Bukovina. Friedrich von Mieg őrnagy katonai feljegyzései, 1772-1776 között

   A Bukovina történelmében különösen megtisztelő helyet kapott férfiak közé tartozik Friedrich von Mieg[1]. Ezt az érdemes osztrák tisztet 1772-ben a vezérkar kapitányaként a délkelet-galíciai határállomások felállításával bízták meg. Már ekkor megjegyezte, hogy a Dnyesztertől a Prutig húzódó Pocutian-Moldován határ, a hatalmas síkságon, egy „felismerhetetlen vonal" [2], ami nagyon természetellenes és rendkívül hátrányos. Ebben a meggyőződésében a következő év őszén átélt tapasztalatai erősítették meg.
  1773. június végén II. József császár Magyarországon keresztül érkezett Erdélyből Galíciába. Erdélyben azt a tervet fogalmazta meg, hogy a Moldvai Fejedelemség északi részén, azaz Bukovinán keresztül jobb kapcsolatot létesítsen ezen ország és az újonnan megszerzett Galícia között.
Mieget a 2. oláh gyalogezred (naszódi határőrök - n.n.) ezredesével, Karl Baron von Enzenberggel, egy másik tiszttel és két altiszttel együtt, az azonnali elfoglalásra szánt területre küldték a lehető legpontosabb megismerés céljából. Augusztus 9-én a császár megérkezett a Prut melletti galíciai határvárosba, Sniatynbe. Itt kapta meg Enzenberg felderítő jelentését [3]. E jelentés szerint Bukovina megszerzése nemcsak előnyös a Monarchia számára, hanem könnyen végrehajtható is [4]. Nem meglepő, hogy Galícia délkeleti határa, amelyet azokban a napokban (augusztus 9. és 12. között) a császár részletesen bejárt, nem tett rá kellemes benyomást. Az biztos, hogy nem sokkal ezután von Mieg kapitány parancsot kapott a galíciai főparancsnokságtól, hogy haladéktalanul térképezze fel Moldova határvidékét, a Dnyeszter és a Prut folyók között[5].
  Közvetlenül a határra érkezése után, Mieg Szniatynból Csernyivcibe ment. Innen az úgynevezett Bukovina-erdő nyugati szélén, a bükkös hegygerinctől a Pruttól, Csernyivci mellett, északkeleti irányban a Dnyeszterig, Hotinig, majd Podolski Kamieniecig ment, ahonnan visszatér Hotinba, majd "az országúton", Horodenka felé (Galíciában). Bár elméletileg csak azt a „megbízatásának” követte, hogy általános „fogalmat” alkosson ezekről a területekről, már akkor készített, de nem igen bízott a tervben. Hotin parancsnoka különleges terveket engedélyezett erre a régióra. 1773. szeptember 17-én Mieg átadta a galíciai főparancsnokságnak az általános térkép egy példányát, majd egy részletes jelentésben, amelyet Enzenberg ezredeshez írt, érveket támasztott a katonai előrenyomulás nagy előnyeivel kapcsolatban, a „felismerhetetlen és természetellenes határról" egészen a Bukovina-erdőig és a Prutig. „A vidék – mondta – könnyen megvédené magát az ellenséges invázió ellen, megfelelő blokádra a pestis terjedése ellen, és megakadályozná a kivándorlást. A Horodenkától Holtzig, az orosz-török háború 1708-1774 alatt fától kipusztított területet lehetne állattenyésztésre használni, e valódságos szénaraktár lenne; télen, a hadjárat befejezése után, számos orosz lovasezred vonult vissza, és Hotin térségében telelt át. Sőt, a terület elfoglalása kiváló lenne, ha a tekintélyes erődítményt fellegvárává alakítanák a két ország ellen, amelyek nem tudnak hasonló erődöket felmutatni. [6]
  Két hónappal később, 1773. december 23-án Mieg továbbra is arról számolt be a főparancsnokságnak, hogy „elősegítve legmagasabb megbízatását” mindössze annyit tett, hogy híreket gyűjtsön a megszállandó moldvai régióról”. Ezért ő volt az, "akitől a parasztok megtudták, hogy a lengyel határ kezdettől fogva az említett téren túl van (vagyis a Bukovina-erdő hátán)". Véletlenül a zsidók megmutattak volna neki "egy határkövet, amely még valóban létezett Fontina Saukinál [7], és néhány bojár, akiknek bizalmát elnyerte, "felismerték volna", hogy "Csernivci és Szucsáva egész kerülete Lengyelország része volt”. Egyikük, Strischka (Stâşca – n.n.) ajándékurnát adott neki, amit Sobieski Johann királyától kapott, azért az ígéretért, hogy nevét oroszok és törökök előtti titokban tartsa. A jelentés végén Mieg megismétli a terület elfoglalásának előnyeit. Ezúttal határt javasol Okoy-tól (a Dnyeszter mellett), Csernovicon keresztül Szeretvásron, majd onnan az erdélyi, borgói átjárón (Borgopasse) és ígéri, hogy részletezi tovább az előnyöket katonai leírásában, amelyet elküld. [8]
  Mieg jelentései Bukovináról, valamint az általa feltárt történelmi adatok, amelyek megerősítik a báró von Seeger által, egyidőben végzett kutatásait, „az osztrák jogi igények bizonyítására ezzel az országgal”[9], nem maradtak hatás nélkül a császár szándékai előtt. Erre világít rá az a tény, hogy II. József 1774. január 4-i parancsával ideiglenesen blokkolta az osztrák sasok (határcölöpök) elhelyezését az "újonnan elnevezett Pokutia határnál", mindaddig, amíg az orosz csapatok tartózkodtak a szomszédos területeken. Moldovában az oroszok távozása után helyezték volna el ezeket, és ez volt az első döntő lépés Bukovina elfoglalása iránt, amit von Mieg kapitány javasolt. Köszönetképpen a császár őrnagynak nevezte ki[10]. ].
  1774. március 6-án a császár módosította a parancsot, csak annyit jegyzett meg, hogy Pokuţiában nemcsak a sast nem rejtették el, hanem "utat ástak a valóban létező határcölöpök egyengetésével, ott hagyták a meg nem határozott határokat", és Mieg jövő tavasszal feltérképezi az „új terepet” Moldovában, amelyet a lehető leghamarabb bekebelez Ausztria. [11]
  Mielőtt Mieg befejezte volna munkáját, megkérdezte a tábornok parancsnokát, hogy nem lehetséges-e, hogy "elhelyezés ürügyén" 30 katonát egy tiszt vezetésével Sznyatyinból Csernovicba vinni, és két hadosztályt, Horodenkától Preworodekba (a Dnyeszteren, Okopyval szemben). Elmondta, hogy ezek a csapatok nemcsak a térképezést segítik elő, hanem megvédik Bukovina lakosságát az orosz támadásoktól, és felhasználják őket „később és a jövőbeni birtoklásra”[12]. A császár azonnal jóváhagyta ezt a javaslatot; csak azt akarta, hogy az őrnagy „megértse”, hogy amíg nem hagyják el az oroszok Moldvát, nemcsak hogy nem akadályozzák terveiket, hanem minden lehetséges módon igyekeztek megtartani Ausztria jóakaratát, és különösen Miegnek kellett arra törekednie, hogy elnyerje az orosz tisztek tetszését, hogy csapataival elkészíthesse a térképet. [13]
A térképezés teljes fejlesztés alatt állt, amikor egy napon - 1774 júniusának vége vagy július eleje volt - Galícia parancsnoka tábornoka, báró von Ellrichshausen tábornagy inkognitóban megérkezett Bukovinába. Öt napig lovagolt von Mieg őrnaggyal a területen. Fő célja a Galícia és Erdély között létrejövő kommunikáció volt. Úgy vélekedett, hogy ezt a moldvai hegyek következő bejáratán kell elérni, vagyis Szucsevicán keresztül, és Hess csak a Mieg által javasolt utat vizsgálja, amely összeköti ezt a két tartományt, Moldvát és Erdélyt. Mieg jelentései azt javasolták, hogy meghúzandó határt délebbre kell vinni. [14]
   1774. július 17-én végül megkötötték a békét Oroszország és Törökország között. Amikor az esemény híre Lemberghez eljutott - a hírt Vincenz Baron von Barco hadnagy küldte, aki önkéntesként vett részt a háborúban az orosz hadseregben. Mieget, aki nem sokkal korábban bejelentette, hogy befejezi a feltérképezést augusztus végén, arra utasították, hogy minden lehetséges módon gyorsítsa fel a munkálatokat, gondoskodjon magáról és költözzön Csernovicbe, figyelje az oroszok Moldovából való távozását és a moldovai alattvalók hozzáállását. [15].
Ilyen parancsra nem lett volna szüksége a buzgó az őrnagynak; akkoriban odáig ment, és sétát tett Jászvásárba, hogy megtudja, átkel-e az orosz hadsereg a Dunán, vagy mikor, és meddig tart a moldovai tartózkodásuk. [16] Hogy milyen nagy tiszteletnek örvendett von Mieg őrnagy a felettesei előtt a vállalt küldetésért, az hamarosan kiderül.
  Mivel Galícia keleti határa továbbra is vita tárgyát képezte, a bécsi hatóság nem jelentette be Szentpétervárnak Bukovinával kapcsolatos szándékait; azt tanácsolták nekik, hogy Barco báró közvetítésével, minél hamarabb szerezzen engedélyt az ország elfoglalására az orosz hadsereg vezetőjétől, Romanzow gróf marsalltól (vagy Rumjancev). Egy nagyon természetes lehetőség adódott erre. Mivel Barco báró hosszú ideig önkéntes volt az orosz hadseregben Romanzow marsall alatt, aki barátsággal, és vendégszeretettel bánt vele, Barco elkerülhetetlennek tartotta, a legnagyobb tiszteletet hogy adja Romanzow grófnak, ahogyan a porosz király azt régebben. Ez a „tisztelet” egy gyémánttal kirakott kazettából és 5000 dukátból állt. Kaunitz herceg parancsa pedig azt az utasítást tartalmazta, hogy Barcót Moldovába kell küldeni, mivel szerény, ügyes és hozzáértő tiszt, aki ismeri a helyi körülményeket, a bukovinai körzet. [17] A választás azonban inkább Miegre esett, mivel ő készítette el a „tervet”, és jelentései tartalmazták a beillesztendő utasításokat.[18]
   A bécsi várakozásoknak megfelelően Romanzow engedélyezte a Pokuţia és Moldova közötti új határvonal azonnali elfoglalását, majd Iasiból való távozása után az engedélyt "felfüggesztették”. A galíciai gyalogság és lovasság kordont húzva vonult be Bukovinába a Dnyeszter melletti Preworodekből a moldovai Capu Codruluiba. [19] Október közepén a vámai, câmpulungi és dornai „rendtartási alakulatok” kapcsolódott az erdélyiekhez. [20] A Cordon elfoglalására vonatkozó parancsot Mieg 1774. október 24-ig hajtotta végre. Ezen a napon az országot nagyszámú csapat szállta meg, majd Gabriel Baron von Splényi tábornok vette át a parancsnokságot, és bevezették a rendszeres katonai közigazgatást. Csernyivci[21]. A császári sasokat 1774. szeptember 16. és 19. között tűzték ki a határra. Az akciót Mieg koordinálta, aki röviddel azelőtt a legelőnyösebb pontokat választotta ki, Erdély határáról hegyeket áthozni vagy hasznos területek beilleszteni a kordonba. [22]
  Közvetlenül Bukovina elfoglalása után a tárgyalásokat kezdeményezett Franz Baron von Thugut a konstantinápolyi osztrák nunciuson keresztül. 1775 márciusának közepén már annyira előrehaladtak, hogy Törökország nemcsak felajánlotta, hogy azonnali határ-helyreigazító bizottságot rendel el a munka megkezdéséhez, hanem ideiglenesen elismerte, hogy a Portának át kell adnia Moldovát a Magas (bécsi) Udvarnak, amennyire a megfelelő kommunikáció megköveteli. [23]
  József császár azt akarta, hogy a dnyeszteri határok Preworodeknél kezdődjenek. 1775. március 27-én azonban utasította Hadik grófot, a haditanács elnökét, hogy adjon parancsot a galíciai főparancsnoknak, hogy ő, a császár, a legpontosabb jelzést kéri a Haditanácstól Bukovina azon részéről, amelyről Ausztria a legkevesebb hátránnyal lemondhatna, hogy a többiekre a Porta baráti beleegyzését megszerezze, de úgy, hogy Erdély és Galícia közötti kommunikáció ne szakadjon meg vagy ne legyen akadályozva túlzottan, beleértve a határt is.
  Aztán Mieg jóváhagyást kért az új tervhez, és kifejezetten erre a célra jött Lembergbe. Mieg jelentésében azt mondta, hogy az Okopy-erőd területén uralkodó magasabb helyek, a Preworodok-fennsík, valamint a Rachitna-patak közötti részek már nagyon romlottak, nehezen védhetők és visszaadhatók. Ez azt jelentené, hogy a védelmi vonalunk koncentráltabb lenne. [24].
  Ez a jelentés alig jutott el Bécsbe, amikor a császár bejelentette döntését. Határbiztosoknak Baron Barco hadnagy hadnagyot és Mieg őrnagyot nevezte ki, és meghatározta az utasítás főbb pontjait, amelyeket az Udvari Haditanács és az Állami Kancellária jelzett. A Preworodeket csak vészhelyzet esetén kell visszaadni, Rohatint azonban nem. [25]
  1775. május 7-én megkötötték a határszabályozási egyezményt. Erdély legjelentősebb határmenti városait sorolja fel Csernaucáig. Innen a Dnyeszterig a határ egyelőre eldöntetlen maradt; csak annyit rendeztek, hogy Hotin és a környe Törökországnak kell maradjon. A Határszabályozási Bizottság fenntartotta a határvonal pontos meghatározását. [26] Május végén a Porta kinevezte biztosát, Tahir Mehmed aga építési felügyelőt. Mivel ez utóbbinak egyedül kellett fellépnie, a bécsi udvar is egyetlen biztos mellett döntött. Erre Barcót választották, magas rangja miatt – aki egy huszárezred tulajdonosa és a „Mária-Terézia” Lovagrend lovagja is volt; Von Mieg őrnagynak és a bizottság titkárának, Bernhard von Jenischnek azonban az utasítás szerint együtt kellett dolgozniuk Barcóval, és gondoskodniuk kellett arról, hogy tanácsadó testületük minden incidensét tiszteletben tartsák és a török biztost. Sőt, még a határtól való távozása előtt Bécsbe hívták, hogy a császárnak részletesebb magyarázatot adjon azokról a helységekről, amelyeken a jelenlegi határ áthalad" (azaz a határpontok megjelölésével).[27]
  Szeptember 13-án a határbiztosok Moldovabányán találkoztak. A folyamatban lévő határszabályozásnak olyan kedvező lefolyása volt, hogy november elejére a teljes déli határ és a keleti határ is Csernovicig, korrigálásra kerülhetett. Ausztria délen Candreni-t (Dorna-Watra közelében) és Stulpicani-t (Câmpulung közelében), valamint jelentős területet kapott a Siret és a Suceava folyók között. Azonban viták kezdődtek a biztosok között, ezért nemcsak a további demarkáció stagnált, hanem Tahir Aga kijelentette, hogy a már korrigált határok egy része (például a Siret és a Suceava folyók között) kétségessé teszi. A bizottság, pontosan Thugut intelligens viselkedése miatt, 1776 januárjában ismét munkába állva hagyta el Cernaucát. De a török biztos még most sem hallott semmit sem Prevorodokról, sem a rohatini határról; ragaszkodott ahhoz, hogy ezt a Cernaucától az Onut-patak mentén húzódó szakaszt a Dnyeszterrel való összefolyásáig az Onut-patak húzza meg. Ilyen feltételek mellett csak a bécsi hatóság beleegyezése vezethet az elhatárolási tevékenység befejezéséhez. [28]
  Következésképpen az 1776. május 12-i „magyarázó Egyezményben” Ausztria lemondott arról a vágyáról, hogy a Hotin-erőd területének egy részét elnyerje, míg Törökország lemondott a községek közötti falvak területeiről.
  Hukău és Răchitna patakokat, amelyeket Ausztria engedett át Törökországnak, vonakodva, de az első cikk szerint Törökország köteles volt visszaadni az Onut és a Rohatin-patak közötti területet e falvakért cserébe, ha Hotin lakói kitartanak. Lázadásaikban. [29] A délkeleti határt csak egy szerződés szabályozta, amelyet 1776. július 2-án Törökország akaratának megfelelően Palamutkán írtak alá, és a határt úgy szabályozták, hogy a Siret és Suceava közötti enklávé visszakerült a moldvai vajdasághoz.
  A határmeghúzás befejeztével, Mieg fő tevékenysége Bukovinában véget ér. Általában nagyon keveset tudunk életének egyéb részleteiről. Itt kell csak megemlíteni, hogy Mieg 1779-ben alezredessé léptették elő, és ezzel a ranggal halt meg Galíciában, 1783-ban.
Mieg egy gyönyörű leírást szentelt Bukovinának, amely három éves tapasztalaton alapul, de 1775/76 telén végzett megfigyeléseken is, ez a leírás hűen tükrözi azt az állapotot, amelyben Bukovina Poartától való átvételekor volt. Sajnos ma már csak egy példány létezik. Ez az Arch. 3, Kast index alatt található. 12, Env. k VI. k. Bécsi Hadilevéltár.
   Végül megragadom a bátorságot, hogy köszöntsem k. u k. Hadiarchívum, L. Cavaler von Wetzer Feldmarschall hadnagy, igazgató urat, akinek köszönöm, hogy elküldte a kéziratot.

Johann Polek.

                                                                                           Saját fordítás románból.

Források:

[1] Polek, Dr. J., Topographische Beschreibung der Bukowina mit militärischen Anmerkungen von Major Friedrich von Mieg, în Jahrbuch des Bukowiner Landes-Museum, Fünter Jahrgang, Czernowitz 1897, pp. 3-
[2] Werenka, Bukowinas Enstehen und Aufblühen (Archiv für österr. Geschichte, Bd. 78, Wien 1892, Beilage III – Apariția și înflorirea Bucovinei (Arhiva pentru Istoria Austriei, Vol. 78, Viena 1892, Suplimentul III
[3] Polek, Joseph’s II. Reisen nach Galizien und der Bukowina (Călătoria lui Iosif al II-lea în Galiţia şi Bucovina). S –A aus dem Jahrbuch d. Bukowin. Landesmuseums III 1895, pp. 2 şi urm.
[4] Acest raport se intitulează: „Vond und aus der Bucowina. Im September 1781”, în Schlözers Staats-Anzeigen, Bd. I. Heft 1, pp. 38 şi următoarele:, Hurmuzaki, Documente privitoare la Istoria Românilor, Vol. VII, Bucureşti 1876, pp. 488-496. Un extras din acesta poate fi găsit în Polek, Acapararea Bucovinei de către Austria (Erwerbung der Bukowina durch Oesterreich), Cernăuţi 1889, pp. 14-20.
[5] Werenka, op. cit., p. 18.
[6] Ibidem.
[7] Fontina (izvor, fântână) Sauki, nu departe de originea pârâului Onut, care se varsă în Nistru.
[8] Werenka, Supliment JH.
[9] Werenka, Suplimentele II și XIII.
[10] Ibidem, Supliment VI.
[11] Ibidem, Supliment XV.
[12] Hadik către Hofkriegsrath, ddto. Lviv, 25 aprilie 1774; la Werenka, Supliment XIX.
[13] Comentariu cu privire la depunerea Consiliului de război al Curții din 3 mai 1774; la Werenka, Supliment XX.
[14] Ellrichshausen către Hadik, Lemberg, 29 iulie 1774. Ibidem. Supliment XXV.
[15] Ellrichshausen către Hadik, Lemberg, 29 iulie 1774. Ibidem. Supliment XXV.
[16] Mieg către Ellrichshausen, Czernowitz, ă 4 august 1771. (Ibidem, Supliment XXVII.).
[17] Kaunitz către Maria Theresia (Ibidem, Supliment XXX.); Werenka, Supliment XXVIII.
[18] Werenka, Supliment XXVIII.
[19] Polek, Erwerbung der Bukowina durch Oessterreich (Bucovina achiziționată de Austria), pp. 24. Următoarele, şi Werenka, Supliment XXXV.
[20] Werenka, Supliment L şi LI.
[21] Descrierea Bucovinei, de Spleny, ediţia lui J. Polek, Czernowitz 1893. p. XII; Werenka, Supliment LVI.
[22] Thugut lui Kaunitz, 18 martie 1775; Hurmuzaki, Documenta privitoare la Istoria Românilor, Vol. VII, Bucureşti 1876. nr. LXXXVIII.
[23] Werenka, Supliment LXXXV.
[24] Werenka, Supliment LXXXVI.
[25] Comentează prelegerea Consiliului de război al Curții din 15 aprilie 1775; Werenka, Supliment LXXXVIII.
[26] Neumann, Recueil des Traites et Conventions conclus par l’Autriche, Tomul I, nr. 84 și Hurmuzaki, op. cit., Nr. XCV.
[27] Kaunitz lui Thugut, 3 august 1775; Documentele lui Hurmuzaki, Tom VII. Nr. CXVI.
[28] Polek, Erwerbung der Bukowina durch Oessterreich (Bucovina achiziționată de Austria), pp. 43 şi următoarele; Werenka, Ueber die Grenzregulierung der Bukowina zur Zeit der Vereinigung mit Oesterreich (Despre reglementarea frontierei Bucovinei, în momentul unificării cu Austria), Jahrbuch der Bukowin. Landesmuseums. III, pp. 1 şi următoarele.
[29] Neumann, Recueil des Traites et Conventions, I, p. 39 și Documentele lui Hurmuzaki, T. VII, Nr CLVIII.

                               Bodor mester muzsikáló kútja.

    A bukovinai leszármazottak, főleg a józseffalviak, hallottak, olvastak a józseffalvi ezermester, Székely Albert zenélő kútjáról. Azonban előtte volt egy másik kút Marosvásárhelyen, amely majdnem másfél évszázaddal előzte meg a Székely Albert kútját.

     Ellenzék, 1928. október 29. Bodor mester muzsikáló kútja. Marosvásárhely. (Az Ellenzék tudósítójától).
   A múlt század első évtizedeiben, erdélyiek és külföldi utazók csodájára jártak Marosvásárhely ritka nevezetességének, a híres zenélő kútnak. A székely főváros főterén, a római katolikusok plébániája előtt állott a zengő „Bodor-kútja” és levéltári adatok tanúsága szerint pontosan két évtizeden át — 1816-tól 1836-ig — ontotta titokzatos zenélő szerkezeiéből a szebbnél-szebb melódiákat. A kút történetét sokszor és sokan megírták már. Most felszínre került újabb adatok alapján azonban új színekkel frissíthetjük fel a régi képet: a csodálatos kútnak és csodálatos építőmesterének históriáját.

   1804-ben fogott hozzá Marosvásárhely város magisztrátusa a főtéri közkút építtetéséhez, mely a vár alatt elterülő városrész vízzel való ellátását volt hivatott szolgálni. A vizet a Borsos Tamás építette vár alatt bőven buzogó forrásokból, vezették le a főtérre a kúthoz, melynek kőmedencéjébe négy vastag cső ontotta azon túl a források vizét. Voltaképpen tehát ez volt Marosvásárhely város első vízműve. Az építés munkálataira Bodor Péter, a kóbor természetű ezermester kapott megbízást, aki akkoriban vetődött haza valamelyik külföldi útjáról. Az ezermester kalandos életútját minden stáción végigkísérni ma már lehetetlen, mindössze néhány adatból kell rekonstruálnunk e különös és tipikusan erdélyi művész-mesterember élettörténetét. Erdőszentgyörgyi születés volt Bodor Péter, állítólag az ottvaló unitárius pap fia. Születése dátumát 1787-1788-ra teszik. A gyermek már a falujában rabja lett a fúró-faragó művészetnek. Ekéket, malmokat, szekereket faragcsált kezdetleges szerszámaival, aztán bekerült a marosvásárhelyi református kollégiumba, ahol szabad idejében a mechanikára vetette magát s tanuló társainak óráit, repetálgatta, hogy később maga is tudjon órákat készíteni. A kollégium végeztével aztán nyoma vész a városban. Külső országokra megy peregrinálni. 1804 előtt valamivel kerülhetett vissza, s mindjárt vállalatba vette a készülő közkút felépítményét a magisztrátustól, hogy a város főterén magának és nevének maradandó emléket emeljen. Masszív kőtömbökből készült a felépítmény alapzata, közel két ember magasságnyira a földbe ágyazva. Erre négy karcsú, faragott kőoszlop került melyeket a tetőn bronzkupola fogott össze s a kupola csúcsán bronz Apolló-szobor hirdette a művész diadalát az anyag felett. Ezeket mind Bodor építette éspedig kerek hat esztendőn által 1810 körül készült el végképpen a híres kút s közben, hogy az építés munkája haladhasson, a város főbírája időnként 30-30 rhénusi forintokat utalt ki a vállalkozó kezéhez. A zenélő szerkezetet később fundálhatta ki a művével nagyon elégedett építőmester, hogy csak ezért a szerkezetért is messze földről járjanak csodájára az ő alkotásának.
   Mikor helyezhette el a kútban a muzsikáló szerkezetet, ezt pontosan nem lehet már megállapítani. Annyi azonban adatokkal igazolható, hogy 1816-ban már zenélt a Bodor kútja. A mutációs szerkezetet víz hajtotta és naponta hatóránként, négy-négy ízben muzsikált. Olyan erőteljesen és tisztán zengett a kút mélyéről feltörő zene, hogy nyári estéken a pár kilométerre fekvő Szentanna községben is hallották a falusiak. A magisztrátus meg is becsülte a városnak ezt a ritka nevezetességét. Vasrostélyt építtetett a kút körül a víz¬vezeték, de különösen a zenélő szerkezet védelmére. Ez az építkezés már 1821-ben történhetett, de akkorra már Bodort kitudja merre hajtotta kóbor vére. Való, hogy 1821-ben a város főbírája december 10-iki kelettel harminc rhénus forintokat utalt ki Dressier Károly lakatosmesternek, a kút körüli rostély munkálatainak folytatására. Ezt az utalványt Teleki Domokos gróf, a kútra vonatkozó relikviák gyűjtője, csak a minap találta Marosvásárhely egyik régi házának padlásán, a Kálvin tér 3. szám alatt. Az utalvány szövege így szól:
   „Oekonomus úr! Lakatos Dressier Károly őkegyelmének puietenciája mellett erogáljon részére vagy 30 Rforintokat — hogy а kút rostélyain dolgozhassék. MVásárhely, Xber 20-án, 1821. Marussi Fő Bíró.
Nagy Mihály városi bíró úrtól ténylegesen átvettem 30 Rforintokat. Dressier lakatosmester.”
   Jó pár esztendő múltával, ismét csak hazakerül valahonnan Bodor Péter. A város nyilvánvalólag megbecsülte az ezermester esze és keze munkáját, mert ezúttal hídépítésre kapott megbízást, átal a Maroson. Ez a híd a Szentanna felé vezető úton nagyon sokáig teljesítette terhes szolgálatát. Csak pár évtizeddel ezelőtt cseréltette ki a város vashíddal, amelyet azonban hiába neveztetett el Rákóczi hídnak, a lakosság szívesebben nevezi ma is „Bodor hídjának”. Muzsikacsináló hajlandóságát is kielégíthette ez alkalommal Bodor. Megépítette a református nagytemplomba azt az orgonát, mely ma is használatban van. E művének befejezése után költözött Kolozsvárra, ott is halt meg 1848-ban. Ott is van eltemetve, de sírja helyét nem tudja megmutatni senki.
   1836-ban nagy vihar száguldott végig Marosvásárhely felett. A szokatlan erejű szél sok kárt tett akkor a főtér házaiban, de ami legfájdalmasabb: alaposan megrongálta a kutat is. Ledobta kupolája tetejéről a bronz Apollót és tönkretette zenélő szerkezetét. Innentől kezdve a híres, gyönyörű kút már csak leromlott mása volt régi formájának. Jó darabig állott még, de egy időn túl vizet sem szolgáltatott már. Véget értek a régi szép idők, mikor a város fiatalságának a kút környéke volt a rendes kaszinózó és dévajkodó helye. Mindazonáltal csak 1911. őszén mondották ki rá a halálos ítéletei mikor a város a kút helyén színházat akart emeltetni s ezért lebontatta. A kút rézanyagát és a vörös rézből való kupolát Teleki Domokos gróf vette meg, de a zenélő szerkezetnek akkor már nyomát sem találták.
   De Bodor Péter alakja és a csodálatos muzsikáló szerszám emléke sokáig foglalkoztatták még a mesetermő székely fantáziákat. Sok változata van az ezermesterről szóló meséknek, melyek közül az a legismertebb, hogy a mehanikus-zseni hitében álló ember vénségére hamispénzgyártó masinát csinált magának s hamispénz gyártásáért került volna a törvény kezére. Börtönre ítélték, de mielőtt bezárták volna, azt a kegyet kérte bíráitól, hogy még egyszer hadd szólaltassa meg a kútbéli muzsikát. Ekkor lement volna a kúthoz, még egyszer felhúzta a zenélőszerkezetet, de kiszedett belőle egy csavart, hogy azután soha többé ne tudják megigazítani.— Ha én nem hallhatom zenélni, ne hallja más sem — mondotta volna az immár rab Bodor Péter. És a vásárhelyi zenélő kút az óta néma volt. Másik verzió azonban úgy tudja, hogy Bodor gránátokat talált fel a szabadságharc idején a honvédek szántára Kolozsvárt s ezért a bevonuló Urbán halálra ítéltette. A legenda így is, úgy is szép, de a titok ott pihen feltalálójával a jeltelen kolozsvári sírhant alatt. (cs. t)

                                                                                       Csángók keserűsége.

    Pesti Napló, 1910. November 27.
                                                  A titokzatos hatvanezer korona. Budapest, november 26.
   Rökk Szilárdnak a nevéről fölösleges eltávolítani a feledés patináját. Nemsokára negyedszázada lesz, hogy meghalt, de valami szokatlanul szép frissességben él az emléke, sok tisztelettel, még több szeretettel gondol rája mindenki itt a fővárosban is, az országban is. Amikor élt, nem volt több egy példás életű, nemesen gondolkodó polgárnál, de a halála pillanatában egyszerre belenőtt a legkiváltságosabb lelkek kicsiny gárdájába. Amit egy hosszú és munkás életen keresztül hangyaszorgalommal gyűjtött és szinte fukarönzetlenséggel csorbítatlanul megtartott, mintegy másfélmillió korona vagyonát végrendeletével, széjjelosztotta a legkülönbözőbb, de kivétel nélkül szép és okos célok javára. Gondolt az Akadémiára, de gondolt a cselédekre is; juttatott a képzőművészeteknek, ám nem feledkezett meg a néptanítók szomorú helyzetéről sem. És mert éppen abban az időtájban nagy garral folyt a bukovinai csángók hazatelepítésének az akciója, tehát a csángók is eszébe jutottak Rökk Szilárdnak. Eszébe jutott, hogy idegenbe szakadt, ott félig szintén idegenné lett székely véreinket százféle kedvezéssel várják itthon, ám valószínűen arra, hogy a csángókkal nagyobb mértékben és gyorsabb tempóban megismertessék a magyar kultúrát — arra valószínűen nem gondol senki, mert ahhoz nem bürokrácia, hanem szív kell. Hagyott tehát Rökk Szilárd hatvanezer koronát arra is, hogy abból esztendőnként megjutalmazza a közoktatásügyi miniszter azokat a tanítókat és papokat, akik a hazatelepített csángók falvaiban a legtöbb érdemet szerezték a magyar műveltség terjesztése körül.
  Magyarországon, egyéb dolgokkal együtt, arizonai állapotok uralkodnak az ilyen alapítványokkal kapcsolatosan is. Ez különben köztudomású. Természetes tehát, hogy a csángó községek tanítói és papjai sem kaptak egy fillért sem a rájuk testált vagyon kamataiból. Legalább is addig nem kaptak, amíg föl nem kerekedtek és meg nem kérték Rökk Szilárd öccsét, Rökk Pált,hogy sürgesse meg elhunyt bátyja akaratának a végrehajtását. A közbelépés sikerrel járt s attól fogva minden év hozott egy külön ünnepnapot néhány szegény csángó tanítónak, aki száztól ezerkétszáz koronáig terjedő jutalomban részesült.

