oda száraz lábbal lelátogatni lehessen a gáttól a Duna vizéig.
   A mai időben csak észlelhetjük azt a nagy különbséget, a múlttól a mai napig, mennyi változáson ment át, de minderre rá lehet találni, elárulja, bizonyít, hogy volt és a megviselt állapotában még, szükség esetén, lehetne mindezeket a rég nem járt utakat használni is. Szép időjárási viszonyokban, megtekinthetitek magatok is azt vidéket, még száraz lábbal is és gyönyörködhettek a Duna vizéhez kiérve, a ritkán elhaladó hajókban vagy ha gyerekekkel vagytok szép alkalmat ad ahhoz, hogy a parton lévő kövekkel dobálódzanak, semmiben kárt nem ejtve de nagy örömmel. Sok örömet lelátogatásotok alkalmával.

 

 

 

 

Biszak István: székelykevei életképek (IV.)

72. Miért kutatok?
73. A Telepek nevei
74. A bőjt
75. A tök
76. Bárányok
77. Az őzgida
78. Pipacsok
79. A szakadói búcsú
80. Ambarusék
81. A pálinka
82. Beszolgáltatások
83. Sürgősség
84. Kismacskázás.
85. Havazás
86. Karácsony
87. Év elején
88. Utakon
89. Kuttucska.
90. A lisztesláda
91. Időjárás.
92. Medvevadászat….26
93. Babona
94. Tanyarészletek….28
95. Turulmadár

   72. Miért kutatok?
   Mint mindig is csak a székelységi dolgokkal foglalkoztam és foglalkozni is fogok, nem azért, hogy valamire várok e beírásommal kapcsolatban, azt teszem, mint székely őseink utóda. Az aldunai ismeretemmel csak azért nyitok ily nagy szájat, mert azt én ismerhetem a Jókain meg a Dr. Szabadka után a legjobban. Miért? Öntsünk azonnal tiszta vizet a pohárba, ahogyan azt mondani szokták már az ősapókáink.
   Már a 60-as évekbe szabad volt a segédvadőrséget csinálnom a nagybátyámmal, amit a helyi vadászszervezet ajánlott és szavazott meg. Így a vadászterülethez tartozó kevevári határtól a Sándoregyházi határig lévő Székelykevei vadászterületekkel lévő és hozzá tartozó munkák során azt meg is ismertem, így belekerült az egykori ős rádayfalvi település is. A telepnek már a 60-as években csak a helyét lehetett vélni, mivel amit a természettől az 1883-as években ősszékelyeink elvettek, azt úgy vissza is vette a Duna, annak ellenére, hogy a gát ki lett már építve ősszékelyeinktől és járható az Titeltől le a Kevevárig.
   A munkám úgy hozta, hogy e területnek vízi részét is megismerjem úgy, mint a szárazföldit, egészen Titelig. Én csak a hetedik öböli ismeretekkel foglalkoztam, mint amatőr helyi történelemmel, és csak azóta, amióta azt az előttem azzal foglalkozó tanár nem csinálja. Soha senki munkáját ez iránt nem bántottam és nem beszéltem bele. Úgy vettem nem rám tartozik amíg más ezzel foglalkozott, ha lehet besegítek, ha meg nem akkor nem alkalmatlankodom. Miután már a hertelendyfalvi bácsi sem csinálta a történelmi dolgokat, így nem akartam azt az idő feledésének átengedni. Így történt meg az, hogy foglalkozni kezdem az aldunai beírásokkal, abból a célból, hogy székelyeink, akiknek ősei a gátépítésre kivándoroltak, megismerhessék hová is jöttek őseik és hol vannak a mai napig is, miként élték életüket.
   A Bukovinából való kiköltözésük, szerintem meg lett szervezve elméletileg jól, hiszen annyi népet éspedig családostól, egy ilyen hosszú útra nem lehetett volna minden felelősség nélkül magára hagynia senkinek sem. Ez egy nagyon komoly vízrendészeti főcélja lehetett az akkori kormánynak, hatalomnak. Talán az utakon keresztül vezetett helységeken és vidékeken, nem valósult meg az az elképzelt élelmezés meg segély, azért már nem vonhatunk senkit felelősségre, de biztos, hogy azzal valaki nagyon aládobott a székelység iránti ellátással. Az Al-Dunára leérkező családokat fogadták is a talajvizek, a bokáig érő állandós vizek, a ki nem irtott nádtengerek az abban élő szúnyogok milliói, csúszómászók serege és a nádban élő csikaszok is más vaddal együtt. Ezekből még megvannak elég szép számban a mai napig is egyes ott élők, ezek tanúskodnak is szavaim mellett, ha tamáskodhatnátok ezzel szemben. A nagy Gátáttörés után ami 1888-ban történt székelyeinkkel, ők új területre kényszerültek az árvíz elől amit a belső löszteraszi domborzaton találtak meg. Ezt az értelmet, hogy „löszterasz” magyarázatul adja a volt Pannontenger amely itt húzódott évszázadokig le a Duna folyamban. Itt két ilyen löszteraszi partot ismerünk, egyik a 8 km a Dunától, ez a közelebbi, míg a távolabbi a külső löszterasz, amely olyan 20 km távolságra van. Még ma is mindkettő szépen kivehető és látható. Őseinknek története az új hazában a belső löszteraszban történik. Itt abban az 1883-as években a Duna uralkodta a tájat, partjait az áradatától hol távolabbra vonta hol összébb, függően a többi áradási tényezőktől, amit a talajvízi emelkedés nagyon is észleltette és csak lassú visszaszivárgással és a Nap behatására párolgott el, tehát itt az átázott földben majd mindig a bokáig érő sárban vagy mocsárban kellett napjukat leéljék és a munkájukat is csinálják, amire ki lettek ide telepítve. Ezt a telephelyet ismertem is még a 6o-as évekbe és egynéhány évig járnom is volt szabad arra a területre, így ismertem azt meg és ezt akartam veletek megismertetni bevezető soraimban. Ezekkel és ilyesmivel foglalkozom, írok be és ápolom is a területen a megismerni akarókkal, bár így szöveg képében. Ismerjétek meg ti is, azt kívánom, az aldunai.

   73. A Telepek nevei
   Kedves csoporttársak! Ne haragudjatok a fenti megszólításra, mert ezzel még nem mordult senki sem fel a megszólításban. Tudom azt, hogy az idők folyamán már annyira megtépázottak, széttagoltak lettünk, hogy véletlenül nem úgy értsük a megszólítást, ahogyan az be lett írva, minden negatív és mellék gondolat nélkül. Sok ejtett seb van népünkön meg nemzetünkön, és talán ezért vagyunk néha olyan talán túlérzékenyek a megszólításra. Mindent megértek és el is nyugtázom azt számotokról ezzel kapcsolatba, de véleményem szerint nem kellene ez az érzékenykedés kísérjen bennünket, mert nagyon sok idő múlt már el, megedződhettünk eddig.
   Kár lenne ilyesmivel a történelmi múltunkat vagy az abból megjelent dolgainkat tovább nem ismertnek és elhanyagoltnak, elfelejtetnek hagynunk. Én magam a történelembe nem nagyon lapozok az utóbbi időkben bele, csak eggyel foglalkozom éspedig az őseink ki vagy betelepedési idejükkel. Továbbá az aldunai ősvidéknek ismeretével és tovább ápolásával, hogy az erről nem ismertekkel azt megismertessem, és tovább adjam úgy, mint ahogyan azt velem is tették az 1961-es évig: tehát alaposan megismertettek és megmutattak mindent arról az őstelepről ahová beköltözni szabad volt az ősbukovinaiaknak. Az a terület majd 130 év távlatából is nagyon sokat mond, árulhat el a mai látogatónak még akkor is, ha először tesz látogatást arra a tájra.
   Nagyon nem is vettem érdekeltséget észre arra, hogy az utolsó 30-40 évben valaki komolyan is érdeklődéssel lett volna ez iránt, így még a három aldunai székelység lakosai sem, mindenki tudta, hogy GYERGYOVA vagy GYURGYOVA vidékén van az az őstelep, anélkül, hogy azt betájolni tudták volna: egy nagy kézmozdulattal a szélességre mutatva, itt volt Gyurgyova az utolsó Rádayfalvi település. Mindez bizonyára úgy is volt számukra. Hogyan is bírtak volna minden pontosságot erről bemutatni, bizonyítani, ha maguknak sem lett az pontosan betájolva. Ezért nem az utódok a hibásak, talán csak annyiban, hogy nem voltak nagyobb érdekeltséggel ez iránt.
   Állítom, nagyon is megmutat mindent az Al-Dunánál létező természet a mai napig is, és csak ki kell olvasni mit is mond, mesél, árul el a múltjáról. Pedig ez csak a hetedik öböl telepesei, az őskiköltöztetett bukovinai székelyek. Az első, vagyis az első öblökről már nagyobb az elfelejtettség. Hol is voltak azok? Bizony azoknak az utódjai is megvannak még, igaz még kevesebbet tudnak mindarról, ami a kitelepedés idején tartott és ismert. De ezekkel a településekkel még annyira sem lett foglalkozva, mint a hetedik öböliekkel. Pedig a legrégibb nevekkel vannak még a mai napon is emlegetve. Mondanak valakinek ezek a nevek valamit? Rezsőfalva, Erzsébetfalva, Révaújfalu, Felsőrét? Pedig a magyar ajkú beszéden kívül a nemzetek ötvözete is él ott közöttük és ősszékelyeink utódjai.
   Még a mai napokon is, a művelődési szakcsoportjukban ismertek is a környezettől megengedett körökön belül, sokfelé járnak fellépésekre, helyben betanult kulturális előadásokkal, színművekkel, annak ellenére, hogy az nagyon valamely oldalról támogatva lenne. Még jó, hogy ilyen elzártságra, elfelejtésre, egyáltalán működik is valami, hálásak lehetünk az ezzel foglalkozóknak ott a saját területükön.
   Őszinte legyek, én magam is majd 30 évvel ezelőtt utaztam végig azokat a falvakat, semmi port nem verve a körül és egyik székelykevei lakótársammal, akinek ott vannak rokonai és ismerősei. Nagyon is meglepődtem, amikor annyi rokonszerető és földinek nevezett embertársammal találkozhattam és kérdésükre, hogy honnan valók vagytok? Székeliek! Meg is nyílt a beszéd minden oldalról, igaz ilyen alkalommal nagyon is ajánlatos az, hogy egy olyan személlyel menjünk a terepre, aki ismeri a lakosság egyes személyét. Hogy milyen gyorsan kerülnek elő az említett rokonok, személyek azon csak csodálkozni lehet. Ez az, amit mindig is mondok, ha az ember egy nem annyira ismert vidékre megy, jó egy olyan személy kísérete, aki onnan rokonsággal bír. Itt nem gondoltam a hetedik-nyolcadik rokonsági ágra.
   Rövidebben így írnám: tudni kell kitől kérdezünk valamit az idegenebb helyeken, mert ettől függ minden további. Ha arra jártok nagyon érdekes eseteket, rokonsági kapcsolatot bírtok találni, legyen benne szerencsétek, az: aldunai

   74. A böjt
   Kedves bukovinai testvérek! Közeledik egy újabb nagyon ismert ünnepünk és az előtt a számunkra ismert nagyböjti napok, vagyis a nálunk másképpen is használt szóhasználat a farsang. Az őseink nem nagyon magyaráztak erről nekünk gyerekeknek, így csak a felfigyelésünkel lettünk ennek tudatában és az anyókákat kérdezve tudtunk meg erről többet, de kimerítőt nem, mivel nekik az természetes, ismert, magukkal hozott szokásnak tudták. Így mi maguk kellett felfigyelnünk és érthetővé tegyük azt a szokást. Annyit láttunk, hogy a bőjt közeledtére minden főzőedény kipakolva és átmosva, át lett téve az ismert KASZTLIKBA és megkezdődött a bőjtnapi időszak.
   A hús eltűnt a még vasárnapi megszokott Rindsuppe vagy tyúkhúslevesből is. Bejöttek a halfogyasztási napok. Hogy hányféleképpen tudták azt elkészíteni, csoda volt még látni is. A kora tavaszi első kilevelezett SÓSKÁK levesei, majd a csihány „CSOLÁNY” levesek meg a kerti saláták levesei, naponta kétszeri sorra kerülése is megvolt. Ez az evésmód része volt a farsangnak.
   Ami annak ünneplését illeti, az még többet mondatott magáról, mivel arról senki nem magyarázott semmit sem, de csak elfüleltük az ellesett szavakból. Ilyenkor az anyókák is elől jártak a külön beöltözésűkkel és micsoda Make-up-ok. Ha a mai lányok ki is festik a modern festőanyagokkal magukat, csakis rájuk lehet ismerni, de az anyókáink amint kifestették magukat, csak találgatni bírtuk melyiknek az anyója, pedig csak a tűzhelykorom meg a különböző tollak voltak segítségül a kiöltözésükre, ami bravúrosan is sikerült nekik.
   Ebben a farsangolási szokásban, volt valami nagyon ősi, számomra misztikus ami a téli időszak és tavasz betértére magyaráztam. Itt valami rossz szellemektől és a test, szervezet, megújításának ötvözetét láttam, kivált amikor az itt közöttünk élő bolgár népcsoport szokásos hónap felmelegedését láttam az utcán meggyújtott kévéket, amint ugrálták is át, kissé pihentetve egy itallal amikor a láng már magasra csapott fel, itt is éreztem valami régtől hozott tisztelt, megszokott szokást. Ugyancsak volt a különböző kormoknak dolga és úgy festettünk, mint a harcra készülődő indiánusok.
   Ez a farsangolás a farsangi bállal végződött, ahol a legjobb maszkák lettek megdíjazva, anyókáink itt már nem szerepeltek csak elvétve, de az idősebb lányuk át is örökölték ezt a szokást ruhástól, kimázolással együtt. Érdekes, a nyugati államokba már az év 11.11-én ismert e szokások ünneplése, amely a hamvazó szerdával végződik meg a azzal járó énekükkel: Am ascher mittwoch, alles ist vorbei....
Kívánom legyetek vendégek egy nyugati állam farsangi ünnepségén, sokkal gazdagabb a műsoruk ezzel az ápolt szokásukkal, az: aldunai.

   75. A tök
   Kedves Székelyeim!
   Bizonyára ismeritek mindannyian azt a nagy kerti növényt amit töknek neveznek. Van belőlük egy néhány fajta, sőt óriási cserhajúak is. Ugyancsak a téli napokra szokták anyókáink készíteni e cserhajú fajtát, kemencében sütve, szeletekbe vágva vagy meghasogatva, mint a tepertőt, de legsűrűbben a finomra kihúzott rétestészta formában készítik.
   A széleken élő Mezei Jánosnéék háza kétcsaládos volt, külön kapubejárattal és a szomszédságukba költözött egy bukovinai pár. Mivel télidénybe volt az ideköltözésük, így a tüzelővel sem voltak bőségben, ezt tudván a Panni néni egy ilyen rétessütés alkalmából az szomszédságba átvitt egy éppen frissen kisült rétesfajtából egy tepsivel (plével) és mondotta is ha meg nem sértenélek, hoztam nektek mint szomszédoknak egy kis kóstolót. Meg is örült a szomszéd pár és az asszony mondotta is a férjének, hallja kend apja, ezt nem esszük meg azonnal, majd főzök hozzá egy málécskát és azzal megütögessük, elfogyasszuk.
  Na, szomszédasszony, ahhoz nem kell málécska, mert itten nem úgy együk, hanem frissében és üljenek neki, amíg még jó meleg, hozok én még hetente egyszer kétszer kendteknek, csak fogyasszák egészséggel. Volt is azután egy ilyen rétessütéssel a megjegyzés a szomszédságba és kifőzi a málécskát a réteshez. Ennek is megvan a 70, 80 éve, mert énnekem is viccelve lett elmesélve, amikor nem nagyon volt kedvem a sűrűn sütöttből enni, azzal, talán ő is málécskát akar melléje. Na, mosolyogjatok ti is ezen,mint én amikor eszébe jut a rétesféle, az: aldunai.

   76. Bárányok
   Kedves Székelyeim!
   Nem untatlak benneteket a ma még tartó majálisozással, inkább egy ezelőtti kis történetet írok nektek meg, velem történt és a környezetemben.
Már a márciusi hónapokba voltunk és újra egy ismert homokpusztai ismert tájra mentem a gépkocsimmal (nem írom, hogy az autómmal, mert újra félrértés lenne a kifejezés miatt, na erről kell egyszer beírnom erre a témára). Ott, az említett tájon, a juhtenyésztés nagyon ismert. Télen kerülik az erdő mélyebbre menését, de tavasszal az első fűszálakra már terelik ki a nagyszámú, kérődzőket. Na, ezek kellenek nekem. Megállok egy ilyen legelő nyájnál és kiáltok is: Barátom merre vagy? A nyájőrző, különféle eredetű kutyák, honnan honnan nem, de pillanatok alatt már a kocsit (gépkocsit, bocs.) körülállták, ilyenkor nem ajánlatos kiszállni a szabadba, de ettől nem kell tartanom, mert az őrző és felvigyázó már egy füttyentéssel a kutyáknak adja értésükre, hogy visszavonuljanak az eddig nem látott helyükre, ez velük született vadon és ősszokásuk még ebben az időben is.
   Már a juhász is jön, köszön a köszönésemre. Egy néhány bevezetett mondat után, már rákérdezek: nem lenne olyan frissen ellett báránykája, ahol ikrek lettek vagy hármasak? Na éppen lenne, de hogy akarja azokat felnevelni (itt van a juhász turpiságnak a diplomája). Hát nem úgy, mint te csinálod itt a csoportba csak a kezdő cuclizással és a lassú fűhöz szoktatással. Itt már látta, hogyha nem is nézek ki juhásznak, valamit konyítok hozzá, ezt akarta biztosabban megtudni tőlem. Hát én azt hogy csinálnám? kérdi tőlem.
   Hát mivel tudod, hogy az anyaállat ugyancsak egy bárányt bír kellő képpen felnevelni, az ismert tejmennyisége miatt így ugyancsak egy-egy bárány hagytak meg az anyaállatnál, persze van elése az állatnak, amikor az ikerbárányok egyikét egy másik anyaállatnál akarjátok alátenni, persze az anyaállat azt nem fogadja, így az elpusztult bárányt megnyúzítok és a gondolt bárányra ráhúztok a kis bőrbundát és mivel az anyaállatnak ismert a bárány szaga így elvállalja. Igaz egy párnapig a bárányra kell figyelnetek, mert az az új anyaszagát nem ismeri a mekegéséről fel.
   Látta, hogy nem bír az ilyen kérdéssel átejteni ezt tudom, persze nem magamtól jöttem rá és nem is mondják szívesen a juhászok ezt a számukra hasznos és tudománnyá váltat ismertetni, elárulom a nagybátyám hosszú évig juhász volt és tőle tudtam meg ezt a fortélyt, amit ő még gyerekkorában, mint székelykevei szolgálni lett küldve a szomszédos falvakban, ott tanulhatta meg az éhség és ázás, fázás mellett.
A kint lévő juhászon, aki majd kvízkérdésekkel volt idáig, egy újabbal folytatta. Minek kellene neked egy ilyen kisbárány éppen újszülött, ellett. Van egy kisfiam és őt akarom megismertetni egy szelíd udvarba nevelt bárány tartására. Pár pillanat alatt már hozott is egy kis bárányt a szamár nyeregéből, mire rákérdeztem.
   Megbírtátok tartani az idegen anyát, amíg ezt megszoptattátok nála? Nem is felelt a kérdésemre, csak azt mondotta, fél liter pálinka vagy öt üveg sör az ára, mivel előbb-utóbb megunjuk az erőszakkal szoptatás és megdögölne, így kínlódj te ővele odahaza.
Már az ismert foxterier kutyafajtát kezdtem kérdezni, merre hol lehetne találni belőlük tudván, hogy a juhászok e fajtát a nyáj körül nem szeretik, de annál jobban, mint saját kísérőt, és ha öt darab kölyökkutyája lett is volna, azt is letagadta volna.
   Kifizettem a kért bárány árat és a bárányt egy zsákba téve elbúcsúztam a juhásztól és ő még eljövetelemkor meginvitált a május elsejére egy bárány paprikásra, amire magamat kimentettem, sajnálom de meghívásodat nem bírom elfogadni arra az időre, mert már máshová ígérkeztem azokra napokra.
   Siettem is haza a kisfiamnak örömet szerezni, aminek ő valóban meg is örült, de nem annyira az anyuja, mert te dolgozni mész minden nap és a gyerek azzal nem bír foglalkozni, így reám marad majd a bárány mindennapi szoptatása. Megértettem őt is, de itt volt már a bárány, így én vettem kezelésben. Még valahol volt egynéhány cucliféle, mert a gyerekeim mikor kicsik voltak, mindig nem lehetett azt kapni így volt ilyen esetre tartalék cucli.
   Azt kezdtem használni a bárányszoptatáshoz és mivel a tehéntejet megkaptuk minden nap, így a báránynak s jutott, addig hagytam, hogy cuclizza a tejet, míg maga abban nem hagyta és egy tíz másodpercre újra megkínáltam. Volt amikor elfogadta és olyan is amikor többszöri kínálásra sem fogadta el azt.
   Amikor nem volt oly éles a kora tavaszi idő, levezettem vagy elejében levittem a kisbárányt a csatorna partjára, amely a kertem végében van, a szép zsenge fűre. Itt élt a szomszédságba a komám unokája és még oviban nem járt, mindennapi vendég volt azzal koma mit csinálsz? Lejött hozzám és rám kérdezett újra, mit csinálsz koma te itt?
   Hiszen látod a kisbárányt tanítom legelni, persze egy fűszálat vettem a számba, erre ő kezdte a bárányt nézni, meg engemet, de én már a fűszálat megrágtam, és egy újabbat vettem a számba. Érdekes volt látni amint a kislány, egy fűszálat letépett és a báránynak adta, azt be is falta, de az ismert gyors nyelvmozgatásával hamarosan ki is tessékelte azt, persze idővel rászokott és a fogai kinövése után már a kukoricadarát is kedvelte, ette.
   Fel is nőtt, őszre már nagyon nagy is lett, így a gazdasszonya elhatározta, hogy vágásnak lesz szentelve. Csinálj amit akarsz vele de én biztosan nem vágom le azt, egész idő alatt igyekeztem megtanítani még legelni is, én nem bírnám lenyelni bármiképpen is lenne elkészítve. Úgy is volt, nem lett abból egy falat sem, jószívvel vásárolta meg egy székelykevei a saját udvara díszének, majd a másik évben a legelőre adta ki, közel oda ahonnan én vettem. Bármikor arra járok mindig eszembe jut az a bárány, érdekelt vajon mi lett a sorsa de nem kérdeződtem utána, neki is megvolt a saját sorsa, de nekem a szívemhez nőtt. Ha ilyen nevelési gondotok támadna egy bárány felnövelésére, kérlek benneteket nagyon fontoljátok meg, mert nagyon megszokja az ember egy ilyen nyájas kisjószágot azután a tőle való válás meg úgy tud fájni, inkább nézzétek meg őket a nyájban ahol mint a kisgyerekek a jó meleg napsugárban, egyszerre mind a négy lábukkal a levegőben tudnak ugrani. Na még szép további napot mindannyiatoknak, az:aldunai.

   77. Az őzgida
   Kedves csoporttársak!
   Már egy néhány napja múlt, a dátum szerint, majd harminc évvel ezelőtt, amikor egy harmadik munkaváltásról jöttem haza a kevevári folyami szénbányából. A reggel 6 óra utáni időszak lehetett, május elseje, s a Kevevár és Székelykeve közötti útszakaszon leállt a motorkerékpárom, amellyel a munkámra jártam, így az út mellé állítottam, a hiba kiküszöbölésére.
   Éles vékony hang ütötte meg a fülemet (hallásom), ismert is lett egyszerre ez a hang. Ahogyan elnézek a kis, füves bokrok között, a hang felé, egy rozsdavörös valamiséget véltem felismerni. Ez nem lehet igaz egy őzbambi. Hogyan hagyta az anyuja ilyen közel a forgalmas útvonalhoz, ez nem biztonságos hely egy bambi elrejtésére, főleg a közeli hétvégi házőrző kutyák miatt. Felemeltem a kis jószágot, amely rizgett minden porcikájában és a kabátom alá tettem, olyan vizesen, ahogyan csak volt, és hamarosan a testem melegétől elcsendesedett. Ahogyan a motoromat megjavítottam, azonnal a hazavezető utat vettem és hazaérvén az anyut ébresztettem azzal: Anyu ébredj hoztam egy vendéget. Meg is jött a válasz rendesen számomra, csak amikor meglátta, mi a vendég, akkor hagyott alább.
   Mivel ő sem látott még olyan kis jószágot élőben, kértem is hozzál a gyerekektől visszamaradt cuclis üveget meleg tejjel és megszoptattam a kis állatot, ami elég ügyetlenül lett elfogadva a kis bambitól és egy kosárba lett téve pihenésre, el is szundikált szegénykém. De két óra múltán már jelentkezett a következő üveges szopásra. Ismervén a vadásztörvényeket, elmentem a vadőrhöz és jelentettem, mi is történt a kis vaddal és hogy ha már így adódott, akkor szeretném azt felnövelni és átadni a vadásztársulatnak. Nem is volt e körül semmi további probléma, a kis állat minden nap megkapta a öt-hat porció tejét és már egészen belejött az újabb szopási módban, így gyorsan ürítette ki a két deciliternek megfelelő mennyiség tejadagját.
   Éjjelre kint aludott, de a reggeli virradatra már a kis lábaival kopogtatta, verte a bejárati ajtót, mire felkeltünk és megkapta a porció tejét, azután újra csend lett úgy 3 óra hosszat. Szépen fejlődött, a környékre is kivittem, a természetbe, de alig harapott a természetes fűben majd csak sokkal később. Egy lánybambi volt, a lányomat, amely úgy 14 éves volt nem kedvelte míg az Endre fiam, aki 5 éves volt, mindent csinálhatott vele, tűrte és kereste a közelségét, nem tudtam erre magyarázatot adni magamnak.
   Egy napon jött egyik ismerős kevevári vadász egy kis kopóval, hogy hadd ismerje meg az őzszagot a kutyája, na volt is mit látni, a bambi, mind két első lábával rúgta össze a kutyát, amely egy udvarszögletbe behúzódva, megvizelte a nagy bátorsági vizsgáját, el is vitte a gazdija onnan azonnal. Őszre már felnőtt a kisbambi és már kétszer nekirugaszkodva az udvarban, úgy átugrotta a kerítést, mintha nem is lett volna az ott. Attól félvén, hogy egy ilyen újabb átugrásnál valahol elveszik jelentettem a vadásztársulatnak, hogy vigyék ki a terepre a további tartózkodásra, amit meg is tettek egy füljelzésű számmal.
   Nagyon hiányzott az udvarunkból a szívűnkhöz nőtt kis állat, de jobb kellett volna neki a szabad természeti környezetében. Majd húsz év után hallottam meg, mi is történt vele, de ezt nem teszem sorokban, nagyon megejtene benneteket is, de ha erre jártok és érdekel, elszorult torokkal is elmesélem a továbbiakat ezzel szemben, a történtekkel. Nézzétek őket a szabadba, sokkal szebbek és nem szokják meg az ember közelségét, hogy azt valaki aztán pimaszul kihasználja. Még szép estét és hétvéget kívánok mindannyiatoknak az :aldunai.

   78. Pipacsok
   Kedves csoporttársak!
   Az ismert, magukkal hozott nóta is azt mondja soraiban: Piros pipacs búzavirág, és ezt énekelgették apókáénk, amint a búzaföldekre mentek azokat meglátogatni, miként nőnek, miként fejlődik a kalász szeme és tépték is ki a búzavirágot, pipacsot meg a konkolyt a búzatáblájukból.
Habár a pipacs azokon a területeken marad legszívesebben meg, ahol emberi láb nem járja, azért nagy előszeretettel valami párhuzamos termésükkel lepték meg a búzaföldeket. Ki ismerné fel manapság a búzavirágot, pedig az őseink még színt is neveztek el róla éspedig a galamb-kék szín volt, amely alatt a búzavirágot nevezték, és manapság már nem is kell tépegetni a búza közül, míg a pipacs csak nagyon kitartóan megmarad a továbbiakban is mind gyomnövény.
   Ahogyan a tajtékpipák is kimaradtak a napi használatból, úgy a konkoly is kihalt a búzaföldekről, pedig nagy előszeretettel darabolták a tajtékpipának vágott dohányuk közzé azt állítván, hogy erősebbé teszi a pipájuk dohány erejét és még zamatosabb is lesz tőle. Bármiként is gondolták, már nem sokan tudnának a búzavirágra meg a konkolyra ráismerni, de ez nem is csoda, mert már évtizedek óta csak szelektálják ki a búzamag közül magfajtákat és mérgezéssel is utána segítenek, hogy fajtájuk egészen kimúljon.
   Még a pipacs a legellenállóbbnak tűnik minden gyomnövények közül nagy öröműkre a kisgyerekeknek, akik azzal nagyon szépen eljátszadoznak. A nagyobb búzatáblákon virágzó pipacstáblákra úgy felfigyel az arra járó személy, szinte a hollandiai tulipánmezőket látni véli, csak itt a tiszta piros színükbe, habár van fehér színben is és a sárga fajtájú, fekete is, csak nem oly mennyiségben, mint az ismert piros szín.
Alkalom adtán gyönyörködjetek bennük, mert ők is fogynak rohamosan és szinte a székelyek szerinti életmódjukkal igyekeznek megmaradni hűségűkkel egy velük elfoglalt, megkedvelt térrel, területtel, azt megszeretvén és kitartóan megmaradván a területük helyén, az: aldunaitok.

   79. A szakadói búcsú
   Kedves csoporttársak!
   Egy olyan témával szeretnék ma a beírásomban foglalkozni, amely majd oly régi mint az ősszékelyeink beköltözése az Aldunára és nagyon is összefügg a sorsukkal. Az itt élő aldunai három őstelepen nagyon is ismert ez a név, hogy SZAKADÓ. Igen valami elszakadásra, tépésre utalna ez a szó. Ismert is majd mindenki számára, több oknál fogva. A legjobban összefüggésben vélhető a búcsúnapi látogatás, vagyis ünneplés. Mivel a székelykevei búcsúnap az augusztus 20 és a korábbi években is nagyon lett ünnepelve a beérkező vendégekkel, rokonokkal a helyi zenészek zenéje kíséretével, így arra a napra augusztus 20-ra ugyancsak a helyi zenészek lettek berendelve egynapos gyakorlatra. Így találtak egy újabb lehetőséget a teljes megünneplésre őseink, egy újabb, zavartalan búcsúnap megünneplésére, hogy a meglett szakadónál tartsák azt meg, ahol nem zavarta senki sem meg az ünneplést.
   Sok éven át folyt is ez a megtartott,szokásba vett szakadói búcsúünnepség, már minden beérkezett rokon vagy ismerős tudta is, hol lesz a 21-ke ünnepelve és minden nagyobb porfelverés nélkül lett is. Már 21-én reggel korán a közvetlen Duna partra menve rokonostól, gyerekestől, zenészekkel étellel, itallal egésznapi ünnepségre és mondhatom még a mai napig is megtartják az ifjak e szokást, igaz modernebb formában, de még abban a szellemben, szokásmódban, ahogyan az meg is volt tartva a régi időkben. Csak a lófogatok helyett már a gépkocsik meg a traktor vontatású, nagy utánfutókkal mennek az ünnepelők ki a szabadba az ünnepségre. Egyedüli észrevételem ezzel kapcsolatban az, hogy nem arra a területre mennek ünnepelni, ahol az meglett kezdve, de ennek is megvan a magyarázata éspedig nincs elkészítve az a természettől igényt tartó hely az ünneplésre. Hogyan?
   Erre is van a magyarázat, ősszékelyeink már a tavaszi időben, tisztították, vágták ki az odavezető utakat az ünneplésre alkalmas helyhez, fönnmaradt vízfelületeket árkoltak le és vezették le a Duna lefolyásához, ezzel kiszárasztva az álló vizeket és a szakadó megszokott helyén, részén volt a fürdőhely is. Miért éppen egy meghatározott helyen a szakadónál, szakadónak. Megvolt és van erre is a magyarázat, olyan helyet választottak ki ősszékelyeink a fürdéshez, ahol az kisgyerekek is nyugodtan és biztonságosan bírtak fürödni, pancsolni, anélkül, hogy a belefulladás veszélye fennállt volna. Egy olyan öböl formaság volt e kisgyerekek fürdési helyének kiszemelve, mindjárt a nagy fürdőzők mellett, ahol biztonságosan bírták egész napjukat a fürdéssel eltölteni.
   De mi is ez a megnevezett sokat emlegetett szakadó, foglalkozzunk ezzel. Igen, szakadott ez nem volt akkor sem vitás a megtörténtekkor sem a mai napig. Sokat lett erről beszélve, latolgatva, téves állításokkal megtoldva és minden arra jártamkor igyekeztem is valami magyarázatot kapnom, találnom a keletkezésére. Könyvet is írt a Csantavéri DUDÁS Károly úr a szakadóról, igazán megvallom egy betűjét sem olvastam e könyvnek, egyszerű a magyarázat erre, nem volt lehetősségem, hogy hozzá jussak a könyv vevéséhez, ezt úgy értelmezem, hogy nagyobb volt az érdeklődés e kiadott könyv iránt mind a kiadott könyvek száma. Lehet, hogy a könyvtartalmától ellenkezően írom meg az én észrevételemet és idáigi utánérdeklődésemet, kikutatásomat, ezt mindannyiatokra hagyom ítéljétek ti magatok meg, én csak az objektív feltevéseket és azokra a kísérő feleleteket adom meg.
   Azt, hogy jobban megértsük miről is van szó, így még a korábbi évekre kell visszamennünk, éspedig oda ahová az ősszékelyeink betelepítve lettek, tehát az 1883 évekhez. Rég volt már igaz? Bizony már nagyon nehéz tiszta képet kapnunk mindenről, csak az apókák elbeszéléséből veszünk igaz és tiszta vizet a poharunkba, az is igaz, hogy már apókáink is, egyesek kivételével, nem lent születtek a Gyergyován, Gyurgyován, vagy a Rádayfalvi településen, így maradunk a már beírtakkal az ott gátépítési munkálatokkal foglalatoskodó őseinkkel és azok gátépítési munkájukkal.
   Már az 1888-as évet írjuk, március hónapját. Az évi hóolvadás és annak vize ami az Alpokból szokott lefolyni a Dunán, az enyhe melegedésre, vizével nagyon ellepte az árvízterületeket és már a kiépített gát magasságához közeledet, így ki volt állítva az ügyeletesség a gát egész hosszán. Ha mai napon is megnézzük a gátépítési méreteket, mit láthatunk? Úgy szemméretre a gát felső útnak számított járható felülete a 4 métert teszi ki és ha a 45 szögben halad annak ferdesége akkor a gátlába, alapja a 12,14 méter alapot adná, meg ami nagy víznyomásnak állna ellent.
   Mégis elhangzott a gátátszakadását jelző vészlövés a gátőr részéről. Emlékezetes is ez mindegyikünk számára Március 27 a hajnali órákban. Sok idő nem volt a gondolkodásra, ott menteni kellett öregeket, asszonyt, gyereket, az ár elől a biztos helyre. Tudjátok milyen távol van a gát áttörési helye a teleptől? Két rámpafeljáró távolság és minden rámpa egymástól a három kilométernyi távolságot adja meg egymás között. Ennyi távolságot kellett minden családapa megtegyen, hogy a hozzátartozóit menthesse a biztonságos helyre az ár előll. Nem foglalkoznék az árral küszködők minden bajával, azt elhagyom gondoljátok ti magatok el, ahogyan a legjobbnak akarjátok, inkább foglalkoznék a gátszakadás okával. Miután már biztonságban voltak a kimenekülők az ártól, így megkezdődtek a gátszakadási okok megnevezései, volt belőlük egynéhány megnevezett.
   Első, a déliek jöttek át és aláásták átvágták a gátat, na erre vegyük is azonnal a megtekintést analizát. Hogyan is bírtak olyan munkát megtenni a gáton amikor az majd minden száz méteren megfigyelővel volt tartva, éppen a vízár kártevése miatt a gáton, lehetett volna ilyen munkát megcsinálni anélkűl, hogy azt senki észre ne vette volna? Találjatok ti erre helyes megfejtést, én magam kétlem, mert már láttam miként is van viszonyulva egy árvíz idején a meglévő gátakkal és árvízterületi helyekkel, amit én láttam az nagyon is őrizettnek láttam és találtam, még ismeretlen személyek is elvannak arról a területről vezetve.
   A másik felhozott ók a gát állatoktól átfúrt természetes odújukkal keletkezett vízátszivárogás, amely végleg a gát átszakadásához vezetett. Itt újra a kérdések. Meglehetett engedve az, hogy az újan kiépített gátba a rókák odúkat, lyukakat ássanak maguknak, vagy kisebb nagyobb rágcsálok ezt tegyék? Ezt nem tartom valószínűnek, mert minden ilyen munkálatát az állatoknak megakadályozták a gátépítők meg a gátőrök és még a 60 években is éjjel állottak rókalesre a gátőrök, hogy elejtsék a biztonságos rókaodú építéshez kezdő rókanépségnek.
   Itt egy harmadik okot ismerek fel ami a gátszakadáshoz vezethetett. Akik e tájjal ismeretesek, maguk is tudják és ismerik a szakadóbadrik nevet, itt találtam arra a bizonyítékra rá, ami magyarázatot adna egy ilyen 20, 30 méteres gáttest átszakadására. Itt újra összevehetjük a talaj összetételét (talán egyszer egy ezzel foglalkozó geologus vagy megcáfolja vagy megerősíti az állításomat ezzel kapcsolatba).
   A szóban forgó szakadó badrik teknője is olyan nem szilárd és apró homokszemcsés réteg, majd az alatt a kemény ülepedésű agyagréteg, amely szinte lesújtatja a felső, laza mocsárnak tekintendő és kinéző réteget, szinte egy kis hullámzással le lehet e réteget az alsó rétegről mosni és éppen ezen a helyen vezetett keresztül a kiépített gát. Ez már magyaráz is valamit, kivált ha az eredeti gátvonalat megnézzük betájoljuk (Ez a betájolás nagyon sokat mutat meg mindenki számára, csak meg kell találni a pontos helyet. Egyesek ezt már száz-százalékkal állíthatják, mert meglátták, megadatott nékik, hogy meglássák).
   Itt a nem szilárd alapú talajra lehetett építve az új gát, és az apró szemcséi miatt vízáteresztő volt a kezdettől fogva, így a nagy víznyomástól mind jobban könnyezett az altalajba, míg egészen ki nem mosta azt a réteget, és akkor indult meg a maga gátnak felhalmozott földmennyiség átnedvesülése, míg végül áttépte, szakította a gátat olyan 30 méter hosszúságában.
   Ezt az okot találnám a legmegfelelőbbnek a gátszakadáshoz, tehát itt csak talán az egész gát hosszánál 50 méter téves talajra nem lett felfigyelve ami aztán a gátszakadáshoz vezetett, igaz újra ki lett építve egy nagy kikerülővel, ami a mai napig is látszik de hátramaradott egy nagy felületes tó, a szakadó, és ahogyan az ott élő halászunk a GYARMATI Mihály a mélységét kimérte a 38 métert mélységet adta meg.
   Erre, még egy bizonyíték. A már újabb kiépített gát után még a 61-es évekig is megvolt a két forrás a közvetlen gátlábánál, hideg vizével oltotta az arra járó emberek szomját, magam is ittam belőle az arra jártam idején, ami hetente kétszer történt meg, amíg a kevevári vadászterületről a Sándoregyházáig tartott. Még az ott levő három tölgyfa is tanúskodott arról, hogy apókáink még azzal is erősítésnek vallták a fákkal lévő védelmet, mert rengeteg vizet iszik fel napjában, szerették is azt a vidéket, földet mert hatalmas koronájukkal, lombjukkal olyan hűvöst alkottak az augusztusi kánikulákban, hogy öröm volt alattuk megpihenni. Igaz a termésükre megjelent agyarasak is nagy előszeretettel hűsöltek alatta, így előre lesve az ottlétükre, nagyon óvatosan kikerültük a tőlük jogtartókat és úgy folytattuk az utunkat a másik öt tölgyfa irányában.
   Megtudná valaki is mutatni e titánná megnőtt tölgyfák helyét, nem hiszem azt meg kellett látni, alatta lenni, mezítelen lábbal a makkokon keresztül gázolni, akkor tudhatja az ember hogy igaz és velük élt egy bizonyos éveket és már csak mint emlékfák élnek emlékezetűnkben, hiszen az ott élt vadász bácsi is régen az örök vadászterületein vadássza a vadjait.
   Még egy ismert szokásukra figyeltem fel, ősszékelyeink nagyon sok fát ültettek, ez valami velük hozott szokás lehetett, talán az ismert Buchenland, Bukovina vidékén már szokásban vett természetápolásuk. A tölgyfákon kívűl még a jegenyéket kedvelték ültetni, voltak is a Burkhártoknál élő Romanov dedinél olyan magasak, hogy templomtorony magasságba volt a tetejük. Ha utatok erre vezet, mindezt megtekinthetitek és magatok győződhettek meg minderről, az:aldunai.

   80. Ambarusék
   Kedves csoporttársak, testvérek!
   Az előbbi beírásomban a Bukovinai székelyeknél a terepbetájolásnál megemlítettem az ősbetelepült székelyeink, egyes már feledésben merült településeket, meg az azon végzett munkálatokkal foglalkozókat. Innen Székelykevéről is voltak személyek akik még a második világháború előtt is elmentek az őstelepekre, az ott levő, Duna vizétől elkapható és elfoglalható földmegdolgozásra alkalmatlan területeket azzá tenni, amit aztán megművelhető mezőnek, termőföldnek lehetett nevezni és még ma is használnak, de nem azok akik azt azzá tették, talán azért is veszett el az ősnév ezzel éspedig a felsőrét nevezetű.
   A Székelykevén lakó Ambrus család a Kevevári utcában lakott. Az anyának három fia volt, erőteljes 18, 20 évesek, sokat bajlódott a nem kihasznált fiaik ereje miatt, amit hancúrozással, egymás közötti birkózódással töltöttek el nap mint nap. Nagyon is bánkódott emiatt az anyjuk, míg egy nap hallotta, hogy a Duna árvizétől elsajátítható terepek vannak, az annak elhatározóknak rendelkezésére bocsátva, akik ilyen munkát elvállalnak. Meg is örült az anya a három legénysorban, túlerőben lévő ifjakra gondolván, és elhatározták, hogy ők is elmennek és igényelnek azoknak a földterületeknek a fakipucolásában, vízelvezető csatornák kiépítésében, hogy elegendő földterülethez biztosítsák magukat, amiből azután megélhetnek.
   Így a felső réten egy kimért földterületet kaptak, annak rendben hozásához, hogy termőföldjük legyen. Gondoljátok milyen is volt ez a földterület, bizonyára igen, de nem olyan élethűen mind ahogyan az a valóságban is meg lett kapva az azzal akaróknak. Ott még nyáron is a bokáig érő sár fogadta a területre lépőket, hiszen a Duna vizétől a talavíz rendesen áztatta is az éven át.
A három AMBARUS fiu csodát végzett, mert abban az embertelen, ázott füves, fűzfás vidéken nemsokára hatalmas területet tisztított ki mindent, és csatornázták is ki a vegetációtól megmentett földterületet, amit már ősszel be is ültettek. Vetettek gabonát, amiben nagyon segítkezett az akkori állam is, furcsállták is az azzal foglalkozó új földtulajdonosok, de csak végezték tovább a megkezdett vadvidék kiirtását, amíg az időviszonylatok azt megengedték. A téli hidegekkel nem nagyon kellett gondjuk legyen, mert a kiborogatott, hazahordott rengeteg fűzfatörzsek bírták is a téli hideget, egy-két banyakemence melegével annyira enyhíteni, hogy hideget emiatt nem éreztek. A földterület, amit év, mint év után magukénak számítottak, meg is nőtt a felületében. A fiuk is a túlerejüket a munkájukban ölték és már néhány hektárnyi kitakarított termőföldé tett földmennyiség volt a nevükön, mint megdolgozott bérbe. Valahogyan a körülöttük nekikezdett írtási munkák nem haladtak úgy, ahogyan az ők csinálták, valahogyan alácsappantak a munkák, majd elmaradtak az ezzel foglakozok, otthagyva gunyhójukat belekezdett munkálatokkal együtt és eltűntek, hogy csak a legkitartóbbak maradtak továbbcsinálva az emberfeletti erő munkát, újra egy nagyobb földterülettel gyarapodva.
   Nemsokára a már megművelt földterületre egy újabb határozat miatt nem tarthattak számot, nem dolgozhatták a megtört és mezővé tett földeket, ami miatt nagy elégedetlenség lett urá minden ezzel foglalkozó részéről, már nem olyan örömmel, kedvvel fogtak semmilyen munkához. Valami változást éreztettek a tájon, ami be is következett egy nagy tagosítással és minden idáig megművelt rét oda lett betagosítva és a addig birtokosoknak számítottak kereshették a földjüket, az ha meg is volt, többé hozzá nem férhettek, dolgozhatták meg. Újabb erdős füves, mocsaras földmegműveléssel akarták őket az újabb munkákra csalni. Itt vetett véget a nagy felsőréti Dunától visszafoglalt árvízterületi már termőföldé tett munkálatok vége, haza is költöztek csendbe az üresen álló házukba és inkább az alkalmi munkákkal töltötték el az év többi hónapját, mint egy újabb földelvonással, örökléssel az árvízterületéről vagy éppen a Duna vizétől áztatótól.
   A Mihály bácsi itt Székelykevén maradott az anyjával, míg a másik két fiú testvére elköltözött, más falukba. Ezek a földterületek, a mai napig is megvannak, persze az dolgozza és használja aki egy fűszálat sem szedett ki onnan abból a mocsárból. A mai napig is első osztályú terméseket aratnak, szednek ki arról a földről és sokan csak felsóhajtottak amikor véletlenül felemlítették a felsőréti földeket. Már csak emlékként vannak e telephelyek is felemlítve a nagy idő múlásával és csalatkozott ígéretekben, azzal a mondással: adta, vette és egykét székely bácsi még megemlíti ha keserű szájízzel is a neveket.

   81. A pálinka
   Kedves csoporttársak!
   A szabadság időknek, vagyis a nyári szabadság időknek már nagyjából vége van és egy ilyen múlthéti látogatásnál jutott eszembe egy megtörtént eset, amelyet veletek elosztani akarnák, derüljetek, mosolyogjatok vagy mérgelődjetek ti is, mint ahogyan nekem szabad volt akkor.
   Az 1987-es évben egyik németországi hölgy leutazott gépkocsival ide hozzánk azzal: Stefan bin ich gekommen dich und deine frau nach deutschland zu nehmen fűr ein ganzes monat (lejöttem hogy tégedet és a feleségedet egy hónapra Németországba vigyelek). Egypár nap múltával neki is indultunk a hosszú útnak, mert a Düsseldorf-i várostól úgy 30 km-re lakott a Geldern nevű városban.
   Az út nehezemre esett, mert egy évvel előtte gyógyultam fel a nehéz betegségemből. Elutazás előtt meg lett vásárolva az ajándékoknak szánt tárgy, vagy az ott nagyon kedvelt ital, nagyon vigyáztam, hogy minden személy a megengedett mennyiségű italt és cigarettát pakolja fel a németországi látogatásra.
   Három hölggyel utaztam, állítoták is, hogy csak a megengedett italmennyiséget viszik magukkal, amikor ezt kérdeztem tőlük, persze már odahaza felfigyeltem valami meg nem magyarázott viselkedésűkre, szinte simábban beszéltek, nem érveltek mindennel, ami idáig megvolt, itt valamit már sejtettem de nem tudtam kiszűrni, mi is lehet a hármuk között. Mivel jól ismertem az osztrák utakat, így közvetlen a határátkelő után néztem a legrövidebb útszakaszt, amely a déliről a nyugati autóútnak vezet, ez pedig a Wildalpenon keresztül vezet, Leoben, Bruck an der Mur, Hieflau, Eisenerz és Wayhofen ander Ybbs, annak közelében lakott a nővérem és a sógorom, akiknél átaludni akartunk.
   Már este tíz óra volt amikor odaértünk a nővéremhez, és át is aludtuk az éjszakát, majd másnap reggel indultunk a további útunkra és 30 km út után már a nyugati autóúton voltunk, amelyet ismertem is a német Rosenheim-ig. Már a Salzburgi határátkelő előtt valami idegesség félét véltem látni a hölgyeken, és a sűrűbben cigire gyújtást, meg is kérdeztem: nem csináltatok valami olyant, ami miatt most idegeskedni kezdtek? Nem, volt a válasz majd egyhangon. Tudom, hogy valamit levezetettek csak azt nem hogy mit. Valami csoda módon, még a csomagtartókat sem nézték át és így lassan vezetve kiértünk a közvetlen határvámsági körzetből, mire megszólaltak majd egyhangon a hölgyek: Stefán átértünk a határon? Igen már a közvetlen vámsági körzetből kijutottunk, de van a mindig megtörténő ellenőrző vámság, aki jogos bármely úton és országrészen megállítani egy gyanúságra mutató gépkocsit, hogy ellenőrizhesse.
   Meg is lett a beszédfonal engedve, az idáig hallgatózó és köröm-rágók élcelkedéssel lettek, mint összebeszéltek, elfoglalva. Most meg mit vezettetek le, ti bizonyára több alkoholt hoztatok, mint ahogyan azt nekem odahaza megmondtátok.
   Kezdték is felsorolni és a végén kisült, hogy 15 liter pálinkát hoztak magukkal a hölgyek. Na, ha én veletek még utazok, többé soha, mert ha a vámságon megtalálták volna a rengeteg pálinkát és én az előtt állítom, hogy a négy liter van sőt esküt mertem volna is tenni erre, nem tudom mi lett volna, de azon a napon biztosan nem bírtunk volna tovább utazni.
   Én akkor hallgattam el egészen, mert hogyan mertek ilyen kockázatot venni magukra, hiszen utazás előtt mondtam, mivel jár egy ilyen hamis vámbeismerés (deklaráció). Miden további nélkül értünk Geldern-be és megvolt a sok tréfálás a számomra, amire mondtam is, hogy nem tréfálnátok ha tetten értek volna a vámosok, ilyen szerencséje (mázlija) csak egy szoknyásnak lehet és itt három is volt.
   Négy hét után, az Ingrid, haza kocsikázott bennünket és az óta majd minden esztendőben meglátogat minket. Az 2009-es évig számtalanszor voltam nyugaton, volt úgy, hogy évente hét alkalomban is soha többé nem indultam útra, amíg át nem néztem a vámság előtt a megnevezett pálinka mennyiséget, nem is volt soha nehézségem egy határátkelőnél sem. Beismerem nektek, amikor Svájcba éltem ideiglenesen, én magam mentem el az üzletbe és egy karton különböző italt pakoltattam be és vittem magammal az osztrák sógoromnak, és a 24 üveg más-más tartalommal, de minden baj nélkül megtehettem a gépjármű svájci regisztrációs volt, én tranzit átkelésbe, utazásban és így volt lehetséges. Mindent az állam és az előírások tettek lehetővé, amit én kihasználtam minden anyagi elvárás nélkül.
   Persze ma már egészen másképpen vannak az előírások, vámsági szabályok és útközben is leállíthat a vámsággal megbízott, amit személyesen is átéltem, megismertem semmi különösebbek nélkül. Voltak nagy átfésülések is, amelyek idegkiborulásokig tartottak, mire már mondottam is: uraim olyan viszek magammal, amit minden törvény megenged, minden határon, ha azt vinnék, amit önök gondolnak, azt minden esetre nem itt vinném át a határon. Persze meg is kérdezte, hol vinné azt át. Hát a zöldhatáron és ott annak a helye, annak leforgatására nem itt az aszfalton, itt csak használják azokat, amit maguk keresni vagy találni akarnak. Úgy látszott, ez fogott rajtuk, mert már adták is az útlevelünket és utazhattunk további utunkra.

   82. Beszolgáltatások
   Kedves csoporttársak!
  Az ígéretemhez híven meglátogatlak benneteket is egy-egy beírással, éspedig egyik volt nóta késztetett erre, amit bizonyára ti is ismertek. Nagyon szeretett nem volt, de meg is volt miért nem szerette a nép ezt a nótát, nem az énekes miatt.
   Na, itt nálunk is megvolt a nagy kényszerbeszállítás, amit szabad volt minden termelőnek megcsinálnia, már annyira, hogy az előre látott termését szabad volt beszállítania. Nem is volt az a régi török kifosztogató módszer ezzel csinálva, hanem például ha egy hold föld öt tonna búzát termett akkor az biztosan a 4500 kg mellett terhelve, ami még valahogyan kivitelező lett volna ha az időjárási viszonyok is ilyen előrelátott termelést segítettek volna. Persze, beállt a nagy szárazság és a termés alá is dobott, de ez még nem mentette fel a termelőt a beírt beszolgáltatás elől. Jártak is ki a megbízott személyek házról-házra és foglaltak is le minden háziállatot a beszállításra, ha szállította be a gabonát, ha nem.
  Így egyik termelőnél egy jó hízott disznót találtak az ólban, be is jegyezték a beszállításra azzal, de holnap már hozd a községházára, ott majd átvegyük. Búsúlt is szegény ember, mi marad a gyerekek élelmére a jövő termésig, meg milyen húst ad nekik a jövő évig. Mondja is a feleségének, de az ugyancsak nem nagyon hallott, mert az eperpálinkát nagyon szerette és be szeretett rendesen szedni belőle, még az irigy szomszédasszonyok sem kaptak volna benne hibát, búsult is ez miatt a férj nagyon.
  Másnap megjelent a mondott időben a községháza előtt és bement beszólván a megnevezett szobában. Gyere te, Károly behoztam a kövér disznót, azzal kiment újra a kocsijához. Jöttek is ki az átvevésre a megbízottak és kérdezik: Hát hol van az a disznó, te Pius? Hát a kocsiban, volt a válasz. Amikor kitakarták az izikekkel betakartat, hát elámultak, mert az ember felesége volt pálinkás kábultságában a kocsiderékba elhozva. Na elég nagy disznó, erre nem mondhassátok, hogy nem, mert megvan biztos 150 kg és disznómódra is viselkedik.
   Elpakolj te Pius innen, nem szégyelled magadot. Hát én elmegyek de ti írjátok be azt, hogy a kövér disznót beszállítottam, hogy ekörül baj ne legyen. Haza is hajtott és soha többé a disznóbeszállítási kényszert nem követelték tőle. Szerencsére nem sokáig tartott ez a nagy sürgősség a beszállítottságra, de rengeteg embernek keserítette el az életét, keserű nóta is lett erről írva, meg a másnévre elkeresztelések és a nevek, de elmúlt, ne emlegessük, maradjon, mint rossz emlék, soha vissza ne térjen,a ti: aldunaitok.

   83. Sürgősség
  Kedves csoporttársak!
  A mai napon se legyünk tétlenek és egy beírás erejéig látogassuk meg a csoportotok oldalát. Az Aldunai őstelepi tájat ma elhagyjuk, mert az időjárási viszonyok nem a megfelelőbbek egy ilyen lelátogatásra. Na, annak minden évszaki időviszontagsági porcikáját ismerem, éppen kimennem nem kellene a Duna parti tájhoz, hogy bármiről írni bírjak, meg volt az részemről annyiszor látogatva, hogy még éj idején is ott elmehetek és betájolhatok minden ismert helyet ami azzal kapcsolatban van és amire nem tettem igaz fogadalmat, hogy azt csinálni is fogom a jővőben. De mivel az előttem lévő ezzel foglalkozok már, nem foglalkozhatnak ezzel az égi új beosztásuk miatt, így a két ismert helység betájolását és amatőr történelmi ismeretségét szívesen megosztom és megismertetem azzal, aki ide az Aldunai leutazása alkalmával megismerni akarja, mert ősbukovinai székely őseink erre kötelezettséget mutatnak számomra. Ha nincs, aki mindezt megossza, tovább adja, akkor egy néhány év multán már keresheti az arra kívánkozó, hiába mutatna a természet mindenre a 130 év távlatából is az ősszékelyeink telephelyére, ha nincs ki azt ott helyben megismertesse.
  Egy ilyen személyt ismerek is a csoportból, és ő már amit ott lent megismert az igaz betájolással, megbizonyosodott arról, hogy minden úgy van, mint ahogyan az élő szóban már mondva lett. Az is igaz, hogy egynéhány lelátogató személlyel olyan táj lett megismertetve, amihez semmi köze sincs az ősbukovinai kiköltözőknek. Na, ott át lettek ejtve, én tudom kik voltak, és aki át lett ejtve az is tudja már, és persze az aktorok az átejtésben azok is tudják és tudták, gondolom miért is volt ilyesmi megcsinálva velük, de ez nem az én gondom, dolgom.
  Bizonyára úgy volt, aki nem ért, az érez, amit még évek után is érez az a személy. Az előttünk álló napok késztetnek arra, hogy egy székely utód dolgáról írjak be, ami megtörtént, így nincs semmi nem székelység dolgával megtörténetlen dolog írva ezzel kapcsolatban és az akkor megtörtént egyik résztvevője, ha csoporttag, bizonyára magára is ismer a beírásomban.
  Már van annak a megtörtént esetnek három évtizede. Korábban beköszöntött a tél a maga havazásával így éppen az történt, hogy egy munkát végző székelykevei csoporttal Becskerekről hétvégre hazautaztunk, és a vállalati gépkocsi az udvaromba lett beparkolva. Át is jött a szomszéd nena azzal: Szomszéd a lányom nagyon várandós állapotában van, ha az éjjel szükséges lenne, beszállítanád-e a Kevevári kórházba? Természetesen szomszéd néni csak szóljon, ha odakerül az idő. Az idő mutatta az éjfélt is, amikor kopogtatást hallottam az ablakon, és jelentkeztem is, megismervén a szomszéd nena hangját amint mondotta: Szomszéd készülj, kell mennünk! Igyekeztem gyorsan a melegre behozott akkumulátort visszaépíteni a gépkocsiba, és azt a motor melegétől bemelegíteni.
  Jöttek is a kismamának való az anyuja kíséretében és indultunk is minden további várakozás nélkül Kevevárában a szülészeti osztályhoz. Mivel a hó pillinkált egész idő alatt, amíg beértünk a kevevári szülészeti osztályhoz, és ott becsöngettünk az ügyeletes osztályra már a 10 cm hó is leesett. Az ügyeletes nővér kinyitotta az emeleti ablakot és a bejárati kulcsot ledobta, persze a sötétség és világosság miatt a kulcsot nem bírtuk úgy kézzel elfogni, így a hóban esett az, volt is keresés a leesett hóban a kulcs iránt, eleiben nem volt semmi további nehézség ez körül, de minél tovább tartott a keresés annál jobban éreztük a hó hidegségét, már a nővér is újra kiszólt az ablakon, hogy jövünk-e már?
  Végre meglett a kulcs találva és vezethettük is fel a gyereket váró fiatalasszonyt az osztályra. Reggelre jelentette is a szomszéd néni, hogy leányunokája született, egészséges úgy az anya mint a baba. Itt nőtt fel a szomszédságba, hogy évek múltán elköltözzön egy más városban lakni. Csak ritkán találkozom azóta velük, már ő is anyasorban van. Kívánok neki az életében minden további jót, éljenek olyan gondtalan életet, mint ahogyan az kijárna minden embertársunknak, mert már nem Aldunai vidékiek, hanem tiszavárosiak lettek, de eltekintve attól, a további jókat kívánom mindannyiuknak az életükben. Még szép estét kívánok.

   84. Kismacskázás.
   Kedves csoporttársak!
  Bizonyára már nálatok is a melegebb időjárási viszonyok alább hagytak, ugyanúgy mint itt az Aldunán. Egy ilyen időszakra van egy kedvelt vicc, ami errefelé nagyon is használtak, majd két évtizeden át, ha valamiben valaki már beleunt és nem akarta azt tovább csinálni, olyankor csak azt mondotta: Na én kismacskáztam eleget, menyek haza. Hogyan is történt meg ez a szállóigévé vált mondás?
  Ugyebár ismert a macskák februári szokásuk, amikor oly visító, gyerekesen síró hangjukat hallhatjuk éjjelenként, ami majd hátborzongatónak tűnik. Igen ez a februári szokásuk, ami régebben csak abban a bizonyos hónapra volt jellegzetes, most már nemcsak a februári hónapra nevezhető itt, ezzel is történtek változások a szokásukkal.
  A kismacska is felnőtt egy bizonyos korig és hallgatta is a kandúrokat napközben, miként vélekednek az éjjel megtett találkozásukról a lánymacskáknál. Kíváncsian kérdezte a nagyon ismert kandúrt minderről, míg az egyszer megunta azt és válaszolta neki:
- Az éjjel magammal viszlek és te is bírsz macskáskodni, hogy tanuld azt meg. Hideg, fagyos, holdvilágos éjjel volt amikor elindultak a háztetőkön a kalandjukra és egy háztető gerincén helyet foglalva várták a lányok jelentkezését. Már órák teltek el a nagy hidegben, rázta is a hideg a kismacskát, de tűrt még egy ideig, várva a macska csajokat. Már éjfél utánra járt az idő, amikor a kismacska, majd belekékülve a hidegbe, odaszólt a kandúrnak:
  - Na, én kismacskáztam eleget, most már megyek haza (na nem ezt mondotta de így kellemesebb a fülnek, meg nem gondoljátok azt, hogy szemtelenséggel kell kifejezzem magamat, szépen is meglehet írni azt, ami nem olyan szépnek hangzik), azt, hogy (na, én már szekszeltem eleget, megyek haza). Egy ilyen semmivel történt és hidegtől átfázott, unalmas esetre mondogattuk azt a macskával megtörtént esetet, hogy én már kismacskáztam eleget megyek haza.
  Sok magyarázattól kímél meg ez a szólás, ha használjátok a kimagyarázkodásnál, de csak akkor, ha ismeritek a megtörtént esetet, mert különben még nagyobb magyarázatra lenne szükségetek, mert meg kellene magyaráznotok a viccpoént a nem ismerőnek.
Na, reátok hagyom, hogyan is és mikor használjátok, jó tudnotok, ha ezt halljátok valahol mit is jelentene ez a mondás. Még szép estét kívánok minden kedves csoporttársnak, az: aldunai.

   85. Havazás
  Kedves csoporttársak!
  Vártátok a szép havas fehér telet, ugyanúgy mint én magam is? Na, kértük megadatott, volt belőle szép is, volt fehér is, tehát éppen a kedvünkre való. Persze mindezek mellé nem kértük a délkeleti vagy az északi szelet hozzá, amelyek betetőzték a szép havazással járó látnivalót és örömet. Na, ne panaszkodjak, mert a közvetlen aldunai helységekben nem volt katasztrofális és amint a járdánkról eltakarítottuk azt, élvezhettük a szabad be és kijárásunkat minden gátlás nélkül.
  Bizonyára nem egyeznek azok az úton levő személyek a véleményemmel, akiket az úton fogott oda a hó meg a szeles idő, mert egyesek a 15 óra hosszat is eltölthették a bennragadt hóba, de szakszerűen megkapták a magyarázatot ezzel kapcsolatban, és az mindenre magyarázatot is ad. Ezekről az útvonalakról nem véleményeznék.
   A hóréteg et nem lehetett valami nagy vastagságúnak mondani, úgy a 40 cm tett ki, de a szél az ami mindig megkeseríti a hóesésben az útvonalakat, milyen különbségek is vannak ilyenkor az aldunai időviszonyoknál, mert amit tavasszal itt nagyon szeretünk és olyan szépnek ismerünk, az most télvíz idején nagyon zordnak és barátságtalannak tudjuk. Ilyenkor kimenni a Duna vidékre nagy merészség kell, és az sem biztos, hogy onnan vissza is bírunk jönni, még azon a napon. Ez már ismert is a tájunkon és inkább az ilyen látogatásokat a tavaszi vagy nyári napokra hagyjuk meg, olyankor barátságos, szép, majd elfeledjük, hogy onnan haza menjünk és olyankor nem maradna más hátra mint kint hálnunk a szabadba, ami különösen szép, és ha kedvünk tartja akkor másnap a virradatnál folytathatjuk az azelőtti napon abba hagyottat.
  A hó eltakarítási napok után egykét nap nyugodtan gyönyörködhettünk az eltakarított járdánkba és a hóréteg olvadott is a tetőkön, míg nagy zörejjel lecsúszott az, a még visszamaradt hó mennyiségével. Volt is minden csak nem öröm e körül, újra a lapátot csak nem a hólapátot, mert az nagyon sok nedves havat vett volna fel, inkább a megszokott slampoló lapátunkat, ez vág is és nagyon könnyen csúszik is le a nedves hó róla, amíg az megáldott hóréteget ellapátoljuk újra a járdáról. Nagyszerű szórakozás, majd sportossá válunk ebben a munkánkba. Csak a nem hozzászokás egy ilyen munkába mutat arra rá, hogy csak egy kis ajándékot is hagyott a számunkra amíg azzal foglalkoztunk és egy idő multán kezdjük a derekunkat egyenesíteni, mintha valami összébb húzta volna azt a munkálatunk után.
   Na csolánba (csihányba) mennykő nem üt, egy párnap múltán már oda se neki, már nem jelentkezik ez a panasz, minden a régi szerint van, tehát várhatjuk az újabb havazást, hogy kedvünk szerint újra hólapátoljunk, kisebb, nagyobb öröműnkre és még hóembert is bírunk a megfelelő hómennyiségből csinálni, ha nem vagyunk játékrontók.
   Gondolom mindannyiatoknak meg volt e játékból a része, és már a második hóesést már nem várjátok oly nagy örömmel, de akkor hogyan lesz fehér karácsonyunk vagy újévünk. Vagy elgondolkodtatok a bejelentett december 21-én beálltakról?
  Ne búsuljatok ez miatt, hiszen a Maják is tévedhettek abban a számológép hiányos időben, ami nekem ismerős és idáig mindig vártam a dec. 21-ét, az amit apókáink mondottak. A dec. 21. után a kint levő madár mindennap egy lépéssel többet tud lépni, annyival hosszabbodnak a napok.
Ez a mondásuk biztos nem olyan régi mint a már néhányszor megjelentett világvége, de beválik, az biztos, és hogyan is írtam a tavaly egy ilyen bejelentésre. Újra egy frissebb világvége? Egy néhány előre bejelentettet már átéltünk. Persze 22-én majd elbeszélgethetünk minderről bővebben. Szép estét kívánok mindannyiatoknak, a ti: aldunaitok.

  86. Karácsony
  Kedves csoporttársak!
  Az ismert és már várt ünnepnapunk megérkezett, szokásunkhoz híven kívántunk is a legőszintébb, szépet az embertársainknak, na itt a csoporttársainknak. Mindez, talán nem is azért történik, hogy eleget tegyünk egy köszöntéssel a szokott ünnep hozzájárulásához, megemlékezéséhez, mert az nem lenne sem emberbaráti, sem pedig mint hívőhöz illő. Én magam másképpen viszonyulok mindehhez, úgy veszem, hogy minden felebarátom, ismerősöm, rokonom nagyon jó ember, ami igaz is a születésétől fogva, azt megengedet, hogy a sorsa során kicsit vagy jobban elformálódik valamilyen okból mindettől, ez is emberi. Nem akarnálak benneteket ilyen és hasonló emberi tulajdonságokkal tovább untatni, inkább enyhén kérdezek tőletek. Végbe vitettek egy karácsonyi ünnepekhez ismert huszáros énekelést?
  Itt, tudom már, hogy a férfitagok jelentkeznek, mert valamilyen oknál fogva a lányok és az asszonyok ezt átvivési szokásba nem kapták az őseinktől. Én magam a 61-es esztendőben ismertem és tanultam mindezt be. Ne szaladjak a rúd elé, kezdjem sorjában.
  A Déván született Kásler József bácsi, akinek három fia is volt, évek során tanította be a huszárost meg az énekeseket erre a szokásos karácsonyi éneklésre. Már egy hónappal előtte megkezdődtek erre a fellépésre a begyakorolások és egy hónapon keresztül lett is a háza a szállásnak használva a begyakorlásra. Pedig mekkora hóesések voltak, naponta néhányszor kellett a hóréteget eltakarítani, úgy a járdákról, mint az átjárói utakról, és a cipő vagy csizmatalpára ráragadt hóréteg, ha leolvadt a szoba földjére milyen kis tócsákat is varázsolt oda. Itt volt az első csodálkozni való ezzel szembe, mert a házban élő két női személy soha egy zokszóval említést nem tett, és ha egy másnapi estén már összegyűltünk, bemenésünk alkalmával sehol a fölázott padlót nem láttuk, sima volt az mintha akkor mázolták volna fel és száraz állapotában. Már a szenvedeje estére minden készen volt az éjféli misére és annak megjelenésére, ami egyben a főpróbának is számított. Addig az ideig lehetett még a kellő ruházati alkalmatosságokat beszerezni, ami ugyancsak a kíváncsi serdűlő lányok kértek ki a leglehetetlenebb vigyázott helyekről, hozván azokat úgy a huszárok vállszalagjainak, mint a kardra kötött szalagoknak. Még a sarkantyúk is mind meg lettek szerezve és fényesre csiszolva, pengett is az a csizmasarkán de nem volt alkalmas a szobákba lévő fordulási lépésekre, így azok nélkül lett az éjféli misére menve.
  Habár az út a szállásig nem volt messze, mégis elég sokká tartott míg odaértünk a templomba, a misére. Ennek is megvolt a miértje, mert az akkori időben nem jó szemmel lett ez a székely hívő szokás a társadalomtól nézve így a Kevevári rendőrök ki lettek a falunkba rendelve, hogy az oldalunkon lévő kardokat elvegyék, ami meg is történt volna, de egy véletlen folytán egyik néni meghallotta, mi készül, és már előre jelentette mindezt. Így, amikor egy utcasarkához értünk, már jött a néni velünk szembe és már mondotta is:
  - Fiúk, itt vár rátok a rendőrség a kardok miatt, oldjátok le és én majd a templom előtt odaadom nektek. Így is volt, és két motozás után már a misére beénekelve álltunk az oltárhoz közel, szép sorban, kardostól, feldíszítve.
  Nagy legényesen azért nem sikerült a mise, mert az egyik énekesünk elájult, így ki kellett vinnünk a szabad levegőre, de ennyi zavar után már minden rendben volt a mise végéig, és azután indulhattunk a szállásra, ahol a szállásgazda meg alkotta véleményét. Na, dicséretet, amit úgy titokban vártunk, nem kaptunk csak annyit, majd meglássuk holnap éjjel, milyen legények vagytok. Búcsúzott is mindegyikünk hamarosan el, mert már a karácsony első napja lett, és sok alvásra idő nem volt, gondolva arra, ha még hólapátolás is lesz, akkor az alvásunk nagyon nyuszi-farkú lesz.
  Valami csoda folytán csak egyszer hullott a hó, így megkímélt a hólapátolástól és este már ott lámpalázaskodtunk a szálláson, mindegyikünk kipirulva, nem a hidegnek köszönvén, valami lázasság vett rajtunk erőt és alig vártuk a szállásgazda hangját, hogy - induljatok békében és isten segedelmével, amit meg is csináltunk.
  Persze az első lányházi megénekelés az egyik „csobánunk” barátnője volt, így amikor azzal végeztünk már az előlfutónk jelentette is a következő lányházast, amely a mai Tamási Áron utcában volt, éspedig a Sebestyén István bácsi Rozáliánál,majd onnan lett a falu belsőbb utcában végig énekelve, a sorjában lévő lányos házak.
  Bármerre is volt az éneklő csoport, az éjféli időre, a plébániára kellett menni, ahol a plébániai hivatalban lévő szobában lett a helyi plébánosunk megénekelve, az akkori szolgálatba lévő Bothka Jozsef plébános aki egyben hangszalagra is vette a fellépést. Amint így énekelve mentünk az utcán, úgy aprón nekikezdett a hó pilinkálni, hogy az milyen szépnek tűnt, még ma is a lelki szemeim előtt látom azt és nagyon nem is áztatta út a vékonyra öltöztetett testrészünket, másképpen öltözni nem lehetett a nyalka huszárruhában.
  A reggeli 8 órára értűnk a szállásra, ahol a szállásgazda várt, így megtörtént is a kérdés:
  - Van köztetek István, mert annak ma a neve napja. Persze hogy volt, így már az előfutó indult is egy ismert boros gazdához a balon borért, amely el lett poharazva az éjféli órákig, mire egy verses állt fel és indult el a következő bor hozásra, éspedig a Kovács János versesünk, mivel János napja már beállt.
  Bizony nem kellett attól félnünk, hogy eltévedünk a hazamenésünkkor a sötétbe, mert megvirradt akkorára, így nyugodtan tértünk haza mindegyikünk a saját szülőházában. Így estére jutván, amikor ez az este eljön, mindig visszaemlékszem erre a karácsonyi éneklési szokásra és egy nagyot sóhajtok: hol vannak már a legtöbbjeink ennek a szép szokásos éneklési csoportnak.
  A két huszár él, mindkettő nem a legjobb egészségi állapotában és az egy énekes a Szabó Ferenc, így a két huszáron kívül csak ő van abból az éneklő csoportból, míg a többi, bizonyára ők tanítsák be az énekes csoportot ott, azon a bizonyos helyen, ahol most vannak és az indulási énekkel. Maradjatok békés, áldott ünnepi estében: SERKENJ LELKEM, MÉLY ÁLMODBÓL. Az Úr legyen veletek!

  87. Év elején
  Kedves csoporttársak!
  Menyire is igaza van a dévai László Gergely Pálnak, úgy van, ahogyan írta kérdésében: hol vannak a beírásaim, mert viccesen mondva, már egy éve nem írtam aldunai ismeretekkel be a csoport oldalára (már a 2012-13 éveket, ha nézzük, itt valami hosszú időtartalmat mutatna ez az idő). Igazatok van. Az új, 2013-as évben nem csináltam egyetlen beírást sem a csoportotokban, csoportunkban, de megvolt a mindennapi beírás a másik csoportba, és ha nem tévedek a negyedikkel voltam a tegnap jelen az egyik csoportban. Ezt ne vegyétek annak, hogy titeket kevésbé szeretlek (szimpatállak, mint a többi csoportokat, inkább egy kis elővigyázatossággal vagyok veletek szemben, mert a nagy ki-beköltözések idején nagyon jó komaság fejlődött bővebbé, az éppen útjukban lévő ki-beköltözötteknél. Ott a dévaiaknál találták meg a bővebbi útjukhoz a felvilágosításokat, egyesek leutaztak az Aldunára vagy már az aldunai fényes élettől eltelve visszafelé vették útjukat az őshazájukba, majd ott telepedtek le a rokonság körében, Déván.
  Ez és ilyen ismertetők után nagy bőven nem szeretem venni az ott a tájatokon lévő tudnivalókat, mert nem szeretnék mellébeszélni, írni. Ezt teszem az aldunai ismeretekkel, mert itt sem állítok, írok olyant, ami nem felelne meg az igazságnak, mert ezzel valaki megbírna hazudtolni, és mindig nézem azt, hogy beírt szövegeimre egy, még élő és aldunai ismeretekkel lévő személy bírja ugyanazt bizonyítani, mint ott átélt személy. Itt három aldunai tanyavilág van, ahonnan ismerek személyeket (igaz már egyik kezemen megbírom őket számolni hányan is élnek és bizonyítanak az aldunai életről).
  Tehát a tájatokon még nem voltam, mert 73-ban csak Temesvárig jutottam el a gépkocsimmal az édesanyám meg a nővéremmel, a további út bizonytalansága miatt jobbnak véltem azt, hogy visszaforduljak Székelykevére. Remélem még ifjú koromra megérem azt, hogy az az helyet is megismerjem, ahol ősbukovinai székelyeink találkoztak és már hallhatták az aldunai panaszos éneküket, hogy: Kánaánt ígértek...
Igen, az ígéret megvolt, de a közmondás szerint nem úgy hangzott, inkább az a változata lett, hogy a bolondnak öröm. Milyen örömök voltak itt lent, azt mesélték az itt azzal foglalkozó könyvíróknak korábban, mert a mai napokon ezt már nagyon is kevesen tudják, nem hogy azzal érezzenek. Talán azért is vettem magamat rá arra, hogy a korábban az aldunai történelemmel (bukovinai székelyek sorsával) és elhalt lokáltörténészek munkáját ne hagyjam el és foglalkozzam is vele. Valahogyan talán a sors hozta úgy magával, hogy megismerhessem annak a Duna-vidéknek minden rögét, mert majd hetente járhattam azt át gyalog a Kevevári határtól a Sándoregyházi határig és tudni véljük azt, hogyha valaki gyalog tesz meg egy bizonyos utat, akkor ismerheti is meg azt isten-igazán. Mindezek ismeret átadásával abban az időben nem foglalkoztam, tisztelvén a Szofrán, Galambos, és a Hertelendyfalvi tanító bácsik munkáját, akik foglalkoztak mindezzel, de egymás területi munkájában nem keveredtek bele.
  Én magam csak a székelykevei őstelepülés helyével és a már újonnan felépített székelykevei település ismeretségével foglalkozom, az egyik leutazott csoporttársnak a tavaly meg is mutattam, megismertettem vele, de a másik két települést és arról tudottakat is ismerem. Ő lent volt és maga is pontos képet alkothatott a terepről és telephelységről, hol és hogyan is éltek ősszékelyeink, akiknek Kánnaánt ígértek az életben. Egy bizonyos, vízen szolgált munkafoglalkozásom idején volt szerencsém ugyan azt a Duna vonalat megismernem de a vízi útján, nagyon sokat méregettem, számoltam is be a folyó kilométereket, hogy a még „Aranyember” könyvében megírt és leírt „Senki szigetét is pontosan betájoljam és megismertessem egy ittlévő filmforgató csoporttal is. Ilyen munka lelkesít és csinálom, hogy az aldunai ismeretségeket, önzetlenül átadjam mindazoknak, akik azt megismerni, betájolni akarják.
  Engedjétek meg azt, hogy az év első beírásommal, mint szuggesztiót részetekről kérdezzem, milyen vagy melyik érdekesebb téma érdekelne benneteket az aldunai őstelepülési helyekről, mert jó azt is tudni, hogy vannak más települések is amelyek a Kánnaánba lettek be-kiköltöztetve, és már azok településekből csak egy van a régi helyén. A többit szeretném, ha nekem is valaki megmutatná, mert az lehetetlen. Ezért is nem hagytam mindezt elveszni az idő múlásában, az elfelejtésében, lassan már itt ezt a három Alduna településeket is úgy kell majd csak a régebben írt könyvekben felolvasni, vagy megismerni és azzal a mondással, hogy jobb kétszer jót kívánni mint egyszer sem, kívánok mindannyiatoknak egy boldog, egészséggel új évet, egyben szép hétvéget és szép estét a ti: aldunaitok.

  88. Utakon
  Kedves csoporttársak!
  Az ismert ünnepnapjainkat már magunk mögött tudjuk és meg is ünnepeltük azokat úgy, ahogyan azt illik is. A katolikus karácsonyunk ünnepét is, meg az újévi ünnepet is. Ilyen ünnepek valahogyan magukkal ragadnak bennünket és elmélkedünk a múltban lévő és megélt, megtörtént ünnepekkel, úgy itt, a beleszületett helységünkben, vagy akár a nyugati ország valamelyik városában. Nagy különbség van ezek az ünneplések között, kettő nagyon kiválik számomra a nyugati ünneplések közül, de nem foglalkoznék most azok leírásával, nem azért, mert valamiképp fájó lenne ennyi év távlatából, hanem csak azért mert a csoportunk irányához híven „csak a bukovinai és csak azzal kapcsolatos dolgokkal” foglalkozzam. Így a nótánk szerint a sorokat veszem azzal: megfordítom sorom rendjét, látogatom ősi bukovinai dolgomat.
  Ez a kocsirúd útja nem sokáig mutatna a nyugati irányba, mert alig két kilométere amint kiérünk Székelykevéről, már fordul is jobban a dél irányba, és már ott is vagyunk azon az úton ahol ősbukovinai székelyeink tették meg az útjukat, vagyis a neki a Gyurgyovai iránynak. Ma már megtehetjük e utat minden időszakban és minden évszakban is anélkül, hogy elragadnák az odavezető utak latyakjában. Mindez akkor lesz jobban érezhető és átérző, ha az ilyen Gyurgyovára utazást visszavisszük bár az 1960-as évekre, akkor még élvezhettük a mezei utak minden sáros, vizes latyakos méterjét és ezt akarom veletek is ismertetni. Szépnek nem szép de ismertetőül az út megtevéséhez nagyon jó, mert voltak akik naponta tették meg ezt az utat a gyurgyovai földjeik megmunkálása miatt. Na, itten is megvolt a nótából ismert két út: „Két út áll előttem...”
  A gyergyovára igyekezőknek is két útirány volt, de ugyancsak az egyiket járták és szokásban vevéssel azt is használták. Így már a Kevepalosi utcák hosszán haladunk tovább neki a délirányba és a falu dereka táján egy vöröstéglás hídnál letérünk a főútról, hogy a mezőnek vezető utat vegyük a további haladásra. Mintegy kétszáz méter után valami hatalmas és színével környezetétől elváló téglaív szerűséget látunk, amint az jobban megnézzük egy hatalmas hidat látunk, amint a szinte tószerű vízen ível át a túloldalra.
  Na, már mondják is az apókák, ez a Mária Terézia híd, álljatok fel az ülésről, mert itt mélyebb lesz a víz, mint ahogyan látszik és megázhat a nadrágotok. Majd 20 méter szélességű vízfelület elé értünk, két lehetőség van: a hídra kerülve azon átkelni az előttünk álló vízen vagy a víznek nekivágva, úgy kelünk azon keresztül. A huszárságnál szolgált apókák lovai minden további nélkül vágtak neki a vízfelületnek és gázoltak is át azon, minden megtorpanás nélkül, míg az egyes lovak nem nagy kedvvel vették ezt a nem kellemes, reggeli vízátkelést, de ha már előttük átment egy kocsi, akkor ők is igyekeztek utánuk megtenni ezt az átkelést.
  Amikor egy ilyen vízen átkelést csináltak, és valaki nagyon kényelmes volt a kocsi magasabb helyének elfoglalására, gyorsan arra eszmélt rá, hogy a nadrágja egész napon át nedvességet fog számára biztosítani. Na, de nem lett valami nagyobb gond emiatt csinálva, szinte egy tanultságnak vették ezt az átázást azzal „ majd a következő átjárásnál már fogja is tudni, miként kell vigyáznia a nadrágja nedvtelenségére”.
  Az átkelés után már a harangnak nevezett kápolnának lett a további utunk véve és nem sokára már ott is állt a kápolna jobbra az út mellett. Ez a kápolna még a Gyurgyován éltek éveiből volt, mert egy esztendőben nagyon elverte a jég a búzavetést és mint fogadott kápolnának lett az oda építve és délidőben a harang még hallatta is a hangját, míg az első világháború idején az ágyúk töltelékének el nem szállították a harangját, nagy sajnálatukra a Fertályban lévő ősszékelyeknek. Azok valami nagy előszeretettel maradtak, költöztek vissza arra a tanyavilágba, hogy közelebb legyenek a talajvíztől elsajátított földjeikhez. Utunk egynéhány ház előtt vezet el, kint is van a BISZAK Tóbi, a Mihály öccse társaságában, a ház előtt, hangosan üdvözölve az arra járókat, míg azok folytatták útjukat ki egészen a DUDÁS tanyához, hogy ott az ismert kerekes kútjukból felvegyék az aznapra kellendő és szükséges ivóvizet.
  A Dudás tanyától már nyugatnak fordult a továbbvezető út, valami párhuzamossági vonalban a gáttal, amely a gyurgyevoi szántóföldekhez vezetett. Persze a hazavezetői útnál, kivált a nyári időben, megálltak és együtt fürödtek meg a meglevő szakadóban (egy nagyobb felületű és mélységű tó amit a Duna vize mosott ki az 1888-as gátszakadáskor. Szerették is meg féltek is ettől a víztől, mert lett is a nagy gátszakadás esete mesélve. Bármikor arra jártak ősszékelyeink, ugyanolyan nagy előszeretettel fürödtek meg, és ott is tartották az ismert Szentistváni búcsúünnep második napját, ami még a mai napon is szokásként van megtartva és ismert is a három aldunai telepesek, rokonok számára.
Egyik csoportársunk megismerhette a szakadónak nevezett tó formaságot, egészen a volt gyurgyovai, gyergyovai, Rádayfalva településig, legyen nektek is részetek ezek helyének megismerésére, a ti: aldunaitok.

   89. Kuttucska (kuttor).
   Kedves csoporttársak!
  Az ünnepnapjaink fáradalmaitól kipihenve már egy hete, valami újabb ünnepre emlékeztet bennünket ez az időszak. Na, tudjuk is a párhuzamos karácsonyi ünnepnapok amelyet a környezetbeli polgártársaink ünnepelnek meg. Mi már a vízkereszti ünnepeknél vagyunk. Egy ilyen időszakból jut eszembe a nagy ki-beköltözések ideje a Bukovinai őseinktől ismert. Volt is több állítás e ki-beköltözések idejéről, hogy mikor is volt az pontosan. Mint ahogyan azt gyanítottam, két ki-beköltözésekről tudok, éspedig az 1883-ról meg az 1941-ről. Pedig kisebb ki-bevándorlások voltak közben is és legalább két ilyen személyt is ismertem, akikkel ez megtörtént.
   Az egyik ilyennel szeretnék foglalkozni, mert itt lakott az alrészen, alszegben éspedig a lükütyésnek nevezett falurészen, így közel hozzám. Télidő volt, a fiatal házaspár aki kiköltözött Bukovinából ide Székelykevére nem ismerte a gátszakadással járt menekülést, ők sokkal későbben tértek ide Székelykevére, hogy a MEZEI Jánosbácsi melletti házban találjanak födelet a fejűk felé, télvíz idejére. Mint minden beköltözöttnek, nekik is minden ismeretlen és mindenki ismeretlen volt, úgy szokásban, mint az újabb viselkedésben. Havak is hullottak rendes rétegekben és lapátolni is szabad volt, hogy a házuk előtt el lehessen járni.
  Egy ilyen hólapátolási alkalommal a két szomszédasszony megállt és beszélgetéssel szüneteltek a mindennapiakról, volt is mit. Így jöttek szóba a mindennapi főzés nehézségei, meg annak változatossági lehetőségei. A Mezeiné már egynéhány évvel idősebb volt a szomszédasszonyánál, így az akkori szokásokhoz híven a fiatalabbikat érdekelte miként is oldják meg a téli nincstelenséget, szükségeket, amire a Mezeiné (Panni néni) adta is a tanácsot, hogy:
  - Édes gyermekem fel kell találnod magadat. A ''Kuttucska'' sokat segithet mindenbe, majd beletanítalak tégedet, hogy azt megismerd. Két óra elmúltával, már a Panni néni kopogtatott be az ifjú szomszédasszonyához egy szalvétával letakart edénnyel.
  - Ha meg nem sértenélek édes gyermekem, kisült a kuttuban a tökös-rétes és hoztam belőle, mi így csináljuk, fogyasszátok egészséggel.
  - Hallja kend apjuk, mindjárt főzők mellé egy málécskát és majd csak úgy ütögessük hozzá, mint a sült tojáshoz, mondotta az ott heverésző férjének.
  - Nem kell ehhez málécska édes szomszédasszony, ezt anélkül kell enni és amíg még langyos, a málécskával majd a paszulykalevest főzzél a kuttucskában (kemencében).
  Így ismerte meg az újonnan ideköltözött fiatalasszony a tökös-rétest, mert lett termelve belőle ott lent a gyurgyovai, gyergyovai földeket és áldásos nagyságra meg is nőttek, kivált a fehérhéjú „cserhajúnak” nevezett fajtája. Használták is rétesnek, úgy szeletekre vágva a kuttuba megsütve, amikor ugy megkaramellásodott és édes ízt adott a sülése után, míg a töktepertyű volt a legkedvesebb csemege mindenki számára.
Bizony, a minden házban megtalálható kuttucska nagy szolgálatot tett a lakosoknak, mert nemcsak melegítette a lakást, hanem abban főzték meg a mindennapi eledelüket és ha a levágott hízóból még valamelyik füstölt testrészét is belefőzték, akkor már a kivevésénél megindultak az illatok, ami étvágygerjesztően hatott a házban lakoknak.
  Majd mindennapi volt a kukoricafőzés is és egy kis cukorrépa hozzáadásával még jó édes is volt az. Kimondhatatlanul találékonyak voltak egy ilyen télvíz idei főzőcskékbe, semmi szakácskönyv nélkül. Milyen jó ízű kenyereket, cipókat, lángosokat sütöttek, csak ott volt minden hátban az ismert, visszamaradt komló, amit egy előtte való kenyérsütés alkalmából visszafogtak, hogy a következő sütésnél azt meleg vízben feloldva, élesztő helyében használják. Ha véletlenül elfogyott volna egy ilyen kovásznak nevezett tésztaféleség, volt is a szomszédságba szaladás azért a kellékért. Manapság ezek a kuttuk vagy kemencék nagyon megritkultak és az abban sütöttek is már csak majd emlékekként vannak ismerve. Na, bárhol főztök is jó étvágyat a főzöttetekhez és szép estét mindannyiatoknak, az: aldunai csoporttársatok.

   90. A lisztesláda
  Kedves csoporttársak!
  Így a hétvégi ünnepelés, vagyis a szabadnapok eltöltése alkalmából megtörtént esetet írok nektek, hogy egy kevéssel hozzájáruljak bár elmosolygásotokra. A székelykevei bácsi itt lakott a közelemben és mindketten a verseci fiókvállalatban dolgoztunk, amikor ez az eset megtörtént. Mivel mindennap nem lehetett hazautaznunk, így a már pénteki napon megvolt a nagy készülődés, ki is megy haza Versecről Székelykevére meglátogatni az otthon maradt családját. Ez azzal kezdődött, hogy a csókigyár üzlete lett meglátogatva, hogy ott a hozzáférhetőbb áron megvásárolják a csókikat meg az elgondolt édességeket a gyerekek számára, akik alig várták az apujukat, mert tudták, hogy valami édességgel fog az hazaérni a terepmunkahelyéről.
   Így adódott, hogy a szomszédom, három hete nem volt odahaza és nagyon szeretett volna hazamenni a családi körben, de megsúgta úgy nekem, hogy a (kangörcsök) is nagyon fogják. Mint szomszédot megkért, váltsam fel a beosztásába két éjszakára, ami helye úgy 20 km re volt a Versec várostól, a Plandiste falunál (a régi nevén a RICSIFALvának ismerjük. Itt egy régebben elköltözött székelykevei családapára is ráismertünk a Sanyi bácsira aki a helyi malomban dolgozott. Így már a szomszédom csak a gyerekei számára lévő cukorka boltot akarta meglátogatni, hogy azután a buszra szálljon és induljon neki a székelykevei utazásnak, amely Pancsova és Kevevár átszállással történhetett meg, és nem hamarabb, mint 20:30.
Na, mindenki csinálta a megbeszéltet egész hétfőig, amikor az ebédidőben kerültem vele össze. Valami jókedvűnek nem látszott, valami bosszantotta is nagyon, de nem akartam a rúd elé szaladni a kérdésemmel, rávártam, amíg ő maga, alkalom adtán elbeszéli azt, hogy járt otthon, mert más okot nem láttam a rossz kedvére.
  A munkaidő után jöttünk össze, hogy elbeszélgessünk mindenről és akkor mesélte.
 - Te szomszéd jobb lett volna haza sem mennyek.
 - Miért szomszéd mi történt? kérdeztem tőle.
 - Hát tudod te magad is, mikor érhettem haza, és még a gyerekek ébren várták az érkezésemet, és mint gyerekek, a magammal hozott édességeket, míg az asszonyom a fizetést várta, hiszen ő kellett a távollétem alatt bevásároljon mindent, ami a ház szükségére kellett. Majd a teknőben fürdésem után alvásra mentünk, egyre hallgatván a gyerekek alszanak-e a szomszéd szobában. Mikor úgy véltük, hogy már a gyerekek régen alszanak hát, mint minden házastárs mi is neki kezdtünk a szeretkezésnek, eközben egyszer csak a feleségem mondja:
 - Te jó hogy hazajöttél, üres a lisztesláda! Na akkor szeretkezzél a lisztesládával, éppen most találtad ezt felhozni, nem tudtad előbb vagy később ezt mondani.
  Olyan kedvvesztett lett, hogy még a hátralévő napon sem kedvelte meg a szeretkezés folytatását a feleségével.
 - Így jöttem te szomszéd vissza, mint egy kikoplalt legény (na, most vártátok, hogy úgy írjam meg, ahogyan azt ő megmondotta nekem, megtehetném, mert nagykorúak vagyunk, de ezzel a mondásával is tudjuk mit is mondhatott, mert ahhoz is nagykorúak vagyunk).
   A csattanosát hogy megértsük, talán azzal kellett volna kezdenem, hogy a székelykevei szokásokhoz tartozott az, hogy minden padláson volt egy láda, amelyben a ház szükségletére a liszt lett tartva és nagy gond is lett fordítva arra, hogy az soha ki ne ürüljön, mert akkor meg lett a hiány a kenyérből meg a többi liszthez szükséges kelékekhez, mint tészta, rántás stb.
  Másnak is elpanaszolhatta a megtörténtet, de lassan elült emiatt még a mosolygás is, és megmaradt az a mondás, hogy: csak a lisztes ládát ne említsd az embereinknek.
  A mai napokig is megvan ez a mondás itt a szomszédságnál és néha amikor az utcán töltsük az időnket, valamelyikűnk felemlíti. Persze ezekben a száraz és hidegebb évszaki napokban csak nagyon ritkán lássuk egymást, mint szomszédok az utcán, míg az ezzel megtörténtek is hiánytalanabb lisztesládához jutottak és amiatt nem éreznek már szükséget. Na, még szép hétvéget kívánok mindannyiatoknak, csak felesleges kérdések nélkül, a ti: aldunaitok.

   91. Időjárás.
   Kedves csoporttársak!
  Kezdjük azzal, hogy: Hideg szél fuj édesanyám…
  Igen, ismert is az aldunaiainknak ez a minden kis ruharészen áthatoló szél, hideg is és rövid kint tartózkodásunk után nagyon is késztet a hidegével egy kellemesebb meleg, védett helyre, be a meleg szobába. Szinte nem lehet összehasonlítani a két évszakban lévő kellemes tavaszi vagy nyári évszakban kint tölthető szabad időnket, kivált az annyira szívünkhöz nőtt aldunai Kazán-szorosi Duna részt. Amennyire elkábítóan hat az említett évszakokban, annyira mostoha és nem látogató szeretőnek tűnik az őszi és téli évszakban. Sőt télvíz idején szinte ellenségesen tartja magát a látogatókkal, mintha nem szeretné azokat. Az azzal ismeretesek kerülik is azt a vidéket, mert sohasem lehet pontosabban tudni, milyen kellemetlen meglepetést tartogathat azok számára akik oda lemerészkednek. Pedig szebb látvány attól nem létezik, majd minden szögből, ha rátekintünk, a Kazán-szoros bizonyos részére csak szépet és mindig valami újat vélünk ott felismerni, nem is lehet teljesen eltelni azzal a panoráma megtekintésével, majd mindig mást mutat számunkra.
  Ezt csak azok tudják igenezni, akik egy utazást megtesznek ott lent a Kazán-szoros vidékén, hiszen négy részéből áll az, és majd 90 km hosszúságban a relatív jó útjával, számtalan alagútjával, kitérő pihenőhelyeikkel ami még ugyancsak valamelyik érdemesebb történelmi helyen van kiépítve, szép kilátással a Duna vizére.
  A legmegragadóbb a Galambóci rész és a „Lepenski vir” ahol a római időkből feltárt leletekre lehet találni. Valamennyivel jobb a helyzet, ha a három aldunai helységek területére érünk.
  Na, itt sem fog a nagy meleg, mert amint a szél kiszabadul a Kazán-szorosból, Mirocs hegység szorosából, erejét a szélnek szétsodorja a többi Duna-menti helységekre, felkorbácsolva a Duna vizét. Nem nagyon szeretnek ilyenkor a halászok sem a vízre menni, csak ha nagyon muszáj, vagy szükséges, igaz manapság már az ismert csónakmotorok nagyon megkönnyítik a vízen lévő időt, csak annak is megvan a saját tudománya, mert aki nem ismeri azt, ugyan olyan rosszul járhat, mint aki belemegy a vízben és nem tud úszni.
  Emlékszem egy dunai halászra, aki ma Székelykevén él, de akkor a Burkhárdok közelében lakott az apjával és ott halászkodtak. Mindig csodálattal is figyeltem, erőteljes, hozzászokott 20 éves fiatal legényember volt, semmi csónakmotor, csak a két vágóevező meghajtásával úgy evezett a Duna vizével szemben, mintha egy motormeghajtásúval haladna. Meg is csodáltam és manapság is ha találkozok vele ezt említem neki, mire ő elmosolyog és azt mondja:
  - Na, ne félj, most én sem eveznék úgy, mint akkor. Valahogyan az ilyen személyekkel nem kell rámutassunk, hogy miként is volt abban az időben, mert tudjuk mindketten azt, hogy olyant nem állítanánk, ami nem felelne meg a valóságnak. Szokta is mondani:
  - Ez a modern életszínvonal nagyon elkényeztetett mindenkit, mert akkor majdnem nem volt semmi és a semmiből éltünk, meg most a lehetőség megvan, és nem találjuk fel magunkat mindabban.
  Igaz közben már az aldunai legkisebb településen is áramszolgáltatás van, és helyi kutakból vízellátás pumpákkal, a legmodernebb fürdőszobák és és…
  Ha, most valamelyik ősszékelyünk meglátná, miként változott meg az a keserves életkezdés az 1883-as évekből, hitetlenül állna sokáig, nagy csodálkozással. Persze az életszínvonal mindenütt, mint itt is megváltozott, más lett, a kezdetlenségből a modernebb életszínvonalba kerültek az emberek. Igaz, már csak egy személyt ismerek, akinek a szülei a gátszakadás után kinn maradtak a Duna partján, pedig négy élő testvér is élt még a 70-es években is. Most már csak az Antal nevű él az újított eredeti házában, kiállva minden évszak viszonytagságát, míg azok utódai is csak a kellemesebb évszakokban vannak, tartózkodnak ott kint a Duna vidéken.
  Bizonyára hitetlenkedve olvassátok a Duna vidékről megírtakat azzal, az nem lehet úgy de állítom nektek a tavalyi lelátogató egyik csoporttagunk ezt mind megláthatta és indulásunk előtt mondottam is neki:
  - Öltözz komolyabban, mert lesz dunai a szél, ami lett is amíg végignéztük, elemeztük az ismert vagy kevésbé ismert Rádayfalva betájolását az öreg fűzfák között. Egy ilyen látogatási időre kívánok nektek szép meleg időt és minden ezzel jellegzetes helyet meglehet látogatni. Ha nincs hóréteggel beborítva a vidék, legrosszabb esetbe sáros lenne az ismert tűsarkú cipőtök, de az ugyebár városi járdákra való vagy parkettre nem pedig a természeti látogatásokra. Ott néha egy jobb vagy érdekesnek bizonyuló kilátás miatt egy-két lépést tovább teszünk a nem biztos talajon, és már nedves lábakkal állunk. Még szép hétkezdetet kívánok mindannyiatoknak a ti: aldunaitok.

  92. Medvevadászat
  Kedves csoporttársak!
  Elég sűrűn olvastam, olvasok a medvék megjelenéséről ott Székelyföldön, vagy a bukovinai őshaza területén. Ezt az állatfajt ismerem két oldalról is: egyik az apókáink elmeséléseiből, vagy a vadásztani ismeretekből. Őszinte leszek, természetes környezetében élő medvét még nem láttam, ismerem fajtájukat amennyire erre a vadásztan kimutatást ad, így gondolom csak a barnamedve faj megjelenése lehet a falvakban, vagyis a lakótelepülések vidékén, az ember közeltségében.
  Ami az erdőből bejövetelüket illeti, az egy bizonyos zavarra mutat, talán ott lehet a rejtély, hogy az ember maga tett valamit az érdekében, hogy a medvék megjelentek ott a környezetükben, bizonyára keresik, ami a természeti környezetükből ki lett különítve, hiányzik nekik. Ami a medvéket illeti, itt nálunk al alföldön csak kivételesen hallunk, hogy valamelyik erdős vidékünkön megjelennek, vagy a Kárpátokból vagy az ismertebb bosnyák hegyekből erdeiből. Na, ezzel az utóbbival szeretnék foglalkozni egy vadászati módszert megismertetni, ahogyan egyik vadásztárs az űzi a bosnyák vidéken.
  Van már két évtizede, hogy a jól bevált nemzetközi vadászat megindult, így a területünkön is nagyon sok vendégvadász volt, ugyancsak Olaszországból a fürjvadászatra vagy bármely madárfajtájára, ami a puskacső elé került. A bosnyákoknál a fürj, fogoly, általában a tollas madarak nem voltak olyan nagy mennyiségben, mint itt az alföldünkön, inkább egyéb vadak voltak ott ismeretesek, köztük a barnamedvék is.
  Egy ilyen vad beszerzésére, lelövésére lett engedélyezve egy hármas vendég vadásznak, hogy egyik külsőbb, távolabbi vadászterületen ezt megcsinálhassa. Így lett egyik ott élő bosnyák vadász kinevezve a három vendégvadász vezetésére, és azok este az előttük álló vadászatot beszélték meg, a helyi utasítása szerint:
  - Nézzék uraim, én a puska helyett a fejszémet viszem és a sárga vakarcs kutyámat, amely ki van képezve a medve vadászatára, ami így történik, kérem jegyezzék jól meg az urak maguknak, amint kiérünk a sűrűbb erdőben már a sárga kutyám felveszi a vad szagát, nem is keres az mást csak a medvét, szinte hobbija lett neki ez a kedves foglalkozás. Persze a medve is menekül a veszély elől, így a fára mászik és ha nem nagyon vastag a fenyőfa akkor lerázom a medvét a fáról, az amikor leesik már ott várja ez a sárga vakarcs és elmarkolja a fogaival hátulról a medve, na, tesztiszét és amikor az elfordul akkor én a fejszével agyonvágom. Ilyen bevezetés után nyugovóra tértek és a friss hegyi levegő jó hatására, hamarosan aludtak is míg az ébresztő szó el nem hangzott. Igyekeztek a vadászlázban élő vendégvadászok, hogy minél hamarabb a medve elejtésére kerüljön a sor.
A bosnyák elvette a fejszéjét, füttyentett a kócos kutyájának és irány a medve vadászatára. Persze a kócos eb hamar megtalálta a medve nyomát és már ott is álltak a fa tövében és minden úgy történt, ahogyan az múlt estén el is mondotta a vadásztársaknak a medve elejtése.
  Még két vendégvadásznak kellett egy-egy medvét elejteni, így folytatták az útjukat további medvekeresésére, amit hamarosan meg is találtak, ez már nagyobb fajtája volt az előbbinek, de minden úgy történt, ahogyan a bosnyák mondotta, így meglett a második vadász trófeája is, maradott a harmadik vad elejtése. Csakhamar rátaláltak, nagy erős állat volt és egy vastag fenyőfa tetején. Hiába próbálta a bosnyák a medvét lerázni a fáról, mint az előzőket, sehogy sem volt lehetséges, mire újabbat mondott:
  - Nézzék uraim, itt mást csinálunk, én magam mászok fel a fára és lehajtom a medvét, de jól vigyázzanak, ha a medve esik le lőjék le azonnal, ha meg én esek le akkor a sárga vakarcsot lőjék, mert másképp tudják mi vár rám.
  A mese vége nem ért el még idáig hozzánk de feltételezem azt, hogy a bosnyákok nagyon tréfás szokásukkal csak így próbálták viccre venni egyik vadászkollegájuk medve vadászatát, amiből van is annyi, hogy egynéhány napig bírnánk azokon mosolyogni. Ez volt az én célom is egy jó mosolygásra lehetőséget adnom. Maradjatok testvérszeretők és vidámak, még szép napot kívánok mindannyiatoknak, az:aldunai.

