Göndöcs Lajos (1819-1887)

Publicat: Duminică, 24 Martie 2024 09:22 | Accesări: 232
 
     Göndöcs Lajos (1819-1887)
   Andrásfalvi tanító 1840-1861 között. Cikkeket írt a Vasárnapi Újságba (1858., 1859. A bukovinai magyarok szokásairól), a Néptanítók Lapjába (1870. Minő volt a múlt századokban, minő a jelen században? s minő lesz a jövőben a tanítói, de csakis a néptanítói hivatal, 1871. A magyar tanítókhoz és tanügy barátaihoz.)
 

 

    Breznay Béla szerk.: Religio, 1883. 1. félév 37. szám.
    Az elnöki excja előadta, hogy Göndöcs Lajos budai elemi iskolai igazgató tanító, ki a Bukovinából hazatelepített székelyek ügyében az országos csángóbizottság által kiküldött tagokkal Bukovinában járt, onnan négy fiút hozott magával oly czélból, hogy azokat itt felneveltesse s mint tanítókat vagy papokat hazájokba visszaküldhesse, miután megtörténhetik, hogy legalább egyhamar nem jönnek haza a bukovinai magyarok s az ott maradtak vallási és iskolai ügyeiről, hogy egyúttal nemzetiségük is megóvassék, annál inkább kell gondoskodni.
    A négy kis fiút, igen értelmes és egészséges gyermekek, bemutatta a választmánynak. Dr. Balogh Sándor ügyvéd társalelnök indítványára — miután Budapest főváros községe két fiúról fog gondoskodni — a választmány két gyermek nevelésére évenkint 400 frtot ajánlott föl, mely segélyösszeg f. évi ápril 1-től évnegyedenkint előreüzetendő Göndöcs Lajos igazgató-tanító kezeihez, kinél e gyermekek elhelyezve maradnak, s ki nevelésökről és oktatásukról gondoskodni köteles
   A társulat ezen 400 forint évi segélyt addig fizeti, míg védenczei a gymnasiumi osztályba nem lépnek. A társulat akkor lépéseket teend, hogy részekre ingyenes felvételt eszközölhessen ki valamely kath. tápintézetben. Elhatároztatott továbbá, hogy a nagyméltóságú vallás- és közoktatásügyi miniszter úr keressék föl, hogy ezen bukovinai székely ifjak neveltetési költségeihez járulni méltóztatnék.