                                                                                                             Rökk Szilárd (1799-1888)

  Rökk Szilárd pénzét eleinte a közoktatásügyi minisztérium kezelte, utóbb azonban alakult egy csángó-magyar egyesület, amely társadalmi után több százezer koronát szedett össze a Bukovinából és Moldovából hazatelepített székelyek számára, később tehát ez az egyesület vette gondjába Rökk Szilárd hagyatékának a csángókat illető részét. Az egyesület gróf Teleki Géza elnökségével derekasan működött és kétségtelenül nem csekély része volt a csángótelepek gyors felvirágoztatásában. Több éven át becsületesen elvégezte az egyesület azt a magára vállalt feladatot is, hogy a csángó tanítókés papok fölött mintegy a legfőbb erkölcsi bíróság szerepét betöltse, de pont hat évvel ezelőtt az egyesület hirtelenül és minden megokolás nélkül megszüntette a jutalmak kiosztását. A tanítókat nem értesítették, hogy többé ne pályázzanak, hogy ne várják többé kisfizetésüknek ilyetén véletlen, de annál kellemesebb megpótolását: egyszerűen rájuk sem hederítettek többé, jó durva magyar szokás szerint.
Sándorfalva, Hertelendyfalva, meg a többi telepes község tanítói, tanítónői és papjai tehát szegényebbek lettek egy apró reménységgel, ellenben gazdagabbak lettek egy problémával, egy bántó gyanúval: ki fosztotta meg őket és milyen alapon attól a néhány szép fényes, csengő, aranytól, amely nemcsak fizikai nyomorúságukon enyhített valamicskét évről-évre, hanem üzenetet is hozott nekik egy nagy, nemes magyar lélektől, hogy csak dolgozzanak, a maguk kis körében országos jelentőségű munkát végeznek. Az apostolkodás glóriája sugárzott rájuk a Rökk Szilárd hátrahagyott aranyaiból.
  Hat év óta kínozza már a csángó tanítók lelkét az a kérdés, ki irigyelte meg tőlük azt a kicsi pénzt és azt a nagy érzést, hogy ők kiváltságos emberei ennek az országnak, mert nem köznapi, hanem maradandóbb becsű kultúrmunkát végeznek. Kinek volt érdeke, hogy elvonja tőlük a Rökk Szilárd hatvanezer koronájának kamatait, vagy még inkább: kinek lehetett megfelelő hatalma, hogy az alapító intencióit és rendelkezéseit semmibe vegye?
  Kutattak tehát a csángótanítók, deputációztak, panaszkodtak — hiába. Nem tudtak meg semmit, sőt „illetékes“ helyen még arra nézve így gyöngéd figyelmeztetést kaptak, hogy ne szellőztessék tovább a dolgot. Ez — enyhén szólva — megfélemlítés, de legalább nem volt eredménytelen, mert a csángó tanítók csakugyan elhallgattak s a hatvanezer korona kamatai hat év óta ismeretlen helyen gyűlnek garmadába. Ez azonban így tovább nem mehet. Mi végtére is nem vagyunk a Balkánon, csak a Balkánnak a szélén. Nálunk is lehet csinálni ilyen apró sakkhúzásokat, de legalább nézzünk a kezekre, amelyek a sakkfigurákat tologatják. Utána jártunk a dolognak és egy egészen sajátságos, nagyon szomorú, csaknem civilizálatlanhistóriát kaptunk magyarázatul. Íme, László Mihály képviselőnek, a csángó-magyar egyesület volt titkárának az elbeszélése.
  - Somssich Pál, herceg Odescalchl és jómagam alapítottuk meg annak idején a csángó magyar egyesületet. Adakozás útján összeszedtünk több százezer forintot. Minden irányban segítségükre lehettünk tehát a csángóknak, részint, amikor már hazatelepítették őket, részint pedig künn Bukovinában és Moldovában is.
  Többek között azután megbízatást kaptunk arra nézve is, hogy a Rökk Szilárd-alapítvány kamatait a csángó tanítók jutalmazására fordítsuk. Mi puhatoltuk ki, hogy ki érdemes leginkább a jutalomra s a mi előterjesztésünk alapján a közoktatásügyi miniszter mindig el is küldette a kijelölt tanítóknak, tanítónőknek és papoknak az általunk proponált összegeket.
  Lassanként azután végére értünk a missziónknak, a telepesek a boldogulás útjára jutottak, hovatovább már nem volt szükségük a mi különös támogatásunkra. Amikor ezt láttuk, fölmerült az a kérdés, hogy mi történjék a csángó egyesülettel s még inkább az elköltetlenül maradt vagyonnal. Mert maradt valami pénzünk is — talán száz—százhúszezer korona —, s annak a hovafordításáról határozni kellett.
  Sajnos, azon a tanácskozáson, amely erről a fontos kérdésről döntött, én nem jelenhettem meg s csak utólag értesültem, hogy a csángó-egyesület pénzét odaajándékozták a Julián-egyesületnek. Hogy mi a Julián-egyesület, azt kevesen tudják. Magyar iskolákat tart fenn Horvátországban, hír szerint, tizennyolc—húsz elemi iskolának fedezi az összes költségeit ez az egyesület.
  Amint látható, a Julián-egyesület céljai nem kevésbé szép és hazafias, mint volt a csángó-egyesület célja, csak sokkal szomorúbb, mert nyilvánvalóan mutatja, mennyire nem vagyunk urak a magunk portáján. Ha csak egy társadalmi, jóformán titkos úton tudunk magyar véreink iskoláztatásáról gondoskodni abban a Horvátországban, amely egy és oszthatatlan része Magyarországnak.
  A csángó egyesület tehát feloszlott, a pénzét odaajándékozta a Julián-egyletnek, de ezzel még nincs megmagyarázva az, hogy hová lett a csángó tanítók jutalmazására szolgáló Rökk Szilárd-hagyaték. Erre nézve pontos fölvilágosítást nem adhatok, csak sejtem, hogy minden valószínűség szerint miképpen alakultak a dolgok.
  Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy Rökk Szilárd hagyatékát is a Julián-egyesület tőkéjéhez csatolták, amelyet a miniszterelnök kezel és told meg évenként egy-egy összeggel, mert a Julián egyesület nem győzi a horvát iskolák költségeit.
  A másik eset pedig, a kevésbé valószínű, az, hogy a Rökk Szilárd-alap még most is rendelkezésére van a közoktatásügyi miniszternek, mégpedig a csángó tanítók javára, de nincsen, aki évről-évre javaslatot tenne a miniszternek arra nézve, hogy kiknek adja a hagyaték kamatait. Mint említettem, ezt a kijelölést éveken át a csángó egyesület végezte és lehetséges, hogy most tisztára ilyen bürokratikus okon múlik a jutalmak kiosztása.
  Ennyit mondott László Mihály és ehhez kevés a hozzátenni való. Egyformán súlyos hiba történt, ha a Julián-egyesületnek adták oda azt a pénzt, amelyet Rökk Szilárd a csángó tanítóknak hagyott, akár ha azért nem osztják ki annak a pénznek a kamatait, mert a csángó egyesület s ezzel a kellő figyelmeztetés megszűnt. A kultuszminisztériumnak anélkül is tudnia kell a kötelességét, ha arra kívülről nem is figyelmeztetik. Mindenesetre az a legkevesebb, amit tehetett és kellett volna tennie, hogy néhány sorban értesítse a csángó tanítókat a Rökk Szilárd-alap sorsáról. Ha elajándékozták, legalább mondják meg. Ha megszüntették a jutalmak kiosztását, legalább ne várakozzanak hiába a szegény tanítók. A közélet terén is az udvariasság és az úri modor szabályozza az eljárást és ez alól nem vonhatja ki magát az a minisztérium sem, amely hivatalból terjeszti a civilizációt.

                                                                                    Kanadai magyar telepek (1926)

    Nemzeti Újság. 1926-09-05/201. szám. Magyar telepek láncolata.
   Első állomásunk Hamilton volt. Megérkezésünkről nem tudtuk az itt lakó magyarságot előre értesíteni, azonban nemzeti ünnep lévén — július 1., a dominiumok alapításának évfordulója — és egy munkaszünet, a lelkipásztoroknak sikerült egy-kettőre összehozni a katolikusokat. Bízzatok az isteni gondviselésben, szeressétek Krisztust, ragaszkodjatok a katolikus Egyházhoz — és ha nincs magyar katolikus papotok, akkor is a katolikus templomban és csak a katolikus templomban van a helyetek: körülbelül ez volt itt és másutt is beszédeink lényege.
   Az első nagyobb magyar telepet Winnipegen találtuk. Az újságok tőzsderovatából ismerjük e város nevét. A világpiac számára a gabona árát Chicago mellett Winnipegen állapítják meg. Ami nem is csoda, mert Manitoba fővárosa — a két óceánt összekötő vasút középpontján — egyúttal metropolisa a prairieknek, sőt az egész angol birodalom legnagyobb gabonaelosztó helye. Ma 200.000 lakosa van, amiből 50.000 a katolikus. A magyar katolikusok száma kb. 200. Eddig nem voltak megszervezve, de éppen érkezésünk előtt két héttel határozták el az egyházközség megalakítását — és a fogadásunkra teljes számban összejött hívek a püspök úr ajkáról hallották meg az örömhírt: „Ezentúl minden vasár- és ünnepnap Father Soós szentmisét és magyar szentbeszédet fog mondani — egyelőre a lengyel templom „basementjében“ (a templom alatt épült nagy terem). Egyébként Winnipegen van felállítva a Nyugat Kanadában letelepedő magyarok részére a „Védő Iroda“, melynek vezetője Hordósy Iván aki egyúttal a Kanadai Magyar Újságnak is szerkesztője.
   Következő állomásunkon, Reginában, nincsen sok magyar, de annál nagyobb örömmel várták megérkezésünket. A német templom basementjében tartottunk gyűlést számukra Velünk egyidőben érkezett Reginába Seipel volt osztrák kancellár is, akinek tiszteletére a kitűnően megszervezett német katolikusok nagygyűlést tartottak. De erről majd másutt. Itt inkább annyit, hogy Regina a légtermékenyebb tartománynak, Saskatchewannak fővárosa, érseki székhely, gyönyörű parlamenttel, kb. 100.000 lakossal.
  Utunk innen nyugat felé vitt, Alberta tartomány legnagyobb magyar telepére, Lethbridgebe. Hemm jezsuita atya, aki éppen miszsziót tartott számukra és a nyári iskolát vezető Meleg Klotild magyar szociális nővér gyönyörű fogadtatást rendeztek tiszteletünkre. A hívők közül akárhányan évek óta nem hallottak magyar szentbeszédet. A gyűlés után körülvettek bennünket: „Nincs magyar papunk“, hangzott a panaszuk. Pedig nagy szükség volna rá, mert mindenféle álpróféták jönnek közénk, legújabban még mormonok is, hogy hitünkből elcsábítsanak bennünket“. Biztattuk őket, hogy csak tartsanak ki szent hitük mellett, lehet, hogy a püspökük már a közeljövőben küld magyar papot számukra. Azóta tudtommal már két magyar pap is érkezett az egyházmegyébe.
  Ugyancsak találkoztunk magyarokkal az egyházmegye székhelyén, Calgaryben is. Sokan voltak, lehettek vagy százan. „Mikor Saskatoonba érkeztünk, panaszolták kérdezősködésünkre, nem várt bennünket senki. Húsvét napján, hóesés közepette, ott ültünk az állomáson és sírva gondoltunk az otthoniakra, akik talán napsütésben örvendeznek. Azután 13 dollárért elhozott ide bennünket a vonat és azóta itt vagyunk — akárhányan állás nélkül“.
  Bizony szomorú volt nézni ezeket a csalódott embereket. Szinte rikító volt az ellentét a levert arcok és az erőtől duzzadó, gyönyörűen fejlődő város között, mely alig néhány esztendő alatt Alberta legnagyobb ipartelepévé fejlődött és ma már évi 35.000.000 dollár értékű árut termel.
Calgaryból utunkat északkeletnek vettük hogy Saskatchewan legtermékenyebb részén fekvő és többnyire magyar lelkipásztoroktól vezetett telepeket látogassuk meg.

   Legészakabbra fekszik közöttük Wakaw. Azelőtt a magyaroknak külön templomuk volt, de néhány év előtt leégett, mikor is a hitközség feloszlott és beolvadt az angol hitközségbe. Mostani plébánosuk két évi ott-tartózkodása alatt már megtanult annyira magyarul, hogy saját nyelvükön tudja őket gyóntatni. Ragaszkodnak is hozzá, de azért egy magyar káplánt nagyon szeretnének. A válaszunk volt — és ezt másutt is elmondottuk: szívesen küldenénk, de odahaza is kevés van. Azonban a kanadai szülők elég jómódúak, gyermekáldásra sem lehet panaszuk, neveljenek maguk magyar papokat. Lám, a princealberti egyházmegyének nincs annyi híve, mint ahány katolikus magyar lakik Kanadában és ellátják egyházmegyéjüket pappal. Miért ne tudnák megtenni ugyanezt a magyarok is!
  Szent László-telep volt a következő állomásunk. Itt Father Sólymos gondozza nagy szeretettel a kb. 50 magyar családot. Mikor autóinkon este 7 óra helyett — ekkorra volt jövetelünk jelezve — végre 10 óra felé a kis templomocskához megérkeztünk, a szó szoros értelmében a csecsszopóktól a járni alig tudó öregekig ott találtuk az egész telepet. Egy nagyperkátai földmives mondotta az üdvözlő beszédet. „Méltóságos püspök úr, három órája várunk itt de szívesen vártunk volna akár reggelig is, csakhogy megláthassuk Magyarország főpásztorát. Kevesen vagyunk, beékelve idegen, főleg francia népek közé. De azért a hitünket, meg a magyarságunkat megőriztük és meg fogjuk őrizni a jövőben is.“ Nem is tudom elmondani, mit éreztem mikor ezt hallottam. 30 magyar család, kitaszítva a földbolyóbis másik felére, francia és angol gyűrűtől körülvéve, hisz a magyar jövőben: „Megtartjuk a magyarságunkat“.
   Kár volna áltatni magunkat. Az a magyar, aki egyszer kivándorolt idegen földre, hacsak később vissza nem tér, a magyarság számára elveszett. Különösen áll ez az Egyesült Államokra, ahol bizony a gyermekek már alig törik a magyar nyelvet. Ami természetes is. Mint ahogy a tenger fölszippantja a beléje eső tejcseppet, úgy olvasztja be a 120 millió angol lakosság is a bevándorlókat. Ez a tény lehet szomorú, de hát ilyen a világ sorsa: akinek van, annak adatik, akinek nincs, amije van is elvétetik.
   Kanadában valamivel jobb a helyzet, legalább is mintha egyelőre megállott volna az elangolosítás folyamata. T. i. — hogy a dolgot tisztán lássuk — Kanadának is meg van a maga nyelvkérdése. És pedig szembeáll egymással a francia és az angol. A franciák a múltra hivatkoznak: ők Kanada felfedezői és első telepesei; az angolok egyedüli érve az erejük: többen vagyunk. Érdekes példája ennek a küzdelemnek Winnipeg, ahol az angol várost egy kis folyó választja el a francia St. Bonifacetól. Valósággal farkasszemet néznek egymással és ugyancsak megragadnak minden alkalmat, hogy a hozzájuk érkező idegen előtt elmondják összes érveiket a saját nyelvük jogosultsága mellett. Legújabban a két fél között fegyverszünetett hozott létre a politika. A kormány észrevette, hogy az angolul beszélők közül akárhányan az Egyesült Államokkal való egyesülésről álmodoznak. Kanada azonban nem akar „Amerika“ lenni — inkább lemond az angolosításról. Ezért remélhetjük,, hogy kivándorló magyarjaink, kivált ha sikerül együtt tartani őket, sokáig meg fogják őrizni nyelvüket.
   Az autók másnap Plunkettra vittek. A hitközség 70—80 családból áll, akik jobbára Stockholm vidékéről kerültek ide. Első buzgalmukban csinos templomot építettek, de az néhány év múlva a lángok martaléka lett. Mostani lelkipásztoruk Father Denk. Egyelőre az istentiszteleteket a lelkészlakás basementjében tartják, de, hogy a templomot mikor fogják tudni fölépíteni, a jövő titka.
   A legközelebbi nagyobb telep dél felé fekszik, Székelyföld. Jobbára Bukovinából oda szakadt magyarok lakják, összesen mintegy 150 család. Földjük magasan fekvő fennsík, javarészt köves és nem a legtermékenyebb, de azért székely testvéreink szívós kitartással ragaszkodnak a sok munkával termővé tett röghöz s miután elég tágas templomukat papházukat nagy áldozatok árán megépítették, hitközségük vagyonát bámulatos áldozatkészséggel gyarapítják évről-évre, de ugyanazon arányban gyarapodnak gazdaságilag maguk is. Első plébánosuk Érdújhelyi Menyhért volt, majd hosszas vajúdás után öt év előtt Csáky Benjáminban nyertek állandó lelkipásztort, aki egyúttal a nyolc mértföldre északra fekvő Máriavölgyet is gondozza. Itt az 1915-ben épült csinos kis kőtemplom körül mintegy 40—50 katolikus magyar család é1.
  Egészen közel, a keletre fekvő Lestock határában, szintén nagyobb számban vannak katolikus magyarok, kb. 125 család, az úgynevezett Szent József-telepen és Magyar-telepen. Ide is el akartunk látogatni, de plébánosuknak, Rácz Józsefnek, éppen érkezésünk napján kellett — egészségi okból — hazulról eltávoznia. így történt azután, hogy lestocki látogatásunk elmaradt és helyette délnek vettük utunkat Kanada egyik legnagyobb magyar telepére, Stockholmba és a szomszédos Kaposvárra.
  Kaposváron ma 15 katolikus magyar család képezi a hitközséget. Gyönyörű, kőből épült temploma van és ugyancsak kőépület a plébániaiaké is. Jelenlegi lelkipásztoruk Blickhardt Tivadar, aki egyúttal három más magyar telepet is gondoz. (Otthon-telep 60—70 család Saxon Hill 35—40 család, Cana-telep 50 család. Mindhárom telepnek van saját temploma).
  Utolsó állomásunk volt Stockholm. Három napot töltöttünk itt, talán azért is, hogy a volt tanítvány és jóbarát házában kipihenjük a fáradalmakat, de még inkább, hogy gyönyörködjünk abban az elsőrangú munkában, mit a hitközség kiváló lelkipásztora, Sántha Pál végez a szociális nővérek támogatásával Ma Stockholm a kanadai magyarság szellemi központja, ahova püspökök és papok minden kérdésben fordulnak és ahova tanácsért fordulhat a magyar kormány is, ha egészséges, sikeres telepítést akar végezni.

   Egyébként — és ezt külön is szeretném hangsúlyozni — nemcsak Sántha Pál előtt, de az egész kanadai papság előtt meg kell hajtani az elismerés és hála zászlaját. Nehéz munka az, amit ők végeznek. Elszakítva minden emberi társaságtól, külterülettől, egy kis házikóban a prairiek közepén, teljes egyedüllétben élik napjaikat, s még csak azt az anyagi ellenértéket sem kapják meg, hogy nyugodt öregkort biztosíthatnának maguknak.
  Stockholmmal be is fejeztük a magyar telepek látogatását, mindössze e sorok írója ment el még külön a Niagara-vízeséshez közel fekvő wellandi magyarok közé. Sorsuk elég nehéz, legtöbben a most épülő csatornázásnál dolgoznak 31—35 cent órabérért. Mintegy 1000 felnőtt magyar lakik a városban, tehát — tekintve, hogy a kivándorlók nagy része katolikus — legalább 700 felnőtt katolikus. És még sincs papjuk. Helyesebben, van egy angol, de az nem tud bánni velük. Még szerencse, hogy Mosonyi Lipót dr. buffalói plébános havonkint egyszer kimegy hozzájuk gyóntatni. Bizony nem csoda, ha egyik-másik behódol a bolsevista agitációknak. Bár legnagyobb részük ma még szívósan ragaszkodik vallásához. A mise után tartott gyűlésen elmondották, hogy most jött a városba egy református lelkész, aki hívja az ő gyermekeiket is magyar nyári iskolába, de ők nem adják, mert ők katolikusok. Arra kértek, szóljak a püspök úrnak, küldjön számukra papot, „különben a wellandi katolikus magyarság elpusztul“.
   Hogy is mondotta az Üdvözítő? Az aratás ugyan sok, de a munkás kevés. Hol vannak azok az áldozatos munkások, kik vállalkoznának erre a nehéz, hittérítői munkára, hogy a kanadai magyar testvérek között, e kietlen, elhagyott szántóföldön, az aratást végezzék...
. A kanadai püspököknél.
   Utazásunk második célja volt sorra látogatni a katolikus püspököket, hogy megbeszéljük velük a katolikus magyar hívek lelki gondozását. A világi hatóságok közül különösen Thomas Gelley-t, Nyugat-Kanada állami bevándorlási felügyelőjét Winnipegben szeretném megemlíteni, aki hű gyermeke a katolikus Egyháznak s aki megígérte, hogy mint eddig, úgy a jövőben is nagy szeretettel fogja intézni a hazájuktól messze elszakadt magyar testvéreink ügyes-bajos dolgait.
   A főpásztorok közül Hamilton, Toronto, Winnipeg, Regina, Calgary, Prince Albert, Ottawa, Montreal és Quebec püspökeit, illetve érsekeit látogattuk meg. Örömmel mondhatom, hogy kivétel nélkül a legőszintébb elismerés hangján szólottak a kint élő magyarságról. Különösen nem győzték emlegetni, mennyire intelligensek a magyar gyerekek. Amikor bekerülnek az angol iskolába, rendszerint egy szót se értenek, de néhány hónap múlva már az osztály első tanulói.
   Nem célja e cikknek arcképet festeni a kanadai püspökökről, akik — és ezt nem fráziskép mondom — kivétel nélkül édes atyái a rájuk bízott híveknek, a magyaroknak is. Mégis szeretnék az egyikről néhány szót mondani, aki felejthetetlen benyomást tett rám s akinek neve ma is, hetekkel találkozásunk után, fogalmat jelent számomra. Kidd, calgary-i püspökre gondolok, erre a csodálatosan szép lelkű emberre, aki szinte nem is sejti, minő magas egyházi méltóságot tölt be, annyira egyszerű és szerény. Csak egyet tud: neki egykor az Úristen előtt számot kell adni minden lélekről, ki az óriási kiterjedésű egyházmegyéjében tartózkodik. Azt szeretném, mondja csöndes hangján, ha az egynyelvű katolikusokat egy helyre lehetne telepíteni s ott saját nyelvű papjuk gondozná őket, erkölcsileg és anyagilag is nagy előnyt jelentene számukra. Azért az a terve, hogy valamilyen formában figyelemmel fogja kísérni a telepítéseket, hogy a kivándorló híveknek így is segítségére legyen. A gyűlésünkön is megjelent, mikor hallotta, hogy magyarjaink közül akárhányan állás nélkül vannak, rögtön elküldötte egyik papját néhány földbirtokoshoz és gyári üzemhez, hogy szerezzen munkát számukra.
   A már, előző cikkünkben említett reginai német nagygyűlés is érdekes bepillantást engedett a kanadai püspökök lelkületébe. Részt vett rajta házigazdánk, a meleg szívű és egész Kanadában nagy tekintélynek örvendő Mathieu érsek. 73 éves, németül nem ért, de azért végigülte az összes gyűléseket, mivel „neki hívei közt a helye.” „Amikor 15 év előtt az egyházmegyébe jöttem — mondotta az üdvözlésre válaszolva — erről a helyről szólottam először híveimhez. Azzal kezdtem akkor a beszédemet: aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, nektek adom — nektek adom a szívemet. Isten tudja, hogy igazat mondtam: a híveimért élek“.
   Fölszólalt azután Prince Albert fiatal püspöke, Prudhomme, aki félbeszakítva bérmaútját, leutazott egyházmegyéjéből, csakhogy részt vehessen az ünnepségen. Ez a temperamentumos, csupa tűz ember rövid püspöksége alatt megtanult már németül, hogy német híveivel a saját nyelvükön tudjon érintkezni és kijelentette, hogy meg fog tanulni lengyelül és magyarul is. A gyűlésen is németül szólalt föl, óriási lelkesedést keltve.
Fogja érdekelni az olvasókat, ha elmondom, hogy a gyűlés egyik szónoka Hanauer püspök volt, ki a rendezőség fölkérésére a nyelvkérdésről tartott előadást. Krisztus országában minden nyelvnek egyenlő joga van, volt a beszéd alapgondolata, bár — tette hozzá nagy tapsvihar között — Krisztus országában valójában csak egy nyelvnek van jogosultságai, a szeretet nyelvének. A nyelvkérdés, mondotta azután a magyar püspök, megvan minden országban, annál csodálatosabb, hogy Scotus Viator és társai épen Magyarországot állították oda a világ elé, mint a nemzetiségek elnyomóját. Ezzel szemben az igazság az, hogy az erdélyi szászok századokon át megőrizhették nyelvüket, sőt az ország fővárosától öt mértföldnyire még ma is német községek vannak.
  Egyébként a gyűlés főszónoka Seipel dr. volt, akinek tiszteletére az ünnepséget rendezték. Az egész gyülekezet szűnni nem akaró tapssal üdvözölte Ausztria nagy férfiét, „ezt a ritka embert, aki nem üzletnek nézi a politikát — a saját jólétének biztosítására, hanem eszköznek a keresztény ideálok megvalósítására“.

   A kanadai kivándorlás.
  Ez volt utunk harmadik és talán legfőbb célja: körülnézni, van-e elhelyezkedési lehetőség új kivándorlók számára s ha van, hogyan kellene a telepítést lebonyolítani, hogy az tényleg a kivándorló magyar testvérek javát szolgálja. A kivándorlás nem ideálunk. Sőt! Hiszen veszít vele az ország és veszít a kivándorló. Veszít az ország, nem egyszer a legértékesebb fiait, akikben legtöbb a vállalkozási kedv, a kezdés, az energia s így elvesztésük nemzeti szempontból föltétlenül fájdalmas. De veszít a kivándorló is, aki talán anyagilag jobb helyzetbe kerül, azonban — mondotta egyikük — „a szeme szögletéből mindig valami szomorúság sugárzik, a vágy az óhaza után”. Wellandi legényeket hallottam nótázni:
Kanadai havas mezőn nyílik az ibolya,
Eredj oda vándor magyar, szakíts egyet róla!
Szakíts egyet, tedd levélbe, küldd el haza
a szép Magyarországba,
írd meg abba a levélbe, hogy a virág is ily a
gyászos messze Kanadába.
   A kivándorlás nem ideálunk. És mégis! Hogy miért? Mert csonka hazánkban ma több az ember, mint a cipó, a dolgon tehát segíteni kell. Hogyan? Nem egykével, mert ez a nemzetet erkölcsileg tönkre teszi, sőt sírba viszi: az üres bölcső a nemzet koporsója. A fölösleges népesedésnek egyedül egészséges levezetője a kivándorlás. Ezt teszi Itália, Németország, Anglia, ezt kell tenni nekünk is. És ha valaki azt kérdezi, hova? Az egyedüli hely, amiről ma szó lehet, miután az Egyesült Államok elzárták kapuikat! Kanada.

                                                   Pesti Napló, 1926. december 18. 288. szám. Írta: Paizs Ödön.