  93. Babona
  Kedves csoporttársak!
  Ha az évszakunkat figyeljük, amelyben a régebben megtörtént nagy esti szórakozásokkal telt volna el az idő, akkor a mai napokon minderről, mindebből semmit sem látunk, semmi sem mutatna ilyesmire. Na megnyugtatlak benneteket, ez nem csak a mi falunkban van így, teszem fel mindenfele, mert a mostani időnk szórakoztató lehetőségét mindenki a kedve szerint választhatja ki az ismert TV készülékükben. Mennyire is idegennek és ismeretlennek hangzott, amikor ezeket a fogalmakat először is hallottuk a magunknak feltett kérdéssel: hogyan is lehet távban látni?
A szabadban, a távban látást ismertük és még a fogalmat is kétnyelvűen, mint láthatár és a horizont, mindkettőnek az a jelentése. A modern távbanézéstől eltekintve, nagyon más egy megadott guzsalyasi este, ahol majd minden héten a hiedelemmel meg guruzsmákkal kapcsolatos dolgok lettek elővéve. Mi, mind apróbb gyerkőcök, féltünk is eleget az ilyen elbeszélések után, na nem bent a szobákban, hanem amint a guzsalyasból hazafelé vettük az utunkat, mert közben a télapó rázta is a szakállát és majd egy félméteres hó hullott, amíg a guzsalyas tartott, így az orrunk elé kellett figyelnünk, nehogy véletlenül valamiben megbotoljunk és nagy esés lett volna a kiadós hórétegben.
  Egy legfélősebb elmesélést tartottam meg magamnak, az a lidércet, amely a hátsó udvarban leselkedik tyúk alakjában, egy semmit nem sejtő legényre, hogy azt a monda szerint egy kantárral befogja, és egész éjjel nyergelje amíg az össze nem esik a kimerültségében. Talán ezt az elmeséltet is elfelejtettem volna, mint a többit, ha már nős és családos apaként valami nem emlékeztetett volna a régi mesére.
  Egy késő este, mondom a feleségemnek, hogy na, a hal nem harap napközben így horgászok egy egész éjjelen át, kint alszom a csatorna partján. Minden horgász kelléket már összecsomagolva és a vállamra vevén, indulok a kerten át, le a csatornához. Mivel egy kissé a hold kivilágított a felhők közül, így egyszer szinte magamnak mondom, jól látom, az egy tyúk?
  Na, eszembe jutott a guzsalyasi mese, lassan haladok a kertkapu felé és figyelem a tyúk mit csinál. Furcsa volt a viselkedése, mert a csőrével kapkodott minduntalan a fölhöz és lépegetett hol erre hol meg arra. Na, most ez mi a fene, gondoltam magamban és újra a régi mese jutott az eszembe, ilyen bohóságokban már nem hiszek, csak jöjjön közelebb, úgy megismerkedik az oldalba rugással, hogy kínjában megtojik. Mivel láttam, hogy nem igyekezik a nagyon közelemben jutni, így már a kertbe voltam, hogy folytassam az utamat a horgászatra, amit csináltam is egész éjjel, de a vízipatkányok és a vadkacsák le és felröpülésüktől egyéb hangot sem vízmozdulást nem láttam. Így a horgászidőmet megnyújtottam úgy délelőtti 10 óráig és ez az idő alatt befogtam a horogra négy vagy öt darab csukát és indultam is haza, mert a délutáni váltásom előtt még szerettem volna egy keveset aludni, vagyis az éjjeli ébrenlétet kipótolni.
  Elmeséltem a feleségemnek a tyúkkal lévő éjjeli találkozásomat és nézd, meg lett a nagy rejtély oldva. Az a tyúk mondotta a feleségem valami ok miatt vak, nem lát és így ő éjjel is kint igyekszik a magok után keresni, hogy a kellő ennivalóját megtalálja. Így tehát erre is megvolt a magyarázat. Ez volt az elbeszélttel kapcsolatos egyedüli megtörtént dolog, de ha rá gondolok, visszaidézem a régen elmesélteket, s akaratom ellenére libabőrözik a hátam. Legfélősebb a falubeli Kerekes Mihály bácsi elbeszélése, de volt humor is az elbeszéléseiben, amikor a hertelendfalvi lányok meghívták a Temesben fürödni, ott azon egy hétig mindenki nevetett. Talán azért és hasonló megtett dolgokért adtak rá egy olyan csúfoló nevet, amit holtáig viselt, és még a családjait is azon a néven ismerték, ismerik, hiába keresi valaki őket az eredeti, igaz nevükön, nem nagyon boldogulnak azzal, de ha a csúfnevén említik, akkor már van is a rokonokhoz utalva.
  Jó lenne a régi guzsalyas időket felújítani de lehetséges ez? Azt gondolom idő múltja lett, lehetetlen, pedig akkor az emberek jobban egymás iránt érzőek voltak, jobban megértették egymás ügyét baját, és ahol csak lehetett ott segítettek is egymáson. Még szép estét, ha valahol guzsajasban akarjátok eltölteni az előttek álló estéteket és ne hiányozzon a főtt kukorica vagy a búza, de lehet az ismert kokisunk is kivált a jó csinkvánti kukoricából, mert azt még az ősbukovinaink hozták magukkal, más is volt az íze pirítás vagy főzés után, na kóstoljátok meg nagyon egészséges, a: csoporttársatok.

   94. Tanyarészletek 
  Kedves csoporttársak!
  A rossz időjárási viszonyokra számítva, amit a meteorológiai szolgálat bejelentett, előre jelzett, nem nagy kedvvel indulnánk neki a közvetlen Duna-vidéki tanyavilágok megtekintésére. Mindezek ellenére, ismervén az itt uralkodó szeszélyességét az időjárási viszonyoknak és a lehetőségeket, nyugodtan megbírunk tenni, minden időben, egy lelátogatást, pontosan oda ahová azt gondoltuk. Nem lenne ennek semmilyen akadálya, ha nincs jobban lehavazva és a délkeleti szél nem fúj kiadósabban. Ilyen időszakokban ugyancsak elbírjuk énekelni, de ha nem is, bár dúdolni azt a: hideg szél fúj... Mert mihelyt kiérnénk a kevevárosi szélcsendből, már szinte érezni fogunk valami széláramlást, ami mindjobban érezhetővé válik, ahogy közeledünk a Dunához.
  A Duna-híd előtt már kell tudnunk hová, és melyik úton akarjuk kísérni, párhuzamosan a gátat és a tanyavidékeken lévő tanyákat. A régebbi időkben csak három fontosabb tanyarészletet ismertünk, de amióta a híd a Dunán fel lett építve, már a közelében lévő termőföldek, kertek meg lettek vásárolva a szendrőiektől és beépítve hétvégi házaknak, tehát most itt találjuk az első sorakozó házakat, gyümölcsösökkel.
  A jobb megismerés céljából a közvetlen gát melletti nyári utat választjuk és irány nyugatnak a régi és nagyobb tanyák megismeréséhez. A híd elhaladása után, úgy 800 méterre, már valami szép nyárfás is látszik a jobb oldalunknál, ezt már ismerjük, a Csóti János bácsi tanyája, ami jobban látszik, míg beljebb a RÓKUS apó tanyája volt, de az unokája, aki örökölt mindent, kiköltözött a kevepalosi településre és ott él.
  Ezt a két külön állo tanyát, ha elhaladjuk, már felbukkannak a BURKHÁRDi tanyák a házsorokkal. A házsorok kezdetét az erdészház és szembe álló KOZSÁN ház, vagy a régebbről ismert JÓZSA házak képezik, míg a Józsa féle soron a legutolsó ház a BÍRÓ nannyóé volt, aki az unokájával élt ott még a hatvanas évekbe, mire az unokája, a Ferenc, kiköltözött a kevepalosi településre, és ott él a mai napig.
  A Józsa soron több egymás után felzárkózott házat látunk, az elsők között ismertebb a volt DVORSZKI tanya, ahol majd az 50-es évekig működött a SIMENS gyűrű, mint áramfejlesztő, igaz most új gazdája van, a Zombori születésű KÁRPÁTI Zoltán, aki mint rendőrkapitány, a szendrői rendőrség parancsnoka volt a nyugdíjazásáig. A tanyát megvásárolva egy kis éttermet nyitott, és mivel halászott is, így a halspecialitásokkal lepi meg a vendégeit.
  A további házak lakói már rokonságnak számítanak, mert a ROMANOVOK háza következne a RÁSKA bácsi házáig. Ezekkel a házakkal szemben nincsenek házsorok építve, így amint kiérünk a házsortól, folytathatjuk utunkat tovább nyugatnak, igaz két ismert tanyát is érintünk utunk közben, a TÚRI Sándor tanyáját és a BARDUC Antal tanyáját. Az utóbbi sokáig halászattal foglalkozott a fiával együtt, majd ők is Székelykevén vettek házat és kiköltöztek oda.
  Lassan odaérünk a hányt-úti Székelykevére vezető úthoz, ott is egy néhány ház, két sorban építve, egyikbe a KARAKO nannyó lakott, a József unokájával, majd a József is megnősült. Egy ideig Kevepaloson lakott, majd visszaköltözött a tanyára és legutóbb ott láttam őt, inkább hallottam, mert nagyon hangos szavú, beszédű egy ember.
  A nyugatra vezető további utunkon a KUZSNER családok házát találjuk, mind kosárkötő munkával foglalkoztak, majd művészies alkotással, mind a négy fiútestvér. Azoktól nyugatra csak a CSOBOT Lajos telke meg a KOLLÁR tanya van, volt, hogy újra 800 méternyi távolságra odaérjünk a tanyavilág legnagyobb településéhet a FERTÁLYOK-hoz, ahol az ismert SZAKADÓ is van ahol a gátat áttörte a Duna vize a 1888-as években és kiöntötte vizével a gyurgyovai ősszékely-bukovinaiakat, mire ők felmenekültek a mai Székelykeve területére, ahol ma is élnek.
A Fertályok már rendezettebb házsorokkal vannak és azok majd 90-es szög folytatásba húzódnak tovább, a központjuktól neki a Duna felé, a gát közvetlen közelébe. A régebbi időkben majd mind magyarok lakták, de a szülők kénytelenek voltak a gyerekük további iskoláztatása miatt a házukat ott eladni és Székelykevére költözni.
  Ettől a Fertályoknak nevezett teleptől nyugatra csak két kisebb tanya volt, hogy onnan a gátőrségi házhoz érjünk, onnan már 1,5 km-re a volt Gyurgyova helyét találjuk ahová az ősszékelyeink költöztek ki be.Mind ezt az utat megtehetjük majd minden időben ha nincs behavazva a gátvidéke, mert ha csak eső esett akkor annyira homokos az ott meglevő út, hogy kisebb kocsicsúszáson kívül semmi más baj nem érhet bennünket.
  Egyik csoporttársunk mondhatja magáról, hogy végigjárta azt az utat, látta az ősszékely-bukovinaiak telephelyét, az öreg már kiszáradásnak indult fűzfáknál be is tájolhatta a pontos fekvését a telepnek, tegyétek meg ti is, ha utatok erre vezet, megéri. Egy egésznapi ilyen lelátogatás után, úgy fogtok aludni, mint a kisbabák. Még szép estét kívánok mindannyiatoknak, az aldunai csoporttársatok.

  95. Turulmadár
  Kedves csoporttársak!
  Egy már sokszor megemlített madárfajról írnék egy néhány sort, mert arról volt, van a mai napig beírva és különféle formájában megnevezve és emlegetve. Bizonyára már sejtitek melyik madárfajról is lenne szó, persze a magyarok, székelyek ismert madaráról a TURUL madárról. Egynéhány nevén ismeretes s a megírtakban. Itt nem szeretnék a madártanba belebocsátkozni, azt tanultam a vadásztanban, amikor az új vadásztörvények tan és szakkönyve megérkezett a Vajdasági székvárosunkból, Újvidékről, a hatvanas években, és ebből lett a diplomamunka is megtéve, vizsgázva. Így mindettől a fenti írástól eltekintve úgy írok, ahogyan én azokat megismertem, megismertették velem éspedig a nagybátyám egyike a CSOBOT János, aki csak vadászattal és halászattal foglalkozott. Így volt ő vadőrnek is kinevezve, hogy segítőtársként engemet jelöljön ki a helyi vadásztársulat és végeztem is ezt a segédvadőrséget egynéhány évig vele. Így azon a szolgálati éveken keresztül, majd minden héten a kötelező terepfelszámolási szemle feladatul volt adva, megkezdve a kora tavaszi vadak számlálásával és a kötelező határátjárásokkal és kártékony vadak kilövésével és az azzal járó ismertetés a vadásztársulattal, hogy mindezek érdekében időre lépéseket lehessen tenni.
   Így esett meg, hogy a legkeletibb vadászterülettől a legnyugatibb részéig, hetente kétszer is megtettük. Már a korai tavasz időben az árvízterületi Duna-részen hangos, szinte sivítás féle hangot véltem hallani, mire rákérdeztem a nagybátyámra:
  - Milyen állatnak a hangja ez ami hallatszik?
  - Ez a sasnak a hívó hangja, amit az őseink turulmadárnak neveznek, de még régebbtől a griffmadárnak ismerjük, volt a válasz.
  Na, mindebből csak az ornitológiai latinból tudtam valamennyit, mert tájunkra nem volt nagyon honos ez a madárféle. Meg is mutatta a madárnak a fészkét, de a madarakat nem láttam a fészkükben, sem a közvetlen fészek közelében.
  - Na, így nem is fogjuk meglátni őket, de ők biztosan nagy érdeklődéssel figyelnek bennünket, egy nap majd még szürkületben kijövünk, és akkor megfigyeljük őket, mert erről is jelentést kell tenni, mondotta nagybátyám. Nemsokára ez a munkánk is végbe lett csinálva, de arról egy külön beírás kellene, mert elég hosszú és összetett. Így akkor mondotta, hogy a nagyszigeten, a hatalmas és ősrégi tölgyfákon is van egy lakott fészek, meg a kisszigeten is, de nem nagyon bírják egymást a madarak az ők területi uralkodásuk miatt. Minden madárfajnak kell egy bizonyos vadászterület, amelyen ő a szükséges élelmét megtalálhatja a kicsinyei számára, és ha azt korlátolva érzi, akkor majd elűzéssel, marakodással is vannak egymással szemben. Így egy újabb madárpár beköltözése során és annak területmegcsonkítása miatt, az élelmezését a tanyákon lévő tyúkokból igyekezett néha pótolni és egyik vadásztárs, aki éppen lent tartózkodott az árvízterületen, egy ilyen berepülésnél a madarat lelőtte.
  Hatalmas egy madár volt és a helyi vadásztag, aki ezermesterként volt ismert a VARGA Ferenc azt kipreparálta és sokáig a vadászotthon termét díszítette. Lakta is egy másik saspár a nagysziget vidékét a nagy erdőirtásig, amíg az ősfákat mind kipucolták, és a már évtizedek óta ott élt madárpár elköltözött arról a helyéről. Megmaradt itt az ősszékely és ősbukovinaiak gátépítési telepüknél egy pár, amelyek még a tavalyig meg voltak és fiakat is neveltek fel, rendszeresen minden évben. Egyik csoporttársunk itt levése és látogatása alkalmával, mikor ott a közelben voltunk a fészeknek, kérdeztem is tőle?
  - Akarod a turulmadarakat látni? Csak egy kicsit több időt kell akkor veszítenünk, és mivel abból nem volt bővebben, így elmaradott egy ilyen találkozás az effajta madárral. Mindig egy kis félelem fog el, ha tavasszal hallom, amint a megérkezésüknél vékony, sivító hangon jelentkeznek, és ha a tekintetünket a magasba emelve sokáig figyelünk, meg is látunk egy pontot majd a felhők magasságában, amint lassan köröz, mind jobban közeledvén a körözésével ahhoz az ismert fészek helyéhez, amit a múlt évben elhagyott a már repülő korban lévő fiókáival. Mivel vándormadár, a telet nem tudni merre tölti el. Bizonyára az ott megjelenő téli helyén is olyan jó és szép látványosnak találják, mint mi, amikor megérkezik tavasszal ide a mi vidékűnkre, hogy fészkét kijavítva újra a kicsinyek felnövelésére adja magát egy egész szezonon át, és megszépítse a kéknek látszó égboltunkat a csendes köröző repülésével.
  Nagyon remélem, hogy nem fog olyan vadász lenni, aki e nemes madarat kilesi és egy vadásztrófeának kilövi, kár lenne egy ilyen fejedelmi madárért. Na ha van türelmetek és akarjátok látni e fajtáját a madárnak, akkor alkalom adtán felszerelkezve türelemmel és idővel megtehetitek ezt itt az Aldunán, az árvízterületi ősfákon fészkelő madárral, még jó és sok sikert kívánok mindehhez a lehetőséghez a: csoporttársatok.

Biszak István: székelykevei életképek (V.)

96. A kóstoló.
97. Ismeretlen ismerősöm
98. Túlsúly
99. Úszás
100. Munkaundor
101. Munkások
102. Kanozás
103. Barkák
104. Csónakázás
105. Szendrő
106. Az öltöny
107. A vízpumpa
108. Tavaszi séta
109. Ébredő természet
110. A kerecsensólyom
111. Visibaba
112. Beszédek
113. A tabletta
114. Szökéseim
115. Húsvét
116. Rókalyuk
117. A fésű
118. Bukovinában
119. Árvízterületen
120. A hal

   96. A kóstoló.
   Kedves csoporttársak!
   Valahogyan mindig nagy csodálkozással vettem azt a talpraesettségüket az ősszékelyeinknek, akik olyan feltalálók voltak a télvíz idei szórakozásukban, és az azzal megtörténtekkel kapcsolatos majd egy hétig utána meséltekben. Persze ez mind tréfa szintén történt, mert vagy el lett gondolva előre, vagy megesett úgy minden további nélkül spontán, szinte magával jötten.
   A Burkhard féle településen is rendes téli idő volt (a legkeletibb tanyavidék az ismert ősbukovinai településtől, ahonnan az őseinket a Duna vize kiöntötte a gátszakadással az 1888-as évben). Ezen a tanyavidéken a 60-as években szinte magukra voltak hagyva az ott élők, de ők ezt már megszokottnak vették, és előre készültek a tél átvészelésére. Az tudott is olyan mostohának lenni, kivált ha beállt a rendes erejű KOSAVA délkeleti szél, amely ismert volt erejéről és olyan hófúvásokat csinált, alkotott egy éjjelen át, hogy néha az ereszig ért, amire azután volt is hólapátolás, amely egész napon át tartott.
   Egy ilyen időszakban járőrségi munkát végzett a kevevári kikötő egyik hajója az esetleges vadak kimentésével, amelyeket a nagy vízállás felvett és az áthűlés miatt veszélyeztetve voltak, hogy élelmet nem kapván kigyengülnek, és ott vesznek el étlen. Persze itt a kisebb vadakról lehetett szó, mert a vaddisznót sehogyan sem lehetett volna a csónakban vagy hajóra felvenni, inkább az addig állt ellen, amíg végkimerülésében a hidegvíz hatására alámerült, hogy ne jöjjön többé a víz szintjére, már nem állt ellen a vízzel való küzdelemnek.
   Az ilyen őzek, szarvasok mentése elég fárasztó és veszélyes is volt és nem ritkán fordult elő, hogy a mentő vadász is a hideg vízben lett egy szarvtól lökve, és őt kellett menteni. Estére jutván, már nem fogta őket még a kevevári kikötőben visszamenésük, inkább a Burkhártoknál számítottak áthálni, hiszen két vadásztársuk is ott élt, és jó tág istállók is voltak, ahová ha szalmából megvetették az éjjelre számított fekvőhelyüket, tudhatták, hogy fázni nem fognak, mert a lovak és a tehenek befújták az istállót. Persze az átfázás ellen is kellett valamit tenniük és volt is közötük mindig ügyes és ilyesmire tűzrőlpattant vadászkollega, aki a közelben élő CSOTI János tanyára ment 10 liternyi jó borért, és azzal akarták a napi fázási keservüket kigyógyítani. Persze visszatért az életkedvük az itóka miatt, és nagyon kezdtek a kutyák morogni, ahogyan ők a gyomruk korogását nevezték.
   Vissza is mentek a kikötött hajójukhoz, hogy a hátramaradott élelmük morzsáiból vacsorázzanak. Időközben bejött a hánt-úti házaktól egy legényember, aki mindent ismert ott a tanyavidékeken, és minden csibész hájjal meg volt kenve. Csúfságra is vette a vadászokat, hogy egésznap a vadakat mentik és majd kenyérmorzsák maradtak vacsorájukra, na majd én hozok mindjárt vacsorát, tudom ki vágott két héttel ezelőtt három hízót is. Most nincs odahaza, majd én meglátogatom azt a füstölőt és hozok kóstolót, úgysem kell a gazdájának annyi, nem eszi meg, elviszi a Keveváron élő fiának az úgysem vágott disznót.
   Miután megkente a torkát ő is eg félliternyi borral, el is ment és egy félórányi idő után megjött egy hátsó sonkával és négy szál kolbásszal. Na itt a vacsora és igyunk még egyet, mielőtt vacsoráznánk, de azután megyek is a Csotihoz, még egyszer a 10 literest megtölteni, mert lesz az éjjel vízivás.
Na, szóltak a nevére (neveket nem szoktam írni) nem lesz ebből a disznóságkóstolásból nagyobb disznóság? Csak fogyasszák nyugodtan, a gazdija, amire megjön, már lesz Kosava újra és amíg kilapátolja a füstölőjét és megszámolná a bent lévő húsmennyiséget már nem nagyon látja meg azt, hogy hiányzik-e valami vagy sem.
   Nem is lett semmi nagyobb dolog, aztán hallatszott, hogy a füstölő gazdája panaszkodott, hogy valahogyan olyan nagy területen volt a sonka is meg a kolbász is de valahogy mintha kevesebbnek nézné az utóbbi állapotukat, de már nem volt abban biztos ő maga sem.
Még évek után is emlegetve lett ez az este ott lent a Burkhártoknál a megtörténtekkel, de mindig vigyázva lett, nehogy még véletlenül is kitudódjon, mert akkor annak lett volna következménye, mert abban az időben először vertek azután vallattak. Még szép estét kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok.

   97. Ismeretlen ismerősöm
   Kedves csoporttársak!
   A mindannyiunk egészségére szolgáló mindennapi sétátokat ápoljátok-e? A tegnapi sétám alkalmával egy nagyon kedves és ritkán előforduló esettel találkoztam. Őszintén megvallva, meglepődtem is, de egyben nagy megelégedéssel jöttem annak tudatára, hogy vannak (van, lehetnek) még fiatalabb korosztályúak, akik nagyon jól ismerik a közvetlen Duna és gátmelletti vidéket. Úgy magamban elcsodálkoztam, milyen épen s egészséges állapotában mondogatta az ismeretségét, a dunavidéki Gyurgyevo településsel, meg az azzal ismeretesekkel. Tehette, mert ott született, közvetlen a gáthoz közeli egyik házban, már nem tudnám név szerint megnevezni őt, mert egy pár évvel fiatalabb tőlem, látásból ismert is számomra, de az utolsó 20 évi összetalálkozásomban nem tudtam őt hová, melyik ősbukovinai utódnak osztályozzam be, de nagyon párhuzamosan egyeztek a tőlem vagy tőle feltett kérdések. Szinte egy jóérzés fogott el, van még, akit még az ilyesmi érdekel és ápolja is. Beismerem a beszélgetésűnk végéig, nem tudtam felismerni, habár kinézése ismert volt számomra és szégyelltem is a rákérdezést hogy név szerint megnevezze magát, mert a beszédjéből kivettem azt, hogy ő engemet régebbtől ismer.
   Magamban nagyon csodálkoztam, hogy a megnevezett és ismert egyes nagyon karakterisztikus helyek megnevezésére mosolyog, és egyeseket felismer, úgy a 60-as évekig, de a rejtélyeknek megnevezettekre csak a szakadói forrásokat ismerte azzal a mondásával: Hogy ott milyen jó friss és hideg vizet lehetett inni, jobb volt az a forrásvíz, mint az ismert DUDÁS tanya vize. Igen, egy ilyen beszélővel már tudja az ember azt, hogy az valóban ismeri is azt a vidéket és amikor házsorok felemlítése lett felsorolva, ott már látszott, hogy a beszélgető társam, bár a 15 éves koráig ott élhetett, a tőle megnevezett tanyavilágban. Olyan volt mintha abban a 60-as években találkoztunk volna ott lenn a Duna partján egy kosarazás közben, vagy éppen egy halfogásra készülődvén a nagyszigeti barakkban.
   A beszélgetésünk során, arra is rájöttem, hogy a FERTÁLYOK-ba születhetett, de ismerte a másik két tanyavilágot is keletebbre, a Kevevár felé meg a nyugatabbra fekvő tanyavilágokat is amelyek elszórva fekszenek (feküdtek) a megnevezett vonalon.
   Ismertem is egynéhány személyt, aki mindezeket ismerhette, de azok az ötödik kontinensen élnek vagy csak már éltek. Nagyon összemelegített a közös beszédünk és majd egy óra hosszán át elcsevegtünk ezeken az ismerteken, egyedüli dolog amire nem emlékezett, a mai napon is megtalálható gátmaradvány, annak a gátnak amit a Duna vize eltépett az ismert 1888-as évben, amin nagyon is csodálkoztam, mert a közvetlen mellette lévő csekély gyerekeknek lévő fürdési helyet, az öblét a szakadónak megnevezte. Ilyent csak az tudhat, aki valóban ott élt és végigjárta és fürdött is benne. Szinte felfrissülve az ismertektől és a kellemes elbeszélgetés után egy olyan jóérzéssel tértem haza és bár sok ilyen személlyel bírnák találkozni, aki az ősbukovinaink lakóhelyét ennyire ismeri. Legyen még szép napotok és kellemes is.

   98. Túlsúly
   Kedves csoporttársak!
   Mivel ma már foglalkoztam az ebédidei megtörténtekkel, így a vasárnapi napra illően, ami az ősbukovinainkkal megtörtént itt a helységünkben, így most a csoportba egy újabb ilyen evészeti esetet jegyzek, írok be, ami megtörtént itt újra, és esmént a falunkba.
   Mint mindig, neveket nem írok, habár az alanyok már másvilágon csinálnak ilyen megtörténtet vagy nincs is olyasmire szükségük, de szeretem a ezeket kerülni, és bizonyságot a beírtról még sokan bírnak tenni.
   Éppen abban a házsorban éltem, ahol az a házaspár élt, nagyon is jól ismertem őket, megjegyzem az utána kutatóknak, nem a mostani házamhoz közel, az akkorihoz, amikor ez megtörtént. A férj az nem valami testbőséggel rendelkezett és viccből már úgy mondották a szomszédok, hogy akkor ér az ülepe a nadrághoz ha leül, míg a kedves felesége kitette a férj dupla súlyát és a feleség mesélte nagy mosolygással egy utcán kint ülés alkalmával a megtörténtet.
  - Ahogy a férjem a kezében veszi az evésnél a szedőkanalat, már szólok is rá: lassan a merítéssel, mások is akarnak enni, aminek az a vége, hogy a férjem már jól is lakik arra az evésidőre, így bővebben jut ki nekem, ami úgy-e meg sem látszik rajtam.
  Ő maga is humorral nyugtázta a túlsúlyát és bevallotta, hogy a „levegőtől senki sem hízik”. Minden alkalommal elmesélte, hogyan is étvágytalanítja el a férjét az előre rászólásával, hozzá tűzve: „több marad nekünk”.
  Persze még két fiú is, mint családok ott éltek, mint nőtlenek a családban. Még akkor nem értettem meg, mit is jelentett a további hozzászólása, mindketten nem lehetünk abban testsúlyban, mert ott lenne még a szeretkezés is éjjelente és ha a férjem a fal felől alszik az ágyban, akkor onnan nincs kimenekedés, habár ha kívül aludna, legszívesebben megszökne egy ilyen élvezet elől.
  Majd sokkal később ébredtem rá a szavak értelmére, habár a szomszédasszonyok számtalanszor említették meg ezt a megtörtént esetet, de a férj sem bírta sokáig ezt a számára nem tudom milyen élvezet érzést, mert relatív rövid időn belül feladta a kanál használatát, árván hagyva a kedves feleségét, Nagyon jó és türelmes embernek ismertem, ahogyan mondani szokták: „kenyérre lehetett volna kenni”. Na, mindebből bizonyára tanultságot is lehetne levonni, de már minek, a saját számunkra nem fontos, és másnak meg ne „sózzuk az agyát”, mindegyikünknek megadta az úr, amennyi kell. Na a saját véleményem azért megvan. Na, még elemezzétek ti is az elalvás előtt a megírtakban lévőket, és szép estét kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok.

  99. Úszás
  Kedves csoporttársak!
  Nem hinném azt, hogy a téli, guzsalyas estéken szórakoztok, inkább a saját kellemes szobátokban, kedvetek szerint egy TV készülék mellett válogatjátok a kiváló és tetszésetekre való műsorokat. Mégis, ha kedvetek tartja, egy pillanatra nézzetek bele egy megtartott guzsalyas esti elbeszélésbe, amely nagy nevetésre adott okot annak elmesélése után.
  Így egy esti guzsalyasba jött egy lükütyesen lakó ember, igaz a Hertelendyfalvi születésű volt, de ide nősült Székelykevére, és sűrűn járt haza Hertelendyfalvára, amikor megtörtént vele az az eset, amit egy esti guzsalyasban elmesélt.
  - Mivel még nem voltam házas, így sűrűn jártam haza Hertelendre, kezdte az elbeszélését, és persze legtöbbször találkoztam is az ismerősökkel, meg az ismerős lányokkal is. Egy ilyen lánytalálkozásnál, már a nyár közepén, rám kérdeztek a leányok:
  - Nem jársz le a Temesre délutánként fürödni? Mi oda járunk minden délután, látogass meg ott bennünket, meg fogsz biztos találni.
  Na, nem nehéz a kecskét a káposztára rávezetni, mesélte tovább a Mihály bácsi, már másnap délután ott voltam én is és a lányokat is megtaláltam, amint szinte a múlt napi szavukat tartván, várták a megérkezésemet. A jó kánikula ett meg, mert én úgy kabátosan értem oda a strandhelységre, ahol nem győztem a szememmel a sok és szép nőt nézni, amint alig egy kis ruhácska félében olyan vidáman mentek bele a vízbe és lubickoltak.
  Ez a nézelődésem biztos nem volt ínyére a lányoknak, mert ők is hamarosan már a vízből kiabáltak ki hozzám, hogy jöjjek már fürödni. Hát miért ne, gondoltam magamban, víz az víz, igaz csak az árvízterületén voltam úgy térdig érő vízbe, de azért az sem lehet nedvesebb mint a többi víztestvére. A lányok már kint is voltak, és úgy biztattak a fürdésre, mire én észbe kaptam se fürdőgatyám, na de a lányok láttak már ilyen gatyát, ami rajtam van, emiatt nem kell szégyenkeznem, mert takar mindent, amit nem kell látni. Így vetkőzni is kezdtem és akkor ébredtem rá arra a tudatra, hogy nem így kellett volna, fürödni jönnöm. Mindennek, hogy véget vessek, gyorsan kezdtem is vetkőzni, hiszen a vízben úgy sem fognak tovább látni, mint a fejemet, mert én úgy gondoltam, ha ők bírnak mindenféle mélységbe lenni, akkor miért ne bírnák én is.
Hamarosan már a még rajtam lévő téli gatyára voltam vetkőzve, amire nagyon megnéztek a lányok, bizonyára azért, mert az jól a bokához volt kötve, úgy járta, mert nem fujt be a szél télvíz idején.
  Amikor az ingemet levetettem és a télit is akkor láttam, mennyire kifehérlik a testem bőre a többi ott lubickoló, és körém gyűltektől. Már csak a vízben akartam lenni, hogy ne lásson senki sem, és nagy lendülettel belevetettem magamat fejjel a Temes vizébe, ahogyan azt láttam a többiektől. A víz magamhoz térített és más is, mert szörnyen kezdtem a vizet inni, már nem is akartam, sőt tüszköltem is tőle, hogy miként nem még több vizet szívjak be a szájamba. Na, itt valami kell még ahhoz, hogy a felszínre kerüljek, hiszen ilyen mély vízben még a szakadó melletti kenderáztatóban sem voltam, de bármenyire is igyekeztem sehogyan sem sikerült oly könnyedén a part felé úszni, mint ahogyan azt a lányok is csinálták.
  Már alig eszméltem magamhoz, amint éreztem, hogy néhányan megfognak, és kimentettek a vízből, szidván, ha nem tudok úszni, akkor a mély vizet kerüljem, és ne rémítsem meg a fürdőzőket az én fulladási szándékommal.
  Amikor egészem kivilágosodott a szemem előtt minden, senki, se az ismert lányok és még közelemben sem, így gyorsan magamra kaptam a ruhámat, és ha bírtam volna a leggyorsabban tűntem volna onnan arról a helyről el. Szörnyen szégyelltem magamat és iparkodtam is haza Székelykevére, hogy ne lássak, és ne lásson senki sem.
  Szereztem is hamarosan kabakokat a gyerekektől, és ott tanultam a térdig érő vízben a gyerekekkel együtt úszni, még abban az esztendőben. Volt is élcelődés, bármikor Hertelendyfalvára mentem és valamelyik lánnyal találkoztam, mert úgy éreztem, minden hertelendy ott volt a fürdésemnél, mert mindenki tudott az esetről, amiért nagyon sokáig nem mentem el Hertelendre.
  Azért jó volt, hogy megtanultam a gyerekekkel úszni, mert a következő évben a nagyszigetben dolgoztunk és sokszor megtörtént, hogy a vízbe kerültünk, estünk, de ott már akkor nem kellett senki sem kisegítsen a vízből, mert magam tudtam boldogulni az úszásban.
  Na, gyerekek, ha a vízbe akartok menni úszni, akkor először is tanuljatok meg úszni éspedig a sekély vízben, mert másképp úgy jártok, mint a Misa bácsitok, fejezte be mosolyogva az elbeszélését ez a sokat mókázó Mihály bácsi. Neki nagyon csúnya nevet adtak a székelykeveiek, egy munkából kifolyólag, és úgy ismerik még a mai napon is az unokáit ezen a néven, míg a helyes és igaz nevén sok gondolkodás és utánkérdezésekre tudják megmondani a házát. Igaz már ő is az örök házában van, már egynéhány évtizede. Még szép estét kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok.

  100. Munkaundor
  Kedves csoporttársak!
  Nem tudom, mennyire kínoz benneteket az újabb havazás, remélem, nem nagyon foglalja el a szabad időtőket, így több maradna a szórakozásra, lazításra. Ezzel kapcsolatosan egy itteni tréfát írok meg nektek, azzal mosolygásra adván egy kis kedvet, mert ahogyan mondani szokták, hétfőn még a fű sem nő, a nyári időkben, mert télvíz idején az is a nyugalmi állapotát élvezi.
  Egy korábbi köztársaságból feljött a fővárosba az egyik rokon, hogy az ott élő rokonai munkahelyet biztosítsanak számára. Mivel semmilyen képesítése nem volt, így egyik rokona a temetkezési vállalatnál helyezte el munkában. Ilyesmi ismert volt, ha a déli rokonai közelebbiek voltak, az ment is minden nehézség nélkül. Na, így állt munkában az a délről megérkezett rokonág ifja, és mint nappali ügyeletes kellett legyen a temetőben. Nagyon ismertek arról, hogy kényelmesek, hogy ne írjam azt, hogy munkaundorosak, csak a munka temetésére szeretnek elmenni. Egy nap, munkaidő után jelentkezik az igazgatónál panaszra, a munkahelye miatt. Hát mi baj földi, hogy nem tetszik neked a munkahelyed, kérdezte az igazgató?
  - Már hogy tetszene, ha mindenki fekszik ott csak nekem kell állnom egész napon át. Most aki nem ismeri azok mentalitását, azt gondolja, nagyon át akar bennünket az aldunai verni ezzel az írásával. Én tőlem vehetitek, ahogyan akarjátok, de egy bizonyos igazság van benne annyi bizonyos és rengeteg ehhez hasonló megtörténtek vannak még. Ha csak egy kevésre elmosolyogtátok magatokat, akkor nagyon is örülök, egy kis vidámságot sikerült az estétekben behoznom. Még szép estét kívánok mindannyiatoknak.

  101. Munkások
  Kedves csoporttársak!
  Nem tudom menyire is sikerült az itt élő tréfáimmal benneteket mosolyra késztetnem, feltételesen, ha ez sikerült, akkor annak nagyon is örülnék, mert az eredeti célom az is volt azzal. Ha pedig ez még nem sikerült, akkor megírok számotokra még egyet, talán az fog jobban mosolyra késztetni benneteket. Ugyancsak két népcsoport ismert nálunk akikkel ezek a viccek tréfálkoznak, példálóznak, tehát újra arról, azokról fogok nektek írni. Ismert, vagy kevésbé ismert a 68-70 években csoportosan kiinduló vendégmunkások tömege, államilag volt ez lehetővé téve, és a VESKA szerződésen keresztül lehetett ilyesmit legálisan megvalósítani. Így majd minden beérkező vonatszerelvénynél már valaki azokra várt ott, a külhoni vasútállomáson. Egy ilyen tengerparti városból érkező szerelvény állt már órák hossza az állomáson anélkül, hogy az utasok kiszálltak volna a szerelvényből, mire az ott lévő munkásokat beváró ember megkérdezte:
  - Mi van, miért nem szállnak ki a vendégmunkások a megérkezésük után?
  - Ja, tudja azok várnak a másik beérkező vonatra, amelyben a bosnyákok érkeznek, hogy kirakják az előbb érkezőket (az előbb érkezők nagyon ismeretesek arról, hogy egy lépést sem tesznek meg szívesen, nem hogy még a munkára készülődjenek).
  Igen, valljuk meg őszintén, rólunk a Bánáti „Lálákról” is van rengeteg ilyen vicces és mókás elmesélés, amiért nincs is soha harag, csak tudjuk úgy visszaszolgálni, mint ahogyan azt a számlánkra mondják, semmi harag van durcoskodás nélkül. Vannak személyek, akik még a kihangsúlyozással is mesélik a vicceket egy-egy népcsoportról, mindannyinak alkalmat adván a nevetésre vagy egy mosolyra.
  Na, ha mosolyt varázsolt az arcikátokra ez a vicc, akkor már szebb lett az estétek, amit kívánok minden csoporttársnak.

  102. Kanozás
  Kedves csoporttársak!
  A Kevevárán lakó, és Székelykeve születésű házaspár, a gyerekükkel visszaköltöztek Székelykevére és a kisfiúk itt kezdte a magyar nyelvű oktatást, a helyi iskolában. Mivel idáig nem ismerte a faluban élés módját, így nagyon megfigyelt mindent. Így látta meg azt, hogy a szomszéd bácsi majd mindennap a kant vezeti valamelyik emséhez, és egy ilyen alkalommal, a nagyobb csibészek az utcából, kezdték is a kisfiút tájékoztatni, ha neki is lenne egy olyan kanja, akkor ő is bírná azt vezetni naponta, és mennyi pénzt bírna keresni azzal.
  Nagyon kecsegtetőnek tűnt ez a kereseti lehetőség a kisfiúnak, és be is ment az öregapjához, és mesélte az eltervezetett, elgondoltat részéről. Az öregapja, hogy kedvét ne rontsa az unokájának, megígérte, hogy vesz egy kismalacot és az ha felnő akkor megbírja az üzletet azzal kezdeni. Szó és tett, az öregapa megtartotta a szavát, és a kisfiú örült is a nekiinduló, munkát és pénzt ígérő állatka ajnározásának. Minden nap külön etette, sok időt eltöltött ott körülötte és az fejlődött is szépen.
  Egy napon Fővárosi állatkerti látogatásra ment a szüleivel, és arra a napra az öregapja az állatorvost hívta a kis kan kiherélésére, ami meg is történt. Mekkora volt a sírás, amikor a kisfiú a hazatérésekor meglátta a történteket, nem lehetett megvigasztalni, így ment ki bánatában az utcára, ahol a nagyobb szomszédgyerekek már tudtak a történtekről és igyekeztek a kisfiút vigasztalni azzal, hogy:
  - Tudod manapság mindent lehet műanyagból csinálni, majd a kiskanodnak is visszacsináljuk azt műanyagból és akkor vezetheted te is az emsékhez őt. Így megbékélt a kisfiú az ígéretekben, és újra folytatta az elképzelt pénzkereseti lehetőség ábrándozását.
  Valami azért megvilágosodott előtte, mert csak is kitört azzal:
  - Már ezek a szomszéd gyerekek is hazudnak, nem lehet műanyagból olyasmit csinálni, már nem fogok senkinek sem hinni, ezzel kapcsolatban. Miként is érezte magát nem tudom, de minden további nélkül átesett ezen a vicces elgondoláson, amit a szomszéd gyerekek végbe vittek. Nemsokára kezdte kihangsúlyozni, hogy ő nemcsak magyar. hanem talpig magyar és ezt úgy átvették a szomszéd gyerekek, hogy évekig úgy lett nevezve, nem a keresztnevén és ő arra figyelt fel, nem a nevére. Persze az évek múltak és már nős ember, néha ha rákérdezünk, mosolyogva mondja:
  - Milyen buta voltam, hogy mindent elhittem, amit a gyerekek nekem bebeszéltek akkor, de ki is ábrándultam mindabból a pénzkeresési elképzeltségből, mert az sem lehet könnyű munka, naponta minden ólat megvizitelni a kan társaságában. Feltételesen ha benneteket is megmosolyogtatott akkor már jobb a közérzetetek és szebbé tettem bár egynéhány pillanatra az napotokat,aminek igazán örülök is, a csoporttársatok.

   103. Barkák
   Kedves csoporttársak!
  Várjuk, úgy-e, az egészen a szebb időket, időjárásokat, mert ezzel a téllel már nagyon meguntnak tartjuk az évszakunk szeszélyét, hiszen majd minden héten egy újabb korlátozással lesz irántunk egy elképzelt kirándulásunkban, a természet ölén. Igen, én magam is így érzek ezekkel a megáldásokkal szemben, engemet is nagyon zavar, habár egy óra hossznyira nem bírok kint lenni a szabadba. Nem azért, mintha fóbiám lenne valami iránt, nem, ezt nem ismerem de a megadottabb természetes korlátozások, amit a rosszabb idő diktál, az tart annyira a markában. Mint bárki, csak azt hajtogatom magamban, hogy csakis kifele haladunk a télből és újra belélegezhessük a természetben azt a megújuló illatot, amit az a tavasz megérkezésére eláraszt, kint a természet körében, és csak akkor érezzük mindazt, ha már a településeinket messze magunk mögött tudjuk.
Ott már valahogyan hamarabb ébred a természet, a hónapokat cserélve, megváltozik szinte észrevehetetlenül, és ha nap-nap után vagyunk ottan, szinte nem is eszmélünk arra rá, mennyire is az megváltozik már egy kis ágon is.
  Legészrevehetőbb, ha a régi aldunai, bukovinai település fele megyünk. Ahogyan Kevepalos elhagytuk délnek, már a csatorna partján meglévő fűzfák kezdenek magukról mesélni, ha a téli tüzelés áldozatai nem lettek. Nagyon szorgalmasak az ott lakók az ilyesmire, és már a beresztóci út melletti akácfáknak is a tuskóit találhatjuk meg, ha éppen belebotlunk a nagy fűtől benőtt álcázásukba. Azok sem teremnek már nektárt a majd meginduló mézgyűjtő méheknek. De térjünk vissza az elindult irányunkba, mert ősbukovinaink használtak három odajárási utat is, de a legtöbbször a harang felé vezető útvonalat vették, majd a Dudás féle tanyát, hogy a Szakadónál jussanak ki, ahol a két forrásból vizet merjenek a további vagy napi italuknak.
  Itt már árulkodik is a természet, ha egyfajta fűzfafajtát megnézzük. Valahogyan, amint a hó meg a rajta lévő jégburkolat elolvadt, arról már a bimbói megduzzadtak, vastagabbnak látszanak. Ilyenkor, még abban az állapotukban, nem látunk nagyobb különbséget köztük, de rá tíz napra már, amikor kezd kibontakozni a bimbójuk, csodálkozással látni, amint még három fajtájuk is van azokból.
   Két fajtájuk majd egyforma színű, szürke a bolyha és sárga kis szirmoknak nézhető virágporral telített porzói vannak, míg a harmadik fajtája majd zöldes színt adja meg, de a porzók ugyan olyanok, mint az előző kettőnél, és a legvizenyősebb fajta is, és ezért nem hosszan tartandó.
  A virágvasárnapra szánt elkészítendő barkákat, már a közvetlen kinyílásukkor vágják le, hogy azt egy védett helyen odahaza, a vödör vízben, friss állapotukban bírják a misére vinni. Másképpen, ha közvetlen az ünnep előtt vannak vágva, majd csak a meztelen ágakkal marad a barkavivő, úgy beérnek a virágjai, hogy a lehullás veszélye áll fenn, ami meg is látszik a kis ágakról lehullt barkáktól.
  Mindezt az ezzel foglalkozók tudják is és a legjobb idő között vágják azokat kis kévékben, hogy időre megakadályozzák a túlvirágzásukat. Itt a fertályoktól megkezdve, a gyurgyevoi ősbukovinai telepig, övezve van a volt nyúlgát része ezektől a barkafűzfáktól, talán és bizonyára az őseinket is ezzel a virágzásukkal örvendeztették meg abban az időben, amikor még ott a gátépítési munkájukkal voltak elfoglalva. Hogy mennyire bírtak annak virágzására felfigyelni, azt nem tudom, de az utódaik nagy előszeretettel viseltettek e fűzfa fajtájának bimbózására, amely nem nagyon kedveli a faformaságot, inkább a nagyobb bokorformájában találja meg a saját, legszebb virágzási módját. Az őseink szavai szerint olyan „fokhagymás” (amit a különcködési állapotra szoktak használni).
  Ami az időjárást illeti, az elég mecsergős és csúszos, átáztató, nem a sétálásra biztató, de vegyük úgy, ahogyan itten a barnább bőrűek szokták mondani: „Nem szeretem az ilyen időt, de egyben örülök is neki, mert ezután csak jobb jöhet, következhet).
  Bármilyen is jön, kívánok nektek egy szép békés barátságos hétvégét a szeretteitek körében, a ti csoporttársatok, az aldunai.

  104. Csónakázás
  Kedves csoporttársak!
  Már beérkezett a tavasziasabb időjárás, nem mindenfele és tájon, de ahogyan szokott ezekben a hónapokban, majd egy 100 km eltéréssel nagy változást láthatunk az időjárásban. Igen, most marakodik a két évszakunk, hogy melyik lesz erősebb a volt és egyes helyeken még az uralkodó tél, vagy a már alig türtőztető tavaszunk.
  Mindannyian a tavaszi évszakunkra tippelünk, és várjuk, hogy már beálljon, ahogyan azt a német versike vagy a megzenésített része is megénekeli: Frűhling, frűhling stele dich ein. Ha fülünkben hangzik e régi, tavaszt megéneklő versike, ének rájövünk arra, hogy előttünk is már nagyon várhatták, a számomra legszebb évszakot. De nem így mutatott az a mai napon, mert habár a fehérségétől még megmentett az évszak, a nedvétől már nem. Volt is változatosan eső is meg szél is, ami ilyen időszakban megjelenik ezen az aldunai tájon, ismerjük is, és már alig várjuk, hogy enyhüljön és kellemesebb meleget hozzon a területünkre. Mi lehetett kint a Duna vizén, ilyenkor a Kazán-szoros szelőzteti a téli állottságát, és kiszabadulván a szorosból nagy erővel szalad végig az alföldűnkön amely a Duna közelségében van.
  A szél nem egyenletesen fúj, hanem lökésszerűen, mintha gyorsítani akarnák azok egymást a kiszabadulásuk után. Hogy azzal erősebek lesznek-e vagy sem, azt nem tudni, mert senki fia nem sokáig élvezi ezeket a széllökéseket, inkább a meleg szobájából figyeli a történteket, amit látunk is, hiszen a szél majd derékig hajlítja meg a közelünkbe álló fenyőfák sorait. Milyen lehet a Duna vize ilyenkor?
  Na, ha arra visszük vissza a gondolatainkat. Ahogyan arra emlékszünk a tavaszi, nyári időben, nagyon csalódunk, mert minél lejjebb haladunk a Kazán-szoros felé, annál nagyobbaknak tűnnek a hullámok, amelyek a szél lökésétől megtörnek, és már nem érvényes az a mondás, hogy mindegyik kilencedik hullám a legmagasabb, ilyenkor már a harmadik vagy negyedik is bőven átcsap a csónak habdeszkáján. Igen szorgalmasan kell az kilapátolni a vízlapátnak nevezett alkalmatossággal, másképpen a felgyűlt víztől süllyedésnek adnánk a csónakunkat. Mindezek után, és ezt tudva, nem nagyon igyekezünk a víz szintjére, hagyván azt a halászoknak, azoknak az elemük, ők ismerik ki magukat mindenben, ami a vízzel kapcsolatos. De ha megnézzük az idősebb halászokat, ki is szívja azokat az időjárás szeszélye, megráncosodik a piros kerek arcuk, valahogyan meggörbülve látjuk a régi egyenek járásukat, szinte nem ismerünk rájuk. Valahogyan időnap előtt megette őket valami. Egy dolgot nem lehet velük megcsinálni, valami módon a csónakból a vízbe libbenteni, mert mintha az évek során a lábuk hozzá nőtt volna a csónakjuk aljához, szilárdan állanak ők minden időjárásban, abban a lélekvesztőjükben, bármilyen időviszontagság is van.
  Én magam az ilyen időben lévő csónakozást inkább elhagyom a tavaszi kellemesebb, enyhébb napokra, amikor motormeghajtású csónakot nem igénybe véve, az árterületen evezek félnapokon egy irányba, hogy azt végig nézve újra visszafele vegyem az a megtett vízi utamat. Hogy az milyen természeti élménnyel jár, csak az tudja megmondani, aki ilyesmit megtett.
  Egyszer egy leány is kíváncsi volt ilyesmire (na kérem semmi mosolygás, mert nem voltam szemtelen és szabad a pimaszságra), el is eveztem vele ameddig akart, és mondta is, ilyent még soha nem láttam. Persze mindazt a gátról nem is lehetne látni, amit a vízi úton látott. Hiába mosolyogtok, így volt és semmi különösebb közöttünk, mert az ember hamarább elbírna rontani valamit, mint ahogyan kiépíteni bír.
  Ilyen tavaszi árvízterületi csónakázást ajánlok mindenkinek, és akkor győződik meg a szavaimba, mert azt meg kell élni, átélne, megnézni. Felejthetetlen, akár egy kazán-szorosi utazás, csak nem oly veszélyes, mert ugyebár ottan sokkal veszélyesebb minden, kivált csónakkal. Legyen benne részetek, az ajánlott helyen ebben segítségetekre lehetek, ha kedvetek is tartja, legyetek részemről üdvözölve és szép estét kívánok még egy szép előttetek álló vasárnapot, a ti csoporttársatok az: aldunai.

  105. Szendrő
  Kedves csoporttársak!
  Bizonyára a kora reggeli, szép napsütés, kedvet adott nektek is a szobából kimozdulásra, milyen szépen is hívogatott és minden arra mutatott, hogy nemcsak szépen kezdődik ez a reggel, de kitart egész nap, úgy ahogyan bejelentkezett.
  Magam is ezzel kecsegtettem magamat, és a kellett-muszáj utamra vettem magamat Szendrő városában. Szép, ha az ha az ember egy ilyen utat úgy tesz meg, hogy ne legyen valami kötelezettsége, és akkor úgy, tervezetlenül a körültekintésre adja a további idejét, nem gondolva arra, hogy valami előbbre való, fontosabb, saját dolgát intézni kellene. Igaz, emiatt már három ízben is voltam és gondoltam, a mai napon véglegesen, az ilyen kényszerlátogatás befejeződik, de nem úgy történt, szabad továbbra is látogatnom ezt a szépnek ismert várost.
  Mindennek ellenére azért egy rövid ideig a régi várat néztem és ismétlődött bennem az ezzel megtörténtek, az építésétől, meg a törökidőtől, amikor a Hunyadi János törökverő, három ízben is kiverte a törököt a várból, és adta vissza a szerb deszpota Gyurádnak.
  A várfalak meg a várat körülvevő bástyák keményen állják még az idő fogát, kivéve azokat amelyeket az 1942-es várban történt robbanás megsértett, eldűlésre kényszerítve őket, és még azok egyes tornyai úgy megferdülve állnak dacosan a Kosava szél ellen átengedve azok repedésén a szelet, süvítést hallatóan. Ugyebár a szél, amit reggel nem éreztünk, valahogyan megerősödött, és itt már jó erősen érezhető az ereje. Igaz, nem tépi le a felsőbb ruhaneműnket, mint a tegnapi napon, de igazán érezhető, hogy ez a szél nagyon furcsa módon tud, nap mint nap viselkedni, soha sem egyenletes a fújása vagy a széllökései. Egyedül a nyári kánikulában tesz jót, amikor a forróra érzett bőrünket a szelével felenyhíti, felfrissíti, olyankor nagyon jó érzéssel áld meg bennünket, amit a mostani időben nem mondhatnánk egyáltalán róla.
  A víz szintje sem éppen a legsimábbnak tűnik de a megszokott csónakokat sem lehet látni rajtuk, na a halászokat ottan hiába is keresnénk, mert ők nem a folyamon ügyeskednek ilyenkor, hanem az árvízterületeket keresik fel, hogy ott a varsájukat a vízzel befolyására állítsák, így két ízben is csapdát állítnak a halnak, attól függően, hogy azok beúsznak az áradásnál vagy egy kisebb apadást érezve, már a folyam vizében igyekeztükben menjenek a halász varsájában. Talán a néhány százméteres tükörháló vonalát kerülgetve, csakis abba belekeveredjenek és abból csak a halász segítségével bírnak kikerülni, persze a szendrői piacra.
  A barkák bimbói is mintha egy kissé megduzzadtak volna, itt ha egy néhány nap meleg, napsütés lesz, akkor már ki is pattannak és a két ismert színükkel fognak mutatkozni. Amint a természet téli és tavaszra váró állapotában nézegettem széjjel, valahogyan már be is felhősödött az ég, úgy délnyugatról. Előbb vékony, majd vastagabb felhők kezdték az eget beborítani, hogy lassan a közérzetünk is megváltozzon, és a hazamenés gondolatával haza is térjünk, nem várva arra, hogy még valamilyen rosszabb időjárási nedvesség átnedvesítse a ruhánkat, mert ilyenkor nagyon változhat az időjárás, szinte pillanatok alatt. Mindannyiatoknak még szép hátra lévő délutánt és estét kívánok, a ti csoporttársatok.

106. Az öltöny
Kedves csoporttársak!
Megírjam? Megteszem, hiszem, hogy jót mosolyogtok mindezen, és még senkihez sem jutok közel annak a gondolatában, hogy mással történhetett meg csak velem. Na, akkor itt a megtörtént, amiről majd évtizedek után is a rokoni és baráti köreim nagy élvezettel mosolyognak és nevetnek, ha felemlítődik a megtörtént eset.
  Mind sűrűben olvasható az utóbbi napokban az ismert „Nőknapja” megünneplése. Na, ezzel van összekapcsolódva a továbbiakban az elmesélésre való téma. Úgy gondolom, mindannyian tudjuk, ismerjük azt az időt, amikor egy ilyen ünnep lett ünnepelve megtartva, mint elismerés a mindennapunkban mellettünk küzdő és velünk élő kedves személyünk napjának és annak megünnepelésén. Letagadjuk, vagy nem, a környező országokban is rendszeresen meg lett e a nap ünnepelve, hiszen minden ország abban a szellemben élt és szabad is volt gondolkozzon.
  A nehéz, lesújtó betegségemből fellábolván, így ebben a február végén lévő napokban észrevehető volt, amint a komaasszonyok mind sűrűben kezdték egymást naponta látogatni. Már gondoltam is, itt valamit visz a víz na, nem az ismert magyar filmünkben ismerttel, ami be is bizonyosodott, mert a komám jött látogatóba, és lassan amikor ketten voltunk, rátért az előttünk álló ünnepnapra. Itt már mindketten a régen társaságban nem járásunk miatt, kissé hátrányban voltunk, de még jobban a kedves feleségeink, akik a betegségünk miatt nem bírtak menni semmilyen ünneplésre. Így hangzott el a kérdés vagy az ajánlat, hogy el kellene menni az ünnepségre, amely már meg lett szervezve.
Mondott is a komám olyan igét erre, hogy inkább mit csinálna ahelyett, hogy társaságba menjen. A szöveg negatívsága miatt nem teszem itt közzé azt. A beszéd vége csakis az lett, hogyha én is ráveszem magamat arra, hogy a feleségekkel kimenjünk az ünnepségre akkor biztosítani kell a belépti jegyeket arra, és el is megyünk.
  Hogy honnan, honnan nem, ezekre a szavakra a két komaasszony már bent is volt közöttünk, nagy öröm az arcukon, és nagy ígérettel, ők mindent elintéznek, csak mi menjünk velük. Persze azt megígértük, és így már lelkileg készülődtünk is arra az estére. Eljött a várva várt este, és én még délután, az ünnep előtt, a szokásos fürdőmet vettem, hogy annak módja szerint gálaruhában vágjam magamat, és úgy menjünk az ünnepségre. A fürdés után, a gyors öltözés reményében, alsóneműben vártam a meleg radiátor mellett, hogy a mondott ruhámat a feleségem kihozza az öltözködéshez, mert a koma majd minden pillanatban érkezhetett, az ünneplésre menéshez.
  Már a második cigimmel végeztem ott ültömben, hogy a feleségemre vártam, a ruha kihozásában, de csak nem jön azzal a megnevezett ruhával, minek nagyobb története van, már a vásárlásánál. Na, kitérek egy-két mondat erejéig, a ruhavásárlásra is. Az egyik bécsi látogatásom alatt, a második kerületi kis és nagyon ízlésesen berendezett magánüzletben tértem be azzal a kéréssel, hogy egy olyan jó szabású, modern sportos ruhát vegyek. A tulajdonos ráérzett nagyon a kiejtésemre és megszólalt magyarul, bizonyára már azért is, mert aki velem volt azt ismerhette a korábbi időkből. Ott hallottam azt, amin sokáig azután elgondolkoztam, és nem tudtam megoldani.
  A kísérőm rákérdezett magyar nyelven a tulajdonosra azzal: hát te már visszajöttél Izraelből? Igen, volt a válasz, elég volt három évig, ott a sok zsidótól nem bír egy becsületes kereskedő megélni. Nagyon csodálkoztam ezen a kijelentésén, mert tudtam a cég kiírt nevéről, hogy ő is abba a nemzetbe tartozik. Mindenesetre nagyon kedvemre való öltönyt ajánlott, és olyan volt mintha rám szabták volna. A nadrág sötétbarna szín, míg a kabát finom pepita mintákkal, valamennyivel világosabb a nadrág színétől. Vigyáztam is ezt az öltönyömet, és csak külön alkalmakra öltöttem magamra, akár csak az ugyanott vásárolt szmokingomat is.
  Erre az öltönyre vártam már félórája, és már jöttek is a komáék, mire a feleségem is kijött a ruhahozásból de az öltöny nélkül. Hát hol az öltöny? Így, csak alsóneműben nem bírok az ünnepségre menni, kérdezek rá. Hát hol van?
  - Hát eladtam a múlt napokba, mondotta a kedvesem.
  - Hát akkor adj egy másikat, mi a betyár ....... váratsz itt egy ruhára majd egy félórán keresztül, vagy félpucéran jelenjek meg ott az ünnepségen.
Na, hogy rövidebb legyek, gyorsan lett is más öltöny és így gálaestre kipettyenve, el is értünk nagy nehézségek között, az ünneplésre. Szép is volt, majd a virradattal hagytuk el az ünnepelési termet, azzal az ismerttel: Hogyha megvirrad, lát az ember jobban hazatalálni, mert ugyebár a sötétbe eltévesztheti az irányt.
  Mivel már régen voltam egy ilyen belevaló társaságba ünnepelni, majd három napig még az úgy nevezett „Vonó” a fülemben volt, de tovább tartott az élcelődés azzal a mondással, amikor majd sajnálgatva lett mondva az ismerősök között, hogy a szegény komám, majd alsóneműben kellett a feleségével a nőnapi ünnepre jönnie.
  Ez a mondás még most is megvan, ha egy olyan ezzel ismert bejön hozám, viccből kérdezi is, sikerült még valami ruhádat mentened a feleséged kezéből?
  Persze akkor elindul a nagy hecc és találgatás miként is történhetett meg a megírott eset. Az előttetek álló ünnepeket, akárhogyan is akarjátok szebbé tenni a kedvesetek számára, kívánom, hogy elgondolásotok sikeres legyen, mindkettőtök megelégedésére, és jó, szép ünneplést kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok, aki már felöltözött és még van miben azt megtegye.

  107. A vízpumpa
  Kedves csoporttársak!
  Az esti ígéretemhez híven, itt egy beírásom, hogy lássátok ti magatok is, menyire megtörténtek a dolgok, amiről egy beírást tettem, hogy még voltak más megtörténtek is. Itt a következő megtörtént, és az alany beleegyezését is kikértem erre, nem akarván a családi házamban a kevesebb jó hangokat.
  Még a falunkban nem volt a hálózati vízvezeték bevezetve, így a víz használatát a fúrt kutakból és általuk keresztül oldottuk meg. Bizonyára ismert számotokra is a Hidrofor vízpumpa szerkezet, amely beépítése után a ház szükségletére lehetett a vizet használni. Egy ilyen új vízpumpát cseréltem át az egyfokú, erősebb három fokozatú pumpára, és a hálózati áramot akartam rákapcsolni, amikor a legkedvesebb feleségem (persze az én hittem szerint csak egy van és volt), nagy jóakarással akart belesegíteni mindebbe.
  Már biztosítottam is az élő áram elválasztását egy fadarabbal és semmilyen kontakt nem lehetett a munkára váró géppel, de besegítésével, a biztosított részt akarta a segítőkész asszonykám tartani. Már mondottam is:
  - Vigyázz kérlek, mert eleven árammal vagyunk kapcsolatba, ha véletlenül elereszted azt a féder visszahúzodottsággal ellátott kapcsolót. Hát csak nem gondolod, hogy egy újjal is nem bírnám tartani azt a kis kapcsoló formaságot. Na, én állítottam is be a vízpumpát, hogy a hálózati áramot rácsavarjam az ott levő anyacsavarokkal, már egyensúlyoztam is, mert majd négy méter felett kellett mindezt megcsinálnom, a kiásott és fúrt kút felett, már le is hajoltam, hogy jobban lássam a csavarok helyes és kemény rácsavarását, amikor valami nagy ütést éreztem a nyakam táján és véltem a zuhanást le a kútba.
  Már a fájást sem éreztem csak valami kábult érzést, és igyekeztem az ott lévő vízcsövön felmászni a felszínre. Sikerült is, majd a nagy segítőtársamra néztem, amelyik minden színében volt abban a pillanatba és még szólni sem tudott. Na, te aztán jól megtartottad azt a kapcsolót, jó hogy nem tégedet csapott meg az áram, de most már pakolj innen ki a nagy segítségeddel, majd én magam eresztem, ha kell, rá az áramot, meglesz az a te segítséged nélkül is.
  Miután biztosítottam az áramtalanítást, befejeztem a szerelő munkát, és kipróbáltam a pumpát, ami dolgozott is, minden további nélkül, és préselte is a vizet a megfúrt kútból, saját ki- és bekapcsolódásával, hiszen azért volt a biztos automata kapcsolórendszer, amelyet először én kellett kipróbáljak saját magamon.
  Nem is csináltam nagyobb hűhót emiatt, de jaj, amikor a rokonok, komák megtudták az esetet, volt is kommentár azzal a különféle mondásokkal, mert mindenki a lelke szemeivel láthatta és formázhatta át a megtörténtet, nagy sajnálkozások között hangzott is: Szegény komám, nem elég ha garderóba nélkül maradt a nőnapi ünnepségre, még le is dobatták a kút mélységébe, és még mosolyognia is szabad volt, mert a besegítő felésége megijedt a rákapcsolástól.
  Még nagyon sok helyen végeztem ilyen komplett munkát, de többé senkinek sem engedtem meg azt, hogy segítsen is az áram rákapcsolásnál, hiszen jobb, ha az ember saját maga bírja engedni az áramot, bár elkészül annak ütésére, nem ér váratlanul.
  Évek után is még az esti kanaszta kártyázás időkben is fel lett említve a megtörtént, azzal az epés mondással: Na nem sikerült a komaasszonynak véletlenül a férjét halálra vágatni az árammal, amin mindannyian nagyot nevettünk, persze ők csak a nevetésben vettek részt, de a többi ezzel járó örömet csak én éreztem. Na mosolyogjatok és nevesetek ti is a megtörténten, mert ezt teszem én is, és ha bolondságot írnák, akkor vegyétek úgy, hogy az akkor megtörténtek után csak maradt valami károsodás, ha már ilyesmit ír be nekünk. Még szép napot és napsugarat kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok.

  108. Tavaszi séta
  Kedves csoporttársak!
  Mindannyian már megmutattuk magunkat a kora tavaszi napsütésben, ki is gyűltünk annak alig langyos melegére, mint a gyíkok is a téli rejtekhelyükről. Mit vehetünk észre így majdnem minden ilyen kora tavaszi időben? Mindazon kívül, ami a közvetlen környezetünkbe történik, felfigyelünk arra és regisztráljuk is. Két tényezőre és az ezzel járóra már aligha felfigyelünk, pedig azt halljuk majd minden nap. Mi is ez a mindenévi panaszos és fájó jelenet, ami annyira bántja az embereket?
  Primo, első, amint az enyhébb fokokkal megindul az északon a hó olvadása, úgy az Alpokból, mint a szélesebb tájakról, a környező alpi országokból, csak erre folyhat le a Duna a Fekete tengerbe, éspedig a németországi, osztrák, cseh, magyar, hogy itt a mai Szerbia és a román-bulgár Duna-folyam részen odaérjen a Fekete tenger vizéhez. Ezzel van a minden évi baj. Nem tudnánk mi történik? Halljuk és nem vesszük észre annyira a mindennapiban éveinkbe beleépültnek tudnánk? Nem így van, amikor azt látjuk, hogy egyes nagyobb helyeken nemcsak a megjött ármagasság háborgatja az emberek lakóterületét, bevetett földjeiket, már úsznak a feltörő talajvíztől. Olyankor mindenki már ráeszmél, mennyire is káros és romboló a víznek effajta barátságtalansága. Látjuk is amint a különböző gépek új árkokat, csatornákat nagy gyorsasággal ásnak, igyekezve az idáig elhanyagolt munkát gyorsan a helyére hozni. Lehetséges ilyesmi?
  Egy ilyen nyári munkát, amelynek hónapokat követelne meg elvégzése, egy lerövidített eljárással, ami pár óra hosszat vagy esetleg napot tart elhárítani úgy, ahogyan azt rendesen víz ellen meg kellene csinálni. Én ebbe nem okoskodok bele, de vélni tudom, praktikusan, hogy egy ilyen munkát időre, a víz árja előtt kellene elvégezni. Ha valaki erre azzal érvelne, hogy gépezetek kellenének a munkálatokra állítom, hogy mindig vannak parlagon ülő gépek, amelyek elvégezhetnék és az új, tavaszi áradásokkal történő víz vagy talajvíz megjelenését. Nem is bővíteném ezt a továbbiakban, csak egy mondat erejéig.
  Az ezzel megbízott személyek csinálhatnának maguknak egy előszámlát, mi is az olcsóbb: a minden évi vízzel bajlódás, vagy egy jó gát építése, amely az emberek javait és azzal az állam biztos terméseit biztosítaná. Vagy úgy vagyunk vele, ha megjön a vízáradás, majd meglátjuk, és ha nem lesz termés megvan a termés kiesésre a behozatal egy idegen országból. Nem mondom, ez is egy elgondolás, hogy mennyire jó azt nem is vitatnám.
  A sekundó. Újra csak ebbe a kora tavaszi időkben megjelenek a felhívások a különböző személyek eltűnésére. Igen ez megvan. Csodálkozunk rajta és hasonlókon. Én nem, mert láttam is egyes dolgokat, ami arra utalt, hogy ilyen esetek váratlanul és végzetesen is beállnak, megtörténnek. Hogyan lehet - teszitek fel a kérdést, magam is csak így csinálnám, vélekednék. Tessék itt a magyarázat egyikkel kapcsolatban.
  Emberi és normális, hogy a téli havas vagy hómentes évszak után, mihelyt arra lehetőség van, mindenki a szabadba menését kívánja, mezőkön, patak mentén és a folyók közvetlen partvidékén. Itt és ilyenkor történik meg a nem kellett. Miért - kérdezitek joggal. Nem tudtam ezt sokáig, míg egyszer a magam esetén megtanultam azt.
  Mint ahogyan említettem, így kora tavasszal kisétálunk a folyópart közvetlen közelében, szép, lélegzik a természet, szinte a víz eleme csábít, vonz, felfrissít. A biztosnak ismert tavalyi csapáson tesszük a sétánkat, a víz majd egy méter távolságra van tőlünk, nyugodtsággal is lépkedünk mert a tavaly ősszel még naponta ezt az csapást végigjártuk, biztonságban. Most is ezzel élünk, nyugodt léptekkel haladunk tovább az ébredő fákat, az élő cserjéket figyelve, míg egyszer beszakadást érzünk a lábunk alatt, ösztönszerűen kapunk bele, amiben csak érünk a süllyedési utunkba, érrezük azt, hogy nincs szilárd anyag, amiben erősen megbírnánk fogózkodni. Egy keveset már zuhanásunk erejéből visszafogott a homokréteg átszakadása, de már a vizet is érezzük, kivált annak hidegségét, amint a lábbelinket átáztatja.
  Milyen riadalom jelenik meg, jelez az agyunk, vészhelyzetet riaszt, míg elmerülünk a víz ébresztő hidegében. Az ezzel beállt testi elnémultság, bénaság, leállít minden reakciót, sokk állapotot, a nagy zavarban megvilágosodik az ezzel járó tanítás (hiszen mindenki előtt már volt egy, aki porultjárt valami ilyesmivel vagy hasonlóval). A legfontosabb nem megijedni, és lassan a lehetőségre lelni, miként is bírunk a kényes helyzetünkből kilábalni. Így, ha sikerül egy faágat, fagyökeret elfognunk a kezünkkel, már fele menekülési utunkat megtettük, igaz hátra marad még a hálátlan állapotunkból a kikeveredés, mert bármennyire is a lábunkat megvetjük, egy lépésre a leomlott puha homok nem ad támaszt egy kijjebb lépésre, de néhány kísérlet után valahogyan csakis elérjük, hogy már a víz sodró erejétől magasabbra kijussunk.
  Mi is történt ilyenkor? Az egész téli időben megjött víz feláztatja a partnak oldalát, vizesebb lesz, lett, és ha újabb vízemelkedés jön, akkor még ki is mossa az újonnan feltöltött partot, bemos a part alá, kimossa azt és csak egy vékony réteg marad ott a közvetlen fűgyökerekkel vagy apróbb bokroktól telenőtt földrétegben, ami a tavalyi biztos utunkat mutatja még, de már semennyire sem teherképes. Így történik meg a kényszerfürdésűnk a folyamban, ami nagyon hideg és nem is kellemes, de a hajós monda szerint, ha januárban, februárba vagy márciusban így kényszerűen megfürdik valaki, az abban az évben nem lesz rühös. Én magam, mint vízen járt és hajós, nem hiszem, ez csak egy bátorítás lehet az idősebb hajósoktól arra, hogy minél hamarabb elfelejthető legyen egy ilyen megtörtént rossz emlék. Mindezzel csak azt akartam kihozni, hogy milyen veszélyes is lehet egy ilyen séta és egy személy eltűnését észre sem lehet venni, oly gyorsan megtörténhet minden és csak a későbbi órákba lehet annak eltűnését hiányolni, amikor a legtöbb esetbe már késő. Gondoljunk minderre a lehetőségekre, ne legyünk soha nagyon biztosak semmiben sem, mert a természet adottságai is tudnak csalékonyan viselkedni és mi ott csak betolakodók, rendrontók, látogatók vagyunk.
  Keressünk egy kisé távolabbi partot, ahol szép zsendülőben lévő fűréteg ajánlkozik egy napfürdőre, megtehetjük azt, és nyugodtan ülhetünk le, mert az ismert hüllőfajta sincs még jelen. A régi mondás szerint, a szentgyörgyi napok után, mivel megvárja az eledele előjövetelét, a hosszú téli napok utáni csemegéjére, amelyek ugyancsak az amfibia családúak, békák. Nagyon szép és szépnek találtam mindig a megtalált szép füves helységet, mutatott is valamit, mosolygásra is késztetet, el is vitt képzeletem a megjelentekbe, hiszen ott is a tavasz megjelenése mutatkozott és bizonyára ti is szeretitek mindazt a szép kilátást, én magam részéről, imádom.
  Na hogy ne vegyem el kedves időtőket így kívánok mindannyiatoknak jó és szép kirándulást, hiszen még egy-két hónap és itt a számotokról is ismert majális, mindehhez szép napot és meleg időt kívánok, a ti csoporttársatok az: aldunai.

  109. Ébredő természet
  Kedves csoporttársak!
  A ritkábban kibujkáló napsugár kicsalogatott-e bennetet is a szabadba? Igaz a szabadba jelentő szó az nagyon széles fogalomnak felel meg, inkább a közvetlen közelségetekben lévőre gondoltam. Én magam is ezt tettem, mert ahogyan végig pásztáztam a szememmel a láthatárt láttam, mások is megtették a szabadban kivonulásokat, itt ez alatt értem a legszorgalmasabbakat a horgász társakat. Így egy adag kíváncsiságtól űzve és fűzve én is lelépegettem a csatorna partjára. Hirtelen nem is látni majd semmit, csak az itt ott fel emelkedő pecabotok végeit, amelyek arról beszélhetnek, hogy vagy a csalira akadt hal vár a levevésére, vagy azt már nagy ügyességgel leszedték, és újabb csalival kell a horgot ellátni. E mesterség tudományát ismervén, nem is nagyon folytassuk az ezzel tevékenykedést, inkább a további megfigyelésekkel vagyunk elfoglalva.
  A tavasznak megindult természetes folyamata valahogyan megtorpant, nem hajtanak a megindult rügyek a megszokott lendülettel. Igaz, egyes bokorfajtáknak még akár a 10 mm, új, kihajtott zöld levelei is, a további melegek hatására várnak, szépen megindult de megálltak azok kibontakozása. A vízi tollas állatok már a mellékcsatornákból mind nagyobb csoportokban jelennek meg a víz felületén. Nincsenek a megszokott vadkacsa csoportok, talán jobban érezik még magukat a Duna árvízterületi, magas vízállásában, amely az ősfűzfák koronájáig érnek vagy azok ágai között folydogálnak éppen a megadott vízártól. Mindez ismert, így van ez már emlékezetűnk óta ez a tavaszi árvízi állapotának ismert szeszélye, amiben nem nagy örömmel megyünk bele, mert amúgy is csak mint vendégek szerepelünk a természetbe és az ha változással van, akkor még ismeretlenebbé teszi számunkra az ott megjelenőket.
  Amit nem akartam hinni, az megtörtént. Na, nem valami csoda, de még ebben az időben nagyon furcsálltam. Nem hittem a fülemnek, amikor a csatorna túlsó partjáról az ismert kora tavaszi béka brekegelést véltem felismerni, nem az erőteljes felmelegedett béka hang volt, inkább az, amely nemrég hagyhatta el a mocsár biztos helyét, hogy a felszíni világban látja mindazt, amit a késő ősz idejében elhagyott. Mély rövid ,majd panaszos hang volt. Szinte látni véltem, amint a víz felszínét elérte a feljövésével, és jobban kimerült a víz színe felé, mint ahogyan az szokásos nála. A téli pihenési dermedtségében elszokott a pontos lábmozdulatoktól, és erősebben evezte magát a mélyből, a felszínre. Szinte lassítva nyúl az első lábaival az orra hegyéhez, úgy törölvén azt, persze a visszamaradott iszapot takarítja onnan el, ami még ott ragadt a felszínre jövése alkalmával, szélesre nyitja az orrlyukait, hosszan és lassan szívja be a levegőt, amit a melltérségén veszünk rajta észre.
  Na lassan meg lesz az iram is ezzel, és egyenletes vízkarikák árulják el, hogy ő az újabb lélegzettel éli a további életét, az új tavaszi napokba, igaz még egynéhány meleg nap kell ahhoz, hogy oly fürge legyen, hogy a megjelenő rovarokat a ragadós nyelvével megszerezhesse táplálékul.
  Sem az ismert énekük, a regélés, még egykét hétig nem hallatszik a kijövésük után, az majd később az áprilisi vagy májusi hónapokban lesz hallható. A csendes estéken még az ablakok is tárva maradnak, hogy az álomra térteknek az ismert éjjeli zene hallható legyen. El is lehet szépen aludni a sokféle hangon regélők csoporténekesektől, mert az éjjeli éneklésükben nem kell attól tartaniuk, hogy a kígyó áldozataivá váljanak, olyasmi inkább a nap erősebb felmelegedési idejében van, 10 órától az esti szürkületig, amikor újra a zene erősebb lesz.
  A kárókatonák sincsenek még itt a megzavart telepes fészekhelyükön, elvétve egy-egy példányukat látni, amint csekélyebb vizekben majd 30 méteres víz alatti úszásukkal az eledelük után vadásznak. A védett csatorna parti részein már majd bokáig érő zöld fű van, mindig szép a látásuk, valami felfrissüléssel jár, talán azért is szeretjük a hosszú, téli idők után. Az újabban megjelenő felhők éreztetnek arra rá, hogy még nagyon korai az elvárásunk a meleggel szemben, mert valami hidegség érzetet vélünk rajtunk észe venni, szinte zavar a megjelenő széllökőssel megjött felhőtakaró. Így bármenyire is élveznénk a kint levésünket, csakis a biztos téli helyünkre megyünk vissza. Azt még szabad néhány hétig használnunk, amíg a szebb idő újra ki nem csalogat és hosszabb ideig is bírunk kint lenni, akár reggeltől estig is. Szép időt kívánok mindannyiatoknak a hétvégi sétátokhoz a ti: aldunai csoporttársatok.

   110. A kerecsensólyom
   Kedves csoporttársak!
  Számotokra is ilyen szabadba csalogató a mai nappal kezdődő meleg napsugaras nap? Azt hiszem, így van az mindannyiatokkal, ami rendjén is van, így kell és így van az minden télvíz elmúlása után .A meleg, simogató napsugarakkal és azok kíséretében megyünk ki a természet látogatására, szép ez, minden alkalommal mást mutat, és így annak változatában is érezzük magunkat ilyesmi ismert is számunkra. Mivel a még gyér vegetáció nem takar el semmit sem a szemünk elől, így azt végigpásztázva a láthatáron, változatlannak találjuk. Valami felhívja a figyelmünket a magasban, amit azonnal fel is ismerünk. Persze, ez a nemzetközi légkorridor egyike, és az azon elvonuló repülőgépek hangját értékeljük, halljuk. Láthatjuk is amint egy hidegebb légpárnán átrepülve, egy fehér kondensszel jelzi meg a repülése irányát, különben itt a megfigyelésem szerint három északabbi és ugyan annyi délebbi légátrepülési korridor van, amiket más okosabb dolgom nem lévén megfigyelek, és követem a berepülési irányukat és a további irányukat a megjelölhető röpterekre. Hány különböző útirány van, néha úgy látszik, az egyenes röpvonaluk az összeütközésükre adna okot.
  Amint egy kis szünet állt be a légben lévőktől, valami újat, de mégis régtől ismertet vettem észre az égbolton. Mire is ismertet ez engemet? Magasan fenn, alig szemnek láthatóan egy kis pont, amely úgy lassú körözés formájában kering a kéklő égen. Amint a szemünk hozzászokott e ponthoz, már látjuk, ez egy madárfajta. Mindez jobban látható, mihelyt a madár úgy DDNY irányban a magasból nagy sebességgel, zuhanásszerűen indul meg annak irányába, és egy pár kilométernyi ilyen zuhanás után újra egy körözésben kezd. Itt azzal két dolgot csinál: egyikkel az esésében vesztett magasságot hozza vissza az előbbi magasságra egy melegebb légörvényben, most sem segít a szárnyaival abban bele, inkább az ismert körvitorlázással kapja mind ezt vissza.
  Már megismerjük az ismert madarunkat, amely az ősbukovinaink telepe közelében fészkel már évtizedek óta. Az ezzel ismeretes vijjogó hangját sem halljuk, hol a párja? tesszük fel magunkba a kérdést, mert ilyen fejedelmi madár az úgynevezett kerecsen sólyom nem magában jár, párosan szokott megérkezni. Hol maradhatott el a másik madár? Itt csak két lehetőség van. Valami oknál fogva egyikük elmaradott a másiktól (remélem nem történt semmi baja), mert évek óta örülök a megérkezésükkor tett visításuknak, emberek figyelmét felvonó éles rikoltásuk már felfigyeltet arra, hogy megérkeztek.
  Alig kétpercnyi kitartós keringés után, egy újabb zuhanási repülésbe kezd az előbbi útirányába, már Kevepalos felett fejezi be a zuhanását, hogy új körözésével magasságot nyerjen, ugyanakkor megfigyeli az alatta lévő táj minden változatot, hiszen legtöbbször attól függ a további élete. A nap folyamán, ha már a tavalyi tanyáját megtalálja, akkor újra a magasban fogjuk őt találni, de már az ismert vijjogó hangjával, olyankor a párját várja, hogy ketten térjenek a volt fészkükhöz, annak kijavítását, kiújítását csinálni és a hosszú úti fáradságukat kipihenni.
  Minden évben örülök e madárfajta megérkezésének, igaz én őket az óriás, vadászsólyom néven ismertem meg, még a 58-as években, de bármiként is vannak nevezve az őseiktől ismert e madárfajta, a legnagyobb és legkedveltebb a mi szívünknek, lelkünknek. Ilyen szép napsugaras időben, legyen részetek mindezt megfigyelni, sokat elárulnak a berepülésükkel és még mégsem fáztok ebben a csalókás kora-tavaszi időjárásban egy maródisági érzéssel. Legyen még szép napotok, kívánja nektek a csoporttársatok, az aldunai.

  111. Visibaba
  Kedves csoporttársak!
  A tavasz első hírnökei a korai virágok, mint a csoporttársunktól feltett hóvirág látása felvidít, felismerni véljük a közeledő tavaszt. Egy ilyen alkalommal megtörténtet akarnák veletek ismertetni az írásomba csak először is az engedélyt kértem erre, mert a rokonságba történt, és nem szeretném a neheztelés mindezzel kapcsolatban, talán ha címet adnék ennek a beírásomnak úgy címezném, hogy akasztófahumor.
  A székelykevei apának egyik fia Keveváron dolgozott, és ott is volt lakása. Majd saját házat épített magának, ahol a feleségével és a fiával lakott. Néhány évre rá, az anyósát is odaköltöztették a családi házba, saját szobája volt, fürdője és a közös konyhájukról főzték, a megegyezésük szerint, a nappali főztjüket. Ment is mindez jó két éven át, míg egy reggel a fiúcska kopogtatása vert fel őket azzal: Gyertek azonnal, mert lóg az anyó.
  Persze, itt kikell térnem arra, hogy a fiú nem nagyon vagy egyáltalán nem beszélte a magyar nyelvet, így a környezet nyelven mondotta: Dodjite odmah imamo visi babu, ami a hóvirágot is jelenti a környezet nyelven, mivel ilyen módon mondotta, nem akartam azt megérteni még viccnek sem, mert a hóvirág az Visibaba, de hogy imamo visi babu az már mást mond, van lógó anyónk.
  Rászóltam ilyennel nem szoktak játszani, és így komolyan folytatta: valóban az anyó felkötötte magát. Na, ez már érthető volt nem lehetett nem megérteni a jelentését, és lett is azonnal, mind jó rokonság, a Keveváriakhoz menve, az ilyen alkalomkor besegítő munkára és a részvétnyilvánításra.
  Talán nagyon dramatikusan ért engemet mindez, mert a szokásos, nagyon megveresedett, kisírt szemeket nem láttam, amint beértünk Kevevárra a gyászoló házhoz. Inkább mosolyok uralkodtak az arcokon, ez egy keveset meglepett, de úgy vettem, talán olyan a szokásuk, mert őszintén megvallva, már korábban is hallottam, amint meg lett jegyezve az ősszüleinktől, ha meghalt egy idős rokon: hát igen ez olyan, mint egy háztisztulás. Igen, vannak különböző szokások, különböző halotti szertartások, akkor én ott azt vettem észre, amit nem ismertem sokáig, nem is voltam ott jelen a gyászoló háznál. Azzal én jobban elgyászolok egy személyt úgy magamba szállva, a vele ismert életét előidézve, megadva neki a járó végtiszteletet egy örök nyugalom kívánsággal vagy a végsővel, nyugodjon ő békében.
  A havazás ellenére is kívánok mindannyiatoknak szép hétvéget, a rossz idő után jön a szép, a csoporttársatok.

  112. Beszédek
  Kedves csoporttársak!
  Néhányszor voltak a különböző megszólítások a beszédünk kijavítására. Az mindegyikünknek világos, hogy minden helység a saját tájbeszédét beszéli vagy ápolja, ami soha engemet nem is zavart, ellenben a nagy kijavítások, meg az ezzel járó kifinomítások igenis. Egy olyan személy, aki mindig már az édesanya tanításától, az ovi és az iskolán keresztül egy és mindig azt a tiszta kiejtést és gramatikai beszédet hallja és beszéli, azt ápolja, az nem tudhatja, miként vagy egy olyan, aki mindezzel zavarba van hozva. Nem igaz, csóváljátok a fejeteket? Na rámutatok erre is, talán jobban megértitek a következő alkalommal, ha ilyen beszédet hallotok.
  Már az első elemi osztályokba észrevehető volt, a két beszédünk elhallgatása vagy annak ellentmondása. Persze mint ősbukovinai ki-beköltözött utód tudjuk, hogyan tanultuk még az iskola ideje előtt a saját beszédünket, persze ahogyan azt a nagyszüleinktől, szüleinktől átvettük megtanultuk, így indultunk az osztályokba is ahol már észre lehetett venni, egyik tanító néni helyeselte a bukovinai beszédet, míg a másik az irodalmit követelte a legerélyesebben. Igyekeztünk is azt áttanulni, mert megvolt a segítőtárs ehhez, a jól ismert nádpálca (tengeri nád avagy a bambusz vessző) amiből az osztály falán még három méretű is volt.
  Ez mind ment is, amíg az osztályokban voltunk. Már a szünetekben is meg lett valaki nézve egy kiejtése miatt, de mi volt akkor, ha már a környezetében lévő többiekkel volt a beszéd, hát ott már meg volt az egyik így a másik úgy társalgás.
  A nehezebb akkor volt, amikor már nem a székelykevei helységbe volt a beszéd, akkor már egyesek, akik máshonnan jöttek, megértékelték azt a hangszint, amely a bukovinaira mutatott, és meg lett értve az is, hogy egy nem magyar ajkú akarta kijavítani azt, amit ő se tudott, csak a száját jártatta.
  Ez, ami az irodalmi írás és beszédet illeti, de van a környezet tájbeszéd a szavakkal, mert ugyebár könnyebb felkapni egy szavat úgy, ahogyan azt a környezetünk használja, nem leszünk fehér hollók. Néhány hónappal előbb, én is a szomszédok társaságában kint ültem a hársfa alatti hűvösben. A közelben volt TSZ munkásai váltottak egyik a munkáról a másik a munkára. Persze, azonnal ez a téma lett a beszédbe belefonva, mennyit keresnek, mennyik dolgoznak, stb. Egy későbben érkezett már elhaladt az úton a bicajjal, amikor egy rákérdezett az ülő csoportra, hát ez hova megy? Egy köztünk ülő, húszéves szomszéd lány azt mondja. Hát ő is a faromon dolgozik.
  Hát nem hiszem, hogy dolgozik, mert akkor ott, már nagyon sokan lennének a váltásra, mondottam. Úgy látszik ráérzett a lány, mit is mondott, de ő azt találta a helyes kifejezésnek és nem tágított a mondásából, amire a többi kint ülő is már mosolygásra vette magát.
Ez volt még csak a gyújtózsinór a lánynak, nagy hangon is kezdte tovább fejtegetni, hogy maguk csak kijavítani tudnak valamit, bele is volt már pirulva, mire igyekeztek neki megmagyarázni a különbséget, de még nem akarta mindazt megérteni.
  Nézd, ilyen ősz, bajszos ember mondja neked, nem helyes a kifejezés ezzel kapcsolatosan, mert a farm és farom között nagy a különbség, hidd el mindannyiuk, inkább a tőled említett faromon végezne munkát, mint az ismert farmon villázzon. Na, ez már puskapor volt, ami robbant is, hogy mit kaptam feleletül, nem szeretném megírni és berohant a házába, mire a többi szomszédság is fellélegezve tárgyalni kezdte: ezek a középiskolások úgy mellé beszélnek a legtöbb dologgal és ha észre veszik a tévedésüket még a másikon rázzák ki azt.
  Meg is elégeltem a kinn ülés örömét ezzel, és bementem én is azt a bizonyos szórakoztató ládát nézni, a TV-ét, gondolván azt: édes szomszéd kislány, a te 25 éveddel tőlem farmozhatsz is, vagy faromozhatsz is, nekem ugyancsak mindegy, egyikben sem akarok munkát vállalni. Na kérem, vannak itt irodalmi beszédhibák is, vannak tájbeszédből kiismertek is, de ha egymást megakarjuk érteni, bárhogyan is beszél egy embertársunk, azt megértsük.
  Ítéljétek soraimat a saját véleményetek szerint, én az én beszédemmel sem itt, a környéken, sem a magyarhonba még szégyent nem vallottam, sőt még a dupla beszédekkel is boldogulok itt az idegen ajkúakkal. Ez a határvidéken néha kívánatos is. Na legyen még szép estétek, a csoporttársatok.

  113. A tabletta.
  Kedves csoporttársak!
  A téli időnek nincs kedve itt hagyni az alföldüket, és rendje szerint ilyenkor meg is ajándékoz egy jó erős széllel, itt a tájunkon az Kosavának ismert, hajlítja a fákat, a Duna vizét, itt a folyókilométer 1114-nél felbodrozza, míg a Kazán-szorosba elkeseríti a hajósembereket. El is hagynám ezt a tél utolsó rúgásának nevezett időjárást és melegebb időkre térek át, egy velem (mindig csak én vagyok a megtörténtek alanya) esetre már csak azért, hogy a rossz időt elviselhetőbbé tegyem azzal és újra mosolygásra bírjalak benneteket.
  Ott kezdeném amikor fellábaltam a súlyos és nehéz betegségemből. Megjelentek a nem alvás és nyugtalanság éjjeli időszakjai, órái, ébrenléttel. Egy ilyen éjjel a feleségem is felébredett a sok ide oda forgolódásomra mondván, majd én szerzek neked nyugtatót holnap éjjelre. Na ismervén őt hogy az ilyesmiben nagyon kantároskodik, amíg nem ő kell azokat bevegye, hát gondoltam, hadd töltsem kedvét, már voltam elégszer az ő laboratórumi patkánya (végzett is már annyi kísérletet rajtam, hogy a baráti köröm csak azokon nevetett). Persze, nem akartam a kedvét rontani a szíves ajánlatára és a segítség felkínálására, jaj, bár ne lettem volna újra oly nagyhiszemű.
  Eljött a következő este és a lefekvés előtt, honnan, honnan nem, ott a tabletta a nyugodt alvásra. Szépen be is vettem én azt a rendje módja szerint, nem megnézve mit is adott a drága feleségem, de ugyebár ők kedvesek számunkra és a jótevőink. Annak a bizalmában, hogy jó hatással lesz az alvásomra a bevett tabletta, el is mentem az alvásra a nejemmel. Meséljem tovább? Igen, ha már belekezdtem, hadd nevessetek csak tovább. Persze a felépülésem idejében voltam, visszatértek a régi gondolatok, viselkedések és persze a házassági kötelezettségek is azzal és tovább. Kedvesen is fogadta a közeledésemet, majd a régen meg nem tett, lett. Egyszer mintha valami elvágott volna, minden különös eddig érzettet, már gondoltam mi is lehet itt közbe, felkeltem és kimentem a napaliba, rágyújtottam, ereszkedik is a szeretetben otthagyott nejecském ki utánam, nagyobb mosoly nem volt ajz ajkai körül, de azért egy árnyalatnyit nem bírt eltitkolni, nem írnám meg, mit olvastam onnan le, de beszélt is az egynéhány nyelven. Enyhén rákérdeztem: Mond anyu, milyen tablettát adtál te nekem, itt már a mosoly eltűnt de a felelet sem jött. Utána nézek én a tabletta burkolási papíron, hát az ARTAN nevezetűt adagolta be nekem, mire én enyhén elszóltam úgy magamat, hát nem elég csúfság vagyok, még nagyobbá akarsz csinálni a hókusz-pókusz orvosságaiddal. Na, majd az orvos ismerősömtől kérek neked is egy olyant, hogy egész éjjel kint a nagyteraszon hűtögeted a bugyogod tartalmát.
  Ezt kellett csak egy komaasszonynak elmesélnie, hogy ne tudja meg az ismerős és baráti körünk, volt is olyan heccelés azzal: nem tudnál valami jó éjjeli nyugtatót, mivel a felséged oly jókat tálal fel neked? Persze a baráti élcelődésre nincs sem harag, sem szöveg. Megvallom nem volt lelkem egy olyan visszafizetéssel lennem a nejem iránt, habár sokáig gyanakodva nézte, ha gyógyszereket hoztam az ismerős doktor barátomtól.
Persze a doki is már tudta a történteket, és nevetve mondotta, olyan tablettákat Delibláti veszélyesebb betegek számára írnak ki nem neked, de honnan tudhatja egy doki, mi is jó a feleség részéről a férjének és én azóta nagyon is hiszek a kedvesemnek, mindebből.
  Az ajánlatom az,inkább elfáradásig forgolódjatok, amíg álom nem jön a szemetekre, mert olyasmit átélni nagyon rossz érzés, de miattam lehet nevetni is a megtörténten, mert ez is volt a szándékom. Még szép napot kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok az:aldunáról.

  114. Szökéseim
  Kedves csoporttársak!
  A tegnap foglalkoztam az egyik csoportban az utóbbi időkben mind sűrűbben megjelent gyerekeltűnésekre. Egy ilyen esetre ismertetett meg az élet, még az apró gyerekkoromba, amikor még az óvis éveim előtt állottam.
  Biszak apóm a legnagyobb tanyán felügyelősködött és dolgozott a feleségével, a Homokbálványos és Pancsova közti DINICS féle földesgazdánál. Volt is egynéhány száz hold föld ott a környékbe, és mindezekre figyelt fel kapáltatott, aratatott és szedette a kukoricát. Így a családjai, akik már nősök voltak, majd egész szezonban ott kint éltek és dolgoztak azon a mezőgazdaságon, és már a meglévő unoka is ott volt velük kint. Én az udvarban voltam a két legfiatalabb nagynéném felügyeletére bízva, amíg a szülők a kukoricatörésben vettek részt valahol arra, messzébb a határban.
  Haladhatott is a kukoricatörés, mert ha a három fia a nejükkel beálltak a sorba, annak két sorával törni a kukoricát, akkor egy fordulóra már a hold kukorica le is volt törve. A családok valami évkor szerinti sorban szedtek. Biszak István és neje Csobot Terézia, János és neje Korodi Mária, Erdős József neje Etelka,Tamás neje Nedjelja Viktorija, meg a két nőtlen fiú, a György és a Bálint.
  Az udvarban játszadozva, egy óvatlan pillanatban,már a kiskapun kiosontam és irány a düllőutaknak, amerre láttam elmenni a szüleimet a reggeli órákban. Én magam csak nagyon halványan emlékszem vissza a megtörténtekre, de a későbbiekben nagyon sokszor volt felemlítve amikor a rokonságnál voltunk valami látogatási alkalommal. Mennyit mentem a düllő utakban beszorult őszi melegben, nem tudom, csak már beleunva a düllőut porába, hosszában vettem egy kukorica táblát, majd nagyon elfáradtam és mentem keresztbe-hosszában is.
  Órák telhettek el, én már nagyon fáradt voltam az óriás kukorica szárak mellett, és egy sorban leültem, és tovább nem tudom. A szedők ahogyan törték a kukoricát és azt a szokásos rakásokra dobálták, a György nagybátyám egyszer azt mondja édesanyámnak: Ángyi valami van a kukorica sorában, mire abban is lett a szedés hagyva, és hát engemet találtak meg. A sors úgy adta meg, hogy édesanyámnak a sorában ültem le a fáradságomba és aludtam is el, így találtak rám. Vége is lett aznap a szedésnek és irány a tanya, találgatva miként is kerültem olyan távolra el, és hogyan volt az a véletlen, hogy éppen abban a nagy tábla kukoricában találjam meg az elalvásom helyét.
  Már a tanya tájáról hangos kiabálások hallatszottak, mind közelebb érve, a már hazafelé érkezőkkel szemben. Nagy volt az öröm, amikor meglátták a keresett gyereket. Volt is azután élcelkedés és vicc a számomra, az én kirándulásommal, de többé nem bírtam a nagynénéim figyelő szemei elől meglógni. Ez nem volt ok arra, hogy a következő évben az apó figyelmét játsszam ki, és megszökjem édesapám után, aki a Sztárcsoi aratókhoz ment a cséplési búza hazaszállítására, hosszú, lovaskocsi fogattal.
Na, röviden ezt is ismertetem veletek. Egy napon amint az apó kiadta a napi teendőket, felfigyeltem arra: - Pista béfogja a két lovat a hosszú kocsiba, és elmegy Sztárcsovára a búzarészért, mert mára jelentették a cséplést, és legyen minden sorjában megcsinálva. A többi a tanyán csinálja a munkáját. Ilyenkor nem volt semmi ellenvetése senkinek, valami ma nem ismert szabály szerint ment minden, és a nős fiak is úgy viszonyultak mindenhez. Nagyon akartam volna és is menni Sztácsora, mert olyan 10 km út volt a tanya és a falu között. Persze megvolt: a Pistika nem megy, itthon marad. Emlékszem, nagyon bántott. A befogott lovak jó erőben vonták ki a kocsit a tanya kapuján, hogy a düllő utakon a rövidebb ismert utakon odaérjen és vissza is estére. Én hirtelen nagyon elfoglalt lettem a gang léceinek megtekintésében, hogy amikor apó bement a házba, a kis zárat kinyissam és már a tanyaudvar kapuját vágtam végre ki a házmelletti útra, és kiabálás az édesapám után azzal: - Várjon édesapám, megyek én is, amit ő hogyan nem, de meghallott és megállította a lovakat, még szerencse, mert az apó is jött azzal: - Gyere csak vissza apóhoz, majd jön apád.
  Édesapám egynéhány lépéssel visszatért felém és csak azt mondotta: - Hagyja apám, majd jön velem. Így sikerült eljutnom a Sztárcso faluba. Élénken emlékszem, amikor odaértünk a cséplési házhoz, lovakról le a hámot, a kötőfék felrakva, és én megtanítva a környezet nyelvire. Cekam tatu, várom apámat. Persze, egynéhány perc múltán, a gazdasszony kijövésekor, már a tanított szövegem szerte volt szállva, de a néni egy nagy piros almával kedveskedet, mondott is elég sokat, hogy megsimogassa az arcomat, és újra visszamenjen a cséplőkhöz.
  Hogy menyire visszatud az ember egyes dolgokra emlékezni, a legrégibb gyerekéveire, amelyek még az óvis idők előtt voltak megtörténve. Amikor az apótól megszökésemet halkan beszélték a családtagok, volt mosolygás de elhallgatottság is, amikor apó úgy szétnézett a családjain, valami vasfegyelem uralkodhatott, mindenki, kevés szó után, tudta a tennivalóját. Rengeteg ilyen emlékem van ahhoz a Dinics tanyához és amikor a fiam már iskolás volt, egy napon elvittem oda látogatásra, de én magam is csak a tanyahelyet találtam meg, sehol azok a mély barák, amelyek a nagy csukákról voltak ismertek, meg a vidrák tömegétől, amint játszadozva vadásztak a barában lévő halakra. Egyszerűen, egy reggel már csak négy volt ott az egész két családból, a többi, a mesék után, elmentek új helyet keresni maguknak.
  A magas jegenyék egyikét sem lehetett látni és egy ott dolgozó TSZ traktorvezetőt kérdeztem még: - Itt volt a Dinics tanya? Mire ő igennel válaszolt, nagyot nézve rajtam és hozzá tette: - Látom ismerte ezt a vidéket, azok voltak a szép idők, volt is minden, míg a mai napon a sok munkán kivül semmi sincs. Na, el is mentem a Dolovai domboknak, hogy Mramorákon (Márványoson) és Delibláton, érjek vissza Kevevárára és Székelykevére. Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok.

  115. Húsvét
  Kedves csoporttársak!
  Már néhány órával előbb akartam a beírásomat tenni a csoportunk oldalán is, mert egy másik csoportban már megjelentettem, de a gyászos esemény miatt elhalasztottam idáig. Mivel nem tréfáról, viccről van szó, inkább népismereti szokásról, így elfér egészen jól, remélem nem esik ezért valami félreértés, amit semennyiért nem szeretnék.
  Az ismert és megünnepelt húsvéti ünnepünket magunk mögött tudjuk, és néhány, ilyen ápolt és ismert, ezzel járó szokásunkról hallottunk és olvastunk. Én most leírok egyet, amit én magam is csináltam, és ápoltuk, mint székelykevei gyerekek, de már legkevesebb 3o-4o éve még magam sem láttam, hogy ez tovább lett volna csinálva, mint húsvéti szokás. Na itt talán a néprajziak hallottak róla, vagy jegyeztek fel, de én erről nem tudok így ismertetem veletek ezt a kihalt szokást, a húsvéti ünneppel kapcsolatban.
  A szokásokhoz híven, a fiúgyerekek húsvét vasárnapján lettek, majd virradatkor ébresztve azzal: kell menjél köszönteni. Megjegyzem, valami tartózkodás féleség volt attól, hogy a leánygyerekek menjenek köszönteni, nemcsak húsvét napján, hanem karácsonykor is. Csak a másodnapokon voltak elnézők az iránt, ha ők is köszönteni mentek. Na, térjek vissza az említett szokásra.
  A köszöntés indulása előtt, a saját családtagoknál volt a köszöntés egyben, hogy férfi köszöntse őket és a másik dolog az volt, hogy lefigyelték, elég rendesen mondja-e a gyerek a köszöntőversét húsvétra. Miután az utolsó simítási mondások megtörténtek, mehetett a gyerek a köszöntő útjára, a nagyszülőkhöz, nagybátyákhoz, nagynénikhez és keresztapákhoz, rokonokhoz. Amire befejezte ezt az észben tartott listát a köszöntéssel, már jó 10 órára járt az idő, és hazafelé vette az útját. Itt adódott meg a gyerekektől ápolt szokás éspedig: amint két gyerek összetalálkozott az utcán, már nézegették, ki milyen tojást kapott a köszöntőjére, és ha két egyforma volt akkor, ki lett az egyik cserélve egy olyanra, amilyen a másiknak még nem volt, azzal növelve a tojások színe tarkaságát.
  Azután következett az említett játék, éspedig ha volt egy külön megtetszett vagy írott tojás akkor arra dobálva lett. Ez úgy képzeljük el, hogy a megkívánt tojás ki lett választva, és az helyett egy másik, a fal tövében téve a dobálásra, ami egy nagyobb érc pénzzel lett megtéve. Úgy két méternyi távolságból kellett az ércpénzt becélozni a fal tövében lévő tojásba, de úgy, hogy az megállva a tojásban maradjon. Akkor a félretett és kiválasztott tojás meg volt nyerve.
  Ment is ez a játék, amíg egyiknek a tarisznyája jobban telt, míg a másiknak mind laposabb lett. Kicsi rakás nagyot kíván, és az arra járó, köszöntésből hazatérő gyerekek, mind jobban kaptak kedvet erre a játékra és lett is az újabb kihívásokkal játszva. Mire elmúlt már két óra hossza is a játszásban, mindenki készült volna haza, mert volt mindig az oktatás azzal: egyik lábad itt és a másik ott. Tudtuk is, loholva mentünk ahová mondották a szülők, de ekkor a tojásdobálási játékban nagyon eljátszottuk az időnket. Így lassan a beleuntunk, és mindenki iparkodott haza, ahol lehetett a dicséret vagy megfedés is. A dicséret az volt, hogy annyi köszöntői tojást hoztam, míg a megfedésre az lett mondva, hogy: annyi rokon nem volt, hogy ennyi tojást kapjál. Persze, erre be kellett vallani az igazat, hogy az a tojásdobálásban lett elnyerve, mire újabb megfedés: szegény gyerek, akitől elnyertétek, hogy megy haza a szülei elé? Ilyesmit ne tegyél többet.
  Itt az apó szólt bele, amint a tajtékpipájából a füstöt eregette.
  Hát az a gyerek hogyan bírja megtanulni a ti szokásotokban, amit ma éltek, ha nem ápolja a régi szokásainkat? Mennyire is igazmondó volt apó, most amikor valamit ezekből a kihalt szokásokból nem látok, nagyon eszembe jut, mit is mondott akkor. Mennyire előrelátó egy ember volt, vagy talán valami tapasztaltabbság volt a gondolkozásukban.
  Minden esetre, ez jutott eszembe a húsvéti ünnepűnk kimaradásából, valahogyan olyan mintha valami nem úgy volna az ünneppel, ahogyan arra én visszaemlékszem. Ez is úgy van, mint a locsolkodással, mert nem az eredeti. Most egy lány kiöltöztetve és lelkileg előkészítve egy locsolásra megy ki az udvarba, és otta legények várják a vödör vízzel, hogy azt a nem begyakorlásukkal a lány mellé lottyancsák. Tiszta egy erőltetett, mesterséges utánzata az eredetinek. Láttatok eredetit, nem a nős emberektől a menyecskékkel használtat. Megengedem, egyesek láthattak, ha még virradat előtt felébredtek és odafigyeltek a közelgő tettekre. Nekem volt egy nagynéném, aki már leánykorban volt és ő rá is várt a locsolás. Persze már jóval virradat előtt ébren volt, felöltözve várt, és ígérete szerint engem is felköltött arra az időre.
   Akkor láttam a szomszéd lány meglocsolását, ki nem volt még felöltözve, és csak arra ugrott ki az ágyából, mikor az anyja kiáltotta: ugorj mert jönnek be a locsolkodok! Na, volt is ott az alsóneműjében a szegény lánynak mit elviselnie és mondom, az nem tudott még egy lépést sem tenni a meglepetésében, a hideg ébresztő vödör víztől. Az nem műlocsolkodás volt, hanem eredeti. Tudom, sokan azt mondják, egy kézlegyintéssel, mindaz már idő múlta, ami igaz is de legeredetibb és hű, nem mesterkélt és lencsevégre számított. Legyen még szép estétek, az aldunaitok.