    Néptanítók Lapja. 1888. január 7.
    A fővárosi tanítók egyik nestora, kit az ország tanítósága is előnyösen ismert, a jó „Göndöcs bácsi", m. évi november 24-én, alig pár órai betegség után, elhunyt. 
    Egyike volt azoknak, kik az időknek sokféle változásait látták, mindig az elsők soraiban küzdve, munkálkodva, de el nem fáradva soha. Egyike azoknak, kik nemcsak belátni, hanem ernyedetlen iparkodással valósítani is tudják azon életigazságot, miszerint a képezdevégzett tanítónak a tanulás, az öntökéletesítés ösvényén megállapodni egy perczig sem szabad, ha csak visszaesni nem akar. 
    Egyike volt azoknak, kik a bukovinai elhagyott vérrokonok szellemi elmaradottságán könyörültek és elmentek közéjök, hogy megtörjék nekik a szellemi élet kenyerét s bevezessék őket is a szellemi műveltség boldogiíó csarnokába. 
    Göndöcs Lajos fakasztotta és ápolta a Kárpátok bérczein túl lakó s a magyar hazától már rég elszakadt testvérek szívében annak a hatalmas honvágynak csiráját, mely ezereket visszahozott már azóta őseik hónába. Ez volt Göndöcs Lajosnak tanítói pályán szerzett egyik legnagyobb érdeme. Nem szűnt meg a csángókat támogatni akkor sem, a mikor körükből Budapestre költözött: papokat, tanítókat nevelt és neveltetett fiaik közül, hogy prófétái legyenek a magyar nemzetnek a távol élő testvérek között. A felnőttek oktatásának is Göndöcs Lajos volt a kezdeményezője. Minden díj nélkül tanította azokat több éven át. Ebbeli buzgólkodását a Népoktatási Kör" egy értékes arany órával és lánczczal tüntette ki, melyeket a kör elnöke, Türr István tábornok személyesen adott át a jeles tanférfiúnak saját lakásán. 
    A „Népnevelők Budapesti Egyesülete” is Göndöcs Lajosnak köszöni első sorban lételét. Ő volt az, a ki néhány lelkes társával 1868-ban megalkotta s annak mindenkor egyik legbuzgóbb munkása volt. Az 1870-ben tartott első egyetemes tanítógyűlés, melyen 2000 tanító vett részt, jó részben szintén Göndöcs Lajos érdeme, melyért a boldog emlékű Eötvös József báró ministertől köszönő iratot kapott. 
    Fáradhatlan volt ő a közügyek terén, fáradhatlan az iskolában, tanítványai között, fáradhatlan szerető családi körében. Szerette is őt mindenki egyaránt s tisztelettel hajolt meg nemcsak ősz feje, de még inkább emberszerető, nemes szíve előtt, aki csak ismerte. A megboldogult 1819. augusztus 6-án született Nagyváradon. Elemi tanulmányait, valamint a főgymnasium VII. osztályát, szülőföldjén jeles sikerrel végezte, hasonlóképpen a tanítóképezdét is. Tanítani Bukovinában, Andrásfalván kezdett, hol egyszersmind kántor is volt. Öröm olvasni azokat a lelkesedéssel, magasztalással telt bizonyítványokat, melyeket egyházi és világi elöljáróitól Bukovinában, onnan történt eljövetelekor kapott.
    1861-ben jött Budapestre, hol 1873-ig osztálytanítói minőségben a belvárosban, azóta pedig halála napjáig — mint igazgató-tanító — Ó-Budán működött. 
    A főváros tanácsa azon hazafias czélból helyezte a nagyobbrészt németajkúak által lakott Ó-Budára, hogy ott a magyar nyelvnek, a magyar szellemnek terjesztő apostola legyen. Az is volt szívvel-lélekkel, minden cselekedetével; már csak azért is megérdemli, hogy tisztelettel, s hálás elismeréssel emlegessük Göndöcs Lajos nevét. Özvegyet s 3 leány- és 2 fiúgyermeket hagyott hátra. Leányai férjnél vannak. Egyik Budapesten tanítónő, a másik ugyanitt egy tekintélyes és elsőrangú nagyiparosnak neje. Legifjabb leánya Amerikában, Bostonban van férjnél. Két fia közül az egyik, István, fővárosi vezető-tanító, a legifjabb Jóska pedig II-ed éves tanítóképezde növendék. Testvérei közül az országszerte ismert Göndöcs Benedek, békés-gyulai apát-plébános, kitűnő méhész s volt országgyűlési képviselő. 
    A boldogult Lajos bácsi sem maradt testvérei mögött, mert ő a nemzet napszámosának, vagy — mint Pestmegye jeles tanfelügyelője szokta mondani —apostolának állván be, mindenkor híven teljesítette hazafiúi kötelességét s azok közé tartozott, kiknek szellemi rugékonyságán, tettvágyán s minden közczélért való lelkesedésén nem fogott az idő. 
    Temetése óriási részvét mellett ment végbe. Megjelentek azon kartársai szokatlan nagy számmal, a polgárság ezerei s a hatóság képviselői: Gerlóczy Károly I. alpolgármester, Alker Gusztáv fővárosi tanácsnok, a tanügyi osztály vezetője, Békey Imre ministeri osztálytanácsos, fővárosi királyi tanfelügyelő úr stb. 
    Kartársai nevében Péterfy Sándor mondott a sírnál könnyeket fakasztó búcsúbeszédet. 
    Béke lengjen porai felett! LAKITS V.
        Népnevelők Lapja, 1887-12-03/49. szám. Göndöcs Lajos sírjánál. 
    Megálljatok jó emberek! Engedjétek meg, hogy minekelőtte e drága barát hűlt tetemeit befogadná a föld, itt a nyílt sírnál búcsút vegyek kartársaim nevében is Göndöcs Lajosnak földi szemeink előtt többé meg nem jelenhető alakjától. 
    És te, tőlünk elköltözött szellem! Ne vedd zokon, hogy ama jobb hazába vezető utadon megállítalak, hogy elmondjam neked ismét itt e világ előtt, hogy mi szerettünk és tiszteltünk tégedet. Szerettünk és tiszteltünk, mint oly férfiút, akit maga a teremtő Isten szólított a mi körünkbe, a néptanítói pályára. Évek hossza során át hűséggel szolgáltad te nemzetünk népoktatásügyét. Ott a Kárpátok bérczein túl lakó s a hazától már rég elszakadt testvérek körében, a jó csángó nép egyik helységében kezdetted meg népnevelői pályafutásodat, és becsülettel megfeleltél szent kötelességeidnek, mint magyar néptanító és mint családapa egyaránt életednek utolsó órájáig. Amije csak lehet a lelkes és munkás népnevelő a föld jámbor népének, azt mind fellelték benned, érdemdús mesterükben, a bukovinai Józseffalviak. Munkatársaddal, a hű lelki pásztorral, egyetértve, egymás ttámogatva gondosan őrködtél a fölött is, hogy a rendbízottakból ki ne aludjék a magyar nemzethez való tartozandóságnak érzete. 
    Te oktattad ezelőtt egy negyedszázaddal a száműzetésben élő testvérek sarjadékát édes nemzeti nyelvünkre, nemzeti történelmünkre! Te fakasztottad és ápoltad a csángó magyarokban annak a hatalmas honvágynak csíráit, amely ezereket visszahozott ma már őseik honába. Legfőbb érdemed azonban velük szemben abban áll, hogy te még akkor sem hűltél ki a száműzetésben élő testvérek iránt, a midőn a Gondviselés az ország szivébe, fővárosunkba vezérelte lépteidet. 
    1861 óta volt itt a fővárosban egy nagycsaláddal megáldott, szerény anyagi körülmények között élő néptanító, akinek hajlékában majdnem mindig volt egy-két csángó fiú, akiket azért gondozott a tisztes tanítónő asszony, mivel a családfő támogatni akarta a csángó népnek azt az óhajtását, hogy a saját maguk gyermekei közül is nevelkedjenek próféták, tanítók és papok. És e néptanító nem volt más, mint te, elköltözött drága barátunkés kartársunk! Mi, akik szemtanúi voltunk annak, hogy édes gyermekeiddel hasonló gondban részesítetted a reád bízott csemetéket, mi akik tapasztaltuk, hogy miként repdesett szíved az örömtől, ha az egyik-másik csángó növendék bevált, jól tanult s szép jövőt biztositó után haladt, és hogy mennyi gond, és minő aggodalom szállott meg akkor, ha terved nem sikerült, ha növendékeid egyike-másika nem fejlődött reménységeidnek megfelelőleg — mi tudjuk azt és a jó Isten, hogy mennyire szeretted te a csángókban nemzetedet, saját vérünket s a mi édes hazánkat. 
    Ha semmi más megemlítésre méltót nem tettél volna is életedben, mint amit a házadban nevelkedő csángó magyarokkal végbevittél, mi magyar népnevelők és néptanítók téged már csak azért is azok közé emeltünk volna, akinek önként kiszolgáltatjuk a szeretetnek és tiszteletnek egyébként soha ki nem erőszakolható adóját. Ámde te, mint fővárosi tanító is kivívtad az egri nevet. A szent lelkesedés embere voltál mindig, mióta csak ismerünk. 
    A szent lelkesedés adott erőt ahhoz, hogy a reád bízott néptanítói tisztet mindig úgy viseld, hogy ne csak távol tartsd magadtól a hatóság méltó megrovását, hanem hogy mindenkor tiszteletteljes elismerés jusson tanügyi hatóságaink részéről is számodra jól kiérdemelt osztályrészül. 
    Te nem bérért szolgáló munkása voltál a fővárosi népnevelésügynek. Bárhova állított a főváros tanácsa, mindenütt megfeleltél magadért. Pontos voltál hivatalos teendőid végzésében; nem lankadtál még a legújabb időkben sem. Könyv nélkül nem láthatta senki a te asztalodat; tanulni vágyó, tanulni soha meg nem szűnő tanítónak ismertünk tégedet. Igazán mintatanító maradtál e tekintetben életed végéig és nemcsak addig, míg a tanítójelölteket oktattad a kath. tanító-képezdében. Nemcsak addig voltál te szívesen tanító, ameddig az iskolai órák, a tanításra szánt hónapok tartottak! 
    Ha netán elfelejtette volna valaki, avagy még nem hallotta volna, megemlékezem itt arról, hogy amidőna fővárosi „Népoktatási kör“ a felnőttek esti oktatását szervezte, Göndöcs Lajos volt az első, aki ezen teendőnek végzésére önként minden díj nélkül vállalkozott és azt éveken át önzetlenül folytatta. Egyetemes tanítói gyűléseink alkalmával is ő volt az, aki a munka súlyosabb részét magára vállalta és vezette; ilyenkor a nagy szünidőnek nagyobb része munkaidővé változott Göndöcs Lajosra nézve. Ne vedd zokon el-költözöttnek szelleme, hogy ezen egyes tényeket itt mind felsorolom, annak igazolására, hogy miért szerettünk, miért tiszteltünk mi tégedet. —Tudom én, hogy elég volna csak ennyit mondanom: „Nem volt nemzeti népnevelésügyünk történetének csak egyetlen egy mozzanata sem, mely téged nem érdekelt volna, melyben te neked 1861 óta itt a fővárosban részed ne lett volna. 
    A „Népnevelők Egyesületének“ létrehozásában tied a dicsőség felerésze; az áldásosan működő fővárosi tanítói segélyegyesületeknek, az országos Eötvös-alapnak bölcsőjénél nem hiányoztál. Nem olyan volt a te szíved, mint a csengő ércz és a pengő czimbalom. A te kartársi közérzületed s szereteted tettekben nyilvánult mindenha. A szent szeretet lakozott te benned! Ez tette benned azt, hogy a midőn a haza hitt, fegyvert ragadtál, hogy a midőn az özvegy és árva könnyezett, te feléjük segítő jobbodat nyújtod, hogy amidőn az üldözött menedéket keresett, te hajlékodat előtte megnyitottad, ha ruhátlannal találkoztál, azt felruháztad s ha az éhező előtted megjelent, vele kenyeredet megosztottad. Hisz még ezelőtt négy napja is azzal foglalkoztál, hogy miként járulj ahhoz, hogy a főváros szegény éhező iskolás gyermekeinek ínsége enyhittessék. Szép utolsó terved keresztül vitelében megakadályozott a kérlelhetlen, hirtelen halál. Ki ne szeretett, ki ne tisztelt volna közülünk tégedet, a ki így éltél utolsó lehelletedig! A szent szeretetből fakadó lelkesedés tett téged is igazi néptanítóvá, a nagy Mesternek követőjévé. Mint ilyen, szent szeretetet éreztél mindig hazád, nemzeted és ezeknek központja, szép fővárosunk iránt. 
    Fiaidat, leányaidat arra nevelted, hogy szép Budapestünk hasznos polgáraivá legyenek, úgy örültél, hogy ha azok Magyarország szívének polgáraivá válhattak és itt tiszteletet vívtak ki nevüknek, és úgy bánkódtál a fölött, hogy egyik leányod a nagy óczeánon túl lelte fel családi tűzhelyét. Csak ő és a jobb hazába költözött nagyobbik fiad nem állhatnak most itt a tieid közül sírodnál, hogy felkent szellemű testvéreddel és hűségesjó feleségeddel együtt zokogva róják le irántad a kegyeletnek szent adóját. Ámde boldogult kedves fiad ott a szebb hazában fogja nemesebb részedet üdvözölni, jó leányod pedig amott a tengeren túl a gyászhír hallatára, amidőn első imáját zokogja el lelki üdvösségedért, szent fogadással fogja megfogadni, hogy kis unokádat szép nemzeti nyelvünkön oktatja majdan arra, hogy ki volt Göndöcs Lajos Budapesten. 
    Forró szeretettel ragaszkodtál te családodnak minden egyes tagjához s a teszereteted fakasztotta bennük az irántad való szeretetnek melegítő tüzét, mely oly jól esett telkednek, habár ezt nem éreztetted is mindenkor velük. Feladatodat kartársaiddal, a fővárossal, a nemzettel s a hazával szemben tőled telhetőleg megoldottad s ebben nekünk tiszteletre méltópéldát hagytál; fogadd ezért hálás elismerésünket. Légy, istenben boldogult jó Kartársunk szelleme a fölött is megnyugodva, hogy nemes példád emléke a tanítói pályára készülő legifjabb fiadra nézve is vezércsillagul fog szolgálni: mert hisz ő is szeretett és tisztelt tégedet ésazért örömmel fogja követni nyomdokaidat. Immár elbocsátunk hosszú utadra tőlünk elköltözött nemes lélek, azon óhajtással: vajha valahányszor onnan a magasból letekintesz reánk s hazánkra, mindannyiszor több és több örvendetest láthass tieid, kartár-said és nemzeted körében. Adjátok át már jó emberek Göndöcs Lajosnak földi maradványait a sírnak, hogy porrá legyen, a  mit porból alkotott a teremtő Isten; nemesebb része úgy sem kerülhet az enyészet birodalmába, élni fog az itt e földön, azon eszméknek megvalósulása által,a melyeket egy hosszú életen át szolgált és e földön túl az örökké való Isten előtt a menyországban. Ámen! 
        Péterfy Sándor.
    Népnevelők Lapja, 1888-01-21/3. szám.
    A főváros köztörvény-hatóságának jogügyi bizottságáról van szó. Dr. Nagy Lajos tanácsnok áll az élén, kinek elnöklete alatt a múlt napokban tartott ismét ülést. Tárgyaltatott ekkor a nemrég elhúnyt Göndöcs Lajos óbudai elemi iskolai igazgató-tanító özvegyének nyugdíj iránti kérvénye. A bizottmány egyhangúlag kimondta, hogy Göndöcs Lajos szolgálati éveibe a Bukovinában, Andrásfalván töltött négy évet is beszámítottni javasolja. Semmi kétségünk az iránt, hogy e javaslatot a főv. tanács, a képviselő-testület elfogadja s a kormány is jóváhagyja. A jogügyi bizottságnak ez a határozata bennünk a legkellemesbb érzést keltette fel. Mélyen megindított s alig találunk szavakat örömünk, hálánk és elismerésünk kifejezésére. Fokozza örömünket az a körülmény, hogy a jogügyi bizottságot e határozatának hozatalára hazafias czélok indították. Tudja a bizottság s annak nagyérdemű elnöke jól, mily nagy szolgálatokat tett Göndöcs Lajos a Kárpátok bérczein túl, a tőlünk elszakadt s idegenek által körülvett csángók között is a magyar hazának; tudják jól, hogy azóta is, mióta visszajött. Göndöcs az anyaországba, nem szűnt meg a bukovinai csángó-magyarok ügyét szolgálni: papokat, tanítókat igyekezett nevelni azoknak itt, hogy terjesztői, apostolai legyenek majd a magyar nemzet érdekeinek Bukovinában. Ezt a hazafias érdemet méltányolva határozott a jogügyi bizottmány akként, hogy Göndöcs Lajos özvegyének nyugdíjába a férjnek Bukovinában töltött szolgálati évei is beszámíttassanak. Megérdemli ezt az a nő, aki hű társa, igazi felesége volt a csángó gyermekek édesapjának s ő is szerető gondos anyjuk volt a kis csángó gyermekeknek. Megboldogult öreg barátom, ha látják lelki szemeid a főváros hatóságának e tényét, ismételni fogod, amit összetett kezekkel annyiszor mondottál előttem: áldom és áldjuk az Istent, hogy ily hatóságot adott nekünk!
  Népnevelők Lapja, 1888-12-08/49. szám. Felolvastatott a „Népnevelők Budapesti Egyesülete“ által f. é. november hó 2-án tartott gyászünnepélyen. Göndöcs Lajos emlékezete.  
    Göndöcs Lajos, kinek nevét velünk együtt minden egyes számbavehető idősebb kartársunk még sokáig kegyelettel fogja emlegetni, az 1861-dik év őszén lépett a főváros néptanítóinak sorába. Neve már akkor sem volt egészen ismeretlen azon magyar néptanítók előtt, akik ügyemmel kisérték a „Tanodai Lapok“ közleményeit. Ezen szaklapnak 1858-dik évi ápril havi egyik számában ugyanis egy igen érdekes levél szól Göndöcsről, aki abban az időben a bukovinai Andrásfalván működött, mint népnevelő. 
    A levelet főt. Zukievicz János, a radaóczi esperes és kerületi tanfelügyelő intézte Haas Mihály cs. kir. iskola tanácsoshoz, Pest és Buda iskoláinak akkori, nagyeszű kir. tanügyi igazgatójához. Az érdekes és tanulságos levél szóról-szóra im így hangzik:
    „Kötelességemnek tartom tudatni Ngoddal, mily sorsban részesült a Ngod által ide, Bukovinába küldött tanító, Göndöcs Lajos. Családjával együtt, szerencsésen Andrásfalvára érkezett. Az orsz. magas hatóság ide utazási költségeit megtérítette s évi fizetését utalványozta. A tanodában derekasan helyt áll, s elnézve attól, hogy mint kezdőnek némi nehézségekkel kell küzdenie, szorgalmas kitartása, mely benne tanítói tehetségekkel párosul, annyira dicséretes, hogy itten általános részvéttel s legőszintébb megelégedéssel találkozik. Márczius 4-ikén tartá iskolájában az első félévi vizsgálatot, s én, ki jelen voltam, azt igen sikerültnek mondhatom. Érdekelni fogja Nagyságodat iskolájának ide csatolt próbatéti kimutatását látni, melyből kiveheti a tanonczok számát és előmenetelét, valamint a tanítónak helyzetét is. Ha úgy folytatja e tanító iskolájának vezetését, miképp itt létének rövid ideje alatt elkezdte, úgy remélhető, hogy fáradozása az egész községre áldást árasztand.“ 