   A magyar Winnipeg.
  A magyar Winnipeg már nem olyan jelentéktelen, mint a montreali. Tulajdonképpen minden magyarnak ide kellene jönni, mert a Nyugatnak itt van az elosztóállomása, a földművesek innen indulnak el a farmokra. Mégis sokan nem érkeznek meg ide. Leugrálnak a vonatról azok, akik mint alföldművesek érkeznek, de tulajdonképpen iparosok és Kelet ipartelepein akarnak elhelyeződni. Sohasem látják meg Winnipeg határát azok sem, akik arra spekulálnak, hogy majd innen jutnak be az Egyesült Államokba. Ezeknek rendszerint az a tragédiájuk, hogy nemcsak Winnipeget kerülik el, hanem az Államoknak sem látják meg a színét sem. Vagy mindenféle szélhámosok hálójába kerülnek, akik addig kiteszetik amíg pénzt szimatolnak náluk, vagy a hatóságok teszik rájuk a kezüket, akik azután deportálják őket.
   Magyar szó a messze idegenben, a szezonban.
  Winnipeg utcáin gyakran lehet magyar szót hallani, különösen amikor egymásután érkeznek a transzportok. A magyarok nem igen kóborolnak el a nekik idegen városban. Egész életük a Main Streeten játszódik le. Itt vannak a hajóstársaságok irodái és a Kanadai Magyar Bevándorlókat Védő Iroda, amely minden magyar mozgalom központja. Azok, akik meghatározott helyre mennek, azonnal indulnak, viszont, akik csak bizonytalan munkára jöttek, azok néhány napot itt kénytelenek tölteni. Itt várják a híreket, itt érintkeznek egymással, az iroda az, ami az itteni élethez kapcsolja őket.
   Az utcán meg lehet őket ismerni. Legtöbbjét nagy szúrós bajuszáról, amit itt senki sem visel. Ha itt van egy-két napja és látja a más szokást, rendesen annyira még modernizálódik, hogy angolosra nyírja le kackiás bajuszát, de aztán egy ideig úgy érzi, hogy suta lett, megcsonkították. Álldogálnak az uccasarkon és mennek az egyik bevándorlási irodából a másikba. Már csak azért is felnéznek az irodába, mert oda várnak levelet. Az itteni ismerősök oda címzik az írásaikat és a levélkék hoznak örömet vagy csalódást. A legtöbbnek még első nap nincs levele, — az amerikai ismeri a postát, nem is előre egy-két hónappal — vár türelmesen, naponta felmegy a kifüggesztett táblához és betűzgeti a nevét.
Angol nyelvtan és magyar dohány.
   Rögtön az első nap látja, hogy milyen nagy hiba, hogy nem tudja az angol nyelvet. Elnéztem órákig, hogy lassan-lassan mint vesznek egymásután angol nyelvtanokat és mint próbálnak egy-két szót ellesni. Az irodában kaphat magyar dohányt, ami mégis csak hazaemlékeztet és egy kis hírt a messze Magyarországból. A Védőirodának lapja is van, amelyet egyideig ingyen kap a bevándorló. Nagyon fontos ez idegenben, mert ebből legalább valami tájékoztatást kap az új haza viszonyairól az ideérkezett. Ez a munka nagyon nehéz és nagy körültekintést igényel. Hordóssy Iván, a Védőiroda egyik vezetője nagyszerűen megoldotta ezt a komplikált feladatot. Emellett állandóan angol társaságokkal érintkezik és összeköttetéseit nagyszerűen értékesíti a mi érdekünkben. A magyarokkal való kapcsolatot az iroda másik irányítója, dr. Jánossy István vállalta magára. Nagyszerűen tud beszélni a nép nyelvén. Hozzá mindenki bizalommal fordul és nem is csalatkozik. Minden ügyes-bajos dolgáta legnagyobb körültekintéssel és hozzáértéssel intézi el. Mindig ott van a magyarok élén, minden magyar mozgalmat ő irányít. Eddig nem igen volt magyar egyleti élet, legfeljebb amolyan névleges, most már a magyaroknak van találkozóhelye és csak természetes, hogy Jánossy az elnök, aki különben valósággal lelke az egész védőirodának.
  De nemcsak velük tud a magyar ember anyanyelvén szólni, hanem a hajóstársaságok is vigyáznak arra, hogy irodájukban mindig legyen valaki, aki magyarul is tud. A Cunárdnál hárman vannak. Szabó György, aki a magyar ügyeket irányítja, Fáy György a legrégibb kanadai magyarok egyike, aki már több mint huszonöt esztendeje él itt és egy ideig az Egyesült Államokban, mint kanadai bevándorlási biztos működött és végül báró Zech Oszkár, aki a legfiatalabb bevándorlók egyike. A Canadian Pacificnál Lalkow Danilló, aki ugyan nem magyar születésű, de a felesége magyar és nagyon szereti a magyarokat, a telepítési osztályban pedig Pánczél Lajos dolgozik, aki szintén már jó hosszú ideje van Észak Konában.
  Régi magyar kanadaiak.
  Azt bajos volna meghatározni, hogy hány magyar él Winnipegben, mert ez a város csak átvonuló állomás. Ide jönnek, innen mennek nyugatra az emberek, az ország belsejébe, a farmokra, ahol az acélos munka terem. Egyikmásik talál itt is valami foglalkozást, lemarad és szaporítja az itteni magyar kolónia számát. Csak ebben az évben az állandóan ittlakók száma körülbelül huszonöt családdal gazdagodott. Hozzávetőlegesen úgy lehet venni, hogy száz—százötven magyar család lakhatik Winnipegben. Ezek közül csak találomra kiragadunk egynéhányat.
Miskolczy István negyven évvel ezelőtt jött ki és abaktisztító üzlete jó hírnek örvend. Már bizony nem beszél jól magyarul, mint az az öreg hajóskapitány sem, aki a Red Riveren hajózik, de büszkén emlegeti magyar származását. Miklós József előmunkás, csángó magyar Istensegítsről való, már huszonöt éve itt keresi a kenyerét. Minden magyar ismeri a Juszt bácsit, aki a városnál teljesít szolgálatot. Bindász János húszéves amerikás, a magyarok nagyon szeretik a holding házát. Koródy Béla villanyszerelő szintén a régi bevándoroltak közül való, épúgy mint Nyomárkay János, Kolozsváry András és még sokan. A nyomdaipart Istvánffy Zoltán képviseli, aki tizenöt éve van künn és az egyetlen magyar lap nyomdai igazgatója. Lehetne még folytatni ezt a névsort, nagyon sok régi kanadai — magyar akad, akik valamennyien ragaszkodnak nyelvükhöz és minden magyar mozgalomból kiveszik a részüket.
  Egész külön lapra tartoznak a horvát— magyarok, akik mindig együttműködnek a magyarokkal, a Bencsics, a Kalicsics, a Jálics, a Kozogovics-családok mindenkor a magyarokhoz szítottak. Majdnem valamennyien benn vannak a római katolikus Szent István betegszegélyző egyesületben, ahol a magyarországi származású németekkel szorosan együtthaladnak. A németekről ugyanazt lehetne elmondani. Sohasem tagadtak meg bennünket. Nagyon jómódúak és Elmwoodon, Winnipeg külvárosában külön klubjuk van. A horvátokkal együtt vagy negyven—negyvenöt család, amelyre mi mindig számíthatunk.
   A magyar intelligenciára nagy feladatok várnak.
  Újabban a magyar élet mindinkább nagyobb lendületet vett, ami részben annak is köszönhető, hogy a magyar intelligencia mindinkább szaporodik. Nemrég került ide Újváry János orvos, aki eddig Mexikóban működött és hatvan ágyra berendezett kórháza volt odalenn. Most ugyanazt igyekszik itt is megvalósítani. Mint egyszerű földmunkás jött ki Rimánóczy János hegedűművész, aki mint ilyen is tud boldogulni, tehát nincs szüksége arra, hogy fizikai munkával keresse meg a kenyerét. A Royal Alexandra Hotelben hegedül, de már eddig önálló hangversenyeket is adott úgy a városban, mint az Egyesült Államokban. Az intelligencia természetesen nagyon összetart és újabban mindinkább szép pozíciót vív ki magának.
  Az intelligenciára nagy feladatok várnak. Rengeteg magyar vonul át Winnipegen és télen át körülbelül háromezer-háromezerötszáz magyar tartózkodik a városban. Ezeknek a szegény, elhagyatott embereknek eddig is ők voltak az istápolói, de mivel most mindinkább többen és többen jönnek ki ide, az eddigi ötletszerű munkát ki kellene építeni és meg kellene szervezni. Azok az emberek, akik a nyár folyamán csak időszaki munkához tudtak jutni, betódulnak a tél tartamára a városba, itt kínlódnak, gyötrődnek, ezeknek nagyon is el kell a segítő kéz. Éppen most fáradoznak egy segítőegyesület felállítása körül, ha ez sikerül, úgy meglesz az a központi adminisztráció, amely igazán nélkülözhetetlen.
  Egy város amely a prairiekból nőtt ki. Saskatoon.

  Ha a kanadai magyar hazaír, rendesen a falu, vagy a posta állomása mellé odaírja »Sask.«, ami rövidítve Saskatchewant jelent. Ha hazulról megérkezik a rokon vagy a koma és megkérdezik tőle, hogy hova igyekszik, még Kanadában is csak úgy félvállról veti oda:
— Saskanadába megyek!
  Csak hosszas magyarázat után érti meg, hogy ebből még senki se tudja, hova igyekszik, hiszen az a bizonyos »Sask« olyan hatalmas ország, hogy akármelyik európai birodalommal felveszi a versenyt. Bennünket különösen érdekel ez a furcsa világ, mert ideszorult a magyaroknak legnagyobb része. Saskatchewan a dúsan termő búzaföldek hazája, ahol a rövid kanadai nyárban igazán úgy érzi az ember, mintha otthon, a Nagy-Alföldön volna. Fekete földje, ahova a szem ellát, nem lát mást, mint búzatáblát, egymás mellett, végtelen kiterjedésben. Ennek a tartománynak ugyan Regina a fővárosa, de a tulajdonképpeni központja mégis csak Saskatoon. Itt majdnem minden kivándorolt magyar megfordul, rövidebb, vagy hosszabb ideig rótta is már a város utcáit. Ilyen várost se igen lehet látni máshol a világon, valósággal a prairiek közepén van. Még csak el se választották tőle. A város egyenesen a földből nőtt, ki, még ma is naprólnapra nagyobb és nagyobb darab földet hódít el a búzarengetegből, házak épülnek oda, ahol még tegnap a kalász ringott. Így terjeszkedik a város, de azért prairie a prairie, hogy meg se érezze. A tenger csak tenger marad, ha egy kanállal el is vesznek belőle...
  Csak ilyen körülmények között érthető meg a város fantasztikus kialakulása. Saskatoon híres hatalmas egyeteméről és a pompás kőépületek közvetlen szomszédságában, ahol legfeljebb díszkertek lehetnének, ott himbálózik az aranyos gabona... A városon keresztül fut a Saskatche tanfolyam és éppen úgy kettészeli a várost, mint ahogy a Duna Budát és Pestet elválasztja. A város maga nem olyan festői fekvésű, mint Calgary, az épületek sem annyira fényűzőek. Egyszerű kereskedőváros, amely szinte kizárólagosan gabonával törődik.
  Egy gigantikus terv.
  Minden idevalósi polgár nagy jövőt jósol a városnak. Arra várnak, hogy a Hudson—bayvasutat kiépítsék, amely körülbelül harmincezer mérföld hosszú lenne. Ha ezt megépítik, úgy a gabona egyenesen Churchillbe jut, ott van a Hudson-öböl, ahonnan azután közvetlenül juthat a tengerhez. Ebben az esetben nem kellene a gabonának Winnipegbe utazni, onnan át, a hatalmas szárazföldön keresztül, egészen le a tengeri kikötőig. Körülbelül négyszer olyan rövid lenne az út, mint amit most meg kell tennie a búzának. Elképzelhetetlen, hogy menynyire megolcsóbbítaná ez a reform a gabonát.
  A vasútnak nagy része már kész. Most már igazán csak egy kis darabot kell megépíteni, de itt arról beszélnek, hogy a kis rész sohasem fog megépülni, mert akik eddig a gabonából nagy hasznot húztak, elvesztenék jövedelmüket. Ezek befolyásos emberek és lehetőleg minden kísérletet megakadályoznak.
  Ki tudja, mi az igazság, egy azonban tény, hogy még valami nagyon nagy akadály van, amiről nem szabad megfeledkezni. A Hudson öbölnek van egy különleges sajátsága. Be szokott fagyni. Minden évben csak négy hónapig közlekednek majd a tengerhajók és kérdés, hogy ilyen rövid idő alatt le lehet-e bonyolítani a nagy forgalmat? Nem szabad sohasem szem elől téveszteni, hogy ez a vidék, az egér a világ legnagyobb búzatermő egysége, úgy, hogy nem két-három vágón gabona szállításának lebonyolításáról van szó, hanem megszámlálhatatlan vonatok rohannának megrakva az élettől telve a tenger felé. A saskatooniak mindenesetre tovább álmodoznak és várják a híres vonal megnyitását A nemzeti vasút, a National Railways építi az új útvonalat, de már most is bizonyos, hogy nem fog ráfizetni az újításra. Új területek nyíltak meg az emberiség számára, ahol talán leggazdagabb az ásványvilág.
  Komor, kopár vidék, a turistának egyhangú, unalmas tájék, amelyről száműztek minden szépséget. De a föld alatt arany, ezüst, szén, annyi kincs, mintha valami mesebeli varázsló rejtette volna el hamis úton szerzett drágaságait üregekbe, a sziklák alá, a föld belsejébe. Maga a város olyan, mint a legtöbb kanadai város, széles nagy útvonalak, egy-két aránylag szép park. Az egyetemre külön gondot fordítanak, az egyetemi épületeket az itt bányászott terméskőből formálták ki, körülötte is nagyon csinos a parkírozás, létesítettek egy mintafarmot is, ahol a kertészet minden ágával foglalkozhatnak a növendékek. A város még nagyon fiatal, mindössze huszonegyesztendős, ami szintén nem újság, mert itt még senkinek és semminek sincs múltja. Van modern szállodája is egy-kettő, ahol meg lehet kapni azt a kényelmet, amit ez a vidék nyújthat. A város különben észak felé fejlődik és mindenki erősen állítja, hogy Saskatoon csak a kamaszkorát éri.
  A magyarok „átmeneti állomása.
  A magyarok élete azért nem lehet nagyon bensőséges, mert, mint minden város a számukra, ez is csak átmeneti állomás. A magyarok főirányítója Farkas Károly református lelkész, aki ugyan már otthon is theologus volt, de mégis csak itt szentelték fel. Innen jár a különböző magyar telepekre s úgyszólván csak pihenni tér meg.
  Nagy szerepet játszik Komor telepítési ügynök, akinek sok lelkes híve van. Innen került ki és ide várják vissza dr. Hoffmann Ferencet. Hoffmannt a békében a földművelésügyi minisztérium küldötte ki, hogy tanulmányozza a kanadai termelési viszonyokat. Tanár volt és a jelentését el is készítette. Azután közbejött a háború, fogságba került és Szibériában mindig arról ábrándozott, miképpen kerülhetne át az egykori tanulmányai színterére. Hosszas viszontagságok után sikerült is neki a kalandos vállalkozás, mert akkoriban még Kanada a volt ellenséges államok polgárait nem engedte be. Itt letelepedett, majd református lelkészi teendőket végzett a magyarok között, később fel is szentelték lelkésznek és honpolgárosították. Feltétlenül komoly megbecsülést vívott ki a nevének. A nemzeti vasút Közép-Európába küldte, mint érdekei képviselőjét.
  Magyar múzeum Kanadában.
  Nevéhez fűződik talán az egyetlen magyar vonatkozású múzeum Kanadában. Az egyetem egyik kis szobácskájában egy kis fülkét adtak neki. Szerzett valahonnan egy Kossuth-képet, ott van néhány régi magyar pénz, magyar eke és sok apró lim-lom amelyen a magyar művészet szelleme megérzik. Nincs az egésznek sok jelentősége, de az egyetemi hallgatók mégis csak tudomást vesznek arról, hogy messze Európában van egy kis ország, amelynek Magyarország a neve, ahonnan sok derék magyar ember kerekedett fel, munkarejét egész életét ennek az országnak boldogulásáért áldozta, föl.
  Még valami magyar vonatkozás van, amiről nem illik megfeledkezni. Hoffman professszor a Szent András-kollégiumban tanított. Az egyes termeket itt el szokás nevezni. Van néhány magyar terem: Lorántffy Zsuzsanna szoba, Rákóczi-szoba és így továbbb. A professzor kis réztáblákat csináltatott, amelyekről mindenki megtudhatja, hogy mi az elnevezés jelentősége? Kis apróságok ezek, de ha az ember olyan messze van a hazájától, úgy bizony ellágyul ilyen kis figyelmességekre. Állandó magyar letelepülőkről nem igen tudtak hírt adni. Barkási Imrének van Bordinghousa, Pózel borbély, Farkas Sándor asztalos, s így tovább. Különös karriert magyar ember nem futott be ezen a vidéken. Saskatoonnak nem is ez a jelentősége, hanem az, hogy ínnen szóródnak szét a magyarok »Saskanada” minden részébe.
   A reginai magyarok.
Saskatchewannak Regina a fővárosa és mivel ezt a tartományt hódították meg legjobban a magyarok, nem volna stílszerű, ha magában a fővárosban ne akadnánk magyarok nyomára. Egész éjszaka futott velünk a vonat, mindenütt a megszokott búzatengeren surrantunk át. Egyszerre csak tágulni kezdtek a sínpárok, ide-oda bukdácsoltunk a sok keresztezésen, míg végre befutottunk a pályaudvarra. Rengeteg sínpár egymás mellett, ami mutatja, hogy nagy forgalmat bonyolít le ez a város. Csak rövid időnk volt a város megtekintésére. Amint kiszálltunk a kocsiból, már várt ránk Kató András, régi kanadás és robogtunk is tovább autójával. Regina nem szégyenkezhetik Saskatoon mellett, uccái fényesebbek, házai nagyobb városiasabbak, a forgalma is élénkebb. A kanadai városok szintén uniformizálódtak, mint a legtöbb amerikai város. Reginának éppen olyan a parlamentje, mint Winipegnek és a többi nagy városnak. A tipikus amerikai parlament building, előtte azonban gyönyörű tó, hatalmas parkkal. Itt már a technika dolgozott és kikorrigálta a természetet. Mesterséges tavat csináltak, amelyen csónakok siklanak tova, a partján zenekar játszik és hangfoszlányokat ragad magával a szél.
  A reginai magyar telep tizennyolc-húszesztendős. Csángó magyarok vannak itt Bukovinából, Hadikfalva, Istensegíts, Józseffalva környékéről. De magyaroknak vallják magukat és magyarul beszélnek. A régi telepesek legnagyobb része gyárban dolgozik, van magyar egyesület, szép kis egyesületi ház, ahol gyakorta tartanak összejöveteleket, olyan szüreti mulatságot rendeztek, hogy hírétől hantos volt az egész magyar Kanada. Kató András különben olajgyárban előmunkás és már sok idetévedt magyarnak egyengette a boldogulás útját. Hatalmas, széles utakon, majd liliputi családi faházak között futottunk el, megbámultunk néhány szép templomot és egy-két középületet, azután vissza a vonathoz. Jó idő telt el, amíg a mozdonyunk a sínek labirintusán átvergődött és újra előttünk ringott a zóna. A gabonatengerben csak egy-egy kis sziget mindegyik város, sőt falvak se nagyon akadnak, még magányos házak se nagyon tűnnek fel, mindenütt búza, búza és búza...

     Intro

   Így írtok ti, mondaná Karinthy Frigyes, és így írtak a bukovinai románok, mondanám én. Persze, az összesen német szerzők vagy levéltári forrásokra alapoznak, ez bizonyítja írásuk hitelességét. Azonban több kérdés is felmerül szemopontunkból. Egyik az hogy 1787 nyarán 51 ház elhagyottan állt Andrásfalván, Hadikfalván és Józseffalván, kik jöttek helyükbe és honnan, mivel szervezett telepítés többé nem volt? A másik az, hogy a levéltári mappákkal együtt közel 20 forrásanyag van feldolgozva, hol van a magyar történészek (és nemcsak) által annnyit emlegetett Hadik, a telepítő? Az utóbbi, gordiuszi csomót, könnyű megoldani: nem említik, mert nem volt ott.

   Magyar gyarmatok Bukovinában.

  Amikor Bukovinát osztrák csapatok megszállták, egyetlen népszámlálás sem rögzítette magyarok jelenlétét ezen a területen. Az első magyar telepesek (kb. 100 család) 1777-ben érkeztek Moldovából, és megalapították Iacobești (Fogadjisten) és Țibeni (Istensegíts) telepeket. Az 1778. november 3-án kelt összeírás szerint, Bukovinában 1200 erdélyi bevándorló család élt, 5018 fővel (köztük 102 család az I. Székely Határőrezredből, összesen 431 fővel).
  1779-ben Istensegítsben 61, Fogadjistenben 63 család élt, de e két községben is voltak román családok. 1785-ben az istensegítsi románok eladták házaikat és más falvakba távoztak, helyükre 1786 április-májusában újabb magyar bevándorlók telepedtek le, és így megalakult az Istensegíts kolónia.
  1784 szeptemberében Moldovába küldték Mártonfy misszionáriust, akinek meg kellett győznie a magyarokat, hogy jöjjenek Bukovinába. Enzenberg tábornok személyesen is foglalkozott ezzel a problémával. Az első „dezertőrök” 1784 őszén érkeztek Szucsávába. Összesen 94 család vagy csaknem 400 ember fogadta el, hogy betelepítsék Bukovinába. Kezdetben Bukovina déli részén található 11 faluban találtak menedéket. A magyarok vándorlása 1785-ben és 1786 első felében is folytatódott. Összesen 1783. november 24-től 1786. május 14-ig 830 erdélyi magyar dezertőr érkezett, 474 nővel és 983 gyermekkel, azaz 2287 fő.
  A harmadik bukovinai magyar gyarmat a Dorneşti és a Pleșnița uradalom területén alakult, és a Hadikfalva nevet kapta. Körülbelül 140 család telepedett le ezen a telepen. A házak építése azonban nehezen ment, és csak 1786 októberében fejeződtek be a tervezett munkálatok. 1786 júliusában és szeptemberében 33 család hagyta el a falut. Néhány házban új lakók telepedtek le; azonban a következő hónapokban 28 ház lakatlan maradt.
  1785-ben erdélyi magyar és román dezertőrök alapították a Józseffalvi kolóniát, az egykori Vorniceni birtokon, amely Szucsávától délre volt. Csere után a szomszéd birtok, Tolova is Józseffalva kolóniához került. Ezt a birtokot 1789. április 19-én osztották fel a telepesek között, és a kolónia párhuzamosan két nevet viselt: Józseffalva és Tolova.
  1786 februárjában a Frătăuţitól keletre fekvő síkságon, a Hadikfalva és az Istensegíts kolóniák közvetlen szomszédságában 50 bevándorló család megalapította az andrásfalvi telepet. Ide érkeztek az addig Istensegítsen élő székelyek és további 27 család Moldovából. 1786 márciusában már 85 család lakott a faluban. 1787 júliusában azonban 28 család vándorolt ki, így 1787 augusztusában Andrásfalván már csak 56 háztartás volt. Az addig Bukovinába érkezett magyarok mindegyike a római katolikus vallást gyakorolta.
  1786 májusában azonban 40 református felekezetű magyar család érkezett Szucsávába, akik ideiglenesen a Csernovictől északra fekvő Raráncsa faluban éltek. 1786 decemberében 121 református élt Raranceában, 1788-ban pedig 128. Az orosz-török háború (1787–1791) kitörése miatt, a református magyarok elhagyták a falut, és Hadikfalván, Istensegítsbe és Andrásfalvába telepedtek le. Így a református magyaroknak nem sikerült külön helységet létrehozniuk, hanem római katolikus honfitársaikkal éltek együtt. Ezzel véget ért a magyarok betelepülése Bukovinába.
  1786 elején 702 család élt Bukovinában, 2136 katolikus magyarral, akik Istensegíts (817 fő), Hadikfalva (685), Fogadjisten (499) és Józseffalva (135) kolónián éltek.
  1786 közepe felé mintegy 775 család, vagyis 2350 magyar élt Bukovinában, ebből 121 fő protestáns volt. 1786 végén a magyarok egy része kivándorolt, így 1787 nyarán Andrásfalván 7, Hadikfalván 28 és Józseffalván 16 ház volt üresen.
  A galíciai adminisztráció idején szinte kizárólag természetes úton nőtt a magyarok száma Bukovinában. 1791-ben mind az öt magyar gyarmat lakossága 1950 fő volt. A legtöbben Hadikfalván (493) és Istensegítsben (476) éltek, ezt követi Fogadjisten (366), Andrásfalva (323) és Józseffalva (292). Fogadjistenben és Józseffalván a lakosság egy része román volt. 1786-hoz képest több mint 600 fővel csökkent a magyarok száma.
A magyar falvakat, különösen Józseffalvát és Fogadjistent erősen érintette a lakosság 1815-1816 közötti tömeges elvándorlása. Az öt magyar község lakosainak száma egy évtized alatt 2988-ról (1810-ben) 2441-re (1816-ban) csökkent, majd 3044 főre emelkedett (1820-ban). 1824-ben Kiss magyar hadnagy javaslatot tett a bukovinai magyar gyarmatok hazatelepítésére, Magyarországra. Számos bukovinai magyar telepessel tárgyalt, akik kifejezték azon szándékukat, hogy Magyarországon telepedjenek le, hogy a magyar hatóságok adnának-e nekik segítséget házépítéshez az első években. Kiss hadnagy javaslatának azonban nem volt eredménye.
  A hatóságok csak azt rendelték el, hogy intézkedjenek a bukovinai magyar telepesek templomai és iskolái állapotának javításáról. Az 19. század ’30-as éveiben, egy új magyar gyarmat létrehozására tettek kísérletet. 1836-ban a Rădăuţi Birtok Igazgatósága javasolta, hogy 80-100 szegény andrásfalvi magyar családot telepítsenek a Straja község melletti Tomnaticba. 1840-ig 23 magyar család költözött Tomnaticba. Ez a telep azonban nem fejlődött különösebben, 1864-ben már csak 31 család lakta.
  1866-ban az éhínség miatt a magyarok elhagyták ezt a falut, és visszatértek Andrásfalvára és Hadikfalvára. Házaikat és telkeiket román parasztok foglalták el.
  1842-ben a bukovinai magyar falvakat 5968-an lakták, köztük 4618 római katolikus és 384 református. Hadikfalva (1743 fő), Istensegíts (1642) és Andrásfalva (1243) falvakban szinte kizárólag magyarok laktak. Fogadjisten lakosainak nagy része és Józseffalva közel fele ortodox volt. Ugyanebben az időben körülbelül 23 magyar család lakott Tomnaticban. 1850-ben 5586 magyar élt Bukovinában. 1869-re számuk 8586 főre emelkedett (Bukovina teljes lakosságának 1,7%-a).
  A magyarok, szinte kizárólag, falvaikban éltek, és csak nagyon kevesen telepedtek le más falvakban vagy városi központokban. Fő foglalkozásuk a mezőgazdaság és a szarvasmarha-tenyésztés volt.

 Saját fordítás román nyelvről.

Megjelent:
COLONIZAREA BUCOVINEI ȘI SUDULUI BASARABIEI (PÂNĂ LA MIJLOCUL SEC. AL XIX-LEA) CONSTANTIN UNGUREANU
Analele Bucovinai, 2021,

Források:
1. Ion Nistor, „Bejenari ardeleni în Bucovina”, în „Codrul Cosminului”, anul II–III, 1925–1926, 1927, p. 454.
2. Daniel Werenka, Topographie der Bukowina zur Zeit ihrer Erwerbung durch Oesterreich (1774–1785), Czernowitz, Selbstverl, 1895, pp. 173–177.
3. Kaindl Raimund Friedrich, Das Ansiedlungswesen in der Bukowina seit der Besitzergreifung durch Oesterreich. Mit besonderer Berücksichtigung der Ansiedlung der Deutschen (în continuare se va cita: Kaindl Raimund Friedrich, Das Ansiedlungswesen in der Bukowina), Innsbruck, Wagner, 1902,
4. Arhiva de Stat a Regiunii Cernăuți (în continuare se va cita: A.S.R.C.), Fond 1, inv. 4, dosar 19,
5. Johann Polek, „Zur Frage der Erric nr. 16, 1908, htung eines röm-kath. Bistums in der Bukowina”, în „Jahrbuch des Bukowiner Landes-Museums”, 16,1908, Czernowitz, pp. 30–31, 33–34.
6. A.S.R.C., Fond 1, inv.1, dosar 3582.
7. 1810 – A.S.R.C., Fond 1, inv. 1, dosar 2336; 1816 – A.S.R.C., Fond 1, inv. 4, dosar 656; 1820 – A.S.C.R., Fond 1, inv. 4, dosar 720.
8. Erich Prokopowitsch, „Ein Vorschlag zur Umsiedlung der buchenländischen Tschangonen aus dem J.1824”, în „Südost-Forschungen”, Bd. XVII, 1958, pp. 407–408.
9. A.S.R.C., Fond 1, inv.1, dosar 8025, f. 2–3, 5, 9.
10. Carl Czoernig, Ethnographie der österreichischen Monarchie, vol. I, Wien, Braumüller, 1857, pp. 74–80.
11. Constantin Ungureanu, Bucovina în perioada stăpânirii austriece. 1774–1918, Chişinău, Editura Civitas, 2003, p. 247.