  116. Rókalyuk
  Kedves csoporttársak!
  Ugyebár mindannyian már a tavaszt várjuk, hiszen a tél már a múlté kellene legyen, és a jó felmelegedett, tavaszi napsugárban kellene a napfürdőnket vennünk. Mindez várat még magára, igaz a növények szinte erővel bújtatják ki a rügyeiket és az első gyümölcsfák is viráglombozattal díszítik kertjeinket, gyümölcsöseinket.
  Amikor az idő annyira megengedi, a feláztatott utakon a természetben figyelünk fel a változásokra és összehasonlítást teszünk az elmúlt évekkel és azokban megtörténtekkel. Na, itt is azonnal egy a múlt időkből, a rókakotrolék. Most nagyon sokan el is gondolkodnak a megírt szó értelmén, én magam még az apótól hallottam először, úgy az 5o-es évekbe. Vadász volt ő és az üregvadászatra szoktatta, tanította be az arra megfelelő, alacsony termetű kopófajta, rókavadászatra való kutyákat.
  A nagybátyám, aki még legény ember volt, ő tanulta azt, ami a természetben és állatvilággal kapcsolatosan összefüggött. Hogy ezek a tanok kompletté váljanak, kiegészítette a halak tudományával is, fogni őket még szabad kézzel is, nemcsak a hagyományos háló és varsa fogással meg a pecázással.
  Elismert mestere volt e szakoknak a környéken, és tőle tanultam el, az élő rókák kézzel fogását. Most enyhén csóváljátok a fejeteket, azonban két ember is bírna tanúvallomást tenni az állításom mellett, hogy igaz. Mivel szokásból az udvaromban volt ebből a kutyafajtájából, így egy napon sétát tettem vele, lássam mennyire is jó a szimatja. Úgy 500 méternyi úton, a csatorna szélén felütötte az orrát a levegőbe az eb, majd az út porában dugta azt vissza, irányt is változtatott észak irányba, át a mezsgyéken, neki a közelben lévő elmarasztalt régi és csak egy részben használt TSZ épületnek.
  Kísértem is nagy kíváncsian, mit érezhet ez az eb, mert még nem volt sem nyom megtaláláson, sem vérnyomon, és az évet és elérte (ez van megnevezve arra a korhatára amikor egy marást a vadtól elbír viselni anélkül, hogy valami fóbiját kapna annak marásától). Nemsokára egy nagyobb dombhoz vezetett és már itt hangosabb morgása volt az ebnek, és csakhamar eltűnt valahova. Ahogyan nézem, keresem, olyan 30 cm átmérőjű lyukat láttam, és a kutyát, amint a hátsó lábaival rúgja ki a törmeléket és hangosabb lett a morgása. Hiába hívtam és szólítottam, az annyira szóra hajló kutya nem akarta elhagyni az üreget. Tudtam már, mi vár rám, gyorsan szerszámért, mert ezt úgy kell kiásnom a kotraklékból. Tíz perc múltán már ásó és lapáttal álltam újra a kotralék előtt, hallgatván, jelez-e még a kutya? Most már nem morgott, ugatott elég hangosan, ez azt jelenti, hogy rókára akadt az üregben, mire bíztattam fogd el! Egy idő multán még erősebb ugatásra lettem figyelmes, de valahogy távolabb, mélyebben a lyukban. Rendben most már tudtam a megtanítottból, az eb odaért a rókához marásnyi távolságra, most kell neki segíteni, mert fojtogatás lesz a vége ha mi nem avatkozunk közbe, és a kimenetele sosem biztos, hogy kinek a javára dőlhet el: az ebére vagy a rókájéra. Amint a földfelületén lehallgattam a kutya ugatását, úgy kezdtem egy keresztülásást csinálni, hogy az ugatás előtti részen egy árkot ássak, azzal az eb és a róka között leérni.
   A hatvan cm mélység után, már az ásóm lemerült a mélyben, a kutya vakkantott is, tudtam, jól mértem fel a távolságot, amit ásnom kellett mindehhez. Hamarossan már a kutyát vettem ki a beszakadt földmennyiségből, nagyon kapálódzott és akart egyre visszamenni a beszorított rókához, de rászóltam, és nagy szomorkásan elment onnan, leülve figyelt oda, mit csinálok. Közben már odaért a kislányom, akinek siettemben mondottam, hozzál kérlek egy egészséges zsákot, mert kell a rókának. Na, meg volt a többi föld eltakarítása és egyszer a kezem valami gyapjúféleségi puhára tapintott. Amint jobban megtapogatom, érzem, ez egy róka, de a legfiatalabb idejében, úgy négy hetes korban. Ki is vettem és bele a zsákba, majd tovább keresek a kotradékban, és még hét ilyen gomolyagra akadtam, amiket a zsákban tettem, de még valamit éreztem ott benn az odúban. Kissé mereven nyúltam újra be, mert nem tudhattam, hogyan áll benn az öreg róka. Annyit tudtam, hogy az anyaállat lehet, mert a hímet nem tűri, az olyankor az élelem beszerzésével van éjjelenként elfoglalva, és a nappalon alussza ki az éjjeli vadászat fáradalmait. Meg is tapogattam az anyaállat farkát, az ásott is már kegyetlenül, majdnem merőlegesen, lefelé.
  Akkor már az őrködő TSZ -i őr is ott volt, megismert és kérdezi sikerül-e kivenni, mert mindent összefurkálnak már ezek a kártevők. Igen, de annyira lefelé fekszem már, hogyha megfogom az anyaállatot, akkor nem bírok kijönni a felszínre, mert ha akkor a kezemmel segítek, az megmar. Na, te csak fogjad keményen és én majd a lábaidnál fogva, kihúzlak az odúból de el ne ereszd az a rókát, mert össze-vissza mar engem. Na, miután elmarkoltam a vöröskének a nyakán a bőrt és a két hátsó lábát, a farkával együtt mondom, na szomszéd (mert ott lakott a szomszédságomba) húzhat ki rókástól. Meg is történt ez a róka kivevés, és már a kinti levegőn elcsaptam a lábát meg a farkát, csendes is volt az mozdulatlan, olyan, hogy a szomszéd már mondotta is: ez megdöglött.
   Gondolja? Az csak teszi magát, ha ereszteném, akkor látná meg, mennyire eleven, de mindjárt segítek azon, hogy maga is lássa, menyire élő még a róka. Hogy mi is nyugodtan bírjunk haladni vele haza, és az ismert ásónyél markolatával megáldotta. Azonnali reakció lett, majd kirángatta magát a székely markából, de hamarosan elnyugodott, bizonyosan jó hatással volt rá az ásónyél, mint altató. Így mentünk is hazafelé, a kislányommal a nyolc kisróka a zsákban, meg az anyaállat. Útközben kellett még egyszer alkalmaznom az altató módszeremet, így haza is értünk. Egy láncra kikötöttem az anyaállatot és az utcai telefonoszlophoz, majd a nagyteraszomon a kicsik lettek szemügyre véve.
   Azok tele a szokott kullancsokkal, mire azokat a kislányom vette kezelésbe, langyos vízfürdéssel és fertőtlenítővel. Hangos beszédre lettem figyelmes, gyerekhangok az utcáról. Megyek ki, már a szomszédok gyerekei, a szokásos gyerek telegráfiájukkal egy egész csoport nézelődő gyereket hívtak össze. Még nem voltak tól közel a kikötött rókához, de megijedtem, ha valamelyikük közelebb megy, az minden további nélkül megmarja. Nyúltam is az ott lévő ásóért, és egy kimért lendülettel nagyon mély narkózát adtam a rókának, meg sem mozdult az többé.
   Az irhája olyankor nem használható, így csak elásni a gyerekek szeme elől. Meg is tettem, és nem sokára a kicsiket figyeltem, mi is van, milyen idősek, a fog épsége és az ilyen alapvetőket. Majd biztos ketrecet kellett nekik keresnem, még szerencsére a korábban tartott nyulak vasketrece ott volt, és abban szállásoltam őket el. Gondoskodtam a vacsorájukról, ami húsz házi verébből állt, de nagy éhséget nem mutattak. Tudtam, ez a velük született ravaszságuk, amíg holnap megjövök a munkámból, csak megeszik a madarakat. Ez meg is történt, mert a másnap, amikor 14 óra után megjöttem a munkáról, csak a madarak tollát láttam imitt-amott a ketrecben vagy a kis pofájukról árulkodott egy kisebb toll, hogy hová is tűntette el a róka a madarat.
   Na, meg is volt az elfoglaltságom a rókák etetésével és tariszya számra kellett a verebeket hoznom nekik. Már nem féltek, ha beadtam az ételüket, elfordultak egymástól amint elkaptak egy madarat és torokhangon jeleztek, hogy a testvérük se menjen közel, amíg azt el nem fogyasztja.
  Mennyire is tetszet a kisfiamnak az ilyen etetés, kivált, ha még a madár kicsit bír röpködni. Olyankor megfeledkeztek magukról, és a vadász ösztönükben mind a nyolcan vetették magukat a repdeső madárra és csak a szerteszét repülő tollak mutatták, mi is megy ottan végbe.
  Őszire szép, kifejlett rókák lettek, hatalmas prémbunda lett volna a feleségemnek belőlük, de azt nem bírtam volna, hogy felnöveltem őket, és akkor végezek velük. Így egy szép napon egyenként kivittem a kerti ösvényre, és elzavartam. Vagyis akartam, de nem tágítottak. Akkor az ellenségüket hívtam le, a kutyát, az nézet engem, miért is mondom, hogy kapd el, de nagyon ő sem értette hiszen sokszor látott a rókák körében és most egyszerűen kell őket zavarja, ezt nem érthette. De a rókák értették, lassan valami vissza-visszanézéssel mind távolabb mentek. Még néhányszor láttam őket, amint reggel korán a horgászatra mentem. Kijöttek a talpon álló kukoricásból és szimatoltak, de nem hagyták el a kukoricást, már kezdtek a természetükből ismert ösztönszerűségükkel visszaszokni oda, ahonnan el lettek szakítva.
   Sajnálom, hogy nem tettem nekik fel érmet a megadott számmal, lehetett volna kísérni merre és miként élték le az életüket, és egyáltalán mennyi ideig is éltek a természetbe. Még szép estét kívánok mindannyiatoknak az: aldunaitok.

   117. A fésű
   Kedves csoporttársak!
  Bizonyára ti is nagy élvezettel vagytok a végre beköszöntött szép tavaszi időjárásunknak, nap-nap után szoktatjátok hozzá a testeteket a kiadós napfényhez. Igen jó érzéssel tölt el mindannyiunkat ez a naptól jövő fény, és ha kint, a közvetlen napsugarakban ülünk mind, jobban követeli le az öltözékünk egy-egy részét, de óvatosságra is int, úgy al-tudatban bennünket, mert a nem hozzá szokott bőrünk felülete egy hosszabb napozás után, estére nagyon is jelezne. Na, hagyjuk ezt a kellemes napozási foglalkozásunkat, inkább tegyünk lelkünknek egy kis felvidulást, szebbé téve napunkat, bár egy néhány másodpercnyi mosollyal, ha az alábbiakat elolvassátok, mert azért is szántam e sorokat, hogy egy vidámságra ösztökéljelek benneteket, ebben a humortalanná vált világban.
  Szokásomhoz híven a nevekkel adós maradok ebben a leírásomban is, de ha valaki hitetlenkedne a megtörténtekben, akkor még Székelykevén sokan rábólintanának arra, hogy: igen én is hallottam, és igaz volt, megtörtént. Ne bővítsem a szavakat, egy ilyen bevezetési formasággal, inkább elbeszélném nektek mi és hogyan is történt.
  Mint mindenfele, itt is az ifjúságunk híven igyekeztek is belekapcsolódni a napi élet ritmusába, ugyanúgy a szórakozásba is. Igaz az utóbbiból nagy lehetőség nem is volt, maradott az ismert kocsma meg a táncmulatság, amely legtöbbször a helyi ifjúsági otthonba lett megtartva, szombaton este vagy vasárnap este. Ilyen táncmulatságra jártak el a falunk ifjai, úgy lányok, mint fiúk, mert már az ismert „kistáncok” elmaradtak. Ez házaknál megtartott táncmulatság, amely kis belépti díjjal volt, és nem annyira ismert zenészekkel, de mint táncot tanulni akaróknak, az első bevezetésre, nagyon megfeleltek. Egyik ilyen, a még mai meglévő Petőfi utcában volt, igaz a tulajdonos már régen elköltözött még a helységünkből is, miután a szülei elhaltak, ment a munkája után.
  A kistáncok megszűnése után az ifjusági otthonban találták magukat a táncra készülődők. Egy ilyen alkalommal, már minden legény vagy leány valamiként megkedveltnek érzett szimpátiáját igyekezett felkérni, az először lassúbb ritmusú táncokra és szoktak hozzá a tánchoz, táncpartnerükhöz.
  Nem részletezném nagyon az ezzel megtörténteket, de egy dologra kitérnék, a jobb megértéshez. A leányok egyik felén ültek a teremnek, míg a legények a másik felén, nagy nézelődéssel a szembe ülőkkel. Alig indult meg a zene, már megvolt a sietség ahhoz, hogy a kedvelt táncpartnert elérje a kívánkozó fiú, és hogy egy másik el ne rontsa az ezzel elképzelteket. Már az est közepe fele lehetett látni, ki-kinek a szimpátiája vagy a titokban megbeszélt esti táncosa, ami lett is nagyon ápolva, ha ott voltak a gardír mamák, nenák ha nem, valahogyan az ismert bölcs szavaik nem voltak hatással a lányokra. Külön is ültek azzal: nem vagyok én már olyan kislány, hogy ott légy mindig mellettem és külön is ültek, igaz a gardírok látkörében.
  Mentek a szebbnél szebb táncok, és a legények szorgalmazták is a lányok táncra kérését, ugyan csak mindig azzal a lánnyal. Egy néhány ilyen lassú tánc után, egyik lány nagy piros arccal visszajön a csoportjához és mondja: - Szépen táncol és jól ez a fiú, de én nem tudom megérteni, miért nem hordja a fésűjét a nadrágja hátsó zsebébe, miért azt bírom. Az ilyen, már fésűvel ismeretesebb lányok, mosolygással voltak az ilyen kijelentésén a lánynak, egyesek már a fejüket dugták össze azzal: - Megmondjuk neki, a fésűt! Nevetéssel hagytak tovább mindent azzal, előbb vagy utóbb rájön maga is a fésűnek vélt valóságra. Azért a kis ártatlant, már amikor maga rájött, nagyon is mosolyogták és ugratták a barátnői, mire ő kirobbant azzal: - A fene egye meg a pofátokat, hát nem tudtátok ezt nekem mondani időre, mire azok védekeztek: nekünk se mondta senki, magunk kellett rájöjjünk.
  A gardir mamákkal volt még az érdekesség, mert úgy elvegyültek a táncosok megítélésében, hogy a leányuk már régen kint ölelkezett a sötétben a fiúval, és nem is vették azt észre a lányuk hiányát, de ahogyan meggyőződtem, nagyon is járatos volt a kislány ilyesmibe, mert nem nagyon tartott attól, hogy a mamája esetleg utána jönne és keresni találja. Egészen jól beleilleszkedett ebbe az ő számára ismert járatosságába, persze én magam sem voltam az ilyesmitől nagyon idegenkedve.
  Szép volt az ifjú élet, na nem búsan nosztalgiásan gondolunk mindarra vissza, hiszen minden időnek megvan a saját szereplője és megesett dolga. Én ezt, mint mosolygásra szántat gondoltam, és ha ez sikerült, akkor dupla örömemet lelném azzal. hogy néhány percig elvontam a figyelmeteket a mindennapi gondoktól.

  118. Bukovinában
  Kedves csoporttársak!
  Mennyire is megváltozott a környezetűnkben a természet, amióta az utolsó beírásomat tettem a csoportban. Igen már nyíltak az orgonák, amikor elindultam, hogy meglátogatom az őseink szülőföldjét amit csak a nannyók sírásra hasonlító énekükből ismertem meg, a legkoraibb éveimben, azzal, hogy „Bukovina édes hazám...”
   Éveken át csak gondolatban voltam azzal, hogy jó lenne meglátogatni már azt a sokat emlegetett őshazát, de csak maradott, míg a tavaly egy ajánlat jött, hogy egy újabb látogatásra készül egyik csoporttársunk, és meginvitált, azzal, hogy kísérjem el arra az útra, mert „Ha most nem teszi meg, akkor többé nem lesz arra alkalma”.
  Így a megegyezés szerint, már ápr. 26-án ott voltam nála és indultunk is 28-án neki Bukovinának. Már akartam egy előre elképzelt képet, elgondolásomat leírni az ott levő természettel, földekkel, meg a telepekkel is, de jó, hogy nem tettem meg, mert nagyon mellé írtam volna mindennel. Tehát előbb valamit látni kell, hogy azt a vidéket, országot úgy ismerhessük meg, ahogyan az van is a valóságában.
  Már az ismerősöm lakhelye és városa közelében érve azt kellett észlelnem, hogy a tavasz ott is majd három hét elkéséssel állhatott be, erre mutatott a csak bimbónak megindult orgonavirágok, hogy amire odaérünk Bukovinába észlelhessük azt, hogy ott még jobban megkésett a tavasz, mert alig látszottak a fáknak kibimbózása, rügyezése.
  Ez a megkésett vegetáció tette lehetővé azt, hogy egyes temetőkben még ráakadjunk az ismert magyar nevekre a kőkereszteken, egyeseket úgy bontottunk ki a tavalyi befüvesedéstől, sőt még már apróbb gyökerek is voltak rájuk nőve, és ezeket már három hét múlva lehetetlen is lett volna megtalálnunk.
  Hihetetlen de még rókakotradékot is találtunk két vesszővel benőtt térségen, na akkor ott sincs látogató nagyon sűrűn. A leglelkiismeretesebben kutattuk át mind az öt falunak a temetőjét és a sírköveket is, helyesbítek a Hadikfalvin kívül, mert ott két ár nagyságú felületen lehet csak valamit megtalálni, és sehol máshol. A legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet ott a sűrű bozótokon és ágakon áthatolni, amit megkíséreltem is egynéhányszor, míg a termérdeklen tüskefalakon fel nem akadtam, és a nem áthatolást láttam a legmegfelelőbbnek. Ott, ha vannak is kőkeresztek, azokat már csak a gyökérrétegek alatt lehetne megtalálni. Annyit még megtehettünk, hogy az őseink tiszteletére körül is jártuk az egész temetőt, persze ahol lehetett, a külső részen.
  A legdélebbi Józseffalva sem lett kihagyva, sőt ott lett kezdve a látogatásunk, mert ha Radaucról kell utazni, akkor bizony mindenki olyan kerülőnek nézi az odavezető utat, így legtöbbször ki is van annak a látogatása hagyva.
  Az andrásfalvi meg a hadikfalvi falvak lettek hagyva az utolsó két napra, amit meg is tettünk, annak kikutatásával és megtekintésével, majd egy egészen más hazatérő úton tértünk meg Déva városába és onnan le az Al-Dunára, ahol a megérkezésemkor már az orgonák majd elvirágozva voltak.
  Még szép napsugaras napot kívánok mindannyiatoknak és kezdődhet az árvízterületi Duna-vizére látogatás az azzal járókkal, és településekkel, ahová a bukovinai őseink beköltöztek és itt élték le az életüket azzal a szomorúan hangzó énekükkel.
  Kívánom nektek, látogassátok meg mindkét ős településüket, ott az őshazában, majd a beköltözésit itt az Al-Dunán. Csoporttársatok:az aldunai

   119. Árvízterületen
   Kedves csoporttársak!
  Felvidámítsalak benneteket? Idáig azt tettem és sikerült is, bár egy mosolyt az arcotokra kicsalnom, sajnos a szép és meleg tavaszi időjárással nem dicsekedhetek nektek, sem meginvitálni az aldunai őstelepek meglátogatására. Ilyenkor barátságtalan ez a vidék, és aki ismeri, az ilyen napokon inkább nem kívánkozik ki az átnedvesedett növényzet közé, ami uralkodik ezen az árvízterületi tájon. Azért vetetnénk egy kis időt annak megismerésére így megtudjuk, milyen tud lenni, amikor a természet barátságtalansággal van irányunkba. Ezt ne vegyük úgy, hogy valamiért talán haragvással lenne irányunkba, még véletlenül sem, ő csak végzi azt a munkáját, amit kell ilyenkor, tekintet nélkül arra, hogy mit is éreznek a Duna-folyam partján élő emberek.
   Na itt a baloldalon még csak hagyján, mert az bukovinai őseink egy hatalmas gáttal vetettek véget az állandó vízárak keserűségének, itt már csak a talajvizek kesergették még egynéhány évtizedig a lakosokat, és a gyergyovai bevetett földjeiket, amíg a csatornahálózatot meg nem ásták. A csatornahálózatok vezetik le a talajvizet a földekről, igaz már a gyergyovai földeket is más birtokolja és használja. Csak addig voltak azok nem hozzáférhetők és senkié, amíg a Duna uralkodott árvizével rajtuk, de miután rendezettek lettek és minden évben használhatók, már mások is szemet vetettek arra és lassan átpárologtak azok tulajdonába. Na, ezzel nem foglalkoznék, minderről csak annyit, hogy néhány pumparendszer is gondoskodik arról, hogy több víz ne legyen még a csatornákban sem, mint ahogyan azt az irodákban gondolják, ami persze még a réteket nem vízteleníti. Így ha éppen ott haladunk el a kisóderezett úton akkor láthatjuk, hogy pár száz métereken újra csak vizek állnak a laposabb földterületeken, amiből csak az elvetett kultúrnövények felső része látszik ki, várva a nap felmelegedését, hogy onnan a víz elpárologjon is.  
   Nem s foglalkozunk a földekkel, hiszen mi azokat nem munkáljuk, az a földművesek gondja (hogy ilyen gondolattal menyire is tévedhetünk, azt egy őszi betakarítás után észlelhetjük, amikor az árak megadják azt, amire nem gondoltunk, hogy miként is terem majd az elvetett gabona). Mi most az árvízterületre igyekezünk, amit meg akarunk ismerni.
   Az esőtől feláztatott csúszós rámpán (felvezető segédút a gátra, minden három kilométernyi távolságban megtalálható), láthatjuk az a zavaros vízformaságot, amely nem a gát lábánál terül el, hanem már jó derék magasságában nyaldossa a gát oldalát. Persze, nem a kihordott fölmennyiséget, hanem a már bebetonozott felületet, ami nem engedi meg azt, hogy a víz átáztassa, sem káros állatok nem fúrhatnak abba ódút maguknak, és a hullámok sem kezdik ki annak az oldalát, ha a délkeleti „Kosava” szél feltámadna.
   Kissé megborzongató, amint azt a nagy vizet elképzeljük, ami nyaldossa a gát oldalát. Ha még a csónakban ülünk, és beljebb evezünk, még egy hideg is keresztül szalad a hátunkon. Tudjuk, is mi történik, nem először vagyunk itt az ilyenkor oly barátságtalanak mutatkozó vízen, mert ilyenkor megindultak az alpi országokból a hóolvadások, és fokozatosan is küldték le annak a levét, hogy felébresszék a folyam mélyeiben a télire elhúzódott nagyobb méretű harcsafajtánkat. Baj nem is lenne, ha fokozatosan, csak a hómennyiség folyna le a Duna folyón, de ha ilyenkor még az esőzések is beállnak a felső Duna államokban, akkor a Duna sem képes azt oly gyorsan levezetni. Nőni kezd gyorsabban, mint ahogyan egy hóolvadás azt tenné, mélyebben keveri fel a már meglévő homok és sár gátjait, amit maga hagyott ott az apadás alkalmával, szinte haragudva rájuk bontjsa és rombolja is le azokat. Sodorja magával és keveri bele a tisztán leérkező vízmennyiségében átláthatatlanná téve annak tisztaságát, a rözserétegeket is csak feltépi a belenőtt szeder és vadszőlő indáiból. Sodorja magával és nagyon sűrűn kell a csónakkormány vagy evező lapátját mindettől tisztogatni, mert már majd lehetetlen a rárakodott súlytól az evezés.
  Ilyenkor nagyon nem is merészkedünk ki a nyílt vízre, mert ott még nagyobb dolgok történnének, így csak egy kevés ízelítőt veszünk az árvízterületi tájon, hogy lássuk mindannyian, az enyhe rombolási erejét, s egy belepillantást kaphassunk, mert van ott dráma is.
  A már március végén és áprilisban megfészkel madaraink a vízen élők a fészküket is megrakták és a megszokott költési időszakban vannak. A fészke bármenyire is jól van megrakva, a feláradt víztől megázott tojásokat melegíteni nem is bírják a kellőképpen, így azok erre az esztendőre elveszve vannak. Csak a vadkacsák egy része mentesült, amelyek az öreg fűzfák koronájában rakták meg a fészküket, azok a fiak megmaradnak az idei szaporodásra. Talán a hattyúk fajtája károsul a legjobban mindebből, pedig milyen szépen mutatnak a vízfelületen, amint méltóságosan úsznak az eledelük után.
  Tiszta talányokkal van tele a természet, amely bennünket ott körülvesz. A már megerősödött vaddisznósüldők biztonságban találták magukat a kiadós és sok dús nádtengerben, hiszen a koca csinál is olyan összetúrásokat, hogy abban belebújva, a száraz nád melegébe, a telet sem éreznénk. Minket csak az a hideg természet érzése vesz arra a gondolatra, hogy láttunk mindenből eleget és mehetünk ezzel az látottakkal vissza, a megszokott környezetűnkbe, mert könnyen elfoghat egy kisebb fázás.
  Milyen nagy különbséget láthatunk a nyári szép idő és a mostani hűvösséget mutató időjárás között. Nyáron szinte marasztalja az ott látogatót, míg ilyenkor nem kellemes, szinte elzavarja az ott levőt a természetéből, valahogyan nem barátságos velünk szembe.
E gy ilyen látogatáshoz kívánok nektek szép napos és meleg időt, a csoporttársatok az aldunai.

   120. A hal  
  Kedves csoporttársak!
  Nem foglalkoznék nagyon az ismert és tőlem kedvelt aldunai és körülötte lévő dolgokkal, mert már mindenkinek a Duna meg az áradási hullámokkal megtett hírekkel tele az erszénye. Már régen el kellett volna múlni az ismert májusi áradás megszokott hullámainak, hiszen olyankor kezdődött meg a harcsafogás ideje. Ezzel vagy az ezzel közvetlen dologgal foglalkoznék most.
  A horgászatot is, mint a vadászatot és a természetben élést, a nagybátyámtól tanulhattam meg, aki első osztályú ismerője volt azoknak. Mint hatéves kisgyereket vitt is magával a Dunai horgászatokra, majd ahogyan a vízapadások jöttek, úgy lett mindig magyarázta, melyik halfajta melyik helyet szereti, és hol a legnagyobb esély azok kifogására. Így a legkorábbi dunai pecázás a kosárkötők irányában lett megkezdve, hogy azután mindig lejjebb a Duna mentén, egy újabb pecahely legyen elkészítve és előetetve a nagy, pontymegindulási időkre, amelyeket csak friss és tejes kukoricával lehetett csalira kapni és megfogni. Volt is sikeres fogás, néha négy-öt ponty példánnyal is tértünk haza. Én azokba, mint kezdő, nem nagyon bírtam besegíteni, inkább csak társaságot csináltam a nagybátyámnak, és este a hazaérés után részesültem egy pontypéldánnyal, ami az enyémnek számított.
  Egy alkalommal újra a harcsákra lett horgászva éspedig a Csoti János vadásztárs tanyája iránt a Dunán, egy csónakból, amely a télvíz és fagyás után a partra lett vontatva és folyékonnyá tett kátránnyal bevonva, a további korhadás ellen. Így lett az a bizonyos csónak is bekenve és újra a vízre bocsátva. Egy ilyen csónakból horgásztunk, amelyben úgy 15 cm víz is volt az esőtől összegyűlve, de ez bennünket nem zavart a horgászatba, sőt a megfogott harcsapéldányokat oda, abban a vízben eresztettük, hogy éljenek amíg indulunk haza. Így a hazaértünk után újra részesültem egy ilyen harcsapéldányból, amit édesanyám vacsorára el is készített. Egy ilyen harcsasültet ettem, amikor azt mondottam:
  - Édesanyám, ennek a halnak olyan különös íze van.
  - Na, csak ne gondolj ki mindent, nincs annak a halnak semmi baja hiszen friss, ma fogtátok.
  Így kínlódtam azzal a halszelettel, már nem tudtam én eszem-e azt, vagy az kínoz engemet, mire édesanyám észre vette, és azt mondja:
  - Na, nézzem azt a halsültedet, amelyik nem jó ízű! Mikor megpróbálta, láttam azonnal, hogy őneki sem ízlik a halsült és mondotta is:
  - Igazad van, ennek valami kátrány íze van, nem muszáj megenni, ha nem ízlik.
  Nem is ettem én többet azon az estén, majd a nagybátyám jövetelénél rákérdezett az édesanyám:
  - Te Jani, honnan ilyen kátrány íz ennek a harcsának, alig lehet megenni.
  - Ja, lehet onnan, hogy a csónak amiben horgásztunk az frissen lett azzal kenve és a hal bőre beszívta azt az ízt. A magyarázat megvolt, de nekem is valami halsült és halevés undorom lett, nehezen lehetett engemet rávenni arra, hogy halat egyek vagy ha ettem is, évtizedek után, én semmi szépet vagy jót azzal ne éreztem. Fogtam is őket, el is készítettem, de az evéséből annak kimaradtam.
  A hajózási munkám alatt rengeteg halat kaptam a dunai halászoktól, mert szolgálatot is tettem olykor nekik, ha leakadt a 400 méteres tükörhálójuk, és azt a hajóval feltéptem. Már a kollegák tudták, nem is unszoltak annak az evésére, inkább viccre fogták azzal:
  - Te csak készítsd el, mi majd megesszük. Így van az a mai napig, s mindezzel, igaz a hajós életnek vége, vízre csak önkedvemre megyek, vagy amikor kikapcsolódni akarok, akkor veszek egy kis könnyű csónakot és járom az árvízterületeket vagy éppen a nyári időszakokban a dunai részt itt, az ismert vidékemen.
   A legfurcsább, amikor vendégeim érkeznek, akkor kérnek, hogy főzzek a halpaprikásomból, amit itt a nagyteraszon, este szoktam elbeszélgetés közben csinálni és az arra kíváncsiskodóknak szívesen mutatom meg, miként is készítsék el saját maguk azt a paprikásfélét de annak evésénél már nem tartok velük esetleg néhány kanál erejéig.
  Így kísért végig ez a hal nem evés az életemen keresztül ma is, szívesen elkészítem, de enni azt nem élvezem. Magamra mondom ilyenkor azt hogy:
  - Mea culpa, miért is nem bírtam az évek során mindezt a kellemetlen halmegízlelést a gyerekkoromtól elfelejteni, és szinte a szájam ízében van az, ha ennem kellene abból.
  Ami a legérdekesebb ezzel az, hogyha apróbb halat szépen ropogósra megsütöm, nagy élvezettel tudom elfogyasztani azt. Tehát itt is érvényesülhetne az a mondásunk: -kinek a pap, kinek a papné vagy esetleg a hozzáfűzött székely szó, vagy annak a leánya. Bárhogyan is vagytok ez iránt, kívánok nektek mindehhez jó étvágyat és jó megtanulni ezt a halspecialitást is meg elkészíteni is, a ti aldunaitok.

Biszak István: székelykevei életképek (VI.)

121. Dévaiak Székelykevén
122. Milorádovics
123. Rétek
124. Ősz és tél
125. Az székelykevei élet kezdete
126. Árvízterületek
127. Dudy brandy
128. Fürdőzési lehetőségek
129. Hétfertályok
130. Dunavac
131. Deliblati
132. A tünemény
133. A vadkan
134. A jósasszony
135. A jégen
136. Az elveszett gyermek
137. Korcsolyázás
138. Tanyavilág
139. Vendégek
140. Árvalányhaj
141. A sándoregyházi búcsú

  121. Dévaiak Székelykevén
  Kedves csoporttársak!
  Egy tavalyi indítványnak tettük le az alapkövét, éspedig a tavaly elhangzott egy javaslat, hogy jó lenne a Dévai és Székelykevei testvér-rokon csoportot megalakítani. Mint tudjuk, is az ősbukovinaiak ugyancsak ott Déván találták meg a rokoni kapcsolatukat, amint a nagy ki-beköltözések ideje megindult az őshazából Bukovinából az Al-Dunára és nagy bőség és Kánaáni életükben beállt éhezésük miatt, sokan vették a nóta szerint az életüket, hogy: „Megfordítom kocsim rúdját....”
  Így volt leköltözés az aldunai Gyurgyova őstelepre, meg ugyan úgy a visszaköltözés is, újra a semmibe, az elhagyott Bukovinai falvakba, ahol útközben a dévai rokonoknál tettek pihenőt és maradtak is sokan ott Déván, örökre, mint letelepültek.
  Ennek emlékére hangzott el a tavaly egy javaslat a két helység baráti-testvéri csoport megalakítására, amelyről hallottam is, de szerves része a megbeszélésnek nem voltam. Az idén megemlítődött újra a maileken keresztül az ajánlat, amelyet én a magam részéről támogattam is. Így került sor arra, hogy egy ajánlat is létrejött, hogy egy csoport leutazna június utolsó napjain ide Székelykevére.
  Az első jelentésben nyolc személyről volt szó, majd a végleges jelentésre a hat személy lett jelezve, akik június 29 és 30-ra jelentették a leérkezésüket. Én a Székelykevei csoport néhány tagjának jelentettem is mindezt, de mindenki a nagy elfoglaltságával mentegetőzött és így maradott minden a saját kivitelezésemre, mindezek végben vivésére.
  Persze már nem engedheti meg az ember az olyasmit, hogy valaki egy ilyen alkalomkor ne fogadjon, ha már minderről szó is volt, ha nem is tett minderre konkrét megegyezést. A megjelölt napon a csoport tagjai meg is érkeztek, a házammal szemben lévő, füves parkoló helyre. Mentem is ki nagy keresztvetés közbe, mert mint csoporttag örültem, ha embertársam szerencsésen megteszi a leutazott utat, minden nehézség nélkül a 285 km. A vendégeket a saját házamban és rezsimben helyeztem el és a feleségem ajnározásába adtam őket, ahol az út után egy nálunk ismert és közkedvelt „Gibanicával” lettek megkínálva, hogy a további látogatási helyeket és azok sorrendjét megbeszéljük.
  Így lett ajánlva a következő: A hertelendyfalvi rokonok látogatása és megkeresése, a Kevepaloson lévő Mária Terézia hídja, majd a cserépégető, ahol az ősbukovinaiak már Székelykevén lévő házaik tetejére kellő cserepek lettek kiégetve, majd a Fertályoknál még meglévő „fogadalmi kápolna” megtekintése (amelynek a tornya az 1914-es háborúban már lekerült az elszállított haranggal).
  A Fertályokban a volt iskola romhalmaza lett meglátogatva, a még közelben álló Peregi házzal, majd a nagyon ismert „Szakadó”, ahol az a nagy gátátszakadás helye volt és a Gyurgyovai telepeseket kiöntötte, hogy kényszerítve legyenek egy újabb telephelyre menekülni, a mai Székelykevei telepre. Oda egyesek az árvízkor majdnem három nap után érkeztek meg, de voltak, akik soha sem érkeztek meg, csak idővel találtak rájuk a megismert ruházatukról.
  A gáton tovább haladva nyugatnak, nagyon is kerestem a régi ős fűzfákat, amelyek szemtanúi voltak az ősbukovinaiak kínos napjainak, amit ott lent éltek. Sajnos, a majd százötven éves, a tavaly még ott álló öreg fáknak még a kiásott helyük sem látszott. Így értünk ki a székelykevei és sándoregyházi határvidékre, ahol a Duna-parti pontón lakások és napozóteraszokon tettek látogatást a csoporttagok. Arra a napra a tervezett program be is fejeződött és a másnapit is megadta a dévai csoport vezetője, mert ő már két ízben is lent volt az Al-Dunának megismerésére.
A másnapi program a már megtervezettek szerint történt, a székelykevei katolikus templom látogatása, majd a meglévő temetőben az esetleges elhalt rokonok felkutatása, hogy azután a Duna jobboldalán lévő Szendrő vára legyen meglátogatva úgy a külső vár, mint a belső, ahol a csoporttagok felvételeikkel örökítették meg az ottlevésüket.
  A vár látogatása után már a csoporttagok készültek is vissza azzal, hogy még napvilág odaérjenek a Déva városába, amit jelentettek is úgy 18 óra tájban.
  Mindig is nagy öröm tölt el, ha valaki leutazik és az útja is haza olyan jó és sikeres minden más és különösebb megadottság nélkül.
  A leutazott csoport tagjainak nevei: László Gergely Pál, a testvére Terike, a Fábián házaspár, Gergely és neje Anna, Patko Atilla, Lászlóné Kelemen Gizella. Gondolom szép tájakat és jó benyomásokat találtak itt lenn az Al-Dunán, ahová az ősbukovinaink kiköltöztek az 1883-as években. Kívánok a csoporttársaknak további szép időt és maradjon meg emlékűkben az Al-Duna, olyanak, mint ahogyan azt megismerték, az ők csoporttársuk, az aldunai.
  P.S. Az eltűnt ősfűzfák után is kutattam, amelyek a szemtanúk szerint a télen lettek kiirtva a beresztoci polgároktól, így az örök néma tanújuk az ősszékelyeinknek is eltűntek, mint a település utolsó tanúi. Jó tudni a volt helyükről és ismerni, hogy hol is voltak azok.

   122. Milorádovics
  Kedves csoporttársak!
  A minapi testvércsoport, amely Déváról itt tartózkodott a rokonok és ismerősök megtalálására, olyan rokoni látogatást tett a Hertelendyfalván a rokonokat meg is találta. Majd a sándoregyházi látogatásra adta magát, igaz csak egy helység megismerési időre, mivel ez a helység is az aldunai hetedik öböl egyike, akik a bukovinai öt faluból ide leköltöztek a Kánaánba, a gátépítési munkálatokra.
  A falu megtekintése után az út a Székelykevére vezetett tovább, és az újított műúton könnyen futottak a gépkocsik, hogy egy hídra érjenek, amely két oldalán hatalmas nádast láthattunk. Igen ismerni kell ezt az újabban kiszélesített, mocsáron átvezető utat, amelyen most a legnehezebb tehergépkocsik is könnyedséggel vezethetnek át.
  Itt, ezen az útrészen, majd semmilyennek tűnne ez a bara, csak a nádas sövénysége árulná azt el, hogy itt évtizedek óta az uralkodhatja a tájat, ami igaz is, mert a Pannontengertől visszamaradt része ez, amely az utolsók között vezette le annak a vizét a Dunába. Van is itt belőlük néhány, és a közelmúltig csak néhány bizonytalan átjáró adta meg azokon az átkelést, megemlíteném közülük, a Kevevári Fekete bara, a Márványosi bara és a Beresztóci. Itt, ezen a Beresztóci hídon menekültek a gyergyovai település lakosai a nagy gátszakadás idején Beresztócra, de a zöme a Hántút irányi magaslatokon igyekeztek a mai Székelykevei település helyére.
  Amint az omlódi helységnél lévő barát elhagytuk, szinte úgy visszaemlékeztetett a kétsorú, jegenyékkel övezett, már megfogyásukban álló fák sora, és a régen meglévő kocsiút. Nagyon réginek tűnik már nekem is, de a megfogyatkozott fák számai még kimutatták a szép, azzal övezett allét, amely valahová vezetett, de nem tudni hova.
  Itt olvastam minderre egy 1958-ban Szabadkáról lehozott történelmi krónikát ahol minderre világosság van hozva. Ezt a könyvet egyik osztálytársunk hozta le magával, amint egy vakációja alkalmából ott volt Szabadkán, és azokat a könyveket kimentette, így adódott meg, hogy az ezzel a tájjal foglalkozó részletet is megtaláltam a tíz könyvből álló egyikében. Még most is élénken emlékszem a könyv nevére „A Szegedi vár kazamatái” történelmi krónika néven volt, de már az írója nevére nem emlékszem.
  A könyvben említés van néhány fejezetben az Al Dunánál lévő, legrégibb és legnagyobb akkor privát birtokról, a Szerémi gróf birtokáról, amely később a Milorádovics pusztájának lett átnevezve. A könyvből idézek: „A szép két jegenyefa sor között kocsi út vezetett, amelyen egy félórai kocsikázás után a kényelmes birtokra lehetett kocsikázni, amely abban az időben a legnagyobb kényelmet is megadta a látogatok számára, nem is volt hiánya a környező városok uraságának az ott megrendezett vigadalmakból, amelyek ismertek is voltak a virradatig megtartásukról”.
  Valami homály borította a Gróf úr nevét és a birtok megvásárolását, mert szóbeszéd volt arról, hogy a Sándor bácsiék vásárolták meg a végső búvóhelyüknek, ha őket megszorították a Bakonyban vagy Hortobágyon. Igaz minderről csak úgy félhangon beszéltek az idősebb székelykeveiek, mert tartottak attól, hogy az egyik bandatárs, amely székelykevei volt, és az itteni terepismeretséggel szolgált a megszorított betyároknak, nehogy neszét vegye az ilyen suttogásoknak és hírterjesztéseknek, mert azzal meggyengítették volna a tikosságát a betyárbanda rejtekhelyének.
  Így pontosan nem lehet kivenni, ki is volt az igazi gazdája annak a hatalmas gazdagságnak, amely ott terült el a Duna és a beresztóci határban. Annyi már bizonyos, hogy az 1848-as szabadság harc alatt, a Sándor bácsiék besegítettek a Versec környéki harcokban, kivált az alibunári mocsaraknál megtörténtekben, az ismert „Karikásukkal” és a Damjanich parancsnoksága alatt szolgáltak, majd azután a Sándor bácsi még a Kufsteini osztrák fogdát is megismerhette, miután kegyelmet nem kapott a forradalomi részvétele miatt, hanem várfogságot.
  A már azután új nevet változtatott birtok a MILORÁDOVICS néven szerepel és lett is ismert a délvidéken, de akkor mások is már nagybirtokosak lettek, úgy köztük a WEIFERT-ek is, akik egyik legnagyobb búza- és árparaktárát bérelték a Pancsovai Tamis folyó mellett, amely az 1976-os évig ott állt és bizonyított nagyságában ellenállására az időnek, amikor is a Kevevári Komunális munkásai kapták feladatul az elbontásra.
  Élénken emlékszem az elbeszéltekről, hiszen azok alanyát, neveit személyesen is ismertem, így adodott meg hogy a Vas megyéből egy gépészlakatos jött a gőzgépével le Milorádovics birtokra, éspedig a RUDALICS János bácsi, akinek a felesége a HALÁSZ Julis néni volt. Meg is volt a tréfás ugratás a János bácsi számlájára, mert viccből azzal ugratták, hogy a gőzgépét a Duna medrében úsztatta át a jobb oldalról a bal partra, mire a János bácsi a tajtékpipáját szájából kivéve, egy kiadósat köpött, majd dúdolni kezdte, hosszú a pipaszár...
  Ez a nagy birtok is kihalással volt, hogy miért az csak az ezzel ismerősök találgatták, többek között azt is, hogy a gazdának fiúgyereke nem volt, aki tovább vezette volna a birtokot és a leányát meg nem akarta egy olyan, hasonló birtokukhoz férjhez adni és egy majd drámával végződő lett a sorsa. Sajnos senki meg nem írta ezt az alig ismert esetet az ismert személyekről, és az azzal megtörténtekről, így az is a feledésnek megy, mert már az ezzel ismeretes személyekről alig tudni. Ami a birtokot illeti, az a legújabbak szerint egyik állami gazdagsági kézben jutott. Ma a beresztoci gyümölcsös és főzelékfélék ismert termesztés helye, ahonnan az ország minden részére szállítják úgy a gyümölcsöt, mint a különböző kerti főzelékfélék tarkaságát.
  Ez a birtok jutott az eszembe, amikor a gépkocsi a sándoregygházi településről a Székelykevének tartott. Igen, rengeteg látnivaló lenne itt mindezekkel az ismert vagy kevésbé ismert helyekkel, amíg még van, aki mindezt megmutassa, mert sok személyt mindezek megmutatására nem ismerek, mint az közvetlen Duna-vidékére sem. Egyet ismerek aki ott született és még él, mégpedig a kosárkötők házainál. Ha, lelátogattok, akkor mindezek meglátogatására több szabad időt és szép napos időt kívánok mindannyiatoknak,a csoporttársatok az:aldunai

  123. Rétek
  Kedves csoporttársak!
  Vannak kedves meglepetések, amikor egy távolról haza utazó, székely születésű jelzi megérkezését, és egy baráti találkozásra kér fel. Ennek a kérésnek igazán nagy szívességgel és örömmel tettem eleget, mert a nagyon korai éveinkben, igen jó ismerősök voltunk és barátkoztunk is majd minden alkalomkor, amikor az megadatott az számunkra. Mint ahogyan az van az ember életében, úgy miénkben is vetett a sors, az ő megjelölt útján és annak szabályai szerint. Őt az élete az ötödik kontinensre vitte, míg én itt az Ó-kontinensen maradtam. Majdnem negyven év után jelentette, hogy szeretne velem találkozni és a mai napon le is utazott a Hertelendyfalváról ide hozzám. Éppen a szomszédokkal társalogtam, amint megérkezett a feleségével akiről csak annyit tudtam, hogy hertelendyfalvi születésű.
  Amint a kocsiját leparkolta előttem, azonnal meg is ismertem. Nem változott különösebben, talán egy keveset a testalkatában és a hajviseletében (már annak a színe változásában) szinte a hangja is megmaradt úgy, amilyen volt még az ismeretségünk, barátságunk alkalmával. Nem lehetett nem ráismernem, és az üdvözletemkor hatalmasan a keblemre is öleltem, míg a feleségével a szabályos társadalmi szokásokhoz híven tettem meg az ismeretséget. Úgy adódott meg, hogy a kint lévő, üllő szomszédok mind a gyerekkori házukkal ott laktak egymás szomszédságában. Tartott is az egymás közötti bemutatkozás, újra ismerkedés, nagy örömünkre mindannyiunknak. Igazán szép volt látni azt az igazi örömet, amely mindannyiukon meglátszott, nem volt semmi hamis mutatás az olyan természetes volt, mintha egy régi napon egy egésznapi játszásnak a végére jártak volna és a másnapit egyezték volna meg.
  Egy idő múltán a családi házamba mentünk és elkezdtük a beszélgetést, amely a bukovinai látogatás témája, mivel néhány évvel ezelőtt ők is meglátogatták a Andrásfalvát. A beszédnek soha vége nem akart lenni, mert mindegyiknek volt még észrevétele a látogatással és annak egy tökéletes megtekintése lehetőségével, hogy mind az öt ősbukovinai falu bele legyen építve a látogatási időbe, és lehetőségbe.
  Említést tettem, hogy egy jó héttel ezelőtt a dévai testvércsoport tett látogatást itt lenn az al-dunai három településen, és még a rokonok is megtaláltattak, nem csak a tőlem említett hetedik rokoni ágig, hanem a már harmadikon is. Nagy reményüket fejezték ki arra, hogy ez a kapcsolat megmarad a startja után, és még tovább is lesz kiépítve, hogy bár annak az emlékére, amit a dévaiak a múltban, a bukovinaiakkal jót tettek, bár azt az utókor egy elismeréssel legyen iránta, és ápolására is több időt tegyen.
  Úgy félig rám kérdezve éreztem magamat, amikor érdeklődtek, honnan is ismerem oly pontosan a közvetlen al-dunai tájakat, mire őszintén megadtam a válasz.
  A legkorábbi ismeretségem mindezzel az 58 és 59-es években történt meg, amikor a nagybátyámmal, mint segédvadőr, voltam azokban az időkben és a kevevári határvonaltól a sándoregyházi határig. Hetente kétszer is ellenőrző járatot kellett végezzünk a vadállomány miatt. Amikor a már végső, gyergyovai határ végére értünk, a nagybácsim mondotta is: bármit is mondanak erre a Gyergyovára, mint a bukovinai őstelepre, nagyon megoszlik a vélemény minderről, mert ismert volt az „Alsó rét” és a „Felső rét”, majd azután véglegesen lett a gyergyovai település megalakítva és ott élték tovább a mindennapi életüket őseink.
  Tudtam, hogy e szöveg mögött még egyéb is lehet, de ismervén az oktatómat, tanítomat ezzel kapcsolatban, nagyon nem is invitáltam a további beszélgetésre, mert az olyasmit nem nagyon szerette. Ha meg ő maga neki kezdett elmesélni valamit, akkor szerette, ha az meg lett hallgatva és értve is. Így napjainkban, amikor is a bukovinai látogatásomból visszatértem és egy ilyen ismerettel rendelkező bácsival elkezdtem minderről beszélgetni, akkor rám is mondott azzal:
  - Gondolod, hogy a Jani bátyát nem az mondotta ami igaz, mert őseink voltak az alsóréten is és a felső réten is, majd csak akkor kerültek a gyergyovai településűkre.
  Az alsó rétet ismertem, bár mint segédvadőr nem voltam köteles azt végigjárnom, de az ott lévő horgászhelyekre szívesen elvezetett a nagybátyám, és magyarázta is az ott megtörténteket. Mivel már oda egyenként érkeztek is beköltözöttek az őshazából, nem szervezeten, így lettek a „Manasztirka” rámpa és a kevevári fürdő közé betelepítve, ahol az árvízterületi rész majd a másfél kilométert teszi ki a mai napon is, bár fürdésre a szép, homokos, csekély vizet nem használják ki.
  A felső rétről nem is akart bővebben beszélni, mert azt állította, ha az gátépítőkkel ki is lett játszva, de ott, a felső réten betetőzték azok jóságát, és megnevezett egy embert, akit nagyon jól is ismertem és majd évtizedek után érdeklődtem nála, mi is történt ott azon az öböl vidéken.
  Eleiben nem is akarta azt a témát érinteni, de mivel sűrűn jártunk ki a Duna-partra horgászni, a Turi Sándor tanyája irányi horgászhelyre meg a Csóti János tanyája irányi horgászhelyekre, egyszer elkezdte mesélni azt a Kánaánt, amit ottan leéltek a két fiútestvérével meg az édesanyjukkal.
A második ismeretem ezzel a közvetlen Duna-parttal a hajózási időmből van, amikor volt időm pontosan betájalni és kimérni, időre és távolságra a mi író királyunk „Aranyember” regényében megírtakat, és nézd csodát, bár hányszor is ugyanazt kimértem, csak egy csekély eltéréssel voltak a paraméterek majd 30 év után is. Ha ő azt a regényt olyan pontossággal leírta, akkor bizonyára végig is csónakázta azt a vizet és helységet, mégpedig egy odavalósi halásszal, aki ismerhette azt a vidéket, amelyiken a mindennapi kenyerét keresi meg, és azoknál a hiba majd nulla.
  Amit a legjobban ismerek az Al-Dunáról, arról a legkevesebbet írnék beszélnék. Azt kellett, mint katonai területet védenünk, és feladat képpen kaptam, mivel tudták mennyire is ismerem azt a vidéket, erről ennyit.
  Ha látogatni akarnátok ezt a tájat az Al-dDunán, szép és jó időt kívánok mindahhoz, mert a jelenlegi időjárásunk, ahogyan esik sok örömet nem hozna a látogatásba, kivált a Duna vizén, mert szörnyű nyirkosságra adna módot, szinte rezgésre, tehát kívánok nektek csakis szép, napos időt mindehhez, a ti aldunaitok.

  124. Ősz és tél
  A nyári évszaknak már csak a tartó melegsége maradott vissza a hűvösebb reggelekkel, beködösödött ébredési órákban, hogy a környékben meglevő bokrokat, fűcsomókat még nedvesebbé tegye és a össze-vissza taposott földet (sarat) még csúszósabbá tegye a nyári reggeli ébredések után.
  A környezeti fák is mintha a levelük színéből vesztettek is volna valamennyit, nem voltak már olyan üde színezetükben. A talajvíztől is majd végképp megszabadultak a mindennapi lé csobogásában, nem voltak már oly sáros lábak, amelyeket sűrűn kellett mosniuk az ott lévő kiásott medencéjükben. Szinte ritmikus lett a mindennapi munkájuk tempója, a lovak is apatikusan engedték magukat a hámokban befogni, minden kilépés nélkül és indultak is a gazdijukkal a gátépítési munkákra, ahogyan azt már megszokták az előtti időkben.
  Már a földmennyiség is a kijegyzett kubikgödrökből könnyebben adta magát a kiásásra és felrakására, nem volt már olyan lucskos, vizes, mint a még késő tavaszi időkben, látszott, hogy a Duna vize magassága már sokkal jobban visszahúzódott a meglévő medrébe és már a magasságával nem lepte el a kiásott gödröket.
  A gátra felvezető és számtalan lónyomot nem jelezte annyira azok patái kicsúszása földfelvontatás közben, kevesebbet kellett a felrakó munkások is megsegítsék egy felvontatásnál lovaikat. Mondhatnák, minden a régi és jó kerékvágásban került vissza. Persze ez csak egy rövid időbeállás volt, mert nemsokára megindultak az őszi esők, amelyek tudtak esni egész éjjeleken át, hogy a már szikkadni indult talajt újra a régi sáros, nedves állapotában vigyék vissza.
  Itt, már múlt évi tanultságot kivonva, kezdtek azon gondolatokkal foglalkozni a településesek, hogy a közelgő télre jobban biztosítsák a tüzelőanyagot, amiből volt is elég a számukra, csak azok kivágása és hazahordására lévő idejük hiányzott.
  Esténként meg is lett beszélve, ki miként bírna besegíteni a fa beszerzésére, kivágására és hazahordására. Amikor csak lehetett, az asszonyok mentek favágására, és esős napon, amikor a gátépítési munkát nem lehetett csinálni. Olyankor az erdőre mentek a kivágott fákat hordani be a telepükre, a téli, fűtési szezonra. A már érőfélben lévő nád is ki lett vágva, kivált ahol annyira nem volt vízben, és jobban meg voltak annak levelei érve. A többit a téli napokra hagyták, mert akkor volt annak a vágási ideje.
  A tavalyi évben beérkezett tanítók is megkezdhették az iskolaévekben került gyerekekkel a tanítást, amelyekből a legtöbb az első osztályban volt, mivel még nagyon gyerekcipőben volt az iskola évkora és a tanítás. Emiatt nem is volt nagyobb nehézség, mert az osztály megépítése ment is az esős idők idején, főleg egy nagyobb osztályteremben kellett volna a tagozatok órákra járjanak a tanulók, míg egy kisebb szoba a tanítók részére volt előlátva. Ők maguk vágták a télire való tüzelőanyagot, maguk részére. Két tüzelőkályhával rendelkezett az iskola, egyik a tanítók szobáját melegítette míg a másik a tantermet. Az iskolaépület egy deszkából készült barakknak felelt meg, igyekeztek is minden deszkák közötti kis rést bedugni, betömni a kiadós mohákkal és szénával, mert emlékeztették őket a múlt év hidegei, hogy mit is kell cselekedniük a hideg idő ellen, kivált, ha az ismert délkeleti szél, a Kosava feltámadott.
  Ezzel a széllel volt valami szabály, ami a fúvását illeti, éspedig ha hét napra nem állt el, akkor a háromhetes szélfúvással végződött, és olyankor a legfűtöttebb szobákat is nagyon gyorsan kihűtötte. Már a reggeli dér is rendesebben beállt, és ilyen reggeli időben már a melegebb öltözetet kívánta meg az időjárás. Ezt mutatta a reggeli időben befogott lovak szőrzete, szinte égnek állott minden szőrszáluk, amint őket a melegebb istállóhelységből kivezették, hogy kordéban fogják őket. Minden nap multával már jobban lehetett a tél közelségét érezni, a dér is már erősebb lett, és beálltak a fagyok. Ropogott reggelenként a megfagyott vizes föld a lépések alatt, míg egy reggelre megfehéredve, a talaj új, friss hóval lepte meg a telepeseket, ami a munkálatokat a gátépítésnél még jobban megnehezítette. Alig lehetett azt tovább csinálni, a mind többet eső hótól, de annak ellenére még csinálták, amikor az idő azt megengedte számukra. Mind jobban hallatszott, hogy már befejezőben van a gátépítési munkálatok, és még csak a finomítási munkákat kell elvégezni, mert már az áradásra kell készülni. Így az emberek is, meg az igavonó állatok is, több pihenéshez jutottak, és többet bírtak a családjuk áttelelésére gondolni.
  Minden tél előtti munkát igyekeztek befejezni, amíg azt még az időjárási viszonyok megengedték. A legtöbb gondot a gunyhójuk felfrissítésével töltötték el, vastagították náddal a falakat, új terítést tettek az összekötő járdákra, fekvőhelyüket cserélték át új ágyvázzal, karokkal és betétekkel, hogy új szénával feltöltve, egész kényelmesnek érezzék. Kályhájuk nem lévén, egy erre a célra a szobaközepén egy tűzhelyféleséget tartottak és ott tüzeltek, mivel az agyagos behordott föld rendszeresen téglakeménységre égett ki, így ülték körül a tűz köralakú térséget. Az, amint kiégett, nem volt már vízáteresztő, és ha átmelegedett, nagyon soká tartotta a melegséget. Éjjelenként sem kellett a tüzükre sok fát tenniük, amit majd spórolásnak véltek és vettek. Az időjárás mind tovább tartotta őket a meleg helységekben, a lovaik gondozására több időt bírtak fordítani.
  A téli idő beköszöntével ritkábban jöttek már távolról az ismerősök látogatóba. Múltak a hetek, már rendesebben beleléptek a télbe, a hóhányással is kellett több időt eltölteniük, kivált, ha reggelre már méter magas hófúvásokkal voltak befödve, behordva. Távolabb sem lehetett menni, mert az ott odaveszés veszélye kísérte volna őket. Igyekeztek ott, a telephelyen, egymás közt a kapcsolatot tartani, kivált az ébredés után, mert soha tudni nem lehetett mikor melyik gunyhót lepte be a hó annyira, hogy ki sem bírtak abból menni. Ilyenkor egymást lapátolták ki a hóból és újították a telep utjait járhatóvá.
  A gátőr már jelezte, hogy a Duna vize is az áradását megkezdte és minden napi járőrútjain elbeszélgetett a településen élőkkel, új hírt hozván a többi Al-Dunai telepesekről és a hertelendyfalviak nagy, megkezdett telephelyi munkájukról. Örültek is, mert minden fele csak az hallatszott, hogy vége a gátépítési munkáknak és mehetnek egy idő múltán egy újabb, kedvükre való telephelyre.
  Tehát már kilátóban volt nekik is az örök vízből, sárból lévő megszabadulásuk. Egyesek indultak volna is a közelebbi telepesekhez, újabb hírek miatt, csak az idő diktálta az elmenést egy ilyen útra, ami semennyire sem volt ajánlott senkinek, kivált amikor az őr elmondta, hogy a csikaszok mellett már az igazi farkasok is megjelentek a közeli, 20 km-re lévő homok-pusztáról.
  Olyan körülmények között már nem is volt ajánlatos távolabb menni egyedül. Ha az erdőben akartak menni, akkor is néhányan mentek közösen, mert úgy bírtak egymáson segíteni, ha éppen arra szükség volt és jobban is boldogultak, ha egymásnak segítettek a munkájukban.
  Néhány száz méterről már nem látszott a településük, majd minden nap vagy éjjel az újabb havazás és a szél, ami minden odáig elrámolt havazást visszahordott, a tőle kedvelt telephelyekre, hogy azt el kellett pucolni, hogy lehetséges legyen a telepközti egymáshoz járásuk. Ilyen időben várták a karácsonyi ünnepüket, meg az újévi ünnepet, azt remélve, hogy az úr meg az újév jobb jövőt fog biztosítani számukra, ami meg is valósult, de nem úgy, ahogyan ők azt gondolták, hanem a természettől rákényszerítve.

  125. Az székelykevei élet kezdete
  Már rendesen leértek a löszteraszi dombról, hosszú kocsisorok indultak a közvetlen Duna melletti, frissen vágott és látható keréknyomokkal kijelzett csapásokon, amelyek a nagy nádtenger mellett vagy azon átvágó csapásokon vezetett kelet irányba. A kocsikerekek már nemcsak a ráfokig süllyedtek a szép, araszra megnőtt fűben, mert azt a tél meg a tavaszi áradással a Duna vize rendesen átáztatta. Így az alacsonyabb helyeken, a lovak majd térdig süllyedtek a kiadós, puha talajba, vagy egyik lyukból kivonva a kocsit, egy másikba zöttyent bele, veszélyeztetve a kocsiban ülőket egy kiborítással. Ezért különböző hangok hallatszottak is a kocsisorokban ülő személyektől, míg egy feltorlódás szakította meg a kocsisort. Az élen lévő lovaskocsi állt egy helyben, víz nem látszott, de a szép füvesnek látszó terepen már elakadtak a lovak a tovább menésükben, szinte megtorpanásukkal jelezték, hogy félnek a tovább menni azon a talajon.
  Megindult egy ilyen kocsi kivontatása egy ilyen kátyúból (talajvizes, szinte láthatatlan zöldfűvel benőtt hely). A tartalék lovak befogásával, meg a lószemek betakarásával, és a gazdájától vezetve, az ismeretlen, sáros, süllyedős talajban, kötőféken vezetve vonták ki az elakadt szekeret vagy az ismert kordét a kátyúból.
  A kordé név az egy kocsira emlékeztető, szállításra elkészített, lóvontatású alkalmazottság volt, amit többféle munkára használtak egy kis átalakítással: földszállításra, költöztetésre és még hosszú szállításokra is, mint az ismert farönkök szállítása. Most éppen a beköltözöttek családjait szállították, a magukkal hozott háztartási felszerelésükkel.
  Itt már csak a nádtenger között haladtak tovább, az alig látható csapásokon, amelyen egy ott élő személy vezetett a délelőtti napfényes napon, sietve, hogy minél hamarább a kijelölt helyre érjenek, ahol az éjjelre való, ideiglenes alvóhelyükre kellett előkészületeket tenni. A vezető szavai szerint, hamarosan el kellett érniük a kijelölt helyüket. Az volt a legkeletibb településnek szánt terület. Igaz, kettő mellett már a beköltözöttek elhaladtak, mindkettőnél az ismert nyelven szóltak vagy kiáltottak hozzájuk, még ismerősök is voltak láthatók, a már beérkezetek között és tanácsok egész sora volt feléjűk odaszólva, miként csináljanak egyes dolgokat az átalvásukra vagy gunyhóikkal kapcsolatban. Itt már egy egyenes, nádtól kipucolt, kikarozott vonalon haladtak, mind jobban elhagyván azt a nagycsoport embertömeget, amely a jó tanácsokkal látta el őket.
  A kikarozott, traszírozott vonalirányt követve, látszott, amint valami földbuckák felhalmozását igyekeztek a csoporttagok a kordékra felrakni és egy arra kijelölt szabályos földemelvénységre felszállítani, ami a kezdetnél alig látszott ki a vizes és fűvel benőtt területtől, de a távolba már elérte a néhány méternyi magasságot.
  A rövid elbeszélgetés közben a már ott levőkkel megtudták, hogy az a földmagasság a gátat képezi, amire ők mindannyian beköltöztek, tehát a további munkájuk ezzel lesz. Csak el kell érjék a kitervezett távolságot, mert az előbbi telep az elsőtől 20 km távolságra van és ők is egy újabb 20 km távolságra fognak távozni és ott megkezdeni a gátépítést. Már jól a délutánba voltak, amikor a kijelölt helyre értek és a vezetőjük mondotta is itt az árvízterületen:
  - Van annyi építőanyag, ami a házépítéshez kell. Amennyit akartok, vághatjátok azt ki a szükségetek szerint és csináljatok magatoknak olyan gunyhót vagy lakóalkalmatosságot amelyben bírtok aludni meg élni a mindennapi életetekben. Majd három nap után jövünk, s a munkálatokat kezdjük meg a gátépítésnél, amely már irány szerint ki van cölöpözve a keleti irányba.
  Megindult a terep kitisztítása a nádtól meg az akadályoskodó bokroktól, a kicölöpözött gáthelységtől, a laposnak látszó észak irányába, a nagy öreg fűzfák között, és majd örömüket találták a munkájukban, amint azt végezték. Csak a nádvágási munkálatokból felhajtott, megzavart szúnyogok ezrei tették unalmassá ezeket a munkálatokat, mert marták is az ott dolgozó embereket, hiszen új erőforrásra találtak a beköltözötteknél, a további reprodukciójukban.
  Az árvízterületről beszerzett faanyag oda volt már szállítva a telepre, és lázasan láttak neki egy ideiglenes, alvásra megfelelő alkalmasságra, először is egy házfélére emlékeztető és szobáknak elgondolt vázféleségre, majd a falnak gondolt részt vastag nádréteggel takarták, burkolták be és kötötték vesszőfonalakkal erősre, hogy szétbomlásra ne legyen lehetőség. Amire a gunyhóikat befejezték, már bokáig taposták fel a kiadós sarat, füvet és nagy gond előtt álltak, hol és miként bírnak egy olyan alkalmatlanná vált szobában, helységben aludni. A legegyszerűbb megoldást találták náddal egy réteget a földpadlónak feltölteni, leteríteni, hogy ott aludják át az első éjszakájukat és a holnapi napon majd egy más megoldással folytassák a megkezdett munkájukat.
  Az első éjjelüket hogyan aludták át, azt a kedves olvasó képzeletére bízom, csak egy kis ismeretséggel lennénk ezek magyarázatára. Mivel a beköltözöttek voltak azok, akik a már ezeréves tájat elörökölni akarták és az ott élő állatvilágot munkájukkal megzavarták a megszokott életükben, így volt is elég sok, odáig nem ismert meglepetés a számukra, a legzavaróbb volt az örökké, vérre éhező szúnyogmarások, mert volt belőlük felhőszámra. Lehetetlen volt a kitartó támadásuk ellen védekezni, marták is a betelepülteket a végkimerülésig, a hajnali órákig, amikor már kezdett nagyobb rétegben a harmat leülepedni minden fűszálra, bokorra. Olyankor megszűntek, mert nem bírtak a szokott módon úgy repülni, mint amikor a levegő páramentes volt.
  A szúnyogmarás megszűnt, attól aludhattak volna az elfáradt emberek, de a mind hangosabb békakoncerttől már szinte egymás hangját sem hallották. Már a lakóhelynek nevezett termekből is válaszoltak a még kint levő rokonfajtáknak, míg végül a fáradság vett erőt az ott levőkön, és csakis álomban merültek a közeledő hajnalban.
  Rövid is volt az első éjjeli alvásuk, és a kinti hangok kezdték ébreszteni a még félkábultságban lévőket. Néhol egy sikoltás hallatszott, és gyors sürgés-forgás egy-egy gunyhóban, megjegyzéssel:
  – Nem tudtatok a kötelekkel jobban vigyázni, össze kellett volna őket kötni, majd egy újabb kiáltás, hiszen ez nem es kötel ez mozog, így lettek a számos csúszófajták megismerve, amiből volt is elég szép számban, szerencsére nem a mérges fajtája volt és ők is szerették a melegebb hőfokokat egy alvásra, így a lélegzetektől bemelegített szobalevegő nagyon vonzotta őket is egy kis pihenésre. Így a beköltözöttek azzal voltak elfoglalva, hogy az éjjeli, kéretlen vendégeiktől megszabadítsák a gunyhójuk belsejét, és azt tovább valami mással biztosítsák, mert a nádréteg sem biztosított valami jobb és pihenésre adó kényelmet.
  Mivel az árvízterület biztosította a faanyagot mindenhez, így már földbe vert karókat használtak fekvőhelynek. Így a talajvíztől megszabadulván, bár száraz helyen aludhattak és hogy a padlójukat ne bokáig érő, sáros vízben kelljen végig lépkedniük, így padlózatot csináltak az egész termek felületén, és az újabb estét már ajtókkal ellátott gunyhójukban tölthették, mert az előző éjjel a békakoncerten kívül még a nádi farkasok dala is belevegyült az alvásra készült embereinknek (az ismert csikaszok dala, amelyek a nem háborgató nádtenger lakói voltak).
  Most már csak a tűrhetetlen utcai sár volt, amin nagyon búslakodtak, mert hiába igyekeztek magasabb dombokon járni, az egy néhány lépés után oly alacsonnyá vált, mint a többi ott lévő, így ott is használatba került azok felpallózása vékonyabb fatörzsekkel, ágakkal, ami jónak is bizonyult csak nem volt hosszú életű. Így nádrétegekkel pótolták utána, ami jó biztos bújóhelyet biztosított a csúszómászóknak, és amitől igyekeztek is az ott lakok megszabadulni. Ez részben sikerült is, egy újabb bevándorlásukig.
  Az ivóvíz ellátásuk is nagy nehézségbe ütközött, nem azért, mert nem volt víz a tájon, éppen azért mert talán túl sok is volt, de nem a kellett helyen hanem majd mindenhol, talajvíz formájában. Így a megásott kutak egyhamar egy szintben voltak a többi zavaros vízzel, amelyet a járkáló lábak dagasztásától, mindig egy felkavart iszapos vizet adtak, soha tiszta, átlátszó vizük nem volt a kútnak nevezett üregben. Sok ott élő állatformaság keresték a biztonságos, mélyebb vizet az ott tartózkodó ellenségektől, így egy ilyen vízmerítési alkalomkor már nem kellett a lakók maguk zavarják a víz tisztaságát, helyettük volt, aki azt felzavarja, és legtöbbször a vödörmerítéssel volt is egy-két, vízbe menekült négylábú is.
  Bármenyire is zavarta a telepeseket az ilyen vízellátás, volt, ami még zavartabban hatott rájuk, mert ugyebár az élelemfogyasztás meg a víz használat után volt nekik a fiziológiai, testi megkönnyebbülési óhajuk, szükségük, amit ott, a közelben elkészített helyen végeztek. Ez mind megfelelt volna, ha lett volna talajkülönbség, magasság, de így hamarosan ott úszkált a víz tetején az, amitől korábban megszabadultak.
  Így majd utálattal hagyták el a kútjuknak nevezett víztároló lyukat, és különböző helyeket ásták meg, újabbakat, hogy bár ne legyen olyan vizuális megtekintése annak a kútvíz színének.
  Itt újra a táj diktálta nehézségek voltak útban, mert nagyon mesze nem lehetett eltávolodni a teleptől, mert ott voltak a korábbról lakott vadak is, akik nagy jogot tartottak arra, hogy az elsők voltak, akik ott, azon a vidéken, maguknak mondhatták a tájat és ott is születtek.
  Ezek csak a kezdő nehézségek voltak, ami majd végig is kísérte őket a kinti élésük egész idején, mint legkínzóbb kísérőjük, az amúgy is nehéz mindennapjukban. Egy újabb nehézség is csatlakozott a sorsukhoz, éspedig az idáig számukra biztosított napi élelmezés, ami őket a kiköltözésük idejétől mindvégig kísérte a napi élelmezésben, valahogyan elmaradott azon az úton. Nagyon biztosítva volt ez a beköltözés az aldunai telepeseknek. Minden megállónál az útjukon, már várta is az elkészített élelem és vízadag, amit magukkal vittek a továbbutazásra, a következő állomásig. Ez tartott is a pancsovai egyesült telepesek bevárásáig, hogy azután elmaradjon, valamilyen rejtélyes utakon, így egy-két nap múltával már az éhség is felütötte a fejét.
  Elsőnek a magukkal hozott, gyerekek éhséges sírására figyeltek fel, és már akkor az anyák és apák mindhangosabb panasza hallatszott azzal, hogy: kitelepítettek bennünket, hogy itt haljunk éhen rakásra. Hol az ígért és eddig utunkon kísért élelmi szállítás?
  De a szavukat elnyelte a dunavidéki árvízterület meg a jó izolálónak ismert nád, amely jól körülfogta a településeiket. Így a kényszer ráhajtotta őket arra, hogy maguk találjanak élelmet az ott lévő területen, de csak ez kellett, hogy elinduljanak így csoportban az élelem beszerzésére, amit persze közösen tárgyaltak beszéltek meg a telepesek, kivált a többet tudó komák és keresztapák. Nagyon nem is kellett eltávolodniuk a megépített gunyhójuktól, volt ott vad elég és a megélesített fejszék jó fegyvernek bizonyultak az éhezők kezében. Hamarosan, már a telep közepén egynéhány tűz lobogott, hogy annak parazsán megsüssék az elejtett állatokat. Mennyi segítőkéz volt az anyák részéről, hiszen ők voltak közvetlen az éhező gyerekeikkel és jobban érezték a gyerekeik panaszát.
  A kíváncsiakat is a közelebb lakótelepülésekről oda hozta a kíváncsiság, és kézzel-lábbal magyarázkodás után, már egy néhány üveg fordult meg az emberek kezében, ami persze új bátorságot vagy feledést adott az eddig elcsüggedt emberekbe.
  A jövevények a közeli telepekről magyarázták, is hol lehet halhoz is jutniuk, és el is vezették őket egy laposnak nevezett vízfelülethez, ahol bírták a halat fogni az élelemhez. Volt köztük olyan idegen ajkú, aki többfelé járt, és a betelepültek nyelvét is ismerte. Így megtudták azt, ami az új tájukkal a történelemhez tartozott, mert ott volt azon a helyen a törökverő seregének egy visszamaradt csoportja, akik a hunyadmegyei és ugyan olyan nevű Hunyadi János törökverő vezér hagyott ott hátra a Bresztovics kapitánnyal. Hogyha török portyázók jönnek, akkor vezessék őket az ingoványos nádasba, ahonnan kijönni már nem bírnak, de ha kell, akkor csak szalajtsanak utána, és ő jön azonnal a segítségre, de minderre már nem került sor, több ok miatt is.
  A török nem nagyon szerette az ingoványos, saras vidéket, mert már rengetegszer járta meg veszteséggel ilyen helyeken, így távol e tájtól haladt keleti hazájából a további portyájára, békén hagyva az aldunai tájat, ezzel a betelepülteket is.
  Már az említett kapitány sem volt ott található csak egynéhány csikász, akik a maguk módján fogták a halakat és vadakat, hiszen ki bírta volna őket abban zavarni vagy akadályozni. Ő is tudott az új telepesekről és azok is tudtak róla, de egymás dolgában nem keveredtek így megvolt a béke az oldalról is.
  A munkára várva és az ismert régi hazájukra emlékezvén, nagyon kezdték fejtegetni milyen névvel is örökítsék meg a telepítésük nevét. Itt egyik koma elmondta, hogy a volt hazájuktól nagyon délre, a Duna partján látott és ott volt egy városban, amit Gyurgyevo- nak neveztek, és mivel az új település is a közvetlen Duna partjához közel van, nevezzék el Gyurgyevónak, így valami megmarad az őstelepülésűk emlékére.
  Így kapta meg a legkeletibb ősszékelyeink (Bukovinai) település nevet és várták a munkában indulást, a gátépítéssel, amit a vezető említett, aki a Pancsovai gyülekezőhelyről idáig kísérte, néhány napi pihenőt adván nekik, a legfontosabb munkájuk és berendezkedésükre, azzal válva el tőlük, hogy néhány nap multán jön, és kezdődik a gátépítési munkálat.
  A megnevezett napon jött is a volt vezetőjűk, és még néhány személy lóháton, és kérték is a telepeseket a szekerek (kordék) felszerelésére, és a földmunkálatokhoz szükséges szerszámokat a munka megkezdéséhez. Itt újra lajstromozták őket (családapák nevét és a vele lejött családtagokat és neveit írták fel azzal, hogy az élelmezési meg munkabér kifizetése minden akadály nélkül megtörténhessék. Akkor már egy-egy koma epésen beleszólt: –Ha úgy lesz gondoskodva rólunk, mint az elmúlt három napon, akkor nem sokat maradunk itt meg az étlenségtől. Valami élelem elakadásról vagy fennakadásról említést téve, magyarázkodott ki a nem arra megbízott személy, és útját vette az elgondolt és kijegyzett földmunkák helye felé, ahol már két másik személy várta a betelepülteket. Az egyik a kiásásnak szánt földet jegyezte ki, míg a másik a gát kicölöpözött helyét vette szemmértékre. A Vorlandnak nevezett árvízterület (a mai napig is így használódik ez az elnevezés: Vorland-árvízterület).
A kicölöpözött térségtől tíz méterre kezdte a szimmetrikus földterületeket kimérni és megjegyezni, karózni, abból a területből kellett a földmennyiséget kiásni és behordani a karokkal megjegyzett gáthelyre.
  Ez ment volna nagyon is jól, ha a Duna már korábban nem gondolt volna arra, hogy jól átáztassa az a bizonyos földterületet. Így a már ismert bokáig érő süllyedéssel voltak a kordát körülálló emberek, és megkezdődött az elképzelt földmennyiségnek kiásása, amely minden formájában volt csak éppen a száraz formája hiányzott.
  Még a beleásás sikerült, mert a talaj nem volt kemény, de annak kiemelése és a kordéra feldobása az már kegyetlen nehéznek bizonyult, sehogyan sem akarta az anyaföld e ásónyi földet elengedni egy újabb helyre, így kidagadt nyakerekkel és karerektől mutatós erőlködésről bizonyított egy ilyen ásó vagy lapát föld eltávolítása, amelynek helyén már szivárgott is helyére a talajvíz.
  Csak a kezdet látszott ilyen nehéznek, mert mihelyt egy sort megkezdtek ásni, már jobban sikerült a többi elválasztása a földtől és annak fellapátolása a kordéra. Majd húsz percnyi idő kellett egy kordé föld megrakására, amikor már lehetett volna a gátnak szánt helyre vezetni a lovakat, amelyek érezték a nehéz súlyt és megtettek mindent ahhoz, hogy a gazdijuktól kívánt dolgot végbe vigyék, hiszen hozzá is voltak szokva az ilyen és hasonló munkákhoz. De csak végtelen ínmegszakadáshoz hasonlító erőhúzással bírtak mindennek eleget tenni, sőt még az emberek is kellettek a kordé megmozdítására segítsenek. Az árvízterületen kijegyzett, szabályos földterületek valami téglalap formaságúnak voltak kijegyezve és a földmennyiségtől kihordott, üres mélyedés helye a (kubikgödör) névre lett nevezve (ezek a vízzel megtelt lyukak, üregek majd 130 év után is megvannak és láthatok az oda leérkező személy számára).
  Ami talán ezekkel a kubikgödrökkel érdekes lenne az, hogy a mélységük nem egyforma, és ha tudjuk, hogy mindenhol jelen volt az árvíz kérdezhetjük magunktól, hogyan bírtak mégis ilyen nagyobb mélységű gödröket ásni a gát feltöltésére? Ismervén azt a tájat és talaját, bizonyára gyökér nélküli és könnyű kiásható föld lehetett, és inkább onnan hordták ki a földmennyiséget a gátra, mint egy gyökerekkel telenőtt földtalajból.
  Bizonyára a kedves olvasó most gondolja magában, honnan is tudhatja, milyen volt egy ilyen napi munkája az ott lent lévő gátépítő munkásnak, amikor még meg sem volt születve. Igazat adok is a tisztelt olvasónak, akkor nem voltam ott, de egy ilyen munkálatot végignéztem ott lent, a közvetlen közelében a gátnak az 1961-es években, és ugyan olyan módszerrel, mint az őseink végezték azt az 1883-tól. Ugyanis a székelykeveieknek még a kordéjaik megvoltak, és mégpedig tízet ismertek a faluszinten. Egy ilyen csoport végezte a földmunkákat a kellő helyen a kerületi, járási vízrendészeti vállalatnak. És éppen az új pumpaállomás egyik csatornáját kellett elzárni, hogy a pumpa a vizét hol a Dunában pumpálja ki vagy ellenkezően, a csatornába pumpálja a vizet vissza, a Dunából. Egy ilyen munkálatra kellett egy ilyen ismert csoport, és a gátőr felügyelete mellett végezték e munkát.
  A hetes őrházi gátőr végezte a felügyeletet, Bancsov Iván, és a csoport, aki munkát végezte az a Jegyző tanyáján szállásolt lovakkal és kocsikkal, emberekkel. A lovaskordésok tulajdonosai a következők voltak: Korodi István, Péter Ferenc, Jona Péter, Fako István és id. Korodi Sebestyén. Habár az akkori földmunkálatok már kibággerózott földből lett felrakva a kordékra, mégis a 15 méteres csatorna betömése a két hét munkát vette igénybe. Akkor minden kordé megrakására a hat munkás lett számítva, és dolgoztatva, hogy gyorsabban haladjon a kordék megrakása, a már félig kiszáradt földhalmazból a novemberi hónapba.
  Egy ilyen munka végbevitele adott belepillantást a hasonló gátépítésihez, amely még nehezebb lehetett azzal, hogy a föld nem félig száraz állapotában volt, mint itt, az említett csatorna elzárasi munkálatoknál, amit végignézhettem.
  Az 1883-tól megkezdett gátépítési munkálatok, három helyen lettek megkezdve és haladott is ha nagy erőfeszítéssel, és minden nap látszott, hogy egy darabbal odébb haladtak, úgy a hosszúságával, mint a magasságával. Igaz, lassúnak lehet mondani egy ilyen munkát, de gondoljuk el, ha a gát felső felülete a „koronája” a 4 métert tette ki, és olyan 45 fok eséssel volt, akkor annak az alja, talpa a majd 12 métert adta meg és még a mai napon is még ez a vastagsága.
  Ilyen földmennyiség kiásása, kihordása a nedves, sáros, süllyedő talajon, bizony elég nehézséges módon volt lehető, és már alig várták az estére beálló parancsot, hogy mára elég. Ilyen munkanap után, már ember és igásló egyaránt kimerülve volt, és alig várta mindkettő, hogy a pihenőhelyére kerüljön.
  A lovak a számára ott volt a kiadós fűtenger, csak ki kellett őket pányvázni, hogy ne legeljenek el távolabbra a kitisztított területtől, az ott élő vadak miatt, mert már azok sem merészkedtek a telep közelébe, nagy megelégedésükre az ott lakoknak.

  126. Árvízterületek
  Kedves csoporttársak!
  Bizonyára ti is, akár csak én, nagyon kerülitek a vidéketeken uralkodó tűző napsugár cirogatását. Valahogyan az idei évszakok idáig valami megtévesztő, csúnya tréfát játszottak mindannyiunkkal. Ugyebár, alig vártuk, hogy a tél multával a kellemes napsugarat. Mindez egynéhány napig tartott, mert egy újabb hidegebb betöréssel már meg is szűnt a meleg, így újra a téli, melegebb ruházatra váltottunk, de lassan beállt a tavasz. Persze itt ezzel már kezdődött egy újabb nehézség, mert megindultak az alpokbúl a z olvadó hórétegek, amelyeknek zöme a Duna mellékfolyóiból összegyűlve, a Duna vizét és vízállását emelték kritikussá.
  Majd tíz napon át csak arról hallhattunk és a fő beszédtéma is volt. Itt, az aldunai három ősbukovinai településeknél olyan drasztikusnak nem tűnt a vízállás magassága, igaz kilépett a Duna a medréből, eltöltve az árvízterületi kubikgödrök ezreit, hogy lassan a leérkező víztömeg az újonnan, betonnal megerősített gátlábát is elérje magasságával.
  Mindennél nincs is semmi csodálkozni való, mert itt nagyon ritkán van az árvízveszedelmi riadó kiadva, keményen állja a kiépített gát a helyét, kivált amióta annak belső oldala végig kilett betonozva, így hetekig jöhet a fentről megindult vízáramlat, csak az árvízterületi (vorland nevű) réseket lepi el és tölti fel vízzel amely zavaros, kevereg a csekélyebb vagy mélyebb meglévő kubikgödrökben.
  A gátépítésnél mennyire lett mindez az árvízterület belegondolva azt nem lehetne megmondani, de a mostani időkbe is a nagy gátszakadás idejétől, amely 1888-as években történt meg, soha kritikusabb vészhelyzet a vízállás miatt nem volt. Minderről el lehet nagyon csodálkozni, de ha aprólékosan ismerjük az árvízterületet, akkor nagyon elcsodálkozunk annak a szélessége vagy keskenysége miatt. Kezdjük talán a Kevevártól keletebbre lévő árvízterületnél, éspedig a volt Kevevári fürdőhelynél, amely oly ismert volt, mint a hertelendyfalvi „cséngólid”.
  Itt, a kevevári fürdőig majd két kilométeres út vezetett be a csekélyvizű fürdőig, kétfelől annak útján a megszámolhatatlan kubikgödrökkel, amelyek üressége a rengeteg leérkező áradástól megnőtt vízállást, el is bírta mind tárolni.
  Már nyugatabbra a szendrői hídnál ez az árvízterület alig az 50 métert adja meg, és 500 méteren nincsenek még kubik gödrök sem, majd csak a ROKUS tanyánál kezdődnek meg, és ott már 200 méter szélességükben találhatók meg, hogy a BURKHÁRDi tanyáknál újra az alig 50 méter szélességre keskenyedjen össze. Csak a Kosárkötők tanyájánál szélesedik az meg 300 méter sávra, és még bővül is a Szakadó irányában haladva, ahol szélessége eléri a majd 1 km-t, és csak egy csatorna (3 méter szélességű) adja meg a csekély kijáratot a Duna vizére. Persze mindez csak a nem vízáradás esetében van, mert ha leér a vízár, akkor nyugodtan a kevevári motorvontatos „CER” hajóval is belehet azon hajózni.
  Ez az árvízterület majd csak a nyugatabbra lévő SZUNYOG tanya utáni részen kezd keskenyülni, és amire kiér a sándoregyházi határhoz, újra a 100 méteres árvízterületet találjuk. Ezeken az említett árvízterületeken, hogy hány napi leérkezett víztömeg fér el, azt csak el lehet képzelni, és legjobban úgy bír az ember egy szemmértéket minderről kapni, ha azt egy könnyű ladikkal átevezi hosszában, szélességében.
  Ma már én sem csinálom ezt, mindazt megismerhettem az 1958-62-es évben, a különböző ott lévő magaslatokkal (gerincekkel) vagy kikerülhetésre késztető alacsonyabb hellyel, ahol utoljára szárad ki belőle a benne lévő vízmennyiség, megáldva az éppen odatéved kosarazókat egy kiadós RŰH betegséggel, amely egyheti bőrbántalmakkal. Az orvoslásra érkező ilyen beteget korholja is az ügyeletes doki azzal: „Ki hajtotta magát ilyen fertőző vízbe bele?” Egyszerű a válasz, a rengeteg, benne visszamaradt hal, mert majd minden borításra egy-két példányt lehetet a kosárral kifogni. Ez azért volt, mert az ott lent lakók ismerték az ilyeneket és semmiért nem mentek olyan vízbe a halat fogni, de ajánlották is a kérdésekre: „hol lehetne halat kosarazni?” Mondták is úgy fél mosollyal, melyikek azok a vizek. Néhány hét multán, ha egy ilyen kosarazó rájuk kérdezett azzal: miért nem mondtátok azt, hogy ott a víz rühös, mosolyogva válaszolták: Hát azt nem kérdeztétek, csak azt hol van sok hal, melyik vízben? Amire nem is lehetett megharagudni, mert úgy is volt.
  Ezt a leckét én is meg kellett tanuljam, igaz, egyszer, de elég volt örök bizonyságnak, azután úgy kérdeztem őket: hol lehet halat kosarazni, de rühősség nélkül? Olyankor megmosolyogták, és nem is ajánlottak olyan vizet, ahova nem volt ajánlatos belemenni. Ilyen nagy melegekben a legszebb lehűlést ott az árvízterület ad, persze csónakkal a Szakadóig kievezni vagy motorozni és ott a még meglévő fűzfák árnyékában, enyhe evezés mellett hűsölni vagy éppen a legtisztábbnak vélt vízben egy kiadós fürdőt venni, majd újra a csónakba, a napsugártól barnulni. Mindehhez kívánok nektek, a már meglevő meleg napsugarakhoz jó kedvet és kitartást, legyen benne részetek, a ti aldunaitok.

  127. Dudy brandy
  Kedves csoporttársak!
  Ahogyan a nannyójaink mondogatni szokták, jön a Szentestáni búcsúnap szarvastól. Igen ilyen mondatok hangzottak el közvetlen az augusztus huszadikai nap előtti estén, vagy néhány nappal az előtt. Olyankor tudtuk, hogy már reggel korán valamelyik út szélén a falu bejáratánál várni fogják a megérkező gyalogos látogatókat a búcsúnapra, nem valami protokollárisan, inkább olyan beleszokott és megszokott módban.
  Először a távolban valami magasabbnak tűnő mozgóféleséget láttunk, majd hallatszott is a zsoltárjukat mondók hangja. Ilyenkor kivehető volt az, amit távolról láthattunk éspedig a magukkal hozott zászlójukat, néhány kereszt kíséretében, amiket ugyancsak hoztak annak a szokásnak megfelelően. Legritkábban a kevevári főúton jöttek, mert abban az időben nem a legjobb szemmel volt nézve, ha egyik faluból a másikba, egy ilyen hívő csoport, támogatva a régi szokásokat, mindenek ellenére csakis elindult abba a helységbe, a búcsúnapra, ahol azt tartották.
  A székelykevei nyugati falu bejáratánál már szabadabban jöttek a sándoregyházi meg a hertelendyfalvi rokonok. Persze a megszokott módon, mindenki a saját rokonához volt meginvitálva, ahol ünnepi ebédet tartottak. Őszinte legyek, s az leszek, senkinek sem volt a túl bőséges készlete az ünnepi napokra, de arra a napra valahogyan mindenki az igaz vendégszeretet módja szerint, ami a legjobb volt az udvarában vagy a kertjében, azzal igyekezett a legjobb, vendég elé való falatokat elkészíteni. Az üzletekben lévő italokat inkább kerülték, de arra nem is volt szükség, mert ha nem is hordószámra, de ballonokban elkészítve várta a vendégeket az úgynevezett „Dudi brandy” (Eperpálinka).
  Az időre beérkezett vendégek a nagymisére mentek, ugyancsak párosan a gyerekekkel együtt, de voltak olyan egyének is elvétve, akik inkább megmaradtak a vendégháznál az eperpálinkás poharukkal harangozva, ott olyan helyen már a szomszédok is átlátogattak és azzal: ha neked rokonod szomszéd, akkor nekem is, mert egy helyről jöttek az őseink. Így a miséről hazatérők elég hangoskodó társaságban találták magukat, csak a szokásos miséről megtérő köszöntésre halkultak valamennyit le és köszöntek vissza a „dicsértessék a Jézus Krisztusra” a „mindörökké dicsértessék” feleletek hallatszottak.
  Ilyenkor az apókák szóltak azzal: na kedves vendégek, egy kis rendet, hogy a „fejérnépek feltálalják az ebédet”. Valahogyan foganatja is volt az apókák szavainak és nemsokára a feltálalt tyúkhúslevesnek láttak neki kanalazva, majd az ismert, töltött paprikának és a sült tyúkhúsnak. Akkor már a két decis borospoharak is az asztalra kerültek a Szendrő városában vásárolt Rizling bornak. Az ismert mákos kalács is már nem a megszokott, rúdformájukban volt látható az asztalra tálalva, hanem szépen felszeletelve.
  Miután az ebéd befejeztével valami készülődési formaság, láz vette elő az idáig ebédlőket, egyeseket a kedves feleségük kért egy kevés alvásra, míg a másikat egy friss, vízzel töltött teknőben, igyekezett a felesége a felesleges maligánoktól megszabadítani. Mert miután az ebédtől meglévő edények elmosva lettek, már készülődtek is a faluba, az estélyi, ott megtartandó ünnepséget tovább ünnepelni.
  Mi, gyerekek, azt az időt használtuk ki a faluba menésre, amíg az előbb leírtak megtörténtek, mert azután otthon kellett maradnunk. Egy nem írott szabály szerint, mindez már a vendégek érkezése előtt ránk lett adva és az szerint is volt jó cselekednünk. Persze az akkori gondolkodási mód nem nagyon járt kedvébe mindenkinek, a búcsúra jöttek meg lettek fosztva a falu zenészeitől, akik arra a délutánra be lettek rendelve katonai gyakorlatra, de csak formaság szerint, mert estére már újra haza is engedték őket.
  Volt is ilyesmire felhördülés és új gondolat is ezzel kapcsolatban, azzal: ha nem engedték a falubeli zenét, akkor már megyünk ki a szabadba, ahol senki sem zavar bennünket az ünnepségünkbe. Mindenki már ment haza, pakolta össze az ennivalóját meg az innivalót és lovaskocsikban befogva indultak neki a megszokott úton. le a Szakadóhoz, a Mária Terézia hídnál, Kevepalós alatt, majd a harangnak, el a Dudás tanya előtt, ki a meglévő gátcsonkhoz, és ott a lovakat kifogva, már folytatták is az énekelést és mulatozást, amely el is tartott az esteledésig.
  Az időjárástól függve, majd minden évben ott lett a falu búcsúnapja megtartva, mint Szentistván másnapja, megmaradt a mai napokig, sajnos mind kevesebben járnak oda le, mert a természet is megtette a magáét és a növényzettől, már alig lehet betérni a régen megszokott helyre. A búcsúnapok előtt, a Fertályokban lakók tették járhatóvá és már a kora tavaszi áradás után csapolták is le az ott lévő vizeket, hogy az augusztusi ünnepekig felszáradjon és járható is legyen. Az ifjaink is megtartották e szokást, és a mai napig is felkeresik a szabadba kirándulásukat a 21-i napon, igaz különböző helyeken tartják meg azt, de még a régi szokásunkhoz híven ápolják. Ha, éppen erre vezetne utatok egy ilyen jeles napon, örömmel csatlakozhattok egy ilyen ünneplésbe bele, mindkét napon át, amihez jó szórakozást kíván, a ti aldunaitok.

  128. Fürdőzési lehetőségek
  Kedves csoporttársak!
  Az egész évben nagyon várt falunk búcsúünnepe is elmúlt, oly gyorsan, ahogyan jött. Az ismertebb másnapi ünneplés, amely a bukovinaiaktól megjelölt és megszokott ünneplőhely a Szakadónál, mint gyérebben látogatott. Nem azért, mert esetleg a mai ifjaink nem ápolnák azt az ünneplést, sőt már napokkal előtte szervezkednek csoportba, hogy ki-hová is menjen ki a szabadba azt megünnepelni. A Szakadói ismer ünneplőhely több oknál fogva el lett marasztalva, ugyebár az ismert idei, késői áradás is megtette a magáét és az ott lévő vizet, az árvíz területről, nem lehetett levezetni, hogy a megszokott helyre lehessen lovaskocsikkal, traktorokkal vagy éppen a gyorsabb gépkocsikkal közvetlen odavezetni a pontos helyre.
  A korábbi esztendőkben mindezeket a munkálatokat a Fertályokban élő székelykeveiek végezték el időre, gondolva arra, hogy a természeti adottságokat, melyek korlátozók lettek volna az ünneplésre, időre elhárítsák. Így történik meg az utóbbi évtizedekben, hogy a Duna vizénél tartják meg az ünneplést. Ez is rendben volna, ha a víz meg a talajviszonyok mindennek megfelelnének, mert a part közelében még le lehet menni, de ha a vízbe akar valaki egy lehűlést találni, és neki indul a víznek, mindjobban süllyed el a felhordott homokba, így leggyorsabban úgy jut be a mélyebb vízbe, ha a békát utánozza.
  A kijövésnél, a vízből újra ezek a nehézségek lesznek, és majd derékig érő sárból kínozza ki magát a mocsaras part szélére.
Talán ez késztette ifjainkat arra, hogy máshelyen keressenek maguknak megfelelő fürdőhelye az ünnepre, amiből van is itt a környéken elég. A legismertebb a Sóderbányának nevezett tó, ahol a kevevári szénbányászatot kezdték, nagy tavakat hagyva maguk után a bággerek és még a 18 méter mélységet is elérték.
  A Burkhárdoknál lévő sorompónál (rámpánál) újra egy fürdői lehetőséget nyújt a Duna, csak a nem úszóknak tesz nehézséget a mélysége, és a part hirtelensége miatt. Igaz, az idei fürdésre gondolt időjárás sem kedvezett a fürdőzőknek, már nem a víz hidegsége miatt, hanem inkább a vízből kijövés utáni hidegebb idő tartotta vissza a fürdéstől az arra készülőket. Így is majd 19 óra után tértek meg a fürdésből csak hiányzott a megszokott hangos nótázásuk, ami a korábbi években nagyon is hallatszott minden beérkező pótkocsiról.
  Tehát mindez van továbbá megtartva, megszervezve és ünnepelve is, igaz nem olyan tömegesen, mint valaha, de a falunkból nagyon sokan távol élnek, akik nem bírnak megjönni ezekre az ünnepségekre. De tudjuk, velünk éreznek és vannak gondolatban azokon a napokon, és még az erre napra megérkező jókívánságaik is erről adnak bizonyságot.
  E nemes ünnepapunknak az idénre búcsút mondottunk, de jönnek az őszi, ismert főzőcske napok, amikorra újra megjelennek a rokonok, akik csak tehetik, bár egy hétre hazautaznak, hogy együtt ünnepelhessék ezt a falunkban már szokásossá vált ünnepséget is, amely részvevésére kívánok nektek szép és vidám napokat, ha lelátogattok, csoporttársatok, az aldunai.

   129. Hétfertályok
   Kedves csoporttársak!
  Bizonyára a tájatokon is alábbhagyott a nagy melegségek ideje, és valami változás érkezett be, másképpen hat a külsőnkre, sőt még a közérzetünkre is. Igaz, járhatjuk a természetet és annak útját, de egészen más képet mutat minden. Élénken, még az emlékezetünkben van a késő tavaszi nagy riadalom, a lejövő áradattal és annak fennálló veszélyével. Mindezt itten az Al-Dunán csak olyan mosolyogva és egy kevés veszélyérzéssel értékeltük, mert itt az olyan nagy és hirtelen vízáradattal megérkező vízmagasságot elnyeli a széles árvízterületi helység, amit akarván vagy sem, az ősbukovinaink készítettek keserves munkájukkal a gátépítésük közben.
  Az igaz, meg volt a versengés is az építők meg a Duna áradása között. Ki volt ügyesebb és ki bírt hamarabb a meglévő árvízterületről, több földet elsajátítani, mert ez kölcsönös volt: egyszer a Duna vize mosolygott a munkásokon, mert reggelre bokáig érő víz jött meg a még gáttal nem elkerített és rájuk váró földterületeken, míg ha éppen váratott az áradás, igyekeztek is a gáttal, bár hosszúságában azt építeni, hogy a víz ne bírja a rájuk váró földterületeket elárasztani. Hiszen az ígéret, amely őszintén megmaradt a munkák kezdetétől a gát befejezéséig, azt tartva is volt, és lehetett is annyi töretlen földet maguknak megszántaniuk, amennyit csak a már alig pihentetett lovaikkal, a munkájukon kívül, feltörni bírtak. Mondásuk szerint már nem lehetett tudni, melyikük tántorog jobban a megkezdett borozdában, a kifáradt ló vagy annak gazdája, de azért a hold föld mértéke ki lett pontosan szántva, és vagy hektár nagyságra vagy az itt ismert hold (lánc) mennyiségre. Használták a „hétfertálynyi” kifejezést is, amelyek nevei még a mai napig is hallhatók és használják, mint ismertető helyet, hol fekszik a megnevezett föld.
  Egyszerű volt a számításuk ezzel kapcsolatban, mert a 10.000 négyzetméterből indultak ki, amin persze egy hektár vagy egy hétfertály, innen kapták a holdat is és a lánc nevezésű földterületeket, mert osztották a hektárt hét részre és ezt a hetedrészt szorozták meg a négyel, ami a láncot vagy holdat adta meg. Ezt még ma is így számítsák, amikor hitetlenkedve egy földvásárlásnál az ölessel kimérik a föld hosszát és szélességét. Ez számtan szerint így menne: 10.000kv:7=1428 kv méter, de ez a geométeresek dolga volt kezdettől a mai napig. Így maradtak meg a mai napig is a földterületek nevei a különböző területeken, és van, ahol csak ez a geodét határ egész közel van a Dunához, hogy aztán nagy ámulatunkra egészen a kevepalosi és beresztoci szögben találhassuk meg őket, mint „Gyurgyevo” határa.
  Az északi földrészek számomra nem olyan ismeretesek, mert arra sűrűn nem is jártunk amikor a segédvadőrségi munkát végeztem a nagybátyámmal, így jobban a Duna közelségét és a réti földeket ismerhettem meg, ahol terepsétálás után több, mint bokáig rakódott fel a gumicsizma a kiadós, fekete, zsíros sárral, oly nehézzé téve a lépést, hogy néha a megállásra kényszerített. A Duna közelében, ha nem is sokkal volt könnyebb a járás, de mégis homokosabb volt és nem ragadott, rakodott annyira a csizmákra a sár.
  Sok ismerősnél meg kellett állni, az esetleges panaszok (vadakra vonatkozólag) vagy üzenetek céljából, amit a székelykeveieknek, rokonoknak tettek. Ez majdnem egy nem hivatalos postaféleség volt, minden levélírás nélkül, csak feljegyezve kinek-mit üzentek.
  Ilyenkor, ősszel és télen, a határcsőszök és vadőrökön kívül nagyon nem járt senki sem a határban, kivált, ha reggelében neki kezdett az eső olyan aprón szitálni, már előre elment a kedve a kikívánkozónak a száraz szobájából. Pedig ilyen pénteki napokon ugyancsak szabad volt megtenni azt az utat a kevevári határtól a Csoti János tanyájától (Burkhártok keleti része) majd a kosárkötők és a Fertályokban élő és aktív vadászokhoz, vad kilövésére kapott engedéllyel.
  A hazatérés sem okozott valami könnyűséget vagy sétát, igyekeztünk a csatornák partján, a közelgő esteledés elől. és mire hazaértünk nem fogott bennünket az itt ismert mondás szerint semmi sem (lerövidítve így mondották: nem érdekel sem p…a, sem melegmálé). Mindennek ellenére kívánok nektek egy szép hétvéget, csoporttársatok az aldunai.

  130. Dunavac
  Kedves csoporttársak!
  A tegnapi beírásom kiindulási pontjáról indulunk ma, csak nem a szendrővári utat tesszük meg a kevevári kikötőből, hanem meglátogatjuk azt a majd 1800 méternyi hosszú Dunavac részt, amely már nem a hajózásnak felel meg. Nagyon nem járatos, csak a horgászok meg a vadászok járnak évente oda be, a majd 900 méter vadonságba és hosszúságba. Nincs is messze a hivatalos kikötőtől. Egy jó és biztos csónakkal megtehetjük ezt az utat, még segédmotor sem kell, mert az csak hátráltatna az amúgy is nehéz előrehaladásban, az öreg Dunavacnak nevezett részen.
  Ez a rész már nem hajózható, így a már évszázadokkal ez előtt felépített halászkunyhók vidékén már csak egy halász lakja ott, a még meglévő kunyhóját, kalibáját. Amint egy a legjobb csónakban, az „Apatini”-nak nevezettben, kezünkbe vesszük a kormánylapátot, simán szeli az a víz tükrét a Dunavac torkolata felé, amely a nyílt Dunára vezet ki, persze mi azt az utat nem választottuk erre a célra.
  Majd 400 méter csendes evezés után, a Duna irányába, valami kis víztorkolatot vélünk felismerni, balra az irányunkba, erre fordítjuk a csónakunkat, ezt a tájat akarjuk megismerni, mert nagyon kevesen látogathatták meg az erre járok, vagy egyáltalán senki. Csak a lokáljellegű lakosoknak, vagy éppen a hajósoknak és a halászoknak ismert ez a táj. Amint e kis torkolatban betereljük csónakunkat, rövid idő után érezzük, hogy valamiképpen a csónakunk lassul, anélkül, hogy az evezéssel lazítanánk. Igen, megvan erre is a magyarázat. Az egész évben álló helyzetével, a viz mozgása az ott lévő növényzetnek igen megfelel, így el is éri a vízszinti magasságát.
  A víz mélysége különböző mélységű, hol mélyebb egy fél méterrel, hol majd súrolja a megülepedett iszap a csónak alját, néha karcolást is hallhatunk egy ilyen áthaladásnál. Célunk nem az, hogy versenyezzünk itt, inkább tesszük úgy, hogy egyet húzunk a kormánylapáttal, és egyszer szemügyre vesszük előttünk és oldalt a természetet.
  Itt nem lehet már látni a partját ennek az öreg Dunavacnak, a partról ősfák engedik be, levelüktől majd egészen megfosztva, a világosságot, egy olyan sávot hagyván, ami arra mutat, ott lehetett a legjáratosabb a régebbi időkben. Itt már néha kerülnünk kell az erős széltől a vízben bedőlt nyárfákat, néha átcsónakozhatunk azok alatt, de van, amikor csak akkor lehetne a bedőlt fát észlelni, ha már a csónakunk eleje emelkedne ki, mivel az már felszaladt arra.
  Ha mindent időre megfigyelünk, akkor már az ilyesmit kikerülhetjük, vagy egy kanyarodással, vagy ha több fa van összeborulva, akkor azokon meglévő, labirintos lehető utjain átkínlódni. Itt már a horgászok sem járnak, lehetne nyugodtan érintetlen vadonnak neveznünk, ha nem árulkodnának a fejszék nyomai, amelyekkel a kint lévő halászok az éj melegét akarják maguknak biztosítani. A még meglévő halászkunyhó irányában lehetünk, és mind több ilyen bedőlt hosszú nyárfákkal kell majd küzdenünk a tovább haladáshoz, és annak ellenére, hogy a 800 métert adja meg ez a vízi út, majd több, mint egy óra hosszai időt követel meg, hogy azt megtehessük.
  Egy ilyen lassú, és mindent megfigyelésre megadó csónakázás sok látnivalót ad, akik igazi természeti felvételeket akarnak csinálni, azok az úgynevezett „Eldorádójukban” találják magukat. Igaz egy keveset megdermedve érezzük magunkat, amint ezen a részen tesszük meg az utat, mert nagyon még a napsugár sem melegít be erre a tájra, a magas nyárfák felső lombjai ott fenn összeérnek, míg azt vesszük észre, hogy jobb oldalunkon valami világosabb kilátás mutatkozik. Itt már visszatért az öreg Dunavac a hajózható részéhez, amit nagy megkönnyebbüléssel veszünk, mert vége a kínlódással teli, evezési utunknak. Itt már egyenletesebben meríthetjük kormánylapátunkat a vízbe, és csónakunk is gyorsabban halad a víz felületén, vissza a Kikötő irányába, amit a kanyarodástól még nem látunk, csak egy magaslatot, amely kiemelkedik.
  Az már a Kevevár, földpalánkos vár maradványa, majd csak a kanyar elhagyása után láthatjuk azt, hogy a a földpalánk jól tele van tűzdelve hatalmas kődarabokkal és úgy magunkban csodálkozunk, honnan ide ilyen nagyméretű kődarabok, ha tájunkon a verseci Dél-Kárpát hegyégig egyáltalán ilyen kövek nincsenek. Tehát ezek beépítésére valahonnan ide kellett szállítani azokat, és ha már Konstantini követek idejében (akik az Attilával a Duna jobb oldalán találkoztak és a Kevevárban aludták át az éjszakájukat a tovább utazásuk előtt, akkor arra következtethetünk, hogy vagy uszályokon vagy szárazföldi szállítással lettek e nagyméretű kövek ide szállítva és a mai napig is állják az idők fogát.
  Sokkal szebb ezt a leírt csónakázási utat a tavaszi időben megtenni, amikor újra bontakozik a természet a téli alvásából, pihenéséből, míg nyáron amikor a kánikula bekövetkezik, a nagy melegtől nem kívánatos. Vízben nem kell fürödni annak, aki ezen a járatlan útvonalon végig csónakázik, az vizes lesz csak a csónakba ülésben is, de az izzadástól.
  Ha erre jártok, az említett aldunai részen, látogassátok meg ezt a részét is a Dunavacnak, szép természeti gyönyört nyújt a számotokra, és egy délelőtt megtehetitek. Legyen benne sok örömötök, kívánja nektek az aldunaitok.