    Göndöcs Lajosnak néptanítói jó hírneve e levéllel megalapíttatott Pesten, épen ama körökben, a melyeknek nagy befolyása volt még az 1861-dik esztendőben arra, hogy kik foglalják el fővárosunk balparti részében a megüresülő avagy újból szervezendő altanítói állomásokat a város kegyurasága alá tartozott róm. kath. népiskolákban. Mi pedig, akik e levelet ma olvassuk, nemcsak azt látjuk abban, amit Göndöcsről írtak, hanem azt is, hogy a Thun-féle rendszer idejében a tanfelügyelők a statisztikai adatoknak akkor még csak egy-két tényre szorítkozó gyűjteményét igen jól fel tudták használni arra, hogy a törekvő néptanítók jó hírnevét épen ott hirdessék, ahol azoknak előmenetelére nézve igen jó szolgálatokat tehettek. 
    Egyébként, hogy viszatérjek kitűzött feladatom megoldásához, a bukovinai esperes levelének azon tételét kell megvilágítanom, amely azt mondja, hogy Göndöcsnek Andrásfalván, mint afféle kezdő tanítónak némi nehézségekkel kellett küzdődni. Az Istenben boldogult csakugyan kezdő volt a tanítói pályán, a midőn Bukovinába került, dacára annak, hogy akkor már betöltötte volt életének 36-dik esztendejét. 
    Göndöcs Lajos ugyanis csak életének delén, amidőn már a szent szabadság harczának küzdemeiben is mint honvéd részt vett volna, jutott azon meggyőződésre, miszerint ő a Teremtőtől a néptanítói életpályára nyert kiváló hivatást ; ugyan ezért nem tekintve az eléje gördülhető nehézségeket, már mint családos ember lépett az esztergomi tanítóképző intézet növendékei közé, hogy ott újonnan választott életpályájára alaposan előkészüljön. És ő ezt annyival is inkább megtehette, mivel ifjúságának idején hét évig járt a gymnásiumba Nagy-Váradon, még pedig — miként bizonyítványaiból is kitűnik — elég szép sikerrel. 
    Az esztergomi tanító-képző intézetben nyert altanítói, illetőleg segédtanítói oklevéllel ment ki Göndöcs 1857-ben Bukovinába és ott bebizonyítata azt, hogy nem a főtanítói oklevél teszi az embert népnevelővé, hanem a benső hivatottsággal párosult ügyszeretet, buzgóság és czéltudatos tevékenység. Igen, Göndöcs, míg Bukovinában időzött, miként Zukievicz János esperes előre megjövendölte volt, az andrásfalvi magyar községre valóságos áldásként hatott. Erről tanúskodik az az elbocsátó oklevél, melyet a boldogult Pestre költözte alkalmával állami felügyelőjétől nyert, és az a községi bizonyitvány, amelyben csángó testvéreinknek a megboldogult iránt érezett hálás tisztelete és elismerése egyszerűen ékes szavakban nyert kifejezést. 
    Úgy a boldogultnak, valamint jó csángó testvéreinknek jellemzésére, de különösen azon viszonynak kellő megvilágítására nézve, melyben az andrásfalvi atyafiak a boldogulttal éltek, nem lesz tán fölösleges, ha bemutatom azt a bizonyítványt, melyet Göndöcs Lajosnak az 1861-dik évi junius hó 19-én az andrásfalviak azért állítottak ki, hogy azzal a főtanítói vizsgálatnak letevése czéljából Nagyváradra zarándokoló tanítósok ügyét előmozdítsák. E bizonyítvány így szól: 
    „Mi alulírt elöljárói és képviselői a bukovinai andrásfalvi róm. kath. egyházközségnek, adjuk ezen bizonyítványunkat mindeneknek, kiket illet, arról, hogy Göndöcs Lajos úr, mint iskolatanítónk és énekvezetőnk azon négy évek alatt, melyeket közöttünk töltött, mind fáradhatlan iskolai munkálkodása a mindennapi, mind vasárnapi iskolai oktatásban, mind templombeli kedves és szabatos orgonázása és éneklése által, egész egyházközségünk megelégedését, sőt tiszteletét és szeretetét annyira kiérdemelte, hogy az ő tanításának, intéseinek és példájának áldását és következményei, mint a község vallásos életének örvendetes nevelkedésében, mint az ifjúságnak a szükséges ismeretekbeni és jó erkölcsökbeni gyarapodásában nyilván látható és elöljáróink által is elismertetvén. Mely bizonyítványunknak megerősítésére nevünk eláirásával együtt, községünk pecsétjét is ide nyomjuk. Bukovinában Andrásfalván, június 19-én 1861-ben. Tornay Antal plébános, Sebestyén János bíró, Mátyás János deputás, Kásler Ferencz deputás, Palkó János deputás.“ 
    Göndöcs Lajos, miként e bizonyítvány igazolja, azon négy év alatt, melyet Bukovinában töltött, lelkének egész melegségével küzdött csángó népünk jólétéért s annyira azoké lett, akiket a gondviselés új életpályájának kezdetén reá bízott, hogy többé el sem tudott attól a gondolattól válni, miszerint neki, míg Isten életének kedvez, a csángóktól távol, édes hazánk fővárosában is szent kötelessége — a hivatalos és családi teendők és feladatok mellett — azok jólétéről gondoskodni, akik hazánk szent földjén túl is a mieinknek vallják magukat s az évszázados számkivetés alatt nem szűntek meg magyarok lenni, velünk együtt érezni. 
     Meg is tett a kötelesség élénk érzetéből mindent, ami tőle telhetett. Az andrásfalviakkal kötött szent szövetséget gondosan ápolta életének utolsó pillanatáig. Hajlékában mindig volt egy-két csángó fiú, akikkel ép úgy éreztette atyai szívének éltető erejét, mint saját gyermekeivel. Tanítókat és lelkipásztorokat akart ő azon fiukból a bukovinaimagyarok számára nevelni, a kiket házához fogadott s lelkének legnagyobb gyönyörűsége telt abban, ha egyik-másik csángó ivadék az ő reménységének megfelelőleg fejlődik. Saját édes véreinek boldogulása sem okozott tán az ő lelkében nagyobb örömöt, mint az ő nevelt fiainak boldogsága. Ha erről szólhatott, egész lényét áthatotta valami csudálatos hangulat, mely a csángók iránt való rokonszenvet ébresztő fel mindazokban, akik szavait hallották. Semmi sem fájt neki annyira, mint hogyha egyik-másik nevelt fiáról rossz hír érkezett. Ilyenkor lelke elborult s nem nyílt egy könnyen meg a vidámság érzelmeinek. 
     Azonban Göndöcs Lajos Bukovinából nemcsak a csángó magyarok iránt felébredt rokonszenvet és ragaszkodást hozta magával fővárosunkba, magában hozta ő onnan az Andrásfalván közelebbről, az életből megismert néptanítói pálya iránt való mélységes szeretetet is. Ott Andrásfalván erősült meg benne a népnevelésügy iránt már kora ifjúságában fölébredt mély érdeklődés, ott fejlődött ki benne teljesebben a néptanítói hivatal magasztos voltáról az esztergomi tanítóképző-intézetben szerzett meggyőződés és a néptanítói teendők végezése körül megkívántató szakértelem és kötelességérzet. 
    Göndöcs Lajosban, midőn Pestre költözött, fővárosunk népoktásügye olyan munkást nyert, aki a reá várakozó feladatok megoldására nem csak jó szándékot, hanem képességet is hozott magával. Már ekkor kezében volt a főelemi tanítói oklevél is, melyet Nagy-Váradon szerzett 1861-ben, márczius 21-én. Meg is nyerte Göndöcs Lajos oktatói működésével itt a fővárosban csakhamar nemcsak az iskolai elöljáróságnak, hanema gyermekek szüleinek is teljes elismerését. Az iskolai főhatóság úgy tüntette ki a lelkes tanítót, hogy a pesti tanítóképző-intézethez óraadó tanárnak is kinevezte. Ezen elismerés Göndöcs Lajosban csak fokozta a néptanítói hivatal iránt érzett szeretetét és azt a vágyat, hogy magát az ezen hivatallal járó kötelességek teljesítésére hovatovább mindinkább alkalmatosabbá tegye. Göndöcs Bukovinában megkezdte az önképzést, és itt Pesten lelkiismeretesen folytatta azt egész a sírig. Akik közelebbről ismerték a boldogultat, tudják róla, hogy menyire szeretett olvasgatni, tanulni, még életének utolsó korszakában is. 
    Hogy mennyire járatos volt a boldogult a magyar paedagogiai és szépirodalmi írók műveiben, arról meggyőződhettünk nem egy ízben, amidőn akár szűkebb baráti körben, akár pedig egyesületi vagy testületi gyűléseinken fel-felszólalt. Gondolatait gyakran írásba is foglalta, de csak nagy ritkán szánta magát arra, hogy szakközlönyökben is közzé tegye dolgozatait. Pedig írni elég jól tudott; erről tanúskodik az a pályamunka is, mellyel jutalmat nyert s amely a „Tanodai Lapok“ X. évfolyamában jelent meg és a »Fegyelem tartás“ fontos kérdését tárgyalja. 
    Mivel Göndöcs önmagára nézve is igen fontos dolognak tartotta az önművelődést és önképzést, lelkének egész melegével és erejével megragadta a hatvanas évek derekán néptanítói köreinkben újra feléledt egyesületi eszmét, melyet itt Budapesten 1867-ben Fellner László óhajtott megvalósítani; de a melynek testté tétele csak egy évvel később, 1868-ban sikerült Vajdafy Gusztáv és Göndöcs Lajos lelkes felhívása és buzgó tevékenysége folytán. 
     A napokban múlt húsz esztendeje annak, hogy a „Népnevelők pesti egyesületének“ megalkotását czélzó lelkes felhívásukat közzé tették a „Néptanítók Lapja“ 1868-dik évi 31. és 32. számában Vajdai Gusztáv, egyesületünknek még ma is tevékeny, buzgó elnöke és Göndöcs Lajos, kinek ma a főváros néptanítói nevében a hálás kegyelet adóját megadjuk. 
    Alapító gyűlésünket 1868. szeptember 13-i dikán tartottuk meg ötven érdeklődő fél jelenlétében. A boldogultnak és érdemdús elnökünknek Vajdai Gusztávnak, nehéz, de győzedelmes napjuk volt ezen egyesület megalakulásának napja, amelyre azonban mind a ketten örömmel tekinthettek vissza, mert a „Népnevelők pesti egylete“ éveken át nemcsak a főváros, hanem az egész ország népoktatás ügyére nézve is jelentékeny szolgálatokat tett és még ma is nevezetesebb tanítói egyesületeink sorában áll. Nem az én feladatom hogy egyesületünk húsz éves áldásos tevékenységéről tüzetesen megemlékezvén, a boldogultnak érdemeit ezzel is öregbítsem. Nem szorult Göndöcs életének vázlatos ismertetője arra, hogy oly koszorút kössön az ő tiszteletére, melyben a mások által kivívott eredmények babér levelei foglaltatnak egybe; de meg kell emlékeznem azon munkásságáról, melyet ő a „Népnevelők pesti egyesülete“ által rendezett három „Egyetemes néptanítói gyűlés“ előkészítésének alkalmával kifejtett.
    Kevés kartársunk áldozott és fáradt a kartársi közérzület ápolása czéljából egész életén át annyit, mint amennyit ő fáradt és áldozott csak a három egyetemes tanítói gyűlések rendezésekor is, mint a vendéglátó bizottságnak elnöke. Aki valaha foglalkozott egy kisebbszerű gyűlés rendezésével, az megítélheti, hogy mit tesz egy kétezer vendégnek csak az elszállásolásaról is gondoskodni. Mi, akik láttuk, hogy menyit „dolgozott“ ilyen alkalmakkor heteken át, éjjel és nappal, mi tudjuk méltányolni azt a szerénységet is, amely nem engedte meg neki, hogy érdemeivel kérkődjék. Göndöcs még azt az elismerő okmányt sem közölte senkivel, amelyet báró Eötvös József, a halhatatlan érdemekben gazdag vallás- és közoktatási m. kir. miniszternek az 1870-ben 1267-dik szám alatt kelt rendeletéből Zichy Antal, az akkori budapesti tanfelügyelő ur neki megküldött volt.
     Göndöcs Lajosban oly erős volt a kartársi közérzület, mint a milyen nagy volt benne a néptanítói hivatal nagy fontosságában való hit. Kartársaiért mindig készen volt ő a tettre, az áldozatokra. Ott láttuk őt a fővárosi tanítói segély-egyesületnek, az Eötvös alapnak s a tanítók országos árvaházának létesítői között; ezekre mindig tudott ő tőle telhetőleg áldozni. Nem küldte ő a gyűjtőíveket üresen vissza soha, akár az árvízkárosult, akár a tűzi veszedelmek miatt súlyos csapást szenvedő kartársak javára gyűjtögettük a filléreket. Az elsők között volt mindenha, midőn arról volt szó, hogy a kartársak egyikének vagy másikának baján kell segíteni. 
    Mind emberbarát és hazafi is mindenütt tiszteletet és becsületet szerzett a tanítói karnak, valahányszor erre alkalom nyílott. Amidőn a felnőttek oktatását gondjaiba vevő országos egyesület Budapesten megalakult, és egy felhívásban közzé tette, hogy mennyien vannak hazánkban azok, akik írni olvasni nem tudnak. Göndöcs Lajos volt az első a fővárosi tanítók közül, aki egy levelet intézett az „Országos népoktatási körhöz,“ amelyben kijelentette, hogy ő a felnőttek tanítására ingyen, minden díj nélkül ajánlkozik. Természetes hogy ezen nagylelkű ajánlatot az Országos népoktatási kör szívesen fogadta; Göndöcs pedig ígéretét híven teljesítette 1871-től fogva mind addig, míg nem Ó-Budára helyeztetett át igazgató-tanítói minőségben. A felnőttek oktatásáról gondoskodó kör Göndöcs Lajosnak ezen hazafias és emberbaráti cseleketéért több ízben köszönetet szavazott, s végül annak elnöke, Türr István tábornok, emlékül egy értékes aranyórával kedveskedett a derék néptanítónak. 
    Amidőn a bukovinai csángókat betelepítő bizottság Göndöcs Lajost is felszólította arra, hogy menjen ki a betelepítést megindító bizottsággal, a boldogult — daczára annak, hogy korát és anyagi körülményeit tekintve is nagy áldozat volt tőle a télvíz idején való nagy útnak megtétele, — minden vonakodás nélkül engedett a felhívásnak s később is csak azt sajnálta, hogy a betelepülő csángók érdekében tett fáradozásai és áldozatai nem hozták meg azonnal a betelepülők teljes megelégedését és jólétét. 
    Életének legutolsó napjaiban is azzal foglalkozott boldogult kartársunk, hogy egy újonnan keletkező emberbaráti intézménynek — az éhező iskolás gyermekeket gondozó egyesületnek—jövedelmi forrást nyisson. Egy felolvasással és énekbeli előadásokkal kapcsolatos társas vacsora rendezésén törte a fejét szegény jó öregünk, amidőn hirtelen halála egy pár órai szenvedés után kiszakította őt családjának köréből, abból a körből, amelyben ő még akkor is boldognak érezte magát, amidőn abban is be-beállottak a „nem szeretem“ napok. 
    Göndöcs Lajosban teljesen kifejlődött a családi élet iránt való érzék és minden egyes családapai jó tulajdonság. Ha hivatalos teendői acsaládi körből ki nem szólították, otthonjában lelhette őt mindenki, aki felkereste. Nem érezte ő jól magát idegen helyeken. Családjának tagjai iránt melegen dobogó szíve megtalálta áldott lelkű neje és gyermekei körében az iskolai fáradalom után megkívántató szórakozást. Ha gondok nem zaklatták lelkét, folyton azon töprenkedett, hogy mivel kedveskedhetnék nejének, gyermekeinek. Mind a jó családapák általában véve, úgy ő is rejtegetni szokta idősebb gyermekei iránt érzett, rajongásig emelkedő szeretetét, de leplezetlenül dédelgette a legkisebbeket, mintha mindig attól tartott volna, hogy a legkisebbet már nem vezethetné atyai jobbján az önállóságot nyújtó életpálya széléig. Aggodalma be is teljesült. Csak Jóska fiát nem bocsáthatta szárnyra, csak azt nem láthatta önállóságában. Többi gyermekeit úgy hagyta hátra, hogy azok jövője miatt nem kellett aggódnia. 
    Mari leányát egy tekintélyes fővárosi nagyiparos és háztulajdonos, Horváth József vette nőül, kivel boldog családi életet él. Emma leánya, Petrus Jánosné, a fővárosban nyert tanítói állást. István fia is évek óta tagja már a fővárosi tanító testületnek. Krisztina leányát Dobosy Elek vezette oltárhoz, akinek az amerikai Bosztonban virágzó üzlete van. Gyermekeiben és unokáikban vidám szívvel gyönyörködhetett a boldogult, azonban neki is kijutott a szívfájdalmakból is a maga osztályrésze. 
    Első nejét korán elvesztette, legidősebb fiát, a szép tehetségekkel megáldott fővárosi hivatalnokot, az élet arany korszakában ragadta ki karjai közül a halál. 
    Göndöcs Lajos, akinek lelkét mély vallásos érzület hatotta át, e csapásokat keresztény önmegadással viselte el. Nem zúgolódott az isteni gondviselés rendelései ellen, bár szíve minden egyes családi csapástól sokáig vérzett. Ha azonban a borús gondolatok mégis elfogták lelkét, hivatalos teendőiben keresett enyhülést, szabadulást. És meg is találta azt ott mindig, mert benne annyira kifejlett a tanítói és nevelői hűség, a hivatalbeli kötelességérzet, hogy ha egyszer belépett az iskolába, ki tudott vetni lelkéből minden aggodalmat, minden idegen érzelmet és csak a kötelességteljesítő népnevelő élt benne ott.
    Igazán néptanító volt ő mind halálig, a szó legnemesebb értelmében. Ezért szerettük mi őt, akik közelebbről ismertük, ezért becsülték és tisztelték őt az ő elöljárói, a fővárosi hatóság. Legyen áldott közöttünk az ő nemes szívű testvérének Göndöcs Benedeknek is a neve, aki testvéri hűséggel támogatta derék bátyját az élet viszontagságai között egész a sírig!
    Péterfy Sándor.
 

Drusbáczky György Bonaventura 1813-1897.

Publicat: Luni, 22 Aprilie 2024 05:11 | Accesări: 385

                                                       Drusbáczky György Bonaventura 1813-1897. 