                                                             Bukovina. A román kolostorok adatai

   A korabeli dokumentumok, a román kolostorok adatainak tanulmányozása következtében, több jelentés került elő, ahol a magyar falvak, vagy az előttük ott levő falvak nevei is megemlítődnek. Fontos ez, mert nem úgy érkeztek őseink oda, mint Mózes próféta a pusztába. Voltak ott előttünk is, maradtak utánunk is. A dolgok tisztázására a bukovinai egyházak kimutatásait vettem tanulmány alá. Hiszen a falvak, ha léteztek, kellett szerepeljenek valamelyik kolostor vagy földesúr tulajdonában, mint tulajdon, vagy mint adózó falu. Ezek az elkövetkezendőkben kerülnek bemutatásra.
  Bukovina elfoglalása után Splényi, majd Enzenberg folytonosan küldték jelentéseiket Bécsbe az újonnan bekebelezett területről. Splényi kimutatatása szerint 1776-ban 34 kolostor létezett (Putna, Suceviţa, Voroneţ, Moldoviţa, Solca, Dragomirna, Humor, Ilişeşti, Sf. Ilie, Pătrăuţi, Rădăuţi, Slatina, Burdujeni, Iţcani, Sf. Onufrie, Crisceatec, Zamoştie, Horecea, Luca, Babin, Ostra-Bărbeţti, Coribniţa, Vijniţa, Broscăuţi, Voloca, Jadova, Berezniţa, Schitul Mămăieşti, Mitocul Mămăieşti, Mereşti, Rotunda, Prendeşti, stb) 446 szerzetessel és 88 szerzetesnővel, többen közülük külföldiek voltak különböző országokból. A kolostorok rendelkeztek 267 ingatlannal, 20 hegységgel, amely Bukovina 63 %-át tette ki, különböző föld- és a moldvai birtokkal (118.433 fálcsa föld = 169596,056 ha) Hotin és Besszarábia körzetekben.
  Többek között a putnai kolostorhoz tartozott: Putna (egy malom), Straja (egy malom) Vicovul de Sus, Vicovul de Jos, Măneuţi* (Andrásfalva, egy malom), Voitinel, Frăţăi (két malom), Botoşiniţa, Cernăuca, stb. Az eljövendő Andrásfalva mellet az a bejegyzés található, hogy „saliste”, amely tisztást, pusztát, legelőt, esetenkén kisebb tanyát jelent, vagyis akkor még ott nem vagy alig léteztek épületek, a malmon kívül. A kolostor több hegységet is birtokolt: Țapul, Tomnatic, Bobeica, Lucina, Moldova, Păgâniște, stb. Itt a Tomnatic nevűről vagyunk érdekelve, hisz köztudott, hogy 1820-1823-tól kezdve több magyar család költözött oda fel. Ugyanakkor a majd létrejövő Hadikfalva földjeinek fele (½ Dornesti) árendába került kiadásra 3 évre a radóci Gheorghe Popovici-nak 1784-ben. A Sf. Onufrie remetelak, amely a putnai kolostorhoz tartozott, birtokolta Sf. Onufrie, Bănceuţi, ½ Dorneşti (Hadikfalva) és ½ Drăguşani falvakat. Szeretvásáron is tulajdonukban volt egy pincés ház, amelyet 1782-ben katolikus kápolnává alakítottak. A falvak és a határbeli földek mellett, tetemes fenyő-, bükk-, tölgy-és nyárfaerdőkkel is rendelkeztek.
  A szolka-i kolostor is több falvat birtokolt: Solca, Arbore, Botoşana és Cajvana, bükk-, fenyő- és tölgyfaerdőkkel, egy posztóverő, majd Iaslova, Bădeuţi, ½ Milisăuţi. Ez utóbbi hármat haszonbérbe vette 1782-től kezdve 3 évre a radóci Nicolai 650 forintért. Tulajdonukban volt még Ţibeni (Isten-Segie) a volt Ivăncicăuţi, Pârlişeni és Drăgăneşti falvakkal és tölgyfaerdőkkel, amelyek a környékbeli parasztoknak ingyen használatra voltak átadva.
  Az ilişeşti-t kolostor Bukovinában a következő falvakat birtokolta: ¾ Ilişeşti egy malommal, Bălăceana és Săsciori bükkerdőkkel, ezeket haszonbérbe adták 1780-84 között 3 illetve 5 évre a radóci Nicolae végrehajtónak 610 forintért. Ide tartozott még ½ Iacobeşti és „Fogodisten” (Iacobeşti), ahova magyarok telepedtek, 4 malommal, egy műhellyel és bükkerdőkkel. Ezeket 1784-ben 3 évre a szucsávai Ştefan Bogdannak adták haszonbérbe, 80 forintért. Fontos megfigyelni, hogy Iacobeşti és Fogadjisten külön helységként van még megemlítve és a korabeli térképek is úgy tüntetik fel!
  A bukovinai kolostoroknak Moldvában is voltak birtokaik, és a moldvai kolostorok is bírtak bukovinai tulajdonokkal. A vagyonokat a szerzetesrendek vezetői és az egyházi hatóságok kezelték. A jövedelmeket a kolostorok karbantartására, jótékonysági célokra, iskolák fenntartására kellett volna használják, az építtetők és az adományozók kívánsága szerint. Sajnos ez nem történt meg. A kolostori földek tetemes része különböző idegeneknek volt haszonbérbe adva, örményeknek, görögöknek és zsidóknak. Ez sok elégedetlenségre adott okot, mivel a bérlők a földeket albérlőknek adták ki, nagyobb áron, akik nem egyszer visszaéléseket követtek el. A helyzet a kolostorok moldvai birtokaival sem különb, ahol 38 nagybirtokból 19 különféle pereskedésben vett részt a szomszédos nagybirtokosokkal.
  Az új hatalom nehéz kérdéssel került szembe, mivel az egyházak területi joghatósága semmiképpen sem illett bele az osztrák adminisztrációba. Dél-Bukovina egyházilag a jászvásári püspökséghez tartozott, amelynek ügyeit Bukovinában a Sf. Ilie szerzetesfőnöke, Macarie intézte. Az északi rész a radóci püspökséghez tartozott, ám ennek számos falva volt Moldvában, Dorohoi és Hotin körzetekben.
  Enzenberg tábornok rendeleteinek következtében, 1778-1786 között elhatárolták a radóci és moldvai birtokokat. Moldva püspöke, Gavriil 1781. április 24-én átadja a radóci püspökségnek összes bukovinai birtokát. Beleegyezett, hogy a radóci püspök, Dosoftei intézze az egyház bukovinai tulajdonait, cserébe kérve, hogy a püspök ellenálljon a moldvai püspökségtől való teljes elszakadásnak.
  1782. januárban Enzenberg kinevezte Dosoftei püspököt Csernovicba, mint „Bukovina autonóm püspöke.” Ez alkalommal egy aranykeresztet ajándékozott neki, melyre a császár neve volt rávésve. Rövidesen rájött Dosoftei, hogy a titulatúra őt az egyházi kanonokon kívül helyezi, írásban fordult a császárhoz, hogy őt Bukovina püspökévé nevezzék ki. Hosszas kutatás és elemezés után a bécsi udvar úgy döntött, hogy a bukovinai püspökség a karlowitz-i szerb püspökségnek legyen alárendelve, akár az erdélyi ortodox egyház. Ezt rendelettel is megerősítették 1783. július 5-én. Enzenbergnek nem volt könnyű dolga, és meggyőződésem, hogy inkább egy csatát választott volna, mint a bukovinai ügyek intézését. A bukovinai lakosság megnövekedése, vándorlása, kiléte, nehéz feladat elé állította Enzenberget. Szükségessé vált ezek megismerése és „megfogása”, mert lehetetlennek bizonyult egy stabil, hosszabb távú tervet kidogozni, amikor ez emberek csak az adókedvezményes időre telepedtek le. Kormányzói kinevezése óta rengetegen fordultak hozzá különböző pereskedésekben, leginkább birtoktulajdoni ügyekkel. Ennek rendezésre egy úgynevezett „Határszabályozó” Bizottságot hozott létre 1781-ben, amelynek célja az egyházi birtokok nyilvántartása és szabályozása.
  1781. decemberben a Haditanács rendeletet adott ki, amelyben csökkenti a kolostorok számát és ezek vagyonát a vidék fejlesztésére fordítja. Az egyházi tulajdonjog rendezésére, adománylevelek, dokumentumok, esetleg tanúk alapján, a Bizottság elé idézték a kolostorok szerzetesfőnökeit vagy ezek felhatalmazottaikat. Az írások rendszerezésekor, a kolostorok jövedelmei, költségeit és a birtokolt területen élő embereket is számba vették.
  A bukovinai egyházalap hivatalosan és császári rendelettel 1783. június 19-én jött létre, teljes neve „A bukovinai görög-keleti Egyházalap.” (Der griechisch-orientalische Religionsfond der Bukowina): „… csökkentetik a kolostorok száma, ezek vagyonát a császári közigazgatás veszi át. Azon klérikusok vagyona, akik nem laknak Bukovinában, teljességgel elvétetik és az ortodox egyház tulajdonába megy át, amely köteles egy iskolát létesíteni akár Csernovicban akár Szucsáván, a vagyon többi része hasznos dolgokra kerül felhasználásra.” Okként lett felhozva az, hogy a kolostorok nem vettek részt a társadalom javára szervezett jótékonysági ügyekben, nem tartottak fenn korházakat és iskolákat, amint azt a kolostorokat építtetők és az adományozók eleve leszögezték. Amint várható volt, a rendelet heves ellenállásba ütközött a szerzetesek és a szerzetesrendek főnökei részéről és ennek végrehajtása nagyon megnehezedett. A helyzet végleges rendezéséig létrejött egy egyházi pénzalap (Religionscasse), amelynek pénzügyeit közönséges kimutatók végezték. Ide gyűlt az egyházak azon pénzösszege, amely nem volt szükséges a fenntartásukra. 1784. márciusban a pénzalapba 2223 forint és 18 krajcár gyűlt be.
  Azonban a rendelet kézzelfogható hatás nélkül maradt, ezért a Haditanács újabbakat bocsátott ki 1784. június 5-9-12-én, amelyben leszögezi:   „Őfelsége a Magasságos Császár parancsából az egyházi javakat a hatalom veszi gondozásba, ezek intézésére laikus kimutatókat nevez ki, akinek felkészítése mihamarabb megtörténjen, és semmiféle ellenkezésről hallani nem akar.” A kolostorok beszüntetéséről Enzenberg nem tudott megegyezni Dosoftei püspökkel. Ez utóbbi kérte hét kolostor megmaradását egyenként 156 szerzetessel, ám Enzenberg csak három kolostort engedélyezett, mindegyikben 25 szerzetessel: Putna, Sucevița és Dragomirna. Mivel az ellenkezések folytatódtak, a csendbontók árulással lettek vádolva, és Moldvába száműzettek.
  Dosoftei eleinte nem avatkozott a dolgokba, valószínűleg melegített a kapott aranykereszt, ám később írt Moise karlowitz-i püspöknek. Azzal vádolta Enzenberget, hogy ez túllépte hatáskörét. II. József császár válasza tökéletesen tükrözi a bécsi udvar kétkalapos játékát. Ezek szerint a kolostorok jövedelme nem az államkasszába, hanem az egyházi alapba utaltatik át. Az egyházi javak nem kerülnek elkobozásra, csak a bécsi udvar gondozására. Vagyis a tiétek marad, de mi intézkedünk vele. Végleges döntés 1786. április 26-án született „Egyházi szabályzat” néven, és létrejött az állami egyház. 1786. november 2-án Bukovinát Galíciához csatolták, mint a 19. körzetet és így maradt 1861-ig, amikor Koronatartomány lett.

                                                                                                                                          Putna

   Adatok röviden

  Sokan úgy tartják, hogy a német telepesek csak az osztrák elfoglalás után jelentek meg Bukovinában. Ennek világosan ellentmond egy 20 év előtti dokumentum, sőt még a telepesek kiváltságait is felemlíti.
1764. szeptember 13. Jászvásár. Német település Prelipce-ben, Csernovic mellett.
„Mi, Grigori Alexandru Ghica vajda, Isten kegyelméből Moldva ország fejedelme. Ezen levelünkkel tudomására hozzuk mindenkinek, akit illet, különösen a németeknek, akik országunkban letelepedtek, és elődeinktől kiváltságokban részesültek, amelyeket mi is megerősítettünk, és megengedtük, hogy földeket vásároljanak országunkban akár a többi alattvalóink, és ha megsokasodnak, több kiváltságot kapnak....a moldvaiak ne lakjanak köztük, de aki őket szolgálja, oda fizessen adót, ahonnan származik.. azok az idegenek, akik köztük laknak az adóról a csernovici főapáttal egyezzenek meg...akit kapitányuknak és bírójuknak választanak (a németek), minden adótól mentes legyen... Hitükben sértetlenek maradnak, mindenben szokásuk után élve. Templomot és iskolát építenek maguknak, ezeknek gondnokokat tartanak, vagyis mindent az ő törvényeik szerint tesznek. És senki őket megadózni ne merészelje. Senki bojár, pohárnok vagy bármilyen szolgánk ellenük ne tegyen, őket meg ne sértse, hogy békében élhessenek.” Bizony, ahol ennyi kiváltságban van részük, oda szívesen érkeznek telepesek.
  A prelipcei németekről a következő adatok vannak: A Poniatowsky lengyel család egy vásártelepülést hoz létre a Dnyeszter melletti Zalescic helységben, ahova a 18. század közepén németeket telepített. Mivel Kamienec-Podolsk katolikus püspöke megtiltotta, hogy lutheránus templomot építsenek, ezek Moldva akkori vajdájához (Ioan Calimah, 1758-1761) fordultak, hogy a moldvai parton templomukat felépítsék. Ez megtörténvén, lutheránus templomukat felépítették Prelipce faluban. A zalescic-i német település a prepipcei-vel egyházilag együvé tartozott, csak a templom és iskola volt Prelipce-ben. 1767-ben az orosz hadsereg lerombolta a zalescic-i posztógyárat, és a németek szétszóródtak.

    Arra számíthatnánk, hogy Bukovina elfoglalása után beindult a precíz, német gépezet. Ez nagyon bajosnak ígérkezett, hiszen egy évvel a szerződés aláírása után még húzogatták a határt.
  1776. július 22. Az osztrák hadnagy, Schmidbauer parancsából meghúzzák Rapujniței határát.
  1776. szeptember 5. Mihalachi Jian kapitány, Iuon Zota kapitány és Vasilie Marco kapitány parancsot kaptak a csernovici körzet parancsnokától, Schmidbauer alhadnagytól, hogy állapítsák meg a határt Prelipce és Zvinice közt.
  1777. július 18. Imbauld, akinek a birtoka a Prut bal oldalán fekszik, megkéri Splényi osztrák tábornokot, hogy engedélyezze neki a Prut-on való átkelést, mert Csernovicba szándékszik jönni.
  Az új határ által kettéosztott falu. 1783. április 11. Az osztrák bizottság előtt megjelent Andronic, Constantin Sturza szomszédja, és kijelentette, hogy Iuon Nicolae herceg gazdájának adományozott egy területet a szereti vásár határában. Ezen a területen utólag egy falu jött létre. A bukovinai határ ezt kettészelte. A moldvai rész neve Verpole, a bukovinai neve Neguscina vagy Slobozia.
Az egyedüli örmény püspökség említése Bukovinában. 1782. március 16. Zamca és Mitoc örmény kolostorok vezetői kijelentik, hogy Zamca volt az egyetlen örmény püspökség a Dunától északra. A mitoc-i kolostort az örmény Donovacovici építtette, a Ieremia vajdától ajándékba kapott földre.
Magyar (-os) nevek megemlítése Bukovinában (Tamás, János).
  1662. Romăneşti falu fele a Gheorghe Urschi pohárnok tulajdonában volt, aki ¼-ed részt az Itzkany-i főapátnőtől vásárolt, ¼ -ed részt Tămas-tól.
  1778. június 10. Dosoftei radóci püspök előtt pereskedik Constantin Ianos, Iancu Ianos fia az ivăncăuţi-i Butureștii és Drăghineștii családokkal...
  1782. április 2. Az osztrák bizottság előtt megjelentek a következő szabadparasztok: Mihalachi Ianos, Nicolai Ianos, Iordachi Butura, Andrei Țiganiuc, Andrei Mintici és Ion Butura. Ezek kijelentették, hogy Ivăncăuţi a szabadparasztok faluja. Ezek nyilatkozták, hogy Dragos huszár leszármazottai, aki 1473-ban vásárolta meg a falut Cârste-től.
  Meglepő, Szeretvásár nevének írásmódja 1776-ból: „Tîrgu Szeretului.”
  A szeretvásári templomokról. 1782. november 13. Szeretvásár. Az osztrák bizottság beidézte Ion Sireteant, a szereti vásár tulajdonosát, majd Iuon Zuz, Ioniţă Cojocar, Gheorghe Cărăuş, Alexandru Zuz lakosokat többedmagukkal egyetemben. Ezek kijelentették, hogy nincs tudomásuk arról, ki építette Szeretvásárt, de tudnak arról, hogy Petru Muşat fejedelem építette a Sf. Treime (Szentháromság) templomot. A krónikák úgy szólnak, hogy Sas, Dragos fia hozta létre a helységet. Nincsenek régi leveleik, de hallották az öregektől, hogy valamikor Szereten nagy vásárok voltak. Volt itt görög templom, örmény templom és katolikus templom is. Volt néhány román templom is, de néhány évvel azelőtt lebontották. Egyik utca neve Görög utca. Szeretvásár hanyatlása a háborúknak, tatárbetöréseknek és a nagy adóknak tulajdonítható. Az oroszok utolsó betörésekor, Szeretvásáron 7-8 ház volt. Azóta számuk növekedett, már eléri a 200-at.

                                                                                                                                                Solca

                                                                                  Szucsáváról néhány adat.
  1782. november 13. A szucsávai Ilie Cârste kijelenti, hogy Splényi generál 1776-ban kiadott határozata szerint Vășcăuți 1/16 résznek a tulajdonosa. Egy éve azonban, előtte ismeretlen módon elesett a tulajdontól.
  1782. december 11. Az osztrák bizottság előtt Szucsáva vásár főpapja Gheorghe Tupilat…és kijelentették, hogy nincs tudomásuk arról, mikor épült Szucsáva vára. Csak annyit tudnak, hogy valamikor sok nyelv és sok nép volt. A helység tönkrement az orosz, tatár, litván és lengyel betörések alatt.
  Az emberek, mint a barmok. 1791. február 7. Manole Potlog lányának adományozza, aki Andrei Gafenco-val házasodott, a következőket: 1/3 Mosoriuca, 1/6 Răstoace 33 emberrel, 1/24 Câmpulung Rusesc 27 emberrel és más részeket a helységből.
Más telep. Szucsáva vidékén valamikor két Botășănița nevű falu létezett. A Horaiț patak menti ma is megvan (1939), a másik, Frătăuți-tól feljebb megszűnt létezni. Ma ott egy más falu van, Fântâna Alba (Bila Krynystsya), amely az osztrákok által létrehozott lipován-orosz telep.

                                                                         A KAPRI CSALÁD ÜGYEI

  1784. december 20. Gheorghe Ciudin....eladja Ivan Kapri szucsávai kupecnek és örménynek ¼-ed részét Mărăţei faluból 2550 lejért.
  1785. május 25-27. Konfliktusa az örmény Kapri Miklósnak, Ilie és Vasile Calmuțchi testvérekkel a Todorești-i határ miatt.
  1798. augusztus 13. Iordachi Rămădan és Smaranda úrasszony eladják a fél Negostina falut 30.000 forintért a mărăței-i Kapri Miklósnak és Jakabnak, akik Kapri András fiai.
  1799. április 12/23 Csernovic. Kapri Miklós báró elcseréli moldvai birtokait Teodor Mustață bukovinai birtokaival.
  1800. szeptember 18. A jászvásári kereskedő Matei Bantăş lánya Xantia, néhai Isac Diamandi Gribince felesége a fiával, Sandul-al együtt eladja Kapri Miklós bárónak, a néhai mărăței-i Kapri Johann fiának Soloneț falut.
  1805. április 10. Szeretvásár. Ilie Calmuțchi, Vasile testvére, feleségével Paraschiva-val és fiával Nicolae-val együtt eladja Kapri Miklós bárónak a părhăuți-i és ilișești-i részét, amelyet apjától Sandul-tól és annak testvérétől Gavril-tól örökölt.
  1806. április 23-án a Kapri bárók eladják Negostina falu alszegét 15000 török aranyért Mihálynak, Hagi Iosef Panicevici fiának.
  1807. december 8. Kapri Ariton báró eladja budinița-i örökségét Axenti Grigori és Axenti Botoșan szucsávai kereskedőknek, amelyet ő 1796. január 26-án vásárolt Gheorghie Moisa-nak és Gheorgie-nek, Bogdan Cârste fiának. Ár: 700 királyi pénz.
  1808. március 20. Todirești falu Kapri József tulajdonába megy át ajándékként apjától, Kapri Miklós bárótól. Ő ezt Darie Dimitrie bojártól vásárolta, amikor ősei Bukovinába telepedtek.
  1822. december 3. Kapri András báró eladja a părhăuţi-i birtokrészét Ioan Cârste bárónak 1100 holland dukátért. Ezt apja, Kapri Miklós báró vásárolta Ilie Calmuțchi-tól.
  1825. május 23. Kapri András báró eladja Moisa Andronic-nak az ő brasca-i részét 500 aranypénzért és két lóért.
  1826. július 12. Panicevici végrendeletileg Kapri Andrásra hagyja Negostina alszegét, aki Kapri Miklós András sógorának fia, és ő azt kicsi korától örökbe vette és felnevelte.
  1879. A Calafindeşti-i templom patrónusa Kapri Mihály. 1907-ben Kapri Albina bárónő a patrónusa.
  1887. Konfliktus Calafindeşti lakói és egyik Kapri báró között, aki erőszakkal akarta elfoglalni a falu legelőjét. Ekkor lelőtték a falu bíróját, Lávrik (Lauric) Gheorghe-t, és még öt lakost. A lehetséges ítélet kikerülése végett, a báró megmérgezte magát.

                                                                                                                                                  Ilisesti

                                                                                                   Fogadjisten
  1659. április 6. (7167. április 6.) A Szucsáva vidéki (régi) Iacobești falu egyik határának a megállapítása. „Íme, megjelent előttünk az uraság egy becsületes levelével Miron Starcea, hogy elhatároljuk Iacobeștinek a Romănești felé eső földjeit, látván egy ilyen parancsot elmenvén és összegyűjtvén a falu öregeit, a mezsgyéseket velük a földet behatároltuk... a Horaiţ dombtól a büdös kútig, onnan a Mangul dombig, majd a Bálos kútig, onnan Malova-ig, majd tovább a Comănești határig... jelen volt Ipatie Murguleț, Lupul Dubnin, Ionasco Pintescul, akkor Loghin és Simion, az összesen Mărăței-ből (ma Dănilă-sz. megj.), Pintie pópa, Lazăr és Ștefan Hârsca, az összesen Milisăuți-ból.”
  1700. augusztus 28. Dumitrasco Ursachi eladja Iuon Abaza-nak a Szucsáva menti Iacobești falu felét, 330 lej készpénzért.
  1709. augusztus 29. Milisăuți. A solca-i kolostorhoz tartozó Hrincești, Bădeuți, Drăgănești és Crăinicești falvak határainak leszögezése. Megemlítődik Iacobești (Fogadjisten) tulajdonosa.
  1715. február 12-én Toader Starcea és két lánytestvére eladja 150 török dinárért a fogadjisteni uradalom alsó részét a legelőkkel és a horaiţ-i malommal együtt Dumitraş Miclescu-nak.
  1737. május 13-án az ilişeşti-i kolostor birtokába kerül a falu.
  1772-73-ban Rumjancev népszámlálásakor Fogadjistenben 21 ház van, egy gazda földtelen a többi birtokkal.
  1775-ben a falu a vicov-i kerülethez tartozik, lakossága 20 család földműves és 74 család székely-magyar, ezek zöme az I. Székely Határőrezredből származik, akik 1752-1772 közt telepedtek az ilişeşti-i kolostor birtokaira (Bíró-Szenttamás, Jenő-Gyergyó, Fekete-Madaras, Balog-Ditró, Kató-Szentdomokos, Okos-Rákos, Máté-Kékes, Forgács-Horta-Arad, stb.)
  1775. Splényi jelentésében egy helységről ír „Rus zu Padeutz” (Bădeuți melletti oroszok), amely tulajdonképpen a mostani Milisăuți falut jelöli.   1783-ban Milisăuții de Jos (Alsó-Milisăuți) határos Romănești, Iacobești (Ó-Fogadjisten), Hrincești és Milisăuții de Sus falvakkal. Utólag a falu Slobozia Pruncului néven fordul elő. Napjainkban Slobozia Sucevei a neve.
  1782. december 17. Alexandru Vasilco Iacobeşti falu ½ részének tulajdonosa, amelyet nászajándékba kapott a Stefăneşti-i Constantin porkolábtól, akinek lánya az ő felesége. Constantin mint felesége hozományát kapta, aki Iuon Abază lánya, ez pedig Ursachi pohárnoktól vásárolta 300 aranyért. (Dumitraşcu Ursachi 1700. augusztus 28-án adta el Iuon Abază-nak a fél falut).
  1782. december 21. Az osztrák bizottság előtt megjelenik Kapri Miklós kereskedő és kijelenti, hogy a Todorești falu tulajdonosa, amelyet 1781-ben vásárolt Toma Carp-tól 7500 aranyért. Mivel nem nemes, Kapri a Bukovinai Adminisztrációhoz folyamodott a császár beleegyezését kérvén, de eddig még nem kapott választ. Reméli azonban, hogy megfelelő válasz érkezik, mivel egy galíciai falvat vásárolt is Bukovinában, amelynek ma is tulajdonosa. Kapri úgy ítéli, hogy joga volt a falvat megvásárolni, mivel helybéli.
  1783-ban a falu határai: Alsó-Milişăuţi, Romăneşti, Călineşti és Mărăţei (új neve Dănila) a Szucsáva folyón túl pedig Părhăuţi és Hrinceşti. Határnevek: malomgát, Horaiţ patak, Racova patak, büdöskút, Balog-kút, Dănila patak, Németvágás (irtás) vagy palánka, sasláb, nagytisztás, Neliapca patak.
  A fogadjisteni magyarok említése. 1783. június 2. Iacobeşti határában, Alsó-Milişăuţi egyik részén, a St. Ilie kolostor földjén van az új Csángó falu, amely román neve Iacobeşti és magyarul Fogodisten. Tehát ekkor még a magyarok nem voltak a Jakabos völgyébe felköltözve!
  1784. január 10. General maior Enzenberg a szucsávai örmény kupec Kapri Miklós által 1781. május 1-én vásárolt birtokra vonatkozva (Todorești) nyilvános hirdetéssel felhívja az érdekelteket, ha valami ellenvetésük volna a vásár ellen. Mivel senki sem jelentkezett, Kaprit megerősítette tulajdonában a Császári Közigazgatás.
  1784. szeptember 1. Eladásra kerül Kapri bárónak a fél Iacobești falu. Mária, Constantin porkoláb lánya, a berhomeț-i Alexandru Vasilco felesége, eladja Ioan Kapri mărăței-i bojárnak ½ Iacobeşti-et2.900 lejért, amely hozomány volt az apjától és ennek Ion Abăza-tól. Most lehet a magyarok elköltözéséről beszélni, mivel a falu egy része Kapri báró tulajdona lett.
  1812. június 20. Törvényszéki jegyzőkönyv vétetett fel a Mărăței és Fogadjisten (Iacobești) birtokok osztása ügyében Ion Kapri és hat gyermeke, Nikolaus, Warteres, Gregor, Georg, Zadur és Ariton között.
  1833. július 30. Ariton Kapri Iohann, Zadur és Emanuel fiainak adományozza Iacobești-t, amely neve „Fogodisten.”

                                                                                                 Józseffalva
  Bukovina „elrablásakor” (egyes román történész szerint) a tolova-i szállás-tanya puszta volt, a slatina-i kolostor tulajdona. Tolovát egyesítették a szomszédos Vorniceni szállással, és így jött létre a Tolova nevű falu. Mivel ez lakatlan volt, Ausztria betelepítette Csángókkal, nevezvén az új falvat Ioseffalva-nak. 1783. október 4-8. között meghúzták Vorniceni határát. Szomszédos a Tolova szállással, a Zăhăreşti, Stupca és Dragoieşti falvakkal.... Talán ekkor létesült Józseffalva.
  Vorniceni. 1782. március 11. Az osztrák bizottság előtt megjelent Ghenadie, a slatina-i főpap, és kijelentette, hogy a kolostor birtokai Bukovinában: Valeaseaca, Măzănăeşti, Bereşti, Vorniceni, ½ Corlăţeşti, Borghineşti és Steleneşti.
  1789. augusztus 2. Ienachi Cantacusino volt pohárnok megerősíti a mărăței-i Kapri Miklós bárót liteni-i birtokában, mivel Liteni határos a horodniceni-i birtokommal, ahol a házam is van, és Kapri Miklós a birtok másik felének tulajdonosa. Egyezségre jutottunk Kapri Miklóssal, hogy birtokolja a liteni-i birtok bukovinai részét a zăhărești-i Gropile vagy Căldăruşa határokkal, én meg birtokoljam a Liteni birtok moldvai részét.. Kapri 100 dukátot adott nekem. A Kapri birtok határai a Tolova patak és a Somuz közt fekszenek.
  1797. február 25. Ioan Ruset sókereskedő árendába adja Kapri Miklós András bárónak a zăhăreşti-i birtokot 10 évre, évi 850 török pénzért és két csődörért. Kapri kötelezi magát két halastó és két, kétköves malom építésére.
  1817. március 20. Kapri Nicolaus báró fiának, Kapri Josef bárónak adományozza Teodirești, Soloneț és Liteni falvakat.

                                                                                         Istensegíts
  Először történik meg Satu Mare, a majdani Grossdorf falu említése. 1582. Satu Mare falu említése egy malommal, határa Bădeuţ-tól Durneşti-ig (a majdani Hadikfalva), adományozva a Sf. Ilie kolostornak.
  Istensegíts - Ceplinţe említése román-német dokumentumokban. 1654. július 18. Jászvásár. Ilie Septelici testvérével Ghiorghițaval megegyezett a suceviţa-i kolostorral. Suceviţa-nak maradnak a Hrincești, Iazlovăț és Ceplinţe falvak, a Septelici testvérek megkapják a Szucsáva vidéki Serbăuți falut. Ceplințe falu, amelyet még Țibeni-nek is neveznek, határos volt Ivăncicăuți és Pârlițeni (máshol Părlişeni) falvakkal.
  Egy német nyelvű dokumentum 1782-ből ezt írja: „Ceplinte oder Tibeni, Ivancicauti auch Tibeni gennant, auf welchem das neue hungarische Dorf Istensegíts angelegt ist; Parliseni, auf welchem dermal das neue hungerische Dorf Istensegíts liegt; Ivancicauti oder Tibeni sind die untereinander ungeteilten Dörfer oder Pradia des Klosters Solka.” Vagyis Ceplinte, Ivancicăuți és Pârlișeni szállásokon az osztrákok létesítették Istensegíts falut magyar telepesekkel, nyugat-, észak-nyugat-, és északra Grănicești falutól. Ennek régi neve Crăinicești.
  A 18. század utolsó negyedében még létezett az új, magyar kolónia mellett, majd végleg eltűnt Țibeni (az ősi) vagy Pârlișeni falu. 1784-ben önálló parókia, 1787-ben Botoșenița, Gropenile, Bălcăuți és Țibeni alkotott egy közös parókiát.
 A 18. században több említés történik Ivăncicăuţi faluról, a jövendőbeli Istensegíts közelében. Cantacuzino Iordachi megvásárolt bizonyos földeket néhány Ivăncicăuţi-i szabadparaszttól. 1765. január 2-án Ghica vajda megerősíti Stefan Tabără pohárnokot Ivăncicăuţi falu ¼-ed részének tulajdonában.
 Ivăncicăuţi 1765. május 25-én: a falu 2/3-ad részének tulajdonosa Dumitrasco Rotopan.
 Ivăncicăuți falu említése a magyarokkal egyetemben. A falu napjainkra eltűnt, Hadikfalva és Istensegíts közt levő pusztán helyezkedett el. 1782. január 1. Az osztrák bizottság előtt megjelent Meftodie, a solca-i főpap és Ghideon, kijelentve, hogy a solca-i kolostor alapítója Ștefan Tomșa vajda. Hozzá tartoznak: Solca, Botoşana, Cajvana, Iaslovăţ, Bădeuţi, ½ Milişăuti, Drăgăneşti, majd puszták Pârlişeni és Ivăncicăuţi, ahova magyarokat telepítettek, Crăiniceşti, és a Hrinceşti és Ceplinţe (Istensegíts) puszták...Ştefan Tomşa vajda alapítótól kapta a kolostor: Solca, Botoșana, Cajvana, Bădeuți falvakat, Crăinicești-, Ivăncicăuți- és Pârlișeni-el. Iaslovăț falut, a Hrincesti és Ceplințe pusztákat cserébe kapta a Sucevita-i kolostortól, annak hagyva Ibănești és Cristinești falvakat. Következtetés: az Istensegíts létrejötte után érkező magyarokat a falu és a leendő Hadikfalva közti pusztán, az Ivăncicăuți részen telepítették le ideiglenesen (1782).

                                                                                                                                                      Slatina

                                                                               Durnesti-Hadikfalva
  1490-ben Nagy István fejedelem alárendeli Radócnak a „Juga cel Prost” (Juga Durnyj) templomot.
  1605. november 23. „Isten kegyelméből Én, Ieremi Moghilva fejedelem, Moldvaország uralkodója ezen levelünkkel tudatjuk mindenkivel aki látni vagy olvasni akarja, hogy megjelent előttünk és a mi moldvai nagybojárjaink előtt a hűséges és becsületes Toader Moghilva bojár, a fejedelem testvére... és cserébe adtam neki a fél Durnești falut a Szucsáva folyó felől, egy malomhellyel, amely részt mi Petrea, Ionasco, Teta, Șofronia és Măricuța Albota testvérektől vásároltunk 600 ezüst tallérért...”
  1680-ban Ștefan Petriceicu Voievod a St. Onufrei kolostornak adott adománylevélben megemlíti Durnești falut egy halastóval együtt.
  A leendő Hadikfalva említése (Durnesti-Dornești). 1708, Jászvásár. Mihai Racoviță VV (Voievod vagyis vajda rövidítése-a sz.megj.) megerősíti abban az ingatlantulajdonban a St. Onufri kolostort, amelyet Ștefan Petriceicu adományozott neki: Băncești, Durnești, ¼ Drăgușeni falvak, szőlős és négy cigánycsalád. Azért furcsán voltak elhelyezkedve a kolostorok tulajdonai, mert Durnești-Drăgușeni 91 kilométerre délre, Durnești-Băncești 1 kilométerre északra fekszik. Petriceicu adománylevele 1680. január 12-én kelt. Durnești falu a bojári udvarházzal 1636. február 13-án került Toader Petriceicu tulajdonába.
  A bukovinai helységekről készült kimutatás szerint 1780-ban Dornești nem létezik (Felder ohne Hauser). A XVII. században Dornești déli része a Zavodivce nevet viselte.
  Durnesti. Durnesti falu eltűnt, és 1786-ban a „Határszabályozó” Bizottság megállapította, hogy Durneștinak, amelynek előző neve Zavodivce volt, most Hadikfalva a neve. Ez egy Csángótelep, a melyet a Moldvából hozott telepesekkel létesítettek az osztrákok.