  131. Deliblati
  Kedves csoporttársak!
  Ma az útirányunkat nem vesszük a megszokott déli iránynak, a Duna partjának, inkább a keveset ismert északi irányt vesszük, hadd lássuk mi is van azon a tájon. Bizony majd a hét kilométernyi utat kellene megtennünk, többé-kevésbé az északi irányba, hogy utunknak vége legyen. Miért? Hiszen utak mindenfele vannak és kötik össze a közelben lévő falvakat. Itt is az a helyzet, csakhogy egy kis változattal, mert vannak ismert és járatos utak, amelyek még a gépkocsival is lehetővé teszik az utazásunkat. Éppen ezen az útvonalon ezt nem tehetjük, mert egyszer csak azt észleljük, valami hatalmas nádtenger állja el utunkat. Persze, ezt a tájat jól ismerve megtalálhatunk két átjárót is ezen a feneketlen feketebarán, hiszen elnyelt az még két ME 109-est is, meg egy orosz tankot amelyek még ma is ott vannak a mocsár mélyén.
  Ez a két út már az újabb években lett építve, bizonyára akkor, amikor a második világháborúban a német hadsereg a felső, kevevári erdőben a légvédelmi lövegjeit állította fel. Arra az építési időre saját keskenyvágányú kismozdony szállította a sódert a kevevári kikötőből az erdőig.
  A legrégibb és legszilárdabb műút az a kevevári-verseci, amelyet ma is használnak. Az előbb említett átjáró a barán már régebbi, mert azon még az észak-keletre élő besenyők is ismerték, de csak mint csapásokat, amelyeket csak a kint élő barai csikászok ismertek és vezették is át az arra rászorulókat. Persze, a Sándor bácsiék is (Rózsa Sándor) ezeket a járatlan utakat használták, ha éppen szöktek a hajszában, nem is ment utánuk egy üldöző sem, annál a baránál megfordultak, míg a Sándor bácsiék a még biztonságosabb és nyugodt Duna-menti nádasig meg sem álltak.
  Amint a barát magunk mögött hagytuk, nemsokára a külső löszterasznál találjuk magunkat, amely a Pannon tengertől maradott vissza egy 8 méter talajmélységgel és 16 km-re van a Duna partjától. Erre a dombságra felérve már a Delibláti homokpusztának nevezett térségben jutunk, itt már májusban az árvalányhaj a paradicsomja, most ilyenkor már csak a virágjától visszamaradt kórói maradtak meg.
  Innen, ha tovább mennénk, akkor nemsokára a verseci dél-kárpáti hegység nyúlványánál találnánk magunkat, de mi a történelem miatt jobb ha az ÉK irányt vennénk, mert az ott már az örökös besenyők földje volt, és régebben hamar nyílveszőjüktől lehetett az arra utazó megajándékozva anélkül, hogy őket látni bírta volna. Minderre talán a Versecen született Herceg Ferenc írónk adhatna a könyveiben magyarázatot, az 1848-es évekig. Nálunk, mint író, tabunak számított, non gracia, nem is olvastunk róla csak évtizedek után, ha a kíváncsiság rávitt bennünket arra, hogy az ő műveit is megismerjük.
  Miután néhányat belőlük elolvastam, a mai gondolkozásommal rájöttem arra, hogy miért is volt nem szeretett író, na de hagyjuk ezt.
  Egy ilyen séta után már gondolkozni kezd az ember, lehetséges, hogy ily távol eljöttem és mire való, hiszen kétes milyen állapotba érhetek haza a megtett utam miatt. Ugyancsak semmiben szoktam venni minden és azzal, hogy lehetetlen, nem nagyon ismerem el. Ha újra a tavasz bontakozik ki a tél öleléséből, és május lesz, amikor nyílnak az orgonák látogassátok meg azt a homokpuszta vidéket, hihetetlen látványban lesz részetek, hullámzanak az enyhe szélben az árvalányhaj tömege, szinte kaszálni lehetne rendre őket. Persze, ezt csak gondolatban lehet, mert védelem alatt áll, de egy jó marékkal vagy húsz kalapra valót nyugodtan leszedhet bárki. Egy ilyen látogatáshoz szép időt és jó szórakozást kívánok, a csoporttársatok.

  132. A tünemény
  Kedves csoporttársak!
  A mai beírásomban nem viszlek ki benneteket az Al-Dunára, közvetlen a Duna partjára, inkább leírok nektek egy velem megtörtént esetet, és évtizedek után sem tudok magamnak választ adni arra, hogy igaz volt-e vagy sem, mert ébren nem álmodhat az ember és képzeletemben meg nagyon ébren voltam.
  Az éjben kint levést azt már nagyon megszoktam, hiszen az egész közeli rokonságom, apó, nagybátyáim, édesapám, mind vadászok voltak és korán beleszoktam abba, hogy nemcsak a nappali vadászatban vettem részt, hanem az éjjeli lesállásokban is.
  A katonai előkiképzésem utáni időkben voltam, amikor a helyi vadászegyesület felajánlott segédvadőrnek a nagybátyám mellé. Ő még legényember volt, így csak kivételesen vadászattal és halászattal foglalkozott és így, a vele tett munkájában, nagyon is jó tanítónak bizonyult. Így tanított meg, hogyan kell csupasz kézzel évente három ízben halat fogni, amit átvittem a fiam számára is, hadd legyen neki is ismert e kézügyesség.
  A vadőrségi munka, az akkori időben, nagyon komolyan lett véve és csinálva is. Kora tavasszal a vad megszámlálása volt amit a kevevári vadászterülettől a sándoregyházi vadászterületig végeztünk, tehát volt mit lépegetni, amíg ezt a hosszú terepet végig jártuk és még az útban eső vadásztagokat is meglátogattuk, az esetleges panaszok miatt. Persze az székelykevei üzeneteket is ily alkalommal adtuk át a kint élő rokonoknak, és vittük onnan Székelykevére.
  Egy ilyen alkalommal, az árvízterületet vettük vizsgálat alá, megkezdve a RÓKUS apó tanyájától. Ez a legkeletibb része volt a székelykevei vadászegyesület terepének, és haladtunk az akkor még ápolt és jól járható kocsiúton, amely közvetlen a Duna partja mellett vezetett, és el lehetett menni azon a Szakadói kenderáztatóig.
  A magasabb Duna-partokon is tettünk megfigyeléseket. Megfigyeltünk egy bedőlt nyárfatörzsét és egészen a partjáig, gyökeréig, amelyet a nagy vízállás kiborított a kora tavaszi áradáskor. Árulkodott is az a vidrákra amelyek valami oknál fogva nagyon is elszaporodtak és arra az évre megvolt adva rájuk a vadászati engedély. Persze nagyon óvatos és félénk fajtája a vadnak ez az ügyes, és fürge vízi állat, így csak a frissen hátrahagyott nyomaikból láthattuk, hol és merre tevékenykedtek az éj folyamán.
  A Szakadóhoz érve elhatároztuk, hogy a tó túlsó partját is megfigyeljük, mert a friss nyomok mind jobban ott mutatkoztak, igaz a túlsó fele a tónak nem volt kedvünkre, mert elég nagy volt az iszap, az örökösen visszamarad Duna vize ott állt, majd egész évben a Szakadó badrikban. Ez az a hely, amely a gátszakadás után megmaradt, mert az altalaj nem felelt meg a gát építéséhez és a túl lazasága miatt szakította át a víz nyomása a gátat. Ez a badrik minden évben rengeteg halat tartott vissza az apadás után, és így abban az augusztusi hónapban már lehetet nagyban kosarazni, igaz csak úgy, hogy egy hálóval a mélyebb vízből előbb kiriasztották a halakat a csekélyebb vizekbe.
  Itt leltünk csak rengeteg vidranyomra, a jellegzetes lábnyomukkal és a hely megjelölésükkel (markírozásával). A további utunkat a sándoregyházi határ felé nem folytattuk, hanem igyekeztünk Székelykevére, hogy a fegyvereinket átcseréljük a 20-as kaliberű vadászfegyverre, amely pontos célzást követelt, de 8o méterről a legnagyobb hatással volt a vadra és túl sok söréttel nem volt tölthető mivel kis űrmértékkel volt. Igaz az akkori vadásztörvény tiltotta a fegyverek cserélgetését a tulajdonosok között, de ez bejátszódott és mégis szokásban vett dolog volt.
  Már tudtuk is kitől kérünk puskát erre a vidravadászatra, a Kucsera Mihálytól és a kovácsmesterséggel foglalkozó Kovács vadásztárstól, ami meg is történt és estefelé már újra lent voltunk a Szakadónál, egy csónakot ehhez a kosárkötő Kuzsner Antaltól kaptunk és elhelyezve azt a szakadó csatornai bejáratnál.
  A nagybátyám a dunaparti részt választotta magának, míg én a Szakadó csatorna közvetlen kezdetét, így bármelyik felől is jelentek meg a vidrák, szépen láthatóknak véltük, és már lassan esteledett, amikor a nagy csendben, a várakozásban kezdtünk.
  Aki végzett ilyen vadra lesállást az tudja, mit is jelent egy ilyen várakozás, mozdulatlanul egy helyben ülni, ami nem könnyű, mert a szúnyogok milliói zümmögték körül a lesben álló személyt, szerencsére volt az akkori szúnyogriasztó a NEPEC krém, ami majd nyolc órai békét biztosított az egyhelyben ülőnek. Igaz, a szúnyogkoncert az tartott, és megfigyelhette az egyhelyben ülő hány féle hangon is zümmögnek azok, pedig mind egyformák kinézésre.
  A nap is már régen alászállt, és a sötétség vett uralkodást a tájon, de nem sokáig, mert felváltotta lassan a holdsugár, mind erősebben és tisztábban látszott a víz felülete és a megfigyelendő láttér. Az ember azt gondolná, hogy az éjben nincs egy zaj sem, minden csendes, de nagyon téved aki azt hiszi, mert rengeteg hangos zajt lehet hallani, csak ki kell ismerni, melyiket melyik vad vagy a szabadban élő állat adja meg.
  Leghangosabb a vaddisznóé, míg turkál a kagylók is rovarok után addig elég csendes, de aztán valamin felháborodva olyan röfögést és bozótcsörtetést végez, hogy azt hinné az ember, mindjárt ott lesz a közvetlen közelében, és ilyenkor minden más zaj eltörpül amellett. Persze, ilyesmi nem tart sokáig, és újra csendes lesz a vidék, mind jobban belehaladva az éjbe. Az éj magányában már abban az időben nem féltem, mert már hozzá szoktam korábban, kiskoromtól fogva, mint apportírozó vadászeb, megkeresve a lelőtt vadkacsát. A csúszómászók is valami nyugalomra tértek, csak a békák gyenge brekegése hallatszott, mert azok is már, azokban a nyári éjjelekben, nem regélnek oly hangosan és tömegesen, mint a koratavaszi felmelegedett időszakukban.
  Már az éjfél is elmúlott, amit szépen láthattam az órám foszforos számlapján, és a további éjjeli csend honolt a tájon, néha csobbant a víz, tehát valami valamire vadászik, ami a természet örökös lánca. Az egyik vad megeszi a másikat, hogy túléljen és tovább fejlődjön a fajtája, mindebből a zajokból semmilyen vízfelületén megjelenő hullám nem volt észrevehető. Egy ilyen, lesálláshoz nem szokott személy, bizony majd álomba merülhet, de ha az ember több ízben kitartóan csinálja, valahogyan valami ébrenlétre kényszerítő órarendszer áll be és ébren tartja a lesben lévő személyt.
  Így voltam én is. Figyeltem is a számomra kijelölt vízfelületet, szinte monotonná vált, hiszen sehol sem jelenik meg az az ismert vidraorr a víz felszínén, ami olyan jellegzetes, mielőtt a felszínre jönne egészében. Nem sok idő múlt el, egyszer mintha olyan 40 métere a víz felületén egy levegő gömböt véltem felbukkanni, és az amint a víz felületére ért szétterült, a szokás szerint gyenge vízköröket képezve, amelyek mind nagyobb köröket képeztek szélesedve. A gyors mozdulatot kerülve, lassan felemeltem a töltött puskámat és abban az irányba helyeztem, irányítottam annak csövét.
Újabb légkarika, és már karikák, na most odafigyelni, mert mindjárt felbukkan a vidra orra. Alig észrevételesen valami majd milliméterként emelkedett ki a víz mélyéből, mert ott a víz bár négy méter mélységnek ismertem. Mindjobban ráeszméltem arra, hogy ez nem a tipikus vidra megjelenése a víz felületén. Már majd több mint 10 cm emelkedett ki a vízből és semmi esetre sem mutatott az vidrára, így az ismert vadászelőírás szerint, amíg tisztán nem látod a vadat, nem szabad rálőni. Ezt betartván, élénken figyelem a továbbiakat, már a fej is megjelent a víz felett, és ez nem vidraszőrme ez inkább emberi haj éspedig hosszabb fajtája annak. Már a fejet is kilehet ismerni, meg az arcot is, olyan mintha úgy félig rám nézne, de tartja az eddigi irányát a partnak, tőlem úgy húsz méternyire, szerintem kiszámítva, már egészen szépen látszik, hogy a felső teste az emberfajtájának, mégpedig a szebbik feléből.
  Meddig nem hittem ennek az új megjelenésnek, nem tudom, de már több mint derékig kint volt a vízből, amint a Szakadó talaja mind csekélyebb lett. Ismertem már akkor a női idomokat és ez az volt de ilyet a haja majd a csípőjéig ért, szőkének véltem a színét, már a bokáig érő vízben lépkedett minden vízcsobbanás nélkül, csak a vízkarikák árulkodtak mindarról ami történik.
  Magamban gondolva azt folytattam, ez lehetetlen, ez és ilyesmi létezhetetlen, ha nem hajlanának a testrészei, egy csodaszép képnek lehetne vélni. Valami hidegség szaladt úgy végig a hátamon, annak ellenére, hogy a hideg ellen fel voltam öltözve, ahogyan kell egy éjjeli lesállásra.
  Nem tudtam eltelni a nézésével, és az már a közvetlen parton lépet egyet ki a füvesebb helyre, és eltűnt az ott meglévő bokrok sokaságában minden gallytördelés nélkül. Végig figyeltem az egész vízfelületet, de minden csendes és hullámmentes, sehol semmilyen zaj a korareggeli csendben. Egyszer csak hallatszik a megadott jel a „hahó”, ami azt jelentette, jön a nagybátyám, vége a lesben állásnak. Én is megmozdultam, felálltam és odamentem, ahol a kijövőt láttam, mire már odaért a nagybátyám és megneszelte, hogy én valamit keresek, rám kérdezve:
  - Láttál valamit?
  Hirtelen nem tudtam semmit válaszolni, mire ő körülnézett, látta hol volt az éjjeli leshelyem, és én majd 20 métere keresek valamit, odajött és nézte mit csinálok, nem kérdezve semmit, majd a beljebb lévő fűszálakat kezdte figyelni, és egy idő múlva odaérve, még ahol én a homokos vízpartot és vizet vizsgáltam azt mondotta:
  - Nem ment itt még a hangya sem el, másképpen a fűszálak megmutatnák a nyomát.
  Nem tudtam, mit mondjak, és ő is megneszelte, hogy csakis valamit láthattam, mert nem az első éjjelen voltam vele, vagy kártékonyra vadászni vagy csak mint vadak megfigyelésére. Én szó nélkül átcseréltem a töltényeket gorombább sörétesre, és bementem a parttól távolabbi részre, amely szép homokos volt, és látszottak is vadnyomok, de azt, amit kerestem, sehol sem leltem.
  Már magamon csodálkoztam, soha sehol nem képzelődtem, ami megtörtént a természetben, és láttam az való is volt, és nyomot is hagyott utána ami bizonyított, de itt most nem találtam összefüggést, magyarázatot.
  A bátyám hangja ébresztett újra magamhoz, azzal:
  - Gyere, ne töltsük az időt, mert amire hazaérünk Székelykevére, már dél is lesz.
  Emlékszem azon a napon nagyon csendes voltam, úgy jobban magamban forgattam az éjjel látottakat, hittem is benne meg nem is, mert arra mutatott minden utánakeresett nyomkeresés. Nem hittem magamnak, nem létezik ilyesmi, még egy vad sem bújt úgy el előlem, hogy én azt meg nem találtam volna.
  Hosszú idő kellett, amíg az a jelenet elfakult az emlékezetemben, mindent lassan annak vettem, hogy a képzelet szüleménye, de mindig valami kis fonál azt diktálta nekem, hogy csakis megtörtént és soha azokban az években nem is tudtam arra magyarázatot kapni.
  Talán mindent el is felejtettem volna, ha egy alkalommal, évtizedekre rá, a hajóskodásom idején a két kollega hangjaira fel nem figyelek. Láttam már egy ideje, hogyha egy hajó jön vízmentén, kapnak is a távcső után és figyelik azt, amíg el nem halad a távolban. Néhány ilyen megfigyelésem után beszélgetésüket kezdtem figyelni.
  - Újra itt van a hajójukon, de sehogyan sem bírom látni, nem is megy velük tovább csak a Galambócig és onnan egy vízzel szemben haladó hajóval utazik, megy vissza a Gockai sziget felső részéig, majd onnan is eltűnik. Itt már rákérdeztem az egyik beszédesebb kollegára, mond már mit beszéltek olyan titokzatos dologról? Hát te még nem hallottad a Majorics Györgytől az esetet? Nem feleltem neki. A JRB (Belgrádi hajó-vállalkozási vállalat) egyes tagjai beszélnek egy halász leányáról, aki mindig felszáll egy ott elhaladó hajóra, amely víz mentén halad, majd Galambócnál eltűnik, hogy egy vízzel szemben haladó hajón láthassák újra. Senkivel nem barátkozik és csak nagyon kevesen is látták, egyesek már a hajóvezetésről is le lettek váltva, miután állításuk miatt a pszihiáterhez kerültek. Állítólag egyik vadonban élő halász lánya, néha a halásztanyán van, és többször a dunai hajósokkal utazik.
  Erre az elbeszélésükre, valami arra emlékeztetett, amit megértem, átéltem évtizedekkel az előtt egy augusztusi, reggeli virradáskor, szinte valami azt súgta, hogy valami összefüggés lehet a két dologban, hiszen a hajósok leírása szerint ugyanolyan női személyről volt szó. Még mindezek után sem találok egy értelmes magyarázatot magamnak minderről, és már ebben a húsz éves koromban úgy veszem, hogy bármiként is volt ezt leírom nektek, ítéljétek ti magatok meg, mit is gondoljak most már minderről, mert tücsök és bogárságnak veszek minden kézzel megfoghatatlan dolgot, de újra az ellenszó, akkor mit láttak évtizedek után a hajós kollegák?
  Na, én gondolkoztam rengeteget erről, mert rengeteg napot és éjjelt töltöttem a Duna parton és annak vizén, soha hasonlót nem láttam és hallottam. Amíg gondolkodtok, még szép hétvéget kívánok minden csoporttársaimnak és állítom, vannak kézzelfogható esetek, amelyek szebbek és biztosak, ezt csak kellene tudnom, mert átéltem. Legyetek üdvözölve, az aldunaitok.

  133. A vadkan
  Kedves csoporttársak!
  Megörültetek az idei hóhullás elálltának? Én magam is, de éppen egy megtörtént esetet ébreszt fel bennem, arról az időről, amikor a 60-as években a segédvadőr szolgálatot végeztem a nagybátyámmal, a Csobot Jánossal.
  A lehullott hó magassága az ideihez állott magasságában, és a mindennapi járőrségünket végeztük, közvetlen a Duna partjához közel. Először a kevevári határnál meglevő kezdőhelynél, a csatornaőrhöz befordulván, aki maga is a székelykevei vadásztársulat tagja volt, és ő is naponta járta a szolgálatában a csatornák vonalát, így legtöbbet tudhatott az ott előfordult rendellenségekről és olyasmit tudatott is velünk, hogy figyeljünk mi magunk is az őrség ideje alatt arra fel.
  Amíg gyalog kiértünk az említett helyhez, őt már nem találtuk odahaza, de a felesége a Boris néni mondotta is nekünk. Tudta a férjem, hogy érkeztek és azt mondta, hogy adjam át nektek az üzenetet. Ott kint, Gyurgyován, vágják a székelykeveiek a nádat és panaszkodnak, hogy egy vadkan ijesztette néhány alkalommal őket meg, meg kellene néznétek, mert az emberek félnek már ott a közelben, bár még nem támadott meg egyet sem közülük.
  Elköszönvén Boris nénitől, vettük is utunkat tovább, neki az említett iránynak, persze a meglévő és megtehető úton, mert az alig öt centiméteres hó is eléggé bizonytalanná tette a menést a düllő utakon, amelyen haladtunk. Így a Csoti János tanyájának vettük az irány, a Rokus apóhoz csak beköszöntöttünk, és tovább a kosárkötők iránya, ahol újra csak beköszöntöttünk, és azzal folytattuk is utunkat nyugatnak, hogy nemsokára elérjük a legnagyobb tanyavilágot, a Fertályokat. Onnan még két „rámpa” (felvezető út a gátra, úgy 3 km távolságra voltak ezek a rámpák megépítve, még a gátépítési időkből a nyúlgáttal együtt). Úgy 13 óra lehetett, amikor elértük a nádvágókat, hallatszott is a hangjuk, amint vagy dicsérték a nád minőségét vagy egy szaftos káromkodással a felgyújtást ígérte egy másik nádvágó.
  A nádvágó csoportvezető, az ugynevezett „Babdagazda”, az Ambarus Mihály bácsi volt, akivel hamar találkoztunk, mire ő az ismert „Pipahuja” szót kiáltotta, és minden nádvágó személy odajött egy csoportban, az említett pipahujáját (cigaretta elszívását csinálni).
Kezdték is a panaszukat az említett vaddisznóval, hogy legtöbbször csak végigcsörtet ott közöttük és bizony nincs is mivel védekezniük, csak a hosszúnyelű, nádvágó sarlójukkal és már tegyünk valamit az ellen, hogy ne legyenek mindig rettegésben ez miatt. Arról már az odavezető úton beszélgettünk, hogy a vaddisznók éppen nincsenek most védelem alatt, csak az „Emsék”, vagyis a kocák, de a nádvágók mondása szerint itt vadkanról volt szó.
  Na, lett is tölténycsere, nekem egyszerű volt, mert az éles, katona lövedéket, töltényt használtam a karabinhoz, a 7,9 mm, míg a nagybátyám a nullás sörétesre cserélte a patronjait és megindultunk a megnevezett vadkan helye felé. Csinált már valaki ilyesmit? A majd kétméteres magas nád között előre haladni, minden lépésnél a lábat kiszabadítani az aljazatban meglevő, magas fűtől. Ropogott is a nád meg, az elvétve ott lévő gallyak, míg egy tisztásnak mutatkozó helyre értünk. Nem volt nagy területű, de egy ép nádszál sem volt a természetes állapotában, a magasba ívelve, letörve és összezúzott állapotában láttuk azt. A tisztásnak vélt téren egy hatalmas nádkupac állott, még azt hittük, hogy a nádvágók unták ott meg a nádnak rossz minőségét, és hagyták ott, de végig akartuk fésülni azt a területet is, amely alig volt 150 méter távolságra a sándoregyházi vadászterülettől, tehát csak addig van jogunk töltött fegyverrel továbbhatolnunk, tovább tiltja a vadászelőírás és szabály.
  Amire felfigyeltünk, egy nagy röffenés és nádtörmelék felhőjében találtuk magunkat. Kissé összehúzva a szemünket, igyekeztünk látni ami nem látszott, mert a nádfelső az felénk volt röpítve, de sehol nem látni azt, ami ezt megtette. Azt láttuk, hogy ellenkező oldalon újra repül mindenfele a nádfelhő, és amennyire-annyira kivehető lett egy sörényes, aki a legnagyobb nádtörtetésben kezdett. Mikor tisztán látni véltem a vaddisznót, igyekeztem a nagyapámtól hallott „csak a füle tövét kell célozni a vaddisznónak”, és oda is irányítottam a célzásomat, míg már hallottam, amint a nagybátyám egyik csövéből kilőtte a patronja töltését, amire egy nagy visítás hallatszott, de majd ugyanabban a pillanatban érte az én lövedékem is a vadkant. Jelezte is a találatot, de a további törtetésre a nádban, gondoltam, végzetes találat nem érhette a vadkant, így igyekeztünk is utána azon a nagy rakás nádtörmeléken oda a kiscsatornához, amely átvezetett a „Badrikból” a szántóföldekre.
  Amikor átértünk nedves lábakkal a kiscsatornán, ott már a szántóföldön meglevő hóban látszottak a vércseppek, amit a lövések okoztak az állaton. Sűrű és vörös, habtalan vér volt, tehát a tüdőlövést nem mutatja, valamelyik vastagabb húsrészét érték a találatok abban a majd láthatatlan nádfelhőben, amikor leadtuk a lövést. Követtük is ezeket a vérnyomokat, míg kiértünk a közvetlen határig, amely megszabja a két vadászterület határát és összenéztünk.
  Alig ötven méternyire, egy talponálló, leszedetlen kukoricaföld, oda vezetnek a nyomok, már nem egyenes vonalban, tehát ez se megy tovább a kukorica földjétől a találatok miatt. Átmennünk nem volt szabad, ott álltunk, de már jöttek is a nádvágók a nagy kérdéssel. Na, sikerült lelőni azt az ijesztgetőst? Már látták, hogy nincs ott a meglőtt állat, és tudták, hogy miért is nem megyünk tovább. Mondották is. Majd mi este megnézzük, addigra kimúlik, és nem kell tőle tartanunk. Ettük is úgy szótlanul magunkat, hogy így félre sikerült a lelövése annak az állatnak, aki annyi ijedséget okozott a nádvágóknak, de mit lehetett csinálni, kellett minden előírást tiszteletben tartani, mert olyankor nemcsak a fegyvert veszik be, hanem még büntetéssel is jár, idegen vadászterületre belépni.
  Egy hét multán találkoztunk újra a nádvágókkal és mondják nevetve:
  - Ti bírnátok ilyen ételt minden kéthétben csinálni nekünk, mert a vaddisznót este kihoztuk a kukoricaföldről, és annak a húsával élünk azóta, és esténként nem győzzük a bort hozni a Csoti Imre tanyájáról. Évek multán is, még a találkozás alkalmával emlegették is a hússal ellátottságukat. Már csak egy személy él ezek a nádvágok közül, igaz, a nádvágásukkal kapcsolatban van még egy nagy esetük, amin még a mai napokon is, ha felemlítjük azt, elmosolygunk. Bizony nem volt könnyű még abban a 60-as években sem az életük az ősbukovinai utódainak. Na, mosolyogjatok ti is egy keveset mindezen a magtörténten és szánkázni még nem nagyon fontos, csak ha azt az unoka megköveteli, mert az is egy kellemes foglalkozás a részünkre csak bírnánk irammal. Még szép napot kívánok mindannyiatoknak, az aldunaitok.

  134. A jósasszony
  Kedves csoporttársak!
  Megfogadtam, senki a vidékével nem foglalkozom, mert nem ismerem, és nem szeretek senki munkaterepében beleszólni. Nem is az lenne a beírásom célja, csak annyival érinti a vidéketeket, hogy az alany ott született, én meg az esetet itt hallottam.
  A rokonságban történt meg, amin sokáig csóváltam is a fejemet, mint egy bizonyos és ismert Tamás, csak a rokonság minduntalan bizonyítására és majd eskütételére vettem a bátorságot arra, hogy megírom ezt az esetet, mosolyogjatok ti is, mint én tettem. A telekineza és a teletransport a múltban is volt említve, de még én, mint hitetlen, ebben a tanban nem hiszek, csak nem merek ilyen állítással a rokonságom előtt előmerészkedni.
Itt az eset, és ítéljétek ti magatok meg, mi is lehetett mindebből igaz. Az alany Lugos városból költözött ide Székelykevére, és K. Jánosnak hívták és a Barabás M. volt a felesége. Már megvoltak az első gyerekek, a József és a Mári, amikor jött a katonai behívó az első világháborúra, és ő is elment a többi besorolt bakával.
  Egy jó idő multán jelentkezett levélben, hogy az akkori és ott lévő körülmények között jól van. Elmúlt az év, és ő még mindig a Galíciai frontvonalaknál volt a tűzvonalakon. A Márit már nagyon fogta a vágy, hogy láthassa férjét, így az akkori szokásokhoz híven egy olyan falubeli jósasszonyhoz fordult, hogy ő bírna-e segíteni azon, hogy a férje hazajöjjön. Megcsinálható háromnapi látogatás, csak mondd meg, hol akarod, hogy a férjed jöjjön a levegőben vagy a földön? Persze, hogy a földön, repülni nem tud az, volt a nyelves válasz. Na, jó eredj haza és várjad a férjedet.
  Másnap este már sötétedett, amikor valaki a bejáró ajtón kopogtatott és belépett a férje, nagy örömére a gyerekeknek meg a Márinak. Amikor ketten maradtak, akkor kérdezi a Mári, mi történt veled, hiszen tiszta zúzódás és horzsolással vagy tele?
  Ne is kérdezd, mondta a hazatért, mert a fasortól a házak faláig voltam lökdösve, dobálva, amíg hazaértem. Hamar eltelt a három nap, és a harmadik este után, ahogyan megjelent a frontról a férj ugyan úgy tűnt is el, soha nem jött még levél sem felőle és hiába is kerestették, semmi hír sem volt. Ha ismerjük a mindig érvényes haditörvényeket, akkor tudjuk, hogy eltávozni engedély nélkül, még a laktanyából sem lehet, nemhogy a front tűzvonaláról (ez a saját megjegyzésem).
  Mindezek után csak bírnánk egyet mosolyogni és egyet legyinteni, de a továbbiak adnak egy kis elgondolkodásra okot. Néhány évtized után egy rádióban üzenet lett leközvetítve (A „Szív küldi szívesen” nevű zenekívánság műsorban) amire nagyon sokan felfigyeltek éspedig a mindent tudó rokonság is.
  A K. Jánosnak, gyerekei a jókívánságaikat küldik a szülinapjára. Össze is futottak a rokonságok és kezdték tanakodni az özvegyen maradt Márival, hogy ez az eltűnt férje lehet, mert a születési dátuma pontosan ugyan az, mint az eltűnt férjé. Ebben mindannyian egyek voltak, de a rokonság azzal volt, hogy nem kell bolygatni semmit sem ha már így adódott meg, akkor maradjon meg a családi béke, az ott lévő és megnevezettel.
  Persze, rengetegszer lett felemlítve a rokonság között ez a megtörtént eset, és én, mint új nős, bölcsen hallgattam, mert hinni sem akartam, de nevetni sem. A még élő, itt levő unokák emlegetik is, de már halványsággal beszélnek erről, mert a Mári a nagy bánatában, a férje eltűnésére, nemsokára férjhez ment, mert a gyerekeknek apa kell a neveléshez. A második férje nevét nagyon emlegetik az unokák még, mert nagyon jó embernek volt ismerve részükről, a NYISZTOR apó becézéssel, mert az volt a vezeték neve. Ilyenkor eszembe jutnak a téli guzsalyasakban elmesélt, részemről félős mesék a jós asszonyokról, és a különböző, táltos, boszorkányos meséikkel, amikor aztán éjjel hazafele volt az irány a guzsalyasból. Volt is hátratekintés részemről, de a leesett hó fehérségén kívül, nem láttam én soha semmit sem olyan alkalomkor. Még szép estét kívánok számotokra, az aldunai.

  135. A jégen
  Kedves csoporttársak!
  E beírásomban is csak a saját területemmel, és az ott megtörtént esetekkel foglalkozom, azért gondoltam egy esetre, ami a családtagjaimmal történt meg, bírtok belőle tanultságot levonni, lehet arra egyszer lesz csak szükségetek az életben, de életmentő, olyankor.
  A második családunk már a hatéves korban volt, és érdekelte is minden a természetben és az azzal megtörténtekkel. Már négyéves korában elvittem mindig magammal alkalom adtán, hol ezt megismerni, hol meg egy másikat, számára nem ismertet. Ilyen száraz, fagyos idő volt a kertünk végében, a csatorna vize is jó vastag jégtakaróval volt beborítva, és a fák ágain, meg a meglévő bokrokon, a hatalmas éjjeli dér fehérlett jó vastagságban. Le is mentem, megnéztem a vastagságot a jégen, és láttam, hogy az megvan a tíz centiméternyi, és még a csatorna közepén sem roppant meg a jég, a súlyom alatt.
  Ahogyan felértem a jégről, rám is kérdezett a fiam: Apu, hol voltál? Megnéztem a jég vastagságát, mire ő: én is meg akarom nézni, jelentette ki. Rendben is volt a dolog, melegen felöltöztetve és bőrcsizmát adva a lábára, mondom neki: Vedd a légpuskát és a kutyádat, megyünk egészen az erdőig (Kevevár és Székelykeve határvonalon húzódott ez az erdő, amelyekből három is volt beültetve, kettő közvetlen a falunk alatt, míg a harmadik az említett határvidéken).
  A lányom nem akart velünk tartani, ellenben az anyu az nagyon is, míg én a fényképező gépemet meg a távcsövemet vettem magamhoz, addig készen is lettek az útra, a két jégkipróbálásra kíváncsiskodó. Van egy vadászatomból ismert szabály, amit először nagyapámtól a Csobot Fülöptől hallottam, majd később a vadászat és halászat mesterséggel megpatkolt nagybátyámtól, a Csobot Jánostól, éspedig így hangzik az oktatás: Ott, ahol látod a rókanyomot a jégen átmenni, ott nyugodtam átmehet egy felnőtt ember, mert annak súlyát kibírja a jég.
  Erre a tanra volt kíváncsi a fiam, és nem akartam tőle ezt a megismerést sem eltitkolni, jobb, ha időre megtanulja és tudja azt. Elindulásunknál mondom az anyunak: te, az a cipő nem felel meg arra, amit akarunk csinálni, nagyon hegyesnek vélem, az olyasmit nem szereti a jég. Láttam azonnal, hogy e megjegyzésem nem talált megértésre és ráhagytam, majd ő maga fogja meginni a levét, ha olyannyira jobban tudja a dolgokat a természetben.
  Már ismertem korábbról, mert még vadászni is akart velem jönni, és milyen jó volt mozdulatlanul állást foglalva, ám ő akárcsak a vadat akarná elkergetni, izeg-mozog, és nem nyugszik egész idő alatt.
  Amint elhagytuk a falu szélét, a csatornánál már a különböző nyomok megszűntek, csak a jól felismerhető rókanyomok látszottak a jégre hullott déren. Mutatom is a fiamnak, látod, az éjjel és reggel felé a róka kacsákat akart fogni, és át meg vissza is járt a jégen, most egy frissebb nyomot keresünk, és azon átmegyünk a jégen. Nemsokára már meg is volt a legfrissebb nyom, és mi nekiindultunk átkelni a jégen, de már egy addig hiányzott megszólalás állított meg bennünket, éspedig az anyu hangja azzal: Várjatok meg engem is, mire én mondom a fiamnak, add ide a puskádat, és ezen a nyomon menj át a túloldalra egész nyugodtan, csak nézzed, hol és merre vezet a nyom, és azon menjél. Visszafordulván az anyu segítségére, aki ott állt közvetlen jég szélénél, még a parton, de sehogyan sem mer rálépni jégre. Na, gondoltam lesz itt baj az akaratos anyuval, és átsegítettem a jégen, ami ment volna minden nehézség nélkül, ha megfogadja indulás előtt a tanácsomat. De a magasabb sarkú cipő a jég járására nem való, így olyan karcolások voltak, hogy rossz volt azokat nézni is. Mondtam is, többet veled jégre nem megyek mert az elsüllyedési veszéllyel jár.
  Miután átértünk a túloldalra, folytattuk is az utunkat, az előttünk lévő erdő felé, és nemsokára már ott a Hermelint is láthatta a fiam először életében, abban a bőrszínezetben, viseletben és csodálkozott, hogyan lehet az, hogy egyszer barna szőrméjük van, és ilyenkor télen meg fehér színre váltják át azt.
  Egy jó óra hosszat jártuk az erdőt, látva sokféle madárfajtát, majd haza indultunk. Persze, most már a túloldalról kellett a jégről átjönnünk, hogy a kertünkön fel is bírjunk jönni a házunkba. A fiamra bíztam, válassza ki a rókanyomoktól megjegyzett helyet, ahol akarja, és ott jövünk majd át a jégen, amit ő meg is tett és át is ért egy ilyen nyomon a túlsó felére a csatornának, míg az anyu ezerféle kifogást találva, neki nem indult az átkelésre. Már sajnáltam a túloldalon levő gyereket, mondván az anyunak: tudod mit, ott van egy kilométere a biztonságos híd, eredj azon át, majd mi megvárunk, amíg beérsz bennünket és átmentem a fiamhoz.
  Alig tíz lépésnyi után, már újra hallatszott az anyu ismert hangja, várjatok majd én is átmegyek, melyik nyomon bírok menni? Bármelyiket választod, biztonságos az, nyugodtan átjöhetsz, de nem nagyon akart neki indulni. Már felértünk a jégről a partra a kanálison, és indultunk a hazafelé vezető útra, amikor látom, hogy az anyu csak sem választja biztonságos hidat, hanem nekilódult a jégen átjönni.
  Persze megvannak télen is a dombról leszivárgó vízerek, amelyek, mint forrás, melegebb vízzel emelkednek a víz felületére, fehér foltot képezve a jégen az olyan helyeket kikerüljük, mert a róka is azokat kerüli, de magyarázd mindezt meg egy jobban tudónak. Meg is roppant egy ilyen fehér jégfelület, amikor a közelében lépett az átjövő. Arra lett csak a turbó indulás, még egy embert sem láttam oly gyorsan átérni jégen, mint az anyut akkor, morogott is nagyon magában.
  Kísért is bennünket ezer megjegyzés azzal, hogy veletek sem megyek többet ilyenfajta sétálásra, mire még a fiam is elmosolygott azzal a mondással: Te, anyu, hiszen mindannyian ott jöttünk át, te meg csak válogattál a nyomokban az átjövéssel. Arra a kijelentésére már megszűnt a szóáradat, és fel is értünk hamarosan a meleg lakásba.
  A délutáni alvás milyen pihentetően hatott ránk, a szabadba megtett séta után, ajánlom is mindenkinek, csak ne legyen hosszadalmas a megfázás miatt, sajnos nyáron ilyen ismereteket mindezzel nem bírunk megtenni, de azokból is lenne mit írogatni. Öt eset is megvolt, amikor nagyon akart valaki csinálni egy dolgot, és mindig melléfogott azzal. Hol a sárból kellet kimenteni, mert már térden felülre elsüllyedt abban, hol meg a vadászatot kellett otthagyni a türelmetlensége miatt, vagy éppen a lerakott varsákat felszedni, mert még meddig kell álljanak azok a varsák a vízben, vagy a pecázást otthagyni, mert a magunkkal vitt csalikat megetette a halakkal, egy másik helyen. Mosolyogjatok egy hatalmasat ezen az eseten is, mert én a többin is mosolyogtam. Csoporttársatok, az aldunai.

  136. Az elveszett gyermek
  Kedves csoporttársak!
  A tegnapi beírásommal kapcsolatosan, folytatnám a tanultság továbbítását, mert az említett róka szabályoknál is van mit megkülönböztetni, mikor használhatók azok és mikor nem.
  Egy téli vasárnap, hogy a kisfiamat megtanítottam hol kell, vagyis lehet a befagyott vízen, jégen átmenni. Ahogyan az lenni is szokott télidőben, hamar változik az időjárás és havat is hullat legtöbbször. Így volt ez egy szombati napon, amikor egy jó hullám hó is megjött lehavazott, majd az ismert délkeleti szelünk felélénkülésére, rendes hófúvásokat is csinált. Egyes helyeken torlaszokat emelt, míg egy másik helyen a csupasz föld vagy jég látszott. Természetesen, a gyerekek nagy előszeretettel kezdték meg a lejtőről lévő téli szánkózást, egészen a csatornáig. Itt, a közelemben lévő, lefelé vezető lejtő nem volt megfelelő a szánkó lecsúsztatására, így máshová mentek a szomszéd gyerekek is.
  Mivel a szüleim bejelentették, hogy azon a vasárnap a szomszéd faluban élő nagybátyámhoz mennek a rokoni látogatásba, így a szokásos unokalátogatás is kimaradt a fiam által, aki a megcsinált íját vette magához, az íjvesszőivel, és elgondolt vadászatára indult. Már nagyon sokáig oda volt, és mondom is a feleségemnek, megyek megnézem, merre van az a gyerek, mert nem hallok semmilyen gyerekhangokat itt a vidéken. Mivel a szél már elállt, így nyugodtan kivehettem a meglévő lábnyomokat, amelyeket a fiam maga után hagyott, és vezettek is azok le a csatorna felé.
  Egyes helyeken a meglévő hófúvás a másfél méternyit is elérte, és a gyerek, az ő súlyával, nyugodtan átmehetett azokon anélkül, hogy a hó leszakadt volna a súlya alatt, míg én bizony jó térden felülre leszakadtam a hófúvásban, amint a nyomokat kísértem. Már áttörtem magamat a magas hóban a csatorna partjáig, és látom, hogy a lábnyomok továbbra is vezetnek a jég felülete felé, és arra rá. Néhány másodperc után meghült bennem a vér. Egy friss léket láttam a csatorna közepén, víztől kiáztatva, igyekeztem is odamenni, de olyankor, amikor a hótakaró belepi a jég felületét, a rókaszabályok megváltoznak. Igy hamar észlelhettem azt, hogy a partról alávezető vízerek ilyenkor is vezetik le a vizet a földbe, és a jég ilyenkor megpuhul, kivált a hótakaró alatt, így végig feküdve a havas jégtakarón, igyekeztem odajutni a meglévő jéglékhez, mert már láttam, hogy a léken túl ott van az ismert íjvessző. Elérvén a léket, már éreztem az átáztatott hó nedvességét, de semmivel nem törődve, könyökig nyúltam le a jég alá, és azt tapogattam körül, és csak egy éles fájásra ébredten, mert már a hideg víz őrülten átfázatta a karomat. Meggyőződve arról, hogy a vízben és a közvetlen kerületében a jég alatt nem találtam semmit sem, így a hazafelé vezető útnak vettem irányomat, félvizesen, átázva és amire beértem, hallottam az anyu kommentjét: mit csináltál, rád van a ruha fagyva.
  Alig jutottam szóhoz, hogy elmondjam mit is láttam a jégen, mire ő már nem is volt a szobában, és amire újra kimentem, már a harmadik szomszédból jött ki nagy sírva, kereste nem-e ott van a fiunk, de egy szomszéd gyerek sem volt odahaza. Hogy olyan esetben hogyan is érzi magát az ember nehéz leírni, is egyik emberbarátomnak sem kívánom, hogy olyan helyzetben legyen. Összejártuk a fél sort a szomszédságban, a gyerek miatt, de senki sem tudott, látott semmit sem. Már kimerültünk a sok keresésben és hazamentünk a továbbiak megbeszélésére. Időközben már a négy óra is elmúlt, már alig álltunk a lábunkon, és nem is hallottuk, amikor az édesanyám bejött, csak a köszönésére figyeltünk fel és a mondására. Kell-e egy elázott gyerek nektek? Akkor látom, hogy a fiam is ott áll a nagymamája mögött, majd egy felsikoltást hallok, amint a feleségem örömében megtett.
  A gyereket a nagymamája elébe vonta, és egy idegen nyelven, amit a gyerek nem értett, mondta: Ne szidjátok meg, alig ért oda hozzánk a havon, átázva és átfázva, én átöltöztettem és lefektettem, most már jól érzi magát. Milyen megkönnyebbülést éreztem azzal, hogy egészségesen, épen ott láthatom magam előtt a fiamat. Mondtam is az édesanyámnak: mindenhol voltunk, de maguknál nem, mert tudtuk, hogy a homokbálványosi nagybátyánkhoz mentek látogatóba. Igen, volt a válasz, de éppen hazaértünk, amikor a gyerek úgy a vízben leszakadva, félig megdermedve odaért hozzánk, és mi azonnal intézkedtünk az átöltözésével és felmelegítésével, csak nem mert egyedül hazajönni, így eljöttem vele.
  Persze nem volt dorgálás sem a gyerekkel, örültünk, hogy újra ott láthassuk magunknál. Szipogott is, amikor a nagymamája készült haza, de ő megnyugtatta: Ne félj kisfiam, a szüleid nagyon szeretnek, és nem fognak bántani, de ilyesmit azért többet ne csinálj, mert kirekeszted a szüleid eszét, mit gondolsz mennyire aggódtak egész idő alatt miattad?
  Azon a napon nem is lett erről beszélve, de amikor másnap újra íjával indulni akart, elkértem azt, és el is lett téve a keze ügyéből, hogy többé soha ne is kapja meg. Elmagyaráztam az íj tanulni valót, ami a jégátkelésre vonatkozik, hogy csak kivált esetekben lehet azokat használni, és a jégre ráhullott hófelületeken, már sokkal óvatosabb módszerrel kell átmenni. Még akkor is fenn áll az alásüllyedés veszélye, amit egy másik alkalommal praktikusan is megmutattam neki, amikor már egy hete állt a jég vastagság és azt a nap néhány napon át melegítette.
  Amikor rávezettem a jégre, egy hatalmas csattanás hallatszott, és a jég, mint egy ostorcsapására, végigrepedt egész hosszúságában, ameddig annak a felületét láttuk. Láttam nagyon megijedt és miuán kimentünk a partra mondom neki: Hallottad fiam ezt a nagy csattanást, ezt nevezik rianásnak, jegyezd meg magadnak, olyankor a jég változtatja az összetételét és minőségét, ugyan úgy, mint amikor a hó beborítja a jégfelületet. Azért kell mindig nagy elővigyázatossággal a jégre menni, de csak ha nagyon muszáj. Látod az anyud a múltkor megtanulta, hogyan és hol kell átjönnie a jégen, és azóta még a közelében sem megy, te is tanuld meg, hogyha hó is van a jégre hullva, és azok a rókanyomok átjárnak, még az soha nem biztos, hogy az ember súlyát kibírja.
  A jégre járás nagyon megkell gondolni, inkább tavaszra megtanítalak, hogyan kell a halat csupasz kézzel megfogni, olyasmi egy előfordulható éhség idején nagyon segít az emberen, csak kevesen tudják a módját annak. Meg is tanítottam a rákövetkező tavaszon, és csodálkozott honnan látom a halakat, melyik helyen vannak, majd amikor egyes dolgokat megmagyaráztam neki, és úgy csinálta azt, milyen örömmel vitte is fel a saját kezével megfogott halat, az anyuja nagy örömére. Egyes vadak megfogását is elmondottam neki, de a praktikusságot ezzel kihagytam azzal: Ütközik a vadásztörvényekkel, és nem szabad csinálni. Igaz, a halfogás ilyen mondja is az, de nem a hálós orvhalászatra tanítottam, csak az átéléshez szükségesekre.
  Egy óhajom van még, az unokát megtanítani egyes ilyen biztos fogásra, de ő már félénkebb, és nagyon sok biztatásra lenne szükség, hogy mindazt csendbe végigcsinálja, mert az a legfontosabb a csend és alig megmozdulás betanulása.
Egy ilyen alkalmat nem hitt egyik falutársam és barátom el, és másnapra meghívtam, jöjjön el, és a napi evéshez kellő halmennyiséget kifogom neki, amit meg is tettünk.
  Ami a számomra a legérdekesebb volt a hazavezető úton, mert úgy félhalkan, ahogy megyünk, mondja is: Az istenfáját, ha nem láttam volna és nem lettem volna ott, nem is hittem volna.
  Akart is ő nagyobb mennyiségbe vinni a halakból haza, de mondottam neki: Ha halat akarsz enni, bármikor lejöhetsz hozzám, és fogok annyi halat amennyire szűksége van a családnak, de többet nem, mert rontsuk a hal állapotokat a tömeges halkifogással, és a másik meg az, minek tárold őket a jégszekrényedben, ha azokat friss állapotukban bírjátok felhasználni. Alkalom adtán még a mai napon is emlegeti a halfogást, de azt sem lehet az év minden hónapjában megtenni, de három ízben az évnek igen, de különböző módon. Legyen még szép napotok, bármerre is vagytok, szép napsugaras, mint itt ma az Al-Dunán. A ti aldunaitok.

  137. Korcsolyázás
  Kedves csoporttársak!
  A nagyon várt, és idáig is ápolt katolikus nagy ünnepnapjainkat magunk mögött tudván, újra a mindennapiakban találjuk magunkat. Amint a ma reggel kitekintettem délnek, a Dunának tájságra, valami nagy változást veszek észre, amit majd minden esztendőben úgy hiányolok, és valahogyan már csak az emlékezetemben tárolódik még a megváltoztatott tájunkkal.
  Szinte még előttem van, amint délnek nézve még oly csillogás féleséget láttam úgy két kilométernyi szélességben, a Duna tája felé. Igen a volt Pannon tenger megtette hatását, és hagyott vissza a tájunkra jellegzetes mélyedéseket, amelyekkel egy olyan partféleség maradt vissza a mai napokig. Ezt nevezzük a löszterasznak, húzódik is egész vonalban, Pancsovától le a Keveváráig. Ez a közelebbi löszterasz a Dunához, amit ha távolságra átviszünk, akkor megadja a nyolc kilométernyit, és ezen a belső löszteraszon fekszik Székelykeve, míg ettől a belső löszterasztól újra nyolc kilométernyi távolságra van a másik löszterasz, amely már a majd 120 km hosszúságát adja meg, és onnan északra már a homokvidék, a Delibláti homokbuckák és dombok emelkednek ki száz formaságukban, egyik sem hasonlít a másikhoz.
  Ezt a homokot még a falak bepucolására sem lehet használni, csak a falazáshoz, nagyon apró szemcsés és rátalálunk a Duna közvetlen partján egyes helyeken, ahol a vízáradata odahordja azt, az árvíz idején. Legjobban ezt észlelhetik azok, akik a búcsúnapi Szentistván második napját, a megszokott Szakadó melletti Duna-parton, a volt kompkikötőnél töltik, amikor a vízbemenéskor majdnem derékig érő homokokkal találja magát szembe, így leggyorsabban úgy ér be a szilárdabb mederfenékre, ha a békamódjára úszva igyekszik az iszap fölött átjutni. Na, de nem ez volt az eredeti írásom célja, mert télvíz idején vagyunk, és arról akartam egy ismertetőt írni.
  Még a nyolcosztályos iskolában jártunk, amikor egy ilyen időszakban, az iskolán kívül, szabadidőnket eltölteni akartuk. Ilyenkor már reggel, a kint levő szomszéd gyerekhangra mentünk ki, hadd halljuk, ki gondolt ki arra a napra valamilyen új, szórakozási lehetőséget. A lejtőkön már a meglévő hóréteg, nagyon megviselt állapotában volt, a sok használat miatt, szánkázni azon nem lehetett, így mást kellett nézni. Meg is adta a természeti lehetőség a játszásra lévőt.
  A pipelegelő meg a kondások legeltető helye ezer fényességgel tükrözte vissza a napsugarat a felületéről. Ezek nem voltak nagy felületűek, egy kis bucka, amely majd összeért a másikkal, és azok között a meglévő víz, talajig fagyva, megadta a lehetőséget a korcsolyázáshoz. Megvolt a kitalált játszótér, és egynéhány csoportra osztva már mindenki ment is az elgondolt helye felé, a játszási örömökre. Mi, csircseiek, ugyancsak a kevevári határnál lévő kiserdőnek vettük az irányt, használva a kertek aljában meglevő csatornát, amelyik nem volt mély vizű, csak sok forrásféleséggel volt tele, és ezek jelentették a leszakadás veszélyét. Az erdőig volt is három helyen nagyobb kiterjedésű jégfelület, minden buckaakadály nélkül, így ott azokon lettek megkezdve a korcsolyázások, és még az ebédidőről is meg lett legtöbbször feledkezve.
  Persze azoknak a helyeknek is megvoltak a saját jellegzetessége, és majd egy éjjelen át a változások, ahol minket is csapdában fogott, és olyankor már későn lett észre véve, hogy a jég minősége annyira átváltozott egy éjjelen át, hogy csak a leszakadásnál észleltünk arra, rá hogy változás történt. Ilyenkor, a minél hamarabb, a vizes harisnyák szárítása és felmelegedés segített csak.
  Hamar megtaláltuk a tűzgyújtáshoz szükséges tűzrevalót, és ugyancsak volt valamelyik nagyobb gyereknél már gyufa, az ilyen célra, és lobogott is a tűz hamarosan, a leszakadók nagy örömére, mert már az ázott ruha és lábbeliknek kezdtek körmözni a nedvességtől, jeget képezve.   Hazamenésre, olyan állapotban, még gondolni sem lehetett, mert az elfenekelés mellett meg lett volna a kijárási tilalom is, és az jobban fájt volna, mint az elfenekelés és az azzal járt magyarázó félóra beszédek és oktatások. Így igyekeztünk is, ott helyben, minden lemerült korcsolyás társunknak segíteni. Egy-két óra múltán már oly száraz állapotban voltak a nedves ruha és cipők, hogy lehetett a továbbiakra gondolni a játszadozással. El is hagytuk a már bizonytalanná vált jégfelületeket, és az erdőtől délre lévő tóféleségre tettük át a játéknak szánt helyünket, amely eltartott szűrkönyetig, és kellett hazamenésre vennünk magunkat, egyezve már a holnapi játszási lehetőségeket a suliból hazajövet, meg a házi feladatok elvégzése után.
  Azokban az években elég rendszeresen le is havazott, rendes hóréteggel, így annak eltakarítása is bár belesegítéssel járt, ha nem egészen is ránk, mert úgy volt, hogy amire eltakarítottuk a lehullott havat, már annyit havazott, hogy lehetett azt újra lapátolni, vagy elsepreni. Valahogyan a szülők olyan beleegyezéssel viszonyultak az ilyen félnapos elmaradásunkkal, igaz akkor az egész napos rajzfilmek nézése nem volt lehetséges, mint most, amint elfigyelem az unokák tevékenykedésüket. Nekünk akkor az volt a TV is meg a szórakozási lehetőség, formában is voltunk, nem soványak, de olyan inas kitartó gyerekek, akiknek ha megadódott a lehetőség, képesek voltak egész napon át a szabadba lenni és ott játszani. Pedig voltak abban az időben is hideg napok, és telek is, még az evésre sem gondoltunk, igaz a nyomásföldeken ottmaradt, talpon álló kukoricaföldeken lehetett még kukoricacsöveket találni, amit egy tűzön megpergeltünk, és a zsebeket megtöltve, abból falatoztunk, úgy korcsolyázás közbe.
  Már a tavaszi barangolások is fel lettek említve, igaz legtöbbnek már arra nem lett szabad ideje, kivált, akik még a Gyergyovai földekkel foglalkoztak, és művelni szokták minden évben, de megadatott az, hogy úgy január végéig használhattuk a jégen játszadozást. Majd lassan a hóhullások is megszűntek, és februárban már alig borította egy kis hóréteg a földet, míg József napjára már a gólyák érkezését tettük a műsorunknak, mert az, aki elsőnek meglátta azok érkezését az volt abban az évben a „JANCSI”, a legjobb megfigyelő. Még szép napot kívánok a csoporttársaknak, az aldunaitok.

   138. Tanyavilág
   Kedves csoporttársak!
  Így a Karácsonyi és újév közötti időszakban a vadőrszolgálat meg kellett tenni, de ez már az évzáró tevékenység volt arra az évre. Persze a legnagyobb vadászterület a székelykeveieknek a közvetlen (régi) nagykanális vonalánál végződött a kevepalosi határnál. Fegyveresen nem volt szabad az idegen vadászterületet átvágnunk a rövidebb út miatt, meg az azzal járó időmegtakarítással, így a hántúti útat választottuk, pedig nagyon jó lett volna a Kevepalostól délre eső tájat is végigjárnunk, mert ott is voltak ismert anyaházak, ahol valami rendellenségek megtörténhettek, de előírás az szabály, megváltoztatnunk nem szabad.
  Így az ismert hányt utat volt szabad választanunk, amely még a nyári időszakokban még porosoknak is tűntek, de ebben az évszakban még el sem lehetett arról térni, mert két kis vízárok mutatta az út vezetését neki délnek, a Dunának. Így az út meg a kétfelől meglévő kiscsatorna partján lévő gyalogösvényen igyekeztünk, kicsúszkálva minden második lépésnél, az irányunkat tartani, az elgondolt célirányba.
   Aki megtette ezt az utat, az tudja, mivel járt egy ilyen gyalogolás ezen az úton a tanyavilágig, de oda két dolog miatt is ki kellett mennünk. Egyik az esetleges vadállománnyal előforduló esetek, a másik meg a nagybátyám lakott ott kint, a Csobot Lajos, akinek vadászpuskájához a patronokat vitte ki a vadőr nagybátyám. Így bizony majd egy órahossza kellett, míg azt az utat megtehettük, mert jobban hasonlított a korcsolyázáshoz a menésünk, mint a rendes lépkedéshez.
  Ahogyan a tanyavilág közelében értünk, már a tanyai kutyák sorai jelezték, hogy valaki közeledik a tanyavilághoz, és már a közeli házak ablakából ki is lestek az ott lakók, mert egyben mi vittük a szóbeli üzeneteket Székelykevéről a kint élő lakosoknak.
  A kosárkötő fivérek házait elhaladván, a Csobot Lajos nagybátyám házában tértünk be, de tudtuk, mindjárt jönnek a közelben lévő szomszédok is látogatóba. A puskákat a mellékszobába betéve (ha hidegről a melegre bevitt fegyvert egy idő múltán megnéztük volna, már szinte izzadásnak véltük volna felismerni a hideg-melegre reagálásának, ami tökéletes fegyverszétszedést és törlését annak minden részének kellett volna csinálni, még a vadásztöltények lőpora is reagált az ilyen hőváltozásokra, így azok is odakerültek a letett fegyverek mellé.
  Rövid beszélgetés és a lőpatronok átadása után, már a látogatók is érkeztek, és meg is voltak a különféle kérdések, hogyan telt el a Karácsonyi ünnepek, meg miként lesz az újévi várás, meg az évi vadászgyűlés, ami az vadásztagokat hívta meg egy vacsorára, amely csak a kötelező vadból készült étellel végződött, meg a reggelig tartó mulatsággal. Mosolyogtak is olyan rejtélyes formájukban az összegyűltek, gondoltam is, ezek valamit levezettek, amiről később meg is győződtünk, az elejtett szavakból. Ők bizony már elkészültek az újév várására, a befűtött kemencékben bizonyára az éjjel puskacsőre kapott valamelyik vad sült, mert a háziasszony ki is ment egynéhányszor a szabadba, ahonnan a kemence fűtődött, ami sokat mondó volt számunkra, de nem volt semmilyen jelentés valami szabálytalanság ellen, és nem a mi dolgunk volt, a saját gondjukat megoldó embertársainknál valamit még külön megérdeklődni.
  Azt úgyis tudtuk, hogy még az ősbukovinaiak idejéből megtanulták azt, hogyha az állam nem gondoskodik a polgárairól, akkor azok muszáj saját maguk gondoskodjanak a családjukról. Ital hiányában sem voltak, mert a napokban jártak át a jobboldalon lévő Szendrő városába, ahonnan az ünnepléshez szükséges bort hozták meg, és ha nem lenne elég, akkor a szomszédba lakó KOLLÁR koma befog a szánkóba, és elmennek vagy a Burkhárdnál élő Csoti Jánoshoz borért vagy Fertályokban élő Csoti Imre szőlősgazdához beszerzésre. Kenyér szűkében nem voltak, mert arra már idejében gondoskodtak, hogy lisztjük legyen, ha úgy behavazna, hogy nem lehetne a kevepalosi, székelykevei pékségben elmenni, de télidőben ők maguk sütötték a kenyeret a kemencéjükben.
  Tudjuk, így télidőben hamar kezdődik az este, és bizony arra a napra már tovább nem lehetett az utunkat folytatni, de ők megnyugtattak, hogy arra sincs semmilyen rendellenség a vadászat szempontjából, így elköszönve tőlük vettük is a hazafelé vezető utat.
  Hogy milyen fáradtan ér meg haza az ember egy ilyen csúszós és sáros, havas úton, csak az tudja azt megmondani, aki azokat az utakat megtette és ebből a kint lakóknak ki is járt elég bőven. De ők szeretek ott kint élni, mert azt állították, hogy minden megélhetést biztosít számura, és még egy kevés pénz is jön be a család számára. Mindezt egy kívülálló el sem hinné, hogy mi mindent megtesznek, megtettek az átélésükhöz, kint a félvadonban. Ha lejártok az Al-Dunára, és a kedvetek tartja, megismerkedhettek ezekkel a tanyavilágiakkal, igaz a régiekből már csak egyet ismerek, aki még ott is született a négy testvérével együtt. Még szép hét kezdetet kívánok nektek, az aldunaitok.

  139. Vendégek
  Kedves csoporttársak!
  Elnézéseteket kérem, amiért egy hosszabb ideje nem jelentkeztem a csoport oldalon, megvolt annak a saját oka. Na, minden múlandó az ember életében, így értem el a tegnapi napot, amelyet már én magam nem tartom, de annál jobban az unokáimnak. Persze nemrégen volt, és mindannyian emlékeztek, hogy a szülinapomnak örülhettem a tegnapi napon. Mivel a kedves, egyetlen feleségemnek mondottam már időre, hogy nagy murit ne csináljon az körül, így a ki-be járkálással voltam az utcára, amikor egy ismert színű és rendtáblás autót láttam megállani, parkolni a házammal szemben. A kocsiból kiszállt vezetőt azonnal megismertem, a vele utazott útitársát csak a közvetlen, személyes bemutatkozásunk után, akkora már az ismert kép is megjelent a képzeletemben.
  Ez a meglepetése az ismerősömnek nagyon is sikerült, mert még a fiam is tudta Németországban, hogy leutazik ide hozzánk, de nem árulta el, így gondolhassátok milyen tökéletes egy meglepetés volt a számomra mindez. Persze, mint minden ilyen alkalommal, beinvitáltam a megérkezett vendégeimet, és a Bori vette a további kezelésében őket. Egy idő múltán rákérdeztem az elgondolt programjukra, mire a Geri meg is mondta, így nemsokára már úton is voltunk az ősbukovinai ismeretes helyekre, amit meg is néztünk, mert a napokkal azelőtti eső nem zavarta az utazásunkat. Igaz lett a kevespalosi tégla-cserépgyár megtekintése, miután a Mári Terézia hídja lett megörökítve, amiből a tavalytól már egyik korlátja le lett valami láncossal tépve, de még így is impozáns és sokat mutató. A fogadalmi kápolna lett a következőre látogatva, és mivel a víz állása a Dunának magasabb szintjén van, így sokkal többet mutatott, kivált a sok tollas vízi állatokból volt elég bőven is. Mivel a Szakadó eléggé szépen megmutatta bő területét, a további utunkat az ősbukovinai telepek vettük, az úgynevezett „Gyurgyovának”. Már a kerecsensas is körözött a maga légi útján, megfigyelve mindent, míg a párja bizonyára a fészken tartózkodott. A Jókai Aranyember Szent Borbála elsüllyedt helyét is, lassú elhaladás közben megmutattam. A beresztóci határig nem mentünk el, mert feleségem rám telefonált, hogy ideje lenni a vendégeknek ebédelniük, így hazafele lett az utunk véve, ebédelni.
  A délutáni programban, a jobb oldalon álló Szendrő vára lett meglátogatva. Felvételezés a külső és belső várba, a Duna folyó hátterével, és éppen ott van kijegyezve a Duna 1114 folyókilométer, míg a Dunából a Kevevári bejárat torkolatáig az 1108 km mutatná. A délutáni felvételezések a helyi temetőben lettek megtéve, az ismert nevek után, majd az ismert „uhu” felvételek lettek megörökítve, még elég türelmesen pózoltak is. Estére jutván, már az utolsó bevásárlások ideje volt, és már készültek is a vendégeim a kiérdemelt alvásukra.
  Mivel a kapukulcs rendelkezésükre volt, így még a sötétséget kihasználva indultak a hazafelé vezető útjukra, mert útközben még az éppen most virágzó árvalányhajból akartak maguknak szedni. Nagy örömmel voltam, amikor jelentkeztek, hogy szerencsésen hazaértek, mert úgy szeretem, ha szerencsésen érkeznek meg a vendégeim. Szívélyes üdvözletem a számukra, és pihenjék jól ki magukat, az út fáradalmaitól. Az aldunai.

  140. Árvalányhaj
  Kedves csoporttársak!
  Bizony van már hosszabb ideje annak, hogy a csoport oldalára nem írtam semmit sem, ezt szeretném kipótolni, ha lehetséges, mert egy kissé időmúltja. Az alábbi sorokban rá is jöttök miért. Igaz van már majd két éve annak, hogy erről a témáról írtam, de megemlítem újra, mert egy itt járt kiscsoport látogatónak volt szerencséje azt meglátni, és csodálkozni is azon a természetes jelenségen. Bizonyára, hogy nem ilyennek képzelték el az amúgy kihaltnak tűnő homokpusztát, amin az útjuk átvezetett. Most megkísérelem leírni, mit is láttak, láthattak.
  Amint a Deliblátói homokpuszta erdején átértek, bizonyára azt képzelték, hogy valami szórványos hóesési úton haladnak, át de nem hónak örülhettek, hanem a találgatások után csak egy növényre következtethettek, éspedig az ismert és megénekelt ÁRVALÁNYHAJRA.
  Az akácvirágzás idején történik annak a virágzása is, és ha az útról egy keveset a homokos mellékútra levezetünk, a kocsiból kiszállván, már valami enyhe hullámzás érzése fog el bennünket, olyan, mintha egy csónakba szálltunk volna át, pedig szárazföldön vagyunk, éspedig szilárdan, két lábbal.
  Ha lassan a láthatáron végigeresztjük a tekintetünket, valami jó és bódító érzés fogja el a látogatót, kivált, ha a délkeleti KOSAVA szél enyhén lengeti, hullámoztatja az egymás mellett sűrűn kinőtt virágfajtát. Ha emlékül marokszámra akarna valamelyik látogató abból szedni, nem nagy nehézséggel járna, mert sűrűre van nőve, csak erős marok kell, és szedni kisebb vagy nagyobb markokban.
  Mikor már gondoljuk, hogy eleget szedtünk belőle, újra a virágmező szépsége, ritkasága ejt foglyul, azt nézzük, gyönyörködjük, míg szinte egy kis kidőlést veszünk testünkön észre, szinte elesésre késztet. Hogy ez megszűnjön, leüléssel segíthetünk. Szinte nem elhinni való ez a jelenség az emberi testen, de olyankor apóka intő szavai jutnak eszembe „ne állj sokáig és a virágokat se nézd, mert elesel”.
  A most itt levő vendégjeim is megálltak annak a virágtengernek sokaságából szedni, gyűjteni, hogy hogyan érezték át az ott levést, azt nem tudom, csak ők maguknak lehet véleményük alkotva mindarról, de elég korán indultak innen tőlem, és nem tudom mennyire volt már a napsugár a pusztaság fölött, mert az adja meg ezt az optikai csalódásnak nevezhető, szédülési érzést, és remélem a megszedett virágok még hosszú ideig fogják őket arra az időre emlékeztetni, amint azokat szedték.
  Nagyon örültem, hogy miután megérkeztek haza Dévára, jelentették is szerencsés megérkezésüket. Legyen részük még sok évben ilyen virágszedésben, mert rövid tartalmú a virágzásuk. Legyen még szép hétvégetek, az aldunai.

  141. A sándoregyházi búcsú
  Kedves csoporttársak!
  Egy ideje már kimaradtak a megszokott beírásaim de egészségügyi dolgok miatt történt ez, pedig volna mit írogatni a megtörténtekről. Ugyebár, az idei búzaaratás befejeződött. Az augusztusi hónap közeledni kezdett, már nagyon törték is a fejüket az addig munkájukban elfoglalt őseink, az év legfontosabb ünneplésre éspedig a búcsúnapokra.
  Amióta visszaemlékszem, meg is lettek azok tartva, mégpedig mind a három aldunai településen éspedig ezzel a sorrenddel: augusztus 15-én a sándoregyházival kezdődött majd 20-án a székelykevei kétnapos búcsúnappal (az első 20-án volt, majd a másnapja az ismert szakadói ünnepségen, amely majd tömegessé vált, amint itt helyben tartottak meg, aminek megvolt az akkori oka is. Ilyenkor történtek olyan esetek, amelyről a tavalyi beírásomban írtam, akkor az a hertelendyfalvi búcsú alkalmával történt.
  Ilyen esetek történtek egy sándoregyházi búcsúnap alkalmával is, erről írnék ma maradjon meg az a megtörtént eset is az ifjú kornak. Az akkori időkben nem jó szemmel lettek az ilyen búcsújárások tekintve és véve, az illetékesektől, így már a székelyeink időre megegyezték, miként is bírnának eljutni zavartalanul a megtartandó búcsúnapra és az ott élő rokonokhoz. Mivel akkor is megvoltak a nyári melegek, így a kora reggeli órákra tették az indulás idejét, persze gyalog, hogy ne keltsenek feltűnést azoknak, akik ezt nem jó szemmel nézték.
  Így indult el egy csoport hívő és vendég, a sándoregyházi búcsúnapra. A meleg miatt már reggeli öt órára lett az indulás megbeszélve, ami meg is történt. Persze, az alig 18 km út nem lett volna hosszú, ha lehetett volna a főúton haladni, de mivel a fentiekben említettek miatt nem volt lehetséges, így előre kitervezett nyári düllő utakon tették meg azt az utat, a kiadós, bokáig érő út porában. Természetesen, ilyen alkalomkor lett ivóka is a jó vízen kívül, a bőségesen termett eperpálinkából, hiszen a hosszú úton a szomjazás kínozhatta őket. A gyerekek a vizeskorsókat cipelték felváltva, míg a tömörebb, hogy ne legyen szégyenkezés, egy literesben volt zsinegre kötve és a ruha alá eresztve azon, hogy kívülről ne látszodjon semmi áruló jele sem.
  A magukkal vitt keresztek is elrejtve a ruhák alá, és úgy haladtak, enyhe porfelhőt verve amerre mentek, mezítlábasan. Az úton megtett ima és zsolozsmák között egy-egy nena el is maradott, hátat fordítva a csoportnak vonták elő az elrejtett flaskót, hogy a tartalmából a nagy melegséget enyhítsék, vagy beléptek a mellettük lévő, nagyra nőtt kukoricásba, ahol nyugodtabban bírtak egyet kortyantani. Mikor úgy alkalomadtán volt alkalmam megfigyelni a kortyantásukat, kivált ha pohárból ittak. Bizony, a decis pohárban nem lehetett maradékot látni.
  Így értek, lassan a közvetlen sándoregyházi hídhoz, amely a falu bejáratánál volt, és csak ott volt átjáró be a telepre, ahol már várták az érkezőket két okból is: hogy biztonságosan bejöhetnek, nincs ellenőrzés, és mindenki kíváncsi volt az érkezők milyen ereklyékkel merték megtenni a tiltottságot. Mivel rejtve voltak az ereklyék, így már az élesebben látók megjegyezték: na, ezek sem hoznak magukkal valami bőségben a kellettekből. Már összeértek, amikor ezek és hasonló mondatok elhangzottak,mire két hátramaradott komaasszonyra is rászóltak. Egyikük nem a legjobb kedvében lehetett, mert mikor odaszóltak, hogy még csóré keresztet sem hoztak, (uram bocsásd meg, de ki kell írnom, ahogyan megtörtént) a nyelvesebb és bizonyára többször útközben a literest megszopva, kikapta az elrejtett keresztet és oda tartva az élcelkedők felé, azt mondotta „és ez mi a kutya f.sza”?
  Meg is maradott ez a mondás, akárcsak a múltkori „bicsakot találtam”. Azóta nagyot fordult a világunk, szabadon járhatják már a rokonok a búcsúnapokat, sőt buszjáratokkal is bővítik, így a három aldunai testvér bukovinaiak, mindhárom helységben megtarthatják és meglátogathatják a rokonságot, velük ünnepelve. Persze, most jó, ha egynéhány idősebb személy is van, mert megtörténhet az, hogy egy nagynenához odamegy az ifjabbak egyike és kérdezi ki is a rokonság? Tehát ezek az ünnepek előtt állunk és minden személy várja is ezeket a napokat. Ezek nagyon vannak ápolva a mai napokon is.
  Legyen benne részetek, bármelyik településre is mennétek, szívesen fogad benneteket bárki is. Az aldunaitok.

 

   Árpádfalva Brazíliában

   Colonia Árpád Falva
  1925 körül 140 magyarországi családból álló népcsoport telepedett le a településen. Használatukkal és szokásaikkal saját kultúrájuk gyűjteményét hozták létre, különös tekintettel a Santo Estevão templom építésére, 1934-ben.
Egyszerű építmény, erősen a római építészet hatásával, magyar írással őrzi a bibliákat, jegyzőkönyveket, üléseket, cédruspadokkal, gyarmati stílusú oltárral. Pres városától körülbelül 10 km-re található. Epitácio, a települést Caiuával összekötő mellékúton. Fontos helyi kulturális örökséget képvisel.

  Colonia Árpád.
  Láthatár, 1940-08-01/8. szám. Árpádfalva.
A S. Paolo fővárostól 880 km-re levő magyar telep, jobban mondva, kis magyar falu szociocentrikus felmérése a 15 éves múlt után nagyon indokolt. Nemzeti szempontból fontos az, hogy az árpádfalvi magyarság ameddig marad méltó faluja szép nevéhez, tudományos szempontból pedig a kutatót az érdekli, hogy egy új településnél, egy középeurópai kis magyar csoport Brazíliába való átültetésénél milyen településföldrajzi, faji, gazdasági, kormányzati, községi, kulturális stb. problémákat lehet megfigyelni s főleg a beolvadásra, a népi-faji jelleg átalakulására vonatkozólag keres törvényszerűségeket. A mi szemünk azonban nem tud teljesen érdektelenül tudományos lenni az észlelt jelenségek meglátásánál és feltárásánál, mert a megfigyelő nemcsak a szemével lát, hanem a szívével is. Az őszinte és felismert szubjektivizmus azonban egyúttal a legnagyobb objektivizmus is. A kérdéseket tehát a következőképen csoportosítjuk:
1. Milyen települési tényezők határozzák meg Árpádfalva kialakulását és fejlődését?
2. Árpádfalva településtörténete, mai életének kialakulása. Ünnepek, látogatások, események a telep életében.
3. Milyen Árpádfalva mai gazdasági, kulturális, vallási, szociális élete?
4. Árpádfalva jövője.

   ***********

   Egész Brazíliában a legnagyobb önálló, faluszerű település Árpádfalva, (Colonia Árpád) mely S. Paulo várostól csaknem 900 km-re fekszik mint a Sorocabana vasútvonal utolsó előtti feltételes megállója. Állomásélete természetesen még nincs, csak egy tábla jelzi: Colonia Árpád felírással, hogy az utas, magyar helyre érkezett. A telep lakói árpádfalviaknak nevezik magukat, (bizonyos büszkeséggel) a környező lakosság azonban csak magyar kolóniának (colonia hungara) hívja a telepet. A hivatalos hatóság még nem ismerte el külön helységnek, úgyhogy vasúti jegyet is vagy az előtte levő Caiuára, vagy az utána következő Porto Epitacio Pessoára kell váltani.
  Árpádfalva határán folyik a hatalmas Paraná folyam, amely ezt a vidéket az ősidőkben beláthatatlan árvízzel öntötte el, lerakván az alföldjellegű, őserdővel borított, szelíd lankás, de leginkább sík területekre az ország belsejéből hozott finom iszapot. Ezért a föld itt igen termékeny, kihasználatlan, őserdei szűzföld, amely busásan terem s így bőségesen megfizeti a szorgalmas kezek munkáját. Azonban mindjárt kezdetben, 1924-ben, a legnagyobb és soha helyre nem hozható települési hiba volt az, hogy a tájékozatlan, tapasztalatlan, a nyelvet és a termelési lehetőségeket nem ismerő magyarság az ügynökök egyoldalú rábeszélésére a fővárostól csaknem ezer km. távolságra választotta ki ezt a helyet az első brazíliai magyar falu településhelyéül, amely termelési szempontból talán megfelelő lenne, de közlekedési, áruszállítási szempontból rendkívül hátrányos, mert a szállítási költségek fölemésztik a kevés hasznot. Összehasonlításképen képzeljük el: mintha egy tiszántúli kisközség, mondjuk, Bagamér parasztjai, akik családonként kb. 20—30 mázsa búzát termelnek, de szövetkezet nélküli, egyéni kisparaszti gazdálkodásban s arravolnának kényszerülve, hogy a terményt Berlinbe szállítsák! A nagykereskedelem azonban itt is ravasz, bőbeszédű ügyes ügynököket küld ki a helyszínre, akikkel már előre fölvásároltatja az egész évi termést, persze, potomáron.
  Sajnos, a mi szegény magyar parasztjainknak ezelőtt 15 évvel senki sem adott tanácsot arra vonatkozólag, hogy a településnél a legfontosabb a vasúti összeköttetés, a gyors szállítás, a jó föld és a kedvező éghajlat. Összeköttetés tehát nincs, a terményt nem tudják gyorsan szállítani, mert csak nagy keservesen tudnak kikönyörögni egy vagont a vasúttársaságtól, s így a föld hiába elsőrangú, jól termő, könnyen művelhető az irtás után, porhanyós, gazdag erejű föld, mégis kevés eredményt tudnak felmutatni.
  Még az éghajlatról kell néhány szót szólanunk. Árpádfalva 300 méter magasan fekszik a tengerszín felett. Ez azt jelenti, hogy éghajlata valamivel egységesebb, határozottabb, hőmérséklete az egyes évszakokban kevésbé ingadozó, de nyárban forróbb, télben hidegebb, mint S. Paulo városé, amely 740 m. magasságban fekszik. A tavaszi (szeptember—december) hőmérséklet középátlaga 24° C, legnagyobb: 40—41° C, legkisebb: 10° C; nyáron (december—március) legnagyobb 42° C, legkisebb 10° C, középátlag 25° C; ősszel (március—június) legnagyobb: 36° C, legkisebb 0° C, középátlag 22° C; télen: (június—szeptember) legnagyobb: 36° C, (aug.) legkisebb: 0° C (aug.) középérték: 19.4° Celziusz.
  Az éghajlati tényezők emberformáló, átalakító, újjáépítő vagy degeneráló hatását a földrajztudósok ma erősen hangsúlyozzák. Az éghajlat a földrajzi hely fekvésétől, a szárazföld és a vizek, a folyók és a hegyek elhelyezésétől függ s nemcsak az állat- és növényvilág kialakulását és alkalmazkodását határozza meg, hanem éppen úgy befolyása van az emberi munkakifejtésre is s így emberi kultúrára és civilizációra. A hőmérséklet hatása, mondjuk meg, kedvezőtlen hatása, ma már nagyon meglátszik az árpádfalvi magyar telepeseken, különösen az öregeken, azaz az első kolonistákon.

  A 15 éves szörnyű küzdelemben, a természeti környezettel, az őserdővel vívott örök harcban, a számára idegen fajú és nyelvű nép ethnikai szerkezetében, az éghajlat szeszélyes váltakozásaiban megfáradt, megtört, sáppadt, sárga, beesettképű, köhécselő, tehát biológiailag szemmel láthatólag is leromlott lett ez a hősi s hajdan igen deli nemzedék. A második generáció azonban — a mai ifjúság s különösen a gyermekek — már sokkal szerencsésebben kerül ki ebből a küzdelemből, amely a dunai medencei mérsékelt éghajlatú magyar szervezet és a féltrópusi brazil vadon között játszódik le a szemünk előtt immár 15 éve. Szinte bámulatos az, hogy a brazil föld, a természeti erők, biológiai értelemben is milyen gyorsan megváltoztatják a szervezetet, alig 10—15 év alatt fölszívja az európai eredetű és fajú szervezet biológiai karakterét, hogy délamerikaivá, brazíllá tegye. A hajszín és a termet megmarad, de a vér teljesen kicserélődik és elerőtlenedik. Itt született fiainkból sohsem lesz olyan erős, derék, tagbaszakadt, pirosképű, szálas magyar legény, mint amilyenek a magyar földön teremnek. Még sokáig magyarul beszélnek, de a szervezetük már brazilul gondolkodik és érez. Az éghajlat azonban nemcsak rekkenő, fojtó, fullasztó trópusi melegből, hirtelen lezúduló, fergeteges nyári záporokból, nyers, csontevő, langyos téli hidegből áll, hanem buján szaporítja a férgeket, rovarokat, hangyákat, legyeket, tetveket, szúnyogokat, vadállatokat, azaz a „bicho“-kat, ahogy a brazil az összes állatokat nevezi.
  Kezdetben a rengeteg szúnyog ellen úgy védekeztek, hogy kezüket-lábukat, fejüket bebugyolálták, vagy nagy tüzeket raktak a hirtelen eszkábált pálmakunyhó elé. Husz-harminc lépésre párduc üvöltött, majmok lármáztak a fákon s az első termést megették az óriáshangyák, a gyenge kukoricát elvitték a papagályok, vagy a majmok dézsmálták meg s még elzavarni sem lehetett őket, mert megdobálták az embert. Papíron igen regényes ez, a valóságban azonban keserves volt. Az árpádfalvi magyarok ma már büszkeséggel beszélnek a kezdeti nehézségekről, mint egy hőskorszakról, amely elmúlt és soha vissza nem tér...
  Colonia Árpád. Conquista na floresta primitiva.
  Honfoglalás az őserdőben.
  Árpádfalva 1924-ben alakult Kelemen Gábor vezetésével. Érdemes feljegyeznünk az első hős kilenc család nevét: Kelemen Gábor és neje Zoltai Julianna, (Érdszöllős, Szilágy m.), Hiri Ferenc és Tar Julianna, Egri János és Sekrestyés Katalin (Nagyfalu, Szilágy m.), Oláh Jenő és Tötös Erzsébet (Nagyfalu, Szilágy m.), Rózsa Lajos és Galambos Eszter, (Pacalusa, Szilágy m.), Sólyom Sándor és Juhász Terézia, (Tóti, Bihar m.), Molnár András és neje, Kovács Gyula és neje (Tóti, Bihar m.) Medve Imre és Lincz Otti, (Bicske, Bihar). A földet S. Pauloban vették, 20 alqueire-it fejenként, alqueire-ét 300.000-ért (100 pengő) ami itt drága árnak számítható abban az időben. Egyharmadát előlegnek azonnal ki kellett fizetni, kétharmadát 3—5 évi törlesztésre. Az első három év kamatmentes, a többi 12 százalékos kamatot von maga után.
  Miből állott akkor a telep? Egy töltés nélküli vasútvonal az őserdőben: ennyi volt 15 évvel ezelőtt Árpádfalva. A mérnök megmutatta a telek aljában a patakot, kivezették őket a Parána folyamhoz s aztán magukrahagyták a kis magyar csapatot. Kilenc magyar család a brazíliai ősvadonban, apró gyerekekkel, kevés élelemmel, de annál nagyobb félelemmel Mi lesz holnap?... ez az első kérdés. Fagallyakból, pálmalevelekből kunyhót tákoltak össze, hogy mégse maradjanak az Isten szabad ege alatt. A szúnyogok ellen füstöltek, a vadállatokat tűzzel tartották távol a kunyhótól, sőt, bádogedényekből, csuprokból bögrékből (amiket magukkal vittek) egy jelzőkészüléket csináltak: madzagra kötötték ezeket a csörömpölő tárgyakat, hogyha jön a vadállat (párduc, vadkutya, majom stb.) zajt csapjon és így idejében biztonságba helyezhessék a gyermekeket. Hogyan éltek? . . . Mint Robinson egy kicsit modernebb formában. Papírzacskóban vásárolták a lisztet, amiből otthon zsákszámra állt a kamrában, egy tyúkért, vagy két-három tojásért 1000-t, egy tő mandiókáért (gumós takarmánynövény, amit szárazon összeőrölnek és lisztjével a kenyérlisztet pótolják) 1000-t, egy kiskutyáért egy egész napot dolgoztak. Mikor aztán már volt egy kis vélemény, tengeri, bab, pár négyzetméter megművelt föld, akkor jöttek a nagyhangyák (sanva) és reggelre mindent felfaltak. A brazil hatóság csak annyiban segítette a telepeseket, hogy ingyenes vasúti jegyet adott nekik S. Paulotól Caiuáig, aztán otthagyta őket az őserdőben. A föld egy magántársaságé volt, egy gazdag brazil családé, nem állami; a vasútépítés és kisajátítás folytán azonban az állaim is beleszólt s hosszú per lett belőle, mely ma sem fejeződött még be, (Brazíliában az ingatlan perek igen hosszú lejáratúak) s a telepesek földtulajdonjoga ma is kétes, bár a legnagyobb részük már teljesen kifizette tartozását, szerződéstis kaptak, éveken át adót fizettek és mégis több telepes fizeti ma is az árendát, 100.000-t évente.
  Az állami mérnöki hivatal 500.000-t kér az új, kötelező mesgyekimérésért, úgyhogy akinek két-három „alkér“ földje van, nem ér annyit, mint a tulajdonjogba való beruházás költsége. A régi szerződéseket már két éve (1937-ben) beszedték s újat nem adtak. Nagy baj ez, mert e miatt a nép teljesen bizalmatlan lett s attól fél, hogy a volt brazil nagybirtokos és az állam közötti per keserű levét ő issza meg s 15 évi rendkívüli küzdelem után kiforgatják a birtokából. A magyar külügyi hatóság (követség, konzulátus) legutóbb kézbevette az ügyet s mindent elkövet, hogy az árpádfalvi magyarság érdekeinek megfelelően elintézze.

  A kolónia ma már szépen virágzik, de keveset gyümölcsözik. Hat-nyolc év kellett ahhoz, hogy a pálmakunyhót faházzal s tíz-tizenöt év, hogy a faházat kőházzal cseréljék ki. Ma már a legtöbb telken piroscserepes, erős kőházakat látunk, istállókat, félszert, kocsit, lovakat, ökröket, teheneket s rengeteg baromfit minden udvaron. A házakat banán, abacaxe (ananász), narancs, citrom és eperfák veszik körül. Minden lakóház olyan mint egy óhazai tanya. Hiszen Árpádfalvát éppen az hozta létre, ami otthon még ma sem talált kielégülésre: a magyar paraszt ősi földszeretete, földigénye, földigénye, ami itt, a sajátos brazil féltrópusi környezetben annyi küzdelem, izzadtság, vér és keserű csalódás után úgy-ahogy megvalósult. A kolónia (falu) 6 km. hosszú, 5 km. széles és a közepén fut a vasútvonal. A telepítés régi, tanyarendszerű, szétszórt telepítés; mindenki a maga telkén lakik 2—300 m-re egymástól. A kolónia tehát nem tömör falutelepülés, nincs központosítva, mert a nagybirtokos szempontja (és az államé is) az volt, hogy a mérhetetlen kiterjedésű brazil birodalom művelhető lakatlan területeit hogyan lehetne betelepíteni olcsó, jómunkás, könnyen elbrazílosodó kivándorolt agrárelemekkel.
  Tervszerű kultúrtelepítésről, városok alapításáról ebben az időben még szó sem volt. Az angol társaságok azonban ma már így telepítenek Paraná államban s lassan a brazilok is átveszik a magasbbrendű telepítési formát. Az alig hat-nyolc éves paranai magyar telepek éppen ezért kötelesen elhagyják a régebbi magyar kolóniákat minden tekintetben, így alakult ki Árpádfalva. Árván, elhagyatottan, mostohán, egyedül, szakadatlan harcban önmagával, a természettel, a hangyával, az olcsó terményárakkal, a hatóságokkal, szerződéssel, hazavágyakozó, elhervadó vágyakkal...

                                                                           ********
  Az árpádfalvi magyarság életét időnként különböző vallási és nemzeti ünnepek s látogatások teszik változatossá. A nehéz őserdei munka után, amit csak az tud igazán méltányolni, aki maga is megpróbálta, s „húzta“ a fejszét virradattól késő estig, aki el tudja képzelni, hogy milyen rideg, kietlen, öröm nélküli, igahúzó az élet a vadon szélén, az értheti csak meg igazán, hogy mit jelent egy isten háta mögötti telepen egy ünnep, egy vasárnap esti bál, vagy egy óhazai kiküldött látogatása.
  Juhász Lajos, a telep lelkes magyar tanítója, aki tíz éven át vezette Árpádfalvát, egy ilyen ünnepségről a következőképen számol be: „1933. augusztus 6-án a kolónián egy sok időre emlékezetes és ránk, magyarokra, igen nagy erkölcsi értékű ünnepély zajlott le. Az ünnepélyt a presidente-wenceslau-i prefesto (polgármester), Capitao Sekepier Ferraz és Capitao Joao Rodriguez Pio (akinek magyar nő a feleségei indítványozták. Az ünnepélyre meg voltak híva és mégis jelentek egész Presidente Prudentből idáig az előkelőségek, hatósági, bírósági ésmagánszemélyek. Még Rióból is érkezett valami Pedro Dias nevű politikus is. Tiszteletükre díszebéd és vacsora volt adva. A prefeito úr indítványára eredeti magyar étkeket szolgáltak fel. A megjelent brazil előkelőségek kb. kétszázan voltak. Az ebéd alkalmával az első szónoklatot Capitao Joao Rodriguez Pio mondta, akinek minden szava a magyar ügyet szolgálta. Hazánk ezeréves múltjáról beszélt s ismertette nemzetünk összes nagyjainak az érdemeit. Megrázó szavakban fejezte ki hazánk, vagyis nemzetünk világháború utáni tragédiáját. Utána a prefeito úr mondott hasonló beszédet a magyar ügyekről. Végül a nevezett riói vendég ugyancsak a magyar ügyekről szónokolt. A prefeito úr kívánságára a szónoklataikat én ismertettem a jelenlevő lakossággal; erre a lakosság a szónokok mindegyikét hatalmas ovációban részesítette.
Vendégeink oly jól érezték magukat, hogy éjfél után 2 óráig forgatták a magyar lányokat és menyecskéket a magyar zeneszó mellett.''
   1934. augusztus 26-án ünnepelte a kolónia 10 éves fennállását, amelyről a brazil újságok is beszámoltak. Nagy nap volt a magyarok számára, mint ahogy a „Journal do Etado“ írta: „um dia de jubilo para os filhos dos santos guerreiros.“ (Egy örömnap a harcos szentek hazája fiainak a számára.)
   1936. október 24-én Böszörményi László dr. miniszteri tanácsos látogatta meg Árpádfalvát. „Zsebkendőt lobogtató, könnyes szemű magyarok tömege várta mindenütt. (Vele voltak: a brazil földmívelésügyi államtitkár, az immiigráció, kolonizáció és földosztály főnökének a megbízottja, brazil újságírók, Boglár Lajos dr., a s. pauloi magyar konzulátus vezetője, több magyar tanító és sok s. pauloi vendég. A magyar iskolában vizsgaelőadást, majd a központi vendéglőben díszelőadást rendezett a kolónia. Az emlékezetes vacsorán, ahol igen sokan felszólaltak, Salvio de Almeida dr., a brazil kormány kiküldötte, a többek között a következőket mondotta: „Brazília és S. Paulo állam nagyon jól tudja azt, hogy a magyarok mit tettek Árpádfalván. 12 esztendő alatt egy virágzó telepet létesítettek az őserdőből. A magyar munkás, a magyar munkaerő, a becsületesség, a magyar jellem közismert egész Brazíliában s éppen ezért a magyar nép általános közmegbecsülésben részesül. Ez a fáradhatatlan építő munkának az eredménye. Egy népfajta teljesítőképessége után értékeli a történelem. S ha a magyarok megállják a helyüket ezen a kicsiny poszton, mint munkások és kolonisták, akkor a brazil állam is mindent megtesz, hogy önökön segítsen. Biztosítom önöket arról, hogy a Brazíliába kivándorolt magyarság sorsát a brazil kormány élénk figyelemmel kíséri, mert látja, milyen fáradhatatlanul dolgoznak a brazil közgazdaság előhaladása érdekében.“
  Mario Cardim dr. pedig, a legnagyobb és legtekintélyesebb brazil napilap a tudós szerkesztője, miután elmondta, hogy milyen jól ismeri Magyarországot és a magyar népet személyes magyarországi tapasztalatai alapján, azzal fejezte be beszédjét: „Míg én élek, addig a magyaroknak mindig lesz egy őszinte barátja!“
  Másnap az új római katolikus templom felszentelése, majd baptista és református istentisztelet volt, ahol Böszörményi dr. ezt mondta: „Két érzés tölti el a telkemet: az öröm és a fájdalom, örülök annak, hogy 10 esztendei nehéz, őszinte emberfeletti küzdelem után ma már anynyira mentek, hogy megélnek Árpádfalván és megbecsülést szereztek a magyar névnek, de máskülönben meg fáj a szíven, hogy önöket itt kell látnom, nem a mi szépséges Magyarországunk valamelyik kis falujában!“ Az ünnepek azonban elmúlnak és a hétköznapok megmaradnak. Az árpádfalvi magyarság ezen az éjtszakán ébren álmodott, a lelkes magyarszavak felpezsdítették a szívét, fölkeltették benne az első generációból soha ki nem vesző honvágyat, amelyet azonban sohasem tudnak kielégíteni. Másnap már ismét menni kellett a „roca“-ba, az irtásba, törni, zúzni, vágni, fűrészelni, fuvarozni a hatalmas fákat, gyapotot szedni, rizst eladni, cukornádat préselni, szomszéddal, jószággal veszekedni, élni ..., élni.. . És ez így megy mindennap szünet nélkül, szakadatlanul…

   Mai helyzetrajz.
  1932. november 15-én Juhász Lajos tanító általános jelentést írt a s. pauloi konzulátus számára „Árpádfalva 9 éves fejlődéséről, lakosságának létszámáról és anyagi helyzetéről.“ Ebben írja a következő adatokat: Magyar telepesek (colonisták) száma 150 család, 704 személy, másfél év óta ide munkára kijött magyar családok száma 19 család, összesen 77 személy az ideérkezett magános magyar munkások száma 260 személy, Caiuan letelepedett magyar család 12, összesen 60 személy. Tehát a lakosság száma 1932-ben: 181 család 1101 lélekkel. 1930-ban és 1932-ben forradalom volt Brazíliában. Erről is beszámol a jelentés: „Az elmúlt forradalom annyiban idézett elő változást, hogy a már úgyis alacsony munkabér még lejebb szállt. Több üzem leállt. És ez év május 24-ike óta sem a serráriák (fűrésztelep), sem más vállalatok készpénzzel nem fizették a munkabéreket, csak bizonyos boltok részére hiteljegyeket adtak, azok pedig nagyon kihasználták a népet. Mire a forradalom elmúlt, 80.000 lett egy zsák liszt (44 kg, és ehhez hasonlóan minden egyéb üzleti cikknek felszökött az ára. 1 kg. cukor 2000-re emelkedett. Nagyon sok háznál hetekig nem ettek kenyeret, mert a liszt elsőnek fogyott ki az üzletekből.“ A magyarság azonban nem esett kétségbe, kitartott és átvészelte mind a két forradalmat. Sőt, 1931. június 11-én a Magyar Munkaközvetítő Irodának örömmel jelentik, hogy: „16 munkást sikerült elhelyezni, részben itt az árpádfalvi magyar kolonisták között, részben a kolóniánk szomszédságában épülő fazendán.“ A városi munkaszerzési lehetőségek teljesen leromlottak, úgyhogy az ipari munkásság egy része az interiorba menekült. „Az utóbbi időben több mint 30 munkás érkezett Árpádfalvára S. Pauloból és más vidékekről és mind el is helyezkedett, de az itt ajánlott munkabérek mellett még 50—60 munkás elhelyezkedhetne.“ Milyen munkabérek voltak a krízis alatt?
Havi munkabér ......................... 40—50.000 (13—15 pengő)
napszám, fűrésztelepen .............. 6— 7.000 (2—2, 5 pengő)
fazendai napszám, étkezéssel .... 4— 5.000
talpfavágás tucatja ........................ 22.000.
ezzel gyakorlott munkás 10—12.000-t kereshetett naponta.
Méterfa .............................................. 2.500 m3-e.
  „Egy nőtlen, 18—30 éves munkás, erdő- és földmívelésre egész évre 300.000, természetbeni ellátás, élelmezés, ruhatakarítás és alsó és felsőmunkaruha. Kikötés: Ha a munkás egy év lejárta előtt a munkát elhagyja, a megjelölt pénzösszeget elvesztette.“
Vagy egy másik szerződés: „Egy 4—5 személyes (2 férfimunkaerős) családnak hat évre, a hat év leteltével 5 algueire föld (20 hold) tehermentesen, 4000 tő kétéves kávéjával nevére átörökítve; egy tehén, egy anyasertés. A lekötött időre a család részére teljes ellátás (úgymint élelmezés és munkásruha). Kikötés: Ha a család a kikötött munkaidő előtt otthagyja a munkát, azon esetben elveszti további járandóságát.“
  A helyzetre vonatkozólag így számol be Juhász ebből az időből: „Most, amikor a helyzet kibírhatatlan a városban, itt is sokszorta nehezebb a pénzszerzés azok részére, akik kellő időben nem gondoskodtak magukról. Itt, ha pénzt nem is sokat keres, (mert itt mindig kevés a pénz) de tisztességesen megélhet, ha dolgozik.“
  Majd így folytatja: „Nem úgy, mint a városban, ahol most csak a társadalom kárára él, még azért sem tud megdolgozni, amennyi a testi táplálékára szükséges.“ A vagyonállomány 1932-ben a következő volt:
150 magyar családnak 1068 alqueire földje van, vételárértéke .............426.6 conto de réis,
jószág és egyéb érték (élő és holt tőke) .......... 227.6
Caiuai magyar telepesek 20 házhelye .............. 24.3
Caiuai magyar telepesek egyéb vagyona.......... 30.0 conto,
összesen tehát 708.5 conto de réis, ami magyar pénzben kb. 250 ezer pengőt tesz ki.
  Ha ezt az értéket a 180 magyar család között elosztjuk, akkor látjuk, hogymég másfélezer magyar pengő sem jut egy családra. „Ha számításba vennénk az értékesebb épületeket, akkor az árpádfalvi magyarság befektetett értéke meghaladná az ezer centot.“ „Mindamellett a lakosság még mindig mezőgazdasági gépek (eke, kapáló, vetőgépek stb.) nélkül műveli a terület kis részét. S ennek az az oka, hogy a földeket rövidlejáratú kamatos törlesztésre vásárolták. És mindenki arra törekedett ezideig, hogy a kamatokkal szaporodó adósságtól tisztázza magát. Ez évben bevetett terület kb. 200 alqueire (800 hold), kétszerese a múlt évinek."
  1929. június 29-án jelentést tettek a s.paulói konzulátusnak a lakosság földbirtok-vételéről és adósságainak eddigi rendezéséről. Ez a kimutatás 109 tulajdonost tüntet föl. Ekkor az Árpádfalvaiak tulajdonában 868 alqueire föld volt. Az 1932. november 15-én összeállított kataszter szerint a birtoknagyság eloszlása a következőképen állítható össze:
31 alqueire földje van ....................................... 1 kolonistának
25 ,, ,, ,, …………………………...1
20 „ „ „ …………………………...4
15—20 ., „ „ ……………………………8
10—15 „ „ „ ………………………….37
5—10 „ „ „ …………………………..16
1—5 „ „ „ …………………………..86

  A kimutatás tehát összesen ............................... 183 tulajdonost tüntet föl; ezek közül 3 nem tartózkodik a kolónián. 1929-ben, tehát a letelepedés után 5 évre, a kolónia összhátraléka a vételárban ............................................ 92,155 dollár 400.
végleges szerződése van ..................................... 12 kolonistának
ideiglenes szerződése van ................................... 79
kolonistának semilyen szerződése sincs ............. 18 kolonistának
1929-ben tehát összesen ............................ 109 tulajdonos volt Árpádfalván.
1932- ben az összhátralék már csak.......71,134 dollár 500-t tett ki. Hátraléka nincs 44 tulajdonosnak. Ma már alig néhány telepesnek van csak némi hátraléka. Az utóbbi öt évbenmindenki igyekezett „tisztázni“ a földet, hogy az átíratással ne legyen semmi baj.
 1933-ban, a forradalom után, a kolónia igen megerősödött. A magyar családok száma 206-ra emelkedett, ami 1126 személyt tett ki. A földtulajdonos családok száma 158 lett s összesen 1075 algueire földön gazdálkodtak. Összvagyonuk értéke ezer centóra becsülhető. A jelentés megjegyzi: „Az ingatlanszerzés a lakosság életcélja. Mindenki arra törekszik, hogy mielőbb földet vegyen és arra házat építsen. Ingatlant részletfizetésre vesznek.“ „A letelepülés évétől, 1924-től 1927-ig több mint 200 települő hagyta itt a földjét: egy páran visszajöttek, de legtöbbje eladta, s így folyton új települők érkeztek. 1930 óta állandóan nő a létszám.“ Ha három év alatt 200 telepes hagyta ott a földjét, ez azt mutatja, hogy az első évek rendkívüli küzdelmeit csak kevesen bírták. Honnan jöttek ezek a derék, kitartó magyarok, az óhaza melyik részéből? ... A kimutatás szerint Magyarországról, magyar útlevéllel, saját költségén mindössze csak két család (10 taggal) jött Árpádfalvára.
Román megszállt területekről jött.................138 család, 762 tag
Jugoszláv megszállt területekről jött .............41 család, 256 tag
összesen tehát...............................................181 család, 1028 taggal.
Vármegyei megoszlás szerint: Bihar megyéből 60 család, Arad: 29, Szilágy: 24, Temes: 16, Bácsbodrog: 28, Torontáli 8, Szatmári 5, Krassó-Szörény: 1, Baranya: 1, Szerém 1, és két magyarországi.
Romániából román útlevéllel, saját költségen jött............ 6 család
Romániából román útlevéllel, államköltségen.............. 132
Jugoszláv megszállt területről, saját költségen.................. 2
Jugoszláv megszállt területről, államköltségen................39
  Árpádfalva létszáma ma csökkenőben van. 1939-ben 7 család (37 személy) hagyta ott a telepet és most a kedvezőbbnek látszó Észak-Paranában keresi a boldogulást. Ma kb. 150 család van Árpádfalván, mintegy 800 lélekszámmal. Mindenfelé sok a panasz. A kolónia régi egysége, boldog egyetértése megbomlott, a hatóság erőszakolja a legalizálást, az adóbehajtást; a szerződést még ma sem kapták meg, senki sem biztos abban, hogy 15 nehéz esztendő után a sajátjában küzd-e a megélhetésért, vagy csak a „kompániának“ tisztította meg az őserdőt. Az értékes fák már elkoptak, a lakóházak körül nagy területek szabadultak föl a mezőgazdasági művelés számára, kiterjesztett állattenyésztést űznek és ma már mindenki gazdálkodik, mert ez jövedelmezőbb, mint a fakitermelés. Az utóbbi két évben többet jövedelmezett, mint az elmúlt tíz évben a fakitermelés. A fának nincs ára, messzi kell érte menni, mert az őserdő távol van, rengeteg a fűrésztelep, olcsó a napszám, nem érdemes vele foglalkozni. Itt a szemünk előtt játszódik le 15 év alatt a termelőeszközök változása folytán a társadalmi tudat változása és kialakulása. A kezdetleges, primitív ősgazdálkodás, fakitermelés, egyéni, kisparaszti gazdálkodás fel-bomlott; ma már 40—80 hold földből sem lehet itt megélni külterjes gazdálkodás mellett.
  A kolónia egyetemes vágya egy termelő és értékesítő szövetkezet létrehozása, amint ezt már az 1932-es jelentés is hangoztatja: „Fölösleges terményeink és állataink értékesítése kétségbeejtően rossz, és ezen csak a német és japán mintájú magyar fogyasztási és értékesítési szövetkezet javíthatna.“ A közeli kereskedők teljesen önkényes áron veszik át a terményt és minden tekintetben kihasználják a szegény, szervezetlen magyar kolonistát. A magyar iskola 1928 május 1-én nyílt meg, 63 tanulóval.
  Az 1927. február 3-án kelt s a s. paulói m. kir. konzulátushoz beadott kérvény szerint ekkor már kétszáz magyar család vett itt földet, s több, mint 120 család már ki is költözött. „A helyzetünk a jövőre nézve reményteljes“ . . . írják a kérvényben s erre a jövőben való biztos hitre ép oly szükségük van, mint a betevő falatra. „Természetes dolog, hogy a kezdet nehéz“ . . . vigasztalják önmagukat, de „130 iskolaköteles gyermek számára 5 alguerre földet már vásároltunk elég megfelelő helyen, a kolónia közepén. Az iskolahelyiség felépítéséhez kérnénk anyagi támogatást.“ A kérvényt Árpádfalva elöljárósága írta alá: Juhász Lajos elnök, Balogh Viktor pénztárnok, Perec Ferenc és Lajos Mihály ellenőrök és hat bizalmi tag. Az iskolát nagy lelkesedéssel felépítették s tanítónak Juhász Lajost nyerték meg, aki ugyan nem diplomás tanító, de tíz éven át az árpádfalvi magyarság kulturális vezetője volt. Számtalan gyermek- és felnőtt-színielőadást, fogadást, ünnepélyt rendezett, analfabéta-tanfolyamot szervezett, igen áldásos és értékes magyar munkát végzett. Nagy veszteség, hogy 1938- ban megvált az iskolától. Az iskolának 1929-ben 72, 1930-ban 83, 31-ben 79, 32-ben 69, 38-ban 85 tanulója volt. A tanulók szakszerű brazil oktatásban részesülnek diplomás brazil tanító vezetése mellett, s a IV. év végén éppen olyan brazil diplomát kapnak, mint az állami iskolák tanulói. Az iskolaegyesület 1927-ben alakult 96 taggal, elnöke Lajos Mihály lett. Az Ifjúsági Egyesületet 1928-ban alapították meg, vezetője Juhász tanító volt. 1929-ben alakult meg a futbalcsapat, 18 taggal. A környékbeli csapatokat még ma ismegverik. A kultúra iránti érdeklődés hozta létre az Olvasó Kört, amely 1927 óta működik, sajnos, nagyon elhasznált, régi könyvekkel (270 darab). A könyvállomány fele elnyűtt, szétszakadozott, agyonolvasott, idejétmúlt szépirodalom, 10%-a gyermekmese, 15%-a történelmi vonatkozású, 10%-a ismeretterjesztő, 15%-a vers Az élő magyar irodalom egyáltalán nincs képviselve. Árpádfalván mindenki szeret olvasni, s elnyitnének egy 1000 kötetes nagyobb könyvtárt is. Szinte bámulatos az a tudományok, ismeretek, magyar történelmi események iránti érdeklődés, amely eltölti az itteni derék magyar kolonisták egyéniségét: tanulni, látni kísérletezni! Amint az anyagi helyzetük évről-évre javul, s ezáltal némileg felszabadulnak az elsődleges szükségletek nyomasztó terhe alól, egyúttal felszabadul bennük a szellem, az érdeklődés, a tudásszomj. Különösen a történelmi vonatkozású regényeket, korrajzokat, történelmi meséket, legendákat, nagyjaink életrajzát kedvelik, de szükségük volna a mái modern irodalmi termékekre is, különösen pedig gazdasági szakkönyvekre, rövid, egyszerű nyelvű, áttekinthető gazdasági tanácsadókra, ismeretterjesztő munkákra, egészségtani, természettudományi művekre, hazai folyóiratokra, s legalább 12 hazai napilapra. Az utóbbi években a s.-paulói Vándorkönyvtárból visznek ki újabb műveket, s ha kiolvasták a „rakományt“, másik zsákkal visznek. Az árpádfalvi magyarságnak azonban ma már nagy szüksége volna egy szakszerűen összeválogatott, legalább 500 kötetes kiskönyvtárra. A s.pauloi konzulátuson keresztül ma már rendszeresebben kapnak hazai folyóiratokat, lapokat, de csak néhány példányban. A Délamerikai Magyar Újság és a Délamerikai Magyar Hírlap több előfizetőnek jár. A zenei életet szolgálja a kolónia három fúvós zenekara (45 taggal), a baptista egyház fejlett, tanult zenekara, a Szűcs és a Matyelka-féle „világi” zenekar, melyek a vasárnap esti táncmulatságokon szolgáltatják a magyar zenét. Ezeken a bálokon rendszerint jelen van a környék egész fiatalsága, tehát a brazilok is, így ebből a szempontból a kolónia valóságos központ. A telepnek négy temploma van, melyet maguk építettek fel, áldozatkészségből: katolikus, református, baptista és adventista. Felekezeti megoszlás a következő:
katolikus............................................................65—70 család
református........................................................ 20—23 család
baptista ................................................................ 23—25 család
adventista ............................................................ 3—4 család.