                                                                  Szemléletek a tevékenységéből
   
     Vasárnapi Ujság – 1875-01-03 / 1. szám  
    Képünk a csinos fénykép után készült; kedvesebb és érdekesebb rajzzal meg nem nyithattuk uj évi első számunkat, mint bukovinai magyar testvéreink bemutatásával. Öltözetük egészen székelyes, fehér nadrág, mit ők harisnyának hivnak, magyar csizma, székelyes kucsma és fekete zeke, melyet szokmánynak neveznek, ilyen nálok a téli viselet. 
    A legidősebb alak: Várda János bíró, ki 67 éves s 30 év óta viseli a birói tisztet, az a szálas barna férfiú Mezey János esküdt, igazi magyar typus, 42 éves. A kicsi fiúcska pedig Várda András, most a magyar főváros fogadott „fia", a bátor, beszédes magyar gyerek. A tisztes fehéres fő, fekete öltönyben, a józseffalvi lelkész: Drusbáczky György, a bukovinai magyarok valódi atyja, védőjük, támaszuk és nemzetiségük őre. 
    Maga a jóság és szeretet, lelkes, derék magyar; neki lehet köszönni, hogy a bukovinai magyarság nemzetisége a legnehezebb időkben is épen megmaradt az elnyomatás daczára. Húsz év óta működik a magyarok közt, föláldozva nappalát, éjjelét; megosztva a szegényekkel filléreit, és ápolva a magyar nemzeti öntudatot. E derék férfiú megérdemli, hogy életét rövid vonásokban a magyar közönségnek bemutassuk. 
    Drusbáczky György Magyarországban Podolin szepességi városban született 1813. ápr. 25-kén vagyonos polgári szülőktől. Az elemi iskolákat szülővárosában, a gymnáziumot pedig részint Gyöngyösön, részint Rozsnyón és Kecskeméten végezte. 1832-ben nevelő volt Zsámbokon Beniczky Flóriánnál. A philosophiát Egerben és Rozsnyón hallgatta. Ez időben egy polgári származású ifjúra alig várt egyéb, mint a papi pálya. De itt is csak azok boldogulhattak, kiknek protekcziójuk volt; pártfogók nélkül még csak be sem vették. Drusbáczkyt is e sors érte, ésreménytelenül tért haza szülővárosába. Édesanyját, Szviatkovszky Mariannát, már négy éves korában elveszté; az árva és mellőzött ifjú nem sokáig maradt honn, hanem külföldön keresett menedéket.
 
druzs
 
    1835. évben a podolini tanács anyja örökségéből 200 forintot utalványozott az ifjúnak, s ő kezébe vette vándorbotját és Galícziába ment. Itt a tarnovi püspök (Pistek) fölvette a papnövendékek közé, de az első évi theologia végeztével oda hagyta a semináriumot.
    Ezután egy évig utazott Lengyel-és Oroszországban, s 1837-ben nyugalmat keresve a lengyel domonkos-rendű szerzetbelépett be, s Lembergben végezte a theologiát, hol 1840. aug. 16-án fölszenteltetett. Mint domonkos-rendü szerzetes sok viszontagságon ment keresztül, nagy barátja lévén a lengyel nemzeti törekvéseknek. De bátorságát és derült kedélyét soha sem vesztette el. Midőn a magyar szabadságharcz hívó szózata áthatott Galícziába, akkor ő tysmericzi káplán volt. Azonnal a Marianpol szomszéd helységben fekvő Vilmos huszárokhoz sietett, s tudósította őket, hogy siessenek haza, mert nagy dolgok vannak készülőben. A huszárokhoz lelkes beszédet tartott, kik közül többen ismerték, mert Lenkey kapitánnyal és Fiáth főhadnaggyal jó barátságban élt.
     Drusbáczky maga sietett az utak kikémlelésére, s mindent elkövetett, hogy huszárjaink a legrövidebb uton jussanak a Kárpátokon keresztül Kőrösmezőre és innen Szigethre. A szabadságharczban ő is részt vett, s mint lengyel izgató és magyar rebellis örökös fogságra ítéltetett, s csak hosszas utánajárások után szabadult ki két év múlva a przevorszki börtönből. Ezután Lembergbe került német hitszónoknak, honnan 1854-ben a lembergi érsek Bukovinába, Istensegíts magyar faluba tette át káplánnak. A legjobb időben érkezett a bukovinai magyarok közé, kik a legnagyobb sanyargatásoknak voltak kitéve, amiért Kossuth fölhívására a magyar szabadságharczban részt vettek. 
    Egy beteges, öreg plébános oldala mellett 11 évig lelkészkedett, nélkülözve és szenvedve, de mindez édes volt neki, csakhogy magyarok közt lehetett. 
    A bukovinai magyarságot könyvekkel látta el, s folyvást szószólójuk volt minden üdveikben. E miatt sokat üldözték a német hivatalnokok, sőt még a német és lengyel papok is. 
    1858-ban nyolcz bukovinai magyar fiút hozott Magyarországba neveltetésre, kik közül három elhalt, a többiek pedig elvégezték tanulmányaikat, s három közülök tanító lett, kik most bukovinai véreik közt működnek. 
    Három év múlva 1861-ben, annyit zaklatták hivatalosan a német hivatalnokok és papok, hogy elhagyta Bukovinát. Nemsokára azonban ismét visszatért, hogy az elszakadott magyarok mellett őrt álljon. 
    Bukovinában 1866-ban nagy éhség volt, s a csapás különösen a magyarokat sújtotta. Drusbáczky ekkor számtalan levelet írt Magyarországba és Erdélybe, segélyt kérve, s kapott is adományokat, melyeket az éhezők közt osztott föl, s a saját csekély vagyonát is föláldozta, csakhogy a nyomort enyhítse. Három hónapon keresztül (ekkor már plébánoshelyettes lévén) 300-ra főzetett a plébánián, itt gabnával, amott pénzzel segített, szóval emberül megtette kötelességét. 
    Istensegítsből 1867-ben Józseffalvára tétetett át plébánosnak, hol a magyarság állapota a legsiralmasabb volt. Az ő fáradhatatlan buzgalma, s lelkes magyarsága azonban új életet öntött a csüggedőkbe, s az elhagyott józseffalvi magyarság jó pásztora alatt szabadabban lélegzik. Amily mértékben bánkódnak utána a többi magyar falvak, ép úgy tisztelik és szeretik őt a józseffalviak. Csöndesen, nyugodtan él hívei és az egész bukovinai magyarság javára, a mostani kerületben nem üldözik a hivatalnokok, papok, sőt tisztelettel viseltetnek iránta, s mindenütt úgy hívják: a „magyar pap." 
    Neki köszönjük, hogy a múlt évben bemutatta Magyarországban a bukovinai magyarokat, s fölhívta a nemzet figyelmét az elszakadt testvérekre. Ő méltán megérdemli a nép „atyja" nevet, s mi örülhetünk, hogy ily derék vezére van a bukovinai magyarságnak.
   (Neve számos változatban szerepel a forrásokban: Druzbáczky, Drusbácky, Druzbacki). 
 .
 
    Zalka János szerk.: Religio, 1857. 2. félév 38. szám.
    A bukovinai magyar gyarmatosok a Szent-István-Társulathoz e változtatás nélkül következő levelet intézték: 
     Dicsirtessék a Jézus Krisztus! Méllyen tisztelt Igazgatóság Kegyes Pártfogóink Szent István Társulat. Köszönnyük és igen szépen köszönnyük, hogy a mi Kegyes Pártfogóink rólunk el nem felejtkeztek, s könyvekkel bennünket elláttak, akiről is észre vettük, hogy nem tudnak minket a szegény Bukovinai Magyarokat itten a Helységben elveszni, és a Magyar-nyelvtől elidegenedni, miért hogy eddig egyéb könyveket nem kaphattunk hanem tsak Jó-napot s Lelki-kintset, azt is nehezen, mivelhogy bizonyos helyet hol kelljen keresni nem tudtuk, idővel pedig hogy a mi Kegyes Érsekünk ide rendelt egy Barátot, 1854-be kinek is a neve Drusbaszky Bonaventura Szent Domonkos szerzetéből, tehát hogy látta itten a Magyarokat úgy el voltak hagyva, ő kezdett gondoskodni azon fennebb említett időről, amellyet is mindennap köszönünk néki, mindjárt hozatott egynéhány könyvet 1856-ba Kolosvárról Antalfi Boldizsár Szent Ferencz szerzetéből Grvardián és az 1857-be Raffai János Nép. Fő Tisztelendő Ur Kolosvári Iskola Igazgató, ezek szerént tehát ő általok úttyában igazodtunk már most tehát tudjuk hogy hová folyamodjunk. Ne tsodálkozzanak Kegyes Pártfogóink hogy mi nem tudunk tisztán a Magyar nyelv szerént írni, és beszélteni, mivelhogy 11 Vallás közt lakunk, de azért mi a Magyar rendet tartsuk, és nem is adjuk. Mivelhogy még azt is meg kell valljuk hogy igen erőssen megszaporodtunk, annyira, szám szerént mintegy 8ezerre, tehát azok közt 400 Református, a többiek pedig mind Romai Katholikusok. De Kegyes Pártfogóink, hogyelőkell hozzuk hogy némellyek közüllünk kéntelenek voltak a Havasra vagy a kősziklára kiköltözni a földnek szűk volta miatt, és ottan falut épitteték amelynek neve Tomnátik, távolsága az Anya-Templomtól 6 mértföldet foglal magában. 
    Itten Bukovinában 6 Magyar falukat számlálunk, nevezet szerént úgymint: Istensegits az első, Hadikfalva, Andrásfalva, Fogadj-isten, és Joseffalva s a fönnebb emlitett Tomnátik. Ezek közül tehát Istensegits az első, hol is a Magyarok letelepedtek 1776-ba November 6-án az akkori Lelkészök volt Mártonfy Moritz Magyar Minorita.
    Kegyes Pártfogóink nints részvét itt a Magyarok iránnyába, és ezen terhes az erény úttját nyesni. Kérve kérjük tovább is segédkezeiket az eddig Isteni jutalomért, ránk terjesztett kegyeket. Nem a mi hálánk tehát, hanem a szíveink hitbeni szilárdítása, hogy jusson az Isten trónja elébe. Mégis Kegyes Pártfogóink Szent István Társulat, egy volna még a szívünkben, hogyha Kegyes Pártfogóink két, vagy három gyermeket iskolájukban méltóztatnának bevenni Cántorságra, vagy Papságra, hogy kitanulhatnának, mert minálunk arra való iskolák nincsenek, és hogyha volnának is, két ok miatt nem juthatunk hozzá, első okért, mert messze van mitőllünk a másik oka még ennél is nagyobb, mert az ahoz való költséggel ki nem álljuk. 
    Látyuk, és nagyon fáj a szívünk, hogy a többi Vallások közül p. o. oláhok közül a maguk szülött gyermekeikből Pap lesz. Ezek után tehát alázatosan kérjük le-borulva kezeket csókolvaa Kegyes Pártfogóinknak, hogy méltóztassanak ezen fennebb megmondott sérelmes állapotunkat elfogadni, és ha alkalmatosság leend rajtunk ezen sérelmes állapotunkban segiteni, akiért is megnem szűnnénk naponként az Ur Istennek szerentsés előmenetelekért és hosszú életekért esedezni, és az Istentől ez világon hosszú életet, a máson pedig az örök boldogságnak ditsőséges koronáját. Ezzel maradunk alázatos szolgái a Kösség nevében. 
    Költ Istensegítsben, Szeptember 25-én 1857 Bíró János, László István Jegyző, Kajtár Antal, Lőrintz István, Antalfi Ferdinánd, Szőts András, Molnár János Cántor. Nisztor János Helybeli Biró.
 .
    Zalka János szerk.: Religio, 1858. 1. félév 3. szám. Pest, jan. 7. 
    A Szent-István-Társulatnak ma tartott ez idei első választmányi gyűlésében a következő közérdekű tárgyak fordultak elő:
    Az elnökség jelenti, hogy nt. Druzbaczky Bonaventura, szent-domonkosrendi atya és káplán Istensegítsben Bukovinában mult évi dec. 23-ától a társulat elüljáróságához oly értelmű levelet intézett, mely szerint a következő négy magyar ifjú volna taníttatás s neveltetésre kiszemelve, ú. m. Szabó Antal 12 éves, Lőrincz János 11 éves, Molnár Ferencz 10 éves és László Mihály 9 éves, kik mindnyájan jó erkölcsüek, szorgalmasak, egészséges testalkatúak, s már olvasni s irni tudnak. 
    A bukovinai magyar gyarmatosok ezen figyermekeinek az anyaországba szállíttatása költségeit maga a pártfogoló társulat viselendi. Ugyanazon istensegítsi káplán úrnak soraiból értesült továbbá a választmány, hogy a jóakaratú magyar gyarmatosok Bukovinaban lelki haszonnal olvassák a társulat által küldött lapokat és könyveket: „Deo sint laudes—így ír—diligenteret optimo animo legant et audiunt “Kath. Néplap in Istensegíts apud Stephanum László, in Fogadj-Isten nisi très legere solunt, conveniunt auditores apud Michaelem Barabás;” valamint érdekesek a következő sorok: 
    „Gens hungarica in Bukovinam devenit anno 1772. 2-a novembris — prouti in Actibus parochialibus inveni, latine conscriptum—a fide dignis audivi, quod etiam in Bessarabia sub jugo Russico 5 pagi hungari existant,—notum alioquin sit, quod in Moldavia plures Communitates Hungaricae dentur."
    (A magyar nemzet 1772-ben november 2-án érkezett Bukovinába - ahogy a plébániai iratokban találtam, latinul írva. Megbízható forrásból hallottam, hogy még Besszarábiában is, az orosz iga alatt, volt 5 magyar falu, - egyébként ismert - amelyek Moldvának több magyar közösséget is adtak. –LGP)
   A választmány egyhangúlag elhatározta, hogya többször említett bukovinai magyar gyarmatosok számára „Kath. Naptár" elegendő számmal küldessék.
   . 
    Eger, 1864-01-07 / 1. szám. A Bukovinában lakó magyarok állapota. 
    Bukovina, Józseffalva, decz. 21. 1863. 
  Midőn 1858-ban Magyarországba vittem azon gyermekeket, kiknek neveltetését a nagyérdemű Szent-István társulat, herczeg-primás ő eminentiája és egri érsek ő nagyméltósága, elfogadni méltóztattak: mindenütt annyi kegyességgel, részvéttel és érdeklettséggel találkoztam,hogy örömem kimondhatlan volt, és meggyőződtem, miszerint minket csak azért nem segítettek eddig Magyarországban lakó testvéreink, mert nem tudták, nem ismerték szomorú és elhagyott helyzetünket. Voltam én ekkor Egerben is, és hálás szívvel emlékezem vissza a kegyességre, mellyel ott engem fogadtak. Érsek ő nagyméltósága neve az itteni magyarság között nagy emlékezetben és áldásban van azon sok szép, ájtatos és épületes könyvek miatt, melyekkel a bukovinaimagyarságot oly sokszor megörvendeztette. Ez idő óta sok minden történt, de mi közöttünk él a reménység, hogy lassan-lassan elhagyottságunkon segítve lesz; kivált, ha visszajőnek a mi gyermekeink, s itt papok, kántorok, s tanítók és mesteremberek lesznek. És íme szerkesztő úr! felkeresem ezen soraimmal, hogy megírjam mostani helyzetünket; de mulhatlan kötelességemnek is érzem, az itteni magyar falvakról némi tudósítást adni.
    Lakik itt hat faluban 8651 igazi magyar, mindnyájan tiszta Atilla maradékai. 
    Első helység Istensegits, 2365 magyar kath. hívekkel, kik között mintegy 30 reformata vallásu van. Ez szabad helység, határa 5600 holdra terjed, rónaföld, termékeny, és a legnagyobb minden itteni magyar helységek határai között. Van benne plébánia és szép falusi iskola. A templom fából készült, fölötte szegény, se orgonája, se bepadolva nincs. A plebániaház szintén fából van és kicsiny. A plébános jövedelme: 500 frt. ért., melyet a kormány fizet, e mellett van 24 hold földje és csekély szoláris jövedelme. A tanítónak fizet a kormány 210 frt és öt öl bükkfát, ezenkívül 10 hold földdel bir. 
    Második helység Hadikfalva, 3000 kath. lélekkel, Istensegitstől ½ mérföldnyi távolságra fekszik, fele szabad, a másik fele pedig egy katholikus örmény földesurhoz tartozik, ki itt 800 hold földet és korcsmát bir. Itt kőből épült csinos templom és plebániaház van, melyet Estei Ferdinánd főherczeg, mint Galliczia és Bukovina kormányzója építtetett; de orgona itt sincs. A tanitó oly fizetéssel bir, mint Istensegitsben. A plébánosnak a szoláris jövedelmen kivül 600 forint készpénze és 24 hold földje van. Nagyon sajnálatos, hogy a mostani plébános nem tud magyarul; a tanitó sem ér sokat, oh de el is vagy hagyva szegény Hadikfalva község! 
    Harmadik helység Adrásfalva, 2136 lélekkel, ezek között mintegy 900 reformata vallásu, kiknek itt fából készült tulajdon imaházuk van; mostani papjuk Biró Mojzes nevű, nagyon becsületes ember. Nagy és szép katholikus templom és csinos plebániaházzal, a templomban orgona is van. Ezen helység egészen szabad, csupán a korcsma tartozik a kir. kamarához. Hadikfalvához ½ , Istensegitshez pedig 1 ½  mértföldnyire van. A plébános csupán 400 frt készpénzfizetést és kevés szoláris jövedelmet bir. Az andrásfalvi kántortanitói állomás a legjobb mindenik között; van 280 frtja készpénzben, 24 hold földje, 10 öl bükkfája, és 24 mérő gabonája, melyet mind a kormány fizet. Az iskolaház romlásban van, és már három éve, hogy tanító nincs, mióta a derék Göndöcs Lajos innét pesti főelemi tanítóvá lett. Reményljük, hogy jövő évre Molnár János, ki most Pesten a nagyérdemű Szent-Istvántársulat költségén a 2-ik évi praeparandiát végzi, Andrásfalván lesz. 
    Negyedik helység Józseffalva, 640 lélekkel, és a szlatinai, Moldvában levő schismaticus klastromhoz tartozik. E helység 6 mérföldnyi távolságra fekszik a többi bukovinai magyar helységektől, a moldvai határhoz pedig igen közel van, csak 200 lépésnyire. A Moldvában lakó magyarok e helységhez három napi járásra vannak. Itt nincs se templom, se papilak. Az isteni tisztelet egy bérbefogadott parasztházban tartatik, melyért a kormány 63 frtot fizet. A lelkésznek van 52 frt 50 kr házbér, 380 frt készpénz, e mellett három hold földje. Oh bár minden ember Magyarhonban Isten nevében szánna egy pénzt az elfelejtett bukovinai józseffalvi magyar kath. testvéreknek, a sok ezer krajczárból azonban lehetne templomot, paplakot és iskolát építeni! A helység tehetetlen és fölötte szegény. Erdélyből igen jó kántor tanítója van; ennek fizet a kormány 92 frt. ért., 6 hold földet bir, az uraság 4 öl bükkfát ad, a község pedig 24 mérő kukoriczát.
    Ötödik helység Fogadjisten 230 lélekkel, mint fiókegyház Istensegitshez tartozik, s tőle 1 mérföldnyire van. Szegények, de legjobb magyarok, szelidek és jámborok. Kis templomuk fából van; itt az istensegitsi lelkész az isteni tiszteletet minden negyedik hétben végzi. A földesuraság Kapry Emánuel schismatikus örmény, de nagyon becsületes uriház; a fogadjisteni szegény templomnak négy év előtt egy ezüstkelyhet és uj misemondó ruhát ajándékozott. Iskolaház nincs, a tanitó egy részeges paraszt, ennek van szabadlakása kerttel, 4 hold földje, ezenkívül a szegény község 20 mérő kukoriczát ad.   
    Hatodik helység Tomnatik vagy Falkó, 180 lélekkel, fiókegyház, Andrásfalvához tartozik, melytől 6 mérföldre van, templomuk, iskolájuk nincs, az andrásfalvi lelkész évenkint meglátogatja szegényeket, majd azt lehet mondani, hogy mint vadak élnek. E helység egészen a határon van, itt nem jártam. Istensegits, Hadikfalva, Andrásfalva, és Fogadjisten a Szucsava vize partján fekszenek. 
    E szegény elhagyott népek itt is híven ragaszkodnak nemzetiségökhöz, eredetüket híven megőrizték, a kath. hitet vallják, a tiszta magyar nyelvet beszélik, idegent községükben nem tűrnek, csak maguk között házasodnak, és a magyar szokáshoz ragaszkodnak; szép, egészséges és bátor nép, szinre nézve barnák s a férfiak szebbek mint a nők. 
    Minden helységben külön magyar vezetéknevük van, p. o. Józseffalván: Kórody, Gál, Kismődy, Mezei, Mészáros, Erőss, Szentes, Várda stb. Foglalkozásuk: földművelés, emellett szekerességre is járnak Moldvába, Bessarábiába és Erdély- s Lengyelországba. Árnyoldaluk a tolvajlás, mely nagyon elharapózott közöttük. 
    Egyházmegyeileg a lembergi érseki megyéhez tartozunk, ez kissé távol van, mintegy 50 mérföldnyire, és ez sok bajnak az oka, idejárul, hogy a lembergi érseki megyében csak nehezen kapható magyar pap. Azon gyermekektől, kik most Magyarországon Pesten, Esztergomban, Egerben és Keszthelyen neveltetnek, Isten után sok jót várok. Vajha még többet is elfogadnának nevelésbe. Igen óhajtanám különösen még e három ifjút: Molnár Andrást, Faluközy Andrást és Péter Domonkost elhelyezni, mindnyájan jó tehetségűek. Hallottuk, hogy Magyarhonban, főképen az alföldön erős rész termés volt. Bukovinában és Moldvában ebben az évben oly nagy áldást adott az Úristen, hogy a nép alig bírta begyűjteni a temérdek mindenféle gabonát, e miatt itt minden nagyon olcsó és nem kell senkinek. Egy korecz tisztabuza (annyi mint Magyarhonban két mérő) 3 frt; rozs 1 frt 60 kr; kukoricza 1 frt 80 kr; árpa 1 frt 20 kr; zab 80 kr; hanicska vagy pohánka 1 frt 50 kr; pityóka (krumpli), szörnyű nagyok és jók, 30 kr; egy mázsa széna 80 kr. káposzta, szép és nagy, száz fej volt 80 kro. ért. Egy jó tehén 14 frt, egy okcka hús (annyi mint két font) 10 kr. o. ért. Ezek után a bukovinaieltávolodott magyar testvéreinket szeretetébe ajánlva tisztelettel maradok. Druzbáczky Bonaventura, józseffalvi lelkész.
 .
       Eger, 1865-01-12/2. szám. A bukovinai magyarok ügyében. 
    Bukovina, Józseffalva, 1864. decz. 22. A folyó év elején szives volt t. szerkesztő ur becses lapjában a Bukovinában lakó magyarokról irt tudósitásomat közzétenni, fogadja ezért köszönetemet és kérem, vegye jó lélekkel jelen levelemet is, és ha lehet, közölje ezt is becses lapjában. 
    Nekünk, nemzetünktől, rokonvéreinktől ily távol levőknek, fölötte jól esik, ha tudjuk, hogy nem vagyunk feledve, és a tudat, hogy sorsunk érdekkel bír, s rokonaink minket szeretnek, éltető elem ránk nézve, nemzeti érzelmeink tápláló tűzhelye. Ezért oly kedves vendég nálam mindannyiszor, valahányszor becses lapja megérkezik; onnét jó az, hol a nmél. érsekben a bukovinai magyar nép egyik kegyes és nagylelkű jótevőjét vagyunk szerencsések bírhatni, hol ügyünknek oly sok hő pártolója van, s honnét mi oly sok becses és jó magyar könyvet kaptunk és bírunk. 
    A folyó év ránk nézve fölötte szomorú volt; a nyáron sok hideg eső járt, mely veteményeinket úgy elpusztitá, hogy majdnem semmit nem arattunk, s e miatt most nagy drágaság, éhség, és betegség uralkodik közöttünk; ehhez járul, hogy most még a marhavész is kiütött határunkban, és így marháink már nemcsak az éhség, hanem a vész miatt is hullnak. E szomorú évben egy öröme mégis volt a szegény, elhagyott bukovinai magyar népnek, midőn az istensegítsi ifjak, László Mihály és Szabó József, kik Esztergomban prímás ő eminentiája költségén neveltetnek, kegyes jótevőjüktől útiköltséget kapva, hazajöttek szüleik és rokonaik látogatására. Az egész magyarság örvendett nekik, kények között nézték és örömmel teltek el, mert máris az elhagyott bukovinai magyarság leendő pártfogóit, világító fáklyáit képzelik bennök. Oh bár minél többen akadnának oly nemeskeblű jótevők, mint prímás ő eminentiája és egri érsek ő excja! 
    Most is van itt négy jó fiú, kiket szeretnék Magyarhonban elhelyezni, u. m. Molnár András Istensegitsről, Józseffalváról pedig Péter Domonkos, nagyeszű fiú, Várda Ágoston és Mélly Gyula. 
    Ha e nemzetnek itt és Moldovában, hol 100,000-en felül vannak, jó magyar iskolái volnának, ők lennének itt, daczára csekély számuknak, az első nemzet, a műveltség ezt biztosítaná részökre. 
    Még egyet: Józseffalvától mintegy három órányi távolságra egy nyomorult, Valisaka nevű helység van, melynek lakosai összesen 75, régen bevándorolt magyar kath. czigányból állanak. Oh mily szomorú elhagyatottság van közöttük, mily sokat fáznak és éheznek! Házuk nincs, földgunyhókban laknak. Ha közéjök megyek, összejőnek mindnyájan, de látásukra mindannyiszor keblem elkomorul, és egy rémkép vonul el előttem, félek, hogy itt lakó magyar nemzetünk, ha magára hagyatik, hasonló sorsra jutand, és így fog elpusztulni. 
    Az öregek még beszélnek magyarul, de a fiatalabbja már oláhhá lett, és magyarul csupán a keresztvetést, a miatyánkot és üdvözletét tudja. — Nemde szerkesztő úr, nem hagynak el minket? és nem engedik, hogy az itteni magyar nemzet a szegény Valisaka helység lakóinak szomorú sorsára jusson ? Boldog újévet és jobb jövőt! Druzbáczky Bonaventura, józseffalvi lelkész.
 .
     Eger, 1866-06-07/23. szám. Bukovinai levél. 
    Istensegits, május 28-án. Az éhező bukovinai magyarok fölsegélésére küldött, 20 frt o. és egy ezüsthuszasból álló könyöradományt f. hó 18-án kezemhez vettem; fogadja t. szerkesztő ur, valamint a kegyes adakozók meleg köszönetemet az Ínséggel küzdők nevében is. 
    Mi szegény, elszakadt istensegitsi magyarok szegény fatemplomunkban mindennap imádkozunk a szent mise után magyarországi és erdélyi jótevőinkért, kérve rájuk a Mindenható áldását. E sanyarú év legalább tíz évvel megrövidítette életemet; se éjjel, se nappal nincs nyugodalmam, szivem majd megszakad, midőn látom a szerencsétleneket, kiknek 3—4 napig sincs mit enniök. Többnyire mindenféle burjánnal élnek, czihart, csipkét, gyökeret s mindenféle füvet vízzel megforráznak, s úgy eszik kenyér nélkül. Az előbb oly piros, testes és vig nép most oly szánalomraméltó, el van hervadva, s oly gyenge, mint a legyek; látva őket, keserves könyekkel öntözöm arczomat. Tönkre jutott a bukovinai, főkép az istensegitsi és fogadjisteni magyar nép. A bukovinai nép mindig bővelkedett gabonával, nem tudta, mi az éhség, de bezzeg most reá jött az Isten ostora, most rimánkodnak, simák, éheznek. 
    Sok helyen kiütött az éhségtyphus, a napokban Istensegítsben meghaltak Demeter Ferencz és György János. A gabonát messze földről, Erdélyből és Magyarországból tengelyen kell hozatni. Egy mérő rozs 10—11 frt, zab 5 frt, árpa 9 frt, kukoricza 10—11 frt. o. é. Babot drága pénzért egy szemet sem lehet kapni. 
    A tavasz eleinte kellemes és szép volt, az őszi vetések sok reménynyel biztattak, de most 3 hét óta fölötte szigorú, vad, hideg idők járnak, a vetések a hideg eső miatt megsárgultak, e miatt a gabnaárak felhágtak. E két ínséges évben latorság, gonoszság, csalárdság annyira elterjedt Bukovinában, hogy borzasztó itt lakni. A fele föld vetetlen maradt, mert nem volt mag, munkát nem kap a szegény nép, mert nincs, ki dolgoztasson, marháinknak több mint felét bitangra kellett bocsátani. Uj gabonát csak augusztus végére várhatunk. Oh de nagy csapás az éhség és pusztulás! Amim csak van, megosztom a szegény néppel, sokszor magam koplalok, de ki győzne annyi éhezőt kielégítni?
    Istensegits nagy magyar helység 2360 tiszta katholikus lakossal, Fogadjisten fiókhelység, Istensegitstöl egymérföldnyire; ez utóbbiban 270 róm. katholikus, a többi református. Istensegitsben csupán Szőcs Jánosnak van gabonája, a többinek egy szem sincsen. Május 10-ike óta naponkint 300 emberre főzetek ebédet, de nem tudom, meddig győzhetem. Úgy esznek a szegény éhezők, mint a sáskák. Magyarországból és Erdélyországból kaptam eddig 832 frt 71 kr. könyöradományt, mi a gabna oly nagy drágasága mellett annyi éhezőnek igen kevés; de azért is hálát adok az Istennek, s köszönetet mondok a kegyes jóltevőknek, mert igy is, főleg a fogadjisteniek közül, sokakat megmentettem az éhhaláltól. 
    A begyűlt könyöradományok az utolsó krajczárig az istensegitsi szükölködök könyvébe írattak, hasonlóképen a kiadások is. Ami volt, mind föláldoztam, s mellette kénytelen vagyok adósságot csinálni, hogy legalább a szegény özvegyeket és árvákat az éhhaláltól megmentsem. Van 268 frt 95 kr. fizetésem s 28 hold földem, egyéb semmi. Ily mostoha időben bizony nagyon kevés. Annyi tehetségem sincs, hogy egy reverendát csináltathatnék. 
    A május 18-án kezemhez vett 20 frt. és egy ezüsthuszasból álló könyöradományt másnap ekkép osztottam ki: Lőrincz István kapott 5 frtot, Dudás György feleségével s 3 gyermekével, kik már 3 nap óta semmit sem ettek, 5 frtot, Nagy József 2 frtot, Balázs József 5 frtot, Barabás István 3 frtot, Buta György egy ezüsthuszaszt. 
    Elosztás után nagy sírás és fohászkodás közt hálát adtunk a Mindenhatónak, és könyörögtünk, hogy bőségesen jutalmazza meg magyarországi jótevőinket. Még egyszer hálás köszönetemet nyilvánítom a kegyes adakozóknak, s magamat és az éhező bukovinai magyarokat további kegyeikbe ajánlom. 
    Druzbaczky Bonaventura, istensegitsi administrator.
 