                                                                                 Andrásfalva-Măneuți említései:
  1433-Mianouți.
  1437- Măneuți la Suceava. (A Szucsáva menti Maneuti)
  1468-ben Nagy István fejedelem megvásárolja a Szucsáva menti fél Măneuți falut és a Putna-i kolostornak adományozza.
  1487- Feljegyzés a Szucsáva menti Măneuți faluról, malmokkal.
  1742-ben puszta volt, Mineuții néven. Bogdan Măneuții falut Horodnic mellett tájolja be, a suceviţa-i kolostor határában. Bălan szerint Măneuții falu: „Vicovul de Jos, Voitinel és Horodnicu de Jos környékén volt.” Napjainkban Frătăuții Vechi (Ó-Fratóc) egy tanyarészét Andrieșeni-nek nevezik. Az elnevezés a régi magyar falu, Andrásfalva nevét juttatja eszünkbe.
  1923-ban Frătăuți Vechi anyaegyházhoz tartozott Hurjuieni tanya és Măneuți ortodox filiálé. Az adatokból arra lehet következtetni, hogy a valamikor létezett, de utólag eltűnt Măneuții falu helyén jött létre az Andrásfalva nevű magyar kolónia.

 Saját fordításaim.

                                                                                                                Forrásanyag:
1. Wickenhauser Franz Adolf: Die deutschen Siedlungen in der Bukowina II. Bandschen, Czernowitz,
2. Conf. univ. T. Bălan. Documente Bucovinene vol. V, 1745-1760, Cernauti 1939, Tiparul „Mitropolitul Silvestru”, 67, 130, 147, 151, 158, 170, 305 old.
3. Nicolai Grămadă, Toponimia minora a Bucovinei, Editura Anima, 436. old
4. Fl. Marian: Biserica din Părhăuți în Bucovina. Analele Academiei Române. Mem. secției istorice, seria II, Tom IX, 20-28. old.
5. Conf. univ. Teodor Bălan. Documente Bucovinene vol. II, 1573-1720, Cernăuți 1937, Tiparul „Glasul Bucovinei”, 161. old
6. Acta. Gran. III. kötet, 61. oldal
7. Se. Mitropoliei Bucuresti, 1892. évből
8. Eredeti dokumentum a Csernovici püspökség levéltárában. Német másolata a csernovici Állami Levéltárban.
9. Arh. St.K.A. Starea Civila, 1786-1803, extras matricular
10. Conf. univ. T. Balan, Documente Bucovinene, vol VI. 1760-1833, Bucuresti, Ed. „Casei Scoalelor si a Culturii Poporului” 140.old.
11. Bogdan, Doc. St. 132, 300, 410. old
12. Wickenhauser, Homor, 185. old
13. Ibanescu Gheorghe. Ipisoace si zapise, vol. II partea I, pag. 113-114
14. Conf. univ. T. Balan. Documente Bucovinene vol. II, 1573-1720, Cernauti 1937,
15. Tiparul „Glasul Bucovinei” 20295, 65. old
16. Costachescu, Documente, I. 365., 507. old
17. Bogdan, Samile, 222. old
18. Balan, Sate disparute, 18. old
19. Anuar Arhid. Buc. 1923, 35.

                                                                         Csángóknál
(Melyben megtudjuk, hogy a hadikfalvi telepítést Enzenberg vezette, és Hadik kikönyörögte II. József császártól, hogy a falut róla nevezzék el. )

   A kedves, kissé tótos magyarsággal beszélő plébános a harmadik pohár bikszádi víz után, - mert az orvos erre a hétre eltiltotta a bortól, - mégis csak lehörpint egy pohárka bort is, a mikor azt hiszi, hogy senki se látja.
  - Egészségére! - súgom oda titokban.
  - Kutya szeme van az úrnak! - feleli, majd felkel s az öreg szekrényhez megy, kutatgat, keresgél benne, majd előkerít egy régi könyvet s elém teszi. Ujjával rábök egy bejegyzésre: Liber Mortuorum Aug. 6. R Antonius Tornay Parochus Hadikfalvensis 65 annorum Inflammatio Pulmonum.
  - Tudja-e, mi ez? - kérdi s vidám szemmel a szemembe néz, mint a ki valami tréfás történetet rejteget.
  - Tudom. Tornay Antal néhai plébános elhalálozásának bejegyzése.
  - Téved az úr. Ez a pár sor azt meséli, hogy mulat a mi népünk. Fiatal tacskó voltam még akkor, - ma túl vagyok a hetvenen, - de ezt a temetést soha se felejtem el. Szép temetés volt, zászlóval, énekkel összejött az egész község, igaz szívvel gyászoltunk és szomorkodtunk, mert derék pap, jó pap volt.
  Zúgott a harang, szállott a tömjén. Elföldeltük a templom kertjében. Néhány lépésnyire volt attól a paplak. Oda mentünk vissza szomorkodni. A rezesbanda fújta a gyászosnál-gyászosabb nótákat s mi szétnéztünk az özvegységre jutott házban. Valaki lenézett a pinczébe is, mert Tornay Antalnak volt egypár hordó jó bora. Nem úgy mint ma... Egyszerre csak azon vettük magunkat észre, hogy boros pohár van a kezünkben.
  A banda is kevesebb szomorúsággal, kissé tempósabban húzta, azután felkerült az udvarra még egy hordó, valaki a távol hazáról kezdett énekelni, de már arra kellett inni, aztán nem lehetett soká egy helyben ülni, vagy állni, hát össze-összeütögettük a bokánkat, a banda meg frissebb lett, - mit mondjak öcsém-uramnak, azóta mondás a faluban:
  - Soha többé úgy nem mulatunk, mint a plébános temetésén! Ez a mesém arról, hogy titokban ki hörpintettem egy pohárka bort.

   Ebéd után Kubassek János, a plébános úr, előkereste a legrégibb feljegyzést, mely a csángók bukovinai betelepüléséről szól. Mártonfy, Hadikfalva első plébánosa, a ki még az első telepesekkel jött ki, vetette papírra lúdtollal 1790 körül. A papiros tépett, foszlott, szakadozott, az írás nagyrészt olvashatatlan, csak az elejét lehet kibetűzni. Soha, sehol közölve még nem volt, ezért kétszeresen érdekes:
  „Colonia Hungarica erecta Hadikfalva fuit anno 1785 sub militari directione generali Ezenberg, qui eotum fuit Commendantius totius Buccowinae. Generali autem Brigadere Comitibus Hadik, qui a sua Sanctissima Mejestate Josepho II. expetiit ut Colonia ista Hungaries nomen habeat Hadikfalva. Quinque annorum spatio erant incolae Hadikfalvenses liberi ab omni contributione et servitute dominali..."
  Ettől a mondattól kezdve a többit már alig lehet kibetűzni, csak később, másik oldalakon. Pedig nagy kár, mert a bukovinai csángó településekről, a „magyar gyarmat”-okról alig maradt írásbeli feljegyzés a hivatalos aktákon kívül. A népről maga a nép írhatott volna, de ezután hiába kutattam, sehol se leltem…
  Feljegyeztem egy jellemző csángó népdalt:
  (Ha felmenek) én az állomásra,
  (Jegyet váltok) fel Amerikába.
  A jó jegynek egyetlenegy egy dollár az ára,
  Úgy elmegyek, vissza se jövök szép Hadikfalvára.
  Megy a csángó tovább, fel Amerikába!...
  Százharmincz évig megmaradt az osztrák uralom alatt, rutén, oláh tenger közepette színtiszta magyarnak, számra megsokasodott, szokásra, beszédre sok magyar vidéknél igazabb, rátartósabb maradt, gonddal, keservvel magyar iskolát tartott fel, - de a dollárnak ő se tud ellent állni. Odakint újra találkozni fog a magyarországi magyarral.
Nagy tengert kellett bejárniuk, hogy újra kezet foghassanak.

Pásztor Árpád.

Forrás:
http://www.huszadikszazad.hu/1913-junius/kultura/csangoknal

   A latin szöveg:
„A hadikfalvi magyar kolónia 1785-ben jött létre Ezenberg tábornok katonai irányításával, aki akkoriban az egész Buccowina parancsnoka volt. Gróf Hadik dandártábornoknak, a legszentebb felségétől, II. Józseftől, azt kívánta, hogy ennek a Magyar Gyarmatnak a neve Hadikfalva legyen. Öt év leforgása alatt Hadikfalva lakói mentesek voltak minden járuléktól és úrbéri szolgaságtól...

                                                                                       A keleti magyarokról (1941).

    Az emberi agynak megvan az a tulajdonsága, hogy azt lát, amit látni akar, és abban hisz, amiről meg van győződve, és mindez a valóság kárára valósul meg általában. Az úgynevezett bukovinai székelység, egy kialakult népcsoport, a székely és székelyes többség hatására és beolvasztó képességére, azonban azt állítani, hogy minden ottani, magyar településbeli lakos magyar volt eleinte és székely, az több, mint túlzás. Ennek bizonyítására nem szükségesek a dokumentumok, csak a nevek: induljunk el Székelyföldön, és keressünk Neudhardt, Lávrik, Volcsuk, Ömböli, Lőcsei, Winter, Leopold nevű székelyeket.
   1941-ben, az alábbi tudósítás megjelenésekor, ezek már közelednek ahhoz a pillanathoz, amikor a bukovinai magyarok székelyek lesznek és az összes bukovinai magyar telepítés Hadik Andrásnak köszönhető.
   Ami Hadikot és telepítését illeti, erre már szükségesek volnának a dokumentumok, leginkább a Bécsi Hadilevéltárból, de az első telepítésekre vonatkozók nem említik őt. Madéfalva után egy évre, 1765-ben már kiadatott az amnesztia. Miért nem ment akkor Hadik Moldvába, hazahívni székelyeit, miért várt 20 évet, és „hazavitte” őket Bukovinába?
  Az osztrákok bukovinai bevonulása után, Splényi részletesen leírta a vidéket, népeit, felszíni, altalaji kincseit, útjait, szükségeit, stb. Enzenberg, miután lemondatták Bécsben arról az eredeti szándékáról, hogy csak németeket telepítsen Bukovinába Morvaországból és Bajorországból (a nagy költségek miatt), kénytelen-kelletlen mások után nézett. Hol voltak ezek, hisz az ajánlatok szerint nem lehettek osztrák területen? Hát Moldvában: magyarok, székelyek, csángók, stb. majd Galíciában és Podóliában. Ezzel két cél volt elérve: egyik, hogy új telepesek, adófizetők jöttek be, másfelől gyengítette a szomszédokat. A moldvai tapogatózásra és kikémlelésre, majd csalogatásra Mieg őrnagy, Beddaus kapitány, Mártonffy és egy szakasz katona lett kiküldve. Ők rendezték az első telepítéseket Istensegítsre és Fogadjistenbe. Hadik csak 10 év múlva kapott szerepet, a második rend telepítésénél. Tulajdonképpen 1780-ban lép színre a bécsi tanácskozáson, amikor is kiadták a „Protocollum commissionis sub 4ta Aprilis 1780 Viennae habitae” iratot. S akkor a kérdés: azt látjuk-e, amit nézünk, vagy amit látni akarunk?
Magyarok voltak a telepítések előtt is Bukovinában, mint az alábbiakból kitűnik. Enzenberg összeírásakor (1778-1779), közel 600 magyar volt Dél-Bukovinában, szétszórva, mintegy 75-77 helységben. (LGP).

                                   Milyen szerepet játszott a magyarság a román életben és kulturában?
   Ellenzék. 1941. január 25. (kivonat).
   KAPCSOLATOK A KÁRPÁTOKON TÚLI ÉS ERDÉLYI MAGYAROK KÖZÖTT.
  Ezek a Kárpátokon túli magyarok természetesen állandó kapcsolatban voltak erdélyi testvéreikkel, de lassan megbarátkoztak a mind feljebb nyomuló kunokkal is. Számuk nőttön-nőtt a kun uralom alatt is és a teuton lovagok védelme alatt úgy hozzájuk, mint a havaselvei lejtőkre nagy számban jöttek ki magyarok és szászok, papjaikkal együtt és ezzel egyidőben óriási apparatussal megindult a kunok közötti térítési propaganda is.
A 13. század elején megalakult a milkói kun püspökség, melynek első püspökét Teodorikot az esztergomi érsek szenteli fel és ő határozza meg egyházmegyéjét. Ekkor hunföldön, mely a későbbi román fejedelemségek területével majdnem azonos, a hunokkal magyarok és románok nagy számban élnek együtt.
   A kunok kikeresztelkednek, majd nagy részük a tatárjárás elől Magyarországba menekül. A tatárjárás mindent megsemmisít és elpusztít ezen a területen, így a milkovi kun püspökséget is. A tatárok elvonulása után új élet kezdődik itt is. A milkovi püspökség is újjáéled Argesben. A kunok sikeres megtérítését a románság visszatérítésének kísérletei követik és úgy ezt, mint az itt élő növekvő számú, főképpen magyar katolikusok lelki és szellemi szükségleteit a különböző szerzetesrendek, a többnyire magyar szerzetes atyák látják el nagy buzgalommal. Egymásután alapítják a kolostorokat a Domonkos, Ferences, Minorita, Jezsuita atyák. Csak egy kissé kell ismernünk e rendek történetét, hogy számoljunk azzal a nagy kulturális behatással, amit ezek a rendek gyakoroltak. Elég, ha megemlítjük azt, hogy Paulus Hungárus, az első domonkosrendi gvárdián, aki a kunok térítgetése közben szenvedett vértanúhalált, azelőtt a bolognai egyetemen a kánonjog tanára volt. A magyar katolikusok száma e magyar fennhatóság alá eső területekre való kitelepülések útján állandóan gyarapodik.

   A ROMÁN FEJEDELEMSÉGEK MEGALAKULÁSA
  Közben megalakultak a magyar király hűbéruralma alatt a román fejedelemségeit. Ungro-Vlahia a 13. század végén, Mauro-Vlahia vagy Moldva pedig a 14. század vége felé. Ezzel megkezdődik az itteni magyar települések harmadik korszaka.
  A magyarok, székelyek kitelepülése elé a fejedelmek sem gördítenek akadályt, részben mert hűbéruruknak, a magyar királynak fennhatósága alatt állottak, de még olyankor sem, amikor a hűbéresség csak látszólagos vagy semmis volt már, mert a bejövő magyarok, éppen úgy, mint a bennszülöttek, hasznos polgároknak bizonyultak. A magyar katolikusság igen megerősödik, kőtemplomaik, iskoláik vannak, akkor, amikor ilyesmivel a románok még nem bírtak s nem is kívántak.
  Egymásután létesülnek a katolikus püspökségek, előbb Seretvásáron (Siret), aztán Szörénytornyán (Turnu-Severin), majd a 15. század elején Moldvabányán (Baia) városokban. Az erdélyi szászokkal karöltve ezek a magyarok viszik be a fejedelemségekre az első iparágakat, ugyanők indítják meg és folytatják a kereskedelem számottevő részét, ők viszik, be és művelik az első szőlőültetvényeket, és ott vannak a fejedelemségek első bojárjai között.
  Miron Costin szerint Suceavat magyar szűcsök alapították. Az első kőművesek, az első bányászok is magyarok voltak, innen a mindkét fejedelemség területen létesült Bánya (Baia) nevű városok, továbbá az Ocna (Akna) elnevezésű helynevek. A Tárgu-Ocnai csángó sóbányászok sokáig privilégiumokat élveztek a többi polgárokkal szemben. Pecsétjükben pörge kalapos, magyar nadrágos csángó alakja van. Ugyancsak Miron Costin tanúsítja a 17. században, hogy majdnem az összes városokat szászok és magyarok alapították, és ők nyitották meg az első korcsmákat. A mészárszékeket kezdetben „scaune de carne” néven találjuk, vagyis a magyar szóból eredő alakban. 1358-ban Lajos király megszabja a brassói kereskedők főbb közlekedési útvonalát le egészen a Dunáig, a Buzău és Prahova közötti sávon, le egészen a Ialomiţa, illetve Szeret torkolatáig. Az egykori Ţinutul Sécuieniloron keresztül. Valószínűleg a kereskedelem a Dunán is átért, mert Galati közelében egy Vadul Ungurilor (Magyarok átjárója) nevű helység volt. 1363-ban pedig azt is megengedi a király, hogy egészen a Fekete tengerparti tatár tartományig járjanak kereskedni (Iorga. Com. 1. 38-48), ahol génuai, görög és zsidó kereskedőcentrumok is voltak a tatárok jóvoltából (Chilia, Cetatea Albă). Alexandru cel Bun saját pecsétjével erősíti meg egy somkeréki származású magyar kereskedő végrendeletét, ami azt bizonyítja, hogy ez igen nagy tekintélynek örvendett. Igen tekintélyes kereskedő volt a 15. század elején Cámpulungban Gáspár, a fent említett Ioan de Hosszúmező atyja, akit Zsigmond király és császár „szeretett hívünknek”, Sándor vajda pedig „hűséges szolgája urunknak és nekünk” címen említ. (Ior. ibidem, 144).
  Különösen a 15. és 16. századból van rengeteg adat, okmányok tősgyökeres magyar nevekkel, melyek azt bizonyítják, hogy a kereskedelem és különböző iparágak terén még mindig a magyar és a német az uralkodó elem a két fejedelemségben és ők vitték át ide a falusi és városi közigazgatást is ide, mert még ebben a korban is soltész és bíró (solluz, birău) vezeti a helységeket. 12 választott polgár (párgar), mint esküdt, vezetésével. A soltész, mely legtöbb helyt a város grófjának nevezi magát, meg az esküdtek, még mindig igen sokszor Fazakas, Székely, Sebestyén, Adorján és más jó hangzású magyar nevek tulajdonosai. Az Erdélybe irányított üzleti levelezés magyarul és németül folyik az észak-munténiai és moldovai városokban. A kereskedelmi okmányok tele vannak Kovács, Miklós, Varga, Jancsó, stb. nevekkel.
  Ami a szőlőültetvényeket illeti, egész Moldvában magyarok és németek kezén vannak először és a fejedelem szőlőit is ők, művelik. Bandini értesülése szerint a híres Cutnar-i szőlőt a magyar király által a vajda kérésére kiküldött Guttnar nevű vincellér ültette, és ő honosította meg a többi helyeken is. Róla van elnevezve Cotnari.
   PAPP IMRE. Gimn. tanár.

   MAGYAROK BUKOVINÁBAN. Ellenzék, 1941. február. 1
  A régi okmányokban gyakran találkozunk magyarokkal úgy is, mint a fejedelemség első bojárjaival. A fent említett Gyelevi és Leviti Miklóson kívül még nem ritkák a magyarosan írt Domokos, Korlát, Miklós, Sándor, János, Balázs, stb, nevek a régi okmányok bojár nevei között. (Auner: A rom. magy. tel. 111., Dimitrie Cantemir pedig Descriptio Moldaviae című művében a fejedelemség legrégibb bojárjai között említi a Tamás és Gyenge famíliákat.)
  Számuk egy ideig újabb betelepülésekkel állandóan növekszik, habár az időközönként megismétlődő tatár beütések nemcsak román sorstársaik, hanem az ő soraikban is pusztítottak. A 15. században nagyobb huszita magyar beáramlás megy végbe, és sokan áttérnek a régiek közül is. Az első magyar bibliafordítás 1444-ben Taroson tőlük származik. A pápa által ellenük küldött Újlaki Dénes inkvizítor elől egy részük a tatár Besszarábiába menekült és 1480-ban megalapított Csöbörcsök városát és körülötte számos falvat.
  Egy jezsuita jelentés szerint 1654-ben kb. 20, túlnyomóan magyar katolikus lakosságú falu volt, melyeknek lakói más nemzetiségekkel szemben privilégiumokat élveztek.
  A huszita magyarok alapították Husi városát is. A 16. század derekán visszatérítette őket Tabuk Mihály. A moldovai csángókhoz először 1400 táján vándorolnak ki nagyobb számban a székelyek a Báthory István féle nagy adók miatt, majd a Drágffy vajda hasonló intézkedései nyomán támadt 1494-iki lázadás után még többen.
  Az időközönként megismétlődő tatár betörések, majd török és lengyel pusztítások néha felénél is lejjebb apasztották Moldva és Havasalföld lakosságát, így a magyarok száma is időnként megfogyatkozik.
  A tatárok 1510-ben 70.000 moldovait hurcoltak el. 1515-ben a pestis 9.000 embert pusztított el. De a 16. század második felében nagy nekilendülés tapasztalható. Quirini pápai vizittor 9000 magyar katolikust talál, ami elég nagy szám, ha tekintetbe vesszük az ország akkori nagyon gyér lakosságát. A másik pápai kiküldött, Bandini 1640-ban már csak 5000-et talál, a többi vagy elhurcoltatott és elpusztult az újabb tatárdúlásokban, vagy elrománosodott.

                         Kiadva Pesten és Bécsben 1811-ben a Kunst und Industrie Comptoir által; berlini reprodukció - Simon Schrop & Comp.
   

   Mit látott Bandini?
  Bandini végigjárja a munténiai és moldovai katolikusokat, több mint 40 várost és falut és a pápának küldött jelentésébe, a legtöbb helység nevét magyarul írja, meg az olyan helységekét is, ahol a magyarok már kiveszőfélben voltak s a lakosság túlnyomó része román volt. Körrendeletét latinul és magyarul fogalmazza. Bandini jelentéséből kiviláglik, hogy sok túlnyomóan román lakosságú várós és falu eredetileg magyar alapítás, továbbá egy-egy valamikor nagyszámú lakosú színmagyar helység teljesen elnéptelenedése, kipusztulás vagy elhagyás útján.
  Azonkívül sok helyen talál görögkeleti hitre tért magyarokat, meg olyan falvakat, melyeknek katolikus lakosai elfelejtették a magyar nyelvet. Az összes magyar alapítású helységek a legtermékenyebb helyeken emelkednek. A csángó falvakon kívül 3 olyan várost jelez Bandini ahol magyar lakosság többségben, van. Ezek: Bacău, Husi és Cotnari (Bakó, Husz és Kutnari.)
  Körülbelül 10 városról a helyszínen szerzett adatok és tapasztalatok alapján azt állítja, hogy valamikor túlnyomóan magyar lakosai voltak („Olim erat ungarorum habitatio"), míg azon időben már csak kevés számú magyar katolikus lakott bennük. Ezek: Roman, Tecuci, Vaslui, Suceava, Piatra, Trotus, Siret, Hârlău, Paşcani, Giulesti.
   Egy-egy helyt a bíró magyar volt, még ha a románok is voltak többségben. Másutt román és magyar felváltva gyakorolta a bírói tisztet.
  A múlthoz viszonyítva Bandinus elég szomorú állapotokat talált. Egy megfogyatkozott elhanyagolt, részben idegen nyelvű papoktól vezetett, vagyonában, iskoláiban megfogyatkozott magyarságot. Mindazonáltal azt tapasztalja, hogy a földművelést, szőlőművelést és részben a kereskedelmet, meg némely ipart idegenek űzik, még pedig még mindig a szászok és magyarok, a mind nagyobb számban feltűnő örmények és zsidók mellett. A románok, úgymond, inkább zsákmányolni járnak és hadakozni vágynak (ad rapinam dediti… pro quocumque alio laboré Moldavi Vallachi parum valent). Erről tanúskodnak az egykori okmányok is, bár a román elem lassan átveszi a vezetést.
  Suceávából még küldik a magyar és német kereskedelmi leveleket és hivatalos iratokat. Magyarul van szerkesztve egy a város bírája és 12 esküdtje által Besztercére küldött tanúságtétel. Soltész (vagy „gróf") és 12 esküdt vezeti erdélyi mintára a városok nagy részét. Bacauban több magyar soltész nevéről van adat nemkülönben Tatroson, hol Kosa György, Tamás Mátyás, Bene István, Falusi Márton neveken szerepelnek a soltész és polgárok az iratokban. Târgul Ocna községi pecsétje változatlanul a pörgekalapos csángót tartalmazza. Husi városában egyik évben magyar, másik évben román a soltész és számos magyar név szerepel az okmányokban.
  A túlnyomóan magyar lakosú Cotnar porkolábja hol magyar, hol román. De Targovisten a munténiai Campulangon. Márton, Ba¬lázs, Zsigmond nevek már csak az eltűnt magyarságuk emlékei. Különben csakhamar még a vallásukat is elhagyták ezek az elrománosodott magyarok és szászok, mert az egykori katolikus propaganda centrumában ma sokkal hathatósabb eszközökkel ellenkező propaganda folyt: adómentességet ígéretek az áttérő katolikusoknak és pogánynak nevezték, aki hitében megmaradt. (Ior. Ist. Com. 1. 244). A város 1300-ból való pecsétjét egé¬szen 18. századig a katolikus barátok (preoţii baraţi) őrizték).
   ELROMÁNOSODÁS
  Ebben az időben, amint látjuk, a magyar, német városi lakosság, az egykori alapítók, már többé-kevésbé el vannak románosodva s csak ott maradtak meg nagyobb számban, ahol a környező magyar falvakkal közvetlen kapcsolatban voltak, vagyis a moldvai csángók vidéken. De mialatt az elszigeteltek kivesznek, az egy tömbben élő magyar szigetek, a moldvai csángók, ezután is erősödnek a hozzájuk kijövő új áramlatok által és csakhamar megkezdődik egészen észrevétlenül bukaresti beszűrődés is.
   KÉSŐBBI ADATOK.
  1762—66 között, a mádéfalvi siculicidum székelyöldöklés és annak előzményei miatt újabb székely kivándorló hullám hagyja el Erdélyt és legnagyobbrészt a moldovai csángókhoz telepszik. Egész csomó új községet alapítanak, azon kívül, hogy a bakói és forrófalvai csángó központok telepeit is felszaporítják székely lakósokkal.
  1780. körül II. József alatt Bukovinába vándorol ki nagyszámú székely és megalapítják az ismeretes Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten nevű községeket, továbbá Bukarestben is kezdenek elszaporodni és számos új község, keletkezik Moldvában is.
  A 19. század elején újabb 10 ezer magyar bevándorló érkezett Moldovába, amikor összes számuk az egykori becslések szerint az 50. 000 felé jár (Lippa konzul).
  A munténiai bevándorlás gyéren folyik és főképpen Bukarest felé irányul. Kós Ferenc 1858-i adatai szerint Moldovában összesen 40.000 magyar katolikus él kb. 200 helységben. Ezek között 27 helyen él 400 katolikusnál több, ebből ezren felüli lakosú 9, míg Szabófalva kétezren felüli. Auner 1912-ben felszámolja a falusi lakosságot, konstatálva, hogy azok több mint 100 faluban élnek, melyekből 16-nak van ezren felüli lakósa, egyeseknek kettő, sőt háromezer. Összes számuk 80. 000. Tudjuk, hogy ma már 5000 lakossal bíró falvaik is vannak
   ÉS MA?
   Ma a magyarság legszámottevőbb mennyiségben Bukarestben és a moldvai illetve bukovinai csángóvidéken él. Úgy a bukaresti, mint a moldvai jóval meghaladta számban a százezret a bécsi döntés előtt.
  A bukarestiek a társadalom minden rétegéből valók és az összes magyar vallások követői, de főképpen katolikusok és reformátusok. Vannak magyar parókiák, kultúr-egyleteik, lelkes és agilis vezetőik és sokkal inkább kapcsolatban állanak a Kárpátokon inneni véreikkel, mint a moldovaiak. Az első református parókiát és templomot 1850-ben alapítja Sükei Imre tiszteletes úr. Iskoláik is régóta vannak. A magyar ferencesek iskolájában 1855-ben 100 magyar gyermek járt.
  A moldovai csángó székelyek falusi földműves nép. Bacău, Román, Neamt és Iasi megyékben laknak, több mint 100 községben, melyeknek mind magyar nevük van, illetve volt. Számuk meghaladja a 100.000. Mind katolikusok. Nagyon józan, dolgos, becsületes és mélyen vallásos emberek. Évszázadokon keresztül mindig kitűntek erényeikkel és jóságukkal román testvéreik közül. Bandini és a többi pápai vizitátorok és más utazók mind a legjobb véleménnyel vannak róluk. A környezet durvább vonásaitól elütő lelkületűkre jellemző, ahogyan a határok megjelölésénél eljártak. Moldovában ugyanis egész a 19. század elejéig telekkönyv helyett úgy gondoskodtak a kijelölt határok észben tartásáról, hogy egy gyermeket hurcoltak magukkal, akit a határvonal minden szakaszán úgy eldöngettek, hogy holta napjáig nem felejtette el a határt. Csángóink, amint Xenopol is megállapítja Bandini nyomán, ezt a praktikus metódust úgy alkalmazták, hogy a gyermekeknek a határmegvonásnál olyan ajándékokkal kedveskedtek, ami szintén felejthetetlen legyen számukra.
  Iskoláik már a legrégibb idők óta voltak. Nem véletlen, hogy Despot vajda Cotnari-on állíttatta fel rövid lélegzetű egyetemét, mert itt akkor bizonyára magyar-német kultúrközpont volt. A Ferencesek és Jezsuiták az országban voltak, s nyomukban, jól tudjuk mindig a kultúra járt.
Mavrokordat fejedelem titkára Hauterive gróf jegyzi fel 1787-ben, hogy a moldvai magyarok általában komolyabbak, tanulékonyabbak és az adófizetésben pontosabbak, mint a románok. Nagyon szépen élnek, erkölcsösek, ritka az ágyasság közöttük, nem lopnak — állapítja meg Auner kanonok 1912-ben. Az 1831-i és 1907-i parasztlázadásokban nem vettek részt, ahol mégis megtörtént, papjaik hamar lecsendesítették őket.
  NEGYEDMILLIÓ MAGYAR AZ Ó-KIRÁLYSÁGBAN
  Sajnos, idők folyamán mind kevesebb magyar papot engedtek hozzájuk az illetékesek, mert beolvasztásukban reménykedtek. Ma már alig akad magyar pap közöttük. Magyar iskolának híre sincs, így írni-olvasni csak románul tudnak. De azért faji tisztaságukat ezer év óta is megőrizték és bizonyos szigeteket kivéve, magyarul beszélnek. Csak saját nemzetük tagjaival lépnek házasságra. Ruházatukat maguk készítik. Gazdaságilag teljes elszigeteltségben élnek. Hagyományaik, énekeik ősi magyarságukban gyökereznek. Így sikerült megmaradniuk ízig-vérig magyarnak, mindazon törekvések és természetes behatások ellenére, melyek magyar etnikai jellegüket szüntelenül fenyegették.
  Őseiknek, Gyula vezér bátor törzsének kívül maradt őrsége karddal és íjjal küzdötte ki létjogosultságát Etelköz északi megyéjén tatárossá duzzasztva levágott támadóival a gyepű felől hírt hozó folyót. Az utódok, kard helyett az ekeszarvát markolják, véreikkel összekötő kapocs gyanánt a katolikus vallást ápolják.
  Gondoljunk rájuk többet, mint ezelőtt. Derekasan kiérdemelték csodálatunk és becsülésünk legmagasabb fokát. S tartjuk kötelességünknek magyar népközösségünkbe visszaölelni, itthoni kultúránkba belekapcsolni őket. Egyetlenegyet sem szabad elveszni hagyni közülük. Sőt az elrománosodottakat is vissza kell magyarosítani. Negyedmillió ó-romániai magyar vérünk drága vér, jó vér, amelynek gyarapítania kell nemzeti erőnket.
  PAPP IMRE. Gimn. tanár.