  A felekezetek mindezideig a legnagyobb békességben éltek egymással. Együtt rendeznek minden nagyobb ünnepséget s a vallási kereteken kívül is megértik egymást. A telep szociális együttműködése még megőrizte, illetve, kifejlesztette az ősi magyar faluközösség természetes demokráciáját és sajátos autonómiáját, amely ma már csaknem mindenütt felbomlóban van az óhazában s legfeljebb csak olyan eldugott helyeken maradt meg, ahol a hatóság, az elöljáróság nem zaklatja túlságosan a népi autonómiában élő kisközösségeit. Mivel az osztálytagozódás, vagyonosodás, elszegényedés, rangkülönbség stb. csak az utóbbi időben indult meg, még nincsenek nagy választófalak a családok, szomszédok, ismerősök között, mindenki köszön mindenkinek, esténként pedig összejárnak „tanyázni“, beszélgetni, a fiatalok pedig kiülnek a sínre társalogni, vagy bandába verődve kódorognak a sínek között és harsogó nótájukkal betöltik az egész tájat. A fiatalok könnyen megtalálják egymást, mert nemcsak ünnepnap alkalmával találkoznak, azaz egymásnak nemcsak az „ünnepi“ arcát ismerik, hanem a hétköznapit is, s a párválasztás szempontjából ez igen fontos. Élettársukat a valódi, társadalmi értéke szerint becsülik, azt nézik, hogy mit ér a munkában, milyen erős és egészséges. Sajnos azonban, hogy a természetes kiválasztás ez igazi módját kikezdi a városi életszemlélet polgári materializmusa, szűk anyagiassága. Felbomlik az egyszerű, önmaguk szőtte közösségi élet, az öregek elhalnak, a fiatalok pedig felveszik a latin életformát s 10—15 év alatt a nyelvet is. Az új nemzedékek útja már sokkal könnyebb lesz; 20—30 hold „letisztított“ szántóföld, jószágállomány, berendezés, cseréptetős, csinos kis magyar ház, városi bútorok, autóbuszjárat, napi háromszori vonatközlekedés, könyvtár, egyesületek állanak a rendelkezésükre, nem úgy, mint apáiknak, akik mindezeket a puszta két kezükkel hozták létre az őserdőből. S mégis meg kell jegyeznünk, hogy a második generáció tagjai, a mostani eladó leányok és legények, nem érzik már jól magukat Árpádfalván, még a mostani környezetet is primitívnek tartják és nagy részük bejön S. Pauloba cselédeskedni, vagy beáll gyári munkásnak, feladja a vidéki élet számára értéktelen szabadságát és városi rabszolga, proletár lesz belőle.
(Sao Paulo)
Kordás Ferenc

 

 

 

   Boldogasszonyfalva, Brazília

   Vannak csodák…
  Évekkel ezelőtt beindítottam egy weboldalt, majd más elfoglaltság következtében, ennek fejlesztése elmaradt. Azonban a feltett írások megmaradtak. Később bejelölt egy fiatal hölgy, ismerősnek. Eleinte nem vettem számba, öreg már az én szívem ilyesmire. Majd egy idő után megnéztem, mégis mi a célja. Ezt írta:
  „A Györfi Antal unokája vagyok, akit a weboldalán említett. Még mindig Caieirasban élünk, Brazíliában. Ugyanaz a város, amelyet 1931-ben Magyarországnak küldött levelében ő említett.”
   Nagyot dobbant a szívem. Köztudott, hogy senki se próféta a saját hazájában, de ilyen messze prófétáskodni, az mégis meglepetés.
Az istensegítsi Győrfi Antal (sz. 1887. december 3-án), 1910 április-1911. március között érkezett Sztrigyszentgyörgyre. Ott maradt a román világ kezdetén, majd 1923-ban kivándorolt Brazíliába. Többen mentek akkor el a faluból.
  1931-ben egy négyoldalas levet küldött az akkori, szentgyörgyi plébánosnak, László Ferencnek, ahol pontosan leírja a brazíliai magyarok helyzetét. Ellentétben a magyar történészek által beállított dél-amerikai „honfoglalással”, a telepesek egy megközelítőleg 900 kilométeres körzetben laktak.
  A hölgy, Ligia Moraes, beszél portugálul, angolul és töri a magyart. Ez kellemes meglepetés, mert a környékünkön sok magyar sem igen beszélik a magyart, pedig nincsenek annyira elszigetelve, mint a brazíliai leszármazottak. Beszélgetésünk angolul folyt, már amennyire az én angolom is megengedi, de megértettük egymást. Megtudtam, hogy megérkezéskor a tisztviselők nem értették a Győrfi Antal nevét, így bejegyezték mint Antonio Jorge. A hölgy és apja tudnak az ottani Lászlók és Turbukok hollétéről Caieiras-ban, így lassan kialakul majd egy kép. Bizonyos családok Mirante do Paranapanema-ban laknak, a hölgy nagyanyja gyakran meglátogatta őket. Majd kérdi, hogy történelmet tanultam-e, hogy annyi jó adatot összegyűjtöttem. Megírtam, hogy csak gimnáziumi végzettségem van. A válasz: mozgatója a szenvedély, ez a legjobb ösztönző, gratulálunk. Az apa a weboldalt szétküldte az ottani magyaroknak, élvezettel olvasgatják, fordítgatják. Javasoltam, hogy hozzon létre egy csoportot, ott már többen részt vehetnek aktívan. A fejleményeket folyatjuk.

                                                                   Győrfi Antal levelének utolsó oldala

   A távoliaknak jobban fáj a szülőföld, mint az itthoniaknak.
  A múltkor említettem, hogy sikerült a kapcsolatot felvenni a Győrfi Antal dédunokájával Brazíliából. A dolgok lassan, de biztosan alakulnak, a fiatal hölgy odaadó munkájának következtében. Ritkán láttam ebben a korban levő fiatalt ennyire érdeklődni ősei iránt. Gyűjtögeti szépen a magyar leszármazottakat, akik eléggé szétszóródtak 100 év alatt a nagy területen. Nemrég rákakadt a Győrfi Antal unokájára, kinek neve Luis Giorfi. Nos, a Lajos úgy 60 éves, vagyis korban közel hozzám. Megtudtam, hogy 7 éves koráig beszélt magyarul, majd elmaradt a nyelv. Valószínűleg a környezet, az iskoláztatás miatt. De a vér szava megmaradt, még akkor is, ha tudat alatt. Ezt írja Ligia:
„Sírt, amikor elmondtam neki mindent, amit küldtél nekünk. Sokáig próbált információ után kutatni, még Magyarországra is elment, de a semmivel jött haza. Az a vágya, hogy oda lépjen, ahol a családja élt...” (He cried when I told him everything you sent us. He was trying to search for information for so long, even went to hungary, but came home with nothing. His wish is to step where his family lived...)
Nos, ha valaki rászánja magát, hogy utazzon 20000 kilométert és 24 órát azért, hogy meglátogasson egy bukovinai falucskát, akkor érdemes segíteni rajta. Igaz-e?

    Honfoglalunk vagy hol foglalunk?

   Honfoglalás! Gyönyörű szó, még akkor is, ha eltért eredeti céljától. A 20. századi írók egy része, úgy állítja be az emigrált bukovinai magyarokat, mint honfoglalókat: kemény, kitartó emberek, megélnek a jég hátán is, stb. Így foglaltunk hont Kanadában, Amerikában, majd Brazíliában, Argentínában. Azonban kevesebb szerző írja le a tényleges kivándolási okokat, amelyek (röviden) az akkori magyar kormányok tétlenségének és érdektelenségének köszönhető. Ez nem vád, hanem bizonyíték, bárhol megtalálható. Ezt kimondani akkor nem volt jó, és ma sem illik azoknak, akik valami képpen kapcsolódnak az anyaországi pénzekhez. Pedig ez történelem, még akkor is, ha nem büszkélkedésre, hanem szégyenre ad okot. Akad, aki azt állítja, mint a közmondás is, hogy: csak az nem téved, aki nem dolgozik. Téves: az is téved, mert lusta.
  A telepítésekkor a leszegényedett és eladósodott középnemesek földjeit vásárolta össze az állam, túlzott áron, hiszen a telepesek fizetik majd azt vissza: magyar véreink, nemzeti szellem, indentitási öntudat, mindez jó, csak fizessenek. A Magyaroszági kivándorlás sem igen izgatta az akkor kormányokat, pedig tele volt székelyekkel, már a 19. század végétől, a kis romániai, Campulung, Plojest, Bukarest, Foksány, Braila, Galac, stb.
A kivándorlási probléma megoldását abban látták, hogy megnehezítik az útlevek kiadását, és az elvándoroltak helyében hoznak bukovinai magyarokat, csángókat, visszacsalogatják (mire?) a boszniai magyarokat, és senkinek e jutott eszébe, hogy javítson a szegény földművesek életviszonyain.
  Az év elején szándékomban volt az évek alatt Bukovináról és az ott élt magyarságról összegyűjtött 522 oldal tudósítás közlése: az életfeltételek, az időjárás, a kereskedelem, a járványok, az egyházak, szóval minden eddig osztályozott anyag. A tudósítások nem a megjelenés, hanem a korra vonatkozó sorrendben kerültek volna feltöltésre. Azonban a brazíliai rokonságunkkal kapcsolatban további fejleménynek jöttek be. Az már tény, hogy kölcsönösen örvendünk annak, hogy egymásra találtunk, ők is nekem, én is nekik, hasznos adatforrásoknak bizonyulunk. Ők keveset tudtak bukovinai őseikről, és történelmükről, mi sem sokkal többet, az ő sorsukról. Megmaradt néhány levél, tudósítás, azonban ezek nem vezethettek egy egységes következtetés levonására.
  Kordás Ferenc, egykori sao-paoloi tanító, író, tudósító és költő kezdett a telepekkel először komolyabban foglalkozni. Majd tőle átvette dr. Oberding József György, Solymár Imre és mások.
  Közben, mint említettem, folyik a munka, köztem és brazíliai rokonaink között. Képek, bizonyítványok jönnek onnan, Győrfi Antal unokája, Lajos (Luiz Giorfi, 3. unokatestvérem), valóságos kalendárium, a dédunoka is iparkodik szépen (Ligia Moraes), legközelebb Turbuk Antalékat látogatja meg, esetleges dokumentumok lefotózására vagy hangfelvételre. Egy brazíliai látogatás legtöbbször nem annyi, mint Bonyhádról Pestre utazni, mert Sao Paolo és Boldogasszonyfalva között a távolság 800 kilométer, vagyis annyi, mint Székelykeve és Radóc között. Ezért döntöttem úgy, hogy közlök pár tudósítást a kivándorlásról, a brazíliai telepes magyarokról, mert úgy vélem mi is tanulhatunk belőle.
                                                                         ……………………

   Az első világháborút követő rendszerváltás után elég mozgalmas élet következett be a Bukovinából Erdélybe hazatelepített magyaroknak. Ezek észrevették és érezték is, hogy valahogy úgy telepedtek haza, mint Rákóczi hamvai, vagyis hazahozattak, de nincsenek otthon. Az aldunai telepesek között nemigen volt mozgolódás, hiszen ott már a második, harmadik nemzedék nőtt fel, de a 20. század elején Erdélybe telepítettek között, volt elég elégedetlenség, melyet az új gazdák által bevetett intézkedések is tetéztek. Arról nincs tudomásom, hogy a két világháború közötti magyar kormány valami tett volna az így hazatelepített „bukovinai véreinkért”.
  Az akkori események összefonódnak László János nagyapám életével. Nem a családról szólok, hanem arról, amit ő a közösség érdekében igyekezett megvalósítani, végül is sikertelenül. Több telepi idős embertől hallottam, hogy 1918-ban a Zsil-völgybe ment juhokat vásárolni. Ő, akinek sose volt birkája! Azonban suttogták, hogy tulajdonképpen Maderspach Viktorral találkozott, bizonyos megbeszélésekre. Az eredménye az lett, hogy 1919-ben László kénytelen volt a Sziguranta elől Szegedre szökni. A dolgok csillapodtával haza jött, és 1922. március 1-én már a Cap Polonia hajón találjuk, utazva Dél-Amerikába, Csobot Ambarussal és Herberger Gyula hadnaggyal. Szándékuk volt a Telepről vagy 40-50 családot kiköltöztetni, és ők kimentek a terepet és feltételeket tanulmányozni. Végül az lett a dolog vége, hogy senki sem telepedett ki Déváról, és elkelt a telepiek pénze is, amit a „futároknak” gyűjtöttek. A telepiek László vádolták, hisz neki adták át a pénzt, de nem tudták, hogy Herberger őt is rászedte. Másfelől a László akkori noteszében van egy bejegyzés, ahol az argentin és brazil kormányok megbízhatatlanságáról ír. Azt nem tudhatta sem László, sem Csobot, hogy Herbergernek komoly támasza volt az akkori román kormányban, amelynek célja volt a romániai kisebbségeket kivándoroltatni.
  László és Herberger 1922. márciusban utaztak Dél-Amerikába. Pár hónap után visszajöttek. László lemondott a telepítésről, Herberger azonban 1922. decemberben már ismét Déván volt és megkezdte működését, hogy biztassa azokat, akik nem akarnak a román országban maradni: menjenek Brazíliába, ahol a magyar konzul egy magyar telepet létesített részükre.
  Victor Moldovanu képviselő, a román parlament 1925. febr. 12-i gyűlésén felolvasta a Sziguranta 279-es jelentését:
  „1923. február 27.
  Főnök úr! Most egy újabb propaganda kezdődött meg azok között, akik Brazíliába készülnek menni, különösen azon földművesek között, akiktől elveszik a földet. Ezek között románok is akadnak a bánáti részekből. Nálunk azonban csak magya¬rok vannak. Ezek között járnak Herberger ügynökei, biztatván őket, hogy jobb lesz beiratkozni a kivándorlók közé, mivel itt úgysem élhetnek rneg, mivel a román állam elveszi földjeiket. Tehát ezt a propagandát az agrárreform miatt csinálják, mivel a tavaszon a magyarok telepén a földeket szét fogják osztani és ez jó alkalom ezeknek a sarlatánoknak, akik az emberi lelkeket az egyik országból a másikba adjak el.
  Ezeknek az üzlete napról-napra növekedik s ezt nincs senki, aki megakadályozza. Főnök Úr! Kérem, ennek a dolognak nagyon gyalázatos következménye lesz országunkra nézve, mivel a magyarok gyalázatos propagandát fognak csinálni. Be fogják mutatni az egész világnak, hogy fajtestvéreiknek el kellett menekülniük a román borzalmak miatt. Nem fognak rámutatni, hogy ki a gazember, hanem a mi hazánkat fogják támadni és rossz hírbe hoznia világ előtt. Különösen Amerikában fogják hirdetni, hogy fajtestvéreik azért voltak kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, mivel a románok kényszerítették erre. El fognak menni a Nemzetek Szövetségéhez is, hogy annál inkább követelőzhessenek hazánkkal szemben. Kérem a Főnök urat, hogy intézkedjék."
  Moldovanu tovább olvasott:
  ,,A dévai Állambiztonsági Hivatal Főnökének: -Az államtitkár úr felhívta figyelmemet arra a felszólamlásra, melyet Herberger úr, az egyik hajóügynökség képviselője tett nála, hogy a dévai Állambiztonsági Hivatal akadályokat gördít munkája elé, dacára hogy a minisztériummal való megegyezés alapján dolgozik.”
   Nemsokára Herbergert bevádolták, aki azzal védekezett: „Nem vagyok bűnös, s ha szó lehet bűnösségről, a bűnös nem én vagyok, hanem Arthur Vaitoianu belügyminiszter úr, aki felhatalmazott ezen bűn elkövetésére.
  Az igazságügyminiszter az 1924. március 15-én kelt13267. sz. levelében tagadott minden miniszteri beavatkozást. Azonban július 23-án kelt 56259. sz. bizalmas jelentés így szól a dévai törvényszék elnökéhez: „Elnök úrnak 792/1923. sz. megkeresésére van szerencsém tudomására hozni, hogy Juliu Herberger ideiglenesen és szóbelileg fel volt hatalmazva, hogy kivándorlókat táborozzon.” Aláírva: miniszterhelyettes: Olarasu s.k.
  Végül Hunyad megyéből csak Sztrigyszentgyörgyről vándorolt ki néhány család, de azokból is néhányan visszatértek. Ekkor jött létre az úgynevezett „brazíliai honfoglalás” mítosz a bukovinai magyarok részéről, csak a helyzet az, hogy a boldogasszonyfalvi 40 családból alig 5-6 volt bukovinai magyar. De szépen hangzik: honfoglalás.
  Nos, ezeket bemutatva, nézzük a kor tudósításait.

  Magyarság. 1922-01-06/5. szám. Magyar kivándorlók Brazíliában.
  Az Agenzia Americana Rio de Janeiróból jelenti: Decemberben 2756 bevándorló érkezett Brazíliába, akik között 83 magyar volt. A kivándorlókat egyáltalában nem fogadja az a jobb életlehetőség, aminek reményével táplálják magukat az elinduláskor.

   Magyarság, 1922-01-18/14. szám. Erdélyből kiüldözik a csángókat.
  Kolozsvárról írják nekünk: Azok az erdélyi csángók, akiket több mint húsz évvel ezelőtt telepített át a magyar kormány Bukovinából, most ki akarnak vándorolni Erdélyből. Ezek, valamint a Tömösbe már előzően áttelepített csángók tudvalévően pénzen vették meg földecskéiket a kincstártól, ám a kormány részéről azzal a kikötéssel, hogy csak harminc esztendői részletfizetés letelte után telekkönyvezik rájuk a földjeiket.
A csángók törlesztgettek is hűségesen, ám a harminc esztendő letelte előtt Erdélyben oláhok lettek az urak, akik azon a címen, hogy a csángó telkek kincstári földek, most egyszerűen koldusbotra juttatták a szegény csángókat. Az erre vonatkozó 4287—921. sz. törvénycikk a Monitorul Official c. hivatalos lapban jelent meg.
  A bánsági csángótelepesek tizennyolc községe legutóbb népgyűlésben tiltakozott az állami rablás ellen. Hunyadban pedig máris ötszáz csángócsalád vette kezébe a koldusbotot, hogy Brazíliába vándoroljon.

  Magyarság. 1922-02-21/42. szám. Bukovinából nem vándorolnak ki a csángók.
  Kolozsvári tudósítónk jelenti: Nemrég több erdélyi lapban az a hír jelent meg, hogy a bukovinai csángók kivándorolnak Brazíliába. Valószínűleg onnan keletkezett ez a hír, hogy a földjüktől megfosztott hunyadmegyei csángó kistelepesek Amerikába készülnek. A bukovinaiak azonban nem mozdulnak, sőt egyik kolozsvári lapban erélyesen megcáfolják a hírt. A levelet egyik községi bíró írta, aki előadja, hogy a bukovinai csángók közül 11.000 lélek római katolikus, 400 pedig Andrásfalván református. Saját erejükből mindenütt templomot, iskolát, lelkészt és tanítót tartanak fenn. A reformátusoknál 28 éve egy községbeli földmves végzi a tanítói teendőket a mindenkori lelkész felügyelete alatt. Most azonban közmunkával új iskolát építenek a régi rozoga helyett és felváltva fognak tanítani a gazdák. Az iskola tizenhárom hold földjét elvették ugyan földreform címén, de magyar áldozatkészségüket el nem vehetik.

                                                                                               Győrfi Antal megérkezése Brazíliába

  Vándorbottal. Sztrigyszentgyörgy.
1911. május 23-án 335 bukovinai magyar lakott a faluban, ezek száma az 1920-a évek második felében kétharmadára csökkent leginkább brazíliai a kivándorlások miatt. A szájhagyomány szerint Konsztancán szálltak hajóra, és ez nagyon valószínű, mivel beutazási vízumot a bukaresti brazil követségtől kellett igényeljenek.
  Sikerült néhány kivándorló személyről adatokat szerezni, bár lehetséges, hogy az adatok még kiigazításra szorulnak.
  Sztrigyszentgyörgyről kivándoroltak, zárójelben az általam talált személyek száma:
Bakos József (2),
Benkő Márton (7), Benkő Ferenc (5), Benkő János (4), testvérek
Győrfi Antal (5), rokon a Lászlókkal
Pál Antal (3)
Csíszer Antal (6)
ifj. Kiss Ferenc (6),
Kiss Lőrinc (5 visszajött), rokon: Turbuk és Benkő
László Gergelyné (6), Mezei Fülöpné (3),
Maneszkul Ferenc (5)
Turbuk Zakariás (2) és Antal (3) testvérek, rokonok a Benkő és László családdal
Miklós Márton, Zombáról (visszajött)
Páll József (7), Szentes Péter (14), Szőts Mihály, Sorbán Fábián (9) és Turbuk Péterné (1).
  Tehát majdnem 100 személy Brazíliába. Néhai Antal János sztrigyszentgyörgyi lakos feljegyzései szerint 1925-ig még eltávoztak a faluból a jobb megélhetés reményében: Kovács János, Sebestyén József, Gáspár Lázár, Erőss Balázs, Székely Ferenc, Roth Pál, Gáspár Kelemen, Palkó József, Várda Péter, Kató András, a Maneszkul Ferenc apósa, Kiss Pál, Kovács Péter és Szőts András. Nagyrészük Kanadába telepedett le, ám néhányan közülük csak Magyarországig jutottak.

  Ellenzék, 1922. április 23.
  Mindenütt megnehezítik a bevándorlást. A bevándorlás feltételei. Bécs. Április 22. (Saját tud.)
  A bevándorlás szabályozása érdekében az egyes államok kormányai állandóan kisebb nagyobb változtatásokat tesznek. Az alábbiakban néhány állam legújabb bevándorlási rendszabályát ismertetjük. Ezeknek, a kivándorlási szándékozók részéről való figyelembevétele annyival is fontosabb és ajánlatosabb, mert ismeretük hiánya a legnagyobb kellemetlenségeknek, nem ritkán pedig a visszautasítások közvetlen oka.
  Brazília. A Brazíliába kivándorlók kötelesek lakóhelyükhöz legközelebb fekvő brazíliai konzulátusnál személyesen jelentkezni és az útlevelén kívül a következő okmányokat bemutatni: 1. oltási és újraoltási bizonyítvány; 2. igazolását annak, hogy a kivándorló bűncselekményekért elítélve nem volt; 3. hatósági orvosi igazolását annak, hogy a kivándorló nem szenved idült, ragályos, vagy elmebetegségben; 4. rendőrhatósági igazolását annak, hogy a kivándorló a közbiztonságot és a társadalmi rendet nem veszélyezteti. Ezeken, az okmányokon kívül egy arcképet és 4000 reisnek megfelelő értéket, konzulátusi illetékek címén kell lefizetni, azaz átadni a konzulátuson. Az útlevélén világosan fel kell tüntetni, hogy a kivándorló Brazíliába szándékozik utazni. „Amerika” vagy „Dél Amerika” megjelölés nem elégséges.
  Kanada. Minden bevándorlónak partraszálláskor 250 dollárt kell felmutatnia. Ha egész család vándorol be, akkor csak a családfőnek kell 250 dollárt, a feleségének 125 dollárt, a 18 éven aluli gyermekeknek pedig egyenként 50 dollárt felmutatni. Férjeikhez utazó asszonyok, szüleikhez utazó gyermekek és a mezőgazdaságban elhelyezkedő munkások csak 25 dollárt kötelesek felmutatni.
  Kolumbia. Csak az kaphat beutazási engedélyt, aki jogerős munkaszerződést tud felmutatni. Még az ilyeneknek is igazolni kell azonban egészségi állapotukat és rendőrhatóságilag azt, hogy anarchista és bolsevista bűncselekményekben nem vettek részt.
  Mexikó. A bevándorlási és letelepedési engedély elnyerésének legfőbb feltétele az, hogy a bevándorló alkalmaztatását, illetve biztos megélhetését előzetesen igazolja.
  Palesztina. A palesztinai hatóságok bevándorlási engedélyt azoknak a személyeknek adnak, akiknek útlevelét az angol hatóságok láttamozták, akik elegendő tőkével rendelkeznek, hogy munkanélküliség esetén is meg tudnak élni, akik testileg és szellemileg egészségesek, akik bűncselekményért jogerősen elítélve nem voltak, végül, akik megfelelnek a palesztinai hatóságok egyéb követelményeinek.

  Ellenzék, 1922. augusztus 27. (kivonat)
  Brazíliában egyre több magyar telepszik le, akiket a rio de janeirói kormány pénzzel és gépekkel támogat, ha vállalkoznak arra, hogy műveletlen ősterületeken megtörik az ugart és földmives gazdaságokat létesítenek. Főként mezőgazdákat és bányamunkásokat keresnek itt nagy számban. Ezek az újonnan letelepülő magyarok lassankint új községeket szerveznek be a maguk védelmére.

  Ellenzék, 1922. szeptember 8. Brazíliába csábítják a Hunyad megyei csángókat.
  Szabadon folyik a kivándorlási ügynökök agitációja. Nem törődnek az üggyel a hatóságok. Az Ellenzék tudósítójától.
  Hunyadmegye magyarlakta vidékein már hetek óta lelkiismeretlen agitáció folyik, hogy a falvak magyar lakosságát hazug ígéretekkel Brazíliába kivándorlásra csábítsák. A profit reményétől ösztökélt ügynökök egész raja vetette magát reá a magyar falvak lakosságára, hogy a kivándorlási irodák karmai közé játsszák a falu gyanútlan népét. Sajnos, a lelkiismeretlen agitáció sikerre is vezetett, különösen a székely csángó falvakban, a Sztrigy- és a Cserna-völgyében, ahol a Bukovinából visszatelepített magyarság, elszédülve az ügynökök által festett rózsás kilátásoktól, tömegesen adja el házát, földjét, hogy biztos exisztenciájukat felcseréljék a bizonytalan jövővel kecsegtető kivándorlással.
  A kivándorlási agitáció a Déva környékén levő Sztrigy-Szentgyörgy körül fekvő székely csángó-falvakban folyik a legerősebben. Ezeknek a székely falvaknak a lakossága, amikor Mária Terézia privilégiumaiktól meg akarta fosztani őket, Moldvába vándorolt ki, majd Ferencz császár 1770-ben Bukovinába telepítette a nyakas székelyeket.
  Mintegy 20 évvel ezelőtt a magyar kormány visszatelepítette őket Erdélybe, ahol Déva környékén, mint telepesek földhöz jutottak. A hatóságok meg nem értő bánásmódja a lakosságot most a Mária Terézia korában lejátszódott történelmi katasztrófa megismétlésébe kergeti bele.
A csángók újra ki akarnak vándorolni — Brazíliába.
  A legmegdöbbentőbb az ügyben az, hogy ahelyett, hogy lépéseket tennének a kivándorlásra csábító agitáció ellen, a hatóságok még támogatják is a mozgalmat. A földreformmal kapcsolatban azzal ijesztik a földműves népet, hogy a telepesek földjeit el fogják venni. Ez a félelem is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a telepes lakosság tömegesen igyekszik megszabadulni ingatlanától és miután a kapott pénzzel, mihez sem tud kezdeni, könnyen prédájává válik a brazíliai uradalmakkal kecsegtető kivándorlási társaságok lelketlen ügynökeinek. Azt persze nem mondják el nekik, hogy csak kevesen tértek vissza eddig a brazíliai kivándorlók közül, de azok sem mesebeli vagyonokkal, meggazdagodva, hanem testileg-lelkileg megtört roncsként.
  Ha már a hatóságok elmulasztják, hogy megvédjék a falvak lakosságát attól, hogy a lelkiismeretlen ügynökök csábításainak le üljenek, a hunyadmegyei magyar intelligencia kötelességét képezné, hogy teljes befolyását latba vesse a félrevezetett nép felvilágosítására s a hunyadmegyei magyarság gyöngítésének megakadályozására.

   Ellenzék, 1922. november 10. Rabszolga-szállítás Erdélyből Brazíliába. Lelkiismeretlen ügynökök hazug ígéretekkel csábítják az embereket. Egy dévai ügynök szélhámoskodásai — Milyenek a viszonyok Brazíliában? — Nem kell több kivándorló — A kormány megakadályozza a kivándorlást.
  Csak néhány hónappal ezelőtt tértek vissza a világháború legszerencsétlenebb áldozatai, a szibériai jégmezőkön gyötrődő hadifoglyok, már egész Erdély területét behálózó hatalmas agitációt indítottak a hiszékeny emberek között, hogy őket mézes-mázos ígéretekkel új rabszolgaság bilincseivel nyűgözzék le. Lelkiismeretlen lélekkufárok könnyű munkát és horribilis munkabéreket ígérve, az itteni elégedetleneket új kivándorlásra csábítják a forró égöv moszkitóitól s mérges kigőzölgéseitől megfertőzött brazíliai kávéültetvényekre. Százan és ezren vannak Erdélyben, akik bizonyos Herberger Gyula dévai ágens csalogató ígéretektől hemzsegő körlevelének fölülve, jelentkeztek a brazíliai kivándorlásra. Herberger Gyula Fillinger brazíliai magyar konzul és a brazíliai kormány megbízására való hivatkozással minden jelentkezőnek 47 katasztrális hold földet, 4 szobás lakást, gazdasági fölszerelést és hat havi államsegélyt ígér arra az esetre, ha a brazíliai telepítés költségeit letörlesztették. A kecsegtető ajánlat az itteni mostoha gazdasági helyzet minden páriájának szeme elé teregeti a máról-holnapra való hirtelen meggazdagodásnak rózsaszínű ködét.
  Herberger úr kecsegtető ajánlatai már az első pillanatra fölötte gyanúsoknak látszanák. Ezelőtt körülbelül húsz évvel is megindult a régi Magyarország területén egy hatalmas kitelepítési akció. A legkecsegtetőbb ajánlatokkal csábították Brazíliába a meggazdagodni kívánó embereket, de a mozgalom a hiszékeny emberek leglelkiismeretlenebb kijátszásával, számos egzisztencia teljes erkölcsi és anyagi romlásával végződött. Csak a magyar kormány közbenjárása és ingyen hazautazási akciója mentette meg a brazíliai ültetvényesektől a kizsákmányolt magyar munkásokat. Annakidején ez a föl háborító lélekkufárság nagy port vert föl az egész világsajtóban. A Herberger Gyula által megindított új mozgalom igazi története a következő: Hogy festenek az ígéretek a valóságban?
  Major Miklós dévai illetőségű volt honvédfőhadnagy 1920 októberében kiment Brazíliába és több honfitársát is magával akarta csalni. Csábítására Herberger Gyula és László János telepes gazda a csángó gazdák költségén Brazíliába mentek, hogy az ottani állapotokat tanulmányozva, erről jelentést tegyenek.
  Március végén érkeztek Brazíliába és itt legnagyobb meglepetésükre a Major főhadnagy úr csábító ígéretei azonnal összezsugorodtak. Kisült, hogy Sao-Paolo tartomány nem kolonizál, telepesekre nincs szükség és csak a meghívott munkásoknak ad ingyenes utazást és bevándorlási engedélyt.
  Az állam által meghívott munkásoknak két évig kellett a kávéültetvényeken dolgozni. A munkások keresete egyáltalán nem olyan magas, hogy arra a gyors meggazdagodás reményét lehetne építeni.
  Minden háromtagú család 10 ezer kávéfa megmunkálására szerződik és ezért évente 2000 millreist kapnak. Ezen kívül a három kávészüretért 1440 millreist. Összes évi keresete ilyenformán a háromtagú családnak 3440 millreis és még egy fityinggel sem több. Csúf ámítás az is, hogy a kávéültetvények megdolgozása a világ legkönnyebb munkája. 10 ezer kávéfa megmunkálása a tropikus éghajlat alatt moszkitóktól és maláriától meggyötört szervezettel annyit jelent, hogy más foglalkozásra egy másodpercnyi idő se jut.
  A megélhetési viszonyok éppen nem rózsásak Brazíliában. Egy kilogramm kenyér másfél millreis. Abból a jövedelemből, amit a kávéültetvényesek fizetnek, senki sem fog meggazdagodni. Örüljön a kivándorló, ha a mindennapi megélhetését abból fedezni tudja.
A könnyű meggazdagodás brazíliai délibábja a viszonyok alapos tanulmányozása után egy szempillantás alatt szétfoszlott.
  A csángógazdák kiküldöttei kiábrándulva jöttek vissza Brazíliából. Herberger Gyula azonban, ez a kalandor természetű ember, kivándorlásra csábítja a máról-holnapra való meggazdagodás reményétől elvakult embereket.
  Herberger Gyula szélhámosságai.
  László János adatai szerint Herberger Gyula már a csángógazdák brazíliai tanulmányútra gyűjtött pénzének egy részét is a saját céljaira fordította. Útközben úgy szórta a pénzét, hogy a partraszálláskor összesen 68 millreis volt a zsebében. A rio de janeiroi kikötőben a vámhivatalnál elemelt egy értékes fényképezőgépet, amelyet bent a városban 320 millreisért értékesített.
  Amikor hazautaztak, a sao-paoloi magyar konzul és neje Herbergert megkérték, hogy Aradon lévő rokonuknak hozzon el 20 dollárt, továbbá egy ruhát, szivart, cigarettát és 16 kg. kávét, tartalmazó csomagot. Herberger már Rio de Janeiróban csúful visszaélt a bizalommal. Felöltözött a konzul által küldött ruhákba. Zsebeit megtörnie a finom havanna-szivarokkal, sőt még a 20 dollárost is beváltotta a legelső pénzváltó intézetnél. A csomagból megmaradt kávét a hajón adta el 40 frankért.
  Hazaérkezése után a dollároknak és kávénak az árát lejben ugyan kifizette, de az elhasznált cigarettákra az eltulajdonított ruhákra azt mondotta, hogy útközben elkobozták,
  László János telepes gazdának, aki vele együtt volt Brazíliában, nagy pénzösszeget ígért, hogy viselt dolgait ne hozza napvilágra. De útitársát is becsapta, mert a tőle kölcsönkapott 53 ezer lejnek a felét egyszerűen nem fizette vissza.
  Így fest a valóságban a brazíliai telepítés ügye Herberger Gyula személye, noha a magyar konzul megbízólevelével toborozza a hiszékeny embereket — semmiképpen sem garancia arra, hogy a Brazíliába kicsődített tudatlan emberek, azt a sok jót, amivel őket kecsegtetik, mind meg is fogják kapni. A magyar konzul hivatalos iratát maga Herberger fogalmazta s többszöri javítgatás után Fillinger magyar konzul, ha alá is írta, ellátta egy oly záradékkal, amely őt mindennemű felelősség alól mentesíti.
  A brazíliai „kitelepítések” gyanús körülményeiről a belügyminisztérium is tudomást szerzett. Az aradi prefekúra tegnap szigorú rendeletet kapott, hogy a Herberger Gyula kivándorlási propagandájával felheccelt embereknek ne adjon útlevelet.
  Szükséges volna azonban, hogy az egész Erdély területén nagy apparátussal működő lélekvásárt a többi prefekturákhoz is kiadandó erélyes rendelettel csirájában akadályozzák meg, még mielőtt a szerencsétlen, félrevezetett emberek elindulnának az ígéret-földjére.

  Ellenzék, 1922. november 11. (Kivonat)
  Metes prefektus ez után kijelentette, hogy a belügyminisztertől utasítást kapott, hogy a Brazíliába csábító kivándorlási ügynökségek ellen tegye meg a legerélyesebb lépéseket s akadályozza meg a csábító ígéretektől elhódított falusi lakosság kivándorlását.
Már hetekkel ezelőtt jelentést tettem a belügyminiszternek — mondotta a prefektus — a lelkiismeretlen kivándorlási ügynökök munkájáról, akik Kolozsvárt különösen a Hóstátban szedték össze áldozataikat. Brazíliából az egészségtelen klíma, a fertőző betegségek s veszedelmes férgek gyilkoló hatása következtében a kivándorlók 80 százaléka sohasem térhet vissza hazájába.
Kötelességünk, hogy állampolgárainkat az általuk nem ismeri veszélyektől is tőlünk telhetőleg megvédelmezzük. Ezért a rendelet alapján utasítottam az útlevél-kiállító hivatalokat, hogy a brazíliai, kivándorlók részére szüntessék be az útlevél kiállítást.

  Ellenzék, 1922. november 19. Tovább csábítják az erdélyi magyarokat Brazíliába.
  Herberger Gyula üzelmeiről, aki típusa a filantrópia mezébe öltözött rabszolga kereskedőknek, már lerántottuk a leplet. Most újabb részletekről szereztünk tudomást Herberger altruista akciójáról. Herberger most, mint részvénytársasági igazgató mutatkozik be áldozatai előtt.
Minden kivándorlóval ugyanis az útlevél megszerzése előtt egy ötszáz lejes részvényt is megvásároltat. A rész¬vény, amely mint „ideiglenes üzletrész” szerepel, úgyszólván semmi útbaigazítást sem tartalmaz arra nézve, hogy mi a célja a részvénytársaságnak. Mindez azonban nem elég Herberger étvágyának, mert az útlevél elintézéséért, a készkiadásokon felül még 1000 lej költséget is felszámít ügyfeleinek, amit természetesen előre le kell fizetni. A kivándorlási hiéna eddig háromszáz nyolcvan magyar nemzetiségű román állampolgár részére szerzett útlevelet és ezektől díjak fejében eddig több mint fél millió lejt harácsolt össze.
  Herberger úr körlevelében kijelenti, hogy abban a szerencsés helyzetben van, hogy föld nélküli magyar honfitársait boldogíthatja, miután a román nemzetiségűek kivándorlását az állam nem engedélyezi, a zsidó vallásúakat pedig a brazíliai kormány nem fogadja be.
Mindenesetre csodálkozásunkat kell kifejeznünk a fölött. Hogy ha a hatóságok már nem is igyekeznek kellő eréllyel megakadályozni a kivándorlási ügynök nemzetrontó üzelmeit, hogyan tűrhetik, hogy a filantrópia mezébe öltözött részvénytársasági igazgató egy nem létező részvénytársaság részvényeivel csalásokat kövessen el a hiszékeny földműves nép körében.
  Az ügyészség feladata, hogy Herberger úr újabb üzelmeivel szemben megtegye a megfelelő lépéseket.

  Ellenzék, 1922. november 21. Véget vetnek Herberger Gyula üzelmeinek.
  Több cikkben lerántottuk már a leplet Herberger Gyula kivándorlási ügynök működéséről, aki már eddig is, sajnos, több száz magyar nemzetiségű romániai honpolgárt rábírt, hogy minden vagyonát elkótyavetyélje a bizonytalan jövővel kecsegtető tengerentúli arany mezőkért. Cikkeink alapján több kivándorló Bukarestbe utazott, hogy érdeklődjön a Herberger-féle kivándorlási ügynökség iránt. A belügyminisztérium illetékes osztályánál azt a felvilágosítást kapták, hogy Herberger annak idején kérést nyújtott be a dévai hatósághoz, hogy engedélyezzék ügynöki irodájának felállítását. A kérést ekkor elutasították. Herberger ekkor az egész országra szóló kivándorlási ügynöki szervezetet akart létrehozni s emiatt kérést is nyújtott be a belügyminisztériumhoz. Be sem várva a minisztérium határozatát, azonnal ügynökséget nyitott. A feljelentések alapján a bukaresti belügyminisztérium most utasítást adott a rendőrhatóságoknak, hogy a Herberger-féle ügynökségi iroda összes iratait, miután engedély nélkül működik, azonnal foglalják le és helyezzék zár alá.

   Fővárosi Közlöny, 1922-12-15/55. szám. 229.295/1922—XII. sz. Körrendelet a Dél-Amerikába kivándorolni szándékozók óvása tárgyában. Valamennyi törvényhatóság első tisztviselőjének.
  Az Északamerikai Egyesült Államoknak a bevándorlást korlátozó politikája folytán a kivándorlásra felkészülők jórésze legújabban más országok felé fordul s rohamosan növekszik azok száma, akik a Délamerikai államokban akarják boldogulásukat keresni. Ezt a folyamatot azután erősen támogatják egyes egyének, akik hangzatos jelszavak alatt a a szomszéd államoknak Magyarországtól elcsatolt részeiben kivándorlási propagandát űznek. Köztudomás szerint az európai bevándorlók számára leginkább tekintetbe jövő Délamerikai államok mindegyikének megvan a sajátos terméke, amelynek gazdagságát és gyarapodását köszöni. Brazília főcikke a kávé és kaucsuk, Argentíniáé és Uruguayé a marhaállomány, Chile pedig salétrommal kereskedett. A világháború utókövetkezményei, a valutakülönbözetek s a forgalmi eszközök óriási megdrágulása ezen cikkek exportképességét vagy tönkretette, vagy erősen elnyomta, minek folytán elég sajnálatosan ezen országokban is nagy gazdasági pangás és munkátlanság uralkodik. Mindez azonban sok honpolgárunkat nem tartja vissza attól, hogy az odavándorlás szándékával foglalkozzék, sőt igen szomorú, hogy dacára az ismételt óvásoknak, többen elhagyták az országot, hogy a fent említett országok valamelyikébe elvándoroljanak.
   Rio de Janeiróból veszem most a következő helyzetjelentést: „Nap-nap után érkeznek Magyarországból bevándorlók, miután elhelyezésük csaknem lehetetlen, s így hónapokon át legtöbbjük nem tud álláshoz jutni, a legnagyobb nélkülözés vár reájuk. A világkiállítási munkálatoknál mintegy 200 magyar volt alkalmazva, és miután ott az építkezések befejeződtek, legtöbbje jelenleg állás nélkül van. Legtöbben avval az erős elhatározással jönnek ki, hogy itt bármilyen nehéz testi munkát is elvégeznek. Ha nem is kellene megküzdeni az éghajlatváltozás okozta legyengüléssel és a fáradtság csaknem állandó érzetével, akkor is erős vetélytársat jelent minden érkező munkásnak a bennszülöttek olcsó munkaereje. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy intelligens pályán működő ember, ha itt testi munkát kell végeznie, ha ebben nem megy tönkre, csakhamar visszakívánkozik hazájába, mert keresetéből ha esetleg éppen csak megél, de semmit sem tud megtakarítani. Főként áll ez az egyetemi diplomával bíró intelligenciára, melyet az utóbbi két esztendőben valósággal ontott Európa s így máris aggasztó túltengés mutatkozik.  
  Ipari szakmunkás is mind nehezebben tud elhelyezkedni, legfeljebb a földművesek kapnak némi munkát. A most közölt helyzetjelentés legutolsó bekezdéséhez egy különleges megjegyzést kívánnék fűzni. Brazíliában a kávétermelés, minthogy Európa számos állama nem vásárlóképes, túltermelés folytán erős válságba került, aminek következtében a kávéültetvényesek kénytelenek olcsóbb munkaerők után nézni s egyes államok, így főleg San Paulo állam igen nagy erőfeszítést fejt ki, hogy bevándorlókat nyerjen. Ennek a mozgalomnak eredménye, hogy az elmúlt két évben több Közép-Európai államból néhány ezer család ingyenszállítás mellett Brazíliába vándorolt. Ennek tulajdonítható továbbá, hogy Olaszország az elmúlt évben, bár éppen San Pauló államban évekkel ezelőtt a kávéültetvényeken kivándorlóit illetőleg rendkívül szomorú tapasztalatokat szerzett, Brazíliával egy kivándorlókat védő egyezményt kötött. Az egyezmény dacára a bánásmód és az ellátás az ültetvényeken olyan volt, hogy igen tekintélyes olasz körök és egyének állást foglaltak a kivándorlásnak odairányítása ellen.
  Egyáltalában mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy ezen államokban a bevándorlók közül azoknak jövetelére helyeznek fősúlyt s azokat részesítik előnyben, akik a mezőgazdaságnak s különösen a kávéültetvényeseknek az olcsó termelést előmozdítani képesek. Ezért adnak előnyt azoknak a bevándorlóknak, akiknek sok gyermekük és számos családtagjuk van, mert ezeknek mindnyájuknak dolgozniuk kell, hogy a család megélhessen. S ezért van azután az, hogy a bevándorlókat, ha letelepítését az ügynökök még oly csábosan írják és hirdetik, elsősorban nem saját telepekre, földjükre telepítik, hanem a kávéültetvényekre kényszerítik s csak ha vagy két évet dolgoztak ott, engedik esetleg önálló gazdaság telepekre. Az ingyenes földosztás különben jelenleg mindenhol szünetel s egy kávéfazendián egyáltalán nem lehet annyit megkeresni, hogy abból valaki földet vásárolhasson.
  Felhívom ennél folyton a polgármester urat, hogy a kivándorlásra felkészülőket a Dél-Amerikába való kivándorlástól legnyomatékosabban, esetleg hírlapi közlése útján is óvja s ha tudomására jutna, hogy a törvényhatóság területén ügynökök idevonatkozó agitációt folytatnak, ellenük a legerélyesebben azonnal intézkedjék s mindent elkövessen, hogy a kivándorlásról szóló 1909 : II. t.-c. teljes szigorú alkalmazást nyerjen. Budapest,   1922. november 23-án. Rakovszky."

  Ellenzék, 1923. február 8. Amerikai kritika Románia kivándorlási politikájáról. New-Yorkból jelentik.
  1924 nyarán az amerikai bevándorlási törvény lejár, újabb intézkedésekre van tehát szükség, amelyekkel már foglalkoznak is Washingtonban. Általában azt hiszik, hogy a szigorú törvényen csak lényegtelen módosításokat tesznek s az európai államokból, ezen túl sem hajózható ki több ember, mint ez idő szerint. Az amerikai munkaügyi miniszter ama tapasztalatáról számolt be, hogy néhány európai állam, mint például Lengyelország, de különösen Románia hatóságai különös eljárást követnek az Amerikába szóló útlevelek kiállításánál. Romániában leginkább azoknak adtak kivándorlási célra útlevelet, akiket nem kívánatos elemeknek tartottak, és akik így Amerikára sem lehetnek hasznosak. Megtették azt is, hogy az útleveleket ezeknek, a polgároknak csakis az Amerikába történő kiutazásra állították ki, oly módon, hogy ezek útleveleikkel nem térhettek vissza Romániába, ami a munkaügyi miniszter véleménye szerint nagyfokú lelkiismeretlenség. Az egyesült-államokban az utóbbi időben, az a nézet alakult ki, hogy tulajdonképpen csakis olyan kivándorlók lennének bebocsáthatók, akikre Amerikának szüksége van és nem olyanokra, akiktől egyes országok szabadulni akarnak. Kívánsága azonban nehézségekbe ütközik, mert a kivándorlók számára az útlevelet az európai országok állítják ki, s azokat eddig nem lehetett felülbírálni. Így most az a terv merült föl, hogy az európai államok által kiállított útleveleket az Egyesüli Államok konzulai még Európában, bírálják felül és a beutazást, csak azoknak engedjék meg, akikre Amerikának szüksége van ily módon egyik állam, sem expediálhatja oda a nemkívánatos elemeiket, de nem tehetik ezt más országok sem. Hogy ezt a módosítást a törvényen mikor és mily formában hajtják végre, ma még nem tudják, de kétségtelen, hogy Amerika érvényt szerez akaratának és ennek folytán egyetlen európai állam sem élhet vissza vendégszeretetével és így nem expediálhatja oda a selejtes elemeket.

   Mások is mennek.
  Ellenzék, 1923. február 23. Magyarok útban Brazília felé. Kivándorol Arad megye magyar községeinek lakossága. — Az Ellenzék aradi szerkesztőségétől.
  Mindennap jobban ritkul a határvidék magyarsága. Egy része Magyar országba megy, tekintélyes számmal vándorolnak azonban magyarok Brazíliába és Argentínába is. Ezeket, az utóbbiakat a pénz utáni sóvárgás hajszolja, a hirtelen meggazdagodás, a beígért aranyhegyek. Magyarpécska, Nagyiratos és Zimánd munkásparasztjai között jó talajra találtak a lelketlen ügynökök, és az aradi megyeházán levő útlevélhivatal alig győzi a kivándorlási kérvényt elintézni. Csupán magyar megy ki, románnak nem szabad. A svábság óvatosabb. Brazíliát nem ismeri, ha mégis elfogta a dollár-láz, az Egyesült-Államok kedvesebb neki.
  A magyart, nincsen aki felvilágosítsa, a hatóságok nem is igen emelnek akadályokat távozása elé, hát megy szerencsét próbálni. Az ügynök hamar felismeri tétovázó tájékozatlanságot, mindjárt kész az ígérettel, dúsgazdagság, hatalmas földterületek várnak ottan minden magyarra és már meg is van az egyezség, megteszik a kivándorlási kérvényt, a többi aztán gyorsan megy a maga sablonos útján. Mindennap jobban ritkul a magyar faluk népe, mindig újabb csoport mond búcsút az anyaföldnek, amellyel eddig olyan békés egyetértésben meg tudott férni a magyar paraszt.
  Az aradmegyei útlevélhivatal most maga is megijedt a sok kivándorlás kérvény láttára és jelentésben számolt be a belügyminiszternek a három falu magyarságának fogyatkozásáról. A közigazgatósági hatóságoktól beszerezte az adatokat és azt mondja, hogy ügynökök járták tömegesen a három magyar községet és azok szították ilyen eredményesen a kivándorlást vágyat.
Pedig ezeken, a vidékeken valamikor a legmódosabb és legelégedettebb parasztgazdák laktak, akiket most a változott idő messze útra visz, hogy a vérviharok molohja után a pénzvágy molohjának dobja áldozatul őket.

  Budapesti Hírlap. 1923-03-28/71. szám.
  Brazíliában nincs szükség magyar kivándorlókra. Rio de Janeiróból jelentik: Az itt megjelenő Journal do Commercio egyik legutóbbi számában egyes brazíliai lapoknak ama hírével foglalkozik, amely szerint nagyszámú magyar kivándorló költözése várható Braziliába. A lap megállapítja, hogy a magyar bevándorlásra szükség nincs, különösen pedig nincsen szükség iparosokra és munkásokra, akik a bennszülött lakosság érvényesülését nehezítenék meg. A brazíliai nagyipar teljesen elegendő munkással rendelkezik, újabb bevándorlók nem fognak elhelyezkedést találni. Brazíliában kizárólag időnkint van munkáshiány és pedig főképpen az aratási munkáknál. Állandó munkások letelepedésére nincsen semmi szükség. A lap végül felhívja a brazíliai kormány figyelmét, hogy külképviseleti hatóságai útján ilyen értelemben világosítsa föl az idegen államok lakosságát.

  Ellenzék, 1923. március 22. Mennek, egyre mennek a magyarok Brazíliába. Aradról több család kelt útra Sao-Pauloba. Egy kivándorló elmondja kivándorlásuk okát. „Európa még nem higgadt le“. „Dolgozni és élni akarunk”. Kétszázezer lejes útiköltség. Az Ellenzék aradi szerkesztőségétől.
  Valami megmagyarázhatatlannak látszó ösztön hajtja az aradmegyei magyarokat mind tömegesebben egy új haza felé. Már írtunk arról, hogy Arad megye három legvirágzóbb magyar községe, mint fogy népességben, családok, mint néznek szembe ezer veszéllyel és vitorláznak át az ígéretek földjére, Amerikába, sőt annak leggyilkosabb klímájú vidékére: Brazíliába. A kivándorlási járvány azonban nemcsak a faluk népét fogta meg. Ez a ragály olyan, mint a fertőző betegségek mérge, a levegő viszi tova magával és a hol fészket üt, kérlelhetetlenül tizedeli a lakosságot.
  Az utóbbi napokban Aradról is nagyobb számmal indult meg a Brazíliába való kivándorlás. Olyanok mennek, akiknek vagyoni körülményei itt is nyugodt egzisztenciát tudnának biztosítani. Mikor e sorokat írjuk, éppen akkor kelt útra egy jó módban levő aradi iparos család. Szakács István mészáros-mester: feleségét, 4 gyermekét, apósát, két vejét, inasát, annak anyját és három közelebbi rokonát viszi magával. Saját költségükön mennek, ami nem kevesebb, mint kétszázezer lejt tesz ki. Szakács közismert, vagyonos iparos volt Aradon, a Fábián-utcában a piac közelében bírt jelentékeny forgalmú üzlettel. Házát nemrégen adta el, hogy az utolsó kapocstól is megszabaduljon, amely Aradhoz kötötte. Az Ellenzék munkatársának alkalma volt vele beszélni és megkérdezni, mi indította arra. Hogy magát és nagyszámú családját a nyugodt életből ily bizonytalan vállalkozásba viszi. Ezeket mondotta:
  — Tizennégy ember, 28 munkáskéz. Egész életünk dologban tellett, a munka, a nehézség tehát nem ijesztenek meg bennünket. Sokkal súlyosabb az ok, ami útra visz minket. Az élet bi¬zonytalansága. Európa még nem higgadt le, egy beláthatatlan időig tartó tűzfészek. A háború réme még most is itt lebeg fejünk felett. Ért engemet, dolgozni és élni akarunk. Nem akarjuk fiatal életünket a harctéren elpocsékolni. Sem az okát, sem a szükségét nem látjuk az oktalan háborúságnak. Békés, dolgozó, szabad polgárok akarunk lenni. Ezt keressük és ezt hisszük, hogy megadja nekünk Amerika.
  — Brazíliába azért megyünk, mert vidékünkről többen vannak már ott magyarok. Bennünket nem csaltak ügynökök, bár van tudomásunk róla, hogy ezen a vidéken jó talaja van a kivándorlásra való csábításnak. Sao-Paulóban szállunk partra. Van az ottani magyar konzulhoz ajánlásunk. Pénzt viszünk annyit, amennyivel jó időre biztosíthatjuk magunkat és ott is mesterségünket akarjuk tovább folytatni.

  Ellenzék, 1923. március 25. Kivándorlók csalódása. Temesvári tudósítónk jelenti:
  Az utóbbi időkben a kivándorlási ügynökök nagyban űzik a Dél-Amerikába való kivándorlás propagandáját. Legutóbb is hatvanan vándoroltak ki Argentínába. A temesvári vasúti munkások közül háromszázan készülnek oda. Most érkezett egy temesvári sportember levele, aki az ősszel vándorolt ki Buenos-Airesbe.
  Leírja, hogy az oda kivándorolt magyarok leírhatatlan nyomorban vannak, közel háromezer magyar vándorolt ki és legnagyobb részük munka nélkül van. Az ültetvényesek ingyen utazásra csábítják a kivándorlókat, akik ha el is érnek a három-négyszáz kilométerre, fekvő ültetvényekre, nagyon baromi munkát kell végezniük. A temesvári vasúti műhely munkásai, amikor erről értesültek, elhatározták, hogy nem vándorolnak ki Argentínába. A temesvári prefektus ennek kapcsán vizsgálatot indított, hogy kiderítse az ügynökök kilétét, akik kivándorlásra csábítják a népet.

  Ellenzék, 1923. március 28. A bányászok csak miniszteri engedéllyel hagyhatják el az országot. Aradi szerkesztőségünk jelenti:
  Az aravidéki kivándorlási láz csökkentésére vagy megakadályozására hathatós intézkedéseket tett a közmunkaügyi miniszter. A Zsilvölgyi Bányaigazgatóság kijelentette ugyanis, hogy a munkások tömegesen készülnek Amerikába, ahova ügynökök csábítják őket. A miniszter Popescu aradi munkaügyi felügyelőt utasította, hogy a kivándorlást minden eszközzel akadályozza meg. Rendeletet adott ki arra, hogy a bányászok jövőben csak miniszteri engedéllyel hagyhatják el az ország területét.

  Ellenzék, 1923. április 20. Szerb ügynökök kivándorlásra csábítják az alföldi magyarokat. Budapesti tudósítónk jelenti:
  Hivatalos helyről szerzett értesüléseink szerint Csanád vármegyében szerb ügynökök a magyar lakosságot Jugoszláviába való kivándorlásra csábítják. Eddig Battonyáról 800 család vándorolt ki és újabban szintén sokan jelentkeztek, akik bejelentették kivándorlási szándékukat. A magyar hatóságok természetesen megtették a szükséges ellenintézkedéseket a szerb ügynökök csábításaival szemben.

  Temesvári Hírlap, 1923. május 11. szám
  Herberger szabadlábon. A Cunard Line százötvenzere lei kauciót helyezett érte letétbe. — Felszólítás a károsultakhoz. 
  Azon lelketlen kivándorlási ügynökök közöl, akik életpályokul az emberkereskedést választották, az egyik főalak, Herbergger Gyula hurokra került. Herberger Gyula neve ismerős nemcsak a szegény, félrevezett, sőt kifosztott bányamunkások előtt, hanem Temesvár közönsége előtt is, mert foglalkoztunk már ezzel a névvel abból az alkalomból, hogy az ügyészség elrendelte elogatását. Herberger Gyula egy évvel ezelőtt kezdte meg működését Déván, ahonnan tág működési tere nyílt: a Zsil völgybe. Itt fejtette ki a legnagyobb agitációt, még pedig úgy, hogy kirándult Vulkánra, Petrillába, Lupénybe, Petrozsénybe és a Zsilvölgy legelrejtettebb községébe is, felkereste a sorsukkal elégedetlen földmunkásokat és bányamunkásokat, feltárta előttük az amerikai milliókat, melyek csak rájuk várnak és mint a szegény nép jóakarója, felszólította a szegény népet, hogy kövesse őt.
  Nagy amerikai összeköttetéseire hivatkozva megígérte a szegény bányamunkásoknak, hogy könnyűszerrel kitelepíti őket Brazíliába, ahol ingyen földet kapnak, telepesek lesznek s nemsokára mint dúsgazdag amerikaiak fognak visszatérni hazájukba, ha ugyan egyáltalán kívánkozni fognak ide viszszajönni. Herberger Gyula mindezen szolgálatait — úgy mondta ő — teljesen önzetlenül teszi, nem is kell hozzá sok pénz, csupán ezerötszáz lei előleg. Az utazáshoz szükséges többi pénz előteremtésére nagylelkűen hosszabb terminust adott a munkásoknak, sőt — a jelekből így gondoljuk — azt sem bánta volna, ha azt sohasem tudják előteremteni A munkások azonban, akik már nem tudtak szabadulni a fényes jövő gondolata alól, véres verejtékkel előteremtették azt a pénzt, amire még szükség volt, s most már önzetlen jóakarójukhoz fordultak, hogy intézze el kiutazásukat.
  Herberger erre a következő, sokszorosította levelet küldte a bányászoknak:
  Tisztelt Uram! Sajnálattal értesítem, hogy azok, akik a kiállított papírokon mint bányamunukások szerepelnek, nem mehetnek ki Brazíliába. Az előlegezett pénzt vissza fogom küldeni.
  A türelmetlenkedő földmunkásoknak viszont ilyen leveleket küldözgetett szét:
  Tisztelt Uram! Sajnálattal értesítem, hogy földmunkás nem vándorolhat ki Brazíliába. Az előlegezett pénzt vissza fogom küldeni.
  A munkások jó ideig várakoztak a pénz visszaküldésére, de amikor látták, hogy az ismételt sürgetés is hiábavaló egyre erélyesebben kezdtek fellépni protektorukkal szemben. A hurok tehát, melyet a félrevezetett munkások fontak Herberger nyaka, köré, kezdett egyre szorosabb lenni s a kivándorlási ügynök végül is jónak látta eltűnni a Zsilvölgye környékéről. Herberger tehát Temesvárra jött s egyik másik áldozatának, akiről megtudta, hogy itt tartózkodik, a következő szószerinti levelet küldte:
  Tisztelt Uram! Értesíteni, hogy Déváról irodámat Temesvárra helyeztem át és ezentúl nem a saját nevem alatt dolgozom, hanem a hajóstársaság nevében. Mindenki ki lesz elégítve, aki nem utazhat, a pénzt visszakapja. A Zsilvölgyből mindenki kiutazhat, aki papírjain mint földműves van feltüntetve. Aki nem utazhat ki, az vissza fogja kapni az útiköltséget és az előleget is.
  Herberger Temesvárra érkezése után csakhamar megtudta, hogy a rendőrség keresi s azért a Metropol szállóbeli lakását elhelyezte Cunard Line hajózási társaság Hunyadi utca 40. szám alatti helyiségébe. A rendőrség emberei sokáig keresték őt, de a Metropolban úgy tudták, hogy Bukarestbe utazott, a hajóstársaság viszont azt mondtat, hogy vidékre ment és nem is lak ide ott, hanem Metropolba.
  Tegnap végre egyik becsapott áldozata, Weisz Lázár vasöntőmunkás véletlenül megláttam az utcán, azonnal jelentette a rendőrségnek s ezuttal nem menekülhetett.
  A józsefvárosi rendőrség főnöke, Perián György rendőrkapitány azonnal letartóztatta és kihallgatta őt. A kihallgatás után azonban változás állott be a sikkasztó ügynök sorsába.
  Megjelent a rendőrségen a Cunard Line temesvári fiókjának igazgatója, Ciuntu Sergiu, százötvenezer lej óvadékot deponált Herberger szabadlábra helyezése érdekében és kötelezvényt írt alá, melyben kötelezi magát, hogy a hajózási társaság minden eddig bejelentett, vagy ezután bejelentendő, kárt, amit Herberger okozott meg fogja téríteni. A rendőrség erre az ügyészség utasítására szabadlábra helyezte Herberger Gyulát, előbb azonban elkobozta Amerikába szóló útlevelét, így tehát a kivándorlása ügynök egyelőre szabadlábon van, az eljárás azonban tovább folyik ellene.
  A józsefvárosi rendőrségen eddig tíz zsilvölgyi bányász feljelentése fekszik, akiket tizenötezer lejjel károsított meg, de a rendőrség tudomása szerint még mintegy ötven zsilvölgyi bányamunkás van, aki csak azért nem tette még meg a feljelentést, mert nem tudja Herberger tartózkodási helyét, sem azt, hogy szélhámoskodásai miatt letartóztatták így még mindig vár a pénze visszaküldésére. De ezeken kívül más munkások feljelentése is egyre érkezik a rendőrségre, az ügyészségen pedig egész halmaza fekszik az oda beadott feljeslentéseknk. Tegnap Fassbinder Henrik szabó és Weisz Lázár vasöntőmunkás tettek feljelentést a kivándorlási ügynök ellen, akiket szintén 1500 - 1500 lejel károsított meg.
  A rendőrség, miután nem tudja a még nem jelentkezett károsultak nevét, és címét, a Temesvári Hírlap útján szólítja fel mindazokat, akiktől Herberger pénzt vett fel és azt még nem fizette vissza, hogy haladéktalanul tegyék meg a feljelentést, akár a temesvári rendőrségen, akár az ügyészségen, hogy a hajózási társaságot felszólíthassa vállalt kötelezettségének teljesítésére.
  Mi pedig arra hívjuk fel a rendőrség figyelmét, hogy kísérje figyelemmel Herberger működését, mert vagy itt marad és akkor tovább folytatja kivándorlási agitációját, vagy elillan végérvényesen s akkor megmenekül attól a büntetéstől, amelyet nagyon is kiérdemelt magának áldásos működése folytán. A szegény félrevezetett munkásoknak pedig ez az eset legyen intő példa arra, hogy ne üljenek fel még olyan kivándorlási ügynök hitegetésinek sem, aki áldásos működéséről könyvet képes kiadni. A sajtó már nem egyszer közölt óvatosságra intő cikkeket, ez az eset azonban többet beszélhet minden figyelmeztetésnél.
  Hogy Herberger Gyula, milyen nagy szolgálatokrévén érdemeltei ki azt, hogy a Cunard Line százötvenezer lej óvadékot helyezett érette letétbe és garanciát vállalt összes tartozásainak kifizetésére, nem tudjuk.

                                                                                                     Győrfi Antal és gyermekei

  Ellenzék, 1923. május 12. Letartóztatták Herberger Gyulát.
  A temesvári rendőrség letartóztatta Herberger Gyula kivándorlási ügynököt, akinek kivándorlási üzelmeire mi már régen felhívtuk a figyelmet. A Cunard Line társaság Herbergerért százezer lejt tett le garanciaképen. Herbergert az óvadék ellenében szabadlábra helyezték, de az eljárás tovább folyik ellene.

  Ellenzék, 1923. május 16. Kivándorlási statisztika az 1922. év utolsó negyedéről.
  A Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny) részletes statisztikai kimutatást közöl Románia ama lakosairól, akik írásban jelentették be 1922. október 1-től december 31-ig való kivándor¬lási szándékukat. A jelentkezők összes száma 6225. Ezeknek 21 százaléka régi királyságbeli, 13 százaléka besszarábiai, 26 százaléka bukovinai 93 százaléka Erdélyből és a Bánságból való. Számszerit 5789 az erdélyi és bánsági kivándorlók száma, akik közül 4659 az Egyesült-Államokba, 16 Kanadába, 1104 Dalmáciába, 10 Palesztinába és 1 máshová kívánkozott. Anyanyelv szerint legtöbben németek, azután következnek a magyarok, románok, zsidók, szerbek. A kivándorlásra jelentkezők közül nem adtak engedélyt 805-nek, 340-nek pedig az ügyét függőben tartották.

   Ellenzék, 1923. június 15. Herberger Gyula Kelet-Európa legnagyobb kivándorlási szélhámosa Romániából, Magyarországból, Jugoszláviából és Németországból több ezer családot akart elcsábítani Brazíliába. Herbergerék hamis részvényeket adtak el a kivándorlóknak. Jelentés Herberger és társai üzelmeiről.
  Az Ellenzék már többször foglalkozott Herberger Gyulának, egy 27 esztendős fiatalembernek kivándorlási szélhámosságaival, melyet egy holland hajóstársaság ügynökeivel követett el. Herberger, amint azt megírtuk, ügynökei útján Romániából, a volt monarchia utódállamaiból, valamint Németországból különböző hazug ígéretekkel több ezer családot akart Brazíliába csábítani. Különösen Romániában volt nagy szerencséje e téren, mert a kivándorló emberek legnagyobb részét itt toborozta össze.
  De Magyarországból is sokan vándoroltak ki és a magyar kormány mihelyt tudomást szerzett Herberger és társai üzelmeiről, egy miniszteri biztost küldött ki Délamerikába, hogy vizsgálja meg a brazíliai kivándoroltak helyzetét és állapítsa meg, hány magyar családot csábított ki Herberger Braziljába. A miniszteri kiküldött két hónapig tartózkodott Délamerikában és ez alatt a legkörültekintőbb vizsgálatot végezte.
A vizsgálat eredményéről az Ellenzék budapesti tudósítójának a kiküldött miniszteri biztos a következőket mondotta el:
  — Ilyen nagyarányú, széleskörű és ravaszán kieszelt kivándorlási szélhámossággal — mondotta — 30 év óta nem volt dolga a magyar hatóságoknak. De külföldön sem fordult elő az utóbbi időben hasonló nagyarányú szélhámosság. Herberger üzelmei Kelet-Európa legnagyobb és legveszedelmesebb kivándorlási szélhámosságai, közé tartozik. Herbergerről és a csalás előzményeiről, részleteiről a következőket mondotta:
  — Herberger Gyula dévai születésű 27 éves fiatalember, néhány évvel ezelőtt Budapesten egyik nagyobb biztosító társaság hivatalnoka volt. Majd Dévára költözött és itt megismerkedett László János jómódú telepes-gazdával. László és Herberger elhatározták, hogy egy nagy magyar kolóniát létesítenek Brazíliában. A múlt év elején el is utaztak a brazíliai San Pauloba, ahol Herberger azzal állított be Fillinger Vilmos építészhez, San Paulo tb. főkonzulához, hogy a létesítendő magyar kolónia első transzportja, negyven erdélyi magyar család már útban van Brazília felé. Fillinger elhitte, hogy valóban elindultak az erdélyi magyarok Brazíliába, kezébe vette a negyven „érkező” család ügyét és közbenjárt, hogy egy kávéfacendán elhelyezést biztosítson nekik. Herberger lelkiismeretlenül kihasználta Fillinger tb. főkonzul jóhiszeműségét és egy levelet csalt ki tőle, amelyben a főkonzul megígérte, hogy a kivándorló erdélyi magyarok elhelyezését biztosítani fogja a kávéfacendákon. Herberger és László a levéllel visszautaztak Erdélybe, ahol óriási szélhámosságot kezdettek. Ezerszámra nyomattak körleveleket, amelyekkel elárasztották egész Romániát, Jugoszláviát, sőt Magyarországba és Németországba is becsempésztek ilyen körleveleket, amelyekben a legképtelenebb ígéretekkel és hazugságokkal csábítja ki Herberger az erdélyi magyarokat és a szerb, német családokat.
  Herberger körlevelei megtették a maguk hatását: ezrével jelentkeztek Erdélyből és Jugoszláviából a kivándorlók, sőt átcsapott a kivándorlási láz Magyarországra és Németországra is. A magyar kormány minden lehetőt elkövetett, hogy Herberger kezeiből kiragadja a magyar kivándorlókat.
  — Amint megérkeztem Rio de Janeiróba, azonnal érintkezésbe léptem Rémi Berzenkovics főkonzullal, majd San Pauloba utaztam, ahol legelőször is Fillinger tb. főkonzult kerestem fel. Már másnap megérkezett egyik hollandus hajóstársaság hajója, amely egy kivándorló transzportot hozott   Herberger becsapott áldozatai közül.
  A hajón ezen kívül több száz nyugat magyarországi kivándorló is volt, akiket a hajóstársaság ügynökei csábították Brazíliába.
  Csakhamar megtudtuk, hogy a hajóstársaság összeköttetésben van Herbergerrel és a társaság ügynöki hálózata kiterjed egész Erdélyre.
  — Azonnal hozzáfogtunk a kivándorlók kihallgatásához. Elmondták, hogy Herbergernek 400—500—1000 és 1000— 1200 lejt fizettek fejenként az „útlevél megszerzéséért.” Ezenkívül pedig hamis részvényeket bocsátott ki és vétetett meg a kivándorlókkal. Egy-egy részvény ára 1000—3000 és 10. 000 lej között váltakozott.
  — A brazíliai kávéfacendák tulajdonosai között — és ezt megelégedéssel kell konstatálnunk — nagy megbotránkozást keltett Herberger szélhámossága. A szerencsétlen, kicsábított erdélyieknek azonnal felajánlották, hogy facendáikon alkalmazzák őket. Ez azonban rendkívül nehéz és egyáltalán nem magyar embernek való munka. Herberger üzelmei nem kerülték el a román hatóságok figyelmét sem, mert néhány héttel ezelőtt Herberger Temesváron letartóztatták, de később 150 ezer lej kaució ellenében, melyet a hollandiai hajóstársaság tett le érette, szabadlábra helyezték és jelenleg is szabadlábon van.

                                                                            Győrfi Antal és felesége, született László Katalin

  Ellenzék, 1923. szeptember 12. Amerikának nem kell nemzetéhez ragaszkodó bevándorló. (kivonat)
  Ami a magyar kivándorlási kedvet illeti hát ez az utóbbi időben meglehetősen felszökött, úgy hogyha minden kifelé igyekvőt bebocsátásának a külállamok, akkor számításaim szerint évente mintegy harmincezer magyar hagyná, el az országot. Újabban miután az Északamerikai Egyesült-Államok a mondott rendelkezésekkel gátat szabnak az odavaló belépés elé, akkor Magyarországból erős kivándorlási akció fordul Kanada felé.
Brazíliába az elmúlt esztendőben bizonyos Herberger Gyula nevű dévai ügynök közel ezer főre menő magyar csoportot vitt ki, ami több, Brazíliában létesítendő magyar gyarmatra, kolóniára részvényjegyzést is indított s ezek a részvények ezer-tízezer lejre is szóltak. Azóta bebizonyosodott, hogy a kolónia csupán elméletben létesült.
  A délamerikai megélhetés általában nem biztat annyi jóval, mint azt a kivándorlási ügynökök feltüntetik. Azoknak, akik mint farmerek akarnak Argentínában letelepedni, azoknak a pénz magas állása miatt olyan horribilis tőkét kell magukkal vinniük, amellyel idehaza is meg lehet gyökeresedni, sőt boldogulni is lehet.

  Ellenzék, 1923. október 10. Kivándorlási járvány Magyarországon. Hiszékeny emberek és munkakeresők. — Csalódottan térnek vissza a törökországi kivándorlók. — Kevesen mennek Amerikába.
  Az utóbbi időben sok dolgot adnak a belügyminisztériumnak a kivándorlások. Nehéz ma az élet, különösen munkából és a kalandosabb, nyughatatlanabb emberek szívesen foglalkoznak a gondolattal, hogy pár esztendőre kilátogatnak külföldre, amíg majd stabil lesz megint a valóságban is a korona, a kereskedőknek nem kell arcuk verejtékével naponta újra írni a kirakatok árjelző táblácskáit, és az elsejei fizetést be lehet osztani az egész hónapra. Minden rangú-rendű ember található a kifelé iparkodók között. Egyszerű munkások, izmos parasztlegények, diákok, tisztviselők, akik létszámcsökkentés miatt kénytelenek az életüket újra kezdeni, diplomás emberek, akik ráuntak diplomájuk méla bámulására és azt remélik, hogy a gyakorlati felhasználásra máshol több lehetőség nyílik.
  Az új Körösi Csomák.
  A legkedélyesebb és legkönnyelműbb kivándorlók persze a diákok. Ők azt gondolják, hogy odakint épp úgy lehet koplalni, mint itthon, de ráadásul még világot is láthatnak, — amellett azzal vigasztalják magukat, hogy bármiféle szolgai munkát is találhatnak külföldön, ott azt nem szégyen elvégezni. Ezek a fiatalok aztán nem sokat töprengenek, hónuk alá csapják az indexüket és nekivágnak a nagyvilágnak. Kint persze látják, hogy manapság nem is oly egyszerű Körösi Csoma Sándornak lenni, mint valamikor régen volt. A külföldi magyar követségeknek és intézeteknek sok gondot okoz, míg az elszánt fiatal magyarokon valahogy segíteni tudnak. A Berlini Magyar Intézet vezetője mesélte, hogy sokszor maga sem tudja, hogy élnek meg ezek a diákok. Napokig nem esznek mást, mint almát az utcán, vagy valami főzeléket az olcsó kiskorcsmában, néha éjszaka is a városban csavarognak, mert nincs szállásuk, nincs pénzük, sokszor még arra sincs, hogy kétségbeesett pénzkérő leveleket továbbítsanak hazájukba. De a lelki rugalmasságuk csak ritkán hagyja őket cserben, és ha valamiképpen pénzhez jutnak, — akkor nem indulnak hazafelé, hanem mennek még tovább. Egészen fantasztikus utakat tesznek. Nyelvtudás nélkül, elegendő pénz nélkül, a jó ég tudja hogyan jutottak már ilyen kis kalandorok Finnországba épp úgy, mint Spanyolországba, Borneóba, Jávába. Legutóbb egyik ilyen szegény fiú Japánban pusztult el a földrengéskor, amikor már yenekben szép tőkét gyűjtött. Pár esztendei csavargás és kínlódás után ezek a kivándorlók rövidesen visszatérnek, és nem lehet mondani, hogy a külföldi túra ártalmukra lett volna.
  Csalódott „művésznők".
  Másként áll a dolog mát a fiatal lányokkal. A rendőrségen feltűnt, hogy mostanában nagyon sok fiatal pesti lány, varrónő, gépíró, üzleti elárusító kért útlevelet. Megállapították, hogy ezeket, a naiv lányokat egy csirkefogó társaság bolondította el. A társaságnak fölhajtói kiszemelték a csinosabb, egyszerű lányokat és elkezdték nekik magyarázni, hogy ők voltaképpen félreismert gyöngyök.
  - Lelkem, magának olyan alakja és olyan kecses mozgása van, hogy a legelső színésznő megirigyelné. Magának művésznőnek kell lennie. Szeret úgy-e táncolni?
  Persze a lányok szeretnek táncolni. Mind érezték, hogy művésznőknek születtek. Erre a felhajtó mindjárt ajánlott táncmestert, aki a művésznő tehetségeit kifejleszti, és kész balerinát nevel belőle.
  A lányok nekiláttak a tanulásnak, az órák elég drágák voltak, elég keserves volt éjjel-nappali munkával a táncmester úr honoráriumát előteremteni, de a szívósabbaknak sikerült ez is nagy keservesen. Mikor már a táncmester urak úgy gondolták, hogy lelkes tanítványaiktól több pénzt nem tudnak kipréselni, kijelentenék, hogy a művészi előkészítés befejeződött. A lányok megcsodáltatták magukat otthon, a szomszédok előtt, aztán lázas, boldog reménységek között elindultak az „impresszárió” vezetése mellett a külföldi turnéra. A turné első és utolsó állomása rendesen valamelyik balkáni vagy galíciai mulató, vagy étterem volt, ahol a művésznőknek kecses tánclépésekkel kenyeret és újságot kellett körülhordozniuk és mindig barátságosan kellett mosolyogniuk.
  A szerencsétlen magyar lányok, amikor már nem tudták tovább hallgatni a remélt tapsorkánok, éljenzúgások helyett a tányérok csörömpölését és a vendégek kiáltozásait, visszaszállingóztak Magyarországba. És még azoknak jobb, akik így összetörve, csalódottan, de vissza tudnak jönni, mintha már arra nincs erejük, hogy szabadulni tudjanak az „impresszáriókétól”.

  Törökország felé.
  Másik csoport kivándorló is nagyon bús kedvben, az életért küszködve iparkodik magyar terület felé. Ezek a törökországi kivándorlók, akiknek sorsáról az utóbbi időben olyan sok szó esett. Még ma sem lehet megállapítani, ki toborozta össze azt az öt-hatszáz embert, akik először vágtak neki a varázslatos, titokzatos Keletnek. Törökországra az általános figyelmet Friedrich István hívta fel. Friedrich a maga nagy fantáziájával, könnyen lelkesülő egyéniségével szinte átidealizálta Kemál pasa Török¬országát és miközben Kis-Ázsiában most szervezkedik újra a törökség, most akarnak Angórából egy csapásra második Konstantinápolyi teremteni. Friedrich már csak azokat az óriási vállalkozásokat látja, amelyeket egy csapásra elő lehetne parancsolni a földből. Talán ezek a délibábos képek is vonzották kifelé az embereket, azonban bebizonyosodott, hogy maga Friedrich a hozzá forduló egyszerűbb embereket igyekezett a mostani kivándorlásról lebeszélni. Az emberek mégis útnak indultak.
  Azt mondják, néhányan szép piros fezt is beszereztek, hogy ezzel pótolják törökországi ismeretüknek sok hiányosságát. Kint Konstantinápolyban aztán megakadtak, sok száz év óta nem látott Sztambul ennyi koldus, éhes magyart. A törökök nem tudtak velük mit kezdeni. Kis-Ázsiába, ahol félig-meddig még hadiállapotok vannak, nem engedték át őket. Konstantinápolyban, amely még él, de az élet halálosan csöndes, szintén nem volt szükség magyar munkásokra. A magukkal hozott kis pénz a világ most talán legrégibb városában hamar elfolyt és az aranykeresők éhesen lődörögtek a Boszporusz partján. Magyarország a békeszerződés értelmében eddig nem állíthatott fel Törökországban diplomáciai képviseletet, tehát a magyar kormány csak barátságos hatalmak ottani követségei útján tud a vergődő kivándorlókon segíteni. Most aztán jönnek haza, talán ha itthon lesznek, megtudjuk, kit terhel a felelősség, ha ugyan személy szerint meg lehet találni az ilyen tömegábrándok irányítóit.
  Amerika felé kevesebben mennek.
  A régi és a mai Európa álma, Amerika most nagyon kis rést enged a kapuján a bevándorlóknak. Érdekes, hogy még az elmúlt esztendők alatt a hatóságok óriási ostrom alatt állottak és százával és ezrével kellett visszatartani a dollárok felé sereglő embereket és családokat, most ez a kivándorlási láz csökkenni mutatkozik. Talán kevés a pénz, talán valahogy szétterjedt a nagytömegekben az amerikai munkanélküliség híre. Ez ismét egyike a sok rejtélynek, de mindenesetre kevesebb a vállalkozók száma. Valószínű azonban, hogy decemberre ez ismét megváltozik. A drága magyar vér nem tud itthon maradni és ömlik feltartóztathatatlanul szerteszét a nagyvilágba.

  Ellenzék, 1924. április 6. Kedvező fordulata dévai csángótelepesek ügyében. Döntött a legfőbb agrárbizottság. — Visszaadják a csángók földjeit. Déváról jelenti az Ellenzék tudósítója:
  A csángótelepesek ügyével több ízben foglalkozott az Ellenzék. Megírtuk, hogy az agrárreform során szegény telepesektől elvették földjeiket. Kettős veszedelem fenyegette őket: Először is semmisnek tekintették azokat a szerződéseket, amelyeket annak idején a magyar kormánnyal kötöttek, és amelyekkel végleges tulajdonukba mentek át telepeiknek. Másodszor túl szigorúan alkalmazták velük szemben a törvényt, amikor az agrárreform során családonként csak 4 hold földet hagytak meg azoknak a famíliáknak is, amelyek már évtizedek óta dolgoztak a telepükön.
  Ez az eljárás valóságos pánikot idézett elő a telepesek körében, amelyet Herberger kivándorlási ügynök szépen gyümölcsöztetett a maga számára azzal, hogy a csángókat tömeges kivándorlásra bírta. Most aztán nagyjelentőségű fordulatról számolhatunk be. Március hó 24-én döntött a legfőbb agrárbizottság ez ügyben és kimondta, hogy az egész eljárás megsemmisítésével az összes telepeseknek meghagyja eddigi birtokaikat. Folyó hó 3-án hozta Dévára Szőcs Jakab csángógazda személyesen e legfőbb döntést a miniszter azon külön utasításával, hogy adják vissza a csángóknak földjeiket és szüntessék be velük szemben a kisajátítási eljárást.
  Az igazságnak tartozunk annak a kiemelésével, hogy Panaitescu dévai szenátor hetekig küzdött, exponálva magát a magyar telepesek érdekében. Ugyanígy kivette részét a munkából dr. Dubles prefektus is, aki személyesen kifejtette a miniszter előtt, hogy Déva városát érzékenyen érintené az, ha a munkás, rendszerető és termelő csángó népet kiüldöznék.

  Román bokázás.
  Ellenzék, 1924. április 6. Diplomáciai úton lépett föl a kormány a kivándorlási hiénák ellen. Hogyan játszották ki a kivándorlási tilalmat? — Valláscsere egy passzusért — Román állampolgárok, akik francia és angol útlevéllel vándorolnak ki. — A párisi hamis útlevélgyár. Cluj—Kolozsvár. (Az Ellenzék tudósítójától.)
  Az utóbbi hónapok folyamán egyre erősödő kivándorlási járvány már nemcsak a magyarok, hanem az ország román lakosságát is megtizedeli. Köztudomású, hogy a háború után módosított kivándorlási törvény értelmében román állampolgár csak amerikai belügyminiszteri engedéllyel jutnak útlevélhez. A belügyminisztériumtól így is csak a legnagyobb nehézségek árán lehet útlevelet szerezni a kisebbségekhez tartozó állampolgároknak, egy jelenleg is érvényben levő miniszteri rendelkezés pedig egyenesen megtiltja a kontinensen túlra szóló útlevelek kiállítását románok számára. A hatóságok azonban reájöttek, hogy a szigorú kivándorlási tilalom dacára az ország román lakosságának egy jelentékeny százaléka, amelynek túlnyomó részét erdélyiek alkotják, szintén kivándoroltak a tengerentúli országokba. A belügyminisztérium erre rendeletileg utasította az ország összes állambiztonsági és rendőri hatóságait, hogy indítsanak nyomozást aziránt, hogy a kivándorlási tilalom alá esők hogyan jutottak Amerikába szóló útlevélhez.
  A belügyminisztériumhoz a nyomozás alapján beterjesztett jelentések szerint a román fajhoz tartozó kivándorlók egy jelentékeny része szabályszerű, legális úton szerzett román útlevéllel vándorolt ki Az útlevelet a hatóságoktól olyan formán sikerült megszerezniük, hogy nevüket idegen ortográfiával írták be az útlevélkérvénybe, számosan a görög keleti vallásról áttértek a református, vagy római katolikus vallásra s ezáltal sikerült azt a látszatot kelteni az útlevél kiállító hatóságok előtt, hogy a kisebbségekhez tartoznak, amelyeknek kivándorlása elé a bel¬ügyminiszter köztudomásúlag nem gördít akadályokat. Igen sokan, azonban akiknek a belügyminiszter az útlevélkérését visszautasította, külföldön szereztek Amerikába szóló útlevelet.
  A nyomozó hatóságok megállapították, hogy ezen túlnyomó részben Parisban ügynökök által hamisított okmányokkal külföldi — nagyobbára francia és angol — útlevelet vásároltak, s így mint idegen állampolgárok vándoroltak ki a tengerentúli országokba. A Dél-Amerikába kivándorlók a kevesebb formalitással megszerezhető francia útlevelet vásárolták meg a párisi útlevél hamisító ügynökségektől. Az Észak-Amerikai Egyesült Államokba kivándorlók azonban kivétel nélkül angol útlevéllel, mint angol állampolgárok vándoroltak ki, miután az Unió Nagybritanniára nézve állapította meg a legkedvezőbb kivándorlási arányszámot. Nagybritanniából ugyanis évenként hatvanezer kivándorlót fogadnak be az Egyesült-Államok s miután Angliában a kivándorlók száma igen csekély, az angol kivándorlók ezt a kvótaszámot sem veszik teljesen igénybe úgy, hogy megfelelő bevándorlási engedély birtokában a kvóta keretein belül angol állampolgár bármikor kivándorolhat az Egyesült-Államokba. A belügyminisztérium a román lakosság kiáramlásának megakadályozására diplomáciai úton lépett érintkezésbe a francia kormánnyal, amelyet arra kért, hogy az út-levélhamisító ügynökségek üzelmeinek meggátlására tegyen lépéseket.

  Ellenzék, 1924. április 27. Mi kell a tengerentúli útlevelekhez.
  A munkaügyi miniszter részletes tájékoztatást tett közzé a tengerentúlra való kivándorláshoz szükséges útlevél megszerzése módjáról. Az útlevélkérő folyamodványokat közvetlenül a munkaügyi miniszterhez vagy a törvényhatósági prefektusokhoz kell benyújtani.
Fel kell szerelni: 1. Születési bizonyítvánnyal. 2. Anyakönyvi kivonattal annak igazolására, hogy nős, nőtlen vagy özvegy, esetleg elvált az illető. 3. Hatósági bizonyítvánnyal arról, hogy név- és életkor szerint kik szorulnak folyamodó eltar¬tására, igazolva azt is, hogy a kivándorló után visszamaradó személyeknek biztosítva van-e megélhetésük. 4. Személyazonossági igazolványokkal. 5. A folyamodó nemzetiségét feltüntető igazolvánnyal. 6. Bizonyítvánnyal, mely igazolja, hogy 1918. december 1-én a magyar (esetleg osztrák) törvények értelmében honossággal bírtak és ebben az időpontban tényleg Erdély vagy Bukovina valamely községében laktak s hogy az óta mostanáig nem optáltak más állampolgárságért. Akik az egyesülés után jöttek Romániába, azoknak csatolniuk kell: a) az anyakönyvi hivataltól kiállított születési bizonyítványt annak megállapítására, hogy a csatolt területek valamelyikén született; b) bizonyítványt arról, hogy szülői az egyesüléskor honossággal bírtak. 7. Fel kell szerelni, továbbá a folyamodványt adóhivatali bizonyítvánnyal. 8. A katonakötelezettséget igazoló s a hadkiegészítő parancsnokság által kiállított bizonyítvánnyal. 9. Kiskorúnak az apa vagy gyám nyilatkozatával, a férjes nők pedig a férj nyilat¬kozatával. E nyilatkozat közjegyzőileg hitelesítendő. 10. Az Északamerikai Egyesült Államokba menők az észak-amerikai konzulátus láttamozását. 11. A mesterséget vagy foglalkozást, tanúsító igazolványt. 12. Orvosi bizonyítványt. 13. Erkölcsi bizonyítványt. 14. A folyamodó és családtagjai három-három fényképet s az útlevél díjának megfizetéséről szóló elismervényt kell, hogy csatolják. Az útlevél- kérések elintézése a kivándorlási ügyosztály ügyköréhez tartozik és a beiktatástól számított tíz nap alatt, történik. A jóváhagyott útleveleket a törvényhatósági prefektusok útján kézbesítik.

  Magyar Nép, 1924. 06. 14. Brazília rémségei.
  Többször fölemeltük szavunkat az ellen a lelketlen ámítás ellen, amely aranyhegyek ígérgetésével magyar véreinket Brazília halálos levegőjű földjeire csábítja. Sajnos, akadnak magyar újságok, amelyek a rabszolgakereskedők csábító hirdetéseit jó pénzért közreadják és így a lelkeket állandóan, mérgezik. Mostanában a helyzet ezeknek a lélekkufároknak az előnyére alakul, mert az Egyesült Államokba való bevándorlást nagymértékben korlátozták, tehát könnyebb az elégedetlen lelkeket Brazília és Argentína felé terelni.
  A Délamerikai Magyar Hírlap közelebbről érintkezésbe lépett Magyarország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia konzulátusaival és föltárta, hogy micsoda rémes sorsuk van Brazíliában a kivándorlóknak. Kérte ezek külképvisele¬tét, hogy diplomáciai úton, vagy bűnvá¬di följelentéssel tegyék lehetetlenné azt a rabszolgakereskedést, amely a szerencsétlen kivándorlókkal folyik. Vajha ez a hírintésül szolgálna azoknak, akiket hálójukba akarnak ejteni a lelketlen ügynökök.

  Budapesti Hírlap. 1924-08-10/164. szám. Kivonat.
  Hatvanezer magyar nyomorog a világ egyik leggazdagabb városában. A brazíliai magyar kivándorlók kálváriája. Sao Pauló földönfutó magyarjai.
A délamerikai kivándorlás az elmúlt esztendőkben különösen Brazília felé erősbödött. Sok magyar kivándorló is Brazília felé vette útját, ahol a kávéültetvényeken próbált magának exisztenciát keresni. A kávéültetvényesek szívesen is fogadták a magyarokat s aránylag elég rövid idő alatt mintegy hatvanezer magyar kivándorló telepedett meg Sao Pauló városában. A magyarok azonban csak nehezen bírták a nagy munkát, a délamerikai éghajlatot, de a munkaalkalom is egyre csökkent, aminek az lett a következése, hogy szörnyű nyomorba jutottak a magyar kivándorlók. Még a betevő falatjukat sem tudták megkeresni, tizen-tizenöten laktak — és sok helyütt laknak ma is — egy-egy kis szobában.
  Egy sao paulói szaléziánus lelkész, Cézárovics Balázs, kezébe vette a szerencsétlen magyarok ügyét és Szantosban, a leghíresebb kávétermelők városában próbált elhelyezést biztosítani mintegy nyolcezer magyar ember számára, akik valósággal földönfutókká lettek, mivel Sao Pauloban már nem bírták nyomorúságos életüket tovább tengetni, másutt pedig nem kaptak megfelelő munkát. A szaléziánus lelkész a szomszédos zöldségtermelő farmereknél is igyekezett munkát és becsületes megélhetést teremteni a sok szerencsétlen magyarnak, de nemrég kitört a sao-paulói forradalom, amely lehetetlenné tette a magyarok elhelyezkedését, felborította számításukat. A magyar kivándorlók javarésze tehát, majdnem 60 ezer ember, ma is ott nyomorog Sao Pauloban, amelyről nem igen tudják itthon, hogy szinte a világ leggazdagabb városai sorába emelkedett.
  Mérhetetlen kincsek és mérhetetlen vagyonú kávéültetvényesek és vállalkozók városa Sao Paulo. Hatalmas, fenséges útvonalaival, óriás üzleteivel, vállalkozásaival elkápráztatja az idegent, aki először vetődik oda. Egy-egy forgalmasabb bolt előtt annyi automobil sorakozik délelőttönként, hogy a szomszédos mellékutcákban is alig férnek meg. A világ legmodernebb és leghatalmasabb szállodáit is Sao Paulóban találjuk. Érdekes, hogy a város leggazdagabb lakói jórészt idegenek: olaszok, németek, ezek tették oly gazdaggá, fejlesztették oly naggyá Sao-Paulót. A legvagyonosabb két kávéültetvényes német és olasz, s ebben a gazdag, nagyszerű városban nyomorog 60 ezer szerencsétlen magyar.
  Az általános gazdasági depresszió azonban eljutott ide is és ennek első következése a munkáslétszám-redukció, a rossz elhelyezkedési lehetőségek, amelyeknek egyik okát látom a mostani forradalom kirobbanásában is. Brazíliában a nagy nyomor és a tobzódó jólét éles kontrasztjábólnem először robbant ki forradalom, amelyet mindezideig sikerült elfojtani, s úgy látszik, a mostani forradalom sem fog sokáig tartani.

  Budapesti Hírlap. 1924-08-22/172. szám. Magyarok nyomora Brazíliában.
  A rio de janeirói hollandul konzul, aki Brazíliában Magyarországot képviseli, távirati jelentést küldött a magyar kormányhoz az ottani magyarok válságos helyzetéről. A forradalom ugyanis San Iacóban, Brazília egyik tartományában, mérhetelen károkat okozott. Több mint 200 ezer ember menekült San Paolo állam és város területéről, hogy a forradalom viharai elől mentse, amit megmenthetett. A forradalmi harcokban a magyarok is résztvettek. Eddigi jelentések szerint harminc halott és sebesült a forradalom magyar áldozatainak száma. De az a legnagyobb szerencsétlenség, hogy a forradalom mintegy 50 ezer magyar embert menekülésre kényyszerített, földönfutóvá és munkanélkülivé tett. Hazájuktól elvágva, a segítség minden lehetőssége nélkül a legnagyobb nyomorban vannak. És méghozzá, előreláthatóan legalább félévig nincs is kilátás arra, hogy új munkaalkalmak kínálkozzanak. Tehát nyomoruk enyhülése sem várható. A hollandus követ a brazíliai kormánynál megtette a szükséges lépéseket az ínséges magyarok érdekében. A követség egy követségi tanácsost küldött a magyarok közé, hogy a helyszínen se legyenek vezető és tanácsadó nélkül. Rakovszky Iván belügyminiszter 800 font rögtöni segélyt küldött a hollandus követnek a magyarok számára.

  Vasárnapi Újság. 1924-09-21/37. szám. Erdélyi magyarok Brazíliában.
  Vér Imre kolozsvári újságíró társunk most érkezett vissza Brazíliából, ahol az oda kivándorolt erdélyi és más utódállamokbeli magyar telepesek szomorú viszonyait tanulmányozta. Brazíliai tapasztalatairól könyvet ír most Vér Imre, amelyből megdöbbentő sivársággal bontakozik ki lelkiismeretlen ügynökök pénzéhes munkájának ezrek és ezrek életét, egzisztenciáját tönkrejuttató eredménye. Több mint hatvanezer magyar család keresett boldogulást a fazendákon (kávéültetvényeken) és odakinn napi tizenkét órás nehéz munkában, az ültetvényesek hajcsárjainak ütlegei alatt alig tuddennapi betevő falatra jusson. Ez a nehéz sors kergetett bele több száz brazíliai magyart a forradalmárok oldalán levő harcokba s emiatt már a kormány sem nézi jó szemmel a magyar bevándoroltakat. Pedig őket az éhezés kényszerítette fegyvert fogni. Vér Imre szívességéből mutatunk itt be felső képünkön egy San Paolo melletti fazendát, amelyen csaknem kizárólag magyar munkások dolgoznak. Középső képünk egy kávészüretről készült, az alsó a forradalomban résztvett magyarok egy csoportját örökíti meg.

  Magyar Nép, 1924. október 4. Maradjunk itthon.
  A múlt évben, mikor lelkiismeretlen ügynökök, saját hasznukért, mozgalmat indítottak, hogy Dél-Amerikába való kivándorlásra csábítsák az erdélyi magyarságot, mint annak legőszintébb barátja, kötelességünknek tartottuk, hogy az igazságnak megfelelően ismertessük azt a rabszolgasorsot, melynek a magyar kivándorló részese lenne Dél-Amerikában. Legnagyobb örömünkre munkánknak sikerült a kivándorolni szándékozók legnagyobb részét itthon tartani. Hogy mennyire igazságunk volt, leginkább azokból a tudósításokból tűnik ki, melyeket azok, akik mégis kivándoroltak, Brazíliából küldtek. Ezekre bizonyára még emlékeznek olvasóink.
  Mostani közlésünk olyan, hogy véglegesen el fogja venni a kedvét azoknak, akik mégis foglalkoznak a kivándorlás gondolatával. Az történt ugyanis, hogy brazíliai kivándorlók tovább nem bírva viselni nyomorúságos helyzetüket, hazatérésre szánták magukat. Hazatérésüknek nem is volt akadálya régi hazájuk kormánya részéről, csak azoknál, akik Romániából vándoroltak ki. Mikor a brazíliai román konzulátuson útlevelet kértek, hogy hazautazhassanak, kérelmüket elutasították, mert kivándorlásuk által elvesztették román állampolgárságukat. Ez a törvény szigorú szava szerint igaz is, de nyomorúságban levő embereknél helyesebb volna a méltányos eljárás. Egyet azonban újra meg lehet tanulni ebből az esetből is:
Maradjunk itthon az ősi rögön!

  Magyar Nép, 1924. November 1. Nagy csalások az útlevéllel.
  A román politikai életben nagy kavarodást okozott egy útlevél panama, amelyet Vaitoianu tábornok, a közlekedési miniszter testvéröccse, továbbá Franasovici államtitkár követtek el. Ezek a magasállású urak rengeteg milliót harácsoltak össze a szerencsétlen kivándorlóktól. Hamis útleveleket állítottak ki, amelyekkel a kivándorlót már az európai kikötőkben letartóztatták, és hazatoloncolták. Az előkelő csalók sokáig tudták leplezni gonoszságaikat, végül azonban betelt a mérték és letartóztatták őket. Vaitoianu tábornok a bíróság előtt magára lőtt, de semmi komoly baja nem történt. Bátyja, a miniszter beadta lemondását. Az ellenzék heves támadásokat intéz a kormány ellen az ügyből kifolyóan. Az a vélemény, hogy az útlevél-botrány a kormány helyzetét alapjában megingatta.