Bukovina 2013 Biszak 401
                                                                                                            Druzsbáczky imakönyve, nyomtatva 1745-ben (MDCCXLV)
 
    Egri Népujság, 1873-01-16/3. szám. Bukovinából a magyarokhoz. 
    A magyar nagylelkűség, mely sok dicső babért szerzett a nemzetnek, lelkesít engem alulírottat arra, hogy az elhagyatott bukovinai magyarok ügyében szót emeljek Magyarországon lakó testvéreink előtt. Maholnap száz esztendő tűnik le az idő feneketlen tengerébe, melyet a bukovinai magyarok átéltek. A bizodalmatlan ember azt gondolná, hogy ez idő s a viszontagságok kitörölték őket az élők sorából. Nem, ők élnek, számok szaporodik s még ma is ugyanazon nyelvet beszélik, melyet Atila maradékai, a székelyek Erdélyben; ugyanazok szokásaik és ruháik is. Számuk 10 ezerre rúg. Történetüket illetőleg sokat kellett fáradoznom, míg evvel tisztába jöttem. 
    1776-ik évben bizonyos Mártonffy Móricz minorita-rendű szerzetes, a Moldvában ide stova barangoló egyes csapatokat összegyüjtő és a szomszéd Bukovinába vezető, hol hat, mások szerint kilencz faluban megtelepedtek. Most csak hat faluban laknak, a többi falvakból Moldvába költöztek át. 
    Az itteni magyarok különféle törzsből valók; egy része kun, egy része magyarhoni. Első papjuk és atyjuk az említett Martonffy Móricz volt, egy buzgó s testtől, lelkestől, magyar ember. Meghalt 1794-ben Istensegítsben, miután híveit, mint Józsué az ígéret földén, biztosítva látta. A falvak nevei ezek: Istensegits, legelső telepítvény; Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva Fogadjisten és Fulko vagy Damnatik; ez utolsó most már elpusztult, magyar lakosai odahagyták. Fogadjisten némelyek szerint első telepitvény, mások szerint későbbi. 
    Mondják, hogy a magyarok elhagyván Moldvát, midőn Bukovina földére léptek „Fogadj Isten“ felkiáltásokban törtek ki, s azóta nevezik így e helységet. A magyarok majd az oláh, majd pedig a lengyel kormány alatt voltak; most az osztrák kormány alatt élnek. Azonban hasztalan igyekezett az oláh őket oláhokká, a lengyel lengyelekké tenni: eddig kiven megőrizték legdrágább kincseket, tudniillik a magyar nyelvet, ruházatot és magyar szokásokat; maguk közöl házasodnak, idegent nem tűrnek maguk közt. Mint szikla állnak ők a különféle nemzetek közt. Bár a magyar kormány egy kis gondot fordítana ránk s valamelyik püspöki megyéhez kapcsolna! 
    Azt mondják: nincs testvére a magyarnak e földön. Dehogy nincs! Fordítsátok csak szemeiteket kedves testvérek Moldva és Bukovina felé s testvéreket találtok a moldvai és bukovinai csángó magyarokban! A bukovinai magyarság 1876-ik évben fogja ünnepelni itt létének századik esztendejét. Ennek emléke akar lenni a józseffalvi templom, sz. István első magyar király tiszteletére. Kedves magyarországi testvérek! Kiki tehetsége szerint segítsen minket. A gazdag forintjával, a szegény filléreivel, hogy ez egy méltó emlék legyen, mely a magyar nevet itt is hirdesse. E templommal száz év türelme és szenvedése lesz megörökítve, melyet egy csekély számú magyar törzs szenvedett távol hazájától. A legmélyebb alázattal könyörgök tehát a magyar haza jó polgárainál, én kinek a gondviseléstől az a boldog sors jutott, hogy a magyarok testvéreit az elhagyatottságból kimentsem s testvérei figyelmére méltóvá tegyem.
    Testvéri szeretetükbe ajánlom a bukoviniakat, tisztelettel Drusbáczky György, józseffalvi lelkész.
 .
     Eger, 1874-11-12/46. szám. 
    Bukovinából az öt magyar község egyikéből, Józseffalváról járt itt a napokban az ottani plébános és biró nyolc magyar fiúcskával, kiket hazánkban szándékoznak elhelyezni, hogy részint tanítókká, részint iparosokká képeztetve, földjeik közt a magyar miveltség fentartásának tényezői legyenek. Városunkban két fiú maradt, egyiket, Csobot Lázárt, Tóth István nyomdász polgártársunk fogadta föl, a másikat Borbáth Balázst pedig egy jótevő kéz vette gondoskodása alá. Az előbbi hadikfalvi, az utóbbi pedig józseffalvi születésű.
 .
      Reform, 1874-11-21/320. szám. — Jászberény, november 15.
   Tekintetes szerkesztő úr! E hó 11. és 12-én váratlan, de annál kedvesebb vendégeket lehete szerencsénk fogadhatni szerzetes házunkba. Bukovinának Józseffalva magyar községének lelkészét Druzbacki Bonaventurát, Várda János 34 éves bíráját és Mezey János földmivelőt 6 ép és egészséges gyermekkel, úgymint Mezey Boldizsár józseffalvi, Gáspár Ferencz, Péter Bálint, Várda András józseffalviak, Becze Boldizsár, Ocskay Flórián, hadikfalviak, (Borbát Balázs és Csobot Lázár hadikfalviak Egerben maradtak), kik a már hazánkban oly ritka eredeti magyar arczvonásban, szerény de bátor, minden színlelés vagy alattomosságtól ment magatartásban tűntek fel az első pillanatban. 
    Nem írhatjuk meglepetésünkkel párosult örömünket, midőn megtudók, hogy a szállást kérők tőlünk távol lakó magyarok, testvéreink. Meglepetésünket ezerféle kérdés váltotta föl, megtudandók körülményesen külföldi testvéreink sorsát, s ide zarándoklásuk czélját. Kik föltűnő szép magyar kiejtéssel minden kérdéseinkre kimerítőleg válaszoltak. Kimondották, hogy annyi éven át, csakis egypár lelkes magyar papnak köszönhetik vallásuk s nemzetiségök fönmaradását; mennyi nyomorral kelle küzdeniök, míg szorgalmas munkájuk után egy kis földet szerezhetének önmaguk eltartására, s most látva moldvai testvéreik szomorú sorsát, aggódva tekintenek féltett nemzetiségök és vallásuk jövője elé. 
    „Mi lesz — úgymond — belőlünk, ha az elaggodt egypár papunk is el talál halni? Három napi járásnyira vannak tőlünk a moldvai csángók, nem rég borvétel miatt jártunk arra, de már oláhul kelle velők beszélnünk, Összeházasodván az oláhokkal, többnyire az orosz vallásra tértek át papok hiányában, s csak itt-ott vannak még, kik vallásukat megtartották, de nyelvek nem magyar többé.“ 
    Szomorúan beszélék el, hogy Bukovinában is pap hiányában semmisült már meg egy magyar község, Laudonfalva. — Hasonló sorstól tartván, látva, hogy senki sem gondoskodik rólok, akként vélték féltett s annyi veszélytől környezeti nemzetiségeket és vallásukat megőrizhetni, hogy el hoztak magukkal 8 jobb tehetségű gyermeket, remélvén, hogy nagy Magyarországban akad még 8 lelkes és tehetséges hazafi, kik részvétből, vagy emberbaráti szeretetből is, e 8 gyermeket pap, tanító vagy iparosnak felnevelik, s mint ilyeket a vallás és nemzetiség föntartására, a tudomány és ipar terjesztésére, illetőleg meghonosítására visszabocsátják. Nem tudom, nem csalódnak-e, mert eddig csak hármat sikerült nekik elhelyezniük; kettő Egerben s egy Jászberényben maradt; mint halljuk: ez utóbbi, a város költségén fog neveltetni. Bár több város követné e hazafias példát. Kényes szemekkel mondották el, hogy itt-ott mily szíves fogadtatásban részesültek, különösen kiemelték Egert. 
    Föltűnt azonban nekik, hogy: „a magyar testvérek itt Magyarországon nagyon káromkodnak, és éppen oly nagy mértékben isszák a pálinkát majdnem, mint nálunk az oláhok, pedig mily nagyon rövidíti — úgymond — az ember életét a pálinkaivás.“
    Alkalomszerűleg elmondák, daczára a nyomorúságos életnek — hogy náluk soká élnek az emberek, s ott sok 80 éves ember van. — Feltűntek továbbá nekik az itt tapasztalt czivilizáczió nyomai, u. m. a csinosan rendezett városok, falvak, templomok és iskolák. Könnyeztünk — úgy mond — örömünkben, hogy mily szép a mi anyánk, Magyarország!
    E hó 12-én érzékeny búcsúzás után az esti vonattal Békéscsabára mentek, fölkeresendők László István andrásfalvi segédlelkészt, ki Bukovinából istensegítsi születés, de már itt nevelkedett föl, s fölneveltetéséért még másfél évig kell szolgálnia a nagyváradi papi megyét... Isten vezérelje hazátlan testvéreinket! 
    Ajánljuk őket minden, nemzetiségét igazán szerető hi magyar vendégszeretete s részvétteljes pártfogásába. Engedje a gondviselés, hogy ezért érve szerencsésen megérkezzenek szeretteik körébe, bár minél több hirt vive rólunk magukkal. Emlékök előttünk feledhetlen, s hogy az soha el ne mosódjék, házunk történetében fényes betűk fogják hirdetni utódainknak is, mily ritka, nemes és kedves vendégeket fogadhatott e zárda 1874-ben. Egy ferenczrendi áldozár.
 .
     Reform, 1874-11-22/321. szám. 
    Bukovinai csángó magyarok érkeztek Szegedre. Köztük vannak a józseffalvi lelkész, a bíró és még egy pár előkelő csángó. Az idegen földre beszigetelt szokásukat, nyelvöket, érzésöket szeplőtlenül megőrző magyarok testvéri és emberbaráti segélyt kérnek templomra és iskolára, hogy nemzetiségöket továbbra is megőrizhessék. 
    A Szegedi Híradó adakozásra szólítja föl a város közönségét a csángó testvérek iránt. A bukovinai magyar vendégeket Szegeden igen szívesen fogadták minden körben, bevezették a Marinkka Mihály kir. törvényszéki elnök tiszteletére rendezett lakomára is. Itt azonnal gyűjtést rendeztek, mely szép eredménnyel végződött. A magukkal hozott két csángó gyermek közül az egyiket az alsóvárosi ferenczrendi atyák fogadták magukhoz, a másik szintén el fog helyeztetni.
 .
     Reform, 1874-12-05/334. szám. A csángómagyarok Budapesten. 
    Drusbáczky György józseffalvai (Bukovina) lelkész, Kovács Ferencz esküdt s Vajda János bíró ma meglátogatták Kammermayer Károly polgármestert és kérték, hogy a főváros tanácsától számukra templomuk fölépítése végett némi segélyt eszközölne ki. A polgármester azon biztosítással bocsátá el a küldöttséget, hogy kérelmüket a tanács pártfogolni fogja. A bukovinai magyarok küldöttsége tegnap a magyar főpapi kar néhány tagjánál tisztelgett. Haynald és Mihalovics érsekek, s Peitler váczi és Schlauch szatmári püspökök egyenkint 50 frtot adtak keleti véreink iskolai és egyházi szükségleteire. 
    Peitler és Schlauch kiváló szivélyességgel fogadták őket, s a szathmári püspök hosszasan kérdezősködött a bukovinaimagyarság állapotáról, s a küldöttség kérelmére, hogy legalább egyházilag Magyarországhoz csatoltassanak, biztatólag válaszolt. A bukovinai magyar küldöttségre jó benyomást tett a püspök úr élénk érdekeltsége, s nemes ígérete, mely kívánatos, hogy kitartással létesüljön is, legalább nem fogják idegen nyelvű papok nemzetiségüket veszélyeztetni, s művelődésük érdekében is többet lehet tenni. 
    — Ó Budán Göndöcs és Csőkei igazgató tanárok lelkes fölszólítást intéztek a tanulókhoz, hogy filléreikből áldozzanak a józseffalvi iskolára. Pesten Bója tanfelügyelő ur hasonló fölhívást intézett az iskolákhoz. — Ugyancsak Ó-Budán egy tegnap tartott estély alkalmával 12 frtot gyűjtöttek a józseffalvi iskolára. 
                                                              ****
    Csángó magyarok letelepítése. 
   Tudvalevő, hogy Pest megye nemrég elhatározta egy fölirat fölterjesztését a kormányhoz az iránt, hogy a kincstári pusztákat a bukovinai magyarokkal népesíttesse be. A megye most egy átiratban kéri a fővárost, hogy e föliratát pártolja. Az ügy a közgyűlés elé fog kerülni.
 .
       Reform, 1874-12-08/337. szám. Búcsú. 
    Mielőtt elhagynók a magyar földet, mely egykor a mi apáinknak is édes hazája volt, mielőtt imádott anyánktól, a magyar nemzettől búcsút vennénk, el nem mulaszthatjuk forró köszönetet mondani ama testvéri fogadtatásért, amellyel mindenütt találkoztunk, amerre jártunk. El voltunk feledve ugyan Magyarország előtt, de elhagyatottságunkban is egyedül csak benne bíztunk, mert hittük, hogy eljön az idő, midőn a keleten szétszórt magyarságra is kiterjeszti a nemzet anyai karjait. Eljöttünk megmutatni, hogy nemzetiságunket képesek voltunk annyi viszontagság drtenálít egészen megőrizni, a nyelvünket épen föntartani. A nemzet láthatta, hogy a keleten lakó magyarok életképes ágát képezik a magyar nemzetnek, a méltók az életre. Fönmaradásunk azonban a mai időkben csak úgy biztosítható, ha nyelvünknek iskolákat és templomokat emelünk. Bukovinai magyar falvak közül Józseffalvának és fogadjistennek iskolái nincsenek, s templom is csak az első helyen van készülőben. A két iskolára és a templom befejezésére ötezer forint elegendő lenne. Ez összeg csekély, de mi ennyivel sem bírunk, mert a föld is, a mely lakhelyet ad, nem mienk, idegen földes urak birtoka. Azért csak Magyarországtól várhatunk segélyt, ide kell fordulnunk, mert szavainkat csak is itt értik meg, s csak a magyar nemzetnek állhat érdekében keleti testvéreit megmenteni. 
    Hat heti vándorlásunk a hazában nem vezetett az óhajtott czélhoz, mert az eredmény csak 1100forint. Hanem azok, kik e segélyt is összeadták, a bukovinai magyarokat örök hálára kötelezték, s Budapest, Eger, Szeged, Arad, Félegyháza, Jászberény, Debreczen, Gyula, B -Csaba, Szabadka városok és Kígyós s Uj-Banát favak neveit emlékezetül följegyezzük.
    De nem feledjük egyenkint is fölemlíteni a nagylelkű adakozókat, a „Hon“ gyüjtése 288 frt, Budapest tanácsa 100, Lonkay Antal 102, Samassa egri érsek 100, gr. Zichy Domokos 50, Schlauch szathmári és Peitler váci püspökök a Haynald kalocsai és Mihalovics zágrábi érsekek egyenkint 50, egy Szegeden tartott estély gyűjteménye 87, aradi kaszinó 66, csabai kaszinó 40, Németh Mihály 40, Ráth Károly főpolgármester 25, gr. Wenkheim Frigyes 25, Róder Alajos 25, Lengyel Miklós egri kanonok 4, dr. Aranya az egri káptalannak más adományain kívül az úti költség fedezésére 25 frt. 
    Úgy az itt elősoroltaknak, a sajtónak, sok más egyeseknek mély köszönetünket fejezzük ki, kérve, hogy jövőre is emlékezzenek meg keleti véreikről, kik sohase felejtik el, hogy a magyar haza nem csak meghallgatta a vérrokonokat, de kész értük tenni. Utolsó búcsúszavunk: Éljen a haza, éljen a magyar nemzet és éljen Budapest, a lelkes magyar főváros! 
    Drusbáczky György lelkész, Várdai János bíró, Mezey János esküdt, bukovinai lakosok.
 .
      Népnevelők Lapja, 1874-12-26/52. szám.
    A közgyűlés ezután Várda András bukovinai árva magyar fiú neveltetésére 200 frt évdíjat szavaz meg, neveltetése Göndöcs Lajos fővárosi igazgató-tanítóra bizatik. 
 .
    Magyarország és a Nagyvilág. 1875-08-22/34. szám. 
    (BUKOVINÁBAN) a józseffalvi magyar iskola alapkövét múlt hó utolsó napján tették le ünnepélyesen. Isteni tisztelet után az egész falu népe oda gyűlt, hol az iskola épülni fog. Drusbáczky György plébános tartott beszédet, elmondva, hogy noha Józseffalva két év múlva száz éves község lesz, de mindeddig nem volt iskolája, míg most lesz, főleg a magyarországi testvérek segélyével. Elmondta a gyűjtések történetét is s a gyűjtést megkezdett Jókainak virágokkal körülkoszorúzott arczképét felmutatta, a nép éljenzése mellett. Beszélt a többi magyar lapról, a nemeslelkűen adakozó városokról, egyletekről s egyesekről. Majd tizenkét gyermek a »Szózat« és magyar »Hymnusz« egy-egy versszakát énekelte. Ima után letették az alapkövet a lelkész e buzdító szavaival: »Legyetek oly erős, kitartó magyarok, mint ez a kő, melyen iskolátok fog emelkedni s legyenek magyar földön örökké áldva a nagylelkű magyar adakozók.« 
    Az iskola csinos épület lesz s járni fog belé vagy száz gyermek. De költsége nincs még együtt, mert Fogadjistenfalvának is iskolát kell emelni. Az őszre tán már az egyik iskolát meg is nyithatják.
 .
     Druzsbáczky levele.    
     A Hon. 1875-10-27/246. szám. A bukovinai magyaroktól. Józseffalva, oct. 22. 
   Tekintetes szerkesztő úr! A Pesti Napló-ban szept. hó 29-én egy czikk jelent meg Nagy Mihály istensegítsi bíró aláírásával, melyben egész merészen csalónak nyilvánítnak és hatvankét évig szeplőtlenül megőrzött becsületemnek tőrt szegeznek. Sokáig gondolkoztam, hogy vajon feleljek-e egy oly közleményre, mely kezdettől végig rosz szándékból keltött hazugságokkal, aljas gyanúsításokkal van tele, míg végre elhatároztam, hogy a Nagy Mihály neve alatt megjelent czikk írójáról, bármily nehezen essék is tisztességes embernek a kloákába vegyülni, lerántom a leplet. 
    A magyar közvéleménynek, mely az itteni állapotok iránt csak most kezd egyes hírlapi czikkek és ismertetések után érdeklődni, igen nehéz, az itteni viszonyokról és emberekről beszélni, mert mindaz, ami talán a polgárisult magyar hazában hihetetlennek, lehetetlennek látszik, az itt nálunk fájdalom — mind lehetséges. 
    Tíz éve múlt, hogy Vass Miksa nevű ismeretlen lelkész vetődött a bukovinai magyarok közé, s ez idő óta van a magyarság egy részénél mind ama romlottság, és elfajulás, melyek ezen különben rendszerető, és a jó szóra hajló népnél ezelőtt ismeretlenek voltak s Istensegíts és Fogadjisten közel ötezer lélek lakossága alatta nemcsak erkölcsileg és anyagilag ment tönkre, hanem még nemzetiségük is veszélyben forog. 
    A lembergi érsek először Józseffalvára rendelte, melyet három év alatt paphoz nem méltó hajlamaival úgy kisajtolt, hogy ha még tovább is maradt volna, a szegény földhöz ragadt józseffalvi magyarság annyira elpusztul, hogy más nem maradt volna hátra, mint Moldovába menekülni s ott az oláh tengerben elveszniük. 
    De nem csak a népet szivattyúzta, hanem az elhunyt pap által az építendő templomra már élére gyűjtött és hátrahagyott 700 frtot elpazarolta, a csekély egyházi szereket elzálogosította, s hogy végül ezen és más tetteit megkoronázza, a kerületi törvényszék előtt, hamis esküt tett 160 frtért, lábbal tapodva a becsület szentségét s megkárosítva egy szegény családot. Én, mint pap, mondom, hogy ily s ehhez hasonló visszaélések miatt a lembergi consistoriumhoz panaszra menni igen keveset, vagy épen semmit se használ, részint a távolság miatt, mivel pontos, szigorú vizsgálatot nem eszközölnek, részint mert nyelvünket ott nem értik, s végre is nem sokat törődnek az itteni magyarság, mint egészen idegen nép lelki javával. 
    Egy lelkiismeretlen pap tehát sok oly roszat tehet itt, amikért másutt a börtön ajtaja nyílnék föl számára. Józseffalván mégis megkönyörült a sors, s megszabadította Vasstól, kit onnan Istensegítsbe tettek át, hogy e rendes, békés fanban mindazt elrontsa, mit hosszú éveken át jó kezek építettek. Itt kezdődik aztán tulajdonkép az ő pályafutása, mely minden tekintetetben ritkítja párját. 
    A nyomorgatott nép hiába könyörög, hiába sóhajt segély után, eddig még nem szolgáltattak igazságot. Micsoda tehát, ha az istensegítsi magyarság megveti őt, aki az átalános megvetés elől két-három megbélyegzett embert, kik közt van Nagy Mihály bíró, mint ismeretes tolvaj, fölbérelt magának és a becsületes bírót idő előtt elmozdíttatta a kerületi kapitánysággal, mely neki a magyarság ellenében támogatója, s Nagy Mihályt tette meg helyette bírónak, el nem ismerve a néptől s gyűlölve mindenkitől. Ez az ember írta a »Pesti Napló«-ban is Nagy Mihály neve alatt a kérdéses czikket, melyet a tudatlan bíróval aláíratott és megpecsételtetett, ez az ember, ki tisztességes társaságban sehol meg nem jelenhet. Ily emberrel szemben, kire jó tetteiért hívei közül reá lőttek, nyilvánosan megkorbácsoltak, úton-útfélen megtámadtak, és mindenféle módon piszkoltak és büntettek, s kit szept. hó 24-én az istensegítsi asszonyok kizártak a templomból és 27-ként a férfiak nyilvánosan kitaszítottak a templomból s kezeikből csak a rendőrség szabadította meg, mondom, egy ennyire jelentéklen emberrel szemben a védelem egy becsületes férfinak nem nehéz, de igen szomorú. 