                                                  Az első német telepek Bukovinában.

   A katonai közigazgatás időszakában (1774–1786) megindult Bukovina szervezett gyarmatosításának folyamata. Az első németek az osztrák uralom létrejöttével kezdtek érkezni Bukovinába. Kezdetben katonák, különböző tisztviselők és a közigazgatás képviselői, kereskedők, iparosok voltak. Többségük Csernovicban, Szucsáván, Szeretvásáron és néhány fontosabb faluban telepedett le. A katonai közigazgatás vége felé Bukovina délnyugati részén megalakult az első német bányásztelep. Vaslelőhelyeket fedeztek fel a tartomány hegyeiben, Fundul Moldovei és Iacobeni közelében. E lelőhelyek feldolgozására egy kolónia létrehozását határozták el, német bányászokkal. Az első német telepesek 1784-ben érkeztek Iacobenibe, eredetileg Észak-Erdélyből és Zipsből (egy észak-magyarországi megye volt, jelenleg Szlovákia területén). A kolónia 1784–1786 között alakult, de a tizennyolcadik század végéig folytonosan telepesekkel egészült ki.
   Már Bukovina elfoglalásakor javasolták telepek létrehozását német parasztokkal. A galíciai és moldovai bevándorlók nagy száma miatt azonban, az osztrák uralom első éveiben nem volt lehetséges, a szervezett német gyarmatosítás.
1782–1783-ban a Prut és a Dnyeszter közötti falvakban nagyszámú német paraszt gyarmatosítását tervezték. Johann Budinszky mérnök véleményét fejezte ki, hogy ezen a területen mintegy három-négyezer német család telepíthető le. Enzenberg tábornok csak 400 család letelepedésének lehetőségére szorítkozott (1).
   A tábornok már 1782 októberében azon a véleményen volt, hogy Bukovinában nem lehet külön német gyarmatokat létrehozni. Ezt a moldovai bevándorlók nagy száma motiválta, akik 1778–1782 között érkeztek. A németek letelepedése az állam területére túl drága lett volna, mert a legtöbb esetben szegényparasztok kérték, hogy érkezzenek Bukovinába. Ugyanakkor a Prut és Dnyeszter közötti területen nem volt erdő, és az építőfát Ceremus környékéről kellett volna előkészíteni és elszállítani.
   Eközben szervezetlenül megindult a német parasztok bejövetele. 1782 június és október között 22 katolikus hitű német parasztcsalád érkezett Bánátból, akiket Molodia (13 család), Mitocul-Dragomirnei (három család), Cernăuţi, Roşa és Jucica (két-két család) falvakban telepítettek (2).
Az 1786-os évről pontos adatok állnak rendelkezésre a római katolikus és protestáns lakosságról, amelyhez szinte kizárólag németek és magyarok tartoztak. Bukovinában ekkor 1039 római katolikus vallású családot vagy 3609 lakost tartottak nyilván. Közülük 2136 magyar volt, a többi 1473 túlnyomó többségben német nemzetiségű. Ekkor egész Bukovinában még 3302 katolikus katona is tartózkodott (3), de ezeket nem számítottak bele az összlakosságba.
   Bukovinába is kezdtek érkezni a protestáns telepesek, akiknek száma 1786 decemberében 228 fő volt. Közülük 121 protestáns magyar volt, akik átmenetileg Raranceán éltek. A többi protestáns német volt, akik elszórtan éltek különböző helyeken. Így 1786-ban körülbelül 1473 római katolikus német és 107 evangélikus német élt Bukovinában – összesen 1580 ember (4).

Forrás:
ANALELE BUCOVINEI ANUL XXVIII 1 (56) / 2021.
COLONIZAREA BUCOVINEI ȘI SUDULUI BASARABIEI (PÂNĂ LA MIJLOCUL SEC. AL XIX-LEA) CONSTANTIN UNGUREANU

1. Kaindl Raimund Friedrich, Das Ansiedlungswesen in der Bukowina seit der Besitzergreifung durch Oesterreich. Mit besonderer Berücksichtigung der Ansiedlung der Deutschen (în continuare se va cita: Kaindl Raimund Friedrich, Das Ansiedlungswesen in der Bukowina), Innsbruck, Wagner, 1902, p. 390.
2. Ibidem, p. 398.
3. Johann Polek, „Zur Frage der Erric nr. 16, 1908, htung eines röm-kath. Bistums in der Bukowina”, în „Jahrbuch des Bukowiner Landes-Museums”, 16,1908, Czernowitz, pp. 30–31, 33–34.
4. Constantin Ungureanu, „Colonizarea populaţiei germane în Bucovina”, în „Codrul Cosminului”, s. n., nr. 2, 1996, p. 215.

       A bukovinai németekről.

   Az 1990-es évek elején megnyílt levéltárak új kutatási lehetőséget biztosítottak az érdekelteknek. Ennek tükrében elfogadható kellene legyen, hogy a bukovinai magyarság történelme, bizonyos szempontokból, változásokra szorul. Elejétől kell venni mindent, és újra fogalmazni, pótolni vagy javítani. Sok lenne felsorolni az eddigi tévedéseket, és talán fölösleges is, hiszen az emberi gyarlóság nem engedi meg mindenkinek, hogy az új adatokat elfogadja. Még súlyosabb, ha valaki doktorálási tézise hamis adatokra alapul. Ezt is el kell fogadni, mert van, aki beletanult a politikából pénz hozni össze, és igazán mellékes neki, hogy a feldolgozott anyag valós vagy kitalált. Egyik érdekes téma, amely már vagy 3 éve foglalkoztat, a bukovinai elvándorlás. Általánosan elfogadott történelmünkben, hogy a nincstelenség, földtelenség, sok gyermek, móduvázás és még ki tudja hány ok akadt az elvándorlásra, és persze, a honvágy, visszatérni az anyaország kebelére. Utólag tapasztalták, hogy léteznek mostohaanyák is, de ez más téma.
   Az elvándorlás, a mehetnék, mindig szándék volt a bukovinai magyaroknál. Már az első telepítésekkor, az adott adókedvezmények megszűnte után, az 1780-as évek elején, az telepesek jó hányada nyakába vette a világot. Ki jött helyükbe? Az 1785-1789-es nagy éhínségről se esik sok szó, százasával költöztek és pusztultak éhen az emberek.
   Majd következtek az 1816-os ínséges évek, amikor nem volt nyár Európában, a Tambora vulkán kitörése miatt. Bukovinából költöztek el, és Székelyföldről vagy Szolnok-Doboka megyéből vándoroltak Bukovinába. Ebben az időszakban távozott a józseffalviak nagy része, az első három anyakönyvvel együtt. Egyszóval, számos ok lehetett az eltávozásra, mint említettem, leginkább a földtelenség és bőséges gyermekáldás miatt, a magyar történészek szerint.
   A telepítések után megmaradt öt bukovinai falu nem képezett egy megyét, vidéket vagy országrészt, egyszerűen egy elzárt és elzárkozott közösség volt. A dolog jobb megértésére tágítani szükséges a látókört, és úgymond át kell nézni a kerítésen, lássuk, hogy mások is távoztak, vagy mi volt az oka, hogy csak a magyarok mentek el?
   Már jó három éve a bukovinai németeket vettem kezelés alá, Többen voltak, mint magyarok, hiszen 1941-ben csak Radócról 6000-et szállítottak Németországba. De többségben voltak Arbore, Ilisesti, Millischeutz, Corlata, Tereblesti, Balaceana, Iacobeni, Gurahumora, St. Onufri vagy Gura Putnei helységekben is. Ez utóbbi helyég lakóinak néhány mestersége, már 1802-től kezdődően: üveges, takács, kereskedő, favágó, kőműves, szabó, olvasztó, kovács, felügyelő, ládakészítő. Átvett neve, Sebestyén Ádám művében a Putyilla, ami kissé erőltetett, mivel akkor a Szucsáva melletti Hatna is lehetne Hatyilla.
   A bukovinai németeknek sem volt sok földjük, ami akadt, az is csak magánszükségletre, gyermekek általában 12-14. Miért volt az, hogy ők nem vándoroltak, nem móduváztak? A dolog végül igen egyszerűnek bizonyult. A németek a fiúgyermekeiket mesterségre adták, ők is azok voltak. Igyekeztek a fiúkat kitaníttatni és ez sikerült is nekik. Homlokegyesen ellenkező a magyarok felfogásával, akik a földhöz kötötték fiaikat, és még az 1920-as években is úgy tartották Déván, hogy: „ne legyen okosabb a tojás, mint a tyúk.” Míg a németek szűcsök, kádárok, bognárok, cipészek, suszterek, csizmadiák, mesterek, bányászok, üveggyártók, erdőmunkások voltak, addig a magyarok a földtől és időjárástól függtek. A családalapítást is később kezdték a németek, a legények 22-27 évesen házasodtak általában, a lányok is 19-24 év között mentek férjhez. Valamelyest segítette a magyarokat a Szucsáva-Lemberg vasútvonal megépítése, de ott is csak mint szakképzetlen munkások dolgoztak. Ez volt a lényeges különbség a bukovinai németek és magyarok között.

    Déva, 2023 május, László Gergely Pál.

      Migrációs folyamatok Bukovinában, a galíciai közigazgatás során (kivonatok). C. Ungureanu

   Az osztrák uralom kezdetén Bukovinában rohamosan nőtt a lakosság száma, elsősorban a szomszédos tartományokból történő intenzív bevándorlás miatt. Csak az 1774-1786 közötti időszakban Bukovina lakossága mintegy 100%-kal gyarapodott, de ez a növekedés nem következett be egyenletesen az egész területen. Jelentősebb volt a népességnövekedés az egykori Berhomet kerületben (kb. 177,5%), valamint a Prut és Dnyeszter közötti területen (kb. 131,8%), és kevésbé jelentős a korábbi Câmpulung Moldovenesc (kb. 32,6%) és Câmpulung Russian (körülbelül 56%) kerületekben. A leghirtelenebb népességnövekedés Splényi tábornok kormányzása alatt (1774-1778) következett be. Az új katonai kormányzó, Enzenberg adminisztrációja, jelentősen befolyásolta a migrációs folyamatokat és megállította, különösen a galíciai ruszinok intenzív és ellenőrizetlen bevándorlását. A katonai közigazgatás vége felé, Bukovina népességének növekedés-ütemének lassulása volt megfigyelhető, nagyrészt az 1785-1786-ban Moldovába kivándorolt lakosok nagy száma miatt. Csak 1785 novemberétől 1786 áprilisáig 6937-en hagyták el Bukovinát, míg Moldovából csak 111-en érkeztek. 1786. szeptember 13-i jelentésében Enzenberg megjegyezte, hogy e kivándorlásokat követően 277 ház maradt üresen, nevezetesen: 127 a Suceava kerületben, 118 a Szeret kerületben, 30 a Vizsnica kerületben és kettő a Csernovic kerületben. Amint ebből a jelentésből kiderül, a kivándorlásokat követően Bukovina középső és déli része volt a leginkább érintett, ahol a lakosság szinte kizárólag román volt. Csak a kolostorbirtokokról 1786. november 1-től 1787. július 1-ig 221 család, vagyis 1024 fő vándorolt ki. Egyes források szerint Bukovina lakossága 1786-1788 között 27245 családról 224125-re csökkent, a 4833 család (kb. 21750 fő) Moldovába vándorolt ki. A hivatalos osztrák statisztikák szerint azonban 1789-ben Bukovinában 28 653 keresztény és 463 zsidó család élt, összesen 146 542 fővel.

                                                                                            *****************

  Bukovina autonómiájának felszámolása 1786-ban és ennek Galícia közigazgatási körbe való felvétele, mint 19. közigazgatás volt az egyik fő oka a bukovinai parasztok Moldovába való kivándorlásának.
  Ezek a folyamatok még nagyobb intenzitással folytatódtak, különösen a galíciai közigazgatás első három évtizedében. Ainser kormánytanácsos, aki az állami területek igazgatásáért volt felelős, 1787 novemberében ellenőrző utat tett Bukovinában. Jelentéséből kiderült, hogy a bukovinai kivándorlásnak több oka is volt: a parasztok egyéni tulajdonának hiánya; az agrárgazdaság primitív állapota; a bukovinai reformok nyomán bekövetkezett változások stb.
  Enzenberg a maga részéről észrevette, hogy a bukovinai parasztok takarmányhiány miatt a határon túlra, Moldovába viszik át telelni marháikat. A lakosok alapjövedelme ekkor a szarvasmarha tenyésztésből származott, és mivel nyitva volt a határ Moldovával, a lakosok télen átkelhettek marháikkal Moldovában, nyáron pedig visszatérhettek. Bukovina és Moldova között állandó lakosságcsere zajlott, amely azonban nem tudta radikálisan befolyásolni a teljes lakosságot. Így 1790-ben 66 család vagy 152 fő vándorolt ki a Sf. Ilie-birtokról, ugyanakkor Moldovából 28 család 88 fővel telepedett le a helyükre. Kojoleanko adatai szerint az 1787-1791-es orosz-török háború során 4833 család vándorolt ki a moldvai vajdaságba. Von Stammsberg tiszt jelentése szerint 1789-1803 között Bukovinából 14.717-en vándoroltak ki Moldovába, míg ugyanebben az időszakban 5944 moldovai telepedett le Bukovinában. A népesség-nyilvántartást vezető toborzó bizottságok ugyanerre az időszakra Moldovában 21.034 főre, a moldovai kivándorlók számát Bukovinában 9.790 főre becsülték. Ion Nistor ugyanannyi kivándorlót és bevándorlót jelölt meg 1789-1790 között.

                                                                                               *****************

   A közelmúltban Louis Roman publikált egy tanulmányt Bukovina lakóiról az 1774-1803-as időszakban, amelyben megkérdőjelezi az összes korábbi vizsgálatot a föld lakosságának számával kapcsolatban az annektáláskor. Bonyolult regresszív számításhoz folyamodik, és arra a következtetésre jut, hogy az első adatok, az 1786 februárban, közelebb állnak a valósághoz. Bukovina lakosságának számát tekintve, és csak 1798-ban sikerült az osztrák hatóságoknak tudni a teljes lakosság pontos számát.

                                                                                            *******************

   A katonai közigazgatás idején alapított magyar telepeket sem kímélték ezek az emigrációk. Az öt magyar falu lakossága 547 fővel, 18,3%-kal csökkent, és leginkább érintette Józseffalva (Vorniceni) és Fogadjisten (Iacobeşti) falvakat.

                                                                                             ******************

   A Habsburg hatóságok több intézkedést is tettek a Bukovinából történő gyakori elvándorlás megállítására. Amnesztiát ígértek minden visszatérő kivándorlónak és a háztartás újjáépítéséhez szükséges segítséget. 1815. február 9-én a bécsi hatóságok rendeletet adtak ki, amellyel az amnesztia időtartamát 1815. október végéig állapították meg. Ezek az intézkedések azonban nem érték el a várt hatást. Így a Câmpulung Rusesc vikáriátus főpapja, M. Haniţchi 1815. október végén arról számolt be, hogy 1814-1815 között 357-en vándoroltak ki a megadott kerülőútról, és senki sem tért vissza46.

                                                                                            *******************

   Karl Czoemig, a bécsi Közigazgatási Statisztikai Igazgatóság szerkesztője, aki 1857-ben néprajzi munkát adott ki a Habsburg Birodalomról61, számításai szerint 1850-ben Bukovina lakossága 380 826 fő volt, ebből:
184.718 (48,51%) román,
142 682 (37,47%) rutén şi hucul,
25.592 (6,72%) német,
11.856 (3,11%) zsidó,
5586 ( 1,47%) magyar,
4008 (1,05%) lengyel,
2300 (0,6%) lipován,
2240 (0,59%) örmény és
1844 (0,48%) szlovák.

    Forrás:
   Analele Bucovinei, anul VI. 2/1999. 95-109. old

   MIGRÁCIÓS FOLYAMATOK BUCOVINÁBAN ÉS BESSZARÁBIÁBAN (A 19. SZÁZAD KÖZEPÉIG). Részletek. C. UNGUREANU

    Bukovina lakosságának számszerű növekedése az osztrák uralom kezdetén.
  Az osztrák uralom kezdetén Bukovina lakosságának túlnyomó többsége (kb. 60%) román nemzetiségű volt. Az osztrák katonai közigazgatás (1774–1786) a Bukovina annektálása utáni első években tett intézkedéseivel hozzájárult ahhoz, hogy ezen a területen nagyszámú bevándorló telepedett le a szomszédos tartományokból. A hatóságoknak elsősorban gazdasági és pénzügyi érdekeket követve sikerült sok bevándorlót ide vonzaniuk a szomszédos tartományokból, de ez vonzóbb légkört teremtett az Oszmán Birodalom gyámsága alatt maradt románok számára is. 1779-ben népszámlálást végeztek az adózók számának pontosabb megállapítása érdekében. E népszámlálás szerint Bukovinában 23 385 család, azaz körülbelül 116 925 ember élt (1). Daniel Werenka (1774. évi) adataival összevetve 10 942 családdal, azaz mintegy 88%-os növekedést tapasztaltak a népesség számában. Ez a növekedés azonban részben látszólagos, és az 1774-1775 közötti összeírások felületes teljesítésével magyarázható. Az összeírások idején az orosz-török háború még nem ért véget, a megszállt területekre vonatkozó osztrák-török egyezményt még nem kötötték meg, ezért sok lakos elkerülte a regisztrációt. A népességnövekedés elsősorban a szomszédos tartományokból ide érkező bevándorlók nagy számának volt köszönhető. Raimund Kaindl osztrák történész a következőket írta egy cikkében: „A lakosság száma nagyon gyorsan nőtt, a háború miatti menekült lakosok visszatérése következtében; számtalan zsidó és örmény érkezett, moldovaiak „moldávai és török területéről”, akiket az „elviselhetetlen török iga” kivándorlásra kényszerített; de különösen a galíciai ruszinok behatolásával, akik minden tiltás ellenére a drasztikus hódoltsági viszonyok miatt elhagyták hazájukat; sok bevándorló érkezett Máramarosból, Lengyelországból és Erdélyből is” (2). J. Goehlert ezt írta ezzel kapcsolatban: „A szomszédos Galíciából ruszinok és lengyelek menekültek a katonai szolgálattól való félelem miatt erre a vidékre, amely mentesült a hadkötelezettség alól; Moldovából és Törökországból (a Hotin régióból) pedig az emberek vagyonukkal érkeztek a földre, mert elnyomták őket és nem voltak jogaik” (3).

       Erdélyi bevándorlók Bukovinában.
   Az 1778-ig Bukovinában letelepedett erdélyi menekültekre vonatkozóan két összeírést végeztetett el Enzenberg tábornok, 1778. november 3-án és december 15-én.
  Az elsőben 1200 család volt, 5018 fővel (2623 férfi és 2395 nő), amely társadalmi helyzetük szerint 410 határőrcsaládból (308 család a II. román ezredből és 102 család az I. székely ezredből) állt, összesen 1768 fő, a többi menekült más társadalmi réteget képvisel (4). Ebből 4587 román és 431 székely (kelet-erdélyi magyar) volt (5).
   Az összeírásban megjelölt erdélyiek 1718 és 1778 között érkeztek Bukovinába. Az Erdélyből való kivándorlás 1760 után vált tömegessé, tetőpontját 1761–1764-ben érte el, a naszódi zavargások miatt. A legtöbb erdélyi bevándorló Botoşana, Bălăceana és Tereblecea falvakban telepedett le (6). 1778-ban Enzenberg kijelentette, hogy Bukovina déli részén mintegy 50 faluban élnek erdélyi bevándorlók, Ion Nistor pedig 52 falut sorolt fel, ahol erdélyi szökevények húzódtak meg (7). Mág létezik az erdélyi bevándorlókról egy összeírás, amelybe 117 család (413 fő) tartozik (8). Mindezek a bevándorlók, akik 1778 nyarán és őszén telepedtek le Bukovinában, eredetileg Szamos, Torda, Naszód, Máramaros, Kolozs és Beszterce megyékből, azaz Erdély északi részéből és Máramarosból származtak. E bevándorlók többsége Molodiában (73 fő), Milişeuţiban (31), Tereblaceában (28), Corlățele-ben (27), Lehăceniben (25), Uideştiben (20), Bălăceanában (18) stb. (9). Az erdélyi románok Moldovába (később Bukovinába) való kivándorlásának fő okai az erdélyi vallási, társadalmi és nemzeti üldöztetések voltak.

        Migrációs folyamatok Bukovina és Moldova között.
   Az 1768–1774-es orosz-török háború miatt a lakosság egy része, különösen a Prut és a Dnyeszter közötti területről, Moldova más, ellenségeskedéstől kevésbé fenyegetett területeire menekült. Az 1774-es népszámlálás 411 üres házat jegyzett fel a Prut és Dnyeszter közötti területen (258 ház az Alsó-Prut és 153 ház a Dnyeszter környékén) (10). Bukovina elfoglalása után hirtelen népességnövekedés következett be ezen a területen, sok ruszinnak volt lehetősége letelepedni az elhagyott házakban.
   1779 után azonban a ruszinok Bukovinában való menedéklehetősége korlátozott volt, a népességnövekedés pedig a moldovai bevándorlók miatt következett be. 1783. június 19-én Csernovicban tartózkodott II. József császár a következőket említette: „A vidék lakosságának növelése a legfontosabb probléma, de ezt mindent különösebb költséges kiadások nélkül kell megtenni” (11). Ezeknek a követelményeknek leginkább a moldovai bevándorlók feleltek meg. Számuk olyan mértékben megnövekedett, hogy Enzenberg egy 1782-ből származó hivatalos jelentésben megjegyezte, hogy Bukovina lakossága „az elmúlt négy évben” (1778–1782) legalább 6000 moldovai családdal nőtt (12). A Moldovából érkező intenzív bevándorlás miatt 1783-ban leállt a térség németekkel való gyarmatosítása Coţmani térségében.
   A moldovaiak bevándorlásának a következő okai voltak: az etnikai közösség, a nyelv, a kultúra, a vallás és a szokások a bukovinai őslakosokkal; a menekültek visszatérése a háború befejezése után; a katonai adminisztráció egy haladóbb politikát szorgalmaz, mint amit az Oszmán Birodalom Moldovában; a természetes akadályokkal nem jelölt határ léte lehetővé tette a Moldovából érkező menekültek számára, hogy titokban belépjenek Bukovinába és fordítva. A hatóságok a moldovai bevándorlókat részesítették előnyben, mivel többségük jómódú volt, és időben tudta fizetni az adóját.
    Bukovinában ez idő alatt fordított folyamat is lezajlott, a lakosság egy része elhagyta ezt a területet. A bukovinai lakosság kivándorlása különösen a katonai közigazgatás vége felé vált láthatóvá. A bevándorlók nagy száma miatt az életkörülmények megnehezültek. Ugyanakkor a moldvai bojárok megpróbálták meggyőzni a kivándorlókat, hogy térjenek vissza falvaikba. A bukovinai egyházmegye belső átszervezése a kolostorok számának csökkentésével és vagyonukból az Egyházi Alap létrehozásával befolyásolta ezeket a folyamatokat. Az egykori szerzetesi birtokokról sok paraszt a felszámolt kolostorok apátjaival és szerzeteseivel együtt Moldovába menekült.
    A kivándorlók száma 1785-1786 között hirtelen megnövekedett, és emiatt sok községben nagy számban voltak elhagyatott házak. Nos, 1786. szeptember 13-i jelentésében Enzenberg megjegyezte, hogy a kivándorlásokat követően 277 ház maradt üresen, nevezetesen: Szucsáva kerületben - 127, Szeret - 118, Vizsnic - 30, Csernovic - két ház (13) ( többsége Bukovina középső és déli részén).
   Ennek a folyamatnak az egyik fő oka az volt, hogy 1786-ban Bukovinát bevonták Galícia közigazgatásába. Bukovinának semmi köze nem volt Galíciához, más történelmi múlttal, más nemzeti, felekezeti és társadalmi struktúrával rendelkezett, különbözött kultúrájában, nyelvében, hagyományaiban és szokásaiban. A bukovinai románok nem fogadták el ezt az erőltetett uniót Galíciával, tiltakozuk egyik leggyakoribb formája az volt, hogy Moldvába menekültek.

    Bukovina lakosságának elvándorlása 1814–1816-ban.
   A románok számára kedvezőtlen évek után újabb két év következett, amikor Bukovina lakossága 28 453 fővel, azaz 12,4%-kal csökkent (az 1814-es 229.195 főről 1816-ban 200.742 főre (14). A hirtelen népességcsökkenés elsősorban a a nem állandó foglalkozású lakosoknak és családtagjaiknak tudható be. A különböző foglalkozásúak száma 1816-ban 21,2%-kal volt alacsonyabb 1814-hez képest, ugyanakkor a kereskedők és iparosok száma 19,2%-kal nőtt. a köztisztviselők 6,4%-kal, a parasztok 5,7%-kal (15) Bukovina lakosságának ezt a jelentős csökkenését nem éhínség, egyes járványok vagy természeti kataklizmák okozták. 1814-ben Bukovinában 7631 ember született és 4673-an haltak meg, 1815-ben 8474-en születtek és 4610-en haltak meg (16), így a születettek száma 6822 fővel haladta meg az elhunytakét.
   A lakosság számának hirtelen csökkenését Bukovina lakosságának Moldovába és Besszarábiába történő tömeges kivándorlása okozta. Csak 1815-ben 11 074 férfi hagyta el Bukovinát, ebből 6 421 fő a közigazgatás engedélyével (köztük 5 922 külföldre, azaz kétségtelenül Moldovába vagy Besszarábiába). A férfiak többsége a Bukovina központjában található Cuciurul Mare (1850), Berhomet (1618) és Siret (1433) (17) járásból vándorolt ki, ahol ekkor már jelentős ruszin kisebbség élt.
   Hat év alatt (1810–1816) Bukovina lakossága mintegy 10%-kal csökkent. Ugyanakkor a Berhomet járás lakossága 22,8%-kal, a Câmpulung járás 18%-kal, a Cuciurul Mare járás 16,7%-kal, a Siret járás 12,9%-kal, a Bukovina északi részén fekvő Pohorlăuţi járásban pedig mindössze 1,7%-kal csökkent. % (18). A Prut és a Dnyeszter közötti területet érintették a legkevésbé ezek a kivándorlások. Ezen a téren csökkent a lakosság száma, különösen a vegyes lakosságú falvakban. Ezzel szemben az adott terület délkeleti részén fekvő hét községben 1810 és 1816 között 2,7%-kal nőtt a lakosság száma.
Az 1814–1816-os tömeges kivándorlások sokkal erősebben érintették az egykori Csernovic régiót és a Prut jobb partján fekvő településeket, ahol 12,3%-kal csökkent a lakosság száma. A lakosság számának növekedését csak Roşa, Ostriţa, Molodia és Vijniţa helységekben regisztrálták; ehelyett 11 faluban és Caliceanca külvárosában több mint 20%-kal csökkent a népesség. Mihalceán 559 fővel, Cuciurul Mareban 836 fővel (19) csökkent a népesség. Ezzel egyidejűleg Csrnovic város lakossága a Horecea, Liudi Horecea és Roşa elővárosokkal, valamint a szomszédos Corovia, Voloca, Ţureni, Ceahor, Ostriţa és Molodia falvakkal 2,5%-kal csökkent.
   A Szeret folyó völgyében fekvő falvakban (a volt Berhomet bezirk Szucsáva megyében) 19,8%-kal csökkent a népesség. Ugyanakkor hét községben 50% feletti, háromban 45-50%-kal, 13-ban 30-40%-kal, hét községben 20-30%-kal csökkent a lakosság száma (20). A Szeret folyó felső szakaszán fekvő Răzeşe falvakat, valamint a moldovai határ mentén fekvő helységeket érintette a legerősebben a kivándorlás. Az 1814–1816-os kivándorlások kétségtelenül befolyásolták a Szeret-völgy több falujának ukránosítási folyamatát.
   Bukovina délkeleti részét tartósan érintették a migrációs folyamatok. Az innen származó parasztok gyakran jártak külföldre Moldovába, de sokan visszatértek. Ezen a területen a lakosság száma 1810–1816 között 15,2%-kal csökkent. Hét községben 50% felett, hatban 40-50%-kal, további hatban 30-40%-kal csökkent a népesség (21). Ezen a téren a falvak lakossága szinte kizárólag román volt, és az 1814–1816-os tömeges kivándorlások nem befolyásolták radikálisan e helységek nemzeti összetételét.
   A volt Câmpulung Moldovenesc régió népessége nagyon egyenetlenül csökkent. A Câmpulungtól keletre fekvő falvakban 27,7%-kal csökkent a lakosság száma, a Câmpulungtól nyugatra fekvő hét faluban pedig 2,7%-kal nőtt a lakosság száma. Az egykori Câmpulung-Rusesc terület volt Bukovina egyetlen olyan területe, amelyet nem érintettek az 1814-1816-os kivándorlások. A Ceremuş és Putila folyók völgyében fekvő falvak lakossága ebben az intervallumban 6,8%-kal (22) nőtt. Az osztrák uralom idején Bukovina északnyugati részén fekvő, a huculok által sűrűn lakott hegyvidéket érintették a legkevésbé a migrációs folyamatok.
   Ezért 1814–1816-ban Bukovinában tömeges, de egyenetlen népvándorlás következett be. Ezek az elvándorlások a Bukovina északi és középső részén található vegyes lakosságú falvakat, valamint a tartomány délkeleti szélén fekvő román falvakat érintették legerősebben. Kétségtelen, hogy a kivándorlók többsége román volt. Ugyanakkor Bukovina északi részén a többségében ukrán lakosságú falvakat nem érintette az elvándorlás, sőt a hucul falvak lélekszáma növekedett. Az 1814–1815-ös évek tömeges kivándorlását nagy valószínűséggel a lakosság katolikusítás kísérletei és a katonai behívók okozták. 1813-ban a galíciai kormány ideiglenes káplánt küldött az egyesültknek Csernovicba, 1814-ben Teodor Laureckyt pedig görög-katolikus plébánosnak nevezték ki Csernovic és egész Bukovina számára. 1815-ben birodalmi rendelettel megvonták az ortodox püspöktől az oktatás felügyeleti jogát Bukovina egész területén, és minden iskolát „katolikus felekezeti iskolának” nyilvánítottak, és a lembergi katolikus konzisztórium felügyelete alá helyezték (23).
   Az 1809-es és 1813-as években, a napóleoni háborúk csúcspontján kényszertoborzást kíséreltek meg, ami a parasztok tiltakozását váltotta ki a frontra mozgósítástól való félelem miatt. Az 1814-1815-ös kivándorlásokat a Bukovinát akkoriban kísértő éhínség, a bérlők és a helyi hivatalnokok visszaélései is okozhatták.