 

Magyar Nép, 1924, November 27.
Brazíliában tovább tart a forrongás.
A brazíliai forradalom, amelyet egy időre elnémítottak a kormánycsapatok, újra föllángolt. A szétszóródott forradalmárok a kormány katonáit titokban meglepik őrhelyeiken, és kegyetlenül legyilkolják. A munka nagy területeken szünetel és a lakosság nagyobb része a szomszéd országokba, menekül. Az első forradalom eseményeiről részletes híreket hoznak az amerikai újságok. A jelentésből kitűnik, hogy a forradalom kezdetén egyetlen magyar sem vett részt a lázadásban, de a forrongás kitörése után a gyárak azonnal bezártak és rengeteg munkás maradt kenyér nélkül, köztük magyar is ezerszámra. Az éhezők elkeseredett hangulatát azután kihasználták a forradalmárok, naponta tíz milreist és földet ígértek azoknak, akik beállnak a forradalmi hadseregbe. Akkor már olyan nagy volt az éhség Sao Paolóban, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa.
Egy Agid Mihály nevű volt tüzértiszt önálló magyar zászlóaljat alakított tizenkét magyar volt tiszttársával együtt. Százhúsz magyar gyári munkást toboroztak a zászlóaljba. Amikor a kormány csapatai a várost visszafoglalták, letartóztattak majdnem minden Sao Paolóban élő magyart. Wawra magyar konzul a holland követség egy kiküldöttjével leutazott Sao Paolóba, ahol erélyes közbenjárásukkal sikerül, a magyarokat a börtönből kiszabadítaniuk.
   Leírhatatlan nyomorban tengődnek most a sao paolói magyarok ezrei. A gyári munkások és a fazendákról visszatért emberek lerongyolódottan, kiéhezve koldulnak az utcákon. Nincs senki, aki segítené őket. A magyar konzul egy külvárosi barlangban huszonhat haldokló magyar embert talált: szegényeket az éhség hozta össze, mint a falka kóboroltak a város utcáin, míg aztán behúzódtak a barlangba a halált várni.
   A város visszafoglalása után a csőcselék megtámadta a magyarlakta helyeket és tökéletesen kifosztotta őket. Így most nemcsak éheznek, de ruha nélkül várják valahonnan a segítséget

   Magyarság. 1924-12-25/276. szám. MAGYAROK KÍNSZENVEDÉSEI BRAZÍLIÁBAN. SZENTISTVÁNFALVA, BOLDOGASSZONYFALVA, ÁRPÁDFALVA. Sao Paulo, november hó. 
   Ahhoz, hogy kolónia keletkezzék, elsősorban nem telepesekre, hanem tőkés személyre, vagy társaságra van szükség, aki vagy amely valami telepítésre alkalmas területet vásároljon meg és parcellázzon föl A telepesek majd csak előkerülnek. Nagy kár, hogy mindezideig nem akadt senki, aki odakint kezébe vette volna a züllésnek vagy legalább is nyomorúságos tengődésnek és pusztulásnak indult magyar földművesek telepítését. Ha voltak is nemesen érző, éleslátású férfiak, akik már évekkel ezelőtt látták, hogy a nyomorgó magyar kivándoroltakat csak egy áldozatukat nem kímélő, nagyszabású és egészséges telepítés mentheti meg, nem sokat tehettek a nemes ügy érdekében, mivel nem volt hozzá elég anyagi erejük.   
   Ennek a telepítési törekvésnek első és legtevékenyebb apostolai Czézárovics Balázs dr. szaléziánus pap és győrszigeti Némay Ferenc festőművész, nyugalmazott huszáralezredes voltak, akik egész erkölcsi erejüket latbavetve küzdöttek önzetlenül mindenkor a kicsábított magyarság kétségbeejtő helyzetének javítása érdekében. Hosszas fáradozás után Czézárovics főtisztelendő úrnak sikerült végre egy darab szép, a brazíliai viszonyokhoz képest egészséges fekvésű erdőt szereznie, amelyen tüstént meg is indult a telepítés munkája. Mára már egész kis falu épült fel a várostól alig tizenkét kilométerre elterülő brazíliai földdarabon. Ez ma Brazília legmagyarabb telepe.
   Három magyar falu.
   A falut Szentistvánfalva névre keresztelték. Telepítését Czézárovics főtisztelendő úr személyesen vezeti és ellenőrzi. A telepnek minden alquer földje 300 millieisba kerül, ami azon a helyen, Sao-Paulo város közvetlen közelében, az átlagos földárakhoz viszonyítva, olcsónak mondható. Ezenkívül még két magyar falu van alakulóban. Az egyik Boldogasszonyfalva, a másik Árpádfalva. Az illetékes köröknek legsürgősebb teendőjük volna, hogy a már kintlevő s visszatérni nem tudó magyar földmívescsaládok számára a lehető leggyorsabban tegyék lehetővé az egy tömegben való letelepedést, mert a mindenéből kifosztott, súlyos nyomorban tengődő, kicsábított magyarságot csakis a legsürgősebb és becsületes kolonizáció tarthatja meg, teheti újra életképessé s vezérelheti vissza szorgalmas munkában eltöltött évek után az elhagyott haza földjére. Ez a telepítés, akár állami pénzzel, akár föltétlenül tiszta és minden tekintetben megbízható magántőkével, ma még jó üzletnek is bizonyulna, mert nagy erdőterületeknek alkalmas, helyeken való összevásárlása ezidőszerint még nem kerülne nagyobb anyagi megerőltetésbe s egy-két éven belül a legegyszerűbb számítás mellett is olyan nagy hasznot hozna, amely európai fogalmak szerint szinte hihetetlennek nevezhető. Azért erősebbek, ellenállóbbak és gazdagabbak a német, olasz, angol, japán stb. telepek, mert vannak német, olasz, angol és japán tőkéscsoportok, amelyek belátták, hogy a kivándoroltak megvédése s megerősítése csakis humánns alapokon nyugvó telepítés útján lehetséges, amely telepítés nagyon tisztességes és nagyon jó üzlet is egyúttal.
   A magyarokat szervezetlenségük és szegénységük folytonos vándorlásra, hányódásra s keserves rabszolgamunkára kényszerítette s kényszerűl túlnyomórészt még ma is, mialatt egyes jobb kolóniákon tisztességesen és saját maguknak takarékoskodva élhetnek a másnemzetiségű kivándoroltak.
   Mi az a „fazenda"?
   Tévedne, aki azt hinné ezek után, hogy egész Brazília mezőgazdasági életének berendezkedése a kolóniákon alapszik. Sajnos, ma aránylag még igen kicsiny a kolonizált területek mennyisége, pedig bátran állíthatjuk, hogy az uzsorától mentes, egészséges kolonizáció jelentené a kivándoroltak számára a legemberibb elhelyezkedést és megélhetés lehetőségét. A mi kivándorolt véreink közül nagyon kevesen vannak még abban a megnyugtató helyzetben, hogy akárcsak egy talpalatnyi földecskét is a magukénak mondhatnának Brazíliában. Az ide kivándorolt magyarok sorsa rendszerint — a fazenda.
— Mi az a fazenda? — kérdi kíváncsian az olvasó, amint, kérdeztem én is, amíg nem láttam elgenynyesedett lábú, összetört tenyerű, rongyos és idéhezett magyarokat Sao Paulo város legszegényebb, legszomorúbb magyar negyedeiben.
A fazenda tulajdonképpen majort jelent, amely körül rendszerint óriási kiterjedésű kávéültetvények, kávéerdők terülnek el A majorság főépülete egy szilárdabb, kényelmesebb lakóház, melyet a fazenda tulajdonosa, a patron használ. Ekörül csoportosulnak a fazendán foglalkoztatott kávémunkáló családok primitív lakóházai, a gazdasági épületek, istállók, stb. Vannak olyan földbirtokosok, akik nem laknak fazendájukon, hanem valamelyik közelebbi városban, szép, európai kényelemmel berendezett palotájukban. Az ilyen birtokosok fazendái és munkásai rendszerint teljesen ki vannak szolgáltatva a dukátok (ispánok) önkényének. A fiskálisok között pedig igazán nem sok akad olyan, akiben a lelkiismeretesség s az emberies gondolkodás erősebb lenne a nyerészkedési vágynál.
   Legtöbbször ez a körülmény teszi elviselhetetlenné a fazenda munkásainak helyzetét A korlátlanul zsarnokoskodó fiskálok kiuzsorázzák a védtelen munkáscsaládok utolsó csepp munkaerejét is, amikor pedig fizetésre kerülne a sor, ezer ürügyet találnak a levonásra. Igen gyakori eset, hogy a fazendára csábított magyar család belebetegszik a szokatlanul nehéz, túlhajtott munkába s megtakarított munkabér helyett még a magával vitt ruháit is zálogba hagyni menekül a fazendáról vissza a városba, ahol ugyancsak nyomorúság és nélkülözés vár reá. Szinte megfoghatatlan, hogy a brazíliai kormány nem néz bele jobban a kávéfazendiák gazdálkodásába. Hiszen a legfontosabb állami érdekek egyike, hogy minél több kávémunkáscsalád telepedjék meg a fazendákon.
   Brazília úgyszólván kizáróan kávétermelő állami éghajlati viszonyai miatt belátható időn belül bizonyára az is marad. Egész Brazília főként kávéexportból él s ennek ellenére hivatalos statisztika mutatja ki, hogy az állam területén ma még százkilencven millió kávéfa van megmunkálatlanul. Azonfelül mérhetetlen, a parlagon heverő, kávétermelésre alkalmas földek területe. Ezek a földek és ezek a kávéfák mind régi brazíliai patrícius-családok kezében vannak, amelyek nem sajnálnak semmmi áldozatot az európai munkáscsaládok kiszállítására. A kormány természetesen ugyancsak nagy erővel támogatja a kávétermelők érdekeit, amelyek tulajdonképpen alapvető fontosságú állami érdekek is.
Ez a magyarázata annak, hogy a brazíliai kormány — a kávétermelők szövetségével karöltve — intézményeket alapított és tart fönn nagy anyagi áldozatokkal az európai földmunkáscsaládok állandó, tömeges kicsábítására.
Migend Dezső.

                                                                         Győrfi (László) Katalin halotti bizonyítványa

  Magyarság. 1924-12-30/278. szám. MAGYAROK KÍNSZENVEDÉSEI BRAZÍLIÁBAN. INGYENFÖLDET, INGYENHÁZAT, INGYENJÓSZÁGOT ÍGÉRNEK AZ ÜGYNÖKÖK. Sao Paulo, december hó (A Magyarság tudósítójától)
  A kávétermelők államilag támogatott szövetsége szerződéses viszonyban van egyes európai hajóstársaságokkal. Ezek a társaságok az európai országokban — ügynökeik révén — ügyes maszlaggal ingyen utasokat, egész családokat fognak meg, akiket állandóan nagy transzportokban szállítanak ki Brazíliába. Az ügynökök bejárják a falvakat és városokat, ahol földet, házat, jószágot, ingyenvagyont ígérnek az egyszerű embereknek, ha rászánják magukat a brazíliai kivándorlásra. Leghatásosabb érvük rendszerint az, hogy ingyenes kiutazást biztosítanak a megdolgozott családok számára. Derekas munkájuk hatása alatt igen sok földműves-magyar, sőt közepes gazda is elfecsérli mindenét és hajóra száll, hogy meggazdagodjék ott túl a káprázatos tündérmesék csodákat ígérő birodalmában.
  Ezekből az ígért csodákból pedig csak egyetlenegy igaz: az ingyenes kiutazás. Ez sem kedvezmény, hanem csak csalétek, amelyet ezerszer megátkoz a kiérkezett magyar. A magyar kormány bölcs gondossággal megtiltotta a kiszállító ügynökök lélekvásárlását.
Csonkamagyarország területéről tehát ezidőszerint nem lehet kivándorolni — az írott betűk szerint. Annál nagyobb terük van azonban az ügynököknek a megszállt részeken s különösen Erdély és a Bánát vidékein. Itt nincs senki, akinek elég ereje volna hozzá,hogy a magyar földmives-családokat megoltalmazza a kivándorlás végzetes veszedelmétől. Az oláh hatóságok és konzulátusok a legnagyobb udvariassággal és szolgálatkészséggel bocsátják útjukra a szerencsétleneket. Aradról, Kolozsvárról, Temesvárról és a megszállt területek más nagyobb városaiból havonkint indulnak az összegyűjtött magyar transzportok.
  Minden hajón 2-300 magyar vándorol ki.
  Ezekhez a transzportokhoz mind több és több csonkamagyarországi magyar állampolgár is csatlakozik. Mert van-e ugyan olyan szigorú ellenőrzés, amelyet ki ne lehetne játszani? Az ügynökök egy kis pénzért szívesen szereznek holmi alkalmi okmányokat, amelyek alapján a beugró áldozat a kiszállítás tartamára — mondjuk — oláh állampolgár lesz. Közbevetem, hogy az ügynökök minden hajóra szállított ingyenutas után jó províziót kapnak. Természetes, hogy ezek az emberek minél többet akarnak keresni és nincs előttük semmi más szentség, csak a provízió. Hogy milyen eredményes munkát végeznek, azt a riói magyar konzulátuson szerzett alábbi hivatalos adatokkal világítom meg:
  Az 1924-ik év első felében csak egyetlenegy hajóstársaság, a Hollandi Lloyd ötezer magyart szállított ki Brazíliába. Ugyanez alatt az idő alatt más társaságok hajóin összesen négyezer magyar kivándorló érkezett. Ez időszerint átlag minden hajó 200—300 magyart visz ki, legutóbb azonban az egyik hajó 600 magyar utassal kötött ki Santos-ban.
  Hogy ezek a családok mennyire találják meg odakint a számításukat, az ígért vagyont, a házat, a földet és az égből hulló mannát, továbbá, hogy milyen keservesen fizetnek rá az ingyenkiutazásra, azt mondják el helyettem azok az erdélyi gazdák, akiket egy nagyváradi ügynök „segített” hajóra. Ezek a gazdák, mint annyi száz és ezer többi is, eladták hazai földecskéjüket, házukat, jószágaikat, mert úgy vélték, hogy majd ad odakinnt az állam ingyen — többet és jobbat. Ezt az ügynök ígérte meg nekik, aki sok minden egyeben kívül még termelő és értékesítő szövetkezetről is beszélt. Sőt, hogy állításai még valószínűbbeknek tűnjenek föl, nyomban meg is fizettette a gazdákkal a brazíliai termelési szövetkezet részvényeit is. Még az elindulás előtt.
  Az ilyen módon „kikészített” magyar gazdacsaládok a legszebb reményekkel indultak útnak és szállottak partra, túl az Óceánon. Ott azonban az a kellemetlen meglepetés várt reájuk, hogy az ingyen gazdaságról senki sem akart tudni. Először bevitték őket az emigrációs szállóba, ott aztán szabadon választhattak másnap reggelig, hogy melyik fazendára akarnak elmenni paszulyért és félnapszámért agyonkapálni magukat. Legnagyobb részük még ma is ott szenved és átkozza az ügynököt s véres verejtékével legalább annyit szeretne összekuporgatni, elkótyavetyélt vagyona helyett, amennyivel még egyszer hazamehetne.
  Az ügynökök munkáját legtöbbször maguk a kivándoroltak is elősegítik. Kevés ugyanis az olyan kivándorolt, aki hazaküldött levelekben megírná őszintén, hogy végzetes ostobaságot követett el, amikor Brazíliába indult. Ehelyett — minthogy nem akar röstelkedni, az otthonmaradt óvatosabb sógor vagy koma előtt — azt írja haza, hogy „hála Istennek, mi csak megvolnánk egészségben. Itt kétszer terem a krumpli, a tengeri, meg a narancs, a jószágnak nem kell széna, mert annyit legel, amennyi belefér. Azután meg nem kell adót se fizetni (persze, hogy nem kell ha nincs mi után!)...” Az élelmes ügynökök népies stílusban együgyű leveleket pénzért is íratnak az otthonmaradt rokonokhoz és ismerősökhöz, hadd tudják meg azok is, mi mindent veszítenek el, ha nem rohannak ki azonnal Brazíliába
  Hogy csalják ki a csonkaországi magyarokat?
  Azt a tilalmat, mellyel a magyar kormány megakadályozni igyekszik a csonka ország polgáraival való kereskedést, az érdekelt brazíliai emberszállítók ezer és száz furfanggal igyekszenek kijátszanni. A kijátszás egyik legelterjedtebb módja a mérőjegy. Ez voltaképpen semmi egyéb, mint levél, melyet egy már a fazenda a dolgozó magyar küld valamelyik Magyarországon levő rokonának, vagy ismerősének, akit ugyanarra a fazendára hív ki, amelyen ő is dolgozik. Ezt a levelet aláíratják a fazenda tulajdonosával, azután átadják, illetve beküldik az emigrációs ház vezetőjének, akik lelkiismeretesen gondoskodnak róla, hogy a hívásnak eredménye is legyen. A leveleket eljuttatják a velük szerződéses viszonyban levő hajótársaság bécsi (nem budapesti!) ügynökségéhez, az ügynökség pedig megfelelő formában azonnal értesíti a címzettet, hogy hívólevele van, amelynek alapján ingyen kivándorolhat Brazíliába. Bécsbe persze minden magyar állampolgár kaphat útlevelet, ha meg már Bécsig eljutott, onnan vígan továbbítja a hajótársaság. Egy hívójeggyel legalább háromtagú munkaképes családot lehet kivitetni. Ezt az intézmény elsősorban azt a célt szolgálná, hogy a kint meglehetősen elhelyezkedett magyarok magukhoz gyűjthessék rokonságukat. Kevés azonban azoknak a hívójegyeknek száma, amelyeket, nem Júdáspénzért írnak az ügynökök lelkiismeretlen munkatársai.
  A Brazíliába való vándorlást, hivatalos – brazíliai kifejezéssel, emigrációnak nevezik. De ugyancsak az „emigráció” névvel jelölik azt az intézményt is, mely a bevándorlók fogadására és elhelyezésére szolgál. Csalódik azonban, aki túlságosan sokat vár ettől az intézménytől.
  Szinte csodálatos, hogy egy olyan állam, mest Brazília, amely valóban a bevándorló idegenek óriási tömegeit tudná hasznosan foglalkoztatni és ennek megfelelő erejű propagandát is fejt ki az európai munkásság bevándorlása érdekében, a már kiszállott emberanyag kellő védelmére és kielégítő elhelyezkedésére úgyszólván semmi gondot sem fordít. Elmondtam már, hogy Brazíliában eszében sincs senkinek, hogy ajándékokkal várja a bevándorlókat. Brazíliai érdeki szempontjából ez természetes is. Olyan intézményeket azonban méltán elvárhatnánk Brazíliától, melyet a kiuzsorázástól és a nyomorúságos pusztulástól megóvhatnak a bevándorlók tömegeit.
  A sok káprázatos meséből mindössze annyi igaz, hogy többek között Sao Paulo városában is vant egy, úgynevezett emigrációs ház, amelynek tiszta, világos hálótermei és étkezőhelyiségei vannak. Amikor egy-egy előre bejelentett transzport érkezik Santosba, az emigrációs ház tisztviselői (akik közötti magyarul beszélő is van!) várják a túlnyomórészt keserű csalódással partraszálló családokat, vonatra ültetik és elszállítják őket Sao Paulóba, egyenesen az emigrációs házi udvarára. Ott aztán mindenkinek kijelölik a lakóhelyet az emeletes ágyakkal túlzsúfolt hatalmas termekben, majd reggel feketekávét és kenyeret, délben levest, húst és főzeléket, este pedig kétfogásos vacsorát adnak nekik.
  Időközben az emigrációs hivatali megbízottai tájékoztatják a lefittyent orrú családapákat, a brazíliai munkaviszonyokról és az elhelyezkedési lehetőségekről, végül pedig, egyszerűen annyit ajánlanak nekik, hogy haladéktalanul menjenek ki és erre, vagy arra a fazendára. Az elszállítás előtti napon még egy autókirándulásra is elviszik a pácienseket, akiknek az autóról megmutogatják a kávéfát, az őserdőt, a kígyót, a majmot és a papagály. Hangsúlyozzák, hogy senkit sem szabad fazendára kényszeríteni még azok közül sem, akik államköltségen jöttek ki. Ám ugyanakkor a tanácstalanul álló bámész vendégeket meggyőzik arról is, hogy a városban példátlan a munkanélküliség, s még a mindennapi kenyeret sem lehet megkeresni.
  Ez az első igazán keserves napja magyarjainknak az új haza menyországának küszöbén. Itt tudják meg, hogy nem földes gazdáknak, hanem éhbéren fizetett, ezer betegségnek, kiszolgáltatott, a vadak vadjai közé eldugott robotos kapásoknak hozták ki őket.
Az emigrációs hivatal ezzel bucsut is vesz a bevándoroltaktól, akiknek további sorsa új fazendagazdájuk, meg a jó Isten kezében van.
Migend Dezső

  Budapesti Hírlap. 1925-02-15/37. szám. Útlevélpanama Romániában. Romániai magyarok mesterséges kivándoroltatása Amerikába. Bukarest, febr. 11.
  A kamara ülésén, Moldovanu Viktor képviselő az ismert útlevél-panama ügyében terjesztett elő interpellációt. Rámutat arra, hogy az útlevélbotrány ügye visszanyúlik 1919-re, a háború utáni első liberális kormányzat idejére, amikor Amerikába repatriáló bizottságot küldöttek, amely az amerikai románoktól 135.000 dollárt gyűjtöttek össze. A newyorki román konzulátuson ez ügyben nagy visszaélések történtek. Az amerikai munkaügyi miniszter leleplezte, hogy a román kormánynak a newyorki konzulátushoz beosztott biztosa minden newyorki romántól, aki haza akart térni, 150 dollárt szedett be. Ez a biztos Pantazi ezredes volt. Pantazi ezredes Amerikában szélhámos módjára viselkedett.
  A kormánypárt padjai Moldovanu beszédét nagy zajjal fogadják. Heves szóvita támad, amelynek során Vajda Sándor kijelenti, hogy a történtek idején Pantazi ezredesnek Marzescu, a mai igazságügy miniszter volt a főnöke, így tehát az útlevélpanamák forrása Marzeseu, akinek most az a feldata, hogy szankciókat alkalmazzon. A Pantazi vezetése alatt álló bizottságot akkor visszahívták, de egy második bizottságot, amelyet a bankjegyek nyomtatása ügyében küldöttek ki, nem lehetett visszahívni, mert nem adta meg a címét s így egyszerűen nem volt megtalálható. Moldovanu kijelenti, hogy Pantazi ezredes becsapta az embereket, mert különböző összegeket vett el a hajójegyek céljára, a nélkül, hogy a nyugtán megjelölte volna, hogy jegyük melyik hajóra szól és mikor indul a hajó. Ezt a tényt az amerikai hatóságok állapították meg. Vajda Sándor azt mondja, hogyha az amerikai munkaügyi miniszter jelentése hazug volt, akkor a külügyminisztériumnak elégtételt kellett volna kérnie. A román kormány azonban ezt nem tette. Ha Moldovanu nem tartja fenn a vádat, úgy szóló vállalja.
  Moldovanu: A legsúlyosabb dolog, hogy például Vaitoianu Sándor, a miniszter testvére vezetője volt a Cunard Line társaságnak. Képviselők ellen is elhangzott a vád, hogy milliókra menő összegeket szereztek az útlevelekkel.
  Moldovanu különböző okmányok alapján ismertet egy esetet. E szerint Vaitoianu tábornok egy ügynököt felhatalmazott arra, hogy a kivándorlásnak propagandát csináljon. Ezt az ügynököt, név szerint Erzbergert , később letartóztatták, de Vaitoianu Artur, aki akkor belügyminiszter volt, egérutat engedett neki, miután előbb elvették tőle a Vaitoianu Sándor tábornokra diffamáló okmányokat. Vaitoianu miniszter Erzbergernek és bűntársainak útlevelet adott, hogy a büntetés elől elmenekülhessenek. Vaitoianu miniszter bűnsegéddé vált azzal, hogy elősegítette Erzberger szökését. Ezért meg kell büntetni.
  Ianculescu képviselő: Szemtelen fráter!
  Moldovanu: A szemtelen ön, viszont az ön miniszterei gonosztevők. Olteanu elnök felszólítja Moldovanut, hogy vonja vissza a kormányra tett sértő megjegyzését. Moldovanu erre nem hajlandó, az elnök rendreutasítja. Moldovanu megkérdi a kamarát, minő intézkedéseket szándékszik tenni azzal a miniszterrel szemben, aki a törvényt és az igazságszolgáltatást kijátszotta és pártfogója volt a rabszolgaszereskedésnek. Moldovanu szavaira nagy vihar támad, egy hogy befejező szavait alig lehet megérteni. Tatareszku belügyi államtitkár válaszában támadta az ellenzéket, amely ilyen interpellációkkal be akar ülni a miniszteri székekbe. Azt hiszik, hogy az útlevél ügyével megbuktatja a kormányt? A kormány nem mond le. Vaitoianu munkaügyi miniszter az Erzberger-esetről elmondta, hogy 1922-ben az országban levő magyarok Herberger és László ügynököket Brazíliába küldötték, nem lehetne-e ott magyar kolóniát létesíteni, miután elégedetlenek voltak a romániai állapotokkal. 1922 őszén visszatértek Romániába és felhatalmazást kértek, hogy segítségére tehessenek a kivándorolni szándékozó magyaroknak. A miniszter azt válaszolta nekik, hogy nem akar nehézségeket csinálni azoknak a magyaroknak, akik ki akarnak költözködni az országból, azonban azt a feltételt szabta nekik, hogy akcióink kizárólag a magyar kivándorlókra szorítkozzék, a románok teljes kizárásával.
  Maniu Gyula képviselő közbeszól: Rosszul védekezik. Nem ismeri a miniszter úr az erdélyi kivándorlási törvény második szakaszát, amely külföldi kormányok képviseleteivel tiltja a kivándorlás szervezését. Kérdem a külügyminisztert, hogy helyesli-e ezt a politikát?
  Duca külügyminiszter: Kérdem Maniu urat, ellene van-e az idegenek kivándorlásának? Válaszoljon: Igen, vagy nem?
 Maniu Gyula: Kérdem a külügyminisztert, mit gondol, idegeneknek kell-e tartani azokat a román alattvalókat, akik nem román nyelven beszélnek?
  Duca: Világos, hogy a békeszerződések alapján azok az idegen származásúak, akik az ország határain belül vannak, román alattvalók és az országban lakhatnak. De kérdem Mániu képviselő urat, hogy ő és pártja ellene vannak-e annak, hogy az idegen eredetű elemek egy része, amely Nagyromániával, ahol kisebbségbe jutott, elégedetlen, el akar távozni az országból. Ezek a kisebbségek nem tudják jó szemmel nézni a mostani helyzetet; ha tehát ezek ki akarnak vándorolni, kérdem, micsoda nemzeti veszély van ebben?
  Maniu: Azoknak, akik távozni akarnak az országból, nem szabad nehézségeket csinálni. Nem értek azonban egyet azzal, hogy útnak akarják indítani azokat is, akik nem akarnak elmenni, s ezeket azután kihasználják, pénzüket és egészségüket elveszik. Tiltakozunk az ellen a rendszer ellen, hogy ebből a kérdésből kereseti forrást nyissanak egyes miniszterek és barátaik részére.
  Moldovanu: Miért adnak a bűnösnek útlevelet?
  Vaitoianu tábornok: Hadd tudja meg egész Erdély, hogy kit védelmez a képviselő úr.
  Moldovanu képviselő e szavakra felugrik helyéről és a miniszteri pad felé szalad. Ateremben nagy zaj támad. Moldovanu valamit odakiállt   Vaitoianu tábornoknak, amit azonban a nagy zajban nem lehet megérteni. Manolescu-Strunga liberális képviselő kifut a padok közül, megkapja Moldovanut és félrelöki. Teremőrök sietnek elő, akik szétválasztják a két képviselőt. Az ellenzéki képviselők felugrálnak helyeikről, a terem közepére futnak, ahol óriási tumultus támad. Az elnök az ülést felfüggeszti. Az ülés újból való megnyitása után a zűrzavar ismét percekig tart el.
Vaitoianu tábornok azután beszédét folytatva azt mondja: Nincs szükségem védekezésre. Csak a fajtám érdekeit szolgáltam. Vaitoianu felolvas egy levelet, amelyben egy Horia nevű ember azt állítja, hogy Moldovanunak kétezer lent adott útlevél kieszközlésért.
Moldovanu: Ön aljas fráter! A többség viharosan tiltakozik s a lármás jelenetek megismétlődnek. Moldovanu képviselő kijelenti, hogy az illető levélírót a kormánypárt bérelte fel s az illetőt bíróság elé is állította.
  Vaitoianu tábornok újabb vádakat hangoztat Moldovanu ellen, így többek közt azt, hogy Erzsébetváros részéről 47.000 koronát kapott 1920-ban. Az ellenzék kórusban kiáltja: Disznóság! Az egyik képviselő azt mondja, hogy különös dolog, hogy 1920 óta most először jut a miniszter eszébe ezt a kérdést felvetni. Vaitoianu tábornok az ellenzék folytonos közbeszólásai között védekezik az ellene hangoztatott vádak ellen. Az ülés ezzel véget ért.
  Azokban az ellenzéki, főleg kisebbségi parlamenti és politikai körökben, a melyek Duca külügyminiszternek az útlevél-panama ügyében tett interpelláció során elhangzott kijelentéseit még hajlandók voltak egyszerű elszólásnak minősíteni, erősen kijózanítóan hatott egyrészt a kormánysajtó megnyilatkozása, másrészt a kamara legutóbbi ülésén Bratianu Vintila pénzügyminiszter és Vajda Sándor között folyt a tegnapi számunkban közölt vita. A kormány románnyelvű félhivatalosa, a Viitorul, Duca nyilakozatával foglalkozva hangsúlyozza, hogy Moldovanu képviselő igazolására nincs semmilyen más bizonyíték, mint a panama-ügy egyik letartóztatottjának, Filipovicinek néhány vallomása és az a meghatalmazás, amelyet a belügyminiszter csakugyan megadott Herberger ügynöknek.
  A félhivatalos orgánum egyben leszögezi, hogy Vaitoianu miniszter annak idején törvényjavaslatot készített, amely ezidő szerint még parlamenti megszavazásra vár és amely kimondja, hogy mindazok az idegenek vagy román alattvalók, akik kivándoroltak az országból, olyanoknak tekintendők, mint akik hallgatólagosan lemondottak állampolgárságukról. Ezeknek ne legyen többé joguk visszatérni és letelepedni Romániában. A lap megemlíti azt is, hogy Herberger, Brazíliából jövet, Bianu kolozsvári sziguranca főnökhöz is fordult, aki kijelentette, hogy meg kell könnyíteni azoknak a jómódú magyaroknak a kivándorlását, akik irredentizmusuk folytán veszedelmesek az állam biztonságára.
  A kolozsvári Új Kelet vezércikkében ezeket írja: A romániai kisebbség tudott és érzett eddig is mindent, de azt még sem gondolta volna, hogy legalább bizonyos szemérem ne kötné a bukaresti urakat. Pár nappal ezelőtt Duca külügyminiszter, aki — aki ugyancsak diplomata, — jelentette ki szerény mosollyal, hogy a Bratianu-kormány magán kívánatosnak tartja a kisebbségek kivándorlását. Most aztán a különben is vérmes természetű Bratianu Vintila pénzügyminiszter mondta, hogy olyan embertől, mint Vajda, aki aláírta a kisebbségi egyezményt, Romániának nincs mit várnia. Bratianu Vintila nyilvánvalóan valami nagyon, nagyon csúnyát akart mondani Vajdára, tehát nem nevezte sem gyilkosnak, sem panamistának, sem urna-tolvajnak, hanem az említett egyezmény aláírását vetette szemére. Így tehát kimondták azt, amit a bukarestiek eddig csak gondoltak és csak csináltak. Most már egy képviselőházi ülés nyilvánosságából is tudvalevő, hogy román államférfiú Braianuék szemében nem követhet el nagyobb bűnt, mint ha magáévá teszi a kisebbségek védelmét.

  Budapesti Hírlap. 1925-02-19/40. szám.
  Román államférfiú nem követhet el nagyobb bűnt, mint ha magáévá teszi a kisebbségek védelmét. — Hogyan magyarázzák Duca elszólását. Bukarest. febr. 11.
  Azokban az ellenzéki, főleg kisebbségi parlamenti és politikai körökben, a melyek Duca külügyminiszternek az útlevélpanama ügyében tett interpelláció során elhangzott kijelentéseit még hajlandók voltak egyszerű elszólásnak minősíteni, erősen kijózanítóan hatott egyrészt a kormánysajtó megnyilatkozása, másrészt a kamara legutóbbi ülésén Bratianu Vintila pénzügyminiszter és Vajda Sándor között folyt a tegnapi számunkban közölt vita. A kormány románnyelvű félhivatalosa, a Viitorul, Duca nyilakozatával foglalkozva hangsúlyozza, hogy Moldovanu képviselő igazolására nincs semmilyen más bizonyíték, mint a panama-ügy egyik letartóztatottjának, Filipovicinek néhány vallomása és az a meghatalmazás, amelyet a belügyminiszter csakugyan megadott Herberger ügynöknek.
  A félhivatalos orgánum egyben leszögezi, hogy Vaitoianu miniszter annak idején törvényjavaslatot készített, amely ezidő szerint még parlamenti megszavazásra vár és amely kimondja, hogy mindazok az idegenek vagy román alattvalók, akik kivándoroltak az országból, olyanoknak tekintendők, mint akik hallgatólagosan lemondottak állampolgárságukról. Ezeknek ne legyen többé joguk visszatérni és letelepedni Romániában. A lap megemlíti azt is, hogy Herberger, Brazíliából jövet, Bianu kolozsvári szigurance főnökhöz is fordult, aki kijelentette, hogy meg kell könnyíteni azoknak a jómódú magyaroknak a kivándorlását, akik irredentizmusuk folytán veszedelmesek az állam biztonságára.
  A kolozsvári Új Kelet vezércikkében ezeket írja: A romániai kisebbség tudott és érzett eddig is mindent, de azt még sem gondolta volna, hogy legalább bizonyos szemérem ne kötné a bukaresti urakat. Pár nappal ezelőtt Duca külügyminiszter, aki — aki ugyancsak diplomata, — jelentette ki szerény mosollyal, hogy a Bratianu-kormány magán kívánatosnak tartja a kisebbségek kivándorlását. Most aztán a különben is vérmes természetű Bratianu Vintila pénzügyminiszter mondta, hogy olyan embertől, mint Vajda, aki aláírta a kisebbségi egyezményt, Romániának nincs mit várnia. Bratianu Vintila nyilvánvalóan valami nagyon, nagyon csúnyát akart mondani Vajdára, tehát nem nevezte sem gyilkosnak, sem panamistának, sem urnatolvajnak, hanem az említett egyezmény aláírását vetette szemére. Így tehát kimondták azt, amit a bukarestiek eddig csak gondoltak és csak csináltak. Most már egy képviselőházi ülés nyilvánosságából is tudvalevő, hogy román államférfia Braianuék szemében nem követhet el nagyobb bűnt, mint ha magáévá teszi a kisebbségek védelmét.

                                                                                                                Turbuk Mária személyi 

  Világ, 1925. február 26.
  Száz magyar vett részt a sao-paolói lázadásban. A Világ sao-paolói tudósítója írja:
  A sao-paolói lázadás leverése után az államügyész vádiratot adott be a lázadás résztvevői ellen, amelyek között több m agyar is van. A lázadásban résztvett m agyarok ténykedéseit részletesen tárgyalja az ügyészi vádirat, elmondja, hogy miként szervezkedtek a magyar kolónia tagjai, mi módon vettek részt a lázadásban, milyen szerepet játszottak a forradalmi mozgalmak előkészítésében.
Az államügyészség szerint az úgynevezett hazafias csapat szervezője és későbbi parancsnoka, magyar ember volt, névszerint Ágid Mihály, akinek vezetésével a lázadó csapatot jórészt a magyar kolóniához tartozó egyének alkották. Ugyancsak Ágid Mihály volt az, akit felhatalmaztak arra, hogy a főváros különböző pontjain és a z ország belsejében önkénteseket toborozzon a lázadó csapat szaporítás a céljából. Ágid parancsnoki minőségében több okmányt aláírt és az egyik okmányban azzal fordult a főhadiszállás parancsnokához, hogy bocsásson rendelkezésére hatezer dollárt propaganda célokra.
  Az államügyész szerint Ágid Mihály tagadhatatlanul rossz szelleme volt a forradalomba kevert magyaroknak, akiket ellenállhatatlanul vont maga után a küzdelembe. Ő volt az, aki bejárta a városnegyedeket, felszólítva a m agyarokat, hogy álljanak be a forradalmárok csapataiba. Célja érdekében nem riadt vissza semmiféle eszköztől. Az államügyész vádat emelt még Dick Van Hantsager hollandiai származású egyén ellen, aki mint magyarbarát volt ismeretes. Neve több forradalmi okmányon szerepel. Vádolja az államügyész Siklósi Ernő dr. állatorvost, aki a tisztek listájában, mint kapitány szerepel, Eisinger Rezsőt, a forradalmi csapat főhadnagyát, aki a hadsereg első fizetését kieszközölte, Kardos Adalbertet, aki kiváló táncos, Faludy Pál, Váradi Lajos, Szántó Aladár, Binder János és Ágid Rezső hadnagyokat. Pleshati János őrmesterként szerepelt a lázadó csapatban. Walter Ernő pedig tolmácsi szerepet töltött be. Noha Walter Ernő a hivatalos jegyzőkönyvek szerint nem volt a forradalmárok oldalán, mégis Ágid Mihály barátja volt és valószínűleg Waltert csak azért vették föl a listába, hogy fizetést adjanak neki, mint tolmácsnak. Harmath Pál újságírót azzal vádolja az államügyészség, hogy nem csak együtt tartott a lázadókkal, hanem a forradalomból anyagi hasznot is húzott. Az államügyész vélekedése szerint Harmath volt az egyedüli, akinek sikerült a forradalmárok együgyűségét kihasználni és a ki anyagi előnyöket biztosított magának anélkül, hogy a harcban való részvétellel veszélyeztette volna életét.
  A vizsgálat okmányaiból kitűnik, hogy a sao-paolói lázadásban részt vett magyar katonák körülbelül százan voltak. Kihallgatásra csak azok kerültek, akikét a hatóságok el tudtak fogni. Azokon kívül, akiknek nevét az államügyész távirata felsorolja, szó esik még két személyről a hivatalos jelentésekben, noha ezek nem vettek részt a lázadásban, sőt ellenkezőleg, azon fáradoztak, hogy a magyarokat semleges magatartásra bírják. Az egyik Győrszigeti Némay Ferenc ny. alezredes, festőművész, a másik pedig Czezarovits Balázs lelkész.. Mind a ketten bejárták azokat a pontokat, ahol m agyarok küzdöttek és igyekeztek őket lebeszélni a küzdelem folytatásáról.

  Budapesti Hírlap. 1925-03-04/51. szám. Az erdélyi magyarok kivándoroltatása a nemzetgyűlésen. Az erdélyi magyarság üldözése. (kivonat).
  Zsilinszky Endre a román külügyminiszternek az erdélyi magyarság kivándorlásáról mondott beszédével kíván foglalkozni, amelyet Bukarestben még máig sem adtak közre. Úgy látszik, hogy javítani, és enyhíteni akarják a beszéd szövegét, mert érzik, hogy súlyos jogsérelem történt a magyar nemzettel és a nemzetközi joggal szemben. Az Erdélyből Brazíliába kivándorolt magyarok rettenetes helyzetben vannak. Fényképek is tanúsítják az ő szomorú sorsukat. Amikor erről hírt kapott, még nem tudta, hogy ezt a brazíliai kivándorlást a román kormány rendezte. Csak azóta tudta meg, hogy ezek a magyarok a román kormány segítségével, sőt ösztönzésére jutottak ki Brazíliába.
  Ez az ügy, amint ismeretes, februárban a román parlament elé került és Maniu kérdésére Duca külügyminiszter azt felelte, hogy olyan idegenek kivándorlásáról van szó, akik nem tudnak beletörődni abba, hogy legy Romániában élnek és ott most kisebbséget alkotnak. Maniu erre megkérdezte a kormánytól, hogy a nem oláhul beszélő oláh alattvalókat csak idegeneknek kell-e tekinteni?
  Ezt kell nekünk is kérdezni — folytatta Zsilinszky, hogy vajjon van-e valakinek joga idegenknek tartani azokat az erdélyi magyarokat, akik nem ezer, de másfélezer év óta laknak ott. (Zajos taps és éljenzés.) A deliktumok egész sorozatával állunk szemben, a mi véreinken ostort csattogtatnak, de nagy panamáról is szó van. A román kormány megszegi a kisebbségi egyezményt. Páratlanul áll a világtörténetemben, hogy egy állam az állampolgárok százezreit küldi idegenbe és mihelyt a deportálás helyére érkeznek, leveszi róluk állami gondoskodó kezét.
  A magyaroknak megjelölt útleveleket adtak ki s ez a jel utasítás volt a brazíliai oláh diplomáciai képviselet számára, hogy a deportált magyarokat ne ismerje el román állampolgároknak és semmiféle védelemben se részesítsék. (Nagy zaj. Láng János: Piszok nép! Aljas nép!) Valóságos rabszolga-kereskedést űznek a magyarokkal. Wolff Károly: Ez a népszövetség!
  Zsilinszky Endre: A magyar sajtó élesen bírálja Duca beszédét a Neues Pester Journal kivételével, amelyet élesen támad azért, mert a sérelem napján hízelgő beszélgetést közölt Ducával és bukaresti tudósításaiban a kis antant hatalmi pozícióját erősíti. Kijelentését a Házon kívül is meg fogja ismételni, hogy helytállhasson érte, mert itt minősített hazaárulásról van szó. A kormánynak eljárást kell indítani ez ellen az újság ellen, sőt be is kell azt szüntetni. A kisebbségek védelmét sürgeti még, nem elég, ha a külügyminiszter a népszövetséghez fordul, hanem más irányban is érvényesítse jogainkat. Járjon el sürgősen a román kormánynál és követelje a kérdések elintézését any'ovival inkább, mert ez súlyosan érinti a nagyhatalmaknak a kisantanttal való jogviszonyait is. Kérdezi a külügyminisztertől, hogy hajlandó-e gazdasági és politikai represszáliókhoz nyúlni a román kormánnyal szemben és hogy mit szándékozik tenni a Brazíliába deportált magyarság érdekében. A békeszerződés revízióját is kérni kell. (Általános élénk helyeslés.)
  Scitovszky Tibor külügyminiszter a felszólalásra a következő választ adta:
 — Tisztelt Nemzetgyűlés! Méltóztassanak megengedni, hogy a hozzám intézett kérdésre azonnal válaszolhassak. Mindenekelőtt megállapítani kívánom, hogy természetesen tudomásom van a román kamarában az erdélyi magyarság körében űzött kivándorlási propaganda kérdésének tárgyalásával kapcsolatban elhangzott kormánykijelentésekről, amelyek Zsilinszky képviselő urat felszólalásra késztették s amelyek honosan kihívták a bírálatot nemcsak Magyarországon és Romániában, hanem másutt is kínos hatást keltettek. (Általános helyeslés.) Méltóztassanak megengedni, hogy a tényállást a magam részéről is előadhassam, még ha a képviselő úr által előadottak után ismétlésekbe bocsátkoznám is. A román kamara a múlt hónap 12-én tartott ülésén a kivándorlási kérdés tárgyalásával kapcsolatban a közlekedésügyi miniszter kijelentette, hogy ügynökök oly feltétellel kaptak engedélyt kivándorlási propaganda folytatására, hogy működésüket csupán az erdélyi magyarság körére korlátozzák és csupán a magyar kisebbségi személyek kivándorlását mozdítsák elő. A vita további folyamán Maniu képviselő kérdést intézett Duca külügyminiszterhez, hogy helyesli-e azt a politikát, amely román állampolgárokat kivándorlásra enged csábítani, még ha azok nem román anyanyelvűek is. A külügyminiszter erre a kérdésre oly viszontkérdéssel felelt, amelynek az volt az értelme, hogy nem lát semmi kifogásolni valót abban, hogy a Nagyromániával elégedetlen kisebbségi elem kivándoroljon.
  E kormánynyilatkozatokból megállapítható, hogy a román kormány oly kivándorlási propagandát inaugurált, melynek célja tisztán a magyar kisebbséghez tartozó állampolgárainak a kivándorlásra való csábítása azzal a bevallott szándékkal, hogy a magyar kisebbségi elemektől megszabaduljon. (Felkiáltások: Gyalázat! Gyalázat!) Az erdélyi magyarság körében űzött kivándorlási propaganda oly félrevezető eszközökkel folytattatott és e propagandának áldozatul esett magyarság Brazíliában, ahová a kivándorlás irányíttatott, oly nehéz helyzetbe került, amely a román kormánynak e kérdésben való eljárását súlyos beszámítás alá vonja. Különösen kihívja a bírálatot a román kormánynak az az eljárása, hogy a bajba került magyar anyanyelvű kivándorlóitokkal szemben megtagad minden közösséget és segítséget azzal a megokolással, hogy a kivándorlás tényével román állampolgárságukat elveszettnek tekinti. Erről azon az alapon szereztünk tudomást, hogy a román konzul által visszautasított magyar anyanyelvű kivándorlottak utólag a magyar érdekek védelmével megbízott rio de janeirói németalföldi konzulátushoz fordultak. Amennyiben tehát a román kormány e kivándorlottakkal szemben nem teljesítené kötelességét, a magyar kormány már csak az emberi érzés jogán is fog gondoskodni arról, hogy ezek a hibájukon kívül bajba jutott véreink a pusztulástól megóvassanak.
  A román kormánynak ez a magatartása élesen ellentétben áll azokkal a kötelezettségekkel, amelyeket a román kormány a kisebbségek egyenlő elbánása tekintetében nemzetközi alapon vállalt és ellentmondásban van a román kormánynak a népszövetség elé terjesztett panaszokkal szemben állandóan hangoztatott kijelentéseivel, hogy a Románia területén élő kisebbségek ugyanazon bánásmódban és ugyanazon védelemben részesülnek, mint a román anyanyelvű állampolgárok.
  A román kamarában elhangzott hivatalos kijelentések szerint azért kell Romániának a kivándorlási propaganda eszközeivel a magyar kisebbségektől megszabadulni, mert a magyarság elégedetten Nagyromániával. A magyarságnak a határokon átható és a népszövetség fórumát is állandóan ostromló panaszai pedig arról szólanak, hogy a román kormány tevékenysége és politikája arra irányul, hogy ezt az elégedetlenséget felkeltse és állandóan ébren tartsa. Olyan összefüggések ezek, melyek élesen világítanak bele a romániai kisebbségek helyzetébe.
  Sajnálom, hogy külügyi expozémban tett kijelentésemre, hogy a szomszédos országokkal való szomszédi viszony javítására semmi sem lehetne nagyobb hatással, mint ha a magyar fajtestvéreinkkel való bánásmód megfelelne a nemzetközi alapon vállalt kötelezettségeknek. — Romániából ilyen visszhang érkezik. A magyar kormány máris kötelességének ismerte, hogy a román kamarában idolul események alapján a népszövetségnél a kellő lépéseket megtegye és a magyar kisebbségek ügyét ez incidens kapcsán is legmesszebbmenő gondozásába vegye. (Helyeslés.) Ez az esemény újabb figyelmeztetés, amely a magyar kormányt arra kell, hogy intse, hogy nemzetközi tevékenysége terén egyik legfontosabb feladata és kötelessége a magyar határokon túl élő magyar fajtestvéreink nemzetközileg garantált érdekeinek és jogainak védelme.
  Szükségesnek tartom végül megjegyezni, hogy a román kamarában elhangzott kormánykijelentések a magyar kormányt már csak azért is nagyon kellemetlenül érintették, mert azok nem alkalmasak a Romániával való szomszédi viszony javítására, aminek elérésére a magyar kormány állandóan törekszik. Nem mulasztottam el, hogy e körülményre a román kormány itteni képviselőjének figyelmét is fölhívjam. Kérem a tisztelt nemzetgyűlést, szíveskedjék válaszomat tudomásul venni. (Élénk helyeslés és éljenzés.)

                                                       Turbuk Zakariás bejelenti a hatóságoknak Győrfi Antal elhalálozását

  Budapesti Hírlap. 1925-05-10/105. szám. Délamerikába vándorolt magyarok sorsa. A brazíliai magyar kolóniákra lassú elhalás vár.
  A Kivándorlási Tanács tegnap délután ülést tartott s ez alkalommal Áldássy József miniszteri tanácsos a kivándorlási főosztály vezetője beszámolván legutóbbi délamerikai útjának eredményéről, személyes tapasztalatai alapján a kint élő magyarság helyzetképét is feltárta. Előadása következéseként a szükséges intézkedések megvitatásával a Kivándorlási Tanács legközelebb foglalkozik. Áldássy tapasztalatainak ama részéről, amely a nagy nyilvánosság elé tartozik, tudomásunk szerint a sajtót értesíteni fogják, mert általános érdek fűződik ahhoz, hogy a széles körökben jelentkező kivándorlási láz ellen, amely most a magyarságot a dél-amerikai veszedelmes útirányok felé tereli, a sajtó is felvegye a küzdelmet, ennek leghathatósabb módja az, ha a kint élő magyarok küzdelmes sorsára és nagy többség elszörnyítő helyzetére leplezgetés nélkül rámutat. Egyelőre a kivándorlási Tanács Áldássy beszámolóját bizalmas közlésnek tekinti. Áldássyval egyidőben egy honfitársunk is hazaérkezett Argentínából. Az illető tizenkét évet töltött Délamerikában, most egy nagy faértékesítő vállalat élén áll s üzleti útjai során is bő alkalma volt megismerni a Brazília és Argentína államokban élő magyarok helyzetét, mind a kávéültetvényeken, mind a gyárvárosokban. Ismeri azokat a helyeket is, amelyeket Áldássy meglátogatott.
  A kint élő magyarok helyzetéről tudósítónknak a következőket mondotta: A Délamerikába irányuló magyar kivándorlás újabb időkben, a világháború után felélénkült, de még mindig csak szórványos. Magyarországról, évenként alig néhány száz ember érkezik a délamerikai államokba, jóval nagyobb az elszakított területek kiözönlése. Én senkinek sem ajánlom, hogy kijöjjön, mert a kereseti viszonyok még mindig igen kedvezőtlenek s e mellett az élet drága. Azt látom hogy ugyanazzal a munkával itthon sokkal jobban lehet boldogulni. Legtöbb magyar St. Paulo államban él, számukat itt ötven - hatvan ezerre becsülik. Itt úgyszólván az egyedüli munka, amelyhez idegen munkásokat igényelnek, a telepesekre váró erdőirtás és a kávéültetvények művelése.
  Több olyan hajózó társulat van, amelyeknek az állam megtéríti a behozott külföldi munkások szállítási díját ezek a vállalatok, tehát a rabszolga-kereskedésnek egy nemét űzik. Mert a bevándorolt munkásokra valóban a rabszolgaság sorsa vár. Elszállítják őket az ezer és ezer kilométernyi távolságban fekvő haziendákba, ahol tökéletesen ki vannak szolgáltatva az ültetvényesek kényének-kedvének. A kávéültetvények művelése rendkívül fáradságos, a talaj nehéz, a klíma irgalmatlan. Még a legkitartóbb munkások is csakhamar belátják, hogy képtelenség boldogulniok mert szervezetet őrlő kemény munka árán sem takaríthatnak meg semmit sem. Rendszerint az ültetvényes birtokában levő boltokból kell beszerezniük szükségletüket s ezért az áruvásárlás céljaira szolgáló Jancsibankókban kapják a fizetésüket, amely ilyenformán arra is alig elég, hogy az életüket eltengethessék. Itt a munkás kiuzsorázásának minden fogása érvényesül.
  A munkaszerződéseket védő törvények ugyan elég humánusak, csak éppen a végrehajtásuk hiányzik. Nem irigylésre méltóbb a brazíliai telepesek sorsa sem. A telepesek számára adott területek ha nem is őserdők, de másodlagos erdők, amelyekben késsel és baltával kell utat vágni. Óriási munkát kell végeznie a telepesnek, hogy művelhető területhez jusson. Évek küzdelmes munkájába kerül, míg némi fölösleget termelhet és embernek való fedél alá jut. Láttam kezdő telepeseket, akik a mi csőszkunyhóinkhoz hasonló s félig földbevájt vackokban húzódtak meg: szilárd épületeikhez képest is monumentális alkotásoknak tűnnek föl a mi falusi házaink.
  A telepesek igen szaporák, de ebben nincs áldás, mert a gyermekeket az egészségtelen klíma megöli. Tífuszjárványok mellett a sárgaláz is pusztít. Egészségügyi berendezésekről természetesen nem is beszélhetünk. A brazíliai telepesek általában az ősemberek küzdelmes életét élik, de az ősemberek viszontagságokkal dacoló szervezeti ereje nélkül. Sokan feladják a reménytelen küzdelmet s ezek aztán menekülésszerűen húzódnak a városok felé. Nagy tömegekben özönlenek Szt. Paulóba, ahol máris mintegy 16.000 magyar lakik. Életük azonban itt valóban siralmas; szenvedésük, nyomoruk még a kőszívűeket is megindítaná. Rendszerint semmijük sincs, csak éppen hogy tető alatt vannak. Építkezéseknél, gyárakban keresnek munkát, ez azonban alig menti meg őket az éhenhalástól. Most egy férfi naponta átlag 8 millióist kereshet meg (kb. 7580 kor.) Ez elég tekintélyes összegnek látszik, csakhogy nem lehet belőle megélni, mert az élet szerfölött drága, így például a mi mai pénzértékünkre átszámítva, 1 kg. kenyér 15.000 kor., — 1 liter tej 7600 kor., — 1 kg. szalonna 53.000 kor., — a disznóhús ugyanannyi, — 1 kg. rizs 15.000 kor., — 1 kg. burgonya 4500— 7500 kor., — 1 tojás 2500 kor. Még a kávé is 45.500 kor, kilogrammonként. Ilyen árak mellett a családfő keresetéből a család legelemibb életszükségletét sem lehet kielégíteni.
  Asszonyoknak, gyermekeknek is dolgozniok kell. Én láttam 8—10 éves gyermekeket kőműves munkában, akik természetesen mind 15 éveseknek vallják magukat, mert ennél kisebb korunknak nem volna szabad dolgozniuk. A gyermek napidíja félannyi, mint a felnőtt férfié, de a drágasághoz képest a kereset még így is kevés.
  Az olaszok megélnek valahogyan, mert mindennapi táplálékként rizssel kevert babbal is beérik, hanem hát a magyarnak szalonna kell, meg fehér kenyér, ezt pedig ott nem lehet megkeresni. Lassú halódás itt a magyarság sorsa s nincs rá kilátás, hogy a helyzet belátható időn belől javuljon. A brazíliai magyarok menthetetlenül ki fognak pusztulni. Argentínában már tűrhetőbb a helyzet, noha távolról sem rózsás. Itt mintegy 10—12.000 magyar él, ezeknek egy jó része Buenos Airesben. Városi kolóniájuk gyarapodik s a kitelepültek egy részének elég jó dolga is van, de hát azzal a küzdelemmel, amellyel ott exisztenciát tört, idehaza is érvényesülhetett volna. Argentína déli részein az égövi viszonyok megfelelőek, föld is elég van, azért itt a letelepülők számára hasonlíthatlanul jobb helyzetet lehetne biztosítani, mint amilyenben a brazíliai telepesek szenvednek, minélfogva ez utóbbiak áttelepítése emberséges vállalkozás volna.
  Úgy tudom, a magyar kormány tiszteletreméltó kiküldöttje, Áldássy József miniszteri tanácsos tökéletesen ismeri mindkét állambeli magyarság helyzetét, mert valóban önfeláldozó odaadással fáradt azon, hogy eljusson minden olyan helyre, ahová panaszkodó hangok hívták és mindenütt minden lehetőséget megragadott és felhasznált a magyarság siralmas helyzetének könnyítésére. Bízom abban, hogy az ő tapasztalatai nyomán a magyar kormány meg fogja találni azt a módot és eszközt, amellyel a lassú, de biztos pusztulás sorsára ítélt brazíliai magyarságnak legalább egy része megmenthető. Most valósággal a siralomházban ül.

  Budapesti Hírlap. 1925-05-24/116. szám,
  Magyar könyv az amerikai Boldogasszonyfalvának.
  Brazília Sao Paolo állama ősrengetegeiben a tengerentúlra szakadt magyar véreink rettenetes, küzdelmek árán Boldogasszonyfalva néven magyar községet alapítottak. A brazíliai magyar telepesek — akik az általuk létesített kávéültetvényeken már a kezdet nehézségein túlestek — levélben azt a kívánságukat fejezték ki, hogy ők az óhazával a lelki kapcsolatot fenntartani akarják, ezért magyar könyveket kérnek. Óhajukra a földművelésügyi miniszter népszerű gazdasági, a vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig szépirodalmi könyvekből népkönyvtárt küldött a boldogasszonyfalvai magyar telepeseknek.

  Budapesti Hírlap. 1925-06-24/139. szám. Kivonat
  …Nem szabad megismétlődni oly visszásságnak, ami állítólag a brazíliai magyar nemzetiségű kivándorlókkal történt, kiknek Romániában útlevelet szereztek és mikor Brazíliában a román konzulátus jogsegélyét kérték, azt a választ kapták, hogy elhagyták hazájukat, Románia nem tekinti őket állampolgárainak, — viszont a trianoni szerződés szerint azok ipso iure román állampolgárokká válván, — magyar állampolgároknak sem tekinthetők. Véget kell vetni ily lehetetlen állapotoknak és ezért elvárjuk, hogy a népszövetségi ligák uniójának közgyűlése minden vonatkozásban megvilágítja azt a fonák helyzetet, mely az illetőség és az állampolgárság területén annyi bajnak, zavarnak az okozója és erélyesen fogja követelni a megnyugtató rendezést, mely lehetetlenné teszi, hogy régen szerzett illetőségek felboríttassanak, hogy egyfelől kettős állampolgárságok osztogassanak, másfelől legyenek olyanok, kik a bölcs nemzetközi rendezés alapján minden állam kötelékéből kizárhatók legyenek.

  A bukaresti belügyminisztérium beismeri a kivándorlásra csábítást.
  Magyarság. 1925-07-04/147. szám. Arad, jul. 2. A Magyarság tudósítójától.
  Még élénk emlékezetében lehet mindenkinek a nagy útlevél-panama, melynek hullámai a magyar parlamentig is eljutottak. Éveken át ezerszámra csábították ki kivándorlási ügynökök Erdély magyar és sváb lakóit Brazíliába, kecsegtetve őket valóságos Eldorádóval. Csak amikor megérkezett a kivándorló, jött rá, hogy égető pokolba került, melynek klímáját nem bírja, amely elsorvasztja csontjaiban a velőt és őrültségbe vagy kora sírba hajtja. Földet nem kapott, ellenben rabszolgaként dolgoztatták, míg össze nem esett. És olyan útleveleket kaptak ezek a kivándorlók, amelyek visszamenetelre nem jogosítottak, sőt amelyekre rávezették az állampolgárságról való önkéntes lemondást is.
  Az egész ügynöki szervezet élén Herberger Gyula állt, egy kis szürke magánhivatalnok, aki azonban a kivándorlási üzelmekkel országos hírnévre és jelentékeny vagyonra tett szert. Hogy minden filléréhez egy magyar család könnye tapad, az nem nyugtalanította az álmait. Dévai irodája valóságos búcsújáróhely lett, ahol az ország minden részéből sereglettek össze a léprement magyar kisbirtokosok, kik nyakrafőre adogatták el ingóságaikat és ingatlanaikat, csakhogy az ígéretföldjére, Brazíliába kimehessenek. És ez a kivándoroltatási munka a legnagyobb nyilvánosság mellett folyt, a lapokban hatalmas hirdetéseket közölt Herberger, s a hatóságok nem hogy akadályozták volna munkáját, hanem még ők maguk küldték hozzá az áldozatokat.
  Néhány dévai csángó valahogy vissza tudott jutni Brazíliából és még 1923. elején bűnvádi feljelentést tett Herberger ellen kivándorlásra való csábítás büntette miatt. A dévai királyi ügyészség meg is indította ellene az eljárást, lefolytatta a vizsgálatot és 1923. március 20-én vádiratot nyújtott be ellene a dévai törvényszékhez. Herberger kifogásai folytán a vádtanács több ízben tartott tárgyalást. Közben azonban a magyar lapok igen erélyesen kezdtek foglalkozni Herberger üzelmeivel, szóba került a parlamentben is. Herberger lába alatt kezdett égni a föld és jobbnak látta szintén tengerentúlra vitorlázni. A kivándorláshoz azonban útlevél is kell, az útlevélhez pedig egyebek közt bizonyítvány arról is, hogy a kérelmező ellen bírói eljárás nem folyik. És most következnek a csodák: ugyanaz a dévai királyi ügyészség, amely már több, mint egy évvel előbb beadta ellene a vádiratot, 907—1921. szám alatt hivatalosan igazolta 1924. június 5-én, hogy Herberger Gyula ellen semmiféle bírói eljárás nincs folyamatban. Erre meg is kapta az útlevelet és elpárolgott Brazíliába, de attól félvén, hogy valamelyik áldozata rövidesen megfizet a miatta átélt szenvedésekért, tovább ment Mexikóba, ahol most nyugodtan zongorázik. Közben pedig folyt ellene a bírói eljárás, habár letagadta az ügyészség. Herberger védője azzal védekezett, hogy védence belügyminiszteri engedély alapján folytatta működését. A dévai törvényszék tehát nyilatkozattételre hívta fel a belügyminisztériumot, mely az első megkeresésre ugyan nem felelt, a másodszorira azonban azt válaszolta, hogy Herbergernek tényleg ideiglenes szóbeli engedélye volt a belügyminisztérium vezetőjétől kivándorolni akarók irányítására. Erre az ügyészség a kivándorlásra való csábítás vádját elejtette. A vádtanácsnak ez az ülése 1925. június 27-én folyt le, három nap múlva pedig a törvényszék megszüntette hivatalosan az eljárást Herbergerrel szemben.
  Most aztán törheti a fejét a közönség, hogy egy bukaresti miniszter milyen demokratikus hajlandóságú ember, aki ilyen bizalmas viszonyt tart fenn egy dévai kis magántisztviselővel, aki ráadásul nem is tartozik az egyedül üdvözítő államfenntartó fajhoz. De arról is lehet csevegni, hogy milyen bizalma lehet a közönségnek az olyan hatósághoz, mint a dévai királyi ügyészség, amely hivatalos bizonyítványt ad arról, hogy valaki ellen semmiféle bírói eljárás nincs folyamatban és eközben rendszeresen résztvesz ennek a bűnügynek vádhatósági képviseletében. Bukarest ilyen igazságszolgáltatást honosított meg Erdélyben is.

  Budapesti Hírlap, 1925-09-29/218. szám. Újból kivándorlásra csábítják az erdélyi magyarokat. Bukarestből jelentik:
  Néhány hónappal ezelőtt nagy kivándorlási botrány történt Bukarestben, amikor Duca külügyminiszter a parlament nyílt ülésén ismerte be, hogy az erdélyi magyarokat állami segítséggel juttatják kivándorlási ügynökök kezére. Alig csillapultak le e botrány hullámai, máris újabb panama veti előre árnyékát. Erdélyi lapok jelentése szerint ugyanis a magyar földmívesek körében ismét erős aigitációt folytatnak a kivándorlási ügynökök.
  Legújabb fogásuk az, hogy Brazíliába kivándorolt magyaroktól megszerzik azok erdélyi ismerőseinek címét, megtudakolják ezeknek családi körülményeit és a kivándoroltak nevében hamis leveleket küldenek Brazíliából. A levélben leírják, hogy milyen pompás világ van Brazíliában és mindenféle ígérettel biztatják őket. A Keleti Újság ez üggyel foglalkozva megjegyzi, hogy a kormány, miután néhány hónap alatt feledésbe merült a legutóbbi nagy kivándorlási panamák ügye, a már meglevő két ügynökségen kívül, négy újabb ügynökségnek adott engedélyt, úgyhogy most már hat ügynökség veti ki hálóját az erdélyi magyarokra. Az ügy a magyar pártot is foglalkoztatja, mert elnöki tanácsának legközelebbi ülésére többek közt a következő pontot is fölvette: A kivándorlás elleni akció és tiltakozás az ellen, hogy a kormány elősegíti a magyarság kivándorlását.

  Budapesti Hírlap, 1926-07-11/154. szám. A futóhomok.
  Az a nagy vihar, amely a boldogság magasságából a nyomorúság mélységébe gördítette le a régi Magyarország megingathatatlannak látszó szikláját, még nem ült el. Az összetörött darabokat tovább mállasztja, porszemekké zúzza szét s a porszemeket futóhomokként űzi, hajtja és szétszórja az egész világon. Nagy erkölcsi katasztrófák, kriminális szenzációk zaklatják, dúlják a nemzet mai életét. Újabb megalázkodásoknak, újabb kudarcoknak sötét árnyéka borul reánk. Mégis legcsüggesztőbb és legelkeserítőbb az a kép, amely a magyarság csöndes, de gyors szétszóródásáról, óriási vérveszteségeiről kevés szavú, itt-ott elszórt újsághírek fekete mozaikköveiből öszszeállítva sötétlik előttünk.
  Amióta a Kárpátok hatalmas gránitpántja nem fogja össze a magyarságot, nem biztos már a föld a magyarok lába alatt. Ellenségeink bűnös bosszúállásukban meg akarták szűkíteni határainkat, de annál sokkal gonoszabbat tettek, rettenetesen kitágították a magyar határokat a földnek legtávolibb partjaiig. Kétségbeejtő elkeseredés, kegyetlen üldözés, a fenyegető éhség réme és a megingott egyensúlyi lelkeken úrrá lett kalandvágy kergeti kifelé a magyarságot Szent István földjéről. Ha a nagyvilágban valami katasztrófa történik, az áldozatok egy része mindig magyar. Ha a francia szénbányákban katasztrófa történik, ez sok-sok magyar halálát jelenti; ha a riff-kabilokat leverik, sok elszánt lelkű magyar pusztulását, vagy kínos rabságát hirdeti ez a hír; ha a Brazíliába rabszolgákul eladott embertársaink rettenetes gyötrelmeiről hallunk, már előre tudhatjuk, hogy ezek az emberpáriák magyarok; ha a Keleten és Nyugaton megcsalt, mindenükből kifosztott emberekről olvasunk, ezek is magyarok. Mindenütt magyarok. Mindenütt, csak ott nem, ahol lenniük kellene: itthon. Itt állandóan apad, fogy a számunk, amíg végre egészen elfogy s a részünkre fenntartott szűk kis rezervációs területre is belódulnak minden égtáj felől az idegenek.
  Régen megállapított tény, hogy a háborút nem 18-ban veszítettük el, hanem apránként veszítgettük el a háború valamennyi éve alatt a vérveszteség, a nélkülözés és a forradalmi izgatások miatt. De a békét sem 1920-ban veszítettük el, hanem a 67 óta egymást követő évek alatt. Mert elmulasztottuk Magyarország földjén olyan helyzetet teremteni, amely háborúvesztés eshetőségére is biztosítja, ha nem is a magyar állam szerkezetét, de legalább a magyar nemzet egységét és számbeli fölsőségét.
  A háború és a háborúvesztés eshetősége teljesen hiányzott a magyar politikusok számításából. Az ezeréves jogra támaszkodva semmit sem tettek azoknak a támadásoknak a kivédésére, amelyek a jogra nem is hederítve a puszta számadatokra hivatkozva iparkodtak tőlünk elszakítani azokat a területeket, ahol a magyarság az idők folyamán kisebbségbe került. Igaz, volt némi védelmi kísérletezés büntetőjogi, iskolai és társadalmi téren. Csak ott nem, ahol legeredményesebb lett volna, a telepítések terén. Az évenkint kivándorló magyaroknak nagy tömegeit kellett volna Erdélybe és a Felvidékre telepíteni. Ha 67 óta a szórványos és ötletszerű telepítések helyett tömeges és tervszerűen irányított telep építések történtek volna, hatalmas erejű többséggé duzzadt volna a veszélyeztetett területek magyarsága. Ez a számbelileg is biztosított felsőség kicsavarta volna ellenségeink kezéből a leghatalmasabb fegyvert, a számbeli többségre hivatkozást, de ha a felosztás a háborúvesztés és külpolitikai okok miatt mégis elkövetkezett volna, a magyarság legyőzhetetlen erőt tudna az ideiglenes uralom elnyomó törekvéseivel szembeállítani. Mindezt elmulasztottuk. A békének azt a 47 esztendejét, amelyet erőgyűjtésre ajándékozott nekünk a Gondviselés, a számszerű többség biztosítása szempontjából elszalasztottuk.
  Széchenyi szerint így „a múlt kiesett kezünkből", a letűnt éveket vissza nem hívhatjuk. De a jövőre gondolnunk kell, mert különben ez is céltalanul elfecsérelt múlttá fog válni. A jövő most éppen a múltban elmulasztott politikának a megfordítottját követeli. Akkor arra kellett volna törekedni, hogy a magyar medence kifelé tóduló emberáradata öntse el a nemzetiségi területeket, most pedig az a feladat, hogy itt a maradékhazában gyűjtsük össze és mentsük meg a magyarságot a sóvárgott boldogabb kor számára. Az a nemzet, amely a kevesebb ember és több fóka elvére akarja felépíteni nemzeti életét, előre is kimondja azt, hogy az eszkimók állami berendezkedésén nem terjednek túl nemzeti igényei. Nem arról van szó, hogy a megszállott országrészekből ide csalogassuk a magyar lakosságot. Nagy hivatásuk van ott azoknak, akik ott maradhatnak. De itt kell összegyűjteni és az elpusztulástól megmenteni azokat, akik nem maradhatnak ott. Legyen már egyszer vége a magyar élet könnyelmű pazarlásának. Senki se mondja azt, hogy itt nincsen már hely.
  Sokszor emlegetett, jól ismert tényaz, hogy többszázezer hold várja felszabadítását az évezredes mocsarak alól. Az izmos magyar munkáskezekhez mennyivel méltóbb munka volna ezektől a hazai mocsaraktól hódítani el az életet adó termékeny szántóföldeket, mint Brazília őserdeit irtogatni a mindennapi kenyérért és kidőlni az emberfeletti munkában s eltűnni nyomtalanul. Mennyi virágzó város, falu várja a magyar parlagon megalkotóját, életrevarázsolóját. Akit fantasztikus tervek csábítottak ki messzi világrészekbe, itt is szőhet nagyszerű és meg is valósítható terveket, akit az elrabolt föld keserűsége űzött idegenbe, itt új földet, új otthont szerezhet, sokkal biztosabban, mint az idegenben. Van itt hely a munkás magyar kezek számára, csak meg kell már egyszer indítani azt a munkát, amely idevonzza a bujdosó magyarokat. Hatalmasan meg kell duzzasztani a széttépett Magyarország megmaradt részében a magyarságot, hogy ha majd egyszer eljön az ideje, jóvátehessük a múltak hibáját is, felhúzhassuk a zsilipeket s a megduzzadt magyarság árja elboríthassa a most elszakított területeket és új erőt vigyen a most ott tengődve haldokló magyarság ereibe.
  Nincs olyan erő, amely a világ minden tája felé szétszórt magyarságot az idegenben össze tudja fogni s a pusztulástól megmenteni. Nyomorúság, reménytelen szenvedés, korai halál vár ott mindenkire, legjobb esetben beolvadás idegen nemzetekbe. Nem segít ezen sem diplomácia, sem sajtó, sem egyesület, sem agitáció, sem semmi a világon. Csak egy segíthet. A szétszórt magyarság futóhomokját hozzá kell kötni a hazai röghöz. Legyen az a futóhomok a magyarság újra kizöldülő reményeinek termékeny humusza. S.

                                                                                Turbuk Zakariás halotti bizonyítványa

  Magyar Nép. 1927. január 8. Levél az ígéret földjéről.
  Kivándorolt magyarjaink éhen halnak, oly nagy a munkanélküliség Kanadában. Amikor az Egyesült Államok 1924-ben majdnem légmentesen lezárták határaikat a bevándorlók előtt, óriási reklám indult meg a kanadai telepítések érdekében. Szájról-szájra adták, hogy Kanada is Amerika, meg, hogy olyan nagy, mint Európa s most még csak kilenc millió lakosa van. Ennek a népbolondításnak a második esztendejében 1925. áprilisában saját jószántamból elmentem Kanadába, hogy a felvilágosító munkát siettessem ameddig még nem késő. Keresztül verekedtem magamat 11 hónapon át egész Kanadán, mint napszámos, marhahajcsár-iparimunkás stb., stb., Amit tapasztaltam azt megírtam s ezen a helyen csak arra akarom inteni magyar földművelő testvéreiméit, hogy jól felfogott saját érdekükben, ne üljenek fel a kivándorlási csábításoknak, ne higgyenek a jól megfizetett és mindent ígérő újsághíreknek.
  A múlt év őszén több mint négyezer magyar embert találtam Kanadában teljesen munka nélkül. Ezek nagy részének novemberben már egy garasa sem volt. Elmentem egyes vállalatokhoz, hogy e szegény magyarokat munkához juttassam. Micsoda csodálkozással fogadtak! Aztán kinevettek! Munkát? Hiszen a bennszülöttek is munka nélkül vannak! Ki hívta az embereket Kanadába? Miért jöttek? Ki hívta őket?
  Ez volt az összes válaszuk. Még le sem töröltem csizmámról a kanadai út sarát s máris öles hasábokat, olvasok a napilapokban, melyek arany és ezüst hegyeket ígérnek a kanadai tavak csodás birodalmában. Szegény Kanadába kivándorolt jó magyarjaim! De későn jöttetek rá, hogy hová jutottatok! Hol vannak, akkor te jó tanácsadóid? Intő szavamat küldöm hozzátok otthoni magyarok egy szomorú világból. A múlt évben kivándorolt magyarok nagy része itt lézeng Kanadában munka nélkül. Nyári keresetének nagy részét már hónapokkal ezelőtt felélte, pedig a földművelőnek munkát hozó tavasz még nagyon mesze van. Magyar földművelő testvérem! Ezt tartsátok szem előtt mielőtt hajóra, szállnátok, ezt gondoljátok meg a meddig nem késő. Z. S.

  Magyar Nép. 1927. augusztus 13. Magyar családok tönkretétele Délamerikában.
  Sokszor föltártuk olvasóink előtt, hogy milyen bizonytalan sorsnak teszik ki magukat,akik a rendezetlen helyzetű Délamerikába vándorolnak ki. Közelebbről megint fölháborító eset történt ottan kivándorolt erdélyi magyarokkal. A román konzulátus egyik tisztviselője egy Bracucescu nevű úr, azt ígérgette a szerencsétlen kivándoroltaknak, hogy olcsó hajójegyet szerez nekik a hazatérésre.
Háromszázhetvennégy család igyekezett az, olcsó hajójegy árát Bracucescunak befizetni. Hónapok múltán azonban kiderült, hogy a konzulátusi tisztviselő csak ámítgatta a szerencsétlen embereket, maga a pénzzel megszökött. A román kormány hír szerint nem fogja kárpótolni a szerencsétlenül járt magyarokat.

  A HONFOGLALÓK
  Magyar Nép. 1928. május 12. A magyar kivándoroltak szomorú sorsa Brazíliában. A napokban Jermann Jenő brazíliai magyar konzul megérkezett Budapestre. A brazíliai magyar konzul az újságírók előtt vázolta a Brazíliába kivándoroló magyarok borzalmas helyzetét.
Körülbelül ötvenezer magyar kivándorló él Brazíliában szétszórva. Ezeknek kilencvenöt százaléka azonban a legszívesebben hajóra szállna és visszajönne Magyarországba, ha rendelkeznének annyi pénzzel, amibe a hajójegy kerül. Ezek az emberek valósággal rabszolgasorsban sínylődnek az ültetvényekben. A legtöbb telep, ahol a magyarok dolgoznak, több száz kilométernyire van a főbb útvonalaktól. A konzul hangsúlyozta, hogy a magyar kivándorlás nincs megszervezve, ügynökök csábítják el az embereket és a kivándorlók az őserdőkben biztos pusztulásnak, néznek elébe. Ezeken, a viszonyokon sürgősen változtatni kell nemcsak a most ott élő, de a később kivándorlók érdekében is.

  Keleti Újság, 1929. február 1. Kivándorlási mozgalom a dévai csángómagyarság körében.
  A bírói ítélet ellenére a harói román gazdák által elvett 76 hold föld hiánya szintén hozzájárult a mozgalom erősödéséhez. Olcsó kölcsön mentheti csak meg a dévai csángó-magyarokat.(Déva, január 30.).
  Az impériumváltozás miatt a lecsatolás első éveiben és pedig 1921. és 1922-ben a dévai csángómagyarság körében nagyszabású kivándorlási mozgalom vert gyökeret. Abban az időben egész Erdély minden részéből a magyarok Brazíliába akartak kivándorolni és egyesek rettenetes megpróbáltatása mutatták csak meg, hogy a valóságban a kivándorló élete nem aranyélet, hanem egyenlő a földi pokollal. Ezen hírek után a mozgalom alábbhagyott az egész országban. Mindenki ott kereste a boldogulását, ahol éppen tudta, ahová a sors állította.
  A dévai csángómagyarság is hozzálátott a munkához és véres verejtékének az árán munkálta meg azt a földet, amit a sors megélhetésére kirendelt számára. Azonban ez a föld nagyon kevés volt és ma még ke¬vesebb, mert a lélekszámmal nem áll arányban. Az alábbi kis számítás megmutatja, hogy a dévai csángók valóban csak a legszerényebb keretek között tudnak megélni és így nem csoda, ha minden lehetőt megpróbálnak arra nézve, hogy új földterüle¬teket kapjanak, ahol gyermekeiket elhelyezhessék. A dévai csángóság a telepítéskor 1892-ben 880 katasztrális hold földön helyezkedett el. Akkor 54 gazda összesen 211 lélekszámot tett ki. Azóta a lélekszám megnyolcszorozódott s a földalaposan megfogyott. Éspedig: idegen kezekbe került eladás által 101 hold föld, hét gazdától, akik mind 12—13 gyermekesek, kisajátítottak összesen 19 hold földet, s ha elveszettnek tekintjük a harói 76 hold közösen bírt csángóterületet, amit elveszni nem volna szabad engedni, akkor végeredményében 684 hold föld marad, amelyen a mai dévai csángómagyarságnak meg kell élnie. Ez azt jelenti, hogy minden lélekre csupán egynegyed hold föld jut.
  Már pedig ebből élni és tisztességesen ruházkodni, s amellett a fiáknak családot alapítani és existenciát teremteni, nem lehet. Egyszerűen nem lehet.
  Súlyosbítja a helyzetet még az, hogy a szaporulat miatt a fiatalság tömegesen ipari pályára lép. S az önállósításhoz pénz kell. Honnét veszi elő a szülő a pénzt, mint a földből: eladja a földet. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy évről-évre mind több és több csángó föld kerül idegen kezekbe, úgy hogy egy szép napon csak arra ébredünk, hogy a telep már nem a régi csángótelep, hanem elszóródott a nagyvilágba s itthon nem maradt csak egy-két csángó a maga kis földjével szomorú hírmondónak.
  A csángók nagy szegénységét egy alkalmi eset mutatta ki. A múlt évben hat csángógazda Szatmár megyében vett egy kis birtokot s a dévai néhány hold földjüket eladóvá tették. Ezt a földet kellett volna megvenniük az itteni gazdáknak, azonban nem volt pénzük s a 22 százalékos kölcsönpénzt igénybe venni nem merték. A helyzet tehát úgy áll, hogy ha valahonnan hamarjában segítség nem jön, a csángók ettől a pár hold földtől is ismét elesnek.
  E szomorú szegénység miatt az idén ismét felvetődött a csángók körében a kivándorlási mozgalom. Nagyban emelte annak intenzitását egy arról szóló hír, amely szerint a brazíliai kormány ingyen viszi ki a kivándorlókat és nagyon olcsón s kedvező részletekben házat, és földet bocsát a mezőgazdák rendelkezésére a Bello-Horizonte fennsíkon. Ebben az esetben senkinek sem, kellene itthon semmit sem eladni, hanem az itteni föld az idősebbek kezén maradna s egy külön csoport, elmenne új házat keresni magának, új helyet, új földet, ahol meg is fog majd tudni élni a földje után.
  A kivándorlás mindig szomorú és mindig szükségtelen — különösen most az erdélyi magyarság szá¬mára. Arról kellene tehát gondoskodni, hogy Romániában tudnók elhelyezni a dévai csángóság népfölöslegét.
  Legelőször azonban konkrét segítség kell: az eladóvá tett néhány holdat okvetlenül meg kell menteni a számukra, s ha másképpen nem, az egész erdélyi magyarság által hozott azonnali kölcsön által. A cél megérdemli azt a kis munkát és áldozatot, amit a magyarság hozna s az üzlet is jó, volna, mert a dévai csángóság becsületes, törekvő és büszke nép, amely nem kíván semmit sem ingyen, s éppen azért megérdemli, hogy amikor a legnagyobb szükségben van, segítsenek rajta.

  Keleti Újság, 1929. február 6. A dévai Magyar Párt vette kezébe a csángóság kölcsönszerzési ügyet.
  (Déva, február 4.). A dévai csángó magyarság kivándorlási mozgalmával s a földvételhez szükséges kölcsön ügyével a dévai Magyar Párt választmánya a napokban foglalkozott. A nem mindennapi eset megtárgyalása adnák az eredménynek a leszűréséhez vezetett, hogy a csángók elszegényedési folyamata és a földek lassú elvesztése nem helyi baj, hanem országos tünet, miért is a választmány kimondta, hogy országos akció megindítása végett a párt központját fogja megkeresni.
  Az utóbbi évek gazdasági nyomorúsága és különösen a földművelőkre nehezülő különösen súlyos körülmények oda juttatták, a romániai magyar kisgazdák legnagyobb részét, hogy vagy nagy adósságokkal küszködnek s alig-alig tudják magukat egyik napról a másikra fenntartani, vagy pedig lassan-lassan és részletekben földjeiket kénytelenek eladni.
  Ezért a Magyar Párt dévai tagozata tudatában van annak a hatalmas veszedelemnek, amely ilyen súlyos helyzetben a kivándorlás által érheti nem csak a dévai csángó magyarságot, de az egész erdélyi magyar kisebbséget, feltétlenül szükségesnek tartja országos akció szervezését arra nézve, hogy az ilyen súlyos helyzetben lévők panaszai, bajai és kérelmei napvilágra jöjjenek s a segítés munkáját a magyarság hivatalos szervezete, megkezdhesse.
  A dévai csángók ügyében pedig kimondta, hogy azt vizsgálat tárgyává teszi s minden lehetőt el fog követni, hogy a csángók elfogadható kamatú kölcsönt tudjanak kapni. Mindenki érezheti, hogy m ilyen hatalmas horderejű a Magyar Párt dévai tagozatának határozata. Egyúttal azonban azt is éreznünk kell, hogy az erdélyi magyarság milyen reményeket fűz az országos akció sikeréhez.

                                                                                                 Hégető Paula, telepes

  Keleti Újság, 1929. február 11. A dévai csángók ki akarnak ván¬dorolni, és tárgyalásokat kezdtek a brazíliai kormánnyal. (Déva, február 9.)
  A dévai csángó telepesek sorsa végső katasztrófa felé közeledik. Ez a jobb sorsra érdemes, munkás, becsületes nép az anyagi tönk szélén áll. Az elszegényedésnek egyik példája, hogy már az elmúlt év végén hat családnak kellett odahagynia otthonát, hogy a fenyegető éhség elől más vidékre próbáljon menekülni. Eladóvá tették hát összesen tizenhárom hold földjüket és kiderült, hogy az egész csángótelepnek nincs annyi pénze, hogy ezt a néhány hold földet megbírja venni. És ne engedje idegen kézre jutni, amikor annak minden talpalatnyi helye életkérdés reájuk nézve. Hiába szaladtak fűhöz-fához, pénzhez nem juthattak, a 20—25 százalékos bankkölcsönt pedig képtelenek voltak igénybe venni.
  Ha végig akarjuk kísérni ennek az anyagi katasztrófának minden fázisát, tudnunk kell, hogy az 1892-ik évben történt telepítési akció alkalmával 880 holdon 54 gazda telepedett meg 371 lélekszámmal. Minden egyes lélekre három és egynegyed hold föld jutott. Azóta a lélekszám megnyolcszorozódott, a földek pedig megfogytak. Eladás folytán 101 hold idegen kezekbe jutott s az agrárreform rendjén pedig 19 holdat kisajátítottak. Kisajátították ezen kívül az egész telep tulajdonát képező, 76 hold közös földet, amelyet most minden bírói ítélet ellenére a harói románok erőszakkal elvettek. Maradt összesen 684 hold föld, amelyből minden egyes lélekre nem is jut egészen negyed hold.
  Ismeretes, hogy a csángóknál sok a gyermek. Nem ritkák a hét-nyolc, sőt tizenkét gyermekes famíliák sem. Negyed holdból pedig meg¬élni, ruházkodni, adót fizetni, teljes lehetetlenség. Az élet kiadásokon felül pedig rájuk súlyosodik a hét éves nagy per költsége is, amelyet a harói ügyből kifolyólag voltak kénytelenek folytatni.
  Ilyen anyagi helyzetben jutott el a súlyos sorsban élő csángókhoz a Mai Nap című pesti lapnak 1928. október 3-iki száma, amely egy Rio de Janeiróból származó jelentést közöl. A cikk szerint Prestes brazíliai köztársasági elnök maga vette kezében az ottani telepítések ügyét és azt a telepesekre nézve rendkívül kedvező feltételek mellett, akarja végrehajtani. A cikk, amelyről nem nehéz tudni, hogy kivándorlási hiénák trükkje, minden jót ígér, csakhogy elbolondíthassa a tragikus sorsban lévő embereket. Ígéri tehát a szokásos ingyen utazást, kész lakóházat, huszonöt hektár földterületet, kedvező hitelt, szóval földműves embernek valóságos paradicsomot.
  Sajnos, a csángó telepesek komolyan vették a lap cikkét és súlyos helyzetükben kaphatók voltak a kalandos gondolatra. Jóhiszeműségükben is bizonyos fenntartással éltek. Sokszor és behatóan megtárgyalták egymás közt a kérdést és a közlemény értelmében megkeresést, intéztek a brazíliai kormányhoz, hogy a közlemény mennyiben felel meg a valóságnak.
  Ha — mondják a csángók, — igazat mond a cikk, azt kérdezik a kormánytól, hogy hajlandó volna-e a csángók által előre kiküldött bizottsággal a kivándorlás lebonyolításait megtárgyalni és megengedni a bizottságnak, hogy a letelepülés helyét az erdélyi klímának megfelelő helyen lehetőleg a Bello Horizonté óriási kiterjedésű fennsíkján kiválaszthassák. Úgy tervezik, hogyha Brazília válasza kedvező lesz és a kivándorlás egészséges megoldást, nyer egyetlen csángó gazda, sem adná el itteni vagyonát, hanem azt valamelyik gyermekére hagyná, míg a többi családtagok mind kivándorolnának.
  Válasz a kérdésre még nem jött, de a választ megadhatjuk mi is. Az Erdélyből elszakadt kivándorlók ezreinek borzalmas sorsa kell, hogy a csángók előtt lebegjen. Pár esztendővel ezelőtt a Keleti Újság munkatársa személyesen győződött meg éppen a brazíliai kivándorlók szörnyű helyzetéről. Hosszú cikksorozatban írta le azt a rabszolgasorsot, amelyben ezek a szegény, kivándorlási ügynököktől becsapott emberek sínylődnek, míg szenvedéseiktől megszabadítja a legrémesebb halál.
  Ültetvények páriái, kik vérebektől, korbácstól, felügyelők öklétől zúzott testtel éhezve, kifosztva, nyomorogva vonszolják az élet igáját, ezerszerte rettentőbb sorsban, mint amilyen itthon a legtragikusabb életsors is lehet.
B  ár a dévai csángók sötét helyzetükben is elővigyázatosak voltak, mert előbb meg akarnak győződni a helyzetről, kétségtelen, hogy a rájuk váró tragédiát el nem kerülhetik, még abban az esetben sem, ha kedvező ígéretet kapnának. Újabb költségekbe verik magukat, még az a negyed hold is elvesz, amiből ma nagy szenvedés árán igyekeznek kikaparni a mindennapi kenyeret. Az kétségtelen, hogy sorsukon segíteni kell. Segíteni kell elsősorban az államnak, másodsorban a magyarságnak és minden eszközt meg kell ragadni, hogy ezt a tisztességes, munkás népet a halálugrástól visszatartsa.

  Déva és Vidéke, 1929. március 2. A dévai csángók választ kaptak Brazíliából.
  A dévai csángók a mult év novemberében küldtek levelet Brazíliába, amelyben a kivándorlás feltételeiről éreeklődtek. Válasz a brazíliai kormánytól a napokban érkezett, amelyben értesítik az itteni gazdákat, hogy nekik való éghajlaton terület még nincs előkészítve, így tehát a kivándorlás jelenleg nem aktuális. A csángóság nehéz helyzetében — sajnos — nem hagy fel a kivándorlás eszméjével, legfeljebb
egy időre elhalasztja.

  Keleti Újság, 1929. március 18. A harói botrányper miatt elkeseredett csángók közül kétszázötven család megismételte kérését a brazíliai kormányhoz. (Déva, március 16. Saját tud.)
  A dévai csángótelepesek, mint ismeretes, pernyertesek lettek a harói Földvár elvétele miatt folytatott perben. A valóságban azonban semmiféle hatóság nem tudott érvényt szerezni a bírósági döntésnek, úgyhogy a csángók végül is jobbnak látva az ügyet békésen elintézni, ajánlatot tettek olyan irányban, hogy hajlandók birtokcserére is, ha a cserét azonnal végrehajtják. A cserére vonatkozó tárgyalások már a múlt év novemberében megindultak, de ezek a mai napig nem vezettek eredményre. A gazdasági munka ideje azonban elérkezett, úgyhogy a csángók a legnagyobb bizonytalanságban vannak a birtokvita kérdésében, azért elhatározták, hogy amennyiben március végéig nem valósítják meg a földcserét ajánlatuknak megfelelően, úgy visszavonják ajánlatukat, és tovább folytatják az országos botránnyá dagadt pert.
  A csángók legutóbb küldöttségileg felkeresték dr. Pop Justin szenátort és kérték, hogy járjon közbe a nagyfontosságú ügy mielőbbi megoldása dolgában. A birtoklási viszonyokban való bizonytalanság, a gazdasági helyzet és ezen kívül a csángótelepesek nagymérvű természetes szaporodása is egyre jobban népszerűsíti a csángók között a dél-amerikai kivándorlás gondolatát.
  Megírtuk, hogy a brazíliai kormány nemrég hivatalosan ábrándította ki a telepeseket abból a reményükből, hogy Brazíliában nagy kiterjedésű földek állanak rendelkezésre a kivándorlók számára. A csángótelepesek ennek ellenére sem tettek le az ősi föld elhagyásának tervéről, és mint értesülünk, újabb megkeresést intéztek a brazíliai kormányhoz, azt a kérésüket intézve hozzá, hogy vétel útján szerezzen földet számukra.
Minthogy kétszázötven család okvetlenül ki akar vándorolni. Hogy kétszázötven magyar családnak elvesztése milyen nagyjelentőségű erdélyi kisebbségi életünkben, azt szükségtelen külön hangsúlyozni.

  Déva és Vidéke, 1929. április 6. Forrai Imre dévai csángógazda három hajójegyet küldött Brazíliából. A földmivelésügyi minisztérium jóváhagyta a földcsere tervet
  Forrai Imre: dévai csángógazda, aki az első 1921-es Herberger féle kivándolási mozgalomból kifolyólag Brazíliába vándorolt ki. Két évig nagyon rossz dolga volt, mivel egy kávéültetvényen napszámos munkával kellett magát fenntartania, később azonban földhöz jutott s gyűjteni kezdett. Hat év alatt aztán Isten segedelmével annyira vitte, hogy fiának földet biztosíthatott a brazil kormánytól, emiatt Forrai András fia, úgyszintén leánya és veje részére hajójegyet küldött, hogy azok is itt hagyva az óhazát, az új otthonban próbáljanak boldogulni.
  Ezzel a három hajójeggyel megkezdődött az a népvándorlás, amitől a dévai csángóságot mi mindig féltettük, de, amit — sajnos — eddig még senkinek sem sikerült megakadá¬lyozni. Ugyanis most már kivándorol Forrai András egy gyermekével, mivel még csak ifjú házas, aztán Forrai leánya, aki Ocskay dédácsi uradalmánál teljesít szolgálatot férjével és négy gyermekével.
  A kivándorlás azonban itt nem akar megállani, mert a Forrai rokonság nagy, az mintegy 22 vagy 23 családot foglal magába, s ezek mind arra törekednek, hogy minél hamarabb jussanak jobb helyzetbe már. Emiatt az egyik Forrai rokon már el is határozta, hogy egy hold földet el ad s annak az árával kimenve Brazíliába, előkészíti a többi 20 családnak a földvételét, úgy, hogy bizonyosra menjenek csak. Ez a három hajójegy tehát úgyszólván 25 családnak nyitotta meg az útját a vadidegenbe.
  E hajójegyek érkezésével egyidejűleg a földmivelésügyi minisztérium 1929. március 28-án kelt 16 617 számú leiratával jóváhagyta a Földvár 76 holdja miatti cseretervet, amit, mint azt már többször is megírtuk, Dr. Rozván István prefektus terjesztett elő a miniszternek pártolólag.
  A terv szerint Szárazalmás és Árki községek erdeiből fogják a dévai csángókat kárpótolni. A becslést az illetékes hatóságok minél előbb eszközölni fogják. A Consilier Agricol s a szászsebesi erdőigazgatóság, úgy¬szintén Szárazalmás, Árki és Haró községek elöljárósága, valamint természetesen a csángók fogják a kérdést eldönteni a prefektus vezetésével. Hisszük, hogy a becslés reális lesz sabba a csángók bele fognak nyugodni, amire Dr. Rozván Isván prefektus hitük szerint teljes garancia is.
  A dévai csángók egyik sérelme most már ezek szerint a közeljövőben elintézést fog nyerni. A kivándorlási láz a másik nagy baj, sőt a legnagyobb baj. Ezen már azonban csak föld segít. Adjanak földet nekik s nem fognak elmenni sehová, hiszen a csángó legelsősorban az a fajta, aki ragaszkodik szülőföldjének hantjaihoz. De, ha nincs föld ami tartsa és táplálja, nem tud itt maradni.

  Magyar Nép. 1929. április 13. Jóváhagyták a dévai csángó-telepesek birtokcseréjét. A dévai csángótelepeseket 76 hold szántóért, amelyet a harói románok jogtalanul foglaltak el tőlük, mint már írtuk is, kártalanítani fogják. Most érkezett Dévára a földművelésügyi minisztérium rendelete, amelyikben jóváhagyja a lapunkban említett cserét. A cserére szánt állami erdőterületet és csángók földjeit egy közös bizottság fogja felbecsülni. Sajnosa jóváhagyáskésőn érkezett, mert a sokat zaklatott csángók közül már többen útra készen állanak, hogy kivándoroljanak Brazília borzalmas, pusztító földjére.

  Magyar Nép. 1929. április 20. Kivándorlás.
  Az ország a kivándorlás jelszavától hangos. Ez a hang azonban nem szabadon tör elő: elfojtottan sikolt fel a romániai munkásság és dolgozótömegek melléből s nem hallja senki, csak az, aki tud érezni ezekkel a tömegekkel, aki tudja mi az a nélkülözés, mi a megfeszí¬tett és mégis hiábavaló akarat, aki tudja, mit jelent egy családnak az otthonát elhagyni.
  Nemcsak a dévai csángókról van szó. A dévai csángóságból mintegy 250 család elhatározta magát, hogy minden körülmények között ki megy Brazíliába. Az se baj, ha nem kapnak ingyen földet. Most átírtak újból a brazil kormánynak és tudatták vele, hogy pénzért is szerezzen részükre megfelelő éghajlatú földet. Ez a 250 család átlag csak 6 gyermekkel számítva, pedig a legtöbbjének 10—12 gyermeke van, 1500 lelket tesz ki.
  Márpedig a mai időben az erdélyi magyarságnak minden egyes magyar lelke nagy veszteség. De — mondom — nemcsak a csángóságról van szó. Hiszen olvassuk, hogy más helyekről is kifelé indulnak a tömegek. Legutóbb a Székelyföldről olvastunk efféle híreket. Ezek is magyarok. De még ezeket se vesszük olyan súlyos körülménynek az ország szempontjából, bár fáj a szívünk és a lelkünk, amikor magyar emberek és magyar csoportok kivándorlásáról van szó.
  És éppen így fájhat a szíve minden román állampolgárnak, mert csak az elfogult sovinizmus betegségében szenvedő mondhatja, hogy ma már nincs szüksége Romániának a kisebbségi munkáskezekre. De mindezeken felül arról akarunk szólni, hogy az utóbbi időben maga a kormány toborzott munkáskezeket Franciaországba való kivitelre. Ezek a rendeletek titokban, szigorú bizalmas borítékban érkeztek a kormány szerveihez s az volt a céljuk, hogy egy csoportot állítson össze mezőgazdasági és ipari munkásokból Franciaországnak. Nem merjük hinni, hogy ez is egyik feltétele a kölcsönnek s éppen azért mindaddig érthetetlenül állunk meg e tény előtt, amíg legmagasabb helyről ezt ki nem magyarázzák.

                                                                        Győrfi Mária születési bizonytványa, kiállítva Piskin.

  Déva és Vidéke, 1929. május 11. Komoly a dévai csángók kivándorlási akciója.
  A dévai csángók kivándorlási akciójának komolyságát, semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a dél-amerikai Német Népszövetséghez fordultak azzal, hogy kivándorlásuk esetén a csángókat vegye védelmükbe. Válasz erre még nem érkezet.

  Magyar Nép. 1929. November 30. Ravasz László nyilatkozata amerikai tapasztalatairól.
  Ravasz László budapesti református püspök most érkezett vissza Amerikából. Tapasztalatairól érdekes nyilatkozatban számolt be. A nyilatkozat szerint az Észak-Amerikai Egyesült Államokban nagyon sok székely lakik. A Székelyföldről kivándorolt székelyek egyházi tekintetben két nagy részre oszlanak: vagy a legbuzgóbb hívők, vagy a legrosszabb egyháztagok. Amerikában a reformátusok és unitáriusok egy gyülekezetben vannak, békésen megférnek egymás mellett. Az összes magyar kivándoroltak, így a székely, a csallóközivel, felvidékivel, vagy Dél-Magyarországból kivándorolt svábbal egyaránt magyarnak vallják magukat, érdeklődnek a magyarországi események iránt a történelmi folytonossággal őrzik emlékeikben és gondolataikban is magyarságukat.
  Az Egyesült Államok magyarságához mérten egészen más helyzetben vannak a Kanadában élő magyarok. A gazdasági és munkásviszonyok Kanadában nagyon kezdetlegesek. Nagyon sokan pusztulnak el, s még többen elzüllenek a kivándorlók közül. Sok földet ígérnek nekik, de semmiféle biztosítékot nem nyújtanak, sem közlekedési, sem munkaerő szempontjából. Rendesen elnyeli őket a föld. Így aztán természetesen inkább a városok felé törekszenek, ahol eltűnnek a szükséglakásokban s a nehézgyári munka pusztító levegőjében.
  Ravasz László püspök üzenetét fontolják meg azok, akik akár Amerika, akár Afrika poklai felé akarnak útra kelni.
  — Amerikában győződtem meg arról is, mondotta Ravasz László, hogy mily veszedelmet vállalnak magukra azok, akik a Dél-Amerikába csábító s jól megfizetett ügynökök szavára hallgatnak. Szomorú, hogy a háború után beállott rossz viszonyok, okozta kétségbeesésben a legtöbb kivándorlót a magyarság körében találták, ezek a lelkiismeretlen lélekkufárok. Nagy ígéretekkel csábítják a hiszékeny és tapasztalatlan embereket Dél¬-Amerikába, hol aztán azok az egészségtelen éghajlat, a legteljesebb elhagyatottság, a teljesen bizonytalan jogviszonyok következtében vagy elpusztulnak, vagy robotmunkásaivá válnak egy-egy rosszul fizető, kegyetlen gazdának. Egyik baja a Dél-Amerikába kiszakadt magyarságnak az is, hogy semmiféle szervezetük nincsen. Egyetlen egyház sem alakult s a magyar csoportok is úgy néznek ki, mintha megannyi ókori rabszolgatelepet látna az ember. Óva intek mindenkit, aki kétségbeesésében és tanácstalanságában arra gondolna, hogy elhagyva hozzátartozóit, hazáját, kalandos vállalkozásokba kezdjen — ne üljön fel a dél-amerikai ügynökök lelkiismeretlen csábításainak!

  Katolikus Szemle 48. (1934) 5. szám. Peller Károly: Brazíliai magyarok.
  Mire e sorok napvilágot látnak, már az óceán hullámait szeli az a hajó, amely P. Bangha Bélát és Nyisztor Zoltánt missziós útra viszi a brazíliai magyarok közé. Bizonyára sokan akadnak, akik felteszik magukban a kérdést, milyen körülmények tették szükségessé ezt az utat? Él-e a földnek ezen a részén annyi magyar, hogy a két kiváló egyházi szónoknak érdemes miattuk vállalni a hosszú út minden fáradalmát és veszélyét? Ha igen, milyen szociális viszonyok közé jutottak messze idegenbe szakadt véreink? Hogyan tudtak beleilleszkedni az Újvilágnak ebbe a legújabban rohamosan fejlődő életébe? Mindezekre a kérdésekre megadja nekünk a feleletet az a külsejében eléggé igénytelen, inkább egy népnaptár szerény képét viselő könyv: “A brazíliai magyarság évkönyve, 1934”, amelyet az apostoli lelkű és buzgalmú Szelecz Arnold bencés tanár szerkesztett a brazíliai magyarság többi fáradhatatlanul tevékeny vezetőinek közreműködésével.
  A brazíliai köztársaság legnagyobb államában, a régi Magyarországgal körülbelül egyenlő területű Sao Paulóban letelepedett magyarság helyzetéről kapunk érdekes keresztmetszetet ebben a könyvben. A hivatalos statisztika 52.240 magyart mutat ki Brazíliában, ez a kimutatás azonban a közvetlenül ott partra szállott kivándorlók útleveleinek adatai alapján készült és nem szerepelnek benne a szomszéd Argentínából és Uruguayból érkezett magyarok, akikkel együtt 80.000-re becsülik a régi Magyarország területéről jött magyar bevándorlókat.
  A tömeges magyar bevándorlás az 1920—30. közötti időre esik. Ezt megelőzően, az évszázad elején egész Brazíliában 6152, Sao Paulo államban pedig mindössze 1853 magyart tüntet fel a hivatalos statisztika. Ma már azonban egymagában Sao Paulo fővárosában 20—25.000-re becsülik a magyarok számát, ezenkívül a majdnem teljesen magyar telepesekből álló Árpádfalván él még nagyobb csoportban magyarság. Lélekszámuk itt 1500. A nagyobb telepek közé tartozik még Boldogasszonyfalva 250 és Szentistvánkirályfalva 150 magyarral. A többi magyar teljes szétszórtságban él a 45 milliós Brazíliában. Nemcsak városokban és falvakban, hanem elhagyatott vidékeken, ahol a kultúra legelemibb áldásaiban sem részesülnek, így Alecrim környékén 5—9 gyermekes családok olyan elszigetelten laknak, hogy alig hallanak valamit a külvilágról. Évekig nem láttak magyar újságot s amikor az első példányt eljuttatták hozzájuk, a primitív ember örömének boldog kitörésében megcsókolták a magyar betűket. Naptáruk sincs, úgyhogy legtöbbször azt sem tudják, milyen napra ébrednek. Könyvek híján természetesen gyermekeiket sem tudják tanítani és így az analfabéták számát növelik.
  Ez a szétszórtság volt okozója annak, hogy az ideszakadt magyarság soraiban eleinte teljesen hiányzott a lelki közösség. Olyan világ közepébe zuhantak bele, ahol a pénzért való tülekedés, a hirtelen meggazdagodás vágya soha nem látott méreteket öltött. A kivándorolt magyarságnak egy kevésbbé józanabb része nagy hévvel dobta magát ebbe a hajszába. Kétes kimenetelű vállalkozásoktól és kockázatos szerencsejátékoktól várták sokan boldogulásukat s míg a hirtelen meggazdagodás lidércfénye után futottak, teljesen megfeledkeztek a hazátlanság sorsában velük osztozó honfitársaikról. Évek teltek el, amíg e tekintetben változott a helyzet és hivatott vezető emberek, köztük legelsősorban a magyar konzul, megszervezhették az itteni magyarságot. Hasonló körülmények nehezítették a brazíliai magyarok lelkigondozását. A 80.000 magyarból 50.000-re becsülik a katolikusok számát, akiknek egyházközségi szervezete 1932 június óta működik jóváhagyott alapszabályok szerint. Két lelkes pap, a bencés Szelecz Arnold és a szaléziánus Bali Béla szinte emberfeletti munkával pasztorál, de még így is a magyar katolikusok fele sem látott papot. Ők a legtöbb helyre félévenkint tudnak csak ellátogatni. Pedig nagy szükség volna rájuk. A legkülönbözőbb szekták, az ifjúság soraiban pedig a materialista, vallásellenes irányzatok hódítanak. Ezt állapítja meg a katolikus lelkész, de ugyanígy nyilatkozik a reformátusok pásztora, Apostol János is, aki felsóhajt: “Az istenfélők között hány van már túlzó, sőt sokszor káros vallási irányzatok ölelő karjai között!” Ez az aggodalom csendül ki a magyar zsidó hitközség elnökének, Bordiga Bernátnak a szavaiból is. “Célunk az, — mondja — hogy ifjúságunk fogékony lelkétől távoltartsuk az úgynevezett népboldogító eszméket.” E veszedelmekkel szemben kap most erős támogatókat a brazíliai katolikus magyarság P. Bangha Béla és Nyisztor Zoltán személyében.
  Nem volna igazunk, ha a Braziliába vándorolt véreink szociális helyzetét az évkönyv adatai alapján rossznak mondanák. A sorok közül inkább egy közepes polgári jólét jelei bontakoznak ki. Hogy azonban milyen vergődéseken, szenvedéseken, heroikus küzdelmeken keresztül jutottak el idáig, erre is találunk adatokat. Iszapos, talajvízzel telített telkeken, vadállatokkal, mérges növényekkel benépesedett irdatlan őserdőkben kellett a kevés pénzzel, vagy teljesen pénz nélkül Délamerika földjére lépett magyar kivándorlónak egzisztenciát teremtenie. Voltak, akik meghátráltak a legyőzhetetlennek hitt akadályok elől, de akik kitartottak, most kezdik élvezni fáradozásuk jutalmát. Erről mesélnek azok a fehérre meszelt házak, az óhazából hozott piros muskátlival díszített ablakokkal, amelyekből már több falura való van Brazíliában, a szépen felszerelt kisgazdaságok, az a kultúrmunka, amely a társadalmi, vallásos és sportegyesületekben folyik és a Brazíliai Magyar Segélyegylet által fenntartott 1 ómagyar iskola, amelyekben 500 gyermek számára biztosítják állandóan a népoktatást. Az 1931. évi statisztika 322 magyar földbirtokost ismer Sao Paulo államban, akiknek összesen 1937 alquer (egy alquer kb. 4 hold) földjük van. Tíz évvel ezelőtt egyetlen magyar földbirtokos sem volt Sao Paulóban. Minden magyar tulajdonosra átlagosan hat alquer föld jut, sokkal kevesebb sajnos, mint a többi nemzetek fiaira, akik között a japánok még aránylag kevés, 14 alqueres arányszámmal szerepelnek, de már egy-egy osztrák földtulajdonosra 31.5, németre és olaszra 29, spanyolra 21, portugálra 26.5, brazilra pedig 42.5 alquer föld jut.
Nyolcvanezer brazíliai magyar sorsa mellett senki sem mehet el érzéketlenül. Ezért nézünk nagy reményekkel a két magyar misszionárius délamerikai útja elé. Peller Károly

  Nossos húngaros. A mi magyarjainkDélamerikai Magyarság, 1934-07-05.
  45 év előtt létesült Brazíliában Délamerika legrégibb magyar telepe. Sao Paolo, június hó.
  Nemrégen jelent meg egy szerény külsejű, de érdekes tartalmú magyar könyv Brazíliában. A könyv címe: “A brazíliai magyarság évkönyve”, szerzője pedig: Páter Szelecz Arnold, a saopaoloi magyar katolikus egyház lelkésze, aki hosszú, türelmes munka és kutatások után jelentette meg művét. Arról már régen tudott a magyar közvélemény, hogy Árpádfalva, Boldogaszszonyfalva, Szentistvánkirályfalva nevű magyar telepes községek vannak Brazíliában. Ezek az újabb délamerikai magyar települések már a háború utáni időkben alakultak, de páter Szelecz barangolásai közepette sűrűn találkozott 30 és 40 évvel ezelőtt odavándorolt magyarokkal, akik a hatalmas brazíliai területen szétszórtan és elszigetelten élnek és nem egy családnak gyermekei ma már nem is tudnak magyarul.
  A hosszú kutatást most végre siker koronázta, mert páter Szelecznek sikerült a legnagyobb magyar kolóniát is megtalálnia, amely “Canta Gallo” nevet viseli és a Rio Grande do Sul államban, Rolante nevű városkától négy kilométernyire fekszik.
  A könyv szerzője meghatóan írja le a legrégibb braziliai magyarok között tett látogatását.
  — A fennsík elején megtaláltuk az első magyar házat — írja a páter — amelynek kapujában egy szép szál öregember fogadott egész családjának kíséretében. Nagy Mihálynak hívják a 78 éves magyart, aki, amikor meghallott magyarul beszélni, keserves zokogásba fakadt, megrohanta a honvágy, úgy, hogy negyedóra is kellett hozzá, amíg sikerült magához téríteni.
 — Az Isten éltessen benneteket, magyar testvéreim! — ezek voltak az első szavai.
  Megható volt látni a régi braziliai magyar telepes boldogságát. Később elmondotta Nagy Mihály, hogy 1890-ben jött Braziliába Veszprém megyéből, ahonnan a zirci járásbeli Szentkirály községből akkoriban negyven magyar család indult vele útnak Délamerikába. Azt is elmondotta az öreg, hogy egy kivándorlási ügynök rábeszélésére indultak útnak, de még ma is bánja elhatározását. Ma persze már mindannyian kitűnően beszélik a német és portugál nyelveket, egy részük tovább vándorolt Porto Alegre-be, sokan szétszéledtek, de ők itt kis földet szereztek maguknak és minden rendjén volna, ha keresetüket nem akadályoznák annyira a termésszállítási nehézségek.
  Egy brazíliai állam, ahol 27 magyar orvos gyógyítja a betegeket. Nem lesz érdektelen a könyv egynéhány statisztikai adatának ideiktatása.
  A riograndei kormány rendelete szerint ott csak olyan orvosok folytathatják hivatásukat, akiknek oklevele szabályszerűen nosztrifikálva van. Eszerint kitudódott az is, hogy egyedül a Rio Grande do Sul államban nem kevesebb, mint 27 magyar diplomás orvos és három okleveles magyar gyógyszerész van bejegyezve. A fővárosban a legismertebb tüdőspecialista Klein Lajos dr., de itt van még a híres volt szegedi szemész-szakorvos is: Incze Antal dr. Sao Leopoldon és Báthory István dr. akinek brazíliai leány ugyan a felesége, de ma már az asszony is kifogástalanul beszéli a magyar nyelvet. A brazíliai magyar település megindulását külön fejezetben ismerteti páter Szelecz, könyvének “Magyarok bejjövetele” című fejezetében, ahol többek között ezeket írja:
— A legnagyobb tömegekben a kilencvenes években jöttek leginkább a magyarok Brazíliába. 1900-ban már 12 ezer magyar él Délamerikában s ebben az időben egyszerre 30—40 család köt ki a brazil partokon, de jöttek néhányan még Győr megyéből is. Könyve végén megjegyzi még páter Szelecz, hogy legfőbb ideje volna ezeket a szétszórt telepeseket a brazíliai magyarság közösségébe beleolvasztani, hogy mint hatalmasra szaporodott egység ők is munkálkodhassanak az óhazai magyarokat sújtó szianoni átok béklyójának összetörésében.