     Néhány hó óta László Mihály budapesti fiatal író időz Bukovinában, hogy a bukovinai elhagyatott magyarok viszonyait tanulmányozza. Minden bukovinai magyar örült, hogy végre valaki eljött Magyarországból személyesen megnézni az itteni magyarságot, remélve, hogy ez által szorosabb kötelékek támadnak az anyában és elszakadott vérei közt. A terv szép, nemes és valóban hazafias volt, de fölötte nehéz, mert a látottakat híven elmondani, leírni minden megtámadtatás nélkül gondolni sem lehetett. S erre figyelmeztették is László Mihály urat a hol csak megfordult, de ő férfias bátorsággal nézett a dologhoz. 
    Én és polgártársaim az elöljáróság és a magyarság értelmesebb része már előre megmondtuk, hogy az istensegítsi pappal és híres tolvaj bírójával meggyűl a baja, mert ezek azonnal denunciálni fogják, mihelyt tetteiket szellőztetni fogja, úgy is történt, jelentették azonnal Szerethben és Czernovitzban mint izgatót a monarchia és az egyház ellen, s nem egyszer, hanem többször meghurczolva a magyar kormány nevét is, azt koholva, hogy attól László úr rendeleteket kap, hogy itt mindent fölforgasson! 
    E bámulatos hazugságokat Vass részint a maga, részint mikor a Nagy Mihály és más neve alatt tette, hogy annál inkább hitelre találjon és a hazug vádakat a község pecsétjével meg is pecsételte, természetesen mind e hamisítást és rágalmat a község nevében, mely mindezekről tulajdonkép már mindig későn értesül. Arra is volt még bátorsága Vassnak, hogy amagyar kormányhoz is bekopogtasson, persze a község nevében László úr és én ellenem, s végre a »Pesti Napló«-t is is szedte Nagy Mihály neve alatt. Miután Vass végzett arról, hogy becsületes ember lehessen, nem csoda tehát, ha a mások jelleme és becsülete szálka a ő szemében, s László urat »önző üzelmekkel« rágalmazza, a melyeket a maga és az én, mint »mestere« érdekében elkövet, megtéve őt ezen felül »ügynöknk« és »népámítónak«, aki hajmeresztő vállalatoktól nem írtózik. 
    Ennyit ama vastag gyanúsításra, melynek noha még csak nem is gondoltam volna, hogy ki leszek téve egyetemben egy oly fiatal emberrel, ki tudtommal csak írótársai unszolására hívta föl az elfeledett bukovinai magyarokra a haza figyelmét, s e tettéért becsülete megtámadását kapja egy közönséges, jellemtelen embertől. Egyébiránt én is mint pap s velem együtt igen sok, a magyarság egy részének »erkölcsi és anyagi sülyedését« csak is a papok romlottságának tulajdonítom, s ezek közt különösen s úgyszólván egyedül Vass Miksa istensegítsi lelkésznek, ki emmiféle eszköztől nem riad viszsza a nép és mások tönkretételében, s szemérmetlen kihívó visszaéléseivé örökös zavart és békétlenséget idézett elő már évek óta, úgy hogy az istensegítsi magyarság fennmaradása érdekében kívánatos, ha a nép, miután sehol meghallgatásra nem talál, elhagyja vallását és más híre tér át, hogy így megszabaduljon elnyomójától kifosztójától.
    Mert nem csak nekem, de a bukovinaiaknak biztos hite, hogy ez ember legnagyobb ellensége a bukovinai magyaroknak. S még egy más dologról. 
    Én már annyit könyörögtem, s most is csak arra kérem nagy Magyarország fiait, hogy jöjjön még valaki hozzánk, s saját szemeivel lássa és tapasztalja, hogy mint vagyunk itt, s az eddig begyült adományok mire fordíttattak, addig is, míg az építkezés után az elöljárósággal együtt számot fogunk adni. Bárki jön is ide a magyarokhoz, csak a néptől kérjen fölvilágosítást állapotunkról, s ne a papoktól. Csak sajnálni lehetne a bukovinai, illetőleg józseffalvi magyarság érdekében, ha a bemutattam Vass Miksa-féle emberek megakadályoznák a kitűzött czélt, s a betelepítés mellett eddig kifejtett mozgalmat is megállítanák. László Mihály úrnak a bukovinai magyarok közti időzése később mindenesetre megtermi áldásos gyümölcseit, bárha eddig indokolatlan megütközést szült is talán egyes magyar körökben az itteni papok romlottságáról tett közleménye, amiért azonban minden igaz bukovinai magyar csak köszönettel tartozik. Az igazságot köteles az ember még a maga kasztjával szemben is nyíltan megmondani, ha mindjárt pereat-ot is kiáltanak. Végül annyit, hogy a rágalmazó czikket német fordításban átadtam a kerületi kapitányságnak, mely a becsületsértők ellen hivatalos úton szintén lépéseket tesz.
    Tekintetes szerkesztő úrnak alázatos szolgája,
     Drusbáczky György, józseffalvi plébános.
   . 
      Egyetértés, 1877. január 5/4. szám.
    Drusbáczky György józseffalvi plébánostól, alább adunk egy közleményt a bukovinai magyarok keserves viszonyainak ismertetéséül, melyet még egy fog követni. A jó öreg, mint lelkes atyja községének, mint jó papja egyházának, szünetlenül munkálkodik az elszakadt magyar testvérek érdekében. Élénken ecseteli elhagyatott sorsukat, nem titkolja el a beléletükben felmerült bajokat és hibákat; véd, fedd, int és tanácsol, annyira szívén fekszik az idegen népcsaládok közzé dobott és ott veszélyek, szerencsétlenségek, viszályok között árválkodó „kis magyar sereg“ sorsa. 
    Hanem nagyon kívánatos volna már egyszer valahára, hogy a magas és legmagasabb kormány is méltatná már egyszer e vér és nyelvrokonok ügyét bölcs figyelmére. Mert mégis csak különös, hogy hiába kiáltják be panaszaikat az anyaországba. A társadalom filléreit rakja ugyan össze, hogy segítsen rajtuk, de a cultusministerium nem is hederít ügyekre. Zsedényi interpellátiója elhangzott, a kormány bérleti ügyekkel foglalatoskodik.
    A bukovinai magyarság kér és rimánkodik, hogy kebelezzék ki egyházi tekintetben a jelenlegi érsekség alól, mely nem bír érzékkel nemzeti és művelődési szükségleteik iránt; kérik, hogy helyezzék őket a szatmári egyházmegye hatósága alá, de hát panaszukat nincs ki hallja a sajtón kívül, mely fel-felszólal és a közönségen kívül, mely rokonszenvvel kíséri ügyeket. Talán rettenetes sokan vagyunk a ministerium számításaiban, talán annyira elszaporodtunk, hogy a félteke nem elég befogadni fajunkat, másképp érthetetlen és menthetetlen e hanyagság. Pedig az a legkisebb mit a bukovinai magyarságért megtenni kötelességünk, mert meg volt mondva, hogy több is kitelnék tőlünk. 
   Az állam óriási birtoktestekkel rendelkezik, potyázik is velük á la Kégi bérlet, hát nem juthatna e szorgalmas és szapora faj számára hely az országban. Ha milliókat kidobnak czéltalanul, sőt kényelműen, sőt bűnös módra, nem volna módja és helye, hogy áldozzunk önvéreinkért is, mi busásan meg fogja hozni a kamatot. De végre is ha ez utóbbit ez idő szerint nem lehetséges is megtenni, ám akkor legalább tegyenek annyit, hogy az isszonyúan lélekölő, nemzetiségellenes, pusztító és elerkölcstelenítő lembergi egyházi kormányzás alól szabadítsák meg a bukovinai magyarságot. Hja de a mi nagy pipája kevés dohánya politikusaink mindenre ráérnek, csak a legtöbb és leghasznosabb ügyek elintézésére nem.
     A bukovinai magyarok. Józseffalva, decz. 21. 1876. I. 
    Engedje meg a tisztelt szerkesztőség, mely oly folytonos figyelmet tanusít, elzüllött és elszigetelt bukovinai vérrokonai iránt, hogy megragadjam az év végén az alkalmat, az itteni magyaroknak, főkép a józseffalviaknak szomorú sorsát lerajzolni. Azok, kiket a sors ide vetett és honfitársaiktól elzárt, tiszta eredetű magyarok, hagyományaik szerint Attila maradékainak tartják magukat. Öt helységben Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva és Fogadjisten falvakban szorultak össze. Régente még kilencz faluból állt a magyarság, úgymint az előbbi öt mellett Laudonfalva, Hatna, Litény és Falkó községekből. Ezekben a folytonos küzdelmek közt, kiveszett a magyarság végképen. Eloláhosodott, elmuszkásodott, elpusztult a kis magyar sereg örökre. Szerencse és nagy kitartás kellett hozzá, hogy a többi öt falu is hasonló sorsra nem jutott a német és lengyel kormányzat, az oláh fajelnyomás alatt. Híven megőrzötte ez elszakadt csoport nemzetiségét. Magyar nyelven beszélnek, magyar a szokásuk, maguk közt házasodnak. Szép, tiszta, erős, bátor és munkás egy nép, földmívesek, hanem szegények, a mint mondani szokás, olyanok, mint a templom egerei. E miatt nagyon hátra maradt közöttük a miveltség ügye, kevesen tudnak olvasni. 
    A gyermekek egy része eljár iskolába, míg megtanul olvasni, de azontúl az élet gondjai közt elfeledi azt is, amit tanult. Nem is csoda e százados hátramaradás, mert senki nem gondoskodik róluk, árvák ők egészen ez idegen népek között. Lelki ügyek az ötven mértföldnyire fekvő lembergi érsekség alá van rendelve, ahol nem értik meg és nem is érnek rá gondoskodni vallási szükségeikről. Ritkán látogat ide valaki és ha eljönnének is a canonica visitatio alkalmából, nem tudnak a néppel nyelvén közlekedni, nem hallgathatják ki igaz panaszaikat, nem segítenek rajtuk. Az utolsó canonica visitatio 1857 tavaszán volt. Húsz év óta felénk se nézett senki és ki is veszett bizodalmunk, hogy a mostani érsekség tagjai valamikor Bukovinába néznének: quorum venter Deus est. Valódi elveszett juhok a szegény bukovinai magyarok. 
    Ha az itteni csaló, romlott, felfordult nemzetiségünket elfojtó világból ki nem ragadják, és a szathmári egyházmegyébe nem csatolják az öt falu magyarságát, el kell pusztulniok rövid időn át. Istenben boldogult és fáradhatatlan Mártonffy Mór minorita, s apostoli missionarius Törökországban volt az, ki összegyűjtötte az elszórt kóborló magyarokat. Néhány évig a moldvai határon lakott velük, végre sok sanyarúság után 1776. november 6-án letelepíté őket Bukovinábana Szuczava mellett Czileny erdőségben. Itt támadt a helység, mely Istensegíts nevet kapott, utána jött Fogadj Isten, s úgy a többiek. Mártonffyt ennyi följegyzés örökíti meg: „Istensegits in libro montuorum haec leguntur die 22-a Decembris 1794 mortuus ANC. Mauritius Mártonffy minorita conventualis, parochus hungarorum Bukovinensium annorum 67.“ Az, hogy ki temette el nincs megírva. 
    A lengyel historikusok szerint a bukovinai magyarok ugyanazok, a kik hajdan ősatyuk Rákóczy alatt hadakoztak és a tábortól elszórodva visszamaradtak. 
    Már akárhogyan áll a dolog, elég szomorúsággal telik el lelkünk, hogy ellenséges elemek közzé vetett a sors, s örökösen harczolni kell. A vadat üldözik úgy a verebek, mint bennünket az ellenségek. Pedig magunk között is akad viszály, gyakran meglátszik rajtunk, hogy még a csapások sem tudnak erősen összetartani, noha most fenyeget éjszakról a legnagyobb veszély a pánszláv áradatban. És jaj akár mindnyájunknak, ha egyszer ez kiterjeszti karjait felettünk és válásunk felett, mint a szerencsétlen Lengyelország felett. Ne adja Isten azt elérni, mert én öreg ember vagyok, de készebb inkább meghalni, hogy sem e pusztulásnak tanúja legyek.
    Bukovinában most még semmi sem mutat arra, hogy a veszély oly közel fekszik. Csend van, katonát sem látni, csak imitt-amott lézeng a határon néhány rongyos részeges financz. De ezektől bátran át lehet menni, szabad az út Moldvába, hol nagy mozgás van, és sok muszka gyűl össze. 
    Hogy áttérjek a bukovinai magyarok sorsára, meg kell említenem, hogy azon papok közül, kik néhány falu magyarságának annyi bajt okoztak zsarolásaikkal és részmagaviseletükkel, Tornay Antal hadikfalvi plébános júniusban szerencsétlenül járt. Ez is egyike volt azoknak, kikkel a község folytonos visszálkodásban állt. Hiába folyamodtak ellene, ő és különösen Vass, andrásfalvi lelkész, kit a szereti Negnus, ez örmény származású kapitány prolegál, sok zavart idéztek elő, feldúlták a magyarság békéjét és vallási csendjét. 
    Tornayt júniusban éjfélkor egy fegyveres rablóbanda a hadikfalvi plébánia lakban megtámadta és félholtra verte. Augusztusban a kapott ütések miatt meg is halt, a banda pedig nyom nélkül eltávozott, a rendőrség máig sem fedezte fel, hogy kik voltak. A szerencsétlen ember most isten ítéőzőszéke előtt áll, s az ő irgalmasságától várhatja a kegyelmet, mert itt nagyon rossz hírt hagyott hátra. A pénzt, mintegy 18 ezer forintot, mit tőle elraboltak, jobbadán uzsorával szerezte, türelmetlen, nem jó életű pap volt. 
    És a szegény hadikfalviak megint roszul jártak. Az andrásfalvi sokszor vádolt és sok rosszat elkövető plébánost tette oda a kapitány által félrevezetett lembergi consistorum administratornak. A magyarság panaszai tehát nem hatolnak fel Lembergig, s a viszály nőni fog, ahelyett, hogy elenyésznék. Vass már Istensegítset és Fogadjistent pusztulásra vitte, tartok tőle, hogy Andrásfalva és Hadikfalva is hasonló sorsra jutnak. — Kimondhatatlanul nagy e felső falukon a baj. Az idén még rossz termésük is volt, a pusztulás napirenden van, s a községi életben a szegénység és elégedetlenség sok bűnnek ad létet. 
    Megnyugvásul szolgál lelkemnek, hogy e belső zavaroktól távol állok józseffalvi egyházammal és községemmel. Hat mértföld távolság választja el Józseffalvát a felső magyar faluktól. Mi épp a moldvai határszélre estünk, a határ innen alig van távolabb 1500 lépésnél. Van a mi községi életünkben is baj, de nem oly rendkívüli, mint a felső községekben. Hadd szóljak most már a mi dolgainkról. 
    Druskáczky György, plébános.
.
     A Bukovinai magyarok. Józseffalva, decz. 21. 1876. II. 
    Józseffalva öt faluval báró Czetrino volt osztrák földmivelési miniszter uradalmát képezi. A moldvai kormánytól vette meg 150 ezer forintért. Azelőtt Kusa fejedelem birtokát képezték, ki azokat a moldvai görög nem egyesült szlatinai zárdától idegeníté el. Kis német herczegséggel fölér ez uradalom. A legjobb földei, nagy bikkes erdei vannak. Mégis csak hasznos Ausztriában miniszternek lenni. B. Czellino az előtt szegény ember volt, most roppantul pénzes. 
    Az idén az alsó magyar községre Józseffalvára kegyelmesebben tekintett az ég, mint a felsőkre. Meglehetős bő termésünk volt, különösen a törökbúza fizetett sokat. Községünk erkölcsi élete sincs megromolva. Elég bizonyítékul felhoznom, hogy csak egy orosz zsidó korcsmáros lakik itt és korcsmájába lopva járogatnak. A szószékről dorgálom is a korcsmába járókat folyvást, és ezért a jobbak félnek az üveg fenekére tekinteni. Fájdalom, a felső magyar község a Galicziában és Bukovinában általánossá vált bajban szenvednek, az orosz zsidó korcsmárosok nagyon szaporodnak, pedig ezeken át vezet a szegénység útja. 
    Falunk meg volna békésen, amint meg volt 35 évig egy húzamban, míg Vánra János volt az elöljáró. 
    Ezen állásról azonban e józan, becsületes és igazságos ember lemondott s vele a béke és rend is egy időre eltávozott. Kismödy Jánost választották helyébe bírónak, ki rossz erkölcsű, iszákos ember. Sok gondot és harczot ad nekem és községünknek. Harminczöt éven át nem volt annyi zavar, mennyit ez ember rövid idő alatt csinált. 
    E rész oldalát életünknek megvigasztalja a másik oldal, hogy templomunk már fölépült. Ezer és ezer hála a jó istennek, mellé forró köszönetünk a magyarországi kegyes adakozóknak. 
    Templomunk legszebb és legerősebb épület az egész vidéken. A fehér bátoggal bevont nagy és kis tornyon több mint egy éve nyugszanak a keresztek, hirdetve az Isten dicsőségét és magyar testvéreink jóságát. A templom tetőzete fazsindellyel van fedve és vörösre festve. 
    A fal külső része kivéve az oszlopokat, párkányzatot és czifrázatokat, melyek fehérre vannak meszelve, a többi egy szín kékre van festve. Belől a templom egyszerűen tiszta fehérre van meszelve. Hófehérsége mindenkit meglepne, aki nem tudná az ártatlanság mily áldozatával idéztük elő e tisztaságot. Régi, de szép és ártatlan szokásnak hódoltunk, hogy szeplőtelenné tegyük templomunkat. Midőn a kőmivesek a meszelést belől bevégezték, felszólítottam a falu asszonyait, hogy hozzanak reggeli friss édes tejet. Szívesen tették, egy se maradt el adományával. Az így összehordott friss édes tejbe kevés meszet kevertünk s azzal újra kimeszelték. azasszonyok oda voltak az örömtől, midőn látták, hogy e meszelés után a fal gyönyörű fehér sima, mint az alabástrom. Egész buzgósággal ajánlották fel, hogy hoznak, amennyi tej csak kell. 
    November hó 14-én délután emelték fel a tizenöt ölnyi magas toronyba a nagyérdemű jótevő gróf Zichy Domonkos által felajánlt ütőn és koronán kívül, általa adományozott három mázsás harangot. Hálálkodva, imádkozva és könnyezve ünneppé tette a nép részvéte a harang fölemelését. Csinos kiállítású harang ez, szép hanggal. Egyiken az említett méltóságos gróf czíme és a védszent neve van nagy betűkkel kiöntve: „Ajándékozta és szent Domonkos tiszteletére fölszenteltette gróf Zichy Domonkos“. A harang legalsó körzetén az öntő neve van: „Öntötte Walser Ferencz Budapesten 1876. 830. szám“. A harang másik oldalán szent Domonkos képe van ábrázolva, bal kezében keresztet, jobb kezében könyvet tartva, baloldala mellett tüzes kanáczot tartó kutya van öntve. 
    November 19-én ismét kedves gyönyörű ajándékban részesült templomunk. Békésgyulai özvegy Wenckheim Stephanie grófnő adományozott egy drága misemondó ruhát és egy pár fehér selyem oltárvánkos kézi munkát. Ajándékát azon kívánsággal küldte, hogy a jövő 1877. évi szent István magyar király ünnepnapján használtassák legelőször miseszolgálatra.
    A 15 öl hosszú és 6 öl széles templomhoz már csak az illő ajtók, ablakok és a belső felszerelés hiányzik. Nagy azonban a mi bizodalmunk magyarországi testvéreink segedelmében, hisszük, hogy áldozatkészségük lehetővé fogja tenni a teljes berendezést.
    Az iskolának is, mely szintén a jószívű magyarországi hazafiak kegyes adakozásából építtetik, már föl vannak állítva falai. Csinos és erős kőépület ez is. Oly szilárdul van építve, hogyha valaha a mindenható Isten tehetséget ad, emeletet is lehet ráhúzni. Az iskolaépületnek hossza kilenct öl, szélessége hat öl. Van benne egy tágas tanterem, egy községszoba, a tanítólakás kamrából és konyhából és az épület alatt pincze.
    Szükségesnek láttam mindezt részletességgel megírni, hogy láthassák Magyarországon, mennyit készítettünk el adakozásaikból, és hogy mennyire készültünk el a templommal és mennyire az iskolával. A magyar hazafiság tudjuk, hogy továbbra is segedelmünkre lesz, s elérjük lassankint, hogy fölépült templomunk és épülő iskolánk nemcsak külsőleg, hanem fölszerelésében is dísze lesz a vidéknek, s mint emlék fogja hirdetni a testvérek áldozatkészségét, nemzeti érzelmeit. 
    Kiolthatlan hálával tartozunk azokért, amiket jóságuk irányunkban tett. Nem fogjuk elfeledni a fáradozást, buzgóságot. Fogadják mindnyájan a magyar felebaráti cselekedetért a józseffalvi magyarok nevében a legmélyebb nyilvános köszönetünket. Az ég ura áldja meg a magyarországi kegyes adakozókat. A templom, melyet az Úrnak emeltek, hol a szegény elszakadt magyar anyanyelvén imádhatja istenét; az iskola, hol az idegenek közzé zárt véreknek gyermekei magyar nyelven tanulhatnak, legméltóbb hirdetői és biztosítékai a bukovinaimagyarság fenmaradásának! 
    Még egyet! Nagyon örvendek és velem együtt mindnyájan az itteni magyarok, hogy a Magyarországon jótékonyan nevelt gyermekek felől jó hírt hallok. 
    Azt írják, hogy jól tanulnak, de tanuljanak is, mert ők a mi igyekezetünk és magyarságunk zálogai. 
    De bezárom soraimat, mert az egy hónap óta ködös, nedves, esős időjárás három nap óta hidegre fordult. Nagy hófúvások állottak be zord faggyal, viskómban megérzem erejét. A roskadt bérbe fogadott házba, mely a paplakot pótolja, erősen jár a hideg, és ilyen öregembernek keze hamar megmerevül. Magamat és az elszakadt bukovinaimagyar testvéreket, főképpen a derék józseffalviakat kegyességükbe, szeretetekbe és pártfogásukba alázatosan ajánlom. Isten áldása maradjon velünk!
 Drusbáczky György, plébános.
 