     Forrás:
     ANALELE BUCOVINEI ANUL XXIX 1 (58) / 2022

1. Daniel Werenka, Topographie der Bukowina zur Zeit ihrer Erwerbung durch Oesterreich (1774–1785) (în continuare se va cita: Daniel Werenka, Topographie der Bukowina), Czernowitz, Selbstverlag, 1895, pp. 173–177.
2. Raimund Kaindl, „Kaiser Josef II in seinem Verhältnisse zur Bukowina”, în „Jahrbuch des Bukowiner Landes-Museums” (în continuare se va cita: JBLM), nr. 4, 1896, p. 18.
3. J. V. Goehlert, „Die Bukowina. Ein Kulturbild zur Erinnerung an die vor 100 Jahren vollzogene Vereinigung dieses Landes mit der österreichischen Monarchie”, în „Mittheilungen der k.k. geographischen Gesellschaft” (în continuare se va cita: MGG), Wien, XVIII. Jg., 1875, pp. 114–115.
4. Ion Nistor, „Bejenari ardeleni în Bucovina” (în continuare se va cita: Ion Nistor, Bejenari ardeleni), în „Codrul Cosminului”, nr. IV–V, 1926, p. 454.
5. Idem, Der nationale Kampf in der Bukowina (în continuare se va cita: Ion Nistor, Der nationale Kampf), Bucureşti, Editura Academiei Române, 1918, p. 103.
6. Idem, Bejenari ardeleni, p. 458.
7. Idem, Istoria Bucovinei, ediţie şi studiu biobibliografic de Stelian Neagoe, Bucureşti, Editura Humanitas, 1991, p. 18.
8. Idem, Bejenari ardeleni, p. 533.
9. Ibidem, pp. 526–533.
10. Constantin Ungureanu, Bucovina în perioada stăpânirii austriece 1774–1918 (în continuare se va cita: Constantin Ungureanu, Bucovina în perioada stăpânirii austriece), Chișinău, Editura Civitas, 2003, pp. 31, 58.
11. Johann Polek, Joseph’s II Reisen, p. 38.
12. Ion Nistor, Românii şi rutenii, p. 100.
13. Ecaterina Negruţi, „Informații noi privind emigrările din Bucovina în prima jumătate a secolului al XIX-lea”, în „«Suceava». Anuarul Muzeului Județean”, anul VIII, 1981, p. 259.
14. A.S.R.C., Fond 1, inv.1, dosar 656.
15. Constantin Ungureanu, Bucovina în perioada stăpânirii austriece, p. 241.
16. A.S.R.C., Fond 1, inv. 4, dosar 3 019; inv.1, dosar 5 224.
17. Constantin Ungureanu, Bucovina în perioada stăpânirii austriece, pp. 85, 242.
18. Ibidem, p. 241.
19. A.S.R.C., Fond 1, inv.1, dosar 2 336; inv. 4, dosar 656.
20. Constantin Ungureanu, „Exodul populaţiei din Bucovina între anii 1814–1816”, în „«Glasul Bucovinei». Revistă trimestrială de istorie și cultură”, anul V, nr. 4, 1998, pp. 25–26.
21. Ibidem, p. 27.
22. Ibidem, pp. 18, 25.
23. Mihai Iacobescu, Din istoria Bucovinei, vol. I (1774–1862), De la administraţia militară la autonomia provincială, Bucureşti, Editura Academiei Române, 1993, pp. 298, 301.

                    Bukovina katonai kormányzói: Miháldy Splényi Gábor báró (1734-1818), és Enzenberg Károly báró (1725-1810).
                                                                                 Stefanita-Mihaela Ungureanu

   Bukovina Habsburg Monarchia általi annektálása (1774) után, a tartományban katonai közigazgatás jött létre. Irányítása alatt számos területi, társadalmi, gazdasági és politikai átszervezési intézkedést vezettek be. Célunk a következőkben Bukovina két katonai kormányzója tevékenységének bemutatása 1774-től 1786-ig, amikor Bukovina polgári közigazgatás alá került.
   Miháldy Splényi Gábor báró a felső-magyarországi Ternyén (ma Terna, Szlovákia) született 1734. október 2-án Gabriel Anton (1690-1762) lovassági tábornok fiaként. Régi nemesi családból származik, melynek tagjai férfiágon hivatásos katonák voltak. A kassai (Kassa) Jezsuita Gimnázium tanfolyamaira jár, majd beiratkozik a Terézián Nemesi Akadémiára, az ismert felsőbb oktatási intézménybe, amelyet Mária Terézia alapított 1746-ban és ahová nemesi családokból származó fiatalokat vettek fel tanulni. Itt jogot tanul, hogy később nagyapja és édesapja példáját követve a katonai pályára lépett.
   Splényi Gábor 1752-ben, 18 évesen csatlakozott zászlósként a 39. gyalogezredhez, amellyel részt vett a hétéves háborúban, amely 1756-ban kezdődött, egyrészt Poroszország, Nagy-Britannia és Hannover között, másrészt Ausztria, a Francia Királyság, az Orosz Birodalom és Svédország között. Részt vett a Lobositznál, Liegnitznél, Breslaunál és Leuthennél lezajlott csatákban. Különleges érdemeiért hamarosan kapitányi, majd őrnagyi rangra emelték. 1768-ban ezredessé nevezték ki és átvette az ezred parancsnokságát.
   1773-ban vezérőrnagy lett, majd egy évvel később a Habsburg Birodalom által újonnan meghódított tartomány, Bukovina katonai közigazgatásának vezetésével bizták meg. Ebben a beosztásban a helyi közigazgatási struktúrák átszervezésével foglalkozott. Többek között megteremtette az általános iskolai rendszer bevezetésének előfeltételeit Bukovinában.

                                                                                                                          Splényi Gábor

   1778-ban visszatért az aktív katonai szolgálatba. Részt vett a bajor örökösödési háborúban, folytatva katonai felemelkedését. 1785-ben marsalli rangra emelték. Fényes katonai akcióival tűnik ki, különösen a törökországi háborúban (1788-1790): az adjudi csata után 1789-ben lovagkereszttel (Ritterkreuz) tüntették ki, és az 51. gyalogezred tulajdonosává nevezték ki, ill. a foksani csata után a Mária Terézia Katonai Rend parancsnoki fokozatával kitüntetik. 1790-ben Spleny több katonai-diplomáciai küldetést teljesít sikeresen, majd 1791-ben kinevezik Szabolcs vármegye adminisztrátorává. Magyarországon. 1793-ban a francia forradalmárok elleni hadosztály parancsnoka volt a Rajna alsó folyásánál, majd 1794-ben az olmützi erőd ideiglenes parancsnokává nevezték ki.
   1795-ben tartalékba helyezték, és titkos tanácsosi tisztséget kapott. Az 51. gyalogezrednél azonban több katonai akcióban is részt vesz, 1818. április 1-jén, 84 éves korában hal meg egy Kaschau melletti városban (Szilvaj Ujfalu). 17 gyermeke született, közülük 10 életben maradt, nyolc lány és két fiú. Az utóbbiak, Ignác és Ferenc, szintén katonai péylára léptek.
    Miháldy Splényi Gáborról, mint emberről, a következőket tudjuk meg Radu Grigorovici akadémikus által aláírt bevezetőből, a Bukovina című művéhez az első földrajzi, történelmi, gazdasági és demográfiai leírásokban: „Jellemének alapját mély vallásos érzés képezte. amely felkeltette az uralkodó és az ország iránt megingathatatlan hitet és vonzalmat, valamint szívéne ritka jóságát, amely gyönyörűen megnyilvánult a jótékony cselekményiben, s amely a lélek derűjével és a jellem szilárdságával párosult. Egyenes és nyílt, szóban és tettben, őszinte és állandó, mint barát, nem csábította el a szerencse, nem nyomasztja el a szerencsétlenség, imádat tárgyává vált mindazok számára, akik ismerték erényeit és kiváló tulajdonságait, mint embert és mint férfit”.
    Splényi Gábor 1774. szeptember 1. és 1778. április 6. között tartózkodott Bukovinában. Az ország megszállását bízva, először húzta meg Moldovával és Erdéllyel a határokat úgy, hogy azok a lehető legjobban megfeleljenek a katonai szempontból, az osztrák császári ház szándékának és politikájának.
   A katonai szervezet befejezetlen projektjében a moldvai enklávéban, 1774 decemberétől Splényi Gábor Bukovinában megtervezi tevékenységét, célja, hogy "megszabadítsa az országot a hanyatlástól, megnyissa a hozzáférést a nyugati kultúrához, új rendet vezessen be és engedékeny kézzel csatolni ezt az új részt a régi birodalomhoz".
   Katonai kormányzói minőségében Splényi Gábor tábornok Bukovina körzetének leírása címmel jelentést készített a bécsi udvar számára, az újonnan csatolt tartomány helyzetéről. Ezt a jelentést Johann Polek tette közzé General Spleny 's Beschreibung der Bukowina címmel Csernovicban, 1893-ban.

   A bukovinai körzet leírása 1775. augusztus 14. és szeptember 16. között készült, miután Splényi Gábor egy évet Csernovicben töltött. Ez volt az első külföldi dokumentum Bukovináról, a Habsburg Birodalom megszállása után, és ezzel egy időben értékes információforrás a tartomány első kormányzója által végzett tevékenységgel kapcsolatban.
  A dokumentumból kitűnik, hogy Splényi Gábor tábornok érdeklődött „e körzet földrajzi és gazdasági realitásai, szokásai és korábbi államformái” iránt, és javaslatokat tett az alkotmányra vonatkozóan, amely „a legalkalmasabb arra, hogy a tartományban azonnal alkalmazható fejlesztéseket hozzon politikai, igazságügyi és gazdasági jellegű szervezésében”.
  Javaslatai mindenekelőtt Bukovina demográfiai helyzetére vonatkoztak, amelyet súlyosan elnéptelenedettnek tartott, és támogatta a német gyarmatok létrehozását a tartomány területén. Ennek az elképzelésnek az az előnye is volt, hogy a mezőgazdaság színvonalát is emelné, hiszen Vasile Balş a Bukovina és belügye leírásában „több gyarmat létrehozását javasolta, amelyek a mezőgazdasággal foglalkozó parasztoknak példaként szolgáljanak". Splényi Gábor elgondolta a parasztok és a német telepesek fokozatos földbirtokosságának tervét adómentességgel, csökkentett munkanapok számával, házakkal, stb.
   Az agrárreform megvalósítását tűzte ki célul, az átmenetet „a pásztortársadalomból a mezőgazdasági társadalomba, a feudálisból pedig az egyéni tulajdonon alapuló társadalomba.” Ebben az értelemben a bukovinai kormányzó által bevezetni kívánt intézkedések a belső és külső kereskedelmi kapcsolatokat is megcélozták Bukovinában, a tartomány iparosítását gyárak létesítésével, ezekhez szükséges alapanyagok beszerzésével, termékpiacok megteremtésével és kommunikációs útvonalak kiépítésével.
  Mivel Bukovina erőforrásainak optimális kihasználása volt az egyik fő cél, a kormányzó figyelme kezdettől fogva az erdők megőrzésére irányult, különös tekintettel a Ceremus-völgyben és a Prut-völgyben található erdők megőrzésére, ahol az erdők megőrzése mindenekelőtt katonai érdekek szolgálta. Ezen érdekek kielégítésére Spleny tábornok 1776-ban erdészeti rendeletet adott ki, amely szabályozta az erdőhasználati jogokat, valamint meghatározta azok védelmének és megőrzésének módjait.
  E gazdasági intézkedések célja nyilvánvalóan az elcsatolt terület szisztematikus kiaknázása a birodalom és a császár javára, a befektetések visszaszerzése és az osztrák államkincstár számára többletbevétel volt.
  Egy másik terület, amelyen Splényi Gábor jelentős változtatásokat javasolt, a jogi terület volt. Jogász alapképzése lehetővé tette számára, hogy javasolja a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztását és az igazságszolgáltatás korszerűsítését. A "túlzott megújításokkal járó veszélyek" elkerülése érdekében azt javasolta, hogy Bukovinában őshonos büntető törvénykönyv hiányában az osztrák (Teréziánus) büntető törvénykönyv kivonatait használják fel, fordítsák le románra, és a polgári jogviszonyban a magyar törvény rendelkezéseit kell alkalmazni.
Splényi Gábor tábornok toleranciát mutatott a Bukovinában uralkodó ortodox vallással szemben. Bár a protestantizmus szellemében nevelkedett, úgy döntött, hogy tiszteletben tartja a lakosok által gyakorolt hitet. A hatalmas szerzetesi javakat azonban ellenezte, társadalmi-gazdasági reformjai akadályának tekintette, és javasolta részleges fiskális javakká alakítását.
  A bukovinai lakosság, felvilágosodási értelemben vett, kulturális-tudományos színvonalának emelésével kapcsolatban Gabriel Spleny úgy vélte, hogy "egy közigazgatás első alapja az emberek erkölcsének javítása, és ehhez mi járul hozzá jobban, mint a művészetek és a tudományok. Felismerte a papság és a nemesség fontos szerepét a köznép nevelésében, és ehhez a következőket javasolta: egy szeminárium felállítását a radóci ortodox püspök irányítása alatt, ahol teológiát és filozófiát tanulhatnának a köznép irányításával. Erdélyből hozatott szerzetesek, iskolák megnyitása Csernovicban és Szucsávban bentlakásos iskolaát rendezett be 12 bojár és nemesi gyermek számára, akiket a német nyelven oktattak. Splényi Gábor tisztában volt a német nyelv bevezetésének és használatának szükségességével, mint hivatalos nyelv minden szinten, egy multinacionális tartomány sikeres irányításához.
   Splényi Gábor reformjavaslatai közül csak néhány került a gyakorlatba. Összességében ezek generálták a Habsburg-uralom által Bukovinában alkalmazott társadalmi, gazdasági és politikai átszervezési intézkedéseket. Érdeme továbbra is az, hogy megteremtette a fejlődéséhez szükséges feltételeket, biztosítva a belső és külső rendet.

                                                                                                                Enzenberg Károly

Enzenberg Károly báró (zu(m) Freyen und Jochelsthurn) Pádovában, Lombardiában született 1725-ben, egy nagyon régi nemesi családban, aki eredetileg Tirol tartományból származott. Szokás szerint korán katonai pályára lépett, 1761-ben őrnaggyá, 1770-ben ezredessé, 1777-ben pedig vezérőrnaggyá nevezték ki. Ebben a minőségében egy évvel később, 1778. április 6-án vette át Bukovina közigazgatásának katonai vezetését.
    Enzenberg Károly tábornok korábban Erdélyben gyakorolta beosztását: 15 éven át volt katonai ügyintéző és egy oláh különítmény parancsnoka. Ezért nagyon jól beszélte a román nyelvet, ismerte az életmódot, a helyi szokásokat és hagyományokat, amelyek teljes mértékben ajánlották a bukovinai misszióra.
   Enzenberg Károly tábornok, akit a csernovici katonai parancsnokság élére helyeztek át, érdeklődést mutatott a bukovinai társadalmi élet minden területe iránt. Felkereste a kerületeket (községek, falvak, háztartások), beszélgetett a helyiekkel, véleményt alkotott helyzetükről. E látogatások után 1779 októberében elkészítette az első memorandumot Bukovina tartományról, amelyben körvonalazták a későbbiekben végrehajtandó reformok programját. 1780. április 4. és 15. között Enzenberget Bécsbe hívták, hogy mutassa be ezt a memorandumot, amely a következő fontos pontokat tartalmazta: a telepítési politika, az egyház újjászervezése, általános iskolák (Volksschulen) alapítása, politikai hatóság kijelölése, a tartomány fejlesztése, a kereskedelem fejlesztése, a megfelelő kommunikációs útvonalak kiépítése. A reformprogramot 1781. augusztus 18-án fogadta el II. József császár.
   Enzenberg tábornok nem értett egyet a bécsi udvar által elfogadott és Splényi tábornok által a gyakorlatba átültetett telepítési politikával, amely német gyarmatosítókkal való benépesítést jelentette. Enzenberg úgy ítélte meg, hogy ez túl drága, ezért úgy döntött, hogy a Bukovinával szomszédos területekről, azaz Moldovából és Galíciából hoz telepeseket, mert könnyebben alkalmazkodtak a környezethez és munkakörülményekhez.

                                                                                               A naszódi anyakönyvből

   Amikor átvette a katonai kormányzói tisztséget, Enzenberg tudta, hogy kevés iskola van Bukovinában. Úgy vélte, hogy a tartomány fejlődéséhez szükséges számos intézkedés egyike, az oktatási rendszer átszervezése. Elképzelése szerint az iskolarendszernek integráltnak, jó minőségűnek, a német nyelvre és a lakosok által beszélt anyanyelvére kell épülnie. Ebben az értelemben támogatta a német nyelvtanárok Erdélyből Bukovinába való áthelyezését. Mivel ezek katolikusok, Enzenberg tábornok rámutatott, hogy „a papság és az ortodox hívek vallásos érzelmeinek lehető legnagyobb védelme érdekében” és „a püspök küldetésének tisztelete miatt” „a közigazgatásnak különbséget kell tennie az iskola között, megfelelő oktatást és vallási nevelést gyakorlnia. Katolikus diákok, egyesültek, nem egyesültek és más megtűrt vallásúak együtt képezhetők, de a hitoktatást külön, a papság tagjai végzik majd.”
   Enzenberg tábornok szerette volna a papság részvételét az oktatási folyamatban. Bécsben, amikor bemutatta a Bukovináról szóló memorandumot, bizonyította, hogy „ilyen módon a papság olyan helyzetbe kerül, hogy foglalkozásukkal és elhivatottságukkal hozzájáruljanak olyan iskolák létrehozásához, amelyek középpontjában az értelem és a lélek oktatása áll, az előítéletek felszámolása. (...) Ez olyan eszköz, amellyel minden fejlesztési intézkedés könnyebben elfogadható és támogatható.”
   Mandátuma alatt 30 úgynevezett triviális iskola nyílt, ahol ingyenesen oktatták a gyerekeket. Ezek között említünk egy olyan egy osztályos iskolát, amely 1784 februárjában Szucsáván, 1784 márciusában pedig Csernovicban nyílt meg, német és román nyelven. Enzenberg az iskolaigazgatókhoz intézett utasításaiban a következőket mondotta: „(...) a normál iskolai tanároknak szerény és takarékos életmódot kell folytatniuk, harmonikusan kell kommunikálniuk és viselkedniük a tanulókkal, bizalmon alapuló kapcsolatot kell fenntartaniuk velük, elkerülve az elfogult vitákat. a vallásokról és a köztük lévő különbségekről, ( ... ) a tudományról és a jó erkölcsről szóló információkat közvetíteni a fiatalok felé. Figyelembe kell venniük, hogy a fiatalok harmóniában élnek, hogy a legkisebb vallási megkülönböztetés se jöjjön létre.” Sajnos abban az időszakban, amikor a bukovinai oktatást a lembergi római katolikus konzisztórium felügyelte, ezeket a utasításokat nem tartották tiszteletben. .
   1779-ben Csernovicben megalapították az első osztrák katonai kórházat. Két év után új épületbe költöztették, amelyben katonai gyógyszertár is működött. Szintén 1779-ben Enzenberg tábornok elrendelte egy bizottság kinevezését, amely a tartomány délnyugati részének természeti erőforrásait (lelőhelyeket, érceket) vizsgálja és találja meg a kiaknázásuk módját. Így került elő a pojorata-i rézbánya és a iacoben-i vasbánya, amelyek előnyös kapitalizációs lehetőségekkel rendelkeznek.
   1786-ban, Enzenberg tábornok bukovinai kormányzói tevékenységének utolsó évében hivatalosan is elfogadták az általa javasolt iskolarendszert, amely rendelkezett: normál népiskolák felállításáról a tartomány összes plébániáján; néhány középiskolai iskola megnyitása Csernovicban, Szucsáván és Szeretvásárban, valamint egy középiskola megnyitása Szucsáván; tankönyvek, könyvek és íróeszközök ingyenes terjesztése, havi két gulden értékű ösztöndíj odaítélése az általános iskolákben és gimnáziumokban. Ugyanebben az évben újabb három állami állami iskola nyílt Câmpulungban, Vijniţában és Szucsáván, román oktatási nyelvvel. Emellett egy polgári kórházat is felavattak Csernovicban.
A császár rendeletére, 1786. augusztus 6-án Carl von Enzenberg tábornok katonai kormányzói munkája véget ért, az általa nyolc évig kormányzott tartomány Galícia része lett, a katonai közigazgatást pedig polgári igazgatás váltotta fel. Ez utólag kedvezőtlennek bizonyult Bukovina számára.

Analele Bucovinei, Anul XXI, 2/2014. 465-471. old

                                                               Madéfalva: Halmágyi, Heidendorf emlékirataiból.

    HALMAGYI ISTVÁN „NAPLÓI”-NAK (1752-53 és 1762-69) magyar művelődéstörténeti vonatkozásai, tanulmány.

   …A polgári és katonai hatóság közötti versengésnek csak az alsóbb rendű néposztály és jobbágyság adta meg az árát. Ebből és más, még a következőkben részletesebben kifejtett okokból oly áldatlan viszonyok és oly általános elégületlenség keletkeztek, hogy a hazában való megmaradást valóságos csapásnak tekintették, a mely elől kivándorlással (emigratio, profugium) megmenekülni csak előnyösnek ígérkezett. A kivándorlók főleg Moldvába szöktek, de Oroszország részéről nyújtott kedvezmények folytán Új-Szerbiába is, mert, mondja Halmágyi, ha «...valaki Nova Serviába mégyen, talál ottan 30 rubent (sic), 12 esztendeig való exemtiot, házat, földet s manufacturára való alkalmatosságot…» Nova Serviába főleg a rácok költöztek ki, a kikkel szemben a bécsi udvar kezdetben teljes közönbösséggel viselkedett és akik «ob similitudinem religionis» (a vallás hasonlósága miatt) is szívesen telepedtek ott le és hagyták el hazánkat, oly nagy arányokban, hogy Halmágyi 1767-ben azt írhatja: «...kik néhány ezeren elmenvén, néhány milliókat, méneseket, gulyákat vittek el magokkal. Egy kapitányt ismert (Hadik generális), kinek egyedül volt 120 ezer frt. készpénze. Ezek ott megtelepedvén és successive (egymás után) mások is menvén, már egy fővárost, feles falukat építettek, mind regularis (szabályos) formára. Vannak sub militari jurisdictione (katonai fennhatóság miatt), nagy gazdák, kereskedők és manufacturákat is állítottak fel. Későn vette osztán észre az udvar, minémű nagy kárt vallott ezeknek emigratiójával s úgy tartotta meg a hátramaradtakat a kimeneteltől. »
   A kivándorlások, profugiumok számadatai méltán ejthették gondolkodóba az udvart. így 1763-ban egybeállítják hivatalból, a kiköltözéseket és kitűnt, hogy «...a múlt esztendő végétől fogva szökött el 292 pater familias, valami 600 personaléval magokon kívül.»
   1767 szeptember havában a fogarasi ínséggel kapcsolatban már azt írja Halmágyi, hogy «... elment szökve legalább négyezer ember azon districtusból, katona és jobbágy.» És mivel ezen kivándorlások folytán adójövedelmi csökkenés állott volna be, királyi ordinatio elrendelte, hogy «az adóbeli decrescentia a megmaradtak között osztassék fel» a mi 1766-ban minden forint után kilenc krajcár pótadókivetését vonta maga után. Hogy ezt szívesen nem fizették, az természetes, sőt «...palam (nyíltan) mondták az emberek, hogy mintsem ők az elszököttek adaját (adójuk) űzessék, inkább által mennek Havasalföldében, hogy az övéket adja más.» «Sok ment el Radna vidékéről és másunnan is szerteszélyel.»
Ezen közgazdasági szempontból káros jelenség meggátlására tettek is erélyesebb intézkedéseket. «Még 1764-be küldött volt ő felsége valami pátenst, melyben parancsolta, hogy az afféle emigránsok elsőben öt, azután tíz esztendeig való rabságra comdemnáltassanak (íítéltessenek) és minden jószágok confiskáltassék (elkobozzák); és ha harmadszor is tentálnák (kísérelnek), halállal büntettessenek; aki pedig denunciálja (feljelent) az afféléket, 25 frt adassék ex aerario (a kincstárból) az ilyeneknek; az emissariusok (követek) pedig és seductorok (csábítók) akasztófával büntettessenek.»

                                                                                                              Erdély, 1720-ban

   Ezt a pátenst 1767-ben megújították, de tekintve a profugiumoknak (szökevények) egyre növekvő számát, és tartva szintén a feljelentések nagy számától is, most már kihagyták belőle «... a 25 frt praemiumot (jutalmat), mivel a’ nagy csonkulást okozott volna az aerariumnak.»
   Az országból való kimenekülésnek sok lehetett az oka; hol az egyik, hol a másik van előtérben. Elsősorban úgy tűnik fel, mintha a felállítandó határőrségbe való sorozás miatt szöknék a nép. Ezzel szemben azonban 1763. március hónapjában azt jelentik be a guberniumnak, hogy száz egynehányan menvén által a Moldovába a székelyek, egy sem volt benne katona, hanem nem scriptusok és jobbágyok, azért nem igaz az hír, hogy a katonaság miatt mennének. Holott azok azért mentek, hogy nem győzték a terhet hordozni, elunván a vorspant és militaris tisztek szolgálatját.»
Azonban egy 1764. szeptember havából való feljegyzés viszont azt mondja, hogy: «kevés volt, ki az adónak súlyosságát említette volna, többire mind a földesurak keménységét allegálták (vádolták), ugyanígy egy 1765. január havából való feljegyzés: «hogy a vármegyéken és székely székekben nem az adó nagyságáért szökik a nép, hanem a földesurak keménységeiért és rendkívül való szolgáltatásokért.»
  Azonban a dolog komoly megvizsgálása után a panaszok nem mindég bizonyultak alaposaknak és megokoltaknak. Látszott ez kiváltképpen a Fogarasföldén, ahol «legszámosabb az emigratio, pedig ott szó sem lehet a possessorok keménységéről, mert a mint mondták pénzzel, gabonával és szolgálatjok részének elengedésével segítették az embereket, mégis elébb állottak.» Amire a szászok alattomban úgy értesítették az udvart «... hogy a tisztek és a militia húzása vonása oka volna az emigratiónak».
  A közállapotok eme ziláltságához járult, hogy a közbiztonság sem volt minden kifogás nélkül. A határszéli részeken sűrűn törtek be portyázó török csapatok, a melyek ellen ezen a néptől elhagyatott vidékeken bajjal járt a visszamaradottak védekezése. Halmágyi 1763 január havában levelet kapott, melynek tartalma szerint «a nádorfehérvári basa megizente az banatusi és schlavoniai commendansinknak, hogy ő már nem tartóztathatja a törököket az irruptiótól, azért, ha földünkre jönnének, apró puskákkal, sőt ágyúkkal is verjék vissza.» De a profugiumok és emigratiók folytán a védelemre képes férfiaktól megtizedelt vidékeken «... ki veri (vissza) midőn nincs népünk» mondja csüggedetten Halmágyi…

Forrás_ MATSKÁSSY ANTÓNIA, BUDAPEST, 1912. 64-66. old.

                                                                                                                       Új-Szerbia

                          HALMÁGYI ISTVÁN AZ OLÁH ÉS SZÉKELY HATÁRŐRSÉG FELÁLLÍTÁSA (kivonatok)

   …De utoljára br. Bornemissza Pál csíki, gr. Mikes Antal háromszéki főtisztek, oberster Schröderrel addig beszéllének nékiek, mig ugy kezdének menni, mint a juh a sóra, sőt feleségek akaratjok ellen is vitték az urokat katonáknak. Ugy hogy 4 holnap alatt 15,000 embernél spontaneusokat többet kaptak...

                                                                                            *************

  …Béjövén a generális referálá, némely haszontalan emberek minémü lármát csináltak hazug hírekkel a székelyek között, azokat kik sponte amplectálták [felvették] a militiát, attól elidegenítették, végre némelyek megbánván cselekedeteket, magok kimondották, kik minémű hazugságokkal detereálták őket, kiknek neve írásba nálla és inquisitiot is peragáltatott, meg fogja látni, mit kell azokkal cselekedni...
  Háromszéken pedig Antos István vicekirálybiró jól viselte magát, ott megesküdtek az ő székiben mindnyájan; a több résziben Háromszéknek kezdenek jőni, ugy a mint relatiot vett; már Cíikban is tizenegy falu megesküdt. Praeterea már egy regiment dragonos oláha és más regiment székely huszárja, több mint kellene, de mindeniket szaporítja még öt-öt százzal...
  Ugyanekkor jöve Csíkből három követ, kik azt referálták, hogy Csíkba többire minden faluba 10—15 executorok mentek ki új katonákból, hogy az nem katonákat a katonaságra cogálják, vévén mindenik egy-egy peták patkópénzt, melyért Tapolczán a nem katonák a katonákat mind agyon akarták verni, azt mondván, látják azon kivül is veszni kell és hazájukat elhadni, inulte [bosszúlatlan] nem mennek el. Sándor László perceptor és királybiró az Isten nevében kérték őket, hogy csak addig csendesedjenek, míg ezen követek visszatérnek. Azt is mondták, azzal fenyegetik a székelyeket, hogy valaki katona nem lesz, mind elveszik házokat és németeknek adják. Ugyan szép spontaneitas!... 19-a Nov. [1763.] ujabb követek is jöttek Csikból, de az szabad rend is küldött; mit hoztak, nem tudom. Szóval beszéllették, hogy ha meg nem igazitják, rossz dolog lesz, mert azok vették fel a fegyvert, kik a tiszteknek borsot törtek az orrok alá s félnek a processustól, vagy pedig garázda részeges emberek, a kik a többibe garázdálkodván félnek agyon ne verjék egymást. [Erdélyi Magyar Adatbank] 79 Kiktől mind militaris, mind provinciális tisztek tartanak és secretarius Cserei Elekné asszony is töllök való féltekben jött bé. Nincs is már nemes embernek mit keresni, mivel fenyegetik, sőt az jobbágya is megizeni: vélle nincs semmi dolga, mert már katona világ vagyon etc...

                                                          *************

   …A cancellariustól magától hallottam mondani: eddig azt mondták a magyarok a szásznak, csak szász, de most szeretné látni, ki meri mondani. Gr. Haller Pál Cserei Eleknek, ő nekem mondá, azt is beszélte volna: eddig a magyarok akarták a szászokat jobbágyoknak tenni, de megmutatja: a magyar lesz a jobbágy... Lázár István csiki nemes ember gubernialis cancellista, szava bévehető, azt beszéllé nékem: midőn a generalis Csikba járt és Gyergyóba, Sz. Miklóson reá vágták a kaput és kertet a székelyek és csak egyik biztatta volna agyon verték volna. Most pedig egy recenter jött jobbágya azt beszéllette, hogy szörnyü nagy confusio van Csikba, Gyergyóba, üldözik nemcsak a katonák, hanem a német tisztek is a nemes embert, öt aranyat mit igérnek a tisztek, hogy a nemes embereket fogják el és néhányon kivül kerülik a házokat s készülnek Oláhországra.

                                                        *************

   …Olvasá előttem registrator Baló Antal uram testvérbátyja csiki notarius Baló István uram levelét, melyben irja az oda bévaló nagy confusiot, egyik székely a másikra támad, mindenik male contentus, nemesekre, kik ott kevesen vagynak irigykednek, fenyegetik őket, tisztektől nem függnek etc.