  Délamerikai Magyarság, 1934-07-07.
  ÚJ MAGYAR FALVAKAT - Árpádfalvától Hidasig.
Lapunk csütörtöki számában tudósitás jelent meg Szelecz Arnold saopaoloi magyar lelkész történelmi munkájáról, amely a legrégibb délamerikai magyar telepítéseket ismerteti. Ezt megelőzőleg — olvasóink nyilván emlékeznek reá — budapesti jelentés érkezett egy megdöbbentő magyar tragédiáról arról, (el is mondtuk róla másnap véleményünket), hogy kipusztult teljesen egy magyar falu református magyar lakossága és az egykori, most már dülledező református templom ezentúl egy német kulturegyesület székháza lesz. Ezt a két eseményt (a brazíliai magyar településeket és a hidasi magyar templom elárvulását) vezércikkben fogta össze a budapesti “Függetlenség” című újság. A cikk már csak azért is különösebb figyelmet érdemel, mert a lap a kormány félhivatalos újságja, íme a cikk:
  Vasárnapra egy riport jelent meg ezeken a hasábokon: páter Szelecz Arnold, a saopaoloi magyar katolikus egyház lelkésze Brazíliában felfedezte a legrégibb magyar telepeket. Árpádfalva, Boldogasszonyfalva, Szentistvánkirályfalva: ilyen nevű magyar telepek vannak a délamerikai mezőkön. Mintha a nevekkel is dokumentálni akarták volna a 30—40 éve kivándorolt magyarok, hogy új honfoglalásra készülnek ott, az óceánon túl azok, akik a régi hazában nem tudtak maguknak kenyeret találni. Vasárnap reggelre jelent meg a riport a brazíliai magyar telepekről és vasárnap délelőtt eltemettek egy magyar falut Magyarországon.
  A baranya megyei Hidas községben utoljára szólalt meg a magyar református templom harangja, utoljára hangzott el a templomban magyar egyházi beszéd. A templomot átadták a német kulturegyesületnek, felhangzott a búcsúzsoltár: “Uram, bocsásd el népedet békével...” — Hidas községből kipusztult a magyarság, — megölte a kivándorlás, megölte az “egyke”.
  Ma már egyetlen magyart sem lehet találni a faluban, németek laknak minden házban. Hidason már csak a temető magyar s krumpliföld lesz az is nemsokára, Idegen fajnak jelent termőerőt még a magyar halál is, idegen birtokos földje számára jelentenek dús trágyát az évszázadok óta elporladt magyar holttestek.
  Kipusztult magyar falu itthon, magyar telep Délamerikában.
  Van-e ebben valami vigasztaló? Bizony nincs. Valami szerencsétlen végzet üldözte, űzte, hajszolta ki innen évtizedek hoszszu során át a magyarságot s míg jórészük szétporlódott a világ négy táján, hogy idegen nemzetek számára jelentsen munkáskezet, termőerőt, gondolatot, erősítést, előbbrejutást, addig a magyar falvakban előbb lassan, aztán egyre szívósabb ütemben vetették meg lábukat idegen nemzetiségek. A magyar munkás, a magyar földmíves valahogy évtizedeken át nagyon mostohagyermek, nagyon elhanyagolt és nélkülözhető teremtés volt ezen a földön, akik a múlt század végén és a mostani század elején hümmögve, vagy épen szemrebbenés nélkül nézték és tűrték a magyar vér szörnyű exportját, azok talán nem is sejtették, hogy az óceán európai partjai felé száguldó magyar kivándorló vonatok ellensínpárján már Trianon rohan szédületes sebességgel a magyar végzet felé.
  Árpádfalvától Hidasig, a brazíliai magyar teleptől a kihalt magyar faluig hosszú volt az út, de ennek az útnak minden kilométerkövénél újabb és újabb csapások készültek erre a nemzetre törni. Rettentő mementóként álljon a magyarság előtt a hidasi harangláb, melyben vasárnap délelőtt — hisszük, nem örökre — elnémultak a magyar harangok. Hirdesse ez az örök memento, hogy nekünk senkivel, hanem csak magunkkal sínben vannak kötelességeink. Hirdesse, hogy minden magyar, aki ebből az országból kimenni kényszerül, hogy kenyeret keressen magának, egy új szöget jelent a trianoni koporsóban.
  Hirdesse, hogy bel- és külpolitikának, szociális és kulturális gondoskodásnak ma és mindörökké egyetlen célja lehet: a magyar földmíves és magyar munkás. Őket kell erősíteni, őket kell felemelni, őket kell odaültetni az élet asztalához, ahonnan évtizedeken át ellökdösték, kitúrták őket a szívósabbak, az ügyesebbek, a ravaszabbak, a szaporábbak. Új magyar falvakat a régiek helyére! Új magyar falvakat, új Árpádfalvát, új Boldogasszonyfalvát, új Szentistván királyfalvát! De itthon, itthon, itthon és nem Brazíliában. Mert ha az óceánon túl épülnek új magyar telepek, akkor egy ország énekelheti majd a nemzet elárvult templomában: „Uram, bocsásd el népedet békével… ”

  Délamerikai Magyarság, 1934-10-30. Brazíliában épül az első magyar templom.
  Az egyik budapesti lapban olvastuk ezt a hírt: Szelecz Arnold magyar bencés lelkész, aki Brazíliában gondozza a kivándorolt magyarok lelki életét, Sao Paoloben hozzá kezdett az első magyar templom építéséhez. A költségeket a brazíliai és az itthoni magyar katolikusok áldozatkészségétől várja. A magyar bencés az ottani városi gyerekek magyar kurzusán heti 15 órában adja elő a magyar történelmet és földrajzot, de alaposan foglalkozik Brazília földrajzával is. Egyházközségének 11 helyi csoportja van, melyek közül 5 az elmúlt évben alakult, de máris eredményes munkára tekinthet vissza.

  Délamerikai Magyarság, 1934-12-15. „Az iskola és a templom lehet csupán a magyar kolóniái is élet biztos alapja” — mondja Haydin követ. (kivonat).
  …A magyar kolóniális élet alapja csupán az iskola és a templom lehet. A mi legelső és legnagyobb feladatunk megtartani magyarságában a külföldön élő magyart és biztosítani nemzetünk részére a következő generációk magyarságát is! Ezt pedig hatályosabban semmi sem szolgálhatja, mint a tanítás, úgy az iskolában, mint a templomokban.
  — Ez volt öt év előtt Brazíliában is a célkitűzésem. Ott hivatalbalépésem idején egy meglehetősen visszavonultan — csupán egyetlen kolónia lelki életével foglalkozó barát és 2—3 jól, rosszul működő iskola volt. Ez idő szerint három római katolikus lelkész, két református pap és 11 kitűnően működő iskola van Brazíliában és néhány nap előtt is alkalmam volt odaát tapasztalni, hogy milyen áldásos nagy munkát végeznek ezek az intézményeink; hogyan vezették vissza a magyar nyelvhez és gondolathoz azokat is, akiknél már azt hittük, hogy késő. Brazíliában is megkésve kezdődött meg ez a munka…

  Délamerikai Magyarság, 1937-08-14.
  Új magyar kolónia Brazíliában: Itararé, Colonia Húngara Sao Paolo, 1937. tavaszán.
  A nagy kataklizma után, amikor ezer és ezer magyar “szertenézett s nem lelé (vagy csak alig!) honját a hazában”, vándorbot kényszerült a magyar kezekbe s oldott kéveként széthullott — szinte a világ minden tájára. Nem csalódunk talán, ha azt hisszük, hogy legtöbbje, mintegy 80.000 a Dél keresztjének védelmében, a dúsan termő, romosan fejlődő Brazíliában kerestek menedéket. Találtak is. De kínos-keservesen, sok tekintetben csalódottan, testben megtörötten. Szinte az isteni csodával határos, hogy “annyi balszerencse közt, oly sok küzdés után, megfogyva és megtörve is, még él a magyar Brazíliában is.” Már másfél évtized óta. Szétszórtan és közösségekben is. A huszonegy állam talán mindegyike rejt magában kivándorolt magyart — ha nem is többet, legalább egy-egy családot — a legsűrűbben azonban a kulturáltabb helyeken (Sao Paolo, Rio de Janeiro, Rio Grande do Sul, Paraná) élnek.
  Ezek közül is az első helyen áll a legrohamosabban fejlődő állam a maga hasonló nevű fővárosával, Sao Paolo. “Egész Délamerika legnagyobb ipari és kereskedelmi városa", hirdetik büszkén az egymilliónál többet számláló, paulista villamosok reklámjai! Itt dolgozik, gyárakban nagyrészt, de önállóan is, a magyarság zöme, tán mintegy 20—25 ezer. De szinte ugyanennyien művelik a földet vagy dolgoznak a kisebb-nagyobb városokban a magyarok, az úgynevezett “interior”-ban. A főváros, Sao Paolo 20—30 kilométeres körzeten túl elterülő, majdnem a régi Nagymagyarország nagyságával felérő területen. Valamikor, alig 8—10 évvel ezelőtt még a város magyarsága jórészt is e területeken munkálkodott — hisz épen azért volt oly könnyű és nagyszámú az “emigráció”, mert ezen jobbára még ma véletlen, vad, őserdős területeket akarták használhatóvá, kibányászhatóvá tenni — később azonban “feleszmélt” és megismerkedett az “állapotokkal" s a sokszor embertelen sorsból, ha nem szabadulhatott máskép, hát “meglógott”, szökött s így bekerült a városba.
  De csodálatos! A földet szerető, a “saját kis jószágját” nehezen elhagyó, ellenkezőleg annak megszerzésére törekvő magyar akárhány nem találta jól magát a nagyvárosban, visszavágyott a földre, a szabad levegőre, "kiment” újra az “interiorba”. Igaz, hogy változással. Mert most már nem a fazendákra (olyan uradalom féle), hanem a “saját” telkére, sokszor bizony elég nagy (hazai viszonylatban 30—50 holdas) „szűzi”, eddig még meg nem művelt földterületre. Sok ilyen “magyarlakta” interiori hely van.
  Magyar falvak! Ezek között egyik legújabb település a már említett Itararé.
  Ez a tízezer lakost számláló, itteni viszonylatban elég szépnek mondható város Sao Paolotól 400 kilométerre fekszik. Sao Paolo egyik határállomása. Könnyen megközelíthető, egyenes vasút vezet arra, mely tovább is megy Paraná államon keresztül Rio Grande do Sulba. Tehát elég forgalmasnak is mondható. Ide járnak magyarjaink, kik innét mintegy 20—25 kilométernyire ütötték fel „sátorfájuk”-at vagy inkább “fa-sár-ház”-ukat. Az úgynevezett “Colonia Austriaca’’-n (osztrák kolónián), így ismerték e helyet a “hivatalos” személyek is. Ugyanis már vagy tizenöt éve — tehát szintén a ‘‘világégés" után! — valami jó kereskedő ügynök járhatott a somszédságban s még otthon megvették a „sógorok” borsos áron a hatalmas területeket itt a messzeségben. De, azt hiszem, nem ilyennek gondolták „aranytermő” vidéküket. Vagy talán nem is a földben volt a baj, az bizony még most is sok aranyat, drága kincset rejt magában, csak (amint hallja az ember) ők voltak gyengék, “értelmetlenek” ahhoz, hogy azt ki is termeljék, kibányásszák! Nem mindegyik.
  Voltak, akik a tizenöt évalatt elég szépen “megszedték’’ magukat s már elvándoroltak onnét, mások bizony még a mai napig sem (vagy alig) tudtak „zöld ágra" vergődni. S így aztán nem egy magyar, aki pedig csak alig három éve, hogy odakerült, jóval többre vitte.
  Mert jöttek a magyarok! Lassan, egymásután. Egyik próbálkozott, sikerült. Csalta a másikat. Rokonok, ismerősök, „földiek”. Tapasztalgatás, egyéni, egészen sajátos, nem „hazai” kezelés kell az itteni földnek Az első év kevés igazi eredménnyel, de annál több tanulsággal járt. Sikerült is a második. „Csak ki kell próbálni. Isteni áldotta föld ez!’’ „Csak le kell dugni egy fadarabot, már az is kihajt!" S folyt a munka szorgalmasan és jött a termés áldásosan. S azóta és most egyre nagyobb a fejlődés, a szervezkedés úgy annyira, hogy az ottani 26 magyar család — körülbelül 150 lélek — megcsúfolván minden „turáni átkot”, összefogott s a maguk lakta területet ‘‘Colonia Húngara de Itararé" névre keresztelték. S most megindul a továbbfejlődés! A magyar „élniakarás”, amikor már érzi látja, hogy a „mindennapi”, a legszükségesebb biztosítva van, magasabbra vágyik, szervezkedik, hogy mindjobban “ember”, kulturált egyén, hogy magyar maradhasson! Az ezeréves, titokzatos magyar erő még a messze tengeren túl is működik, a kényszerből átülhetett magyar fa itt is magyarul akar növekedni, magyar virágot és termést akar érlelni. Ha nehezen is, de — CSAKAZÉRTIS!

  Húngaros em São PauloDélamerikai Magyarság, 1938-02-19. Magyar bencés rendház épül Sao-Paoloban.
  A budapesti “Nemzeti Újság”, január 12-iki száma közli ezt a tudósítást: A brazíliai Sao-Paolo államban 50.000 főnyi katolikus magyar él, akik elszórtan 1000—1500-as csoportokban ékelődnek bele Brazília nagyon is tarka összetételű lakosságába. Természetes tehát, hogy ezeknek a szétszórtan élő magyaroknak lelki gondozása nagyon nehéz, annak megszervezése sok gondot okozott. A saopaolói magyarok lelkigondozását mégis sikerült hét évvel ezelőtt megszervezni. Ekkor ment ki közéjük Szelecz Arnold bencés atya, aki rendkívüli küzdelmek árán megvetette a magyarság jövő alapját és sikerült megakadályoznia a mindinkább gyarapodó szekták növekedését.
  Szelecz Arnoldnak öt éven át fáradhatatlan munkatársa, volt Báli Béla szalézi atya, akit azonban betegsége arra kényszerített, hogy elhagyja munkahelyét. A saopaoloi katolikus magyarok lelkigondozásában hasonló buzgalommal vesz részt három év óta Horváth Anzelm bencésatya is,   Báli Béla helyét pedig a múlt év ősze óta Markos János bencésatya tölti be.
A szervező munka következtében jelenleg már 13 egyházközség áll fenn amelyben lankadatlan erővel és kitartással folyik a munka. A három bencésatya sokszor emberfeletti munkát végez, hogy a messzi idegenben megmentsék a magyar jövőt s a magyar kultúrát. A bencésatyák állandóan uton vannak egyik teleptől a másikig és sokszor naponként 6 vagy 8 beszédet is mondanak.
  A pasztorációs munkán kívül azonban vállukra nehezedik a hitbuzgalmi egyesületek szervezésének munkája, a hitoktatás és a szentségek kiszolgáltatása. Sőt „Lobogó Tüzek" címmel még folyóiratot is adnak ki. A sao-paoloi magyar missziósterület a központtól 1000 km. távolságra is kiterjed. Tropikus forróság és eső, amely váltakozva jelentkezik, nem akadályozza őket hivatásuk teljesítésében. A lélekmentés súlyos munkája mellett a nemzeti kultúra ápolása és a hazafias szellem ébrentartása is nagy mértékben az ő lelkesedésüket veszi igénybe. Szépen rávilágítanak erre a szellemre az egyik brazíliai magyar újság cikkének következő sorai:
  „A bencések áldásos működése nemcsak Isten igéjének a szószékről való hirdetéséből áll, hanem ott járnak ők a külvárosok sötét sikátoraiban, a távoli környék alig megközelíthető sárházaiban épp úgy, mint az ország belsejében létező magyar szórványokon, hogy a népet a művelődés eszközeire tanítsák. Fáradságos munkájukkal ők is szántják a magyar ugart, hogy a brazíliai magyar lélekben és anyagiakban is emberi és a magyar nemzet fiához méltó legyen.”
  Anastaciónban— Sao Paolo külvárosa, — már áll a magyar templom, most kezdték építését a kis magyar bencés kolostornak is. A városnak ebben a részében él a legtöbb magyar, akik kivétel nélkül szeretettel ragaszkodnak „brazíliai Pannonhalmához”, amely mindenben az ezeréves ősi otthon szellemét akarja átültetni idegen talajba, idegenbe szakadt magyar lelkek között. A szentévet megnyitása alkalmából a Largo Paysaidu-i templomban ünnepi szentmise és a magyar püspöki kar közös pásztorlevelének felolvasása vezette be. Erre az alkalomra a sao paoloi államban lakó magyarság nagy számmal jött össze.

  Délamerikai Magyarság, 1938-05-05/1277. szám. Brazíliában már törvény tiltja a külföldiek politizálását.
  A Sao Paoloban megjelenő" Délamerikai Magyar Hírlap’’ most ideérkezett száma közli, feltűnő szedéssel, az alábbi jelentést: Az 1938. április 18-án kelt 383. számú törvény szigorú rendelkezései megtiltják Brazília területén minden külföldinek vagy ideiglenesen tartózkodó idegen egyénnek, hogy bárminő formában akár a belföldi politikába beleavatkozzon, akár az óhazai, vagy más külföldi állam politikájának kritizálásába bocsájtkozzon.
  Evégből a törvény nem tűri a külföldiek olyan célú egyesületeit, amelyek bármilyen politikai propagandát szolgálnak, valamint az egyéni akcióktól is eltiltja az idegeneket, hogy óhazájuk bármely politikai alakulata mellett, vagy bárminő politikai eszme mellett propagandát fejtenének ki. A törvény ellen vétőket szigorú büntetéssel és Brazília területéről kiutasítással büntetik.

  Válasz, 1938 június/6. szám. Kordás Ferenc:
  BOLDOGASSZONYFALVA EGY BRAZILIAI MAGYAR TELEP ÉLETE (I.)
  A Brazíliába szakadt mintegy 80 ezer főnyi magyarság 20%-a a gyáripari termelésben és a magánvállalatoknál helyezkedett el mint ipari munkás vagy kisegítő napszámos; 5%-a a kereskedelemben, főleg saját vagy társas üzletben próbál meggazdagodni. (S. Paulo kifejezetten iparos és kereskedő város), 5%-a pedig szabadfoglalkozást űz, leginkább az értelmi pályákon, az anyagi előrehaladás lassúbb ritmusában, de a társadalmi megbecsülés és a mind élénkebb szellemi érdeklődés irányában. E két utóbbi réteg nagy százaléka zsidó, aki az alkalmazkodás sajátos ösztönével itt is megtalálta az anyagi érvényesülés útját.
  E három réteg kb. 20 ezer magyart tesz ki S. Paulo városban és környékén. A magyarság e három különböző csoportja az u. n. „városi magyarság“ életének az őszinte megrajzolása külön tanulmányt igényelne. A brazíliai magyarság zöme, csaknem 70%-a azonban az interiori (az ország belsejében levő) mezőgazdasági munkában keresi a megélhetést; szétszórt magyar telepeken, vagy beláthatatlan terjedelmű mamutbirtokokon, az ú. n. fazendákon él; nagyobb részük már földet is szerzett magának s azon bajlódik a mindennapokkal, a szokatlan éghajlattal, az ismeretlen földdel ismeretlen környezetben.
  E tanulmányunkban egy érdekes és tanulságos magyar teleppel foglalkozunk, Boldogasszonyfalvával, amely S. Paulo várostól csaknem 800 km-re van s a legközelebbi kisvárostól és vasútállomástól is 48 km-re. Közelében nincs se falu, se másfajta település, csak a nála kisebb tót és orosz kolónia és a végtelen őserdő. (Az oroszok lassanként hazaszivárognak.)
  Ez a vadonbaszakadt magyar falu az emberi erőfeszítésnek és a paraszti teremtő akaratnak hősi példáit mutatja s a magyar névnek közmegbecsülést szerzett a környéken. Hogy miért kell ennyi magyar erőnek, szívósságnak, leleményességnek egy idegen világrész őserdőivel küzdenie s miért nem találhatott odahaza érvényesülést, azt most ne kérdezzük.
  A KOLÓNIA MEGALAKULÁSA.
  1924. év június 15-én öt bátor magyar paraszt az államtól szerzett ingyenes vasúti jeggyel elindult S. Paulóból, az állam fővárosából, hogy felkeressék azt a 10—15 algueire földet (kb. 40 hold őserdő) amit kis megmaradt pénzükön vettek, illetve amelyért egy részletet ki tudtak fizetni. Az egyik állomáson a forradalmárok megállítják a vonatot s az utasokat szétszórják, mert Brazíliában éppen forradalom van. Végre felkapaszkodnak egy katonavonatra s lopakodva megérkeznek Santo Anastacióra, ahol megtudják, hogy az a föld, amit S. Paulóban látatlanul vettek, a vasúttól 50 km-re van. Másnap hajnalban nekivágtak az útnak. A kis elemózsiát zsákba kötötték, a favágó fejszét a vállukra vették és gyalogosan elindultak az őserdei csapásokon és bizonytalan gyalogösvényeken az ismeretlen föld felé. Az évszázados magyar földszerző szándék hajtotta ezt az öt embert, amikor otthagyták a forrongó várost és hazát foglaltak az őserdőben. Jegyezzük le a nevüket: Turbuk Zakariás, Jancsovics István, Schneider József, Illés Gáspár és Vajkó István. Utóbbit mindjárt az első nap megcsípte egy mérges kígyó s néhány nap múlva belehalt.
  Az életben maradottak fagallyakból és pálmalevelekből tágas kunyhót, u. n. rancho-t, (rancsó) tákoltak össze, mely körül mindjobban irtották az őserdőt. Az élelmiszer hamar elfogyott, úgyhogy kénytelenek voltak a 10—12 km-re lévő német telepesek tengeri földjein „tallózni“, az elhagyott tengericsöveket összeszedni. A szemeket primitív famorzsolóval összetörték, só nélkül pépet csináltak belőle, megfőzték és megették.
  Később vaddisznót lőttek, a nyomorúság azonban még a majomhúsra is rákényszerítette őket. Az apró fekete majmok seregestől követték őket munka közben s alig tudták a csúfolódó és tolakodó hívatlan vendégeket elriasztani.
  Harminchat nap múlva utánuk jött a család s ettől fogva az asszonyok vezették a háztartást, ami abból állott, hogy reggeltől estig a férfiakkal együtt irtották az őserdőt, közben oda-oda pislantottak a tisztáson hagyott gyerekekre s naponta kétszer puliszkát vagy habrizsát főztek, mert ehhez nem kellett kenyér. (A babrizsa tipikus brazil néptáplálék: só és fűszer nélkül vízben főtt rizsa és bab összekeverve. Tulajdonképpen rabszolga étel, a szervezet kalóriaszükségletét úgy-ahogy fedezi, roppant olcsó, sem hús, sem kenyér nem kell hozzá; még ma is ezt eszi a szegény brazil napjában egyszer, de sok brazil kétszer is meg tudja enni.
  Embereink hónapokon keresztül nem láttak pénzt, a vásárlás közönséges árucserével történt. Tíz-tizenöt km-t is elgyalogoltak egy kotlóért, három-négy tojásért. Egy kis kutyáért, vagy macskáért egész napot dolgoztak az erdőben. Végre elérkezett az első termés! 30—40 szál tengeri, 6—8 tő burgonya és paszuly. Kicsit fellélegeztek és újabb lendületet vettek. Egy-két háziállatuk is volt már. A társulás, termelés és értékesítés legprimitívebb formáit így kényszerűségből még egyszer átélték, mint az ősember.
  A rancho körül tágult a tér, az őserdő talaja gazdagon fizetett, a puszta megélhetésen kívül lassanként eladásra is több jutott. Lovuk még nem volt, így háton hordták be a terményt az őserdőn keresztül az ötven km-re levő kisvárosba.
  A telep közepén, a gazdag völgyben csörgedezik a Szent Antal patak, amiről a kolóniát később hivatalosan Santo Antoniónak nevezték el. E patak üdítő vize tartotta fenn azt a tíz-tizenkét magyarcsaládot, amennyire két év alatt felszaporodtak az utólag érkezett magyar telepesekkel.
Az első években rendkívül drágán vásároltak mindent, míg saját terményeiket szinte ajándékba adták oda. Pl. 2 kg. zsírért 32 milreiszt (20 pengő abban az időben), 1 liter babért 3 milreiszt, (2 P), 1 liter rizsért 4 milreiszt, stb. voltak kénytelenek fizetni, mert elsősorban élni és enni kellett, de még ezeket is csak kétnapi gyaloglás után lehetett beszerezni.
  A második csoporttal jöttek: Kovács József, Horti János és Demeter József. Később jött a Hégető-család; ezeket 140 milreiszért vitték ki Santo Anastacióról Boldogasszonyfalvára. Öt napig jöttek az ökrös fogatokkal, éjjel-nappal a járatlan utakon (picado) keresztül.
1933-ban már 32 magyar család él Boldogasszonyfalván a közben letelepült tót családokkal együtt. 1937-ben ez a létszám húsz családra apadt le. Többen otthagyták a földjüket gazdátlanul, beköltöztek S. Pauloba, gyári munkát vállaltak s ma „egyszerűen, de szegényen“ élnek.
  Ez a tizenhárom hosszú esztendő a boldogasszonyfalviak számára (a magyar elnevezés a csángóktól ered, kik alapították a telepet) szünet nélküli, egybeszakadó emberfeletti küzdelem volt. Bámulatos az a kitartás és türelem, amely ezt a húsz magyar családot élteti abban a reményben, hogy nem hiába fáradoznak, mert egyszer mégis csak meg lesz az eredmény.

                                                                                                Győrfi Antal kolbásztöltője, Brazíliában

  BOLDOGASSZONYFALVA EGY BRAZILIAI MAGYAR TELEP ÉLETE (II.) A MAI HELYZET (1938).
  Boldogasszonyfalva földje bámulatosan termékeny, a legjobb földek egyike Brazíliában. Egy szál vessző néhány nap alatt megfakad s két-három év alatt már gyümölcsöt hoznak a fák. Legfőbb termények: rizs, bab, tengeri, kávé, cukornád, ricinus, burgonya, káposzta, gyümölcsfélék. Minden háznál található fából készült cukornádprés, amellyel a cukornád édes levét kisajtolják és pálinkát (pinga) készítenek belőle. A trópusi éghajlat, a nyomasztó meleg, a barbár erdei munka megkívánja ezt a mindennapi narkotikumot, az idegek elzsibbasztását, mert talán tökéletes éberséggel ki sem lehetne bírni. (Gondoljunk a hazai aratási, cséplési munkahajszára, oda is kell a pálinka, mert máskép nem megy a munka.) Minden háznál ezzel a saját készítésű pálinkával és fekete kávéval kínálják meg a vendéget. Visszautasítani a legnagyobb illetlenség. A pinga kellemetlen sajátságos szagát már megszokták s különben is nem veszik úgy észre, mint aki kis pohárból issza, mert ők literes üvegben viszik magukkal a munkába, az irtásba (roca) és víz helyett egy kicsit „megnyalják az üveg száját“. A baj csak az, hogy a pinga az erős és durván desztillált alkoholon kívül még más, szintén romboló hatású melléktermékeket is tartalmaz (metilalkoholt), melyek különböző idegrendellenességekre vezetnek a hosszú használat után. Ehhez járul az első évek hiányos táplálkozása, úgyhogy az első generáció biológiai állapota meglehetősen leromlott (mint általában mindenütt).
  A boldogasszonyfalviak a munka miatt azért sohasem panaszkodnak. (Sokat elgondoltam, hogy a kivándorlásra sohasem lett volna szükség, ha ezt az ősi paraszti munka- és földszeretetet idejében irányítani és fejleszteni tudtuk volna a sajnos, még ma is hiányzó egységes és átfogó magyar földbirtokpolitika, földbirtokreform által! Csak egy jájszó hangzik Boldogasszonyfalván: nincs piac!
  A legközelebbi forgalmasabb hely Santo Anastacio, ahová most egy napi kocsizással lehet bevinni a terményt. Az anastaciai kereskedők potom áron szedik össze a telep keserves küzdelmeinek az eredményét, az évi termést, vagy hatalmas teherautókon hetente kétszer-háromszor kimennek a telepre fuvarozni s minden zsák termény után 6—7 milreisz (2—3 P) fuvardíjat számítanak. Egy zsák liszt pl. 20 milreisz, ebből öt milreisz a fuvar, két milreisz a zsák, öt milreisz a felrakó munkás napszáma, mi marad a kolonistának, kérdik a boldogasszonyfalviak? A sertéshús ára: 1 arróba (15 kg.), 13—14 milreisz, be kell szállítani arróbánként 3 milreiszért, — mi marad a tenyésztőnek? Az aprójószágnak, majorságnak pedig olyan alacsony az ára, hogy nem éri meg a beszállítást. Inkább maguk használják fel, már amit el tudnak fogyasztani. Itt nem éhezik most senki, sőt, az a legnagyobb probléma, hogy a felesleget nem tudják értékesíteni.
  Húsz telepesnek a tulajdonában összesen 339 alqueire (1360 magyar hold) föld van, tehát családonként 68 hold, ami otthon egész kis birtoknak számít, itt azonban bármelyik telepes elcserélné öt-tíz hold hazai földdel.
A telkek egy tagban vannak, minden telepes a saját földjén lakik, 2—300 méterre egymástól. A kolonizációnak ez a formája, az ú. n. szétszórt telepítés, kulturális szempontból nagyon hátrányos (gondoljunk a hazai tanyarendszerre), de itt is nem a falutelepítés volt a cél, hanem a lakatlan és mérhetetlen brazil föld szétszórt benépesítése.
  A földek háromötöde már kitisztított, letarolt erdő, ahol mezőgazdasági termelés folyik. A többi részt talán már csak a második és a harmadik generáció fogja letakarítani, ha meg lesz benne apái kitartása és türelme.
  Minden udvar tele van jószággal. A telep állatállománya a következő: (1937, VII).
sertés ...................................... 475 drb
tehén ...................................... 810
ló, szamár ............................... 50 „
aprójószág családonként 80—100 „
  Mindenki arra törekszik, hogy faházát téglaházzal cserélje fel. Egyre-másra épülnek a piroscserepes magyar házak. Az összes épületek elméleti értéke kb. 50 conto de reis, (16 ezer pengő) ingóvagyon értéke: 47 contó, (15 ezer pengő) ingatlan vagyonérték: 75contó (20 ezer pengő). (Gyakorlatilag azonban más a helyzet.)
A föld vételárába (85 conte de reis, 26 ezer P) még tartoznak 12 contóval, 4 ezer pengővel.
Évi termésmennyiség és értéke,
rizs .................... 1000 zsák á 20 milreisz 20.000 milreisz
tengeri ................ 200 zsák á 18 „ 3.600 „
bab .................... 500 zsák á 28 „ 14.000 „
selyemgubó ......... 2000 kg. á 65 „ 13.000 „
ricinus ................ 400 zsák á 44 „ 17.600 „
kávé .................... 200 zsák á 7 „ 1.400 „
jószágértékesítés ……….20.000
összesen: 89.600 milreisz, azaz huszonnyolcezer magyar pengő.
  Ebből tehát egy családra jut évente 4480 milreisz, azaz 1280 P, ez havi 106 P 66 filléres munkabérnek felel meg, vagy egészen szétbontva, 3 P 55 filléres napszámnak, amiből egy családtagra 70 fillér esik. Meg kell azonban mondanunk, hogy bármennyire átszámítottuk is a milreiszt pengőbe, a valóságos vásárlóérték nagyon ingadozó és helyi jellegű, valamivel jobb mint a valutáris átszámított érték. Tökéletes összehasonlítást nem lehet tenni, mert itt egészen mások a helyi viszonyok.
  Ezt a bevételt kedvezően befolyásolja az a tény is, hogy a háztartásbeli élelmezési szükséglet jó részét a kis veteményes és gyümölcsöskert, valamint a jószágállomány kitermeli. Minden háznál állandó felesleg van baromfiból, tojásból, tejből, tejtermékekből, kerti veteményekből, így jóformán csak a kenyérnekvalót és a ruházatot kell kívülről vásárolni. A kiadásokat csökkenti az is, hogy fogadott munkást csak a legritkább esetben alkalmaznak, mert az egész család dolgozik, apraja-nagyja, ki hol és miben tud, így saját erejükkel takarítják meg a napszámos-munkás bérét.
  Hiába van azonban itt minden családnak hazai méretekben számítva szép kis darab földje és jövedelme, ez mégsem elégíti ki a magyar telepest, mindig több és több földre vágyik, mert itt csak akkor ér valamit a föld, ha nagyon sok van belőle. Intenzív gazdálkodás csak a régebben berendezett telepeken folyik, a mérhetetlen brazil föld még bírja az égetőgazdálkodást, mely a rablógazdálkodás egy formája, amennyiben, ha egy területet kizsákmányoltak, otthagyják pihenni és újat égetnek az őserdőből.

  BOLDOGASSZONYFALVA, EGY BRAZILIAI MAGYAR TELEP ÉLETE (III.)
  Kitűnő kolonista a magyar, termő táblákat teremt a vad rengetegek helyén. Ezt tudják a brazilok s időnként csodálatukat fejezik ki. Kiutaznak a magyar telepekre s lelkes buzdító beszédekkel köszöntik s ma már valóban meg is segítik a verejtékező magyar parasztot. S a hazai Földnélküli Jánosok itt is fejbólogatva hallgatják a félig megértett idegen beszédet. Mert nem a beszéd a fontos, hanem a föld.
Évente 1—2 házasság történik a kolónián. Leginkább egymás között, ami nem egészen szerencsés megoldás, mert lassanként sógor és koma lesz az egész telep. Ma még ritkán történik meg, hogy magyar legény idegen lányt vegyen feleségül; a lányok sokkal könnyebben férjhez mennek még színeshez is, ha vagyona van.
  Válás eddig nem fordult elő, nemcsak azért, mert a brazil törvények szerint ez nincs is, hanem azért, mert a fiatalok egymás mellett nőnek fel, tehát mire felserdülnek, ismerik egymás természetét s a házasság sokkal inkább a természetes nemi kiválasztás formája náluk, mint más osztályoknál, ahol a fiatalok leginkább a munkán kívül találkoznak s a házasságot sok más mellékszempont határozza meg.
  Az utolsó öt évben hét házasság történt. Minden családban három-négy gyermek van, de hat-nyolcgyermekes család is akad. Az egykét egyáltalán nem ismerik, mert itt ép az ellenkezője, a szapora család, a sok munkáskéz a fontos; az egykét meghagyják a városi magyarságnak és a középosztálynak, mely fiait taníttatja ilyen módon. Az egyke technikáját sem ismerik, a gyermekáldást egészen természetesnek tartják. Ritkán történik meg, hogy itt egy lány „megesik“, a fiatalok féltve őrzik érintetlenségüket. Szexuális erőfölöslegüket az erdő és a fejsze „kihúzza“ belőlük. Érdekes azonban, hogy ha ezek a fiatalok városba kerülnek, könnyen elbuknak, általában azonban igen tisztességesek.
  A fiatalság egymással szembeni magatartása közvetlen, természetes, őszinte és egyszerű. Egymás között szabadon beszélnek mindenről, csak az „úri“ ember előtt szégyenkeznek, ha egy „illetlen“ szó véletlenül kicsúszik a szájukon. Az ősi faluközösségi élet természetes demokráciája érvényesül itt mindenben, munkában, pihenésben, szórakozásban és szerelemben egyaránt s ez valami megnyerő és kedves vonást ad a boldogasszonyfalviak arcára: az emberi közösségtől messze élik a maguk egyszerű és lehetséges közösségi életét jegyző, hatóság, pap és végrehajtó nélkül. Van ebben az elhagyatottságban valami ősi magyar paraszti kedvesség, amely mindjárt megfogja az ember szívét.
  A kemény munkában a fiúk kemény, markos legényekké serdülnek (persze, a mostani bőséges koszt is sokat segít!) a lányok erősek, anyásak, de mégis szelídek és szépek lesznek. A magyar nőt messziről meg lehet ismerni a környéken a fejkendő viseletéről, járásáról, mozdulatairól.
A tizenhárom küzdelmes év nyomai azonban már meglátszanak az idősebb magyar telepes arcán. Alakja megtört, háta meghajlott, keze egészen eldurvult a fejszétől s tekintetében van valami, amit szavakkal nem lehet kifejezni, valami hazátlan szomorúság, amit csak az tud megérteni igazán, aki ismeri a magyar kivándorlást és kivándorlót. Lehet-e aztán csodálkozni azon, hogy egy-két pohár pálinka olyan könnyen megnyitja ezeket az elkérgesedett magyar szíveket!
  A fiatalság egy része felveszi a brazil mentalitást mindenben és a városi könnyebb munkaterület és szórakozási lehetőség felé orientálódik. Az utóbbi három évben kilenc magyar fiatalember hagyta ott szüleit és a városban helyezkedett el mint gyári munkás, vagy mint napszámos, vagy pedig mesterséget tanult, így egyszer s mindenkorra elszakadt a paraszti életformától.
  Évente 5-6 gyermek születik s általában csak egy-két haláleset történik. A kolóniában összesen ötven gyermek van, ennek fele iskolaköteles, illetve 14 éven aluli. Az iskola azonban néhány évi kísérletezés után sajnos, szünetel. A környéken semmilyen iskola sincs, így a gyermekek teljesen iskolázatlanul nőnek fel. Az iskolaépület fából van, — mint a legtöbb ház az interiorban, — 2 teremmel, tíz alqueri földdel a tanító számára, előtte haranggal, melyet csak ünnepélyes alkalmakkor szoktak meghúzni, ha látogató érkezik a kolóniára, vagy a papok, hogy a kolónia levezekelje evilági bűneit.
  Orvos, patika nincs a kolónián, sőt a környéken sem. Aki beteg vagy magától meggyógyul és dolgozik tovább, mert az őserdő törvénye ezt követeli, vagy pedig bekerül a ma még gondozatlan és csaknem üres temetőbe pihenni.
Orvos csak Santo Anastacián van, tehát ötven km-re, ahova csak lóháton, vagy gyalog lehet eljutni az őserdőn keresztül. Ezt az utat egyik esetben egy csángómagyar anya éjnek idején tette meg, amikor beteg kislányának orvosságot hozott.
  Az orvosi kezelés díja igen magas. Az orvos 5—600 milreiszért, (200 pengő) tehát másfél hónapi munkaeredményükért megy ki s a legegyszerűbb orvosság is 50—60 milreiszbe kerül. Az orvos és a patikus szinte annyit kér, amennyit akar. Kórház, vagy szanatórium az egész környéken nincs, a súlyos beteget S. Pauloba, az ingyenes Santa Casa-ba szállítják, amely azonban épen ezért állandóan zsúfolt s különben is csak a helyi külképviselet támogatásával lehet bejutni.
  Bába sincs a telepen. Ezt a szolgálatot egy ügyeskezű csángó asszony látja el. A gyermekhalandóság a szokásos arányszámot nem lépi túl, sőt, szemmel láthatólag alatta van. Az itt született gyermekek u. i. sokkal könnyebben alkalmazkodnak az új éghajlathoz, mint szüleik, akik e miatt sokat szenvednek. Az első nemzedék azonban már kifáradt az erdővel való szakadatlan harcban.
Néhány év múlva már több sír fog domborulni a vadvirágos temetőben...

  BOLDOGASSZONYFALVA EGY BRAZILIAI MAGYAR TELEP ÉLETE (IV.)
  A telep lassanként nemcsak gazdaságilag erősödik meg, mindezek ellenére, hanem ezzel párhuzamosan szellemi érdeklődése is jelentkezik. Ezek a kemény, rideg parasztok az egész napi komisz erdőirtás után esténként a vaksi lámpához ragadozzák a magyar betűt, a magyar könyvet, amihez nagyritkán tudnak csak hozzájutni. Minél durvább és kegyetlenebb hozzájuk az élet, annál jobban kívánkoznak a szépség, a mese, a történet után.
Egy részük szeretne gazdasági szakirodalommal s ezen keresztül termelési kísérletekkel foglalkozni, egy másik csoport pedig a selyemhernyó tenyésztésben akar komoly eredményeket elérni. Az asszonyok a csecsemőápolásról, gyermeknevelésről, konyhakertészetről, háztartásbeli dolgokról szeretnének hallani valamit. A lányok ügyesen varrnak, hímeznek, megtanulnak szőni-fonni a csángó asszonyoktól, akik ebben valóságos mesterek, s különösen szeretik mindnyájan az eredeti magyar népdalokat, ötven magyar gyermeket kell megtanítani írni-olvasni magyarul és brazilul, iskolán kívüli népművelési előadásokat kellene tartani, rádiót, gramofont szerezni a telepnek, olvasókört, ifjúsági egyesületet létesíteni, dalárdát szervezni, néhány hazai magyar lapot járatni s mindenekelőtt egy legalább ötszáz kötetes ügyesen összeválogatott kézikönyvtárt fölállítani az iskolában, egyszóval: foglalkozni kellene a boldogasszonyfalvaiakkal, utóvégre száztizenegy magyar lélekről van szó, akiket fajtestvéreinknek szoktunk nevezni.
  Megható, hogy milyen szeretettel ragaszkodnak a telep csángó családai népművészetük még megtartott és megőrzött szokásaihoz és művészi tárgyaihoz. Boldogasszonyfalván ma öt csángómagyar család él. Névszerint: Turbuk Zakariás (hadikfalvai), a kolónia megalapítója, Illés Gáspár (józseffalvai), Győrfi Antal (Istensegíts), Székely István (józseffalvai), László Menyhért (Sztrigyszentgyörgy, Hunyad).
  Ez a néhány család nemcsak szebbnél-szebb csángó népdalokat, mondásokat, balladákat, szokásokat őrzött meg, hanem múzeumbavaló népművészeti termékeket is. Amikor az eredeti és még Bukovinában készült gyönyörű szőtteseket, varrottasokat, magyaros párnákat, „békás“ párnahalakat, „galléros“ rokolyákat, varrott karinczákat, csipkés ágyterítőket, nyúlfüles, övedzős, ásós stb. húsvéti tojásokat, lobogós, bőujjú ingeket, hétszélű gatyákat néztem, amint az öreg G. Mária néni becézgető simogatásokkal megmutatta, megértettem, hogy mi volt az igazi népművészet.
  Boldogasszonyfalva jövője ma még bizonytalan, de az utóbbi hónapokban japán telepesek jártak kinn és elmondták, hogy nagyszabású japán állami kolonizáció indul meg hamarosan, kiépítik a műutat és vasutat kap a telep, ötszáz japán család letelepítéséről és japán kertkultúra megteremtéséről van szó. Ki tudja, talán nem is olyan soká. Boldogasszonyfalva valóban a boldog magyarok települése lesz?!
  Végül hadd foglaljam egy képbe a telep életét: az esti előadásról hazafelé ballag az iskolába összegyűlt magyarság, hol egész este daloltunk és meséket olvastunk. Minden férfi viharlámpást tart a kezében és mutatja maga után az utat a családnak. Előttünk a hatalmas völgy, lenn csorog csendesen a Szent Antal patak, felettünk a sötét, végtelen ég, alattunk a legyőzött föld, mögöttünk a meghátrált sejtelmes erdő. S a vándor kis magyar csapat haza felé tart a hajlós domboldalakon. Mind kevesebb lesz a messze világító lámpás, majd lassan az utolsót is elnyeli az enyhe trópusi éjszaka.
Kordás Ferenc

  Délamerikai Magyarság, 1938-10-29/1350. szám. Új népvándorlás. Kik keresnek új hazát s hová indulnak a magyar kivándorolók. (kivonat).
Tavaly óta ötven százalékkal emelkedett a kivándorlás. A politikai és gazdasági viszonyok erősen éreztetik hatásukat ezen a téren. Szemben az előző évi 1044 lélekszámmal, a legutolsó esztendőben 1578-an vándoroltak ki. Ezek közül legtöbben, 928 lélek, Északamerikába. Második helyen áll Kanada 351 lélekkel. — Uruguay, Paraguay és Brazília szívesen látná a letelepülőket, azonban ebbe a három országba mindössze 85-en mentek ki tőlünk.
  Legtöbben vándorolnak ki Borsod, Gömör, Arad-Csanád és Torontál megyékből. Városok szerint Budapest, Debrecen és Miskolc vezetnek. Debrecenben például az utóbbi év statisztikája szerint a statisztika háromszorosa az előzőnek. Egyáltalán nincsen kivándorlója Székesfehérvárnak és Kecskemétnek. Foglalkozási ágak szerint legtöbb a háztartási, aztán a földmíves. A múlt évben kivándorolt 71 menyasszony.

  Como vivem os húngaros no Brasil? Délamerikai Magyarság, 1938-11-17. Hogy élnek a magyarok Brazíliában?
  Árpádfalva, Boldogasszonyfalva, Szent Istvánfalva - virágzó magyar helységek Délamerikában.
Gálos Rezső, a saopaoloi magyar iskola tanítója, aki évek óta kint él Brazíliában, a Magyarok Világkongresszusa alkalmából egy brazíliai magyar cserkészcsoporttal látogatást tett az óhazában és mint a magyarországi cserkészszövetség vendége, előadás tartott a Brazíliában élő magyarokról.
  — Braziliában nyolcvanezer magyar él. — mondotta — akik közül Sao Paoloban harmincezer telepedett le. A városiak jórésze iparral és kereskedelemmel foglalkozik, ellenben a vidékiek a brazíliai nagybirtokokon, a fazendákon, meg őserdőkben dolgoznak. Sao Paloban hét magyar iskola van, én az egyiknek vagyok a tanítója. A kivándoroltak jórésze megszállt területről való, de magyaroknak vallják magukat, mint ahogy mindent elkövetünk hogy az új generáció magyar szellemben nevelkedjen. A magyarok jórésze ezelőtt tizenöt évvel vándorolt ki. Bizony, nehéz körülmények között kezdték meg a munkát. Legtöbben elmentek napszámosnak a fazendákra, azután a félretett pénzből olyanformán vásároltak birtokot, hogy előbb lefizették a birtok árának 30 százalékát, egy év után 10 százalékot, a következő három év alatt minden évben 20—20 százalékot. Több, mint száz magyar család van, akik így jutottak földhöz. Persze, keserves munka ez, sokan például őserdőrészt vásároltak, ahol ki kellett irtani a fákat. Ez úgy történik, hogy felgyújtják a levágott fákat, de ezek a brazíliai tölgyek oly erősek, hogy még így is elég nehéz eltüntetni azokat. A már kiirtott erdőrészeken kukoricát és gyapotot termesztenek. Mindenesetre olyan erőfeszítés ez, hogyha ezzel az energiával itthon, Magyarországon kezdtek volna valamihez, többre vitték volna, mint ott kinn Brazíliában. A magyaroknak több nagyobb telepük van, egyiket Árpádfalvának, a másikat Boldogasszonyfalvának, a harmadikat pedig Szent Istvánfalvának nevezik. A magyarok házát mindenütt meg lehet ismerni, mert valamennyi ablakba virágot tesznek, ami Brazíliában különben nem szokás.

  Láthatár, 1939-02-01/2. szám kivonat. MAGYAR ÚT (Budapest, január 14.):
  Kordás Ferenc a brazíliai magyar középosztály kérdésével foglalkozik s megállapítja, hogy ez az osztály csak a saját gazdasági előrehaladása iránt érdeklődik s a szellemi-kulturális és főleg a világnézeti problémáik iránt érzéketlen. Ennek fő oka az, hogy anyagi küzdelmei közepette évek óta elszakadt a magyar művelődés forrásaitól, magyar könyvet alig olvas és csak a politikai eseményekről kap rendszertelen és hézagos tájékoztatást.

                                                                              Győrfiék az utaslistán (felette Forrai Imre)

  Calma no Brasil! Magyar Nemzet. 1939-03-21. Csángó magyarok Brazíliában
  Boldogasszonyfalva (Santo Antonio) Brazíliában van. S. Paulotól, a legnagyobb magyar központtól csaknem 800 km-nyire az őserdő közepén fekszik. Nincs közelében sem vasút, sem piac, még országút sem s a legközelebbi kisváros, Santo Anastacio, 46 km-nyire van hozzá.
A boldogasszonyfalvi kolóniát 1924 június 15-én öt bátor csángó magyar alapította, akik hihetetlen küzdelmek és megpróbáltatások árán 14 év alatt valóságos kis magyar falut teremtettek az ősvadon helyén. Egész nap irtják az erdőt, hogy földet nyerjenek a megművelés számára. Kezdetben a szükség még a majomhúsra is rákényszerítette őket. Terményeiket (tengeri, bab, rizsa, krumpli, stb.) sokáig háton cipelték be Santo Anastációra, ahol potom árat kaptak értük.
  1933-ban már 32 magyar családot találunk Boldogasszonyfalván. Ez a létszám 1938-ra erősen megcsappant s ma már alig van 20 család a telepen, mert földjüket (családonként mintegy 40 magyar hold) többen ott hagyták és más telepek, illetve Sao Paulo város felé vándoroltak. Pedig rendkívül termékeny föld ez. Kétszer is terem egy esztendőben. Csak az a baj, hogy nincs megfelelő piac és közlekedés. Így a boldogasszonyfalvi magyarok élete olyan nehéz, hogy sokan nem bírják a nyomasztó életkörülményeket és elmenekülnek. A telepen, sőt az egész környéken 50 km-es körzetben nincs se orvos, se bába, se gyógyszertár, így, ha valaki beteg lesz, — vagy mint ahogy ők mondják: kidől a munkából,— vagy meggyógyul magától és húzza tovább a nehéz igát, vagy pedig bekerül a vadvirágos, burjános kis temetőbe. Eltemetik pap nélkül, kegyes ígéretek nélkül. Talán egy szikár, aszott arcú, keménytenyerű, csontos csángó magyar mond el fölötte egy néma imát s utána visszatér az irtásba, az erdőbe, mert itt nem lehet megállani...
  Calma no Brasil!
  Reggeltől késő éjszakáig lovagoltam kísérőmmel, egy nótás, bihari legénnyel Boldogasszonyfalva felé, hogy meglátogassam ezeket a derék, dolgos, kitartó magyarokat, akik a magyar munka valóságos hősei. Tiszteletet és megbecsülést szereztek a magyar névnek az egész környéken. Csendesen baktattunk a hepehupás talajon, mert a brazil lovak nem bírják az iramot, nem olyan virgoncak, mint a magyar jószágok. Ember, állat, növény egyaránt alkalmazkodik a természeti, földrajzi környezethez s ez eleinte szokatlan az európai szemnek. Mi elevenebb, mozgalmasabb életstílushoz vagyunk hozzászokva, de itt mindenre azt mondják: Calma no Brasill (Nyugalom Brazíliában!) vagy pedig: Tem tempó! — Van idő!
Hégető Imre honfitársunknál szálltam meg, aki pompás magyar vacsorával várt. Ő a telep egyik leggazdagabb embere, 30 algueire földje van, modern, padlós, cserepes magyar háza, sok melléképülettel, gazdag jószágállománnyal, selyemhernyóházzal, cukornádpréssel, stb. Másnap meglátogattam a telep lakóit. Minden telepes a saját földjén lakik 2—300 méterre egymástól. A faházakat az utolsó években csinos, rendes, piroscserepes magyar házakkal cserélik fel. Az őserdő már hátrább húzódott s így mind nagyobb területet fognak művelés alá. Először egy székely családhoz köszöntöttem be. Demeter Józsefékhez, akik körtefájaiak, Maros-Torda megyéből. 1923-ban vándoroltak ki, 10 algueire földjük van. Már kifizették és a szerződést is megkapták. Egyszerű faházban laknak, de mindenütt nagy a rend és tisztaság, 3 fiú van a háznál, akik a gazdaságot vezetik. Megtudtam, hogy Demeter néni régi székely háziszőtteseket őriz a ládában, amire féltékenyen vigyáz, mint a két szemére. Így arra törekedtem, hogy bizalmát megnyerjem, mert szerettem volna a megalapítandó Brazíliai Bevándorlási Múzeum számára néhány szépművészeti tárgyat megszerezni. Amint beléptem az ajtón — előbb a gádorban beszélgettünk — szemem-szám elállt a csodálkozástól. Faragott ágyak hazai menynyezetes párnákkal, dunyhákkal, négy nyüstös, piroscsíkos ágytakaróval, hazai piroscsíkos székely függöny az ablakokon, ahol muskátli virít a cserepekben. Zsinóros kendőrök (törülközők) a mosdó karján, borshímes, díszes abrosz az asztalon: Székelyországban járok! Aztán kinyílik a tulipános láda s Demeter néni mindent megmutat, még az édesanyja több mint 70 éves menyasszonyi kendőjét is. Hosszas kérésemre több háziszőttest ajándékozott a múzeum számára.
  Ezután a Turbuk Zakariás — a kolónia tulajdonképpeni megalapítója — portáját látogattam meg. Éppen a háztetőt javította. Úgy látszik, összebeszéltek az asszonnyal, mert az meg a belső nagytakarításhoz fogott, így alig találtunk annyi helyet, ahol leülünk. Rendkívül barátságosan fogadtak. Ez a család hadikfalvai származású. 1908-ban jöttek át Vajdahunyadra és 1922 óta vannak Brazíliában. Itt vettek 10 alkér földet s már 4 alkért fel is törtek. Rizsát, babot, tengerit, cukornádat, mandiókát, krumplit termelnek, jószágot nevelnek, mint a többiek, tehát nagyon keményen, szigorúan élnek, de csángósan, vidáman. Bámulatos a csángó kitartása és életkedvei Nem töri meg a küzdelem, a harc, a csalódás! Turbukné László Mária igen rokonszenves, csinos, nótásszívű csángó asszony, aki sok értékes csángó dalt eldalolt nekem. Tőlük is kaptam néprajzi tárgyakat, varrottasokat, kendőzőket, női inget, férfi lájbit. Mikor eljöttem tőlük, egyik fiukat adták mellém: Eriggy fiam, mutasd meg a tanító bácsinak az ösvényt.
  Csángó dal a brazil ég alatt.
  Az ösvény Illés Gáspárékhoz vezetett. Józseffalvai születésűek, 1909-ben jöttek át. Bukovinai életükről, szokásaikról több érdekes adatot feljegyeztem. Házuk igen csinos, tiszta minden a helyén van, a szoba felmázolva, az ágyak háziszőttes csángó takarókkal borítva, virágos kert az ablak előtt, szentképek a falon.
  Sőt, itt még igen csinos csángó leány is volt a háznál. Így mindjárt tudtam, hogy innen nem egykönnyen megyek tovább. Mária néni — 69 éves — mindent megmutat. A „magyaros", „németes", „Pili“, „nagyváradi" párnahajakat, tányéros, csipkerózsás, békás párnák díszítéseit sorra megmagyarázza, a galléros csángó rokolyákat, díszes húsvéti tojásokat, faragásokat, szüves kendőzőket, férje eredeti csángó ruháit. Már jóval elmúlt a délidő, amikor megemlítettem, hogy szívesen harapnék valamit, mert éhes vagyok. Hazai falujáró szociográfiai utaimból tudtam, hogy a mi népünk mennyire szereti azt, ha megkínálhat valakit valamivel. Kisült, hogy még ők sem ebédeltek s nem tudták, hogy hogyan ajánlják fel az egyszerű bab rizsát (brazil nemzeti étel). De mikor látták hogy milyen jóízűen fogyasztom s közben kedélyes történeteket meséltem el, egészen felolvadtak és megszerettek. Ebéd után dalolásztunk. Alig győztem lejegyezni a szebbnél szebb csángó dalokat. Talán lesz közötte egy-kettő, amit még nem gyűjtöttek fel a mi gyűjtőink. Következő napon meglátogattam a többi csángó családot: Győrfi Antalékat (Istensegíts), Székely Istvánékat (Józseffalva) és László Menyhértéket (Strigyszentgyörgy).
  Előzőleg hét csángó család élt Boldogasszonyfalván, de egy beköltözött Sao Paulóba, egy pedig otthagyta a földjét. Ez az 5 család azonban kitartott és az elmúlt 14 év alatt megszaporodott. Minden háznál 3—5 gyerek s az iskolaköteles gyermekek száma meghaladja az ötvenet! Legtöbb háznál van ló, szarvasmarha, vagy szamár és rengeteg szárnyasjószág.
  Az adott körülményekhez képest tehát ma már elég jól élnek a boldogasszonyfalviak, ha pedig járható országutat, vagy később vasutat is kapnak, vagy ha a tervbevett japán koloniizáció megindul. Boldogasszonyfalva virágzó telep lesz. A csángó vendégszeretet, figyelmesség, közvetlenség és szeretetreméltóság azonban még itt, a többi vendégszerető magyarok között is megfogja az embert, úgy hogy szeretne ott maradni. Aki egyszer Boldogasszonyfalvára téved, a csángó magyarokat sohase tudja elfelejteni! A következő napon sorra látogattam mind a 20 családot, ahol mindenütt igen kellemes fogadtatásban volt részem. Feljegyeztem mindent, amit lehetett. Földet, házat, ember- és jószágállományt, szokásokat, népdalmaradványokat, sajátos életmódjukat, hogy egyszer majd beszámolhassak róla. Este pedig összegyűltünk a fából épült, üres, tanítónélküli iskolába és mesélgettünk, beszélgettünk, dalolgattunk. — Még egyet! Tanító úr, még egyet! — kérleltek a fiatalok és az öregek egyaránt. Alig tudtunk elválni egymástól. Már éjfél felé járt az idő s arra kellett gondolnom, hogy ezek a szegény magyarok holnap hajnaltól vakulásig vágják az erdőt és szükségük van a pihenésre. De mennyire szeretnének egy jó tanítót, aki szeretettel tudna velük foglalkozni! Felejthetetlenül belém ragadt az utolsó este képe: minden férfi viharlámpást tart a kezében, amint hazafelé tartunk a szelíd domboldalakon és mutatja, keresi az utat az utánuk jövőknek, asszonynak és a gyermekeknek. Fenn állok a dombon, a telep fölött. Hallgatom a Szent Antal-patak csendes csobogását a völgyben. Megvárom, amíg az utolsó lámpás is kialszik a távolban s amikor beborít már mindent a sötét éjszaka, aggódó lélekkel őrködöm fölöttük és elmondok értük egy csöndes imát.
Kordás Ferenc

  Kordás Ferenc: A brazíliai magyarok. Magyar Szemle. 1939. január-április.
  A BRAZÍLIAI MAGYARSÁG ÉLETÉRŐL eddig még nem jelent meg olyan összefoglaló monográfikus munka, mely az ideszakadt mintegy 80.000 főnyi nagy magyar népcsoport kivándorlástörténetét s a brazil természeti, gazdasági és kulturális adottságokból származó sajátos életmegnyilvánulásait kellő alapossággal vizsgálná. Pedig ezt a munkát el kell végeznünk, mert a brazíliai magyarság élete, sorsa, elhelyezkedése, boldogulása, nyelve, kultúrája, az anyamagyarsághoz való viszonya nemzeti szempontból olyan súlyos kérdések, amelyekre meg kell keresnünk a feleletet. E hiányon akar segíteni az az almanach, melyet a Brazíliai Magyarság Első Országos Értekezlete állított össze a Magyarok II. Világkongresszusára „Brazíliai Magyarok" címen. Ez a munka nem tudományos vagy irodalmi igényekkel indult, mert összeállítói inkább tájékoztatónak szánták. És mégis ez a könyv több mint egyszerű vázlat, így a brazíliai magyar bevándorlás történetéből megtudjuk, hogy már a XVIII. században jártak magyarok Brazíliában. Sőt fennmaradt egy értékes írott emlék, melyben egy portugál költő az 1848—49-i magyar szabadságharc alkalmából a magyarokat dicsőíti „A Hungaria" címen. Kár, hogy pontos fordítását mellőzték.
  A brazíliai tömeges magyar bevándorlás a világháborút követő években indult meg s érdekes, hogy nem Brazília, hanem Észak-Amerika felé irányult. A brazíliai magyarság nagy tömegei leginkább a román és szerb megszállt területekről származnak, akik nem bírván az embertelen bánásmódot, elmenekültek a sok megaláztatás és az anyagi züllés elől.
  Brazíliában teljesen új világ fogadta őket. Az első években rendkívül sokat szenvedtek. A trópusi vagy szubtrópusi környezet, a szokatlan klíma, az ismeretlen nyelv, a nélkülözések, az ország belsejében, az ú. n. interiorban, a hatalmas kávé- és pamutültetvényeken eltöltött keserves esztendők, a hiányos és egyoldalú táplálkozás, a számtalan betegség, a férgek, a tűző trópusi nap, a hirtelen lezúduló záporok, a mérges kígyók, az egészségtelen lakás, a túlhajtott munka, a könyörtelen bánásmód a patron részéről, a kizsákmányoltatás s a minden kivándorlóra ránehezedő lelki bánat érzése, az elhagyatottságnak és elárvultságnak tompa melankóliája megtörte a brazíliai magyart testben-lélekben egyaránt.
  Az első generáció, az ú. n. apák nemzedéke, már elfáradt ebben a szörnyű küzdelemben ; hajlott hátú, öregedő és beteges. De ezek a magyarok sem hiába küzdöttek, mert nemcsak anyagilag erősödtek meg s így biztosították fiaik útját, hanem ezzel együtt megbecsültették, megismertették a magyar munkást Brazíliában. Ma ajánlólevél egy munkásnak az, ha magyar. A magyar név becsületéhez természetesen hozzájárultak a brazíliai magyar orvosok, ügyvédek, mérnökök, kereskedők, gyárosok, feltalálók, tudósok stb. egyéni karrierjei, jelen esetben azonban nem velük (ami egy érdekes tanulmány lenne), hanem a tömeg magyar sorsával foglalkozunk.
  A brazíliai magyarság létszámát az almanach a kikötők bevándorlási statisztikája és a 14 ezrelékes szaporodási arányszám, valamint a helyi magyar számítások szerint 80.000-ben állapítja meg. Érdekes a közölt házassági beolvadási statisztika is, mely a S. Paulo város területén az 1937. évben magyarok és magyarok idegenek között kötött házasságokat vizsgálja, mely szerint: 155 férfiból 125 magyar lányt vett el, a maradék 23 brazilt, 6 pedig más nemzetiségűt. Hasonló az arány a nőknél: 155 magyar nő közül 124 magyar legényhez ment feleségül, 18 magyar leány brazil férfi felesége lett, 13 pedig egyéb nemzetiségű férfit választott magának.
  A nagy települések 1924-ben indultak meg. Megalakult Árpádfalva, mely 880 km távolságra van S. Paulo várostól, aztán a Burg melletti település, majd Boldogasszonyfalva s később az Itararé vasút mentén a korán elnéptelenedett Mátyáskirályfalva.
  Az első telepesek küzdelmeiről így ír a könyv: „Szörnyűséges munkát végeztek ezek a titánok, aminek az őserdőt irtó magyart nevezhetjük. Sokszor heteken át csak majomhús és gyökérféle volt az egyetlen táplálékuk. Az őserdő ellenséges növényzete ronggyá tépte ruháikat, véresre sebezte testüket és rájuk jött a klíma lenyűgöző betegsége, de a magyar kitartott!" Az 1931/32-es forradalom a fővárosi munkanélküli tömegeket az interiorba űzte, ahol meg éppen munkásra volt szükség, így a magyar telepek is rövidesen fellendültek. A bury-i telepet Rákóczifalvának nevezték el, majd Mátyáskirályfalva és az itararéi telep és a S. Paulo tőszomszédságában levő Szentistvánkirályfalva erősödtek meg, úgyhogy magyar iskolákat tartottak fenn. A brazíliai magyar élet központja S. Paulo város, ahol húszezerre teszik a magyarok számát. Nagyszámú még a riodejaneirói magyar kolónia. Sok magyar él Paraná államban, mely az utóbbi években igen fellendült, Minas Geraes fővárosában, Bello Horizontéban, Matto Grosso államban, Campo Grandén. A legrégibb magyar bevándorlók Rio Grande do Sul államban telepedtek le, Porto Alegrében. Találunk magyarokat Santa Catharina államban, valamint az északkeleti brazil államokban is. Külön fejezetek számolnak be részletesen a különböző magyar kolóniák és elszórt csoportok életéről.
  A brazíliai magyar közélet kialakulásával alapos tanulmány foglalkozik. Az 1938 január 22-én S. Paulóban tartott országos értekezletre 41 brazíliai magyar egyesülés, kolónia küldte ki képviselőit. Az élénk magyar közélet szemléltetésére érdemes áttekintenünk a legnagyobb magyar központ, S. Paulo város magyar kolóniája 1928—1938 közötti tevékenységének rövid vázlatát.
  Vallásos szervezetek: Római Katholikus Egyház 14 körzeti testülettel, két templommal és Anastáción bencés kolostorral, két kultúrházzal, több telekkel és három bencés szerzetessel. — Református Keresztyén Egyház két templommal (Árpádfalván kész, Lappán most épülő), Északparanában gyülekezeti házakkal, egy központi lelkésszel.— Magyar Baptista Gyülekezet, Árpádfalván és Lappán templommal. — Izraelita Hitközség, imaházzal.
  Kulturális szervezetek: Magyar Iskolaszövetség tíz iskolával, három saját tulajdon, több telek. — Pedagógiai Értekezlet a tanítók számára. — Magyar Országos Revíziós Bizottság, mely a közelmúltban portugál nyelven értékes propaganda-könyvet adott ki: Justiga para Hungria ! Igazságot Magyarországnak ! címen. — Gyermekbarát dalegylet. — Brazíliai Magyar Dalos- és Zenekör.
  Jóléti és társadalmi szervezetek: Brazíliai Magyar Segélyegylet, ingyenes orvosi rendelővel, többezer kötetes kölcsönkönyvtárral. — S. Paulo   Magyar Sportklub, a városi középosztály egyesülete. — Ifjúsági körök és egyesületek a kültelkeken.
Sportszervezetek: A Brazíliai Magyar Sportszövetség kilenc sportegyesülettel. Ezek közül legfontosabb az Anastáciai Magyar Sportklub, saját székházzal. A Moccai Magyar Barátság Egylet, az Ypirangai Magyar Sportegylet és az Ypolucai Magyar Sportegylet. Ezek a rendszeres sporttevékenység mellett műkedvelő színielőadásokat is tartanak.
  S. Paulo állam belsejében a következő nyolc magyar kolóniát találjuk: Árpádfalva, Boldogasszonyfalva, Szentistvánkirályfalva, Mátyáskirályfalva, Rákóczifalva, Itararé, Riberao Preto és Frigorifico.
  Az album megemlékezik a két magyar lap, a Délamerikai Magyar Hírlap és a Délamerikai Magyar Újság több mint 16 éves szolgálatáról, melyet a brazíliai magyarság érdekében kifejtettek. Megemlékezik a szétszórt kisebb magyar erőcsoportokról, majd a brazíliai magyar munkás életét mutatja be keresztmetszetben. A díszes kiállítású és értékes album a Magyar Világkongresszus üdvözletével, valamint Boglár Lajos, a s.pauloi magyar konzulátus vezetőjének brazil nyelvű zárószavaival végződik. Az ő fáradhatatlan munkálkodásának az eredménye ez a könyv, mely becsületére válik a brazíliai magyarságnak. A mű természetesen nem teljes, mint ahogy az adott körülmények között nem is lehetett az, de így is elismerés és köszönet illeti azokat, akik ennyi fáradsággal összeállították. Mint adatgyűjtemény megbecsülhetetlen szolgálatokat tesz egy nagyobbszabású összefoglaló munka megírásához.
  Fel kell dolgoznunk a brazíliai magyarság kivándorláskori élményeit társadalompszichológiai szempontból, meg kell vizsgálnunk a településföldrajzi tényezők asszimiláló hatását, az emberföldrajzi változásokat, a brazíliai magyarság életformájának sajátságait, az interiori életet, táplálkozást, ruházkodást, népszokásokat, lakást, játékokat, babonákat, a munkabér, munkásélet, polgárosodás, sajátos magyar építkezés, általában a néprajzi maradványok átalakulását. A városi magyar élet keretében behatóbban kell foglalkoznunk az ipari munkásság helyzetével, a tőke és munka viszonyával, a brazil termelési móddal, a városi élettel, szórakozási lehetőségekkel, a földmunkásból ipari munkássá lett magyar problémájával. A szellemi élet terén pedig a nyelvi asszimilálódás, szavak átvétele, magyarosítása, hangsúly, kiejtés, dialektusok keveredése, gyakorlati népi ismeretek, népi tudás, gyógymódok, népi morál, népzene, népművészet maradványaival kell foglalkoznunk.
  A szociális életmegnyilvánulásokban a következő kérdések megvilágítása vár ránk: a brazíliai magyar társadalom tagozódása és elhelyezkedése, az interiori telepek és kolóniák szociális élete, S. Paulo és a nagyobb városok magyar társadalmi élete, a családi élet és a gyermek Brazíliában, a brazíliai magyar ifjúság és a beolvadás, a párválasztás, szerelem, házasság, elválás, a brazil demokrácia kulturális intézményei, a magyar középosztály koloniális hivatása és nevelése, más ehhez hasonló fontos problémákkal együtt, melyek a brazíliai magyar életből adódnak. Végül pedig a tények, a brazíliai magyar valóság konkrét ismerete és értelmezése alapján meg kell találnunk a kibontakozás útját és irányát.
A magyarság szempontjából rendkívül fontos az, hogy a brazíliai nyolcvanezer főnyi magyar csoport szellemileg és erkölcsileg ki ne szakadjon a törzsmagyarságból, a mindjobban egységesülő és öntudatosodó új magyar nemzettestből, hanem megtartsa az idegenben is magyarságát. Ez azonban csak akkor lesz lehetséges, ha a hazai magyar társadalom és intézményes körök a mainál még nagyobb és átfogóbb megértéssel, érdeklődéssel és szeretettel ölelik keblükre a brazíliai magyarságot és ha megtartásáért nemcsak lelkesedni, hanem áldozni is tudnak.
KORDÁS FERENC

  Délamerikai Magyarság, 1939-07-18.
  Évenként 3000 magyar vándorolhat be Brazíliába.
  Rio de Janeiroból írják: A bevándorlási és kolonizációs tanács (Conselho de Colonización e Inmigración) Joao Carlos Muniz elnöklésével ülést tartott az Itamaraty palotában. Kisebb fontosságú ügyek letárgyalása után sor került a magyar kir. követség kérésére, hogy a magyar bevándorlási arányszámot 324,86-ról 3000-re emeljék fel. A bizottság tekintetbe vette azt a körülményt, hogy a magyarság gazdasági, kulturális és etnikai szempontokból tökéletesen eleget tesz a brazil érdekeknek és ezért hozzájárult a kérelemhez. A bizottság a fenti körülmények figyelembe vételével az 1938 május 4-én kiadott 406. sz. rendelet 14-ik paragrafusának 5-ik szakasza értelmében a magyar bevándorlási kvótát évi háromezerre emelte fel.

  Como vivem os húngaros no Brasil? Délamerikai Magyarság, 1940-01-13. Hogyan élnek a brazíliai magyarok?
  Nagyboldogasszonyfalva, Rákóczifalva, Bocskay és Betlehentelep a legsötétebb Brazíliában.
  Egy most ideérkezett budapesti lapban olvassuk: Délamerika leghatalmasabb államában, Brazíliában, az utóbbi évtizedek során sok magyar szórványtelep keletkezett, amelyek az anyagi lét küzdelmeivel való hősies viaskodás után most lelki életüket is építik. Legújabb tervük az, hogy templomokat állítanak hitüknek. Így merült fel a brazíliai magyar református templomépítés terve is, amelynek támogatására a budapesti Kálvintéri Keresztyén Ifjusági Egyesület a minap szeretetvendégséget rendezett. Ennek jövedelmét a brazíliai magyarok hitéletének erősítésére szánták s erről a komoly és szép feladatról Dobos Károly, a fasori református egyház lelkésze a következőket mondotta
  — Tizenötezer kilométernyire van tőlünk Délamerikának csaknem Európa nagyságú állama: Brazília, amely 17 szövetséges államból áll. Legnagyobb részben magas fennsík s az örök tavasznak hazája, ahol termelni egész éven át lehet. A magyar kivándorlók egy része az utóbbi 20 évben itt telepedett le.
  — Hármas nagy bevándorlási korszaka volt Brazíliának. 1919. után indult meg a magyarok újabb brazíliai bevándorlása. Részben, mert az Unió becsukta kapuit. Legtöbb magyar a trianoni béke miatt vándorolt ki oda. Ott kerestek új, szabadabb hazát. — így indult meg Brazíliában a magyarok honfoglaló munkája. Micsoda munka! A nyelvet nem értették, az ügynökök a távoli kávéfazendákra, telepekre vitték őket. Ott aztán cselédsorban sínylődtek s innen vajmi nehezen tudtak megszabadulni. A bátrabb emberek vállalkoztak arra, hogy földet vesznek bent az őserdőben. Szegény földéhes magyar! Vállalták az őserdő irtását. Mert csak így juthattak földhöz. Fűrészelték, döntötték a 3—4 méter átmérőjű 50 méter magas fákat. El sem szállították, hanem felégették a ledöntött fákat. A nagy fák ott is maradtak. Szántáskor kikerülték a tuskókat s veteményeztek a kertbe. Termett a föld, faházakat is építettek, de micsoda szörnyű élet volt ott!
  Bebugyolálták magukat, csak a szemük látszott ki a rengeteg szúnyog, mérges légy ellen, amelyeknek egyik fajtája nekiszáll az embernek s már bele is rakja petéit.. Jöttek a rabló hangyák! Reggelre összerágták, kihordták a betakarított kukoricát a zsából. S míg betakaríthatták a kukoricát! Jöttek csapatostól a papagájok, a majmok s nem egyszer saját félérett kukoricájával dobálták meg a “honfoglaló” magyart.
  A magyarok mégis győztek. Ma már az egyik legbensőbb fekvésű telepen, Árpádfalván, a tengerparttól 900 kilométerre 1500 magyar él muskátlivirágos kedves házakban. Kis imaházat is építettek. Magyar-brazil iskolájuk is van.
  Azután sorra nőttek ki a földből Nagyboldogasszonyfalva, Rákóczifalva, a Bocskay- és Bethlen-telep. A nevek mind azt mutatják, hogy szabadságot keresett az a magyar, akitől Trianon elvette a szabadságot! Ma már 80.000-re tehető a brazíliai magyarok száma, akik közt 20.000 a református. Megindult az egyházi élet a katolikusok és a reformátusok között egyaránt s a reformátusok most építik Sao Paoloban, a fővárosban, egyetlen templomukat. Még csak az alagsora van meg, többre még nem telt a 30 filléres órabérrel dolgozó magyaroknak! Néhány téglát most hazulról is küldünk nekik adomány formájában. Hadd érezzék meg ezen keresztül is a magyar testvériséget. — Apostol János, a reformátusok lelkipásztora, aki 7 év alatt emberfeletti munkát végzett, egyedül próbálta ellátni a távoli telepek sokezer református hivőjének lelki gondozását. — Olyan ez, mintha például — egy budapesti lelkésznek Belgiumban lenne a “fiókegyház...” .
  Hősies erőfeszítéseket tesznek a magyarok mindenütt azon a téren is, hogy gyermekeik iskolázatlanul ne maradjanak. A telepeken most csaknem mindenütt magyar és brazil tanítású iskolákat, sportegyesületeket szerveznek. Működik már a reformátusok Szeretetszövetsége is, melynek tagjai segítik az árván maradt gyermekeket. Az egyház kebelében ifjúsági egyesület, cserkészcsapat működik. Tavaly itthon is volt már egy csomó brazíliai cserkészfiú. Dobos Károly ezzel fejezte be nyilatkozatát:
— Szeressük ezeket a brazíliai magyarokat, akiket a szomorú magyar sors a legtávolabbra sodort tőlünk.

Szétszóródva. Délamerikai Magyarság, 1940-05-25 / 1587. szám. Ki tud róla?
László Sándort keresi sógora Turbuch Zakar (csángó-magyar), aki ez idő szerint a brazíliai Boldogasszonyfalván él. Levelét szívesen közvetíti a szerkesztőség.

Sándor László está sendo procurado por seu cunhado Turbuch Zakar (Csángó-Húngaro), que, segundo esta época, mora em Boldogasszonyfalva, Brasil. Os editores terão prazer em encaminhar sua carta.

 

 

 

   Györfi Antal levele Boldogasszonyfalváról, 1931.

  A Sztrigyszentgyörgyön 1910-ben lezajlott, bukovinai székely telepítés bonyodalmai kevésbé ismertek a nagyközönség előtt. Egyetlen részletesebb leírása a telepítés körül lezajló bonyodalmaknak, csalásoknak és panamázásnak László János, dévai telepes gazda tollából erednek, aki eleinte maga is részt vett ebben a magánúton lezajlott telepítésben. Amikor azonban rájött a Szabó Imre magyar királyi pénzügyi számtiszt és Rádu János tanító üzelmeire, kilépett a telepítő bizottságból és leleplezte őket. Ezért Szabó Imre törvénybe adta László Jánost, de a vádat visszavonta, a László által bemutatott bizonyítékok megdönthetetlensége következtében. László János nem elégedett meg csak ennyivel, hanem levélben figyelmeztette Tóth Imre istensegítsi tanítót és Kubacsek János hadikfalvi plébánost a sztrigyszentgyörgyi eseményekre, kérve őket, hogy világosítsák fel a telepedni kívánó bukovinai székelyeket a Hunyad megyei eseményekről.
  Az eleinte megígért, jó szentgyörgyi földek elcserélése silányabbakra és az előlegbe fizetett pénzösszegek eltűnése hátrányos helyzetbe hozta a gazdaságilag amúgy is szegény, kitelepedett székelyeket. Visszamenni Bukovinába már nem volt hova, mert ottani telkeiket eladták, megélni Szentgyörgyön pedig majdnem lehetetlennek bizonyult, a hatalmas részletek miatt, melyekbe a telkek kerültek. „Szerencséjüknek” bizonyult a telepeseknek az első világháború, amikor az infláció következtében egy-egy telek árát ki lehetett fizetni egy kisebb borjú vagy jobbacska süldő árából. Azonban a jó, zsíros bukovinai földekhez szokott székelyek elégedetlenek voltak a sztrigyszentgyörgyi földekkel – jogosan – melyek a legnagyobb erőfeszítésük mellett is alig-alig biztosították a népes családok megélhetését. Ezért, 1910-1922 között egy állandó mozgás volt a faluban, telepesek jöttek, mások pedig elhagyták a falut, a jobb megélhetés reményében. Majd 1922-1923 között 40 család hagyta el a frissen létesült telepet. Egyesek Magyarország felé mentek, majd onnan, a német kikötőkben hajóra szállva Dél-Amerikába vagy Kanadába utaztak.
  Történelmünk egyik közelebbi eseménye, a bukovinai magyarok úgynevezett brazíliai honfoglalása. Részünkről Hunyad megyében ez a sztrigyszentgyörgyi telepeseket érintette.
  Több kiszállásom után a faluba, lassan kezdett kialakulni a kép. Dokumentumok is kerültek elő, felvételt is készítetten Burján Istvánnal (szül 1922-ben), Fazakas Annával, és nem utolsó sorban az is fontos volt számomra, hogy néhai nagyapám, László János is volt Dél-Amerikában, pontosan a telepítési lehetőségek feltérképezésére. Nézzük bevezetőként, hogy mi is jelent meg a brazíliai eseményről.
  Solymár Imre: Az első önálló alapítás, külön magyar telep Árpádfalva - szimbolikusan honalapító Árpád vezérről nevezve. Mások szerint Szentistvánfalva kicsivel megelőzi, mely egy szaléziánus atya és egy festőművész, nyugalmazott huszár ezredes megálmodott magyar faluja. E nevek egyszerre mutatják az Óhazára való sajgó fájdalmú emlékezést, ugyanakkor az első gyarmatosok formálódó öntudatát. Új hon alapítói lesznek ők, kik eladdig „csalódtak a múltjukban." Így jön létre Sao Paulo állam belsejében, az „interiorban" nyolc magyar kolónia, a legnagyobb városi közösség pedig magában az állam központjában, Sao Paulóban. Holott Brazília nem volt rászorulva ilyen ,,Jobb világra vágyó" néptömegekre, mert amint Migend Dezső 1925-ben nyersen meg merte fogalmazni: „Braziliának csak tőkével rendelkező vállalkozókra és teljesen védtelen, igénytelen, a mostoha körülményekhez feltétlenül alkalmazkodó robotosokra van szüksége!
  Varga Ilona: „A Boldogasszony falva nevű magyar települést 1924-ben német ügynökök szervezték dr. Labieno Costa Machado földtulajdonos és kolonizátor birtokán. A telep a Sorocabana vasútvonal körzetében Santo Anastacio várostól 46 km-re fekszik és közigazgatásilag Colonia Sto Antonio néven ismert.
  A föld után vágyakozó magyar parasztokat elhalmozták ígéretekkel és ötven család nekilátott az őserdő kiirtásának, hogy házhelyekhez és megművelhető földhöz jussanak.
Mivel a lakott területektől és piactól távol voltak a kivágott fát nem tudták értékesíteni és felégették. A távolság is serkentette őket, hogy önellátásra berendezkedjenek és a legszükségesebb élelmet saját számúkra megtermeljék. A családok fele az évek folyamán itt is kicserélődött, a magyarok közé németek és szlovákok települtek. Az évek folyamán a differenciálódás megindult és a családi birtokok területe 5—30 alquier között mozgott. A kis közösség szükséglete és az egyéni lelemény alapján két vízimalmot is építettek a telepen, ősi szerkezettel szinte minden részét fából kimunkálva. A tulajdonviszonyok itt voltak a legrendezettebbek. Tíz év alatt a fold vételárát majdnem minden telepes kifizette és a lehetőségek szerint gazdálkodott. A szomszédos piacokra szállító eszköz hiányában csak tojást, baromfit tudtak vinni, míg a nevelt sertéseket a vándorkereskedő vásárolta fel, a neki megfelelő áron. A fiatalok inkább a városban keresték a megélhetést, csak a betakarítás idején kapcsolódtak be a család munkájába…A kivándorlásra ösztönző írások és újsághírek szerint—a toborzó ügynökök már az 1920-as évek elején megjelentek Magyarországon és a szomszédos országokban. A hajóstársaságok ügynökei főleg a társadalmi létbizonytalanságban élő rétegek között folytatták eredményesen a toborzást. Erre példa Herberger Gyula könyve, amely az erdélyi magyarság körében igyekezett kedvet kelteni a brazíliai kivándorláshoz. A szerző az erdélyi kivándorlás háttereként a román földreform nacionalista indítékú hibáját jelölte meg, amely pl. korábban irtásföldre telepített csángók tulajdonjogát nem ismerte el és földterületük nagy részét újraosztással kisajátította. Aki birtokot akar szerezni az Brazíliába menjen! Minden bevándorló 25 ha. földet kap — írja Herberger. A birtokon lakóház vár és félévig pénz, vagy élelem-ellátást kapnak a betelepülők. Ezen kívül vetőmagot, gépeket és más irányú segítséget is nyújt a tulajdonos. A birtok költségeit 10—22 éves törlesztéssel, a termés 1/5-ével lehet kiegyenlíteni".
   Herberger a Cunnard Line Társaság ügynöke volt. Gyulafehárváron született 1897-ben, mint id. Herberger Gyula és Pfnelizel Hermina gyermeke. Az akkori román belügyminiszter engedélyével, Herberger kivándorlási ügynökhálózatokat épített ki Erdélyben és a Bánságban. Fő toborzási jelszava az volt, hogy a román állam elveszi a magyar parasztok földjeit. Bizony akkoriban több törvény lépett életbe, köztük 1921-ben az Agrárreform. Azonban ezt véghezvinni nem volt könnyű, főleg az Ó-Románia területén, ahol nem létezett kataszteri kimutatás, és sok helyen még ma sincs. Azonban folyt a toborzás, és kiderült, hogy a Cunnard Társaságnak még egy román államtitkár is részvényese volt (Richard Franasovici). Egy román képviselő Victor Moldovanu, alapozva az állambiztonsági rendőrség (Siguranta) jelentésére (1923.febr.27-én), élénken ellenezte a folyamatot és propagandát, a román parlament egyik ülésén. Herberger sem állt karba tett kezekkel, és jelentett az államtitkárságon, hogy a dévai Állambiztonsági Hivatal akadályozza munkáját, annak ellenére, hogy ő a minisztériummal való megegyezés szerint cselekszik. Sőt, egy buzgó dévai hivatalnok letartóztatta Herbergert, és az ügyészség elé állíttatta. Ügyiratszám 186/1923, vád: Juliu Herberger az 1909. II. kivándorlási törvény 37 paragráfusának III-ik bekezdésébe ütköző és büntetendő kivándorlásra való csábítással vádoltatik.” A dévai törvényszék érdeklődött, hogy létezik-e meghatalmazása Herbergernek? A hivatalos válasz az, hogy ilyen nem létezik. Azonban egy bizalmas távirat szerint: „Elnök úrnak 792/1923 sz. megkeresésére van szerencsén tudomására hozni, hogy Juliu Herberger ideiglenesen és szóbelileg fel volt hatalmazva, hogy kivándorlókat táborozzon.” Aláírva: miniszter helyett: Olarasu s.k.
   Mindez már akkor történt, amikor Herberger, László és Csobot már visszaérkezek Dél-Amerikából. A dokumentumok szerint, ők már 1922 március 1-én átutaztak az Egyenlítőn a „S. S. Cap Polonia” nevű hajón, amely a Hamburg-Dél-Amerika útvonalon közlekedett. Egyesek szerint Brazíliában és Argentínában voltak, de más úgy állítja, hogy Uruguayban is körülnéztek. Hogy mennyire kényelmesen utazhattak, arról nincs tudomásom, de ismert, hogy László és Csoboth szenet is lapátoltak, sőt a fedélzetet is mosták. Úgy 40-50 családot szerettek volna kitelepíteni. Az úton a nagyon jó német nyelvtudásuk segítette. A telepedés nem járt sikerrel, állítólag a silány földek-, és az ottani kormányok megbízhatatlansága miatt, de azért is, mert a kitelepülendőknek nem adtak fegyverviselési engedélyt. Az őserdő mellet és a két méteres fűvel benőtt pampákon, ez elengedhetetlen volt. Az itthoni elvárások nagyok voltak, de mivel a telepítés nem jött létre, főleg Déván komoly vád érte őket.
Sztrigyszentgyörgyön kérdeztem Fazakas Annát évekkel ezelőtt, hogy hallott –e valami hírt azokról, akik kimentek Brazíliába? „Hát, nem erőst. Kimentek azok is, nagy bajba mentek. Hírek is jöttek onnan, többen azonban hazatértek. Oda is kibolondították őket, aztán aki még volt mivel hazatérjen, az visszajött: Kiss Mójzes, Kiss Vilmos…Ezek ott sokat nem ültek, mert hazugságval csalták ki őket is oda, mint a hadikiakot Szentgyörgyre. Oda is a puszta földre mentek. A hadikiak – ahogy nannyó mondta – visszamentek volna Bukovinába, de szégyellték. Nannyónak is egy leánya megjárta, így még szégyenükbe is maradtak.”
  Burján István szerint megközelítőleg hat hónapba telt, amíg a jóváhagyások, hajójegyek megérkeztek. Konsztancán szálltak hajóra, 1922-ben: “Rá két évre haza jött Kiss Lajos a feleségivel és három gyermekvel és ’33-ban haza jött a bátyja és a felesége öt gyermekvel, öt fiúgyermekvel. Egy ott maradott, ott nősült meg.”
  Érdekes egy ottmaradt hazaküldött levele, 1931-ből. Györffy Antal írja az akkori sztrigyszentgyörgyi plébánosnak, László Ferencnek. Mint kiderül, a honfoglalók egy akkora területen élnek, mint Radóc és Székelykeve távolság (jó 800 kilométer), hogy érthetőbb legyen.
Levelének első soraiban Györfi Antal köszönti a plébánost, megköszöni érdeklődését a volt hívei iránt. Majd keserűség tör fel soraiból: “… mert elhatuk az Szeretet Anyánk Szülő földjit, Az Drága Erdéli Bérczeket, Amit az Őseink Meg Szereztek Nekünk És kivándoroltunk az Idegenbe az Brazilia vadok lakta Fölgyére.”
  Saját helyzetét mutatva be, Györfi kiemeli, hogy munkája nyomán jobban megél, mint bármelyik szentgyörgyi gazda, de fájdalommal jegyzi meg, hogy nem a saját gazdája, mert gyári munkás. Majd László Ferenc plébános kérésének eleget téve, leírja volt szentgyörgyiek helyzetét Brazíliában. Ezek, 8-9 évvel a kivándorlás után, már annyira szétszóródtak, hogy még magában a fővárosban sem laknak együtt. Sao Paulo-ban 8 család éldegélt: Villa Mario-n Pál Jóska, Villa Anastacio-n Benkő Ferenc, Kiss Lőrinc, özv. Sorbán Fábiánné, Benkő Márton, Kiss Ferenc, László Albert és László Sándor Árpád. Az utóbbi kivételével, a többiek mind gyári munkások.
  A fővárostól 32 km.-re dél - keleti irányban, Cageiras-on, egy német papírgyár telepén lakik a levél írója, Györfi Antal, továbbá özv. Szentes Péterné, özv. Szőcs Mihályné és Becze Mihály.
  Sao Paulo-tól északra, 20 km.-re, Sao Bernardo-n telepedett le hét család, úgymint özv. Csíszer Antal, Bakos József, Csernik János, Péter Albert, Péter György, Miklós Márton és Maneszkul Ferenc.
  Még távolabb telepedett a brazil fővárostól, 685 km.-re észak - nyugati irányban, Parana államban két család, Györfi Miklós és Sorbán Mihály. Boldogasszonyfalván, a fővárostól 886 km.-re déli irányban lakik Turbuk Antal, Turbuk Zakariás, Székely István, Illés Gáspár, özv. László Gergelyné és özv. Turbuk Péterné, a családjukkal. Ezek jobban, szervezettebben élnek, mert a hat sztrigyszentgyörgyi családon kívül még 39 család él ott, zömében magyarok, de akad néhány német köztük. Magyar iskolájuk is van, ahol egy Győr megyei tanító oktat, Kiss Aladár. A telepesek saját költségükön tartják fel az iskolát, és ők fizetik a tanítót is, akárcsak a fővárosi magyarok, a felekezeti iskolájukat.
  Három telepesről Györfi Antal nem tud semmit, még hollétüket sem. Ezek: Kató Ferenc, Szentes Pál és Kató Ágnes. Ugyancsak másik három család, Kiss Lajos, Györfi Vilmos és Györfi Janós, megelégelve a brazil viszonyokat, visszatértek Erdélybe. Kitérőként említem meg, hogy a két Györfi hollétéről nem sikerült semmit sem megtudnom, azonban a Kiss Lajos sírja fellelhető ma is a sztrigyszentgyörgyi temetőben.
  Helyzetük, a brazíliai magyaroknak, nem könnyű. Megérzik ők is a világinflációt, habár dolgoznak különböző gyárakban. Nagy a munkahiány, a bérek gyengék, rengeteg ember rá van utalva a kegyelemkenyérre a Brazil Jóléti Konyhán, ám szerencsére, a szentgyörgyiek közül még senki sem jutott ebbe a helyzetbe.
  Tanulás terén sem volt fényes az ügyük, mert pénz hiányában nehéz fenntartani a felekezeti iskolákat. Maga Györfi is, két fiát a brazil állami iskolába jártatta, majd felsőbb oktatásra is brazilba adta őket, mert ezen a nyelven a tanítás ingyenes. Így csak a vonatbérletet kellett fizetnie.
Vallási állapotukat megemlítve, Györfi keserűen jegyzi meg: „Nagyon kevés Bizalmat fektetnek az vallásra”. A magyarság gyenge vezetősége kevés súlyt helyez a vallásra, de annál inkább a mulatságokra, a kabarék és a bálok szervezésére. Ezért a helyzetért első sorban a családokat vádolja Györfi, mert: „…és kőnyen hagyták az Növelést és nem gyakorolták az valást és máma ha az ember meg kérdi atol az Gyermektől hogy mejen valásu vagy hát ezt a feleletet kapja rá hogy ő nem tugya mire jó az valás.”
  A református felekezetű magyarok jobban szerveződtek, igaz, ők többen is vannak. Már 1931-ben megkezdték a Református Egyházközség előkészítését, és minden vasárnap több mint 800 hívő gyűl össze a vallásos szertartásra, a Brazil Református templomban.
Házasság szempontjából is kényes a helyzet, többen kénytelenek a fiatalok közül – főleg a szegényebbje – vadházasságban élni. Ugyanis a törvényes esketés pénzbe kerül, és nem is kevésbe, átszámítva az akkori árfolyam szerint 1365 lejbe. Az egyházi esketés olcsóbb, de annak az ára is 640 lej. Györfi két leányát adta férjhez 1930-ban, és a szegényes nász is 20500 lejbe került.
  Györfi Antal szerint, a honi brazilokkal való viszonyra is nagyon kell vigyázni. Az emberélet keveset ér, “…Mert it egy Tyuknak drágáb az élete mind egy emberé…”, a forró vérmérsékletű brazilok két szó után már pisztolyt vesznek elő, ha nézeteltérésről van szó. Olyan is történt, hogy valakit azért lőttek le, mert szivart kértek tőle és ő visszautasította a kérést.
  A vallás elhanyagolása, a kulturális elesettség, a brazil nyelvű iskolák hatása a második, brazíliai magyar nemzedéken mutatta meg eredményét. A magyar nyelvet csak alapfokon beszélik, a nagyobb városok asszimiláló képessége lassan beolvasztotta őket. Az első nemzedék is kénytelen volt megtanulni a hivatalos, portugál nyelvet, ha a tisztviselőkkel vagy a hatóságokkal akarták magukat megértetni. Érdekességként említem meg, amit idős Burján István elmondott, a Sztrigyszentgyörgyre visszatért “brazilokról”, köztük Kiss Lajosról (1889-1962) is: “néha portugálul “galagyoltak ” egymás között, ha úgy akarták, hogy a jelenlevők ne értsék meg őket.”
  Igaza volt László János dévai telepes gazdának a kéziratában: az olyan “jótevők” mint Szabó Imre és Rádu János több kárt okoztak viselkedésükkel, a magyarság érdekeire nézve, mint az 1910-1913-ban elsikkasztott, kb. 68000 korona értéke.

 

  A levelet eredeti helyesírással közlöm. Nehéz kissé kiolvasni, de akkoriban a java bukovinai magyar így írt. Ha írt. Az olvasó vonja le a következtetéseket. A levél:

  Nagyságos
  László Ferenc Plébános urnak, Kalán.