Bukovina 2013 Biszak 402
 
                                                                                                            Druzsbáczky imakönyve
    Magyarország és a Nagyvilág, 1877. január 28.
    A bukovinai magyarok köréből Józseffalváról az öreg Drusbácky György lelkész írja: A magyar testvérek adakozásából a templom már fölépült s a vidék egyik legszebb egyháza. A fehér-bádoggal bevont nagy és kis tornyokra már egy éve, hogy feltűztük a kereszteket, a tető zsindelye sötétpirosra van festve. A templom belül tiszta fehér, mit a jó asszonyoknak lehet köszönni, kik az első meszelés után szívesen hoztak friss édes tejet, hogy ezzel másodszor is bemeszeljék a kőművesek a falakat, csakugyan oly sima fehérek, mint az alabástrom. Még az ajtók, ablakok és a teljes fölszerelés hiányzik, amit saját erőnktől, fájdalom nem is remélhetünk. A templom kővel van kipadolva, a nagy oltár alapja is kész a lépcsőkkel együtt, csak a fölékesítésre vár. A 15 ölnyi magas toronyba múlt év november 14-én helyeztetett el a jóltevő gr. Zichy Domokos által ajándékozott három mázsás harang, mely budapesti magyar munka: Walzer Ferencz öntötte 1876-ban. A harang igen szép s érczes hangja van ; az oldalán gr. Zichy czímere van e fölirattal: »Ajándékozta és szent Domonkos tiszteletére fölszentelte gróf Zichy Domonkos.« Legalul ez áll: »Öntötte Walzer Ferencz Budapesten« 1876. 830. sz.; a harang másik oldalán szent Domonkos képe van kimetszve, baljában kereszttel jobjában, pedig könyvvel, mellette egy kutya áll szájában tüzes kanóczczal. 
    Nov. 19-én ismét kedves ajándékot kaptunk Békés Gyuláról özv. Wenckheim Stephanie grófnőtől, egy hófehér selyem misemondóruhát és egy pár fehérselyem oltárvánkost, amely finom kézi munka. A nemeslelkű grófné azon óhajtással ajándékozta, hogy e drága ruhák ez év Szt. István magyar király nemzeti ünnepén használtassanak először. E kegyes adakozások biztatnak, hogy nagylelkű magyar hazafiak és honleányok segélyével templomunk végre föl lesz szerelve, és ekkor az épülő iskolával együtt dísze lesz a magyar hazafiságnak és vidéknek. 
    Az iskola is épül a magyar hazának adományaiból, erős, csinos épület lesz, a falak már állnak és oly kemények, hogy ha valaha Isten engedi, két emeletet is lehet reájuk építeni. A hossza kilencz, szélessége hat öl, van benne tágas tanterem, a tanítólakás három szobából áll, egy községi szoba, a kamra, konyha és pincze. Anyag az építéshez volna még, de még sok minden hiányzik, amit bizony ismét és ismét csak magyarországi atyánkfiaitól esedezünk és remélünk megnyerni. 
    A múlt évben meglehetős termésünk volt kevés földjeinken. Míg decz. hóban kemény hideg és nagy hófúvás járt, most esős, ködös időjárásra fordult, és oly nagy a sár, hogy nem lehet kimozdulni. 
    Örvendve halljuk, hogy az anyahazában elhelyezett bukovinai magyar fiúk jól tanulnak, úgy különösen Budapest »fia« is, a kis Várda András. A múlt évben a józseffalvi uradalmat öt faluval együtt a moldva-oláhországi kormánytól b. Petrino volt osztrák miniszter vette meg, s így bukovinai nagybirtokos kezébe jutottunk, mert eddig az oláh kormány volt a földesúr. A többi magyar falukban is nagy a szegénység; a hadikfalvi papot, Tornay Antalt, ki nem volt valami jóltevője a magyarságnak, múlt év június havában egy oláh rablóbanda, szucsávai lengyel zsidó által vezetve, kirabolták és annyira verték, hogy a fájdalmak következtében augusztus havában elhalt, uzsoráskodása miatt roszemléket hagyva maga után. A megürült Hadikfalva adminisztratiójára a szereti örmény származású kapitány, Negrus, egy részlelkű hivatalnok, a hírhedt Vass Miksa lelkészt neveztette ki, ki miután Istensegítset és Fogadjistent elpusztította, Andrásfalvára tétetett át, s most Hadikot is reábízták a híres emberre. 
    Mindaddig a bizonytalanságnak lesznek odavetve a bukovinai magyarok, amig egyházilag a szathmári egyházmegyéhez nem csatoltatnak, mert a lembergi érsekség ugyan semmit se törődik velünk. Egy jó hírről különben tudósíthatom: a szélesebb körökben is ismert László István nagyvárdaegyházmegyei (békés-szt.-andrási) lelkész, hallomás szerint, folyamodott Hadikfalva elnyeréséért Lembergbe és meg is kapta. E derék, művelt, tanult pap nagy nyereség lenne a bukovinai magyarokra.
 .
       Egyetértés, 1877. augusztus 1/191. szám. Bukovinai levél. — Az „Egyetértés“ tudósítása. — Józseffalva, jul. 27. 
    Ha a magyar kormány és magyarországi főpapság egy kis gondot nem fordít a bukovinai magyarokra, hogy mentől hamarább a szathmári egyházmegyéhez csatoltassanak, akkor a mostani felfordult, romlott világban itten el kell pusztulniok.
    1874-ben öregségem daczára elindultam az anyaország felé. 8 bukovinai fiút s 2 férfiút mutattam be a magyarországiaknak, hogy lássák, a keleti csángó-magyar nép mily életre való magyar táj. 
    Nagy fájdalommal kell megvallanom, bizony kevés „magyar“ vagyon. És azok is egyik a másiknak ellensége. 
    8 bukovinai magyar csángó fiút oly feltétellel vezettem Magyarországra, hogy a jóltévő magyarországi honfiak, művelt embereket faragjanak belőlük, hogy ha a szülői földre hazajönnek, fáklyái és védelmezői lennének annak az elhagyatott magyar népnek.
    A jászberényi főpolgármester, nagyságos Pintér Mihály úr fölvállalta Mezey Boldizsár józseffalvi fiút; megígérte, hogy iskoláztatni fogja, művelt magyart nevel belőle. 
    Egy év múlva kegyetlen nagygazda Pintér Mihály ő nagysága kivitte Mezey Boldizsárt a tanyára kanásznak. Ellensége a tulajdon nemzetének. Pedig sok jászberényi urak kérték a fiút, hogy iskoláztatni fogják, ha pedig a fiú nem tanulásra való, mesterségre adják, úgymint: szabónak, lakatos, kalapos, szíjgyártónak, azok hiányoznak a csángó bukovinai magyaroknak. 
    A lengyel főpapság, a szegény bukovinai magyarokkal nem törődik, sőt pusztulására dolgozik. László Pista, ki jelenleg Békés-Szent-Andráson káplán, istensegitsi bukovinai születésű; ő a Szent-István társulat által oly feltétel alatt neveltetett, hogy visszamenne a szülői földre. Folyamodott is a lembergi érsekhez s kérte a hadikfalvi plébániát. Ő értelmes, szelíd, jó erkölcsű pap, ki nem fogná szegény bukovinai magyarokat zsarolni, íme több egy évnél, és a lembergi érsek László Pistának nem is válaszolt. És itt még mindig a betyár Vass Miska garázdálkodik, ki a népet nemhogy szegénységre hozta, de agyon demoralizálja. 
    Ahogy hallom, a hadikfalvi magyarok, végre Vass Miska papot jól mégis verték és kiűzték a faluból. Több mint egy fél éve, hogy most még nincsen isteni szolgálat Hadikfalván. Egy paraszt kántor temet. 
    Templomunk hála a kegyes égnek és a magyarországi szíves adakozásoknak már teljesen felépült. Messze vidéken a legszebb, erős épület. Még csak a belső felszerelés hiányzik. Április 3-án alázatos kérelem-levelet iírtam az esztergomi herczegbíbornok-érsek úrhoz; a megígért nagy oltárképet kértem Szent István királyt. Eddig semmi választ nem kaptam. Azt írtam, kegyeskedjék orgonát ajándékozni, semmi felelet. Nagy jóltevő Újházy Ferencz budapesti akadémiai festész és fővárosi rajztanár méltoztatott egy oldal képet (Szent Domonkos) festeni. Már készen van s augusztusra elérkezik. 
    Június 4-én forró köszönettel vettünk 440 frtot, melyet Hindy Árpád Árpád úr gyüjteményképpen küldeni méltóztatott. Most a kőművesek az iskolánál dolgoznak; az iskola is nagy, pompás, erős épület, melynek párja nem lesz Bukovinában. Eddig a templom és iskola belekerült 14.400 frtba, az urak becsülték 40.000 frtra. Én 14.400 forint szép összeget koldultam össze. S öregségemre felette sok gondot és bút szerzettem magamnak; mellette mennyi rágalmat és gyalázatot kell szenvednem. 
    Ha a magyarországi gyűjtemény, melyet 1874-ben öregségemre koldultam, mind Józseffalvára, nem pedig a bukovinai kormány által a többi bukovinai magyar helységeknek „Zur Unterstüzung der armen bukovinaer Ungarn“ küldetett volna, kész lenne templom, iskola, plébánia, de még kórház is, így pedig Vass a falusi bírákkal és czimborákkal eltékozlotta, elkártyázta. Miért nem jön valaki Magyarországból vizsgálni hová tettem és mire fordítottam a gyűjteményt, s hova tették a többi papok? 
    A új józseffalvi templom legszebb misemondó ruhákkal el van látva, méltóságos grófné Pálffy Mathild a pozsonyi oltár-egylet főnöke kegyeskedett szép violaszin misemondó ruhát küldeni, békés-gyulai özvegy grófné Wenckheim Stephanie fehér templomi ruhák és Budapesről comtesse Győrey gyönyörű szép fekete szín misemondó ruhát; mind kézi munka. Ezeket látván a józseffalvi magyar nép meghatottan könnyezett.
    A szomszéd Moldvában nagyobb mozgás uralkodik, mint azelőtt. Most nagy az öröm. A józseffalvi magyarok éjjel-nappal fuvarosságra mennek Moldvába. A múlt héten láttak a józseffalviak egy török pasát meg azonkívül sok ezer török fogolyt Oroszországba deportáltatni. Itten a bojár pópák izgatnak, gyűjtenek. — Bukovinában az aratás mindenütt nagyon szép, de a szánakodásra méltó szép Moldva pusztulásra jut.
    Drusbáczky György, plébános.
 .
    Magyar Polgár, 1878. január 5. A csángók temploma. 
    Bukovinában a józseffalvi magyarok, mint papjok Drusbáczky József az „E—s“-nek írja, a múlt nov. hó végén kapták meg Simor bíbornok adományát, a Szt. Istvánt ábrázoló díszes oltárképet, mely a templomba már be is van állítva.  E templom, mely magyarországi adakozásokból épült, a legszebb egész Bukovinában, 15 öl hosszú, 6 öl széles, gyönyörű tornya van, belső berendezése is igen díszes. A környékbeli oláhok eleget is agyarkodnak miatta a magyarokra, hogy ezeknek a legszebb templomuk van. 
    „Miért nem jön valaki Magyarországból, írja Drusbáczky, meggyőződni, hogy hova tettem és mire fordítottam a magyarországi gyűjteményt. Egyet óhajtok még megérni, bár jönne egy püspök Magyarországból, fölszentelni az elszakadott magyarok e templomát, hogy népem magyar főpap szájából hallaná egyszer isten igéit.
    Magyarország fiai minden évben eljárnak külföldre, ott költik a pénzt, tán tékozolják is; miért nem jön csak egy is Bukovinába, Moldvába megtekinteni, meglátni itt lakó véreit, hogy saját szemeikkel győződnének meg, mit kellene tenni nemzetiségünk biztosítására, megőrzésére.“
 .
    Breznay Béla szerk.: Religio, 1878. 2. félév 44. szám.
    Budapest.A bukovinai csángó-magyarok hitéletéből. 
     A bukovinai csángó magyarok ez országban sokkal ismeretesebbek, irántuk a részvét sokkal élénkebb, semhogy akár bővebb ismertetésekre, akár érdekükben való reclamera szükség volna. Alig is lehet érdeklődés természetesebb és jogosultabb, mint melyet úgy egyes nagylelkű honfiaink és honleányaink, mint valláserkölcsi gondozásukat fölkaroló, sőt ezt egyik czéljául tekintő egy egész tekintélyes társulat, a sz. László társulat, — tőlünk elszakadt ezen testvéreink iránt nyilvánítanak, — kik annak daczára, hogy vallás- és nemzetiségre nézve idegen, többnyire ellenséges érzületű elemek között, izoláltan élnek, vallásukat és nemzetiségöket — és ki merjük mondani talán ép azért nemzetiségöket, mert vallásukat, — mindez időkig szeplőtelenül megőrizték. 
    E napokban a józseffalvi, Bukovinában fekvő egyik magyar község derék plébánosának, az öreg Drusbáczky György bácsinak — mint ő maga is nevezi magát —levelét volt alkalmunk olvasni, melyből mint tükörből sugárzik vissza ottani hit- és vérrokonaink szép jelleme, romlatlan, nemes szive és példás hitbuzgalma, s melyet átolvasván, meg nem állhatom, hogy hatási körülményeit és indokait előrebocsátván, az érdeklődő magyarországi közönségnek elégtételül és épülésül ezennel, kivonatban, a mostani magyar helyesírás szerint ne közöljen. 
    Ő Eminentiája az ország bíboros áldornágya ugyanis, kinek éles tekintetét és tevékenységét mi sem kerüli ki, mi az ország érdekeit, jólétét, hírnevét emelni képes, s kinek szivjóságát, kiapadhatlan adakozásait, nemcsak e haza, hanem távol országok lakói is magasztalva emlegetik, s a legközelebb elmúlt nyár folytában is a józseffalvi csángómagyarok templomának főoltárára, Jakobey, akadémiai festő által egy igen szép, sz. István első magyar királyt ábrázoló képet festetett, és azt nekik, miután egy pár héttel ezelőtt elkészült, ngos Peller József, budapest-központi papnöveldéi aligazgató úr által elküldetni kegyesen elrendelő. 
    Ő Eminentiája ezen újabb ajándékának útban létéről értesittetvén a józseffalvi buzgó plébános úr, ez értesítésre válaszolt Pellet ő nsgának, és válaszában leírja azon határtalan örömet és lelkesedést, melyet jó híveinél e tudósítás előidézett. De hadd beszéljen itt a levél maga: 
    „Hozzám küldött becses levelét — igy kezdi az öreg Druskáczky bácsi — nagy örömmel, november hó 14-én vettem. Másnapon, a falu közepén összegyülekezett hiveimnek elolvastam, hogy a nagy ajándék útban van és nem sokára megérkezik. Nagy örömében könnyezett a hazájától elsza-riadt szegény józseffalvi magyar nép és ég felé emelvén kezeiket, szűnni nem akaró lelkesedéssel kiáltozák: “Éljen! és áldja meg a Mindenható Úristen magyarországi legkegyelmesebb biboros-primás urunkat! Eminentiájának velünk éreztetett egyéb és ez ujabb nagylelkű jótéteményeit csak az tudja felfogni és méltányolni kellőképen, aki, mint én, látta, mennyire el volt itt a magyar nép hanyagolva.” „Ezer és ezer hála a jó Istennek és a kegyes magyarországi adakozóknak, templomunk immár most teljesen elkészült!” 
    Áttér azután a derék plébános úr, ki 1813-ban, Podolinban, a 16 szepesi városok egyikében született, a magyarországi jótevők adományaiból fölépült és fölszerelt szép templomának leírására, melyet mint boldog vőlegény mennyasszonyát, áradozó magasztalások közt, a legkisebb részletekig ir le. 
    „Templomunk — úgymond— 15 öl hosszú, 6 öl széles, a nagy torony 16 öl magas, melyen kivül (alkalmasint a sanctuarium fölött) még egy kisebb is létez. Fazsindelyes teteje vörösre van festve. Hogy a templom fala finom fehérséget nyerjen, friss, édes tejjel meszeltetett be. A józseffalvi gazdasszonyok szívesen adták. 
    Ad ingressum ecclesiae, az ajtó fölött ezen felirat áll “Porta coeli esto, nulli claudalis honesto”. Az oszlopok egyikén (a bemeneti ajtó két részéről elhelyezett két oszlopot érti hihetőleg) szépen festve, a magyar korona díszeleg, ezen körülírással: “Sceptrum, Oleum, Cornu, Diadema et Purpura et Ara”. 
    A másikon: napóra és ezen felírás van: “Deum esse ubique”. Oldalt ez áll: “Violator operis, infelix esto”. A sekrestye bejárata fölött pedig: “Sacerdotes ingredimini in domum Domini, adorate Deum in templo sancto”. 
    A sanctuarium homlokzatán: “Deo soli honor et gloria” I. Tim. 1. 
    In choro: “Laudate Deum in ecordis et organo”. Psalm. 150. 
    A templom erős és legszebb Bukovinában” — igy zárja be templomára vonatkozó relatióját a lelkes jó Druskáczky bácsi. Elszámlál a nagylelkű jótevők közül is néhányat, kik különösen a templom felszereléséhez járultak, igy: gróf Zichy Domonkos ő méltóságát, ki egy 6 mázsás harangot adományozott, békésgyulai Wenckheim Stephanie grófnőt, ki drága fehérszín misemondó ruhát, saját kézi munkáját, pár oltárvánkost és fehér ruhákat kegyeskedett küldeni, Budapestről Győri Teréz grófnőt, gyönyörű drága feketeszin misemondó ruhát, szintén saját kezei munkáját, amilyen — úgymond Drusbáczky bácsi — „az esztergomi bazilikában is aligha van." (!). Pozsonyból Pálffy Matild grófnő violaszínű misemondó ruhát, továbbá Ujházy Ferencz tanár, élete 58 évének alkalmából szép sz. Domonkost ábrázoló képet a mellékoltárra, Van de Castel honvédszázados Krisztus és Mária oldaloltár képeket kegyeskedtek küldeni. „Deogratias.” „Dilexi decorem domus tuae”. 
    A templommal kapcsolatban, ennek leányát az iskolát is felemlíti, és erről is azt mondja, hogy „nagy és erős épület, melynek nincs párja egész Bukovinában, és hogy a román atyafiak irigy szemekkel néznek reá, fedél alatt van ugyan, de hogy egészen elkészüljön és fölszereltessék, még legalább 6 száz forintra van szükség." 
    Azok kedvéért, kik Józseffalva geografikus és statistikai állapotát illetőleg még valamit tudni óhajtanak, ide csatolom az öreg Drusbáczky bácsinak leveléből néhány ide vágó megjegyzését: 
    „Józseffalva magyar községet 6 mértföldnyi távolság választja el a felső bukovinai többi magyar falvaktól. (Andrásfalva, Istensegits és stb.) Éppen a moldvai határszélen fekszik. Az utak télen nyáron egyaránt roszak. Egy kis eső után borzasztó nagy a sár. Földje nagyon jó. Egyszeri szántásra — mit inkább túrásnak nevezhetni — minden gabnanem bőven megterem. Vize rosz és szűk. Postahivatal: Illischestie, Józseffalvától 2 mértföldnyire van. Vaspálya-állomás: Itzkány-Szuczava 2 ½ mértföldnyire." 
    Utóiratában arról tudósít a plébános úr, hogy Moldvában nagy marhavész ütött ki és nagyon dühöng, e miatt arra minden utazás be van tiltva. „Mihelyt a drága kincs — igy zárja be levelét —az ő Eminentiája által adományozott sz. István I. magyar király képe megérkezik, utána megyünk és ő Eminentiájának legalázatosabb hálás köszönetünket azonnal megküldjük.” 
    Úgy hiszem, hogy józseffalvi vér- és hitrokonaink ezen legilletékesebb helyről származott jellemzéséhez nem kell commentár. Oly nép legyen bár oly maroknyi is, mely valódi érdekeit katholikus vallásában keresi és ismeri föl, mely a jótétemények iránt oly hálára és nemes lelkesedésre képes, mely Isten dicsőségéért kész feláldozni mindenét, utolsó falatját is, melynek oly józan észjárása van, egy ily nép, mondom, bizonyára méltó e nemzet nagy fiainak és leányainak figyelmére és részvétére, méltó ő Eminentiájának magas atyai kegyeire, ki, midőn legújabb magas adománya által is a vallásosság, a hitélet e testvérnépnél való ápolásához, felvirágoztatásához járulni kegyeskedett, bizonyára nemcsak a vallás szent érdekeit mozdítja elő,de a magyar hazafiságnak keleten levő nagy oltárára is tette le áldozatát ;mert hiszen sz. vallásunkban, a katholicismusban vannak különösen a mi jól felfogott nemzeti érdekeink garantiái, és valamint azok, kik korunkban a katholicismus gyöngítésére, áldásos befolyásának zsibbasztására törnek, talán öntudatlanula nemzeti létnek ássák a sírt , úgy viszont, akik nemzeti létünk e panaceajának, szent vallásunknak megszilárdításán fáradoznak, kettős hálára kötelezik e nemzetet. Nem recriminatiókép hozom fel, de egy el nem fojtható általános érzelmet és igazságot vélek itt registrálni, midőn mondom, hogy honatyáink nagyon jól — jobban — teszik vala, ha, midőn ez országban túlsúlyra, pénzhegemóniára vergődött egy fajnak emancipatiójával oly igen siettek, inkább Bukovinábanélő e józan és becsületes vérrokonainknak hazájokba való visszatelepítésére tették volna meg a kellő lépéseket és előkészületeket.
 .
    Breznay Béla szerk.: Religio, 1879. 1. félév 4. szám. 
    Ő eminentiájához, az ország főm. herczegprimásához a józseffalvi csángók Bukovinából hála-feliratot intéztek azon sz. István-képért, melyet uj templomuk számára küldeni kegyes volt. E képet a nép fényes körmenetben vitte be a templomba.
 .
    Breznay Béla szerk.: Religio, 1879. 2. félév 37. szám. Bukovina.
    A kath. csángó magyarok hitélete köréből egy baloldali lap következő jelentést közölt: Bukovinábóla jó öreg Drusbáczky György józseffalvi plébános köszönetet mond a magyar közönségnek, mely a templom fölépítését adakozásaival lehetővé tette. A templom alapköve 1869 sept. 13-án tétetett le, s a fölszentelés ez idén Szt. István napján történt. E nap, mint a meglehetősen elkésett tudósításból látjuk, ünnep volt nemcsak Józseffálvára, de az egész vidékre is. Bukovinában 80,000 katholikus van, kik a lembergi érsek alá tartoznak, — ez azonban soha felé sem néz a tartománynak; a templomszentelésre sem ment el, hanem Nistenberger Ede radai plébánost hatalmazta föl a szertartás végzésére. Az ünnepre egybegyűlt 25 r. kath. 2 görög kath. 4 görög nem egyesült, 1 lutheránus (az illiseszti) és 1 kálvinista (az andrásfalvi) pap. Jelen volt számos világi hivatalnok. Először ruthenul, azután oláhul, végül magyarul szónokoltak a templomban. A magyar beszédet Petrás Incze klési (moldvai) magyar plébános tartotta. 
    A roppant számmal jelen volt nép, mely a templomba be sem fért, végezetül elénekelte az „Isten áldd meg a magyart" hymnuszt. Az ünnep végeztével Drusbáczky megvendégelte a jelenlevő vendégeket. 
    A templom díszesen van fölszerelve, egy oltárképét tudvalevőleg az esztergomi érsek adományozta; orgona azonban még nincs a templomban, valamint nagy baja az egyháznak az is, hogy a szintén magyarországi adományokból épült iskola költséghiány miatt nem volt egészen elkészíthető, s csak ha újabb adakozások érkeznek, lehet teljesen bevégezni. 
    Maga a bukovinai csángó nép sokkkal szegényebb, hogysem iskoláját saját költségén felépíthetné; a plébános fizetése, mindent fölszámítva, alig megy föl 400 frtra. A többi bukovinai magyar falvakban különben még sokkal roszabbul áll az egyház és iskola ügye, s Józseffalva e tekintetben még az első helyet foglalja el. 
    Moldvából írják, hogy az ott élő csángók sorsában alig történt változás a lefolyt fél század alatt egyéb, mint hogy az eloláhosodás óriási mértékben halad, s a szegény nép nemzetiségével vallását is elveszti s minden tekintetben beleolvad az óhitű oláhságba. Magyar pap alig van néhány faluban, 50-nél több parochián most is magyarul nem tudó olasz minorita papok végzik az isteni tiszteletet. Ahol van is magyar pap, mint Klézsen, Bakón, s még egy pár helységben, az, egyházával együtt, a legszegényebb körülmények közt él.
 