                                                         *************

   …Jövének relatiok privatusokhoz Csikból, hogy ott a dolog a nationalis katonákkal hova tovább mind alább. Nem dolgoznak semmit, marhájokat eladták, az árát elkorhelkedték, mivel élni nincsen, kinek még maradott, rendre megeszik s isszák etc. Sőt már portáznak Háromszékre, néhány nemes embert felprédáltak, Dombi, Biálisra is izentek, készülnek rajtok menni. A vicekirálybirákat egy parochiába, közönséges dolgokban egybe gyülvén, a katonák megrekesztették, senkit ki nem bocsátottak azt praetendálván, hogy a mi adót a anno 1754 vettek rajtok, adjanak reversalist, hogy visszafizetik.

                                                       *************

  …De éppen akkor jöve kedvetlen hir, mely szerint a katonák ugyan ott [Csíkban] a nemességre felkelvén Bors Tamást és még más hét nemes embert felprédáltak, nevezetesen Borsnak ajtait, ablakit, almariumit is mind egyberontották, melyért onnan kiköltözni kénszerittettek. Melyet maga is elérkezvén, Bors Tamás affirmála.

                                                      ************

   …Kifordultam vala néhány napra Fogaras földére, béjövén, sok ujságot hallék, mert br. Bornemisza Pál a csiki commissioba rendeltetvén, bément volt egy szél faluba, szinte pórul járt ott is, de csak megintették, bé ne menjen Csikba, mert elvész. etc. Melyről talám feljebb irtam. Kijöve szegény, beira ide, hogy menni nem mér. Reá parancsolának, hogy menjen. Elindula sirva, de azalatt érkezvén a commissio tudósitása, hogy életbe ki nem jő, ha bémégyen.

                                                 *****************

   …A katona több valamivel, mint a nem katona; amazok fegyveresek és nem lehet vélek birni. Szöktek eddig által Moldovába Csikból valami 270 gazdák, most is vadnak még az erdőkön etc. Küldetének ujabb patensek Csikba, kemény fenyegetéssel elegyesek. Parancsoltaték a főtiszteknek is bémenetele. Megválik, mi haszna lészen.
   (https://digiteka.ro/publikacio/erdely-oroksege/1790/76371)

    Halmágyi István (Szilágysomlyó, 1719 – Kilyén, 1785. máj. 1.): főispán, naplóíró. A kolozsvári ref. kollégiumban tanult, majd külföldi tanulmányút után az erdélyi főkormányszék szolgálatába állt. Előbb titkár, majd kir. táblai bíró, Marosszék főkirálybírá ja, végül Háromszék vm. főispánja lett. Első naplója külföldi utazásról és göttingeni egy.-i tanulmányairól (1752–53) szól, másik m. nyelvű naplója 1762-től 1769-ig ismerteti az erdélyi közállapotokat és társadalmi életet. – M. H. I. naplói 1752–53, 1762–69, és Iratai (Közzétette: Szádeczky Lajos, Bp., 1906). – Irod. Matskássy Antónia: H. I. naplóinak művelődéstörténeti vonatkozásai (Bp., 1912).

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/h-75B54/halmagyi-istvan-75BEE/

                                                                                                                                                    Heidendorfi Conrad Mihály

                                                HEIDENDORFI CONRAD MIHÁLY ÖNÉLETÍRÁSÁBÓL.

    Nagy Frigyes porosz királynak a hétéves háboru szorultságában sikerült megnyernie a maga számára az akkori orosz cárt, második Pétert, — ez eredményezte azt, hogy a török Porta beleegyezésével és porosz tisztek vezetése alatt, mint beszélték, 100.000 emberből álló tatár sereg gyűlt össze a Krímben és annak szomszédságában azzal a szándékkal, hogy benyomuljon Erdélybe, s ennek elpusztítása után Magyarországon át a sziléziai határon a porosz sereggel egyesüljön, majd, hogy Ausztriába törjön, s így kényszerítse a császárnőt békére.
    Erdélyt e veszély miatt rémület fogta el. A császári seregek ismét Poroszországban, Sziléziában és Szászországban állottak. Erdély maga nem volt megszállva. A török tartományokba vezető utakat úgynevezett plájások őrizték. Az udvar így jónak látta, hogy Erdély biztonságáról gondoskodjék, s határait és szorosait katonasággal szállja meg. Ígyhát elhatározták a határőrség felállítását. Az előterjesztést erre vonatkozólag az udvar tette, s Buccov generálist Erdélybe küldték. Ennek a határőrségnek azonban nemcsak Erdély határait kellett volna megvédenie, hanem az országon kívül is hadban szolgálnia. A Császárnőnek az akkori gubernátor, gróf Kemény László útján is tudtára adták azonban azt, hogy az ily határőrség felállítása a rendek beleegyezése nélkül való, s törvényellenes. Akik viszont a határőrség felállítása mellett voltak, azok meg azt adták elő a császárnőnek, hogy ő igenis jogosult a törvények értelmében erre, s hivatkoztak azoknak a kijelentéseire, kik legjobban ismerték az erdélyi törvényeket: a kancelláriusra és országbírákra, kiket itten protonotáriusoknak neveznek.
   Az igazságos és finomlelkű császárnő megparancsolta, hogy küldjék fel Bécsbe a legtörvénytudósabb erdélyi embert. Erre Bruckenthal báró, aki Buccovval egyetértett, hirtelen kancellárrá lett, — az eddigi országbíró, Nemes pedig a Királyi Tábla elnöke, az, kinek legjobban kellett ismernie az országos törvényeket. Ígyhát Bécsbe rendelték, s itt ő egészen nyíltan kijelentette, hogy minden erdélyi törvény szerint a határőrség mindenha felállítható, s hogy a székelyek is, kik közül való ő is — belevonhatók.
   A császárnő így hát meggyőződött arról, hogy jogosan jár el.
   Talán helyénvaló itt az az adoma, melyet nekem Bethlen Farkas gróf nem egyszer beszélt el. Nevezett gróf Bethlen németországi egyetemi tanulmányai befejeztével Hollandiában, Angliában és Franciaországban utazott, — volt Párisban is, hol is követünk, gróf Kaunitz a szerencsétlen királynak is bemutatta — végül is mint egy ruházatában is, modorában is teljesen párizsi ember ugyanabban az időben jutott Bécsbe, mikor a már említett Nemes is éppen ott volt. Gróf Bethlen Kaunitz hercegnél, a követ apjánál, az első államminiszternél tiszteletét tette. Mialatt a hercegnél van, történetesen Nemes is bejelenteti magát a hercegnél. A herceg fogadja, — meghagyta azonban Bethlennek, ne mondja meg, hogy ő Bethlen, s hogy erdélyi. Nemes belép, Bethlent, kit nem ismert, s kivel a herceg franciául beszélt — teljesen idegen embernek nézi. A herceg megkérdezte Nemest, hogy vajon a határőrség Erdélyben a törvények alapján felállítható-e, — hiszen néki, mint Erdélyben első jogásznak ezt tudnia kell! Erre emez pompásan kifejtette a herceg előtt a határőrség felállításának jogosultságát. Ekkor a herceg néven nevezte Bethlent, — Nemes olyan lett, mintha szél ütötte volna, amiatt, hogy e kijelentéseit egy erdélyi ember is hallja, s hogy így érzelmei otthon is ismeretesek lesznek.
Nemes távozása után a herceg így szólt Bethlenhez: most már láthatja, hogy a császárnő jogosult felállítani a határőrséget, mondja el azonban Erdélyben is, hogy micsoda hazafiaik vannak.
   Ezzel meg is kezdték a határőrség felállítását a hegyalatti vidékeken, melyeket székelyek és oláhok laknak. Voltak ugyan ellenvetések, hogy pl. a haza megvédése polgári kötelesség, s mivel az oláhoknak nincsen polgárjoguk, nem vonhatók bele. Azonban könnyen túltették magukat e nehézségen, s maguknak az oláhoknak, mint elnyomott nemzetnek sem volt a hit megváltoztatásán kívül, a sok ígéret miatt semmi ellenvetése. Ha szükség lett volna reá, s megengedték volna, talán egész Erdély oláh jobbágya határőrré lesz.

                                                                                                                               Az első kereszt az események után

   A radnai völgy katonai megszervezésénél, az ottani 2. oláh ezred felállításakor tanúsított ellenállásnak, mikor is az oláhok megtudva azt, hogy sejtésük ellenére országhatárokon kívül, vizen és szárazon egyaránt kell szolgálniok, — megtagadták a zászlókra teendő esküt, s az ott jelenlevő Buccov generálist annyira megszorongatták, hogy gyorsan távozni kényszerült, — ennek az ellenállásnak nem volt további következménye, s mivel az emberek hamar beletörtek, semmi jelentősége sem.
   A székely nemzet, melynek hegyalatti székei: Csík, s Háromszék, emellett Aranyosszék szintén határőrséggé kellett volna hogy legyen, eddigelé nemesekből, szabad emberekből és jobbágyokból állott. A törvények értelmében mindnyájan kötelesek voltak a hazát védelmezni. A 18. század elejétől kezdve azonban nem volt szükség reájuk. Az előkelő nemesség, amely mindig a szabad ember jogainak ellensége, a szabad embert elnyomta, a jobbágyot pedig, a nemesekből kikerülő hivatalnokok felmentették az adó-hozzájárulás, katona-beszállásolás és ellátás kötelezettsége alól, s így minden terhet a szabad emberre vetettek.
   A szabad székely ember elkeseredett ezért s nem is volt jó viszonyban a nemességgel, szeretett volna ennek vezetése alól kikerülni. Ezért a határőrségi rendezés alkalmát örömest ragadta meg, igaz, hogy csak abban a jogos, s a maga elgondolása szerinti formában, hogy t. i. csak a haza határait védelmezi s nem szolgál országhatáron kívül. Ezerszámra követeltek közülük fegyvert s íratták be magukat az odaküldött tiszteknél. Amidőn azonban látták, hogy a nemességet, amelyről tudták azt, hogy velök együtt tartozik küzdeni, nem vonják be a határőrségbe, sőt mikor megtudták, hogy nemcsak a honi határokat kell megvédeniök, hanem rendes ezredekbe osztatnak be, s idegen, kinevezett tisztek vezénylete alatt a hazán kívül is kell szolgálniok, akkor a már egyszer elfogadott határőrséget felmondták s ezrével adták vissza fegyvereiket a tiszteknek.
Eszerint hát a székely székek nagy forrongásban voltak. Azokat, akik kitartottak a határőrség mellett, «Buccov katonáinak» csúfolták, ezzel azt fejezték ki, hogy az egész vállalkozás csupán a Buccov ügye.
   A nemességnek viszont, melynek nehezére esett az, hogy az új határőri rend miatt elveszíti vezetőszerepét a szabad székelység felett, s magát így kiszolgáltatva látta a szabad ember dühének, — ez az új intézmény nem tetszett. Ezért a törvényszékeken és az udvarnál írásban s követségek útján panaszt emelt — könnyű volt különben a szabad emberek között is azt a véleményt érlelni, hogy ez az intézmény törvényellenes, s hogy a hazának, s magának a szabad székelységnek is kárára van.
   A szervezés munkájának megkönnyítése érdekében, minden gátló körülmény elhárítása céljából az udvartól ezekbe a forrongó székekbe is kiküldtek egy, a két guberniumi tanácsnokból, báró Lázár János, akkori rendi elnökből és gróf Bethlen Miklósból, továbbá báró Schiskovits altábornagyból álló úgynevezett Főbizottságot. Hogy a határőrség felállítása körül egészében mit végzett e bizottság, nem az én dolgom leírni. Az irattár tartalmazza ezt. De bizonyosan meg is írták azt értelmes emberek a hazai történelem nyereségére. Én csupán önéletrajzomat írom itten, s oly eseményeket, melyek azzal kapcsolatosak. Nem a publikum számára, hanem csupán utódaimnak, kik majd vesznek maguknak annyi fáradtságot, hogy elolvassák, s okulásukra méltassák.

   A Főbizottság 1763 decemberében jött le megbízásával Taplocára, felső Csíkba. A székelyek még mindig abban a hiszemben voltak, hogy a határőrség intézménye törvénytelen s csak Buccov vállalkozása, hogy a császárnő beleegyezése nélkül történik, s hogy maga a bizottság sincs kellőképpen felhatalmazva, vagy legalább is nincsen teljhatalmú megbízatása. A székelyek így hát elhatározták, hogy emiatt szót emelnek a Főbizottság előtt, s hogy ez minél nyomatékosabban történjék, s hogy a Bizottság is lássa, miszerint nem egyikük, vagy másikuk ügye ez, de az egész népé; a gyergyóiak és a csíkiak, több mint ezeren, régi kardokkal, korbáccsal és kopjával felfegyverkezve összegyülekeztek falvaikban.
A Bizottság ezt megtudva, elsőbben polgári alantasabb hivatalnokok és tisztek útján, végül is a csíki főkirálybíró, Báró Bornemissza Pál, e szelíd és erélytelen ember közvetítésével figyelmeztette őket, hogy oszoljanak szét, megígérve, hogy a bizottság egyenként fogja fogadni őket. Ez azonban semmit sem használt. A követeket dacosan visszaküldték, báró Bornemisza pedig egy pincébe rejtőzve alig tudta életét megmenteni, s aztán mégis törvény elé került megbízatásának elégtelen teljesítése miatt.
   A csíkiak ezzel nem elégedtek meg, hanem követeket küldtek Háromszékre és Udvarhelyre, hogy a Főbizottsághoz beadandó közös kérelem számára őket is megnyerjék. Az udvarhelyiek, mivel ők akkor még nem voltak beosztva a határőrségbe, vagy pedig azért, mert a nemsokára bekövetkezett véres esemény megfélemlítette őket, — nem jelentek meg. A háromszékiek azonban, mintegy ezeren, a csíkiak módjára, felfegyverezve megérkeztek Csorja prokurátor vezetése alatt, aki a közös beadványt is megszerkesztette volna. A Bizottság e tömeg elé is követeket küldött Háromszékbe, s fenti ígéretek mellett felszólította őket, hogy oszoljanak szét és térjenek haza. Azonban ez sem használt semmit.
   A háromszékiek 1764. január 2. és 3.-án a kozmási hegyi úton beereszkedtek felső Csíkba, a szeredai várat megkerülve, a Csík és Moldva közötti hegyeken, Delnén keresztül, Mádéfalván és a szomszédos falvakban verődtek össze és egyesültek a csíkiakkal. A Bizottság tisztek és polgári alkalmazottak útján újólag felhívta őket a szétoszlásra, illetve a háromszékieket a hazavonulásra, — de mindez hasztalan volt. Azt felelték, hogy ügyüket a Bizottságnak követek és beadványok útján maguk akarják előadni. Valóban január 4.-én este egy küldöttséggel beadványt menesztettek Taplocára és mikor a Bizottság erre két huszár küldönc által súlyos következmények fenyegetése mellett késő este utoljára szólította fel őket, hogy oszoljanak szét, — ők ugyane huszárokkal egy más emlékiratot küldtek be, melyben tisztességtelen szavakkal azt kérték, hogy kíméljék meg őket a határőrségi katonáskodástól, különben semmiért sem felelnek: «mi semminek okai nem leszünk!», s hogy másnap az egész nép meg fog jelenni kérésük támogatására, Taplocán a Bizottság előtt a válaszért. Határozatot kértek, de nem kaptak mást, mint csak azt, hogy a Bizottság még egy küldöttséget fog hozzájuk meneszteni. E küldöttség, maga is súlyos fenyegetések mellett el is indult késő este Taplocáról Mádéfalvára, — felszólította a népet, hogy oszoljon szét, de az nem hajlott. A megelőző napi úttól a hidegben elcsigázva és a pálinkaivástól felhevülten egyre azt kiáltották, hogy holnap reggel maguk mennek a Bizottság elé, hogy beadványukra a feleletet elvegyék.

   A Bizottság, amely rendelkezett ugyan egy csapat német gyalogossal, egy szakasz német vértes katonával, ehhez számítva még a fegyverüket és a határőrséget megtartott székely gyalogosokat és huszárokat, — felismerte a helyzet komolyságát és oly sok ezer összeverődött embertől való megcsúfoltatásának veszélyét, ezért szükségesnek látta, a maga biztonságára és a nép könnyebb engedelmességre bírásáért — őket megfékezni. Azt mondják, s ezt nekem a Főbizottság akkori levéltárosa, a derék Halmágyi, ki szintén az ülésszakban volt, később Brassóban maga is elmondta, — hogy Schiskovits generális tette azt az indítványt a Főbizottságban. Gróf Bethlen nem egyezhetett bele egy ilyen súlyos következményekkel járó büntetésbe és szelíd jellemével enyhébb eszközöket ajánlott. Ellenben gróf Lázár Schiskovitscsal értett egyet, így hát a katonai büntetést szavazati többséggel, s azzal a hozzátevéssel fogadták el, hogy a háromszékiek, mivel a csíkiak ügyébe avatkoztak és többszöri felszólításra sem vonultak haza, — a csíkiaknál is jobban megleckéztetendők.
    A megfenyítést így hát előkészítették és végre is hajtották.
    A csapatok, azért, hogy megelőzzék a népet és hogy a Mádéfalvától csak félórányira levő Taplocára érkezésének elejét vegyék, január 6-án már hajnali három órakor megindultak körülfogták Mádéfalvát, amelyben a nép ittasan álmát aludta. A német gyalogság ágyúival részben a közvetlen Mádéfalva mellett elfolyó Olt innenső partján, az Udvarhelyszékbe vezető hegyi úton helyezkedett el, részben pedig a Mádéfalváról Taplócára vezető országuton. A német lovasság szintén a falu végén, a gyímesi szorosnál, majd az onnan Moldvába vezető úton állt fel. A székely huszárok pedig fenn a Gyergyó felé vezető utat zárták el, ahol a legkevésbé várták a nép kitörését. Még hajnalhasadás előtt elkezdődött Mádéfalva ágyúzása Carato, akkori főhadnagy vezetése alatt, ki mint a Csíkban felállítandó gyalogezred újonnan kinevezett parancsnoka ezt a megleckéztetést kimondottan kérte is — és még Magdeburg kapitány, Schiskovits generális szárnysegédjének vezetésével.

                                                                       A kereszt felső részén olvashaó a SICULICIDIUM része

    Az első golyó egy szobába csapódott be, s egy kemencét és egy gyermek függőágyát verte szét, innen a mellékszobába az ágy alá gurult, melyben a már említett háromszéki prokurátor, Csorja aludt. Ez felugrott s mialatt egyik ágyú a másik után szórta golyóit a falura, felkiáltott: az Istenért, mi ez? A nép is felriadt, nem tudta hová, merre legyen, egyrészük Udvarhelyre, másuk a hegyek felé és a gyímesi szoros felé, mások Taplócára a Bizottsághoz akartak menekülni, javarészük, különösen a háromszékiek pedig a hegyeknek. Az elsők szembetalálkoztak a gyalogsággal és azok tüzével. Azok, akik Udvarhely felé menekültek és az Olton akartak átkelni, a jég vékonysága miatt ott fulladtak meg. A háromszékiek nagyobb része, csíkiakkal is vegyesen a német vértesekkel találta szembe magát, s ezektől kaszaboltatott le. A vérteseknek ezt kellett kiáltaniuk: ki háromszéki? Legtöbben, mivel azt gondolták, hogy ez kegyelemre szóló kérdés, azt felelték, hogy ők azok, mire a vérteskatona ezt ordítva: három, három, három, — három csapást mért a fejére. Végül a gyalogság mindkét oldalról tüzelve benyomult a falu közepébe, hol a nép egy része még együtt volt. Ezt az oktalan csoportot így aztán vagy megölték, vagy megsebesítették, elfogták, szétszórták. Nem is egy óra alatt mindennek vége volt. A holtakat, kik között volt bizonyosan Csorja is, mert többé nem került elő, — s kiknek számát gondosan eltitkolták, de így is tehető elég pontosan úgy négyszázra, — Mádéfalván kívül egy magas kereszttel megjelölt domb alá temették. Mintegy száz sebesült foglyot a szeredai várba küldtek, a szétszórtak pedig tömegesen jelentkeztek a bizottság és tisztjei előtt s fegyvert kértek, úgy hogy alig lehetett eleget kiosztani.
    Mádéfalva innenső végén fekszik a Cserei nemesi kuria. Ugyan e napon egy közembernek lett volna itt a menyegzője. A muzsikus cigányok a csatazaj kitörésekor egy nagy sütőkemencébe rejtőztek el s megfulladtak az égő falu füstjében. A császári katonák közül egy sem sebesült meg, sem meg nem halt, bizonyságául annak, hogy a felkelők nem védekeztek. Miután a főbizottság ily módon Csíkot határőrséggé tette, ugyanily szándékkal Háromszék felé és onnan tovább indult.

https://digiteka.ro/publikacio/erdely-oroksege/1790/76371 vagy https://adatbank.ro/html/alcim_pdf8731.pdf, 1-24 oldal.

   Michael Conrad von Heydendorf magyaros névalakban Conrád Mihály (Medgyes, 1730. november 26. – Medgyes, 1821. november 9.) királyi tanácsos és polgármester. Daniel Conrad medgyesi polgármester fia volt. Miután a marosvásárhelyi gimnáziumban tanulmányait befejezte, 1750. január 11-én tiszteletbeli írnok lett az erdélyi kormányzóság irodájában. 1753. szeptember 7-től tartománybiztos, majd a szász Directorium oeconomicumnál írnok volt. 1761-ben a medgyesi városi tanácsba lépett be mint tiszteletbeli jegyző, hol később mint valóságos jegyző szolgált; 1775-től tanácsos volt ugyanott, később királybíró 1784-ig. Ezután Nagy-Szebenmegye alispánja lett. 1786-ban főtörvényszéki tanácsossá nevezték ki s királyi tanácsosi címet nyert. 1787-ben a magyar, székely és szász rendek közös tiltakozást készítettek elő II. József reformjai ellen; a szászok részéről a munkálatokban Rosenfeld guberniumi tanácsos és Michael Conrad von Heydendorf vettek részt. A közös beadvány végül a nézetkülönbségek miatt nem született meg. Az alkotmány visszaállítása után mint kormánybiztos az erdélyi szász székek újjászervezésével foglalkozott. Ekkor medgyesi polgármesternek választották meg, mely hivatalában 27 évig működött. 1813-ban I. Ferenc király a Lipót-rend kiskeresztjét adományozta neki. 1816-ban nyugalomba vonult.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Michael_Conrad_von_Heydendorf

                                                     Bukovina, a Habsburg Monarchia részeként.

   A feudális viszonyok felbomlása és a kapitalista viszonyok kialakulása idején (1775-1840)

    Bukovina Moldova részeként és a „nyugati civilizáció határán fekvő országként” a kulturális és gazdasági élet oszcilláló jellegével tűnt ki délkelet-európai meghatározó elemekkel, domináns ruszin-román elemekkel, egyrészt török, német, másrészt bizánci-orosz kulturális nyomokkal (1). Fejlődési folyamatát tehát döntően befolyásolta a nagy államok (Oroszország, Ausztria, Törökország) politikája és gazdasága, ami a 18. század utolsó negyedére jellemző.
   A termelési kapcsolatok típusának módosulása, az új gazdasági formák érvényesülése változást hozott a kelet-európai politikai hatalmi erőviszonyokban: Oroszország és Ausztria újra fel akarta osztani a régi európai örökséget a meggyengült Törökország hátrányára, és Lengyelország gyengesége következtében. Lengyelország első felosztását követően Ausztria 1772-ben elcsatolta az egykori Galícia-Wolhyn Hercegség területeit. Az indoklás az volt, hogy a Habsburgoknak, mint magyar királyoknak joguk volt birtokukba venni ezek egykori ingatlanjait. Az újonnan megszerzett Galícia és Erdély stratégiai egyesítése érdekében II. József már 1773-ban szerette volna Bukovinát Ausztriához csatolni, azzal az ürüggyel, hogy korábban a galíciai Pocutiához tartozott. Ezen kívül Bukovina jelentette a „török Moldova” meghódításának kulcsát.
   Az osztrák diplomáciai testület mindent megtett, minden lehetőséget kihasznált és Mária Terézia, mint Magyarország királynője beavatkozott Moldova és Havasalföld orosz annektálási kísérlete ellen. Egy kiterjedt szabotázscselekmény révén sikerült végre megoldania a helyzetet. Az együttműködési hajlandóságért és az orosz csapatokkal együtt Bukovina elhagyásának elfogadásáért, az orosz marsall, Peter A. Rumianzew gróf 5000 aranydukátot és egy gyémánttal kirakott tubákos szelencét kapott (3). Constantin Moruzi török dragonyos, a leendő herceg, a Thugut követ által készített jelentés szerint, 10.312 piasztert, a korrupt török tiszt, Tahir-Aga pedig további 3100 piasztert kapott az új határ meghúzásáért. 1774 augusztus 31-től szeptember 3-ig, az osztrák csapatok Miháldy Splényi Gábor tábornok vezetésével elfoglalták a bukovinai Csernovic, Szucsáva és Szeretvásár városokat. A Konstantinápolyi Egyezmény után, Törökországnak el kellett ismernie 1775 május 7-én ez a tény. III. Ghica Gergely, Moldva uralkodója, aki ezzel elvesztette a lengyel piacot, megpróbálta visszaszerezni Bukovinát, de nem sikerült – indokolt, de zavaró tiltakozása az életébe került: bebalzsamozott fejét Konstantinápolyban tették közszemlére ( 4).

   Bukovina annektálása után katonai közigazgatás jött létre, először von Splényí Gábor tábornok (1778 áprilisig), majd Enzenberg tábornok (1786-ig) vezetésével. Ebben az időszakban Bukovinában és Észak-Besszarábiában a moldvai törvény volt érvényben, amelynek alapelveit III. Ghica Gergely (5) fogalmazta meg 1766. január 1-jén az Arany Jogtárban. II. József a nemrégiben annektált régiót reformációs tervei próbaterének tekintette (6). Így 1781-ben eltörölték a rabszolgaságot, 1775-ben iskolákat vezettek be, 1782-ben megalakult a csernovici egyházmegye, 1786-ban lerakták az ortodox vallási alap alapjait, amely a bukovinai kolostorok összes vagyonát összegzi; A bukovinaiak az adók jelentős részétől mentesültek (1786. 02. 8.), ami kedvezett a moldovai, erdélyi és galíciai kivándorlók beáramlásának (7).
   Egy bizonyos ideig Bukovinának sajátos szerkezete volt: a 16.000 parasztcsaládon kívül 1560 nemesi család élt itt. A legnagyobb birtokos az ortodox vallási alap volt, amely Bukovina teljes szántóterületének több mint 55%-át birtokolta (1837-ben 3.168.436 gulden összértékkel) (8). A 18. század végén és a 19. század elején az adók jellege teljesen megváltozott - a természetbeni adományozás (tized vagy dézsma) helyett adót vezettek be - így 1808-ban a bérlő Waschkoutz (románul Văşcauti) ) minden családtól 7 rajnai forintot gyűjtott össze. A 12 nap kaláka 2 guldent jelentett, azaz egy nap 10 krajcárt. Egy kocsi fa 15 krajcárt ért, egy tyúk - 3 krajcárt (9).
   A 18. század végén megszülettek az állami adók szabályai. Enzenberg tábornok 1780. december 8. 1-i rendelete értelmében, a bukovinai nemeseknek (bojárok, adóbeszedők) 2 rajnai forintot és 30 krajcár (10) járulékot kellett fizetniük. A zsidók 5 rajnai forintot családonként, a cigányok 1 forintot és 30 krajcárt fizettek. 1786-ban vezették be az allodiális adót, amely a bruttó jövedelem egytizedét tette ki. Egy kaptárért 12 krajcárt (a nemeseknek 6-ot), egy juhért 1 rajnai forintot fizettek. A kincstár egyéb kisebb adókat is kapott Bukovinából, például a csereadóért fizetett 15 krajcárt családonként mint postaadót, amely évente 6400 forintot tett ki (11).
   Ily módon a 18. század végétől előkészítették a jobbágyi alapú gazdaságról a kapitalista elemekre való átmenetet. Ehhez hozzájárult az ezt követő készpénzes bérleti díj és nyugdíjemelés, a zsidó kereskedők megjelenése, valamint a középosztály és a speciális bürokrácia fejlődése is. A bürokraták és kereskedők legtöbbször nem a bennszülött, helyi burzsoáziából kerültek ki, hanem elsősorban a német, zsidó vagy örmény bevándorlók soraiból, akik e folyamat során telepedtek le, elfogadták ezt és asszimilálták (12).
1775-től 1786-ig Bukovina katonai igazgatás alatt állt; 1787.február 1-től 1849-ig Galícián belüli körzetként működött (jogi szempontból bizonyos autonómiával). A közigazgatási autonómiáért folytatott küzdelem 1848-tól 1861-ig tartott, amikor Bukovinát Ausztria Koronaországává emelték (1861-1918) (13).

Fordítás németből:
Ştefăniţa-Mihaela Ungureanu ( A. Oguy tanárral közösen).
Dr. hab. Alexander Oguy, Universitatea "Jurij Fedkowicz", Facultatea de Limbi Străine, Koziubinskij-Str. 1, 58 000, Cernăuţi, Ucraina.

Analele Bucovinei, Anul XIV, 2/2007 547-549. old.
Források:
1.Ralph Schattkowski, Die historische Landschaft in Ostmitteleuropa. Regionen im Vergleich, în: „Kaindi-Archiv”, Zeitschrift des Bukowina-lnstituts, H. 31 (1997), p. ISI, 157.
2. Hannes HotbauerNiorel Roman, Bukowina, Bessarabien, Moldawien: Vergessenes Land zwischen Westeuropa, Russland und der Tiirkei, Wien, Promedia, 1993, p. 25.
3. M. Kogalniceanu, Răpirea Bucovinei după documente autentice, Bucureşti, 1875, p. 15; Hotbauer/Roman, op. cit. , p. 25.
4. Ibidem, S. 15; Hotbauer/Roman, op. cit., p. 25.
5. W. Botuschanskyj, W. Kurylo, F. Schewczenko u. a. (Hrsg.), Narysy istoriji Piwnicznoji Bukowyny/F. Schewczenko, Kyjiw, Naukowa dumka, 1980, p. 90.
6. R. Schattkowsky, op. cit. , p. 161.
7 W. Botuschanskyj, op. cit. , p. 1 05.
8 Ibidem, p. 91.
9 Ibidem, p. 92.
10 Csernovici Állami Levéltár-Okruzhne uprawlinnja Bukowyny (OUB), Fond 1, 4, dosar nr. 56, p. 1-2. (a következőkben: OUB, 1 .4, nr. 56: 1-2).
11. J. Polek (Hrsg.), Bukowina zu Anfang des Jahres 1801 in alphabetischer Darstellung, Czemowitz, 1 908, p. 7, 14, 24-34.
12. R. Schattkowsky, op. cit., p. 1 54. 13 W. Botuschanskyj, p. 84-1 1 6.

     Jancsó Elemér: A bukovinai magyarok (1938). 

                                              Az andrásfalvi presbiteriumi sikkasztás (1876-1880)

                                                          Egy kifosztott ember esete: Győrfi István.

                                                                                        Graits Endre halála. 

                                                                                         Makrai Dénes.