  Első Sorban is Értesítem, Az Plébános urat hogy meg kaptuk Az Mihojzánk Küldött Levelét, amit köszönetel fogatam és Nem Bírok elég hálás leni az Plébános urval Szemben, Hogy Iljen Sok idő elteltével is meg emlékszik rolunk és még Fárádozik mű Értünk. Amire Műnk Nemis vagyunk talán Méltó Érdemesek, mert elhatuk az Szeretet Anyánk Szülő földjit, Az Drága Erdéli Bérczeket, Amit az Őseink Meg Szereztek Nekünk. És kivándoroltunk az Idegenbe az Brazilia vadok lakta Fölgyére. De ugy Szokták Mondani ki mit Keres hát megkapja. Hát most műjes it vagyunk az igéret fölgyén. Csak avan bene hogy Igy irva volt De meg adva Sohasem lesz. Dehát mit csináljunk hamár Igy Történt az, meglet káron imár késő bánkodni. És más kűlönben Nem mondhatom, Az Munkám után it sokal Joban megélek mint oda haza Bár melik földes Gazda. Csak hogy Az Őnálóság Bánt, mert Nem vagyok az magam Gazdája még ez idejig csak mindég Gyári munkás vagyok. De Nem soká meg segít Az Jóisten és az magam Gazdája leszek. Mert vetem 40 hold földet és Nemsokára ki fogunk meni Az telepre, hacsak az Jóistenis megsegit és ot kint majd csak Meg leszünk valahogy és az telepűnknek az Neve Szent Antal falva.
  És most még aztes megirom hogy az én nevemre czimzet levelben egyik Példán ami László Sándornak Szolot hát át kűltem Neki és ő itvolt Újév napján és Hálás Kőszőnetét fejezi ki Az Plébános urnak és aza levél Anyi czélt ért el hogy az Sándor teljesen megtört és egész máskép kezdet Gondolkozni. És Aztis monta, hogy ki fogja hozatni az feleségit és az kis fiját. Szoval az Csalágyát améjent elbirja intézni it az űgyet azal az Aszonyval amejikvel idájig tartot mert mán ugyes Régen el akarnak válni. Csak az tarcsa visza hogy van kőzősen Egy házuk. Szoval egy korcsma és Bolt hejiségük, amijent aztel agyák hát azonal elválik az Aszonytól és elküd Hajó jegyet at Csalágyának, amivel ki birnak jőni.
  És aztis monta az Sándor, hogy hacsak bír hát Minél előb Küld még egy kis Pénzt amiből Éljen az csalágya amig ő bír Hajó jegyet küldeni az számukra. És én általam let fel téve 10. Dolár. 1930. Deczember 18.án Az Teréz részére és egy levélis, és Azt hiszem hogy nem soká viszont Lásák ők egymást mert az én feleségem is Nagyon sokat Beszélt az Árpádnak hogy hoza ki Az csalágyát És ne néze hogy othon szenvegyenek, mertő neki az Törvényes felesége s Gyermeke ami oda haza van és ő iten él törvénytelen, egy olasz aszonyval. Az Nem szép, még amelet nagy vétek Istenek törvényeit meg vetni.
  És most még az Plébános úr ara kér engem, hogy tudasam az Iten élő kivándorolt híveiről hát amenyiben tudomásom van az őszes Strígy. sz. Györgyi kivándorolt magarok Iteni tartozkodási helyűkről hát Bátor vagyok egy kevés felvilágosítást adni Mind egyikről. És, Pedig első sorban is, én Rajtam kezdem meg Úgymind Győrfi Antal és az Csalágya mű amihota kijötűnk Brazilban hát még mindég egy hejen vagyunk egy Német társulatnak az Papír Gyár telepén Cageirason São Paulo álam Fővárosától 32 Kilométere Dél Keleti irányba és még it vadnak iletve it laknak 2 Őzvegy Szentes Péterné az csalágyával, és 3 Őzv. Szőcs Mihályné egyedül. És továbá 4 Becze Mihály az csalágyával egyűtt és töb it nem lakik Sz. Görgyi és az fő várostol 20 kilométere Észkra van Szent Bernád kis város, Brazil nyelven São Bernardo ot laknak 5 Őzvegy Csíszer Antal az őszes csalágyával 6-ik Bakos Jozsef 7 Csernik János 8 Péter Albert 9 Péter György 10 Miklós Márton 11 Maneszkul Ferenc ezek mind Bernárdon laknak és továbá Az város különböző részein laknak az tőbiek. Vila Marion lakik az Pál Joska csalágyával És Vila Anestacion laknak az kővetkezők 12 Benkő Ferencz az őszes Csalágyával 13 Kis Lőrincz most jelenleg nagyon beteg 14 Őzvegy Sorbán Fábiáné az csalágya egy részével 15 Benkő Márton 16 Kis Ferencz 17 és Benkő János lakik Vila Marianán egy másik részén az városnak és igen még Wila Anastacio 18 László Albert 19 László Sándor Árpád és ezek az Magyarok kivéve László Sándort Mind Gyári Munkások különböző Gyárakban keresik az minden napi kenyerűköt és még Pedig nagyon is Nehezen az maji Nagy munkahiány véget, mikor vadnak ojan Családok Hogy imán egy éves eltelt hogy nincs munkája és Rá vadnak utalva hogy Kegyelem kenyéren éljen az Brazil Joléti Kohány és Naponta Csak egyszer van kiosztás ételben kivéve az Szen györgyieket mert ezekbol Még Nem jotot senki aban az Sorsban, hogy más által éljen, hanem vadnak Más Nemzetek és Bizonymég Magyarokis épent elegen, és most Menjünk továb az Számlával. 20. szám Győrfi Miklos az Csalágyával kint Lakik Parana Álomban 685 Kilométere São Paulotol Észak Nyugatra, ot Dolgoznak egy Szalámi Gyárban. 21. Sorbán Mihály Őjis Szintén ot van. És São Paulotol Délre Csakis eben az Álomban 886 Kilométer az Fő Várostol, Boldog Aszony falva telepen 22. Turbuk Antal 23 Turbuk Zakar. 24 Székely István 25 Illés Gáspár 26. Őzv. László Gergelné az két kiseb fijával. És 27 őzv. Turbuk Péterné az kiseb fijaival ezek kint vadnak at Saját Pénziken vet telepen és éldegélnek ot Csendesen…egy Kis Aladár Nevű Győrgy megyei Fiu az Tanyitojuk mert van 45 család ot Kint és van Nekik Magyar Iskolájuk; és Nevelik nagyon jol ál ot kint szoval aki Korában kiment. és most csak ép Kato Ferencznek nem tudom az holétét és Kato Ágnesnak és Szentes Palinak. És az tőbi Ami még viszavándorolt Erdélben, Kis Lajos, Győrfi Vilmos, Győrfi János és Iten Bent az város banis van tőb magyar felekezeti Iskola amit Pénzen tartanak fel az magyarok. De mostan ába Nagyon Gyengén működik mert Nincs kereset és nembírják fizetni , és az én Gyermekeim, azok Jártak Brazil álami Iskolát És felsőb Iskolábanis Jártatom két fiut. De csak Brazilban Mert az Nem kerűlt Pénzben csak ép az vonat Jegyet Kelet fizetni. És most még Az valás Szent pontjábol. Nem épent az legjoban ál az Magyar Kolónia móst mert az Magyarok Nagyon kevés Bizalmat fektetnek az valásra. Pláne az nem Katolikusok Mert it ami valamijen Gyenge vezetőség ami Intézi az egyes magyar csoportok űgyeit hát az sem sokat tőrődik az valásval hanem inkább az Mulatságval van.
  Igen az Kabarékra és az Bálokra ara igen Nagy suljt fektetnek az Magyarok. De az Lélek üdvőségre azt lehet mondani majd semit sem. Csak is az Ember ha elmegy egy más felekezeti templomban az Isten tiszteletet végig halgatni és az Magyarok kösztis az Reformátusok azok mán joban ragaszkodnak az valásukhoz mert csak most nem Régen Keszték meg az Magyar Református Egy ház kőség elé készitését és máris van tőb mind 800 hive és minden vasárnap ősze Gyűlnek az város Minden résziből az Brazil Református templomban és ot halgasák végig az Szertartást. De bizony, Kedves Plébános úr az magyarok kösztis Nagy az Kűlőmség mert vadnak egyes Családok hogy amikor kijötek ide Hát kis apro csalágyik volt és kőnyen hagyták az Növelést és nem gyakorolták az valást és máma ha az ember meg kérdi atol at Gyermektől hogy mejen valásu vagy hát ezt a feleletet kapja rá hogy ő nem tugya mire jó az valás.
  És továbá az barátság Szempontjábólis it Nagy a kűlőmség. Mert it az ember ha ősz kerül egy idegen nemzetű embervel és valami eleséges szováltás túrténik egymás Kőzőt hát két szobol elvan Intézve mert az harmadik mánaz Lövés lesz, két három gojot és az ember élete levan számolva. Mert it egy Tyuknak drágáb az élete mind egy emberé mert it csak az fegyvert ismerik elég tételűl ugy az Uri osztály mind az Szegény osztály mert képes egyféle barátját egy Szivarért lelőni ha nem kínálja meg amikor rá Gyújt, ezért it mindentől nagyon Őrizkedni kel,…És most még meg említem az házasági Czeremóniát. Iten ha két szegény sorsú fijatal ősze akar kelni, hát kénytelen hogy tőrvénytelen élne. Mert az legolcsob Polgári Esketés 85 Milereiz Iletve Román Pénzben 1365 leji és az Egy házi eskű 40 $ mil 640 Leji. Például Én Férj hez atam 1930. ban két lányomat és az ketőnek az kiadás volt nagyon Szegényesen 20.500 Leji s éjen az világ it Brazilban.- És most Bocsánatot kérek a Plébános urtol az én ősze visza írt írásomért mer én Csak 6 honapot Jártam Iskolában és így Nem az legjob értel mesen tudok írni. És zárom Soraim és Maradok Méltó Tisztelettel

Győrfi Antal és Csalágya

Cageiras, 1931. Január 10.-én,

Estate São Paulo, Brazílía

 

Források:
1. Solymár Imre: A legtávolabbi bukovinai székely kirajzás: Boldogasszonyfalva (http://users.atw.hu/bszekely/si_brazi.htm)
2. Varga Ilona. A KIVÁNDORLÁS IRÁNYVÁLTOZÁSA ÉS A MAGYAR KIVÁNDORLÓK BEILLESZKEDÉSE LATIN-AMERIKÁBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT, 1976, Szeged, ACTA UNIVERSITATIS SZEGEDIENSIS DE ATTILA JÓZSEF NOMINATAE ACTA HISTORICA TOMUS LVI. 33-34 old. http://acta.bibl.u-szeged.hu/4169/1/historica_056_001-053.pdf
3.Herberger Gyula: Brazília és az oda irányuló kivándorlási mozgalom. Déva, 1922.
4. Magyarok kisebbségben és szórványban, Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995, 181-185. old
5. László Gergely Pál: kézirat

 

László János: A halál ténye a bukovinai magyaroknál

   Jelen írásunkban a volt bukovinai magyar falvak halállal kapcsolatos szokásait tanulmányozzuk. A 18-19. századi csapások őket sem kímélték. Megszokott volt a himlő, torokgyík pusztítása, azonban a kolera sem kerülte őket. Babonaságukban, tudatlanságukban ennek okát Isten büntetésében látták. Bőven kaszált köztük a halál az 1831, 1848 és 1866-os járványok idején, olyannyira, hogy külön kolerás temetőket kellett nyissanak. A halottak számát jelzi az is, hogy a gyermekeket csak maga az anya és a kántor, esetenként a tanító kísérte a külön erre a célra ásott meszes gödrökhöz, míg a pap vagy tiszteletes a felnőtteket kísérte utolsó útjára.
   Tekintsünk be László János író, nagyapám kéziratába. Ennek értéke vitathatatlan, hiszen információit első kézből gyűjtötte és azok közül többeket maga is átélt. A halál mindig egy misztikus fogalom volt. A bukovinai székely-magyarok esetében azonban egy babonasággal bőven ötvözött kultusszá alakult.
   A bukovinai magyarok: „…hisznek az álomlátás beteljesülésében. S ha valaki olyant álmodik, aminek megfejtéséhez nem érez magában elég erőt, addig megy, amíg olyansvalakit talál, aki neki helyesen megfejti. Ha akad valaki, aki az álomlátást tudományos oldalról magyarázza meg neki, annak nem hisznek. Ellenben az „Éva néni, Zsuzsi néni” találomszerű magyarázatának szentírásképpen hisznek. Hiszik azt, például, hogy ha valakinek elhalt hozzátartozóját rongyos ruhában, vagy éhesen látják álmukban, az azt jelenti, hogy az illető nem alamizsnázik a megholtért. Elmennek, és az illetőnek az álmukat elmesélik, és felszólítják, hogy az elhaltért alamizsnázzék, szolgáltasson misét, adjon valamelyik szegénynek az elhunyt ruhaneműiből „Istennébe” (Isten nevébe) egy darabot, hogy az elhunyt megnyughassék a másvilágon.
  Halál esetén szokás a halott virrasztása. A virrasztó közönség annál nagyobb, minél gazdagabb volt a halott. A házat néha fokra megtölti a virrasztó közönség, akiknek a virrasztás ideje alatt pálinkát és kenyeret osztogatnak az erre külön megbízott alkalmi felügyelők. Gondosan vigyáznak arra, hogy nehogy valaki szomjan maradjon, merthát ezt a tévedést aztán a „megszólás” követi. Az éjszakát beszélgetéssel kártyázással, a halotti énekek éneklésével és imádsággal töltik el. Minden ének és ima az elhunyt lelki üdvéért van szánva és felajánlva. Valamint minden elfogyasztott pohár pálinka is, amit rendesen imígy köszönnek el: „Adjon az Úristen erőt, egészséget az élőknek és bőséges áldást, hogy legyen, amiből megemlékezzünk a megholtakról. Az Isten nyugtassa meg N.N. atyánkfiát, részeltesse őt az érte adott alamizsnáért, az örök üdvösségben. Legyen előtte alamizsnának minden morzsája és italnak minden cseppje. Bocsássa meg az Isten minden bűneit és nyerje el ez alamizsna által az örök üdvösséget. De részeltesse az Isten ezen alamizsnából az elfelejtett lelkeket is, és vigasztalja meg a megmaradottakat és rendelje ki nekik a költséget, ahonnan nem is gondoljak. Ámen.”

                                                                                                                        Istensegítsi lámpások és lobogórúdak

  Temetés után halotti tort ülnek. Ez alól nem kivétel még a legszegényebb ember sem. A gazdagok igyekeznek minél fényesebb temetést és nagyobb tort rendezni. Miután azt hiszik, hogy az alamizsnának minden morzsája az elhunyt lelke üdvére szolgál, ennélfogva minnél szeretettebb volt az elhalt, annál pazarabb tort rendeznek neki. Száz-százhúsz kenyeret sütnek. Némely helyen marhát is vágnak. A szakácsnak hada süt-főz két napon át, hogy elegendő elemózsia legyen a toros közönségnek, mert hát meg vannak győződve arról, hogy a temetésen a fél falu részt vesz, és illetlen dolog volna bárkit is meg nem vendégelni.
  A temetésre hosszú verses „búcsúztatót” iratnak a kántorral, amelyet a halotti szertartás elvégzése után szomorú, érzékeny fahangon énekel el a kántor. A plébános személyétől megkezdve minden hozzátartozóját személyesen búcsúztatja el a halottól. Sírás, zokogás tölti be a levegőt s a hozzátartozók neveinek említésekor, kötelessége az illető felemlítettnek, hangosan feljajdulni. Különben megszólás alá esik. A temetési menetet még a legcsikorgóbb hidegben is hajdonfővel kísérik. Legények, leányok temetése zenével történik és falusi parádéval, úgynevezett „ruhapálcával” (guzsalyakra háromsarkosan felkötött különböző színű nagy kendők, csokorra kötött szalagokkal feldíszítve). A szentmihálylovára helyezett koporsót hat markos legény vállon viszi, melynek karfáját apró ruhapálcák díszítik. A koporsó előtt a zene halad, mely a halotti énekeket a közönséggel felváltva énekli és zenéli. A koporsó mellett két oldalt kibontott hajjal a ruhapálcás leányok féloldalra hajtott ruhapálcával haladnak. A kereszt és „lobogó” (templomi zászló) valamint a koporsóvivőknek is a mellükre fekete szegélyű zsebkendőket akasztanak, mintegy fizetesül a szolgálatért.
  Temetés után az utca sarkait - a gyászoló család megbízásából - megbízottak állják el, és minden résztvevőt a gyászházhoz rendelnek torra.
Kedvező idő esetén a tort a szabadban tartják. Összegyűjtött asztalokból két-három sort állítanak fel a temetés tartama alatt az e célra otthon maradt férfiak és nők. A toros közönséget kész, terített asztalok várják, sűrűn megrakva tele pálinkás üvegekkel, leveses tálakkal és tányérokkal. Külön asztal jár a férfiaknak és külön a nőknek. A helyet foglaltaknak nem szabad addig az ételhez, italhoz nyúlniuk, amíg a kántor, vagy más előimádkozó imát nem mondat velük az elhunyt lelki üdvéért. Ivás és jóllakás után, szintén az elhunyt lelkiüdvéért elmondott imával zárul a torozás. A torból eltávozóknak meg van engedve, hogy az asztalon felszeletelve ottmaradt kenyérdarabokat magukkal vigyék, kostolóul azon hozzátartozóknak, akik a temetésen részt nem vehettek.
  Rokonok, jó barátoknak az illem parancsolja, hogy torozás után is ott maradjanak, vigasztalják a „megszomorodottakat”, és elfogyasszák a maradék ételt és italt, merthát a toros ételmaradékot a moslékba önteni vétek. Ezek közé keverednek aztán azok is, akik nem puszta részvétből jöttek el a temetésre, hanem azért, hogy jóllakjanak és főleg, hogy teleigyák magukat az „ingyen kapott” torospálinkával. Szomorú, nagyon szomorú dolog, hogy ezt az ősi pogány szokást még mai napig sem lehetett kiirtani a népek szokásából. A torozást szeretők nem tudják meggondolni, hogy a temettető családnak már az elhunyt betegsége is tetemes kiadásokat okozott. „Adjanak érette – mondják - úgyis eleget hagyott maga után.” S ha nyakig nem kapnak, fösvénynek, zsugorinak titulálják a hátramaradottakat.
Az elhalálozás hatodik hetében misét kötelesek szolgáltatni az elhunyt lelki üdvéért. Ez alkalommal is némelyek alamizsnát osztogatnak. Mise befejeztével a templom kijáratát elállják és minden résztvevőt egy-két pohár pálinkával és egy sarkalat kenyérrel kínálnak meg.
   A pálinkát szeretők ez alkalmat is ki szokták lesni. Szívesen vesznek részt az ilyen miséken, hogy éhgyomorra egy-két „gyomorerősítő” itókához jussanak.
   Szép, és üdvös dolog a halottakról megemlékezni, érettük alamizsnát osztogatni. De nem alamizsna az, ha valakit az elhunyt lelki üdvéért részegre itatunk. A torozás költségei, nem csak sárba dobott pénz, nemcsak anyagi romlást okozó cselekedet, hanem egyenesen bűn. Irtsuk ki hát magunkból azt a téves hitet, hogy a pálinka osztogatásáért nyert „Istenfizesse” a halott lelki üdvét szolgálja. Ez sem igaz. Ezt csak a részeges emberek állítják. Részeg embernek pedig nem csak a hálálkodása, hanem az imádsága sem foganatos.”
   Évekkel ezelőtt alkalmam volt egy bukovinai magyar temetésén részt venni Istensegítsben. Kissé különbözik a László János által leírtaktól, de lényegében hasonló. A ravatal a nagyházban került felállításra, nyitott koporsóval. A plébános először egy rövid beszédet mondott a szobában, majd a koporsót az udvarra vitték, és fapadokra helyezték. A gyászoló család körbevette azt, majd a plébános egy hosszabb beszédet mondott. Az utcán már várakozott a kétlovas szekér. Úgy a lovak, mint a szekér háziszőttes festékesekkel voltak feldíszítve. A plébános beszédének végeztével a koporsót a szekérre helyezték, és a templom elé meneteltek vele. Ott a szentmihály-lova faszerkezetre tették át, és a templom közepébe vitték. A gyászszertartás végeztével, az ismét a szekérre került koporsóval, a temetőbe vonultak. A plébános rövid beszéde után csak ott fedték le a koporsót, és helyezték az elhunytat örök nyugalomra.
   Kivándorlásaik során a bukovinai székely-magyarok szokásaikat is magukkal vitték. Gyermekkoromban is szokás volt, hogy a halottas háznál az órát megállították, a ravatalos szobában a szemetet a ravatal alá seperték és még a tükröt is letakarták. Azonban az újabb törvények előírásainak hatására mindezek megszűntek.

    A radóci méntelep

   Köztudott, hogy a lovaknak hatalmas szerep jutott az évszázadok során viselt háborúkban. Szállításban, vontatásban, lovasezredekben nélkülözhetetlenek voltak, és sokszor a lovaknak vagy a hiányuknak volt köszönhető a siker vagy a kudarc. Ismert dolog, hogy a hadilovak és igáslovak között különbség van. Bukovina megszerzése után az osztrákok tenyésztelepet hoztak létre. Lássuk ennek történetét.
   Johann Polek feljegyzései szerint, a radóci lótenyészde létrejöttének kezdete a hétéves háborút követően kezdődött (1756-1763), amikor az osztrákok rájöttek, hogy nehéz a hadseregnek az évi lóállományt fedezni, mivel a parasztoktől lefoglalt vagy vásárolt lovak egyszerűen nem voltak megfelelőek a célnak.
   1774-ben 529 lovat vásároltak Hirschl Izsák galíciai zsidótól, a Kaiser Joseph lovasezred számára (1890-ben a 6-ik ezred) 15000 forint értékben. Azonban az Olaszországba tartózkodó két lovasezred szükséglete 2000 lovat tett ki, ezek beszerzése vásárlással nem bizonyult könnyűnek.
   II. József császár Cavallar alhadnagyot bízta meg a beszerzéssel, akit tehetsége és a nagyobb lóállományok helyének ismerete miatt is erre a célra megfelelőnek talált. Azonban az alhadnagy is csak fél sikerrel járt, mivel 1774-ben csak 766 lovat, 1775-ben pedig 871 lovat sikerült beszereznie, még felét sem a szükségesnek, pedig a lovak ára aránylag alacsony volt, 1774-ben 56 forint, 1775-ben pedig 55 forint darabja. Ilyan körülmények között Cavallart előléptették századossá, és az észak-kaukázusi Kabarga vidékre küldték jó minőségű csődörök beszerzésére. A beszerzett példányokat 1776-ban Bukovinába küldte, hogy ott a nagyobb termetű lovakkal keresztezzék és tenyésszék. A bukovinai méntelepek a következő képpen voltak elhelyezve 1776-ban: 132 Szeretvásáron, 107 Cuciurul Mare-n, 66 Iurcăuți-ban, 66 Terblecea-n, 64 Sadagura-n, 54 Volovăț és Sucevița helységekben, 40 Frătăuți-on.

                                                                                                                 Radóc, 2019.

   1777. november közepén Cavallar elindult a Szeret folyó mentén, és Cerepcăuți és Stârcea helységekben istállókat építetett a lovak számára. Az első helységben 229 tenyészállat és 23 igavonó volt, a másodikban 2229 tenyélszló és 22 igavonó. Mindkét helységben a lovak ellátásról gondoskodott egy káplár, egy tizedes, 16 katona és 16 szolga. Cavallar Szeretvásáron telepedett le, és remélte, hogy 1778-ban már sikerül kitenyésztenie egy fajta lovat a könnyűlovasság számára. Az 1777. december 31-én írt jelentésében Cavallar megígérte a Főparancsnokságnak évi 1500 ló szállítását, a hiányzó példányokat Oroszországból és Moldvából megvásárolva, de II. József császár ezt nem hagyta jóvá.
   1778-ban, bécsi tartózkodás idején, Cavallar újabb tervet dolgozott ki, fajcsődörök megvásárlására, majd keresztezéssel egy újabb faj létrehozására, ennek következtében 1300-1400 ló beszállítására évente. A bukovinai lóneveldék számára igényelt egy parancsnokot, három főhadnagyot, 3 altisztet, 3 futárt, 3 kovácsot és 3 patkolókovácsot. Kezdetben ezek az ezredeik egyenruháját viselték volna. Szükség volna sürgősen egy költségvetésre, a takarmány beszerzésére, általános kiadásokra és bizonyos számú kancák megvásárlására Podóliából, Pokúciából és Bukovinából. A költségvetést császári rendelettel jóváhagyták. Cavallar 1778. április 3-án elhagyta Bécset.
   Több akadállyal kellett szembenézzen, ezért június 11-én döntésszabadságot igényelt, hogy elkerülje az alárendeltséget. Coțmani-ban telepedett le, és 1778 július-augusztusban megérkezett az igényelt személyzet és a szükséges dolgok egy része, az állományok létesítésére. 1779. januárban a személyzet már 384 emberből állt, akik 648 lovat láttak el. Azonban a költségek hatalmasok voltak: egyrészt a tenyészállatok beszerzése, másrészt a hiányzó példányok megvásárlása és a személyzeti kiadások jóval meghaladták e tervezetteket.
   Cavallar tenyészési terveit Bukovina katonai kormányzója, Enzenberg is keresztezte. Szerinte a Cavallar tervek nagy nyomást gyakorolnak Bukovina népességére, ahol nincs szervezett takarmány ellását, a legelők sem gondozottak, az emberek sem alkalmasok termelni. Cavallar a galíciai bevándorlók hozatalát javasolta, ám ennek ellenére is vesztett ügye lett volna, ha bizonyos dolgok nem jönnek közbe. Bebizonyosodott, hogy a magyarországi és erdélyi neveldék, képesek az ezredek szükségeit biztosítani, így Cavallar megbizatása továbbra is érvényben maradt, majd 1781. október 31-én őrnaggyá léptették elő, a tenyészet területén elért érdemeiért. 1789-ben a tenyészde Vășcăuți-on működött, majd 1792-ben a parancsnoksággal együtt Fratócra költözött.
   1812-ben a frătăuți-i méntelepet Radócra helyezték át.

Sztrigyszentgyörgyi telepítés-1910 (I. rész)

1. Előszó
2. Az elnémult harangok vidéke
2. Röviden a falu múltjáról
3. A madéfalvi elindulás.
4. A telepítés története röviden

                                         Előszó

    Kezdeti elhatározásom az volt, hogy egy rövid beszámolóban összehasonlítom Sztrigyszentgyörgyöt a bukovinai Józseffalvával. Bár mindkét falu aránylag közel helyezkedik (-dett) el a többi magyar településhez, magárahagyott sorsuk sok mindenben hasonlított: eltűntek a magyarok, a vegyes házasságok száma nőtt, eltűnt az anyanyelv vagy elpocsékolódott az anyai örökség. Sztrigyszentgyörgyön ebben nem csak a telepesek hibásak, hanem azok az illetékesek is, akik őket elfelejtették a telepedéstől eltelt 100 év alatt. Mindazok, akik tehettek volna valamit velük és értük addig, amíg ilyen helyzetbe nem jutnak. A többszörös hatások és ráhatások a sztrigyszentgyörgyi magyar közösségre megtették a magukét, befolyásolták e kis magyar csoport életét.
   Kezdődött ez a pusztakaláni kohók megszületésével, amikor nemcsak a füst jutott Sztrigyszentgyörgyre, hanem erdélyi, bánáti és székelyföldi vendégmunkások hada is. Ettől az időponttól számítandó a vegyes házasságok kezdete. Folytatódott László Ferenc lelkész szerint: „…a brazíliai kivándorlás által félelmetesen megtizedelt sztrigyszentgyörgyi filiálé-”val, a trianoni szerződéssel, majd a magyar iskola beszüntetésével és az iskolaépület kisajátításával, a földreformmal, a földek kollektivizálásával, a pusztakaláni új város létrejöttével, amikor Sztrigyszentgyörgy az újonnan létrejött város egy utcájává, nyúlványává alakult, és így van ez napjainkig.
   Utam elején, magam sem voltam tudatában annak, hogy rövid idő alatt mennyi anyag fog felgyűlni. Többszörös kiutazásom során, az elbeszélgetések, interjúk és kérdezéskedések eredményeként, a rendelkezésemre álló adatok olyannyira felhalmozódtak, hogy azt leközölni egy cikkben lehetetlennek bizonyult. A tények tömör és száraz felsorolása nemcsak a szerzőnek, de az olvasónak sem ígérkezett volna kellemes tanulmánynak. Később felvetődött az ötlet egy kis összefoglaló kiadására könyv alakban és képekkel.
   A beavatottak (és nemcsak) tudjak, hogy az adatok, értesülések begyűjtése ritkán bizonyul olyan súlyos feladatnak, mint azok rendszerezése. Szeretném ezért, ha a leközlendő anyag minél egyszerűbben kerülne bemutatásra. Úgy, mint amilyenek a mai sztrigyszentgyörgyi emberek: egyszerűek, őszinték és közlékenyek, nem feledve a nyíltságot és a barátságosságot sem. Mert ahány házban megfordultam, rövid idő alatt éreztették velem, hogy otthon vagyok. Otthon, mint ahogy őseink (az övék és enyém) otthon voltak és együtt Bukovinában. Nem állíthatom azt, hogy manapság Sztrigyszentgyörgy magyar ajkú lakossága mind Bukovinából származik. De a magva, az igen.
  Sztrigyszentgyörgy magyarságának bemutatását az 1910-1912-es telepítéssel kell kezdeni. Ellentétben bizonyos történészek és „fajtáját szerető bukovinai székelyek” kedvenc és megrögzött felfogásával, Sztrigyszentgyörgyön sem történt falualapítás, avagy honfoglalás, csak letelepedés, akárcsak az öt bukovinai magyar falu, Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva esetében is. Bár kevesen, de voltak ott már előttük is. Ezek utólag beolvadtak a letelepedett bukovinai székelyek csoportjába. A Katolikus Egyház gondozásában jelent meg „Claudiopoli”-ban (Kolozsvárt), „a Christo nato” 1844-ben, a „Schematismus venerabilis Cleri diocesis Transilvaniensis”, ahol a „parochia erecta A. 1691 Hátzeg”-hez „in Filialibus” tartózik Szent-György 5 katolikussal (ezt nem kell rossznéven venni a szentgyörgyiektől, mert Piskinek is csak 9 katolikus lakosa volt akkor). Hogy mellettük még éltek reformátusok és oláh jobbágyok, ez valószínű. A történetírás során nemegyszer feljegyzés történt arról az elismert tényről, hogy a magyar földesurak, a XVIII. századtól kezdve inkább kedvelték az olcsó és igénytelen oláh jobbágyakat, mint az önérzetes és szabadságszerető magyarokat. Köztudott, hogy ennek mi lett az eredménye, beleértve a román pópák és anyák segítségét is.
   A sztrigyszentgyörgyi telepítésről aránylag kevés az információ. Ők leginkább csak akkor kerültek említésre, mikor az erdélyi telepítésekről, vagy a brazíliai kivándorlásról esett szó. A telepítés körül lezajlott panamázás még felvonta rájuk a világ figyelmét, de utána még az arra illetékesek sem foglalkoztak velük napjainkig. Hosszú idő 100 év. És akkor csodálkozunk, hogy hova jutott Szentgyörgy? Nem! Itt az a csoda, hogy még megvannak és beszélnek magyarul.
   Sztrigyszentgyörgyön egy olyan telepítés zajlott le, mely párját ritkítja a magyar történelemben. Ideje erről részleteket bemutatni a nagyközönségnek. És mint utam elején említettem, még egy fehér fátylat fellebbenteni a bukovinai székelység történelméből.
Nos, e rövid előszó után kezdjük el Sztrigyszentgyörgy történetét.

                                                                           Az elnémult harangok vidéke

  A történelem során Hunyad vármegye mindig határvidék volt. Ez néha előnyére szolgált, bár legtöbbször hátráltatta politikai-társadalmi állapotát. Előnye volt a kereskedelem szempontjából, hátráltatva a határok őrzését feltételező költségek miatt és a XVIII. századtól elkezdődött, fokozódó bevándorlások miatt. Az 1848-as forradalom után vérszemet kapott az akkori Nagy Magyarország területén levő kisebbség. Közel 60 év alatt, 1918-ig szinte nem zajlott le olyan gyűlés a budapesti parlamentben, melyen a kisebbség ne követelte volna az úgynevezett jogait. Vonatkozott ez a tulajdonjogokra, a szólásszabadságra, az egyház helyzetére, az iskolákra, sajtókiadásokra. Bár a magyar kormány minden lehető és nem lehető, gyakran a magyarság hátrányára levő jogokat megadott nekik, az elégedetlenség a kisebbség körében nem csökkent, hanem fokozódott. Olyan sajátos helyzetek álltak fenn, mikor a magyar kormány által támogatott és a kisebbség nyelvén íródott sajtó a kormányt támadta, adómegtagadásra, lázadásra szólította fel a kisebbséget. Történelmileg bebizonyosodott, hogy a kormány nem ismerte a végeken fennálló helyzetet, csak a jelentésekből tájékozódott. A meleg irodákban és kényelmes bőrszékekben hozott intézkedések mind erről tanúskodnak.
  A magyar kormány csak a XX. század elején kezdett ébredezni, és akkor megpróbálta helyrehozni a XIX. század közepétől kezdődött mulasztásokat. Késő volt már ekkor és a hozott intézkedések ismét a magyarság, főleg e parasztság kárára voltak. Rideg jogászmunkák kerültek ki a magyar törvényházból, melyek legfőbb céljuknak nem a sérelmek orvoslását tekintették, hanem azt, hogy a kisebbség ne tudja valamilyen úton-módon a törvényeket megtámadni és aláásni. Ilyen módon az adózó és államfenntartó népet koldussá tették és kivándorlásra kényszerítették. Jellemző erre az 1894-es V.-ik t.c.jogszabály, mely minden haszontalan témát feldolgoz, csak a leglényegesebbet hagyja ki: a magyar birtokállományban beállt állapotokat, melyeknek helyzete a XIX. század végén katasztrofálisan kétségbeejtő. Hollaky Arthúr, Hunyad vármegyei alispán rendeletet bocsátott ki és információkat kért az arra illetékesektől, hogy mi az oka a nagyfokú, Hunyad megyei kivándorlásnak. Nézzünk meg egy választ:

“Sz.2001/904

Alispán Úr!

A folyó év és hó 7-én kelt 12308 sz. a. rendeletre jelentem, hogy a kivándorlás növekedésének oka a nagy fokú ínség, mely a folyó évi nagy szárazság miatt származott általános termény hiány miatt keletkezett.

Puj, 1904 év október hó 30-án

Török Árpád
főszolgabíró“

  A XX. század elején Hunyad megyében már alig léteztek Árpád-kori települések egész községekből tűnt el a magyarság vagy került kissebségbe: Marosillye, Marosnémeti, Dobra, Kőrösbánya, Beregszó, Kéménd, Haró, Magyarbrettye, Tordos, Lozsád, Al-Pestes, Kis-és Nagybarcsa, Rápolt, Algyógy, Bácsi, Alsó- és Felsőszilvás, Alsó- és Felsőszállás, Szászváros, Hátszeg, hogy csak néhányat említsünk meg.
  A törvényhozás ekkor hat millió koronát bocsát a kormány rendelkezésére, 50 évre. Ez a magyarság szempontjából veszélyeztettet vidékek megsegítésére kellett volna szolgáljon. Ám ezért is a telepes gazda 4%-os kamatot kellett fizessen. Holott a román országokban egy hold földet lehetett vásárolni egy jól megtermett tyúk árából. Mind az akkori magyar kormány külpolitikája, mind a belpolitikai ügyek rendezése éretlenségről, hogy ne mondjuk rosszindulatról tanúskodik. Bár saját népével szűkmarkú volt, nem lehet ezt állítani róla, ami a kisebbség iránti nagylelkűségét illeti. Hiszen csak a karánsebesi, nagyszebeni, lugosi, balázsfalvi, szamosújvári, nagyváradi román egyháznak, mint kongrua, kárpótlék és különféle segélyekre több mint 11 millió koronát szavazott meg nagyvonalúan. És tette mindezt két évre. Saját fiaival, véreivel uzsoráskodott a magyar állam.
  Az állam azt is megakadályozta, hogy a telepes gazda a saját házát eladja. Mit szólhat ehhez a telepes? A bukovinai székelyek leginkább a földhiány miatt hagyták el szülőföldjüket. Most olyan telekhez jutottak, melyet kötelesek megfizetni, de nem rendelkezhetnek vele. Íme a törvénycikk:
  „17. § Ha a mindenkori telepesek telepítvényi ingatlanaikat a tulajdonjognak az első telepes nevére történt bekebelezésétől számítandó 15 éven belül másnak mint törvényes leszármazóiknak vagy házastársuknak bármikor elidegeníteni akarnák, ez esetben a kincstárt elővásárlási jog illeti meg; miért is a telep tulajdonjogának a telepes nevére való bekebelezésével egyidejűleg bejegyzendő lesz a magyar királyi kincstár javára az elővásárlási jog is, mely abban áll, hogy ha a telepes telepítvényi ingatlanait a kiszabott 15 éven belül elidegeníteni akarná, köteles ezen ingatlanok megvételével a magyar királyi kincstárt megkínálni, a kincstárnak pedig jogában áll, azon ingatlanokat minden tartozékaival együtt a telepes által vételár fejében már befizetett tőkeösszegek, továbbá az igazolt házépítési költség, vagy ha házépítési kölcsönt adott, ennek tényleg törlesztett részeinek lefizetése mellett megvásárolni és arra vonatkozó tulajdonjogát tehermentesen bekebeleztetni. Joga van azonban ezen így lefizetendő összegből azon hátralékos kamatokat levonni, melyeket a telepes azon évekre, melyekben a telepet bírta, be nem fizetett. - A telepítő kincstár az elővásárlási jog igénybevétele iránt a megkínálástól számított 60 nap alatt nyilatkozni tartozik; - ellenkező esetben elővásárlási joga elenyészett.
A törvényes leszármazóknak vagy a házastársnak történt elidegenítés a telepítő kincstárnak mindenkor bejelentendő.”
   A telepeseknek a dolgok ilyen állása nem volt tudomásukra hozva. Ők erről csak akkor értesültek, miután Bukovinában minden ingatlanukat (ingóságukat) pénzzé tették és megjelentek Sztrigyszentgyörgyön. A telepes helyen semmi sem várta őket: sem a megígért házak, sem a gazdasági épületek. Kimérték a földeket és a Jóisten gondjára bízták őket.
  És még valami az 1894-es törvénycikkből. Ennek 26. § szerint a mesteremberek eleve ki voltak zárva a telepítésből: ”ezen törvény mezőgazdasággal foglalkozó telepesekről intézkedvén, iparos munkások telepítésére nem alkalmazható”. Egyszóval ha volt köztük kovács, asztalos, bognár, fazekas, ács, cipész, szűcs, stb. az nem telepedhetett!
  Kiket szemelt ki a magyar kormány a Hunyad megyei telepítésre? Azokat a keleti határ mentén élő magyarokat, akikről a XIX. század végéig jóformán tudomásuk sem volt. Akkor hívta fel rájuk a figyelmet az istensegítsi születésű László Mihály a „Keleti testvéreink” című írásával. Egyáltalán nem, vagy tévesen ismerték a bukovinai magyarok eredetét: egyesek azt hittek róluk, hogy a honfoglalástól maradtak ott, mások, hogy Rákóczy fejedelem bujdosó kurucai.
  A Hunyad megyei telepítés hivatva volt az itteni magyarságot megerősíteni. Mégis, nem az új telepek létrehozása lett volna szükséges. A történelem bebizonyította, hogy a fennálló, de pusztulásra ítélt, még meglevő magyar helységek szorultak volna megerősítésre, olyan módon, hogy ezek a magyar néphez, ennek történelméhez kapcsolódjanak. Meg lehetett volna erősíteni a Beregszó – Haró - Kéménd – Rápolt vonalat, vagy a Dobra – Marosillye - Marosnémeti sávot. A bukovinai székelyeknek nagyobb erőfeszítésbe került megélni az új telepeken, mint Bukovinában. Minden energiájuk a földek megdolgozására, az adók, a kamatok kifizetésére összpontosult. Az akkori kormányt nem a telepesek életszínvonala, művelődése, a tanügyi gondok érdekelték, hanem az adók beszedése. Egyszerűen letelepítették őket, és csak akkor emlékeztek meg róluk, amikor pénzbeszedésről jött a szó, vagy amikor kitört az I. világháború és szükség volt ágyútöltelékre. Az eredmény: rengeteg özvegy, még több árva, akikről senki sem gondoskodott, gazdasági lezüllés és az a tény, hogy végül is Romániába telepedtek. Csak a telepesek kitűnő életképessége, munkaereje, kitartása és a mezőgazdasághoz való, vele született szakértése érte el azt, hogy mégis, a mai napig megmaradtak
  A Hunyad megyei telepítések szempontjából, mondhatni Déva volt a legszerencsésebb helyzetben, mégis a helyes és erkölcsileg korrekt telepítéskor megengedhetetlen az olyan, mint a Déván alakult zsellértelep. Azonban Déva kivételével a többi telep keserves helyzetbe került. Saját költségen vásároltak földeket, 30-50-év alatt voltak kötelesek törleszteni kamattal Elhelyezésük is meggondolkoztató. Sztrigyszentgyörgytől távol esik minden magyar település, román falvakkal volt körbevéve, a földek is rossz minőségűek. Csernakeresztúron 396 a román és 159 magyarul alig beszélő református közé hoztak megközelítőleg 700 tiszta katolikus személyt. Vajdahunyad pedig…Vajon mihez akartak kezdeni a behozott 19 családdal és 93 személlyel? Mennyire erősítette ez az ottani magyarságot? Pedig a mostoha körülmények között is kitettek a telepesek magukért. Nézzük át kissé a statisztikát:

Helység                             Telepedett             Bejött család/személy                 1940-ben család/személy                  Növekedés%-ban
Déva                                  1889-1892, 1910                99/589                                              425/2220                                               370%
Csernakeresztúr                   1911                             113/680                                              224/1074                                               158%
Sztrigyszentgyörgy              1910                              52/350                                               332 személy                                          100%
Vajdahunyad                        1892                              19/93                                                  450 személy                                          484%
   Sztrigyszentgyörgy esetében az adatok helyesek. Hiszen a betelepedett 350 személyből 1922-25 között 180 ember elhagyta a falut. Így a visszamaradt 170 ember száma 332-re nőtte ki magát csekély húsz év alatt, egyszóval megkétszereződött. A négy telepítés átlagos évi szaporulata 6, 2%, míg Magyarországon 1850-1910 között nem haladta meg a 0,11-1,03%-ot.

                              Röviden a falu múltjáról

    Sztrigyszentgyörgy az azonos nevű folyó, vagy ahogy a helybeliek mondják „a patak” mentén helyezkedik el, ezzel párhuzamosan, észak-dél irányban. Pusztakalán közigazgatásához tartozik, ennek Újvaros nevű részével van egybenőve. A Piski-Petrozsény útvonalon lehet a falut megközelíteni, a DN 66-os úton. Nagyobb városok közelében fekszik, Piskitől 17, Vajdahunyadtól 13, Hátszegtől 21 kilométer távolságra, tengerszinti átlagmagassága 230 méter. Alacsony, enyhe dombok karolják körül, egyedül a Magura csúcs az, amelyik „kimagaslik” 590 méterre. Gyönyörű kilátás nyílik a faluból minden égtáj felé: keleten a szászsebesi havasok, nyugatra Gyalár község, délen a Retyezát büszke csúcsai, északon az Érchegység vonalai simogatják szemünket.
  A vidék már régen lakott volt, ezt bizonyítják e Dévai Múzeumban taláható leletek, amelyek i.e. 5500-3500-ból származnak. A bronzkor is nyomot hagyott a vidéken, ebből az időből fejszék, balták különböző karperecek maradtak fenn.
  Első okleveles említése a falunak 1377-ből származik, amikor a Tengewrg néven kerül feljegyzésre. Az írásos megnevezés időnként változik, 1440-ben Zenthgerg, 1472-ben Zenthgyergy, 1498-ban pedig Zentgerg a neve. Legrégibb épülete egy kőtemplom, a mai román részen. A templomok középkori eredetét egyrészt az oklevelek, másrészt és főképpen a stílust hordozó kövek, különösen a román és gótikus koriak bizonyítják. Nagyon sok templom középkori eredetéről a templomok védőszentjei vallanak. I. Bélától és Szent Lászlótól kezdve a települések is a védőszentjeikről kapták nevüket. Szent László megszabta azt is, mely ünnepeket kell megünnepelni. Az erre vonatkozó dekrétumban felsorolt szentek templomai a legrégebbiek közé sorolhatók; Szent István vértanú, Szent János apostol, Szent György, Szentkereszt, Szent Mihály, stb.
  A település Szent György tiszteletére szentelt templomának nevét őrzi. Kőtemploma a XIII-ik század II-ik felében épült, egy előző századból származó fatemplom helyén, melynek temetőjében II. Béla korabeli pénz és erre a korra jellemző egyéb tárgy (az egykori katolikus lakosság emlékei) a XII. század első feléből (1131-1141) kerültek felszínre. A templom szentélye XVIII. századi toldás, rövid hajójának nyugati végén kis harangtorony van, ennek keleti oldalán egy felirat megörökíti az építtető Laczkó ispán nevét. A templom eredeti freskóinak felirata a XV. századi kegyuraságok emlékét őrzik, 1315-ben és a XV. században újítják.
   Középkori katolikus lakói a reformáció idején reformátusok lesznek, a templommal együtt. A XVIII. században református filia . A XIX. század elején (1809) a református egyház eladja a templomot a görög-keleti egyháznak, mivel hívei elapadnak.
  Sztrigyszentgyörgy mai katolikus temploma 1935-ben épült, a bukovinai székelyek összetartása eredményeként.
  A bukovinai székely telepesek, az otthoni (bukovinai) szokásukhoz híven, a falut egy hosszú utcában alkották meg, és ez a mai faluközpontban is észrevehető. A szájhagyomány szerint, a románság házaitól a Baricsa-patak választotta el, ma is ezen kell átkelni, hogy a faluba jussunk.

                                                                                                Antal János és Salamon Zsófia családja

                                                                                                        A madéfalvi elindulás

   Sorsuk, az 1910-ben Sztrigyszentgyörgyre letelepült bukovinai magyarokoknak, a Székelyföldön lezajlott XVIII. századi eseményekkel kapcsolatos. A járványok, szegénység, katonaság következtében, a székely nép jelentős töredéke elhagyta hazáját, és Moldvában, a bojárok földjein talált menedéket. Itt alapítottak falvakat (Pusztina, Frumósza, Lészped), betelepedtek a régi, „Etelkuzu”-ban meghúzódott magyar falvakba (Diószén, Klézsa, Forrófalva), vagy a románokkal alkottak közösen falvakat, főleg a Tatros, Tázló és Beszterce folyók mentén.
   Az osztrák-török megegyezés során, 1774. decemberében, Bukovina területe a Habsburgok tulajdonába ment át. A gyéren lakott terület benépesítésére, az osztrák kormány (Splényi tábornok, Bukovina katonai-, és polgári kormányzója vezetésével) elindította a moldvai székelyek Bukovinába való áttelepítését, 1776-1777-es években. Előzőleg, a moldvai székelyek (László János feljegyzései szerint - a dédnagyapja „Aranykorona” nevű imakönyvének a tábláján (fedelén) - egy hattagú „comissio”-t küldtek Bukovinába, Istensegíts vidékére, Tamás Albert zamackói (Szamoska) bíró vezetésével, a települési viszonyok és a földek minőségének megtekintésére. Jó földeket találva, és a német hatóságok jóindulatát is tapasztalva, a Moldvában szétszóródott magyarok megalkották Istensegíts (a szolka-i kolostor birtokán) és Fogadjisten (az ilişeşti-i kolostor földjein) nevű falvakat. Az elkövetkezendő tíz évben még alakult három telepesközség: Hadikfalva (1785), Józseffalva (1785) és Andrásfalva (1786).
   A kezdeti és időnkénti nehézségeket leküzdve (járványok, éhezés, szárazság), a székelyek nagyon megszerették új hazájukat. Saját bevallásuk szerint, az osztrák uralom alatt jó sorsuk volt: „nem bántották őket nyelvükben, vallásukban vagy kultúrájukban. Saját papjaik és tanítóik voltak, magyarul vezetett községi, illetve állami iskolájuk alatt fejlődtek” Az osztrákok csendes , békés és megértő uralmáról a legnagyobb elismeréssel emlékeztek meg.
   Idővel, gazdasági és jogi okok miatt, a XIX. században megkezdődött az elvándorlás-telepedés Bukovinából. Kényszerültek tömegesen elhagyni Bukovinát és jutott belőlük 1878-tól kezdve, Boszniába, a Bánátba, Erdélybe, Észak-, és Dél-Amerikába.
  A kivándorlási jelenség lefolyása három időszakra osztható be:
  1. A kevéssé vagy egyáltalán nem szervezett kivándorlás (1878-1883)
  2. A többé-kevésbé szervezett kivándorlás (1883-1910)
  3. A magánúton levezetett kivándorlás (1910-1911)
  Az utóbbi nem volt államilag szervezett-támogatott, így a telepesek ki voltak szolgáltatva a lelkiismeretlen ügynök kényének-kedvének.
  A kivándorlásra, mint jelenségre, akkori magyar kormány csak néhány év múlva figyelt fel (1880), majd egyezséget kötött az osztrák kormánnyal (1883.) állami telepítések megszervezésére. Így jött létre Hunyad megyében a dévai és a vajdahunyadi telepítés. Ezek valamennyien életképesnek bizonyultak. Közben folytak a magánjellegű telepítések. Nagyokat ígérő, de ezeket az ígéreteket soha be nem tartó ügynökök járták be Bukovina magyar falvait. „A magyar hazafias ügy” jelszóval döngették mellüket, ezzel takarták üzleti számításaikat. Az ügy ilyen lefolyásának híre Bécsig is eljutott. Egy bécsi világlap is közölte az esetet, majd a leleplezéseket átvette a „Pesti Hírlap” is.
  A szóban forgó botrányos telepítés a sztrigyszentgyörgyi és a csernakeresztúri volt. Az újságok által kiderített dolgok kissé ráijesztettek a telepítő bizottságra, ám nem hagytak fel üzelmeikkel, csak óvatosabbak lettek.
  A szegény, jóhiszemű és magára hagyott népet nem volt nehéz becsapni. Így folyt le a magánjellegű sztrigyszentgyörgyi telepítés 1910-1912-ben, ahol annyi visszaélés történt a birtokok adás-vétele, de főként a kifizetése körül, hogy lehetetlen volt már akkor, mindenre fényt deríteni.

                                                                                        Kettős esküvő Sztrigyszentgyörgyön

                                                                                                  A telepítés története röviden

   A telepítés főszereplője Szabó Imre Magyar Királyi Pénzügyi Számtiszt, egy dévai telepes gazda fia, aki saját bevallása szerint „alapos csángóismerő”. Annak a bizottságnak volt egyik tagja, amely Szász István kolozsvári magyar királyi telepítési felügyelővel, a dévai hozzátelepítéshez 1909-ben, néhány gazdát Bukovinában kiválasztott.
  Ez alkalommal a bukovinai magyar falvakat végigjárva, személyesen szerzett tapasztalatot arról a nagy hazavándorlási vágyról, mely az ott élő magyarokat 1883-tól fűtötte. Tisztában volt azzal is, hogy a telepítésre megvásárolt birtokokat egyhamar nem fogja a kincstár betelepíteni. Ezért dr. nagybarcsai Barcsai Andor, akkori országgyűlési képviselővel társulva, a megszakadt településeknek a magánúton való folytatását tűztek ki célul. A cél jó kampányötletnek bizonyult 1910-ben, dr. Barcsai Andornak képviselővé választására, a dévai telepesek részéről.
  Mint említettem, Szabó Imre dévai állami tisztviselő 1909-1910 év folyamán megjelent Bukovina magyar falvaiban. Hazafias hangú nyilatkozataival, olyan állításaival, melyeket valószínűleg ő maga sem hitt, súlyos, de be nem váltott ígéreteivel, kivándorlásra buzdította az arra amúgy is hajlamos ottani atyafiakat. Miután erdélyi, állami „csángó-telepekről” igen kedvező hírek érkeztek Bukovinába, a lakosság tömegesen jelentkezett áttelepítés céljából. Annál is inkább, mert Szabó Imre úr biztosította őket, hogy az általa intézett telepítés is állami felügyelet alatt történik. Szabó Imre és Dr. Barcsay Andor országgyűlési képviselő vezetése alatt telepítő bizottság alakul, melynek Sztrigyszentgyörgyön megbízottai illetve képviselői: Farkas Béla közjegyző és Rádu János állami elemi iskolai tanító voltak. Telepítés céljaira összevásárolták a helyi és környékbeli földbirtokosoktól a Sztrigyszentgyörgyön megszerezhető földeket (Szoboszlay Dénes, Barcsay, Papp Jenő, Buda Gyula-féle birtokok). A megvásárolt birtok egy részét a telepítés vezetői kéz alatt kicserélték a sztrigyszentgyörgyi román parasztok kisebb, rosszabb minőségű birtokaival. A románok, köztük a különben igen jóindulatú pap is, örömest kaptak az alkalmon (mint általában mindig), mert ilyenformán a kavicsos, bokros, részben alig hasznavehető birtokaikat is váratlanul jó földdel cserélhették ki.
  Így például a Sztrigy folyó partján levő hosszú házsor is, melyet a bukovinai székelyek laknak ilyen kicserélt birtokon fekszik. Ez utóbbi cserének kétségtelenül csak annyi előnye volt, hogy a telepnek ez a része gyönyörű szép helyen nyert elhelyezést, a község területén, illetve a régi község házainak folytatásában. Hamarosan tapasztalták a telepesek, hogy telkeik rendkívül vizenyősek, konyhakertjük talaja pedig tele van kaviccsal, ezért kertjüknek igen kevés hasznát veszik. Ugyanakkor a telepítő bizottság által kicserélt, de eredetileg a székelyek részére vásárolt földeken, mások akár vagon-számra termelhetik a káposztát, zöldségeket, stb. Az elégedetlenkedéshez hozzájárult még az is, hogy a házak felépítésénél is, például a tégla beszerzésénél, stb. számos visszaélés történt.
  Az 50 évre előírt részletfizetési feltételeket a telepesek eléggé nehéznek, súlyosnak találták. A székelyek meglepődve vették észre, hogy itt nem állami telepítésről van szó, hanem egy telepítő magán-bizottság kénye-kedvének vannak kiszolgáltatva. A magyar állam ugyanis abban az időben már nem igen foglalkozott a telepítések ügyével. Mint a későbbi fejlemények is igazolták, akkor már minden állam, jobb ügyhöz méltó buzgósággal a nagy leszámolásra (világháborúra) készült. Erre fordították minden gondjukat és felesleges pénzüket. Úgy látszik Szabó Imre is tett lépéseket az illetékes minisztériumban a sztrigyszentgyörgyi telepítés költségeinek fedezése céljából, de ott elutasították kérését. Csak egy állami támogatású bank (Hitelszövetkezet) igénybevételét ajánlotta a Minisztérium, „mert fedezet nincs ilyen célokra, egy fillér sem, sajnos a hadihajókra kell”- írja Szabó Imre 1911. június 20-án Jancsó Ernő piskii főespereshez intézett levelében.
  A megvásárolt telepes birtok két legértékesebb gyöngyét a sztrigyszentgyörgyi Szoboszlay-féle nemesi kúria szép, masszív épülettel s több, mint 3 hold értékes belsőséggel és a bacalári (Băţălari), ugyancsak nemesi kúria képezte. A székelyek szerették volna a sztrigyszentgyörgyi Szoboszlay-féle nemesi kúriát (melynek akkori értékben félmillió korona volt az ára) a római katolikus egyház részére megtartani. Hisz a telepesek mind római katolikus vallásúak voltak. Akár templomnak, iskolának vagy plébániának rendkívüli alkalmas épület, eszményi hely lett volna. Ez a nagy értékű épület és belsőség ellenőrizhetetlen módon Rádu János sztrigyszentgyörgyi állami elemi tanító birtokába jutott. Ő annak idején nagybuzgalmú telepítőnek adta ki magát, s egyik fő tagja volt a lelkesen dolgozó telepítő bizottságnak. Később (aránylag későn) a székelyeknek is kinyílt a szemük, s lépéseket tettek a fenn említett belsőség visszanyerésére. Rádu János látva a veszélyt, néhány ezer elértéktelenedett magyar koronával kifizette a telepeseket (ellentétben a félmillió korona értékkel). Ezek az összeget elfogadták, annál is inkább, mert nézetük szerint az akkor már korrupt rendszer miatt már úgysem tudtak volna joguknak érvényt szerezni. A ballépést már nem lehetett jóvátenni, úszni kellett az árral. Hasonló sorsra jutott a bacalári nemesi belsőség és kúria is, mely a telepítő bizottság egy másik tagjának, Farkas Béla sztrigyszentgyörgyi közjegyzőnek a birtokába került. Utólag ő a birtokot a román parasztoknak eladta.
  A bukovinai székelyek szomorú szívvel, méltatlankodva és megbotránkozással, de tehetetlenül nézték az ő kárukra történő jelenségeket. Egyetlen jóakaratú vezetőt sem láttak maguk körül, kihez bizalommal fordulhattak volna panaszaikkal és nem csekély nehézségeikkel. Egyhangúan kezdtek ekkor elégedetlenkedni. Mint ízig-vérig jó katolikusok, bizalommal értesítették minden egyes esetben lelkipásztorukat, Jancsó Ernő piskii főesperest. Számos panaszlevelet intéztek hozzá, s a telepítő bizottság üzelmeivel szemben pártfogasát s ügyük „jóakaratú figyelemmel kísérését” kérték. Tudtommal egyedül a főesperes úr volt az, aki akart és segített is rajtuk. Tőle telhetően küszködött érdekükben, bár a Sztrigyszentgyörgytől 18 km.-re lakó és túlságosan elfoglalt esperesnek eléggé korlátolt volt a hatalma, ami a segítséget illeti. Kár, hogy a szentgyörgyi telepítés befejezésekor, amikor számuk megközelítette az 500-at, nem volt saját papjuk, aki segítségükre, védelmükre kelt volna.
  A telepítésnél történt csalásokról nehéz tiszta képet alkotni. Ezért szóról-szóra közlünk néhány levet vagy részletet belőlük, valamint a felvett jegyzőkönyvekből is párat. Ezeket az elkeseredett sztrigyszentgyörgyi telepesek küldték Jancsó főespereshez, illetve László János dévai telepeshez.
A bukovinai székely-csángó családok visszatelepítése az eredeti terv szerint nagyvonalúnak ígérkezett. 1910 év folyamán, pl. 237 bukovinai és részben már Boszniába költözött székely-csángó család Sztrigyszentgyörgyre, Fehérvízre (románul Râu Alb), Felsőszálláspatakra (Sălaşul de Sus) és Pujra (Pui) való telepítését vették tervbe. A szép és életrevaló terv megvalósulását elsősorban pénzügyi nehézségek akadályozták meg.

 

 

Források:

1. Fond Prefectura Jud. Hunedoara - 2001/904
2. 1894-es t. c. 14. § „A földművelésügyi miniszter jogosítva van a telepeseknek eladott területek vételárát a törlesztési szabályok megtartása mellett 4%-os kamattal egészben vagy részben leszámítoltatni; de úgy, hogy a kincstárt, illetőleg az alapot, semmi jótállás ne terhelje.”A korabeli okmányokból az derül ki, hogy a kamat 5% volt.
3. Dr. Meskó Miklós - Adatok és megjegyzések a Déva, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és vajdahunyadi székely-csángó telepítésekhez. Székely füzetek 2-ik szám, 1996. június 28.
4. Györffy - Az Árpádkor. 1978, III. kötet, 299. oldal
5. Dr. Mátyás Vilmos- Utazások Erdélybe, Panoráma kiadó, 1977, 215. oldal.
6. Benkő J: Transsilvania 1981, II. 183, Kitid anyaegyházhoz tartozva
7. D. Hrenciuc - Maghiarii din Bucovina, Princeps Edit, 2006, Iasi, 23.oldal
8. László Ferenc - Historia Parochiae respective expositurae rom.cath. Pusztakalanensis.
9. Id. Burján István adatközlőm, 2006. decemberében.
10. László János nagyapám kiadatlan, számozatlan gépelt írása (tulajdonomban)

Sztrigyszentgyörgyi telepítés-1910 (II. rész)

Bonyodalmak a telepítés körül
A megmaradt telepesek
Befejezés

                                                                                 Bonyodalmak a telepítés körül

  1910-ben a telepítés kis méretben indult meg, s csak Sztrigyszentgyörgyre szorítkozott. Amint később kitűnt, erre sem volt elegendő pénzügyi fedezet. Így érthető, hogy a sztrigyszentgyörgyi telepesek részéről a panaszoknak vége-hossza nem volt. Különösen akkor, mikor nyilvánvalóvá lett, hogy az előre hirdetett státusi kölcsön nem valósulhat meg. A telepesek befizetett előlegeiről senki sem számolt el. Az állam akkori vezetői egyáltalán nem fogták fel a kérdés nagy horderejét. Magántelepítési bizottságok pedig képtelenek egy nagyobb arányú telepítés eredményes lebonyolítására, hacsak áldozatra kész bankintézmények nem állnak teljes erejükkel segítségükre. Szabó Imre, a telepítés szellemi irányítója, kitől eleinte a jóakarat és nemes szándék nem vitatható el, minden emberileg lehetőt megtett az ügy sikerében. A kormány részéről a telepítessél kapcsolatos kéréseire csupán szépszavú, de anyagiakban be nem váltható ígéreteket és a jövőre vonatkozó, bizonytalan biztatásokat kapott, melyekre építeni nem lehetett. És mégis elindította a telepítést!
  Szabó Imre anyagi erők hiányában tekintettel arra, hogy a telepesek valamennyien római katolikus vallásúak, az Erdélyi Római Katolikus Státushoz fordult 37 darab melléklettel támogatott kéréssel. A telepítés pénzügyi lebonyolítására 640.000 korona kölcsönt kért 4%-os kamat mellett, telekkönyvi biztosítékokkal. A Státus azonban nem rendelkezett akkora pénzkészlettel s a kérést, sajnálatának nyilvánítása mellett, a 37 mellékletével együtt visszaküldte.
  Magukra hagyottságukban, tanácstalanságukban a telepesek gyanút fogtak: félrevezetetteknek, becsapottaknak érezték magukat s teljesen elcsüggedtek érezvén, hogy a nehéz fizetési feltételeknek saját erejükből képtelenek eleget tenni. Élőszóban és írásban ismételten Jancsó főesperes úrhoz fordultak tanácsért, védelemért s megsokasodott bajaikban útmutatásért. Így 1911. június 5-én 51 telepes gazda elkeseredett hangú levelet írt Szabó Imre úrnak. A levélben helyzetük tisztázását kérik, valamint az előlegek becsületes elszámolását. A levelet Jancsó főesperes úrhoz küldték közvetítés végett. Ebből kitűnik, hogy a telepes ház és külsőség értékének letörlesztése 50 évre volt tervezve, holdanként évi 40 korona törlesztést számítva. Így 50 év alatt a föld holdjáért összesen 2000 koronát kellett volna fizetniük, holott a megvételkor azonnali fizetés mellett a költségekkel együtt csak 500 korona volt 1 hold földnek az ára. Elkeseredetten írják a telepesek ezért az említett levélben: „Mert miszerint meg van írva, azt úgy ki nem bírjuk fizetni soha!…” Majd így folytatják: „Továbbá kérjük Tekintetességedet, hogy az előlegjeink hollétet, valamint címét, még nem láttuk és nem tapasztaltuk, Méltóztassék nekünk beszámolni, mert még idáig semmiféle célra nem lett beszámolva, sem az építési költségekbe, sem az évi törlesztésbe; tehát ez okból vagyunk így elcsüggedve, mert sokfélekép félre lettünk vezetve, hogy államosít, holott az állam álmot sem lát rólunk, csak megvesztegetést tapasztalunk mindenben. Ha kérésünket nem hajlandó teljesíteni, úgy akkor kényszerülve vagyunk telepedésünk alapján további lépéseket tenni…”
  Jancsó Ernő főesperes-plébános az 51 telepes aláírásával ellátott panaszlevelet komolyan vette. Az 1911. június 19.-én 579 szám alatt iktatott levelében erélyes hangon felszólította Szabó Imre urat arra, hogy a sztrigyszentgyörgyi telepítés ügyéről részletesen számoljon be. A főesperes többek között így ír: „Már nagyon sokszor volt szíves Uraságod nekem, mint főesperesnek megígérni, hogy a sztrigyszentgyörgyi csángók telepítési ügyéről referálni fog. Mind vártam eddig, de már most tennem kell az egyház ügyeit tekintve ép azért igen szeretném tudni, hogy már megmaradnak-e a telepesek Sztrigyszentgyörgyön, úgy lett-e rendezve a birtokviszony, hogy ők a tartozásukat kifizetve megélhetnek-e ott; mert nem akarnék csak úgy vakra-hatra valamibe fogni, hogy a költség meglegyen és utoljára nem lesz kinek. A telepítés ügye szép, hazafias és hálára kötelező dolog, de csak akkor, hogyha az úgy van keresztül vive, hogy hasznos és nem káros. Mert lelkiismeretlen tény volna, ha a szegény emberek felbiztatva és beugratva, nagy kárt szenvedve földönfutókká lennének, ahelyett, hogy édes hazájukba visszajöhettek volna! Azért kérem Uraságodat még e hét folyamán megválaszolni ezen levelemben feltett kérdéseket, mivel kénytelen leszek aztán, ha választ nem kapok, más által kérni felvilágosítást a telepítés ügyéről”.

                                     Sztrigyszengyörgyi felvonulásm 1930-ban. Nyereg nélkül, csak a fastékes van a lovakon.
 

   A kemény hangú levélre Szabó Imre 24 órán belül válaszolt. Válaszában védi önmagát és a telepítés ügyét. Rámutat a telepítéssel kapcsolatban felhalmozódott elfoglaltságára, valamint a felmerült, szinte leküzdhetetlen nehézségekre. Védekezése fényt vet a sztrigyszentgyörgyi telepítés több, ismeretlen mozzanatára. Ezért helyénvalónak látom Szabó Imre levelének lényegesebb részeit közölni:
  „A sztrigyszentgyörgyi telepítésre vonatkozólag tudatni kívánom, hogy Majláth Gusztáv püspök úr Őnagyméltóságának, mint akinek kegyes közbenjárását megnyertük annak idején, referádámat még nem tehettem meg; az ügy financiális oldalát érintő végelszámolást teljes egészében még nem ejtettük meg, s miután már kevés elintézést vár, a telepítés folyamáról a közel jövőben jelentésemet tehetem. Az ügyet minden fázisában megvilágítva, Őnagyméltósága teljes képet nyerend. Ami a hozzám intézett többi kérdést illeti, rövidesen válaszom a következő: Hogy a telepesek megmaradnak-e, valószínűnek tartom, mert annak idején valamennyi a komoly betelepülés szándékát jelentette, és több-kevesebb vagyonát fektette a kapott telepbe, ámbátor vesékbe senki sem lat. Birtokviszonyuk a lehető legkedvezőbben rendeztetett, mert a legszegényebbje is ½ hold belsőséget, 3 ½ külsőt és legelő-, erdőrészt kapott, tehát mindenben részesedett. Hogy megélhetnek-e, az sokban függ szorgalmuktól is. Az intenzívebb gazdálkodás végett a kir. gazdasági szaktanár az ősz folyamán többször kiszállott; a kertészetre, tekintettel az itteni conservgyárra, ösztökéltem, mert tetemes jövedelmet hajt. Radu János tanító úr és Farkas Béla közjegyző úr vezetésükben sokat fáradtak eddig is. Tagadhatatlanul nem nagy vagyonúak telepeseink s erre való tekintettel nem is volt nagy előlegük. Törlesztésük éppen részben a földművelésügyi kormány, részben közbenjárása folytán elég kedvező. Tiszta, szilárd anyagú ház és (cserépfedéssel) ½ hold belsőségre havi 7 koronát, évi 84 koronát, a külsőségek holdja után évi ca. 20 koronát fizetnek törlesztésben, ami gondolom nem sok s hiszem, hogy a vidéken azt még bérletben is magasabban kellene megfizetni. Ennek dacára törlesztési segélyt óhajtunk részükre kieszközölni, amely folyamatban van…Állami támogatást kértem marhaállomány beszerzésére is, amit meg is nyertek, de még nem vetettem igénybe, mert módosítás iránt folyamodtam. A lelkiismeretlenség, szegény emberek felbiztatása, beugratása és földönfutóvá tételének vádja tehát nem érhet. Amit megtehettem megtettem, tudatában annak, hogy sok méltánylásban senki részéről amúgy sem részesülök, amit elsősorban éppen a kormányhatalom expozensének személyemmel szemben elkövetett hajszája és anyagi tönkretételem célzata igazol. Egy szomorúnak mondható körülményről azonban meg kell emlékeznem. Embereinket több oldalról bujtogatják. Némely magyarnak az nem tetszik, hogy kedvező előlegek mellett kaptak embereink földet, sőt talán vallási kérdést is belehintenek. Mindezekre felhasználni igyekeznek olyasmit is, hogy az államnak semmi tudomása sincs a telepítésről, ami nem áll, hisz állami kiküldött mérnök osztotta föl az ingatlanokat, a financírozáshoz a minisztérium tette át a kérvényeket az állami támogatási pénzintézethez, mert fedezet nincs ilyen célokra egy fillér sem, sajnos, a hadihajókra kell. Az is bizonyos, hogy a kormány hunyadmegyei expozense ellenvéleménnyel van a csángók iránt, amit hivatalos értesítéssel is tudok igazolni. Éppen ezért, mint főesperest kérnem, mint híveit, ezekről a rosszindulatú vádakról adandó alkalommal felvilágosítani szíveskedjék.”.
  Szabó Imrének 1911. június 20-án kelt és a fentiekben közölt leveléből látható, hogy a telepítő bizottságnak a telepítés lebonyolítására szükséges pénzösszeg nem állott a rendelkezésére. A kezdet nehézségeivel küzdő telepesek pedig a törlesztéssel, építéssel, beruházásokkal és a család fenntartásával járó terheket egyszerre nem tudták elviselni. Szabó Imre az elcsüggedt atyafiakat azzal vigasztalta, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus kölcsönt fog adni kedvező feltételek mellett.
  Jancsó főesperes a telepesek panaszleveléből értesülve a híresztelésekről, a Szabó Imre 1911. június 20-án küldött levelével egyidejűleg Pál István státusi előadóhoz is tájékozódó levelet intézett a statusi kölcsön tárgyában:
   „Sztrigyszentgyörgy filiálisomban 53 csángó család telepedett le Szabó Imre dévai számtiszt közvetítésével. Szabó Imre a csángók előtt odanyilatkozott, hogy a telepítés költségeinek fedezésére a Róm. Kath. Status igazgatósága is hozzájárul évenként egy bizonyos nagyobb összeggel. Igaz-e ez? Vagy valótlan az illető úr állítása?”
  Erre Pál István státusi előadó közölte, 1911. jún. 22-én, hogy Szabó István kölcsönre vonatkozó kérvénye nem volt teljesíthető a szükséges pénzkészlet hiánya miatt. Meglehet, hogy Szabó Imrét és dr. Barcsai Andort e telepítés körül a jó szándék vezette. Azonban, miután az ilyen munkában egyik sem volt gyakorlott, nem számoltak előre sok mindennel, amivel egy ilyen telepítés járni szokott, különösen nem, a pénzügyi oldalával. Hiába volt Szabó Imre pénzügyi számtiszt – amire oly sokszor szeretett hivatkozni – mégis megakadt. A telepesek, mint ilyenkor szokás, jöttek, mentek.
   A telepítési irodában a kapkodás még nagyobb lett. A megkezdett házépítések, pénz hiányában, megakadtak s Szabó Imre, a már ittlevő telepeseknek kiadta, hogy aki maga fejezi be a félbe maradt házat, vagy egészen felépíti, annak az előlegből visszatéríti a költségeit.
  E kedvezmény se tudta újból megindítani a pénzes kivándorlókat. Jött ugyan néhány pénztelen ember, kik készpénz előleg helyett váltót adtak, melyet a megegyezés értelmében, a telepítési iroda, a kiváltásig, saját tárcájában kellett volna megőrizzen. De amint látni fogjuk, nem így történt. Pénzre volt szükség, s hogy pénz legyen, embereket kellett szerezni. Levelet írt Kubassek (más források szerint Kubacsek vagy Kubatsek) János hadikfalvi papnak. E levélben hivatkozik a magas kormány és gr. Majláth erdélyi püspök támogatására, magát ezek megbízottjaként tünteti fel. Kéri, hogy a kitelepülni óhajtóknak ezt tudomására hozza, mert ezek magatartásával sem a kormány, sem pedig azok a faktorok, akik az annyi fáradságot igénylő visszatelepítésekkel bajlódnak, nincsenek megelégedve. Hivatkozik a kormánynak a sztrigyszentgyörgyi telepítés kapcsán a püspökhöz intézett hivatalos leiratára, mely közli a telepesek személyi és vagyoni megbízhatatlanságát. Bár szívesen fogadták be telepeseket, többen az utolsó pillanatban lemondtak. Megemlíti Dévát, ahol nyolc üres telep maradt.

  László János itt megjegyzi : „Szabó Imrének, mint másodlagos dévai telepes fiának, aki Déván nőtt fel, azt hiszem nem lesz kifogása, ha felhívom a figyelmét, hogy neki tudnia kellett azt, hogy Déván nemcsak hogy beteltek mind a telepek, hanem már kezdetben ki kellett osztani házhelyeknek a mai Vásártér felső, és alsó végében, agyagos gödrök részére fenntartott területeket, a föld nélkül maradottaknak. Itt sántít a hivatkozás”.
  Majd írja tovább Szabó a levélben: „a kormány éppen a kegyelmes püspök úr közbenjárása folytán, ezúttal Sztrigyszentgyörgyön nem viselkedik hidegen, ha a jelentkezők megfelelnek a követelményeknek. A magas kormány ebbeli leiratát, kegyelmes püspök atyánk 1910. május 15-én 2-155-1910 sz. alatt teljes egészében leadta hozzám, s a jelentésemet kérte, amit megtettem. Keresztes Gergelyt és Bónis Józsefet azért dobtam ki a telepről, mert lehetetlenségeket követeltek, a népet felbujtották, s hamis hírekkel tévesztették meg az otthoniakat.
  Kérem Bogos Gáspár és Géber Gáspár települni óhajtókat, akik vonakodnak eljönni, figyelmeztetni, hogy ne üljenek fel a híreknek, hanem csak jöjjenek, különben a már beküldött előlegüket elveszítik, mert azzal birtokaikat már részben ki is fizették. Házaikat pedig a költség felének lefizetésével építik föl. A másik része szintén törlésre marad. Október elsején készen lesznek a többi házak, hogy a Bukovinából jövőknek legyen hova elhelyezkedniök.
  Merthát méltóztatik meggondolni, hogy mégis van valami bántó abban, hogy az Amerikába kivándoroltató ügynököknek több hitelt, és nagyobb bizalmat ad e nép, mint egy magas kormány, és egy gr. Majláth valóságos belső titkos tanácsos erdélyi püspök, és az ország leendő hercegprímása iránt, s csekélységem iránt, kinek szintén része volt, hogy a figyelem, és gondoskodás Bukovina felé irányult.
  Magyarországon annyi becsületes, földet nélkülöző munkás kér, hogy a gondoskodás elsősorban ezeket illeti meg.
  Alkalmatlankodásomért szíves elnézését kérve, eddigi szíves fáradozásait részemről, addig is, míg illetékes helyről megtörténik, igen köszönve, maradtam hazafias üdvözletemet tolmácsolván
  Főtisztelendőségednek tisztelő híve – Szabó Imre m. kir. p.ü. számtiszt, mint a sztrigyszentgyörgyi telepítés vezetője.
  Déva, 1910. június 16.-án”.

   Tehát, amint Szabó Imre írja, a figyelem és gondoskodás Bukovina felé irányult. Bár ne úgy lett volna, mert ezt a „gondoskodást” bizony sokan megsiratták. Íme egy példa ezekből, ahol László János leírta unokatestvére esetét:
    Györfi István istensegítsi lakós, aki unokatestvérem, a tőlem kért információ alapján Sztrigyszentgyörgyön egy nagy telepre az előleget befizette, 1350 koronát 1910 évben, Szabó Imrének. Györfinek a felesége, kinek elhalt első férjétől több gyermeke, és szép vagyona maradt, hallani sem akart a kivándorlásról, s így Györfi kénytelen volt a teleptől visszalépni. Ezt a kényszerű elhatározást levélben közölte Szabó Imrével és velem is. Kérte Szabó Imrét, hogy a befizetett előleget adja ki nekem, hogy azt neki elküldhessem, és a telepet adja át másnak. Szabó Imre erre azzal válaszolt nekem, hogy Györfi István keressen maga helyett olyan telepest, aki a telepet átveszi s az előleget hiánytalanul, lefizeti. Györfi talált is maga helyett más telepest, de Szabótól a pénzét többszöri kérésre sem kapta meg.
  A dologból per lett. Györfi megnyerte a Szabó elleni perét, de pénzét soha többé nem látta. A per, mint tudjuk, költségekkel jár. A Györfi vagyonát ez megette, s őt magát Amerikába kergette.
  Utolsó búcsúlevelét Tóth Imre istensegítsi tanítóval íratta meg hozzám - egy nagyon jellemző levélben, a telepesek lelki állapotáról - melyben szomorú sorsát nekem így sírja el:

   "Istensegíts, 1913. március 29.-én

   Kedves Rokonom János!
  Tudatom, hogy én szomorú sorsra jutottam, mert én április 5.-én indulok Amerikába, s Isten tudja, hogy még hazajövök-e, vagy soha. Te tudod, hogy még soha gondolatom sem volt Amerika felé, s meg is élhettem volna vagyonomból a családommal együtt tisztességesen, de megette azt tőlem Szabó Imre, amit te jól tudsz, hogy azt a pénzt, amit Szabónak adtam, a bankból vettem föl, s a rossz esztendők miatt nem tudtam fizetni, s még erős sokat költöttem, s jártam, hogy pénzemet Szabótól visszakaphassam, de nem adta vissza, csak hitegetett, csalogatott addig, amíg körmömre hagyta égni a gyertyát, s akkor megtagadta. Azt mondta, hogy a pénzt nem adja vissza, s nem is adta vissza, még ma sem, pedig a törvényben megnyertem. Verje meg érte az Isten.
  Csupán miatta mentem tönkre. Te hallottad, mikor Déván, a saját házában, azt mondotta nekem, hogy menjek nyugodtan haza, s ő nekem februárban a pénzt elküldi. Azóta eltelt három február, s még sincs pénz. Az én, s annak a sok szegény embernek a véres verejtéke fogja őt megverni, akik miatta sírnak. Most én is az ő áldozata vagyok, s az ő keze hajt elmennem, eltemetkezni Amerikába. Hiába könyörögtem, hiába írtam olyan sok levelet pénzemért, az ő gonosz lelke nem hallgatta meg a sírásomat. Mindég csak csalogatott, hogy majd akkor kapja meg a pénzét, pedig hát csak hazudott nekem, és még ő mondott engem szemtelen fráternek, amiért keserves filléreimet kérni mertem. Pedig nálánál szemtelenebb frátert keveset láttam. Ezentúl én is tudom majd, kinek kell hinni.
Adjon az Isten neked jó egészséget, majd ha szerencsésen Amerikába érkezem, írni fogok neked. Most sok dolgom van, azt sem tudom hol áll a fejem.
  Még egyszer, sok jó egészséget kívánok neked, rokonod Györfi Ferenc István s. k.

                                                                                                                 Épült 1934-ben

A Györfi István leveléhez, Tóth Imre tanító a maga nevében kísérő levelet írt, mely így szól:

   "Tisztelt László Úr!

   Engem kért meg Györfi István, hogy utolsó levelét az ő szavai szerint megírjam. Nem akartam ugyan annak megírását elfogadni, mert illendőbb lett volna tőle, ha utolsó levelét, rokonának, saját kezűleg írja meg. Igen kért azonban, mert neki most rengeteg járása és dolga van a nagy út előtt. Igen el van keseredve a Szabó affér miatt. Annyi átkot szórt Szabóra, hogy leírni sok volna. Pedig hát sokszor valóra válik a csalódott ember átka.
A levelet úgy írtam, ahogy ő nekem mondta, nem tettem hozzá semmit, és el sem vettem belőle. Most nem kívánkozik senki, a Szabó kezei közé, akarom mondani ölelő karjai közé. Azok, akik Magyarországra telepedtek volna, ha itt nem hallanák folytonosan a kivándorlottak rettenetes csalódásairól, most nem hajóznának Kanadába, hogy egy hibás telepítés miatt, a magyarság számára örökre elvesszenek.
  Istensegíts, 1913. III.29.
  Üdvözlettel, Tóth Imre tanító”

  Amíg Bukovinában Györfi István és sok-sok csalódott társa, az önzetlen hazafias telepítésért sírva szórták a nehéz átkokat Szabóra, addig itt vígan folyt tovább a telepítési manipuláció. Sem Sztrigyszentgyörgyön, de még Csernakeresztúron sem volt bevándorolt telepes, akinek kisebb-nagyobb panasza ne lett volna Szabóra.
  Itt egy kis kitérőt engedélyezve magamnak, röviden idéznék a csernakeresztúri „Historia Domus” 1913-as évben írt bejegyzéséből:
   “Jancsó Ernő hunyadi főesperes, piski plébános (…) Püspök úr Őméltósága útján a m. kir. földművelésügyi miniszterhez fordult ingyenes telek engedélyezéséért (a templom részére - sz. m). Mivel azonban a Csernakeresztúron letelepedett székely-csángók nem az 1894. V. t. c. alapján eszközölt állami telepítéssel, hanem parcellázás útján szereztek maguknak ingatlanokat, azért a miniszter kincstári ingatlanok hiányában templom és plébánia részére ingatlant nem engedélyeztek.
Az egész telepítési ügy is majdnem végzetessé vált. A magán telepítők összevásárolták az egyes birtokosok ingatlanait, ki is osztották az igénylők között, de a birtokosoknak nem tudván a vételárat megfizetni, kicsi hijja, hogy utra nem kerülnek a telepesek. Az ügyet Mara hunyadmegyei főispán előterjesztésére a földművelésügyi miniszter akép szanálja, hogy a kérdéses ingatlanokat megvásároltatja a magyar földhitelintézet országos szövetségével, mely az eladó birtokosok igényeit bizonyos leütésekkel kielégíti, az ingatlanokat pedig a telepeseknek 30 év alatt teljesítendő részlet fizetés mellett átadja.”
   Nem csoda, hogy a panaszok olyan emberek fülébe is eljutottak, akinek módjában állott e panaszokat és visszaéléseket a nyilvánosságra hozni. Egyik ilyen szem- és fültanú László János volt, aki, hogy elejét vegye a további visszaéléseknek levelet írt Tóth Imre istensegítsi tanítónak, melyben a telepítés körül folyó eljárásokat és csalásokat részletesen megírta. Kérte, hogy a levél tartalmát a bukovinai magyar községek tanítóival, papjaival és bíráival közölje, hogy azok a népet világosítsák fel az itt folyó manipulációkról és beszéljék le őket a Szabó-Barcsay - féle telepítésre jönni.
  Szabó erre beperelte - sajtó útján elkövetett, hamis rágalomért - László Jánost, és megvádolta őt a „Hunyad Vármegye” újságban. László János rá egy hétre így védekezett :

„Hunyadmegyei csángótelepítés igazi botrányai.

(Válasz Szabó Imre „csángó apostolnak”)

Szabó Imre, a múlt vasárnap, egy pirosborítékú röpiratot adott ki, melyben úgy tünteti föl magát, mint a csángóság jótevőjét. Tiltakozik a telepítéssel kapcsolatosan minden meggyanúsítás ellen, s az én bőrömmel akarja takarni szennyes bűneit. Megrágalmaz azzal, hogy én munkásságomért pénzt kaptam tőle, hogy én ingyen telepet kívántam tőle, s Barcsay Andor segítségével megyebizottsági tagságra pályáztam.
Én gazdálkodó ember vagyok, aki két keze munkájával dolgozza meg a földeit, és biztosítja, Isten után, a maga és családja, évről-évre a tisztességes megélhetését, kenyerét, s nem szorulok, hogy a mások véres verítékén úri életet biztosítsak magamnak. Szabó Imre hazug állításaival szemben a való igazság ez:

1. Szabó Imrétől soha semmi szolgálatért pénzt nem kaptam. Hazudik.
2. Állítom, és ha kívánja bizonyítom, hogy saját hasznára sok szegény embert megkárosított
3. Sok települendőnek telepet nem adott, de pénzét elvette.
4. A biztosítékul vett váltókat a megegyezés ellenére leszámítoltatta, azokért az emberektől a pénzt beszedte, de a váltókat perelni engedte, miáltal sok telepesnek érzékeny kárt okozott.
5. Ha valaki jogos követelését tőle követelte, gorombán összeszidta, s egyeseket irodájából ki is dobott.
6. Ha én, Szabó szerint, ingyen telepet akartam volna, egy jobbmódú telepes gazdát a nagyszebeni tébolydába deportáltattam volna, s egyszerűen belecsücsültem volna a vagyonába, merthát kérem ez mostanában szokás." (Célzás arra, hogy Szabó Imre apját 1911-ben tényleg a szebeni tébolydába szállították, aki ott elhalt, és vagyonát utódai örökölték.)

  Koncz Aladár vizsgálóbíró beidézett. A röpiratot kezébe vette, és így szólt hozzám:
  „-Tudja maga, hogy ezért az inkriminális kifejezésekért összeveri a bokáját, ha a vizsgálat során kiderül a hamis rágalmazás?
  - Azért írtam, válaszoltam, hogy legyen vizsgálat belőle.”
  És lett vizsgálat belőle, ahol László Jánost felmentették. Szabó Imre, a 9871-913 B. szám tanúsága szerint, mint magánvádló, fenntartotta még perét, majd 1914. júniusában visszavonta.
  A Szabó Imre csalásainak igazolására bemutatunk néhány jegyzőkönyvet:

  JEGYZŐKÖNYV

  Felvetetett Sztrigyszentgyörgyön 1912. év június hó 23.-án.
  Jelen vannak az alulirottak.

  Alulirottak közösen előadják, hogy Papp Jenő dévai törvényszéki bíró megvásárolt baczalári házát és belsőségét azon czélból akarták eladni, hogy annak árából a meddő marhák részére egy legelő területet vásároljanak. De ez, a mai napig, előttünk titkos úton jutott Farkas Béla sztrigyszentgyörgyi közjegyző birtokába, melyet a dévai kir. közjegyző Farkas Béla már régebben 18000 koronára becsült, mint legalacsonyabb árban, holott már akkor a gazdasági épületekből több hiányzott.
  Továbbá pedig, a Sztrigyszentgyörgy községben levő Szoboszlai-féle ház, melynek becsértékét 24000 koronára tették hozzávetőleg, s ez úgy, mint a baczalári ház, szintén előttünk ismeretlen úton jutott Rádu János sztrigyszentgyörgyi tanító kezébe, holott mindkét ház a telepesek tulajdonát képezte és azoknak értéke a telepes földeket terheli.
  Végül azt is előadják, hogy a sztrigyszentgyörgyi román paptól, a telepesek részére annak idején megvásárolt 40 hold területű, s a telepesek határában első minőségű föld, szintén titkos, előttünk ismeretlen úton jutott a sztrigyszentgyörgyi románok kezébe.
Kmf. az összes telepesek nevében alulirottak:
Benkő János sk., Gáspár Leó sk., Gáspár János sk., Várda Péter sk., Kiss Lőrincz sk., Géber Gáspár sk., Benkő Márton sk., Burján Mihály sk.,Fazakas Márton sk., Beke Noé sk., Nyisztor József sk., Györfi Antal sk., László Gergely sk., Benkő Lázár sk., Tamás Boldizsár sk.
  Tehát tizennyolc, meg 24, annyi mint 42000 korona. A 40 hold föld ára, legalacsonyabban számítva, az akkori forgalmi árakhoz mérten, édes testvérek között is megért 12000 koronát. Ez annyi mint 54000 korona összekárosodást jelentett, ami egy olyan rongyos kistelepes községnek, mint Sztrigyszentgyörgy elbírhatatlan tehertételt jelentett.
Az összkárosításoktól eltekintve, lássuk, hogy egyesek megkárosítása hogyan történt.
Benkő Márton vallomása. Benkő Márton előadja, hogy 12 holdas telepéért, melyért 755 korona 75 fillér járt volna, Szabó Imre 929 kr. 60 fill.-rt szedett be. Benkő Ferencz előtt kijelentette neki, hogy fáradozásai fejében a Csíki-féle házat ingyen fogja neki adni és a fölöslegesen beszedett 229 kr. 60 fill.-ért cserepet fog adni háza befödésére. Mikor ezt követeltem, Rádai Ferencz, dévai vállalkozó jelenlétében, goromba szidalmak között elutasított.
  Továbbá pedig 166 koronat átadtam megőrzés végett Szabónak, mikor a telepbe helyre állok, valamilyen igavonó állatot vehessek vele, de mikor ezt tőle visszakértem, ugyancsak Rádai előtt gorombán elutasított és kijelentette, hogy semmi követelni valóm nincs, mert egy négyszobás házat kaptam ajándékba. Az „ajándékozott” házat éppen úgy megterhelte, mint más telepeseket, és ezáltal nekem 2205 korona kárt okozott.
Benkő Márton sk.
   Kovács János vallomása. Kovács János előadja, hogy háza építésénél Szabó Imre elegendő téglát nem adott, s hogy háza építését befejezhesse, kénytelen volt 6000 drb. téglát a saját pénzén vásárolni. Erre összesen 320 koronát adott ki, amit Szabó neki nem fizetett vissza. Továbbá telekelőlegbe felszedett tőle 1320 koronát, miből 234 korona visszajárt volna, s így engemet 554 koronával károsított meg.
Kovács János sk.

                                                                                           Az egykori kultúrotthon, 2007-ben

   Ilyen úton lettek megkárosítva:
  Nyisztor József 1600, özv. Salamon Pálné 1100, Palkó József 300, Fazakas Márton 444 korona 40 fillér, Csíszer Antal 473 korona, Benkő Lázár 700, Gáspár Lázár 400, Győrfi Antal 141, Barabás 44 korona 80 fillér, Gáspár Leó 130, Székely Ferenc 500, Kiss Lőrinc 200, Kiss Pál 175, Balog János 300, és Erőss Balázs 400 koronával. Összesen 6928 korona 80 fillérrel.
Sajnos az így megkárosítottak névsora nem teljes. A 84 darab felvett jegyzőkönyv nagyobb része elkallódott a telepítés befejezése és a világháború után. De a megkárosításoknak egy második módja is volt. Álljon itt ezekből is egy pár példány:

  JEGYZŐKÖNYV

  Felvetetett Sztrigyszentgyörgyön, 1912. év június 23.-án

  Alulirottak élőszóval jelentik, hogy 8 holdas telepük után két szobás, egy konyhás házat kötelezte magát építeni Szabó Imre. Azonban csak egy szobás, egy konyhás házat kaptak, ennek daczára, Szabó Imre házaikat még jobban megterhelte, mint a kétszobás egy konyhásakat, mennyiben 5 korona 70 fillérrel többel van félévi részletük megterhelve, pedig Szabónak két szobás egy konyhás házra fizettek be az előleget.
Kmf. Géber Gáspár sk., Burján Mihály sk., Bakos József sk.,Gáspár Kelemen sk.

Majd egy másik jegyzőkönyv így szól:

  JEGYZŐKÖNYV

  Alulirottak 13 társuk nevében kijelentjük, hogy 1910 tavaszán, mikor bennünket Szabó Imre Sztrigyszentgyörgyre hozott át, mind a tizenhármunknak a Csíki - féle birtokból oly feltétellel adott 3-3 holdat, holdankint a 26 koronáért és egy-egy belsőséget a 38 korona 20 fillérért, hogy ezen összegeket a telepelőlegeinkbe fogja annak idején beletudni. Amikor ezt tőle követeltük, egyszerűen leszidott és elkergetett.
Csiszer Antal sk., Benkő Márton sk., Kovács János sk.
   A rejtett megkárosítások közé tartoznak azok, is ahol az összegek nagyságát megállapítani nem lehet, éspedig: a telepítés legalkalmasabb manipulációi közé tartozott a telepek egyenlőtlen megterhelése. Gyengébb minőségű földeket, a jobb minőségű telepes földeknél jobban megterhelni. Így, mintegy 72 telepes lett a két telepítésen, Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron megkárosítva.
  A kimeríthetetlen megkárosítások egy harmadik fajtája a biztosítéki váltókkal történt. Ugyanis, a telepesek közül sokan voltak abban a helyzetben, hogy pillanatnyilag készpénzzel nem rendelkeztek. Az ilyenektől biztosítéki váltót szedett Szabó Imre. A váltókat a megegyezés értelmében hat hónapig a telepítési irodának nem volt jogában leszámítoltatni. A megegyezést Szabó nem tartotta be. A váltókat a dévai iparbanknál leszámítoltatta, s mikor a telepesek e váltóik összegét Szabónak kifizették, kamatokat szedett be utánuk, de a váltókat nem adta ki, hanem a befizetést nyugtákkal igazolta.
  A megnyugodott telepeseket, egy szép napon, az a meglepetés érte, hogy az iparbank peresítette a váltóikat. Szabóhoz szaladtak kétségbeesésükben, de az gorombán összeszidta és kikergette őket az irodából. Fűhöz-fához fordultak a szerencsétlenek, ám minden szaladgálásuk hiábavaló maradt. A tetemes perköltséggel együtt, újból meg kellett fizetniük a váltótartózást.
  Szabó Imrének ezt a ténykedését igazolják: Dávid András sk., Búzás János sk., Tamás Lajos sk., Nyisztor Ferenc sk., és Sebestyén János sk. csernakeresztúri lakosok. Továbbá: Jordáki Pál sk., özv. Csobot Antalné sk., Kásler Orbán sk., Várda János sk., és Szemcsuk Ambrus sk., dévai lakosok.

   A hiányos iratok nyomán megállapítható károsodások összege, így is kitesz 61763 korona 40 fillért. De mennyi lehetett a meg nem állapítható összeg? Ki tudná megmondani, hogy az üzérkedések meddig folyhattak volna, ha a röpirat nyomán fel nem bolydul a méhkas. A vizsgálat megindult. A csernakeresztúri telepeseket csoportosan idézték be Dévára, a bírósághoz és hallgatták ki. Sztrigyszentgyörgyre a vizsgálóbíró maga szállt ki, és hallgatta ki a károsultakat.
  A félben levő házakat annak idején a „Hétszilvafa” című dévai vicclap is megénekelte. A házak kukorica kóréval pótolt födelükkel sokáig szomorúan hirdették a nyomorúságos telepítés voltát. S ha az „altruista” bank meg nem szánja a telepeseket, ki tudja, merre vették volna útjukat? A bank átvette őket, rendezte a rendezni valót és lehetővé tette nekik a megnyugvó életet.
  Szabó Imre nem győzte panaszkodni, a szerinte igaztalan vádak miatt. Annyira jutott, hogy még ő adta a sértettet. Idézzük Szabó Imrének Hadikfalva plébánosához, Kubassek Jánoshoz intézett levelének egy részletét:
  „...merthát méltóztatik meggondolni, hogy mégis van valami bántó abban, hogy az Amerikába kivándoroltató ügynököknek több hitelt ad és nagyobb bizalommal van e nép, mint...stb.”
  Hát, igen. Ha már a fajtabeliekkel így megjárta a szegény bukovinai telepesek közössége, akkor még bízhatott-e volna bennük? És ha bízott is, már nem volt „élés” mert úgy jártak, mint a szerencsétlen Györfi?
  Tény az, hogy a mellüket veregető magyar származású Szabó Imrék több bukovinai magyart késztettek kivándorolni Amerikába, mint amennyit az amerikai ügynökök kicsaltak.
  Örökös gondok, aggodalmak és panaszok között telt el a telepítés utáni négy esztendő. 1914. nyarán kitört az első világháború. A törlesztések megszűntek. Az életbelépett moratórium védte az adóst minden hitelezővel szemben. A háború folyamán a pénz elértéktelenedett s így az adósok egy-egy borjú vagy malac árából könnyűszerrel egyszerre kifizették minden adósságukat, melynek törlesztése eredetileg 50 évre volt tervezve. Így a legszegényebb telepes is szabad birtokos lett, tehermentesítette házát és külsőségét.

 

                                                                                                       A megmaradt telepesek

  A telepesek nem egyszerre érkeztek Sztrigyszentgyörgyre. Benkő Ferenc telepes gazda 1910. április 14-én pontos kimutatást készített a jelzett dátumig megérkezett telepesekről. A kimutatás feltünteti a családfők neveit, a családtagok számát, az iskolakötelesek életkorát és neveit. A kimutatás szerint, 1910. ápr. 14-ig Sztrigyszentgyörgyön letelepedett 23 család 134 lélekkel, kik közül a házasok száma 47, a gyermekek és ifjak száma: 87. A gyermekek közül iskolaköteles volt: 17, kik közül 2 ismétlő. A kimutatást Benkő Ferenc beküldte Jancsó Ernő főesperesnek, tájékoztatás céljából. Benkő Lázár – Lajos, akit később kántornak választottak, elkészít egy másik kimutatást 1910 végén, ahol már 56 családot jegyez fel:

1. Burján Mihály                    29. Id. Kiss Ferenc
2. Barabás Imre                      30. Ifj. Kiss Ferenc
3. Balog János                         31. Kiss Lőrinc
4. Beke Mihály                       32. Kiss Pál
5. Beke Noé                            33. Kiss István
6. Bakos József                       34. Kovács János
7. Bogos István                      35. Kató András
8. Benkő Samu                       36. Kovács Péter
9. Benkő Márton                   37. László Gergely
10. Benkő Ferenc Márton    38. Mezei Fülöp
11. Benkő Ferenc                  39. Maneszkul Ferenc
12. Benkő Lázár                   40. Miklós Márton
13. Benkő János                    41. Nyisztor József
14. Benkő Antal                   42. Nagy István
15. Roth Pál                          43. Páll József
16. Csíszer Antal                 44. Palkó József
17. Csíki Péter                     45. Salamon Kati
18. Dani István                    46. Sepnicki Simon
19. Erős Balázs                    47. Sebestyén József
20. Fazakas Márton            48. Szőcs András
21. Györfi Albert                49. Szentes Péter
22. Galambos Albert          50. Szőcs István
23. Gáspár Lázár                 51. Szőcs Mihály
24. Gáspár Kelemen           52. Sorbán Fábián
25. Gáspár János                 53. Székely Ferenc
26. Gáspár Leó                    54. Tamás Boldizsár
27. Henninger Lajos           55. Turbuk Péter
28. Géber Gáspár                56. Várda Péter

                                                                                                                   A volt iskola

Újabb telepesek érkezésével, a régiek elvándorlásával, az elkészített kimutatások eltérő számokat mutatnak. Az 1911. március 28-án elkészítette telekkönyvi bejegyzés szerint, 58 betelepedett család van, megjelent a Kis Antal és az özvegy Salamon Paliné neve. A családok száma 1911-ben 53-ra csökkent. Az 1911. június 5-én Szabó Imréhez intézett panaszlevél ezek közül 51 családfőt sorol fel, név szerint a következőket:

1. Géber Gáspár Hadikfalva                            27. Sorbán Fábián Hadikfalva
2. Burján Mihály Hadikfalva                           28. Benkő Márton Hadikfalva
3. Miklós Márton Hadikfalva                          29. Ifj. Benkő Ferenc Márton Hadikfalva
4. Benkő Samu Hadikfalva                              30. Id. Benkő Ferenc Hadikfalva
5. Bakos József Hadikfalva                              31. Szőts Katalin Istensegíts
6. Roth Pál Hadikfalva                                     32. Székely Ferenc Istensegíts
7. Szőts András Hadikfalva                             33. Győrfi Antal Istensegíts
8. Barabás Imre Hadikfalva                             34. Nyisztor József Istensegíts
9. Kiss István Hadikfalva                                 35. László Gergely Istensegíts
10 Ifj. Kiss Ferenc Hadikfalva                         36. Szentes Péter Istensegíts
11. Id. Kiss Ferenc Hadikfalva                       37. Gáspár Kelemen Józseffalva
12. Csíki Péter Hadikfalva                              38. Gáspár Leó Józseffalva
13. Balog János Hadikfalva                             39. Gáspár Lázár Józseffalva
14. Henninger Lajos Hadikfalva                    40. Mezei Fülöp Józseffalva
15. Fazakas Márton Hadikfalva                     41. Várda Péter Józseffalva
16. Beke Noé Hadikfalva                                42. Maneszkul Ferenc Józseffalva
17. Kiss Lőrinc Hadikfalva                             43. Kovács János Józseffalva
18. Tamás Boldizsár Hadikfalva                   44. Gáspár János Józseffalva
19. Galambos Albert Hadikfalva                  45. Sepnicki Simon Józseffalva
20. Kovács Péter Hadikfalva                         46. Csíszer Antal Andrásfalva
21. Benkő Lázár Hadikfalva                          47. Palkó József Andrásfalva
22. Kiss Pál Hadikfalva                                  48. Sebestyén József Andrásfalva
23. Bogos István Hadikfalva                         49. Dani István Hertelendyfalva
24. Benkő János Hadikfalva                          50. Erőss Balázs Hertelendyfalva
25. Benkő Antal Hadikfalva                          51. Kató András Hertelendyfalva
26. Turbuk Péter Hadikfalva

   Az 1910-ben Szentgyörgyre érkezettek közül, már hiányzik: Szőts István (Istensegíts), Győrfi Albert (Istensegíts), Beke Mihály, Szőts Mihály, Salamon Kati, Nagy István és Páll József, az összesen Hadikfalváról, azonban megjelenik Győrfi Antal és Szőts Katalin. Egy bírósági beperelés azt mutatja, hogy 1912. augusztus 12-én 77 család élt a faluban.
  Az itteni telepesek közül később (1922-25-ben) többen vándoroltak Brazíliába szerencsét próbálni, ahol más bukovinai székely családdal együtt megalapították a Boldogasszonyfalva nevű telepet. Sztrigyszentgyörgyről kivándoroltak: Bakos József, Benkő Márton, Benkő Ferenc, Benkő János, Csíszer Antal, ifj. Kiss Ferenc, Kiss Lőrinc, László Gergelyné, Mezei Fülöpné, Maneszkul Ferenc, Miklós Márton, Páll József, Szentes Péter, Szőts Mihály, Sorbán Fábián és Turbuk Péterné.
  Antal János sztrigyszentgyörgyi lakos feljegyzései szerint 1925-ig még eltávoztak a faluból a jobb megélhetés reményében: Kovács János, Sebestyén József, Gáspár Lázár, Erőss Balázs, Székely Ferenc, Roth Pál, Gáspár Kelemen, Palkó József, Várda Péter, Kató András, Kiss Pál, Kovács Péter és Szőts András. Nagyrészük Kanadába telepedett le, ám néhányan közülük csak Magyarországig jutottak.
  Jancsó Ernő főesperes plébános 482/1911 számú, május 23-án kelt felterjesztésében az addig letelepedett 53 római - katolikus vallású család lélekszámát 335-re teszi, kik között 45 tanköteles gyermek van.
  A hívek számának 335 lélekre való emelkedése, a 45 tanköteles gyermek rendszeres hitoktatása, a megsokasodott hívek felelősséggel teljes, lelki gondozása a 18. km. távolságra lakó, piski-i főesperes - plébánost új gondok, és nehéz feladatok elé állította. Jancsó Ernő főesperes az ő gyakorlati érzékével rögtön felismerte, hogy a telepítés templomépítés nélkül nem tekinthető befejezett munkának. A hívek szép számára való tekintettel ezért templom-, és „parochia” építésével akarta a telepítést kiegészíteni. A telep részére önálló lelkészséget akart szervezni. A már említett 482/1911 számú felterjesztésében e célra 100.000 korona kiutalását kéri a vallásalapból, a lelendő lelkész részére pedig „congrua” kieszközölését. A terv megvalósulása sajnos nem sikerült, csak 1935-ben, amikor felépült a sztrigyszentgyörgyi templom. Ezt már Jancsó főesperes nem érte meg, korán bekövetkezett halála miatt.
  A sztrigyszentgyörgyi templom csak nehezen, sok áldozat árán épült fel. Egyrészt a politikai helyzetek a rendszerváltozások miatt, másrészt a hívek kis létszáma, ennek ingadozása miatt. Mire valahogy megállapodtak volna, 1922-től kezdve több család elköltözött Brazíliába. Ez a telepesközség lakosságának majdnem a felét jelentette. Sokat számított az a tény is, hogy a pusztakaláni régi gyár számára megépült az áramfejlesztő, amit a falusiak úgy neveznek: „a turbina”. Ennek vízvezetéke az egyházi földeken ment át, ezért a gyár vezetősége szép összeget fizetett.
  A kitelepült székelyek sokáig a pusztakaláni templomba jártak hallgatni az igét, majd 1935-ben elkészült a saját templomuk. A piskitelepi anyaegyházhoz tartozó pusztakaláni templom főesperese Jancsó Ernő volt 1887-1915 között, több káplán segített neki munkájában. A bukovinai kitelepedéskor Gáspár Albert (1909-1910) volt a káplán, majd utána következtek:
Szőts Adalbert (1910-1914),
Török István (1914-1915),
Hoboth József plébános (1915-1923), ennek káplánjai
Darvas Dénes (1915-1916),
Kovács György (1916),
Lakó János (1916-1919),
Petres Kálmán (1919-1920),
László Ferenc (1920-1923).
  A pusztakaláni plébánia 1923-ban önállósult, ennek leányegyháza lett, 1935-től, a sztrigyszentgyörgyi templom is. Kalánban és Sztrigyszentgyörgyön is szolgáltak:
Dr. László Ferenc (1923. jún.- 1974. júl.)
Horváth Antal (1974. szept.-1983. júl.)
Csíki Sándor (1983. júl.-1988. júl.)
Marthy Attila (1988. aug.- 1998. szept.)
Köllő Tibor (1998. okt.- 2006. okt.)
Szász János (2006. okt.- )
  Szükség esetén, akkor is, mint napjainkban, mindig besegítettek a dévai vagy a vajdahunyadi ferences atyák.
  Közben katolikus iskolát építettek a telepesek, 1920-ban. Ezt utólag az állam bekebelezte, az 1948-as államosításkor.

                                                                                             Befejezés

   E szomorú emlékű, sztrigyszentgyörgyi és csernakeresztúri eseményekkel, a bukovinai magyarság telepítése lezárult 1940-1941-ig, a bácskai telepítésig. Azonban egyénileg vagy kisebb csoportokban továbbra is távoztak Bukovinából
   A szentgyörgyiekkel való beszélgetésemkor 2007-ben, az öregek elmondták, hogy 1914-ben már annyira elhatalmasodott az elkeseredés, az első telepeseken, hogy senki sem maradt volna a telepen, ha nem tör ki az első világháború. Így aztán „odarekedtek”, 1924-ig. Ekkor majdnem a falu lakosságának fele, ismét vándorbotot fogott a kezébe: néhányan Magyarországig, ám a java a brazíliai Boldogasszonyfalváig meg sem állt.
  Az I. világháborúban többen elestek, a szentgyörgyiek közül, de pontosan kik és hányan, arról még az idős adatközlőim sem tudnak. A II. világháború áldozatai már frissebben élnek emlékezetükben. Ezek: Beke Ferenc, Fazakas Lajos, Dani Gergely, Gáspár Géza, Gáspár Zoltán és Kiss Pál. Sajnos, a hősökre semmi sem emlékeztet a faluban.
  Bár a XIX. század középen beindult pusztakaláni kohógyár biztosíthatott volna megélhetést a falu lakossága számára, 1934-1935-ig megmaradtak a telepesek, a Bukovinából hozott életmódjuk mellett. Minden háznál akadt 1-2 tehén, ezekkel-nagy munka árán-sikerült megfelelő termést kicsikarni a silány földekből. Káposztával, hagymával, burgonyával és különböző zöldségekkel piacoztak Kalánban és a környező városokban.
Mikor 1934-35-ben felépült a falu áramfejlesztője, a „turbina”, ennek vízvezető csatornája átvágott a szentgyörgyiek földjein. Kárpótlásul, csak ekkor alkalmaztak néhány férfit, a gyárban. Amikor 1938-ban kitört a pusztakaláni kohógyárban a sztrájk, akkor is a bánáti Ferdinándbergből hoztak, a gyár vezetői, sztrájktörőket. A két világháború közti időszakban, a falu nőszemélyzete csak a házkörüli teendőket végezte.
  Sztrigyszentgyörgyön is, akárcsak országos szinten, bekövetkezett az’50-es évek végén a „kollektivizálás”. Ekkor pártaktivisták és agitátorok szelték keresztül-kasul a falut, gyűléseket tartottak, bizonygatva a falu magyarságának, a közös gazdálkodás eredményeit. Inkább kényszerből, mint jószántukból, a java földtulajdonos „önként” átengedte földjeit az államnak. Két családfő nem iratkozott be: Fazakas Márton és Csíki Géza. Akadtak, az akkori megrögzött szokásokhoz híven, meggyőző intézkedések is. Adatközlőmet, id. Burján Istvánt kétszer menesztették a kaláni gyárból, először, mert apja nem írt alá földje beadásáról, másodszor, mert nem volt párttag. Első alkalommal visszahívták a gyárba, másodszor ő kérezkedett vissza.
  Az igavonó állatokat is kötelesek voltak beszolgáltatni. Ezekért nagyon kevés kárpótlást kaptak.
  A kohógyár új részlegeinek megnyitásával szükségeltetett a munkáskéz, így Szentgyörgyről is egyre többen irányították lépteiket a gyár kapuja felé. Ez biztosította, az 1990-es évek végéig, a megélhetést, amikor azonban a gyárat szinte teljesen felszámolták. Ennek egyenes hatása abban mutatkozott, hogy a faluban jóformán csak az idős nyugdíjasok maradtak. A fiatalság, a Pusztakalánt körülvevő, iparilag fejlettebb városokban (Vajdahunyad, Déva) nézett megélhetés után. Úgy ezek, mint azok az iskolakorúak, akik nagyobb városokban (Arad, Kolozsvár) folytatják tanulmányaikat, ki vannak szolgáltatva az asszimilációnak, mely leginkább beszédjükben nyilvánul meg. A kilátástalanság tudatában élő magyarság, magárahagyatottságában úgy segít magán, ahogy tud. Egyesek idegenbe költöznek-dolgoznak, mások pedig, talán létük biztosítása végett, más nemzetiségűekkel házasodnak össze.
  Milyen jövő vár a továbbiakban, a falura? Erről senki sem akar beszélni.

 

Források:
1. Eredeti helyesírás. Az okmányok idézéseiben betartjuk az eredeti helyesírást, habár a mai nyelvtani fogalomnak nem mindig felelnek meg.
2. Id. Burján István adatközlőm, 2007. februárban.
3. László Ferenc – A sztrigyszentgyörgyi csángótelepítés, kiadatlan írás, 2.old.
4. László Ferenc- Historia Parochiae…, 80. old.
5. László Ferenc - uo. 80. old. Idézve Szabó Imre, Jancsó Ernő főespereshez 1911. június 20-án kelt leveléből
6. László Ferenc- uo. 80-81.old. Jancsó Ernő főesperes levele. Pál István státusi előadóhoz 1911. VI. 19-én, No. 580/1911
7. László János nagyapám kiadatlan, számozatlan gépelt írása (tulajdonomban)
8. Győrfi István (1878.április 7, Istensegíts-1947.okt.10, Istensegíts) Győrfi István Hamburg kikötőjében szállt az S.S. Hannover nevű hajóra, mely 1913. április 6.-án kötött ki a Maine állambeli Portlandban. Visszatért onnan, majd 1920. október 30.-án ismét Amerikába érkezett a Finland nevű hajóval.
9. Foki –Solymár- Szőts-Források a bukovinai székelyekről, Babits Kiadó, Szekszárd, 2000. 307. old.