Bukovina 2013 Biszak 403
    Nemzet, 1882. november 27. VIDÉK: A csángó magyarok betelepítése. 
    Pancsova, nov. végén. (Eredeti tudósítás.) 
   A »Nemzet« nem rég közölt volt csángómagyar testvéreink szomorú helyzetéről tudósítást, melyben utalás történt arra, hogy a csángók több szóvivője ismételve megkereste Nagy Györgyöt a szegedi államjószágigazgatót, hogy a Pancsova mellett épülő községeken való letelepítés művét, mely e fontos ponton sok ezer jó magyar honpolgár meghonosítására vezetne, siettesse. 
    A »Nemzet« közönségét bizonyára érdekelni fogja, hogy a nagyfontosságú kezdeményezés, mely az írók és Művészek Társasága egy értekezletéből indult ki, s melynek kivihetőségéről s czélszerűségéből az írók és Művészek Társaságának múlt nyári kirándulásán résztvevők, a nagyszabású vízvédelmi és telepítési munkálatok megszemlélése alkalmával a helyszínen meggyőződhettek, a minő stádiumban van. 
Hogy a betelepítés akadályai szerfölött nagyok az nem szenved kétséget. Legnagyobb akadály maguknak a csángóknak szegénysége. Aztán mielőtt e részben tényleg bármi történhetnék, bizonyára kormányi lépésekre is szükség lenne, hogy félreértések ne támadjanak azon államok kormányaival szemben, melyek e részben érdekelték. De hát nincs-e igazuk azoknak, akik azt hiszik, hogy a legnagyobb gondot és figyelmet érdemli ez ügy, mely ha tapintatos vezetés mellett sikerülhetne, rövid idő alatt több magyar ajku állampolgárt adhatna vissza szent István birodalmának, mint amennyi idegen ajkut és a kivándorlási mánia megfosztotta azt; az illetékes körökben megvan az elhatározott szándék, hogy e részben se el ne siessenek, se el ne mulaszszanak semmit, annak bizonysága a Drusbáczky György józseffalvai plébános és Nagy György szegedi m. k. jószágigazgató közt lefolyt levélváltás, melyet szó szerint a következőkben közölhetek:
      "Józseffalva, u. p. Ilischestie (Bukovina). 
    Nagyságos Nagy György urnak, a szegedkerületi m. kir. államjószágok igazgatójának, a bukovinai csángó magyarok nagy jóltevőjének, tisztelettel. 
   Az ősi magyar hazától távol, elhagyatva, idegegenek közé beékelve, közel 8000 tiszta magyar él Bukovina idegen földjén Istensegíts, Hadikfalva, Andráslakra, Józseffalva és Fogadjisten községekben. Több mint 100 éve, hogy Bukovinában idegen nemzetiségek között élnek, de megtartották nemzetiségüket, nyelvüket, megtartották vallásukat. Ez öt falu között a biztos elveszésnek van kitéve Józseffalva és Fogadjisten. 
    Józseffalva 761 lélekből álló magyar község, 6 mértföldnyire az előbbi 4 magyar falutól; elszakítva magában áll a moldvai határon, köröskörül idegenekkel. — Józseffalván négy gazdának vagyon 20—20 hold földje, hatnak 1—2 hold, a többieknek nincs többje egy kis gunyhójánál; keservesen él, nyomorkodik valamennyi. A mostani uraság, egy ó-hitű örmény, meg a cseh nemzetiségű jegyző, ki egy szót magyarul nem tud, mindent elkövetnek, hogy a község magyarjait tönkre tegyék. A szegény józseffalvai magyar nép, velem együtt, hasztalan folyamodik, könyörög a bukovinai kormányhoz, meghallgattatásra sehol nem találunk, mert a kormányhivatalnokok többnyire csehek vagy Magyarországból kiűzöttek, kik Magyarországnak legnagyobb ellenségei. 
Csak az Isten egyedül tudja öregségemre menynyi üldözést, rágalmazást kelle szenvednem, a vélelmezésért, oltalmazásért, a szegény elszakadott Józseffalvai és Fogadjisteni magyar népért. 
    Sírva könyörgök magyar királyi jószágigazgató ur ő nagyságának, kegyeskedjék könyörülni a Józseffalvai és Fogadjisteni számkivetésben élő csángó magyarokon, és azokat a kincstári birtokokon letelepíteni. Ha nagyságod a szegény elszakadt magyarokat elősegíti, hogy az anyaoszágba visszatérhessenek, bizonybizony mondom nagy tettet visz véghez; úgy is kevés magyar van e világon és annak is nagyon sok ellensége és irigye van. A Józseffalvai és Fogadjisteni nép józan, munkás, egészséges magyar nép, Magyarország sokat nyer, ha hazatelepül. 
    Végre nagyon kérem, méltóztassék valakit vizsgálásra kiküldeni, hogy igaz-e, amit annyiszor írtam, a mi miatt könyörögtem, folyamodtam, méltóztassék a szegény bukovinai csángó magyarokat és főképen a Józseffalvai és Fogadj Isten-belieket a elveszéstől és számkivetéstől megmenteni. — íme olyan bátor vagyok s név szerint elküldöm nagyságodnak a Józseffalvai magyarokat, a kik alázatosan kérik, hogy az anya Magyarországba visszatelepedhessenek; számszerint 556 lélek az, vissza mindössze 205 lélek maradna. Fogadj Istenen alig van 200 lélek magyar, kik olyanok mint a rabok, nincs semmijük, alig van gazda, kinek egy holdja van. Minden tyúkért 2 dénárt, ludért 5 dénárt kell évenként az uraságnak fizetni; ha egy-két év múlva nem telepednek Magyarországra a Józseffalvai és Fogadjisteni csángó magyarok, egészen elvesznek. 
    Nagyon kérem, ha valamely urat Magyarországból elküld Bukovinába ez ügy tanulmányozására, jöjjön egyenesen Józseffalvára hozzám, vagy Andrásfalvára a derék református Tomka plebánushoz, aki mindent megmagyaráz. A könnyek árja miatt nem írhatok többet. 
    Alázatosan még egyszer megújítom könyörgésemet, készen vagyok meghalni, ha látnám, hogy ezáltal a Józsefalvai és Fogadjisteni csángó magyarokat vissza Magyarországba betelepíteni lehetne. Magamat és idegen földön lakó magyar testvéreinket kegyességébe, szeretetébe, mély alázatosan ajánlván, s kiváló tisztelettel vagyok Drusbáczky György plébános." 
   . 
    E levélre Nagy György jószágkormányzó úr következőleg válaszolt: 
    Szeged, 1882. nov. 13. Tisztelendő Drusbáczky György plébános urnak —Józseffalván, u. p. Ilischestie Bukovina. 
   "A legmélyebb megilletődéssel értesültem hozzám intézett leveléből azon nehéz és szorongatott helyzetről, melyben különösen Józseffalva és Fogadjisten községekben lakó csángómagyar testvéreink vannak. Szívesen nyújtanék önöknek azonnal segélyt, de a lehetetlenségen a legerősebb akaratnak is meg kell törni. Márpedig — fájó szívvel mondom ki — de lehetetlennek tartom a segélyt; ha olyan elesett szegények az említett két község lakosai, mint a minőnek azokat tisztelendő úr mondja, akkor még a hazautazás költségeit sem bírnák viselni; miből építenének aztán itthon házat, miből szerelnék fel gazdaságaikat, és hogy fizetnék a nyerendő föld után a váltságot. 
    Ingyen földet az állam nem adhat senkinek, annyival kevésbé építhet házat és szerelhet fel gazdaságot. De talán nem is oly sötét a kép, mint a minőnek azt tisztelendő úr hívei sorsán aggódó bánatában festette. 
    Szándékom van ugyan, — ha Isten éltet, — a jövő év folytán kimenni Bukovinába és személyes közvetlen tapasztalatból szerezni meggyőződést csángó magyar testvéreink állapota felől. — Addig is azonban, míg ez megtörténhetnék, kérem tisztelendő urat, szíveskedjék nekem a következő kérdésekre felelni: 
    1-szer hány családot képez a Józseffalváról hazajönni akaró 556 lélek? 
    2-szer hány család jönne Fogadjisten községből? 
    3-szor a hazautazási költségek fedezésén kívül házépítésre és gazdasági felszerelésre maradna-e és mennyi pénze egy-egy családnak? 
    4-szer foglalkoznak-e kendertermeléssel és méhtenyésztéssel, a házi, vagy gazdasági iparnak melyik ágában járatosak leginkább, és végre hajlandók lennének-e a kendertermelésen és méhtenyésztésen kívül a selyemtenyésztést is megtanulni és azzal, mint a gazdaság egyik mellékágával foglalkozni? 
    Mindezen kérdésemre kimerítő feleletet kérve és várva, szíves üdvözlettel maradtam. Nagy György, s. k. kir. tanácsos-jószágigazgató és kormánybiztos."
    .
      Budapesti Hírlap, 1883. augusztus 12. (kivonat). 
    Főtisztelendő Drusbáczky atyánk, az otthoni csángó bajok orvoslása végett, Nagy György úrnak következő receptet ajánlott: „azokat a semmirevalókat háromszor kell megkeresztelni. Először a Kőrösbe, aztán a Tiszába, végre a Dunába buktatni. Mikor ez a baptizmus megtörtént, akkor aztán ötven botot nekik, de nem németeset, hanem magyarosat. Csak így lehet és kell azokból embert csinálni.“ 
    Nagy György úr összecsókolta a tisztes öreget, ki gondjaink sötét erdejére, ily derültséget árasztott.
 .
    Pesti Hírlap, 1887-01-05/4. szám. Pusztulnak a csángók. 
    Druskáczky György, a józseffalvi derék plébános levelet írt a M. Á.-nak, melyből közöljük a következőket: „A csángók kivándorlása nálunk nagy zavart okoz. Kinek szülei maradtak itt, kinek gyermekei. A magyarságnak nincs már itt állandó jövője. Pár év múlva azok is megszűnnek magyarok lenni, akik itt rekedtek. November elején tizenkét család ment Magyarországba; a tavaszszal negyven család fog útnak indulni; a felső vidékről télvíz idején történnek kivándorlások.“ „Az idei termés — írja tovább — Bukovinában silány volt. Andrásfalván, Hadikfalván, Istensegítsen az egész határt elverte a jég. Romániából semmit nem kapunk s népünk oda munkára sem mehet. Időjárásunk ma  300 meleg — hó nélkül.“   
 .
    Vasárnapi Újság. 1890. december 28, 52. szám, XXXVII. Évfolyam
    Drusbáczky, kinek apja, mint ő mondta, drótos tót volt.
    Egy magyar pap jubileuma Bukovinában.
    A bukovinai magyarság egyik leglelkesebb tagja, Drusbáczky György józseffalvi plébános, a múlt napokban ülte meg egész csendben félszázados papi jubileumát. A csángók „apostola,” mint őt ott nevezik, fáradhatatlan buzgalommal gyűjtött a szegény csángók számára, s befolyt összeggel nemcsak a nép nyomorán segített, hanem papit, tanítókat is adott a népnek s Józseffalván templomot és iskolát építetett. Drusbáczky különben már a szabadságharcban is megmutatta, hogy szepesi, német születése dacára, szívvel-lélekkel magyar. Ő volt a Máriássy parancsnoksága alatt álló huszárok útmutatója a galícziai Kárpátokon keresztül. Most csendes, de áldásos munkája után, igen szerényen javadalmazva él a szegény faluban s a sok jóért, amit tett, nincs annyi jutalma, hogy agg napjaira gondtalanul élhessen. 
 .
    Budapesti Hírlap, 1898. január 5. Drusbáczky bácsi. 
    A bukovinai székelyek pátriárkája. Budapest, Jan. 4. 
    Néhány héttel ezelőtt szomorú jelentést kaptam Bukovinából: azt a gyászhírt hozta, hogy a jó öreg Drusbáczky bácsi bevándorolt az örök hazába. (Meghalt 1897. nov. 13-án, eltemették nov. 15-én Józseffelván). Nagyot dobbant a szívem, szegény bukovinai véreink, tehát árván maradtatok! Ki fog ezután titeket szidni, korholni annyi atyai szeretettel, mint a hogy ő azt félszázadon át cselekedte? Ki fog titeket oly bátran és természetes egyszerűséggel képviselni isten és császár előtt, miként ő tette, mikor a gonosztevőt a templomból, a szószékről menydörögve, kiprédikálta s midőn ő felsége galíciai és bukovinai utazásakor a csernovici állomáson azzal tartóztatta föl még egy szóra a hozzá kegyes szavakat intéző uralkodót: „Noch etwas, Majestät! A királyné ő felsége ezer forintot adott a józseffalvi templom építésére, kérjük, vigye meg neki hálás köszönetünket!“ Bizony-bizony bukovinai székelyek, elmondhattátok koporsója fölött, hogy leesett a mi fejünk koronája! 
    1880 nyarán ismerkedtem meg vele józseffalvi parókiáján, ahonnan 40-től 85 éves koráig buzgón kormányozta az ő idegenbe szakadt kis magyar nemzetét. Azt írtam ekkor róla egy napilap 1880-diki karácsonyi számába: „A Drusbáczky bácsi nevével szorosan össze van fűzve az egész bukovinai magyarságnak, de főkép Józseffalvának előhaladása. ő tette az előtte rendetlen viszonyok között lévő falut azzá (aminek idegenek is szívesen elismerik), hogy rendszeresét tekintetben valóságos példaképe Bukovina falvainak.“ 
    Ő nemcsak lelkipásztora, de valóságos őriző pásztora volt az ő nyájának: egy személyben pap, ügyvéd, orvos, szolgabíró, kormányzó. Szigorú rendtartó egyházban, iskolában, községben. Otthon megkövetelte a szigorú rendet és erkölcsiséget, de aztán kifelé védte is híveit minden jogtalanságtól, károsodástól. A bukovinai német bezirkerekkel örökösen hadilábon állott népe érdekében s gyakran tört borsot az orruk alá.
    Közszájon forgott, hogy miféle jelentésben gúnyolta ki azt a rendszert, hogy a hatóság az általa magyarországi gyűjtésből épített iskolával mit sem törődött, de azért rovatos kimutatásokat kívánt minden nem létező dologról. A tanító nem tudott németül s Druskáczky bácsihoz vitte a rovatos kimutatást, ő aztán így felelt a kérdésekre: 
    1. Miféle iskola van Józseffalván: egyházi, vagy községi iskola? Nem tudható, mert van ugyan iskola 1841 óta, melyet 1860-ban az állam vett át, de azóta tanfelügyelőnek hírét sem hallottuk; van egy öreg tanítónk, Kovács Mátyás, akinek fényes fizetése 92 frt 40 kr, amely mellett olyan soványnyá lett, mint a Prüfer álmában megjelent hét tehén egyike. Ezért egyetemi tanítás nem várható s a száz tanköteles gyermek mindegyike mint egy-egy vadszamár (Waldesel) kerül ki az iskolából. Jaka piaca, Jaka piaca (amilyen a fizetés, olyan a munka), mondja a lengyel példaszó. 
    2. Tanulnak-e a leányok női kézi munkát? Drusbáczky bácsi erre igennel felelt, mert — úgymond — a józseffalvi leányok tanulnak fonni, szőni, foltozni, mamaligát főzni, mosogatni, malacot etetni stb. 
    3. Szoktak-e tornászni? Igen! Szántanak, vetnek, kaszálnak, krumplit kapálnak, lovat hajtanak és lopnak. 
    4. Van-e tornacsarnok? Van! Tornacsarnok az egész józseffalvi határ és a közeli dorna-vatrai erdőség. 
  5. Milyen a gyermekek hajszíne? Ennek megállapításához néhány font szappan, egy mikroszkóp volna szükséges, mikkel az iskola nem rendelkezik, így ment ez tovább az összes rovatokon végig. 
    A szucsavai tanfelügyelő zokon vette a rendszert kipellengérező feleleteket s még egyszer visszaküldte a rovatokat, szigorúan meghagyván a tanítónak, hogy ő töltse ki. Kovács Mátyás uram német tudománya erre nem volt elegendő s vitte ismét Drusbáczky bácsihoz, hogy segítsen rajta. 
   — No hát üljön hozzá, majd én diktálom s írja: Mathias Kovács ungarischer Lehrer von Józseffalva, nix dájcs! Nix dájcs és leíratta vele magyarul, amit előbb németül beküldöttek volt. Ilyen nyakas magyar volt az öreg, székelyek plébánosa, pedig jól magyarul sem tudott, lévén Sáros vármegye valamelyik kis faluja az ő szülőföldje, ahonnan korán Galíciába került. De, hogy milyen lelkes magyar maradt, mutatja, hogy a szabadságharc kitörésekor ő is sietett vissza a hazába a Lenkei-huszárokkal, kiknek tábori papja és az ismerős utakon vezetője lett. A forradalom után megint csak visszakerült Galíciába s innen a lembergi érsekség alá tartozó Bukovinába, Józseffalvára. A magyar nyelvet erősen tót dialektusban beszélte és írta. Mikor a csángó betelepítést csináltuk s az összeírásnál Józseffalván az ő tanácsával éltünk, nem egy hívét azzal ajánlotta, hogy „csak vigyék el a gazember, de aztán betopni a Dunába!“ 
Egyéniségére és a bukovinai magyarságra nagyon jellemzők az ő eredeti modorában írogatott levelei, melyek közül egyet bemutatok: Két évvel a csángó-telepítés után egyebek közt így ír:
     „Mélyen Tisztelt Szeretve, Tekintetes Tudós Tanár úr! 
    Nagyon szomorú állapotban vagyok, a csángók Magyarországra való költözködésért utolsó csapás érte. Keserves panaszt tettek a lembergi érsekhez, a csernowitzi kormányhoz, a szucsavai kapitány, meg cimbora kommissarius bevádoltak, hogy Drusbáczky az oka, a sok firkálás, a csángók kivándorlására. Majd be nem csuktak. Öregségemre sokat szenvedtem, harcolni, tűrni kellene. Barátom Tomka Károly református lelkész kiköltözött, itt hagyott, nem ír, elfelejtette. Híres V. M. betyár, mely már régen megért az akasztófára, most a gazember dühösködik. A jó urak kik meghaltak, ki nyugodalomba tétetett, ki másuvá vitetett, most egyedül elmaradtam, a mi kevese vagyon, azt ellopják, most Józseffalva latrok barlangja. 
    Fájdalom a szép templom, meg az erős iskola, melyekre sokat áldoztam, most mind füstbe mentek A józseffalvi templom és iskola magyarországi gyűjtött pénzből építtetett.
    Bár még a Józseffalván maradt 50 család az az 300 személy Magyarországra kiköltözködve, mert végkép pusztulniok kell. 
     Öregségemre nemcsak szükölödök, de meg örökké a sok farkasokkal kell harcolni.
    1848. nagy áldozatot tettem a magyar nemzetnek, végnapjaim idegen földön, keserűségbe végzem utolsó napjaim. Szeretve tudós öcsém uram Sz. L. meghívás menyegzőre megkaptam, azon a nagy napon három pohár bort egészségére kiittam, szívemből kívánok kedves nőjével együtt szerencsés, boldog hosszú életet, azt kívánok, azt óhajtok, azt kérek a mindenható Istentől. 
    Mély üdvözlött dr. László Mihály, szeretve nője, édes gyermekei számára. 
    Időjárásunk kellemetes, az utak borzasztó rosszak. Ó de vad az a Bukovina! Miután hálás köszönetet mondok, magamat és az 50 józseffalvai magyar család kivándorlásra szeretetébe, pártfogásába ajánlom 
    Mélyen tisztelt Doctor tanár úrnak kiváló tisztelettel öreg Drusbáczky György plébános. Kelt Józseffalván 25 April hó 1885, posta Illischestie, Bukovina.“ 
    A csángó-egyesület, újabb telepítésre nem lévén mód és alkalom, úgy segített Drusbáczky bácsi panaszán, hogy évenkint 200 forint segítséggel kárpótolta veszteségeit, úgy hogy ő is belenyugodott a változtathatatlanba, hogy végső napjait idegen földön végezze. Ott tehette a legnagyobb szolgálatot a magyarságnak. Most már ott nyugszik az általa magyarországi gyűjtésből építtetett, magyar nemzeti címeres templom közelében, a melyből Isten és hazaszeretetre oktatta híveit közel félszázadig. Emlékét kegyelettel emlegetik otthon és ápolják itthon s a múlt év veszteségei között a nemzet halottjai sorában kell róla megemlékeznünk. Az ő halála is figyelmeztetés, hogy itt volna az ideje, megírni a csángó-telepítés történetét, mert a beavatottak kis köre mindinkább szűkebbre szorul A bukovinai öt pap közül azóta három elhunyt: Juscsák a hadikfalvi, Vas Miska az andrás-, aztán hadikfalvi s újabban Drusbáczky a józseffalvi plebános. Tomka Károly andrásfalvi ref. lelkész beköltözvén Hertelendyfalvára, Bukovinában a régiek közül egyedül csak László István plébános él még Istensegítsen vagy újabban tán Hadikfalván. 
    Kik jöttek és jönnek a régiek helyébe?! 
    Lesznek-e oly buzgó apostolai az ottani magyarságnak, mint Drusbáczky bácsi volt?!   
  Nagyrészt ettől függ az ottani magyarság fönmaradása. A moldvai csángók eloláhosítása is a magyar papok kihalásával s az idegen misszionáriusok által kezdődött. 
    Szádeczky Lajos.
 .
    Budapesti Hírlap, 1913. április 30/102. szám. Druzbacky György. — A bukovinai magyarok atyja. — (1813—1913.) Írta Kiss Gyula. 
    1835. év egyik havas őszi estéjén, fáradtnak látszó, elviselt öltözetű ifjú kért szállást a Kamenec-Podolszk-i dominikánus kolostorban. 
    - Ki vagy, s honnan jössz? — kérdezte agvárdiám bizalmatlanul. 
    - Nevem Druzbacky. Az orosz pusztákról jövök. Magyar véreimet kerestem az őshonban, de hiába . . . Az ifjú elhallgatott, arcán a csalódás fájdalma látszott. 
    - Neved lengyel hangzású, — jegyző mega gvárdián. 
    - Lehetséges, de véreim magyar. 
    A gvárdián közelebb lépett, hosszasan nézett szemébe, végre szelíd hangon így szólt:  
    - Fáradtnak látszol, édes fiam, lelkileg is. Légy vendégünk, s maradj közöttünk, amig neked tetszik. 
      Az ifjú ott is maradt. 
    Így lett Druzbáczky György, Bonaventura néven dominikánussá. Született Podolinban (Felsőmagyarország), 1813. április 25-én. Már gimnáziumi tanuló korában minden szabadidejét arra használta föl, hogy kirándulásokat tett a hegyek közé. Ekkor érlelődött meg benne ama nemes gondolat, hogymint egykor Julián, ő is elindul az őshaza fölkeresésére. Szülei már nem éltek, mikor gimnáziumi tanulmányait befejezte. Nem volt ki marasztalja. Szívében Julián hitével és meggyőződésével, zsebében négyszáz forintnyi örökségével, megindult napkeletre, az ősi földek felé, honnan Emese sasmadara elszállott volt. 
    Idegen népeket talált útjában mindenfelé, de magyart sehol sem. Közben elfogyott a pénze, meg az egészsége is. Kénytelen volt tehát visszatérni. Legszebb reményében csalódva, testileg ismegtörve érte el a Kamenec-Podolszki dominikánus kolostort, melynek csöndjét annyira megszerette, hogy belépett a rendbe. 
    Ebben az időben barátok végezték a galíciai plébániákban az egyházi funkciót, így került későbben Druzbacky is Marianopolba. Eközség közelében állomásozott akkoriban Lenkey János huszárszázados és csakhamar szoros barátság fejődött Lenkey kapitány, Fiáth Pompejusz főhadnagy és Bonaventura barát közt. 
    Terhes évek jártak. A szabadság angyalai tördelték a szívek bilincseit, s a fölszabaduló erőkcsodálatos forrongásban törtek elő. Titáni harcot vívott a magyar önmagával és a ránehezedő önkénnyel szemben. Nem csoda ha a magyar vértől lüktető szíveket mély aggodalom tartotta fogva, s amikor kitört a vihar, mozgolódni kezdtek a Lenkey-huszárok is.  
    - Otthon megkezdődött a halálküzdelem. Itt nincs mit keresnünk többé. Engedélyt hiábavárunk, szöknünk kell, — szólt Druzbacky a nála időző Fiáth főhadnagyhoz.
    - Lehetetlen, — válaszolt Fiáth szomorúan — a határt erős csapatok őrzik, s a mi kis századunk azokon át nem törhet. 
    - Semmi sem lehetetlen. Ha követtek, hazavezetlek benneteket, ha mindjárt az egész császári sereg őrzi is a határt. 
    A következő éjjelen észrevétlenül, burkolt patájú lovakon vonult el a kis huszárcsapat, élén a fehérruhás dominikánussal. Druzbacky, a hegyi utak kitűnő ismerője, oly ügyesen vezette a huszárokat, hogy mikor a magyar földre értek, egy sem hiányzott közülök. Rövid idő múlvaott küzdenek a Duna-Tisza síkságán, mindenüttaz első sorokban. 
    Szent Tamásnál Fiáth hősi halált halt. Druzbackyt, — ki a kis csapattal együtt harcolt— mélyen érintette legjobb barátjának az elvesztése. Kápolnánál lábát lövik át, s egy ideigbetegen fekszik. 
    A szabadságharc szerencsétlen vége valósággal búskomorrá teszi. Fokozza fájdalmát Lenkey szomorú sorsa is, ki börtönében megőrülve halt el. Bár alkalma lett volna, nem menekül. Elfogják, halálra ítélik, de a rendfőnök közbenjárására kegyelmet kap. A josefstadti börtönben két évig raboskodik, míg a lembergi érsek közbenjárására innen is kiszabadult. 
    1854-ben, hogy mennél jobban el legyen temetve, Bukovinába küldik, az ottani székelyekhez. Rövid ideig Istensegitsben adminisztrálkodott, majd Józseffalván élete végéig. 
    Bukov osztrák tábornok önkénye elől 1764-ben Moldovába menekült székelyeket Splényi generális, Bukovina okkupátora telepítette meg (1779—1785.) az újonnan elfoglalt tartományban. A 15.000-re menő székelység teljesen magára hagyatva, elfelejtetten tengődött itt, más nemzetiségektől környezetten. Erkölcseik züllésnek indultak, s maga a nép elszegényedve, az oláhosodás lejtőjére jutott, mikor Druzbacky megjelent közöttük. Rajta kívül még egy magyar pap szolgálta az Urat az öt nagyközség roskadozó fatemplomocskáiban. Rendes iskolának semmi nyoma. Druzbacky szeretettelés megértéssel vette kezébe a nép ügyeit. Ifjúsága ábrándképét látta megvalósulni, mikor a Gondviselés ide, a határokon túli, keleti magyarokhoz vezette. Ettől kezdve csak a bukovinai magyarságnak élt. 
    Fölfogása szerint a vallásosság és a nemzeti kultúra oly erős sáncai a faji életnek, melyek megvivhatatlanok. Ezek kiépítésén fáradozott tehát minden erejével. Ám ily óriási munkához szükség volt a nemzet áldozatkészségére és lelkes segítőtársakra is. 
    E végből 1858-ban hazajött, hat eleven eszű székely fiúcskával, hogy belőlük itthon papot és tanítót neveltessen a bukovinai magyarok számára. Szeretettel fogadták mindenütt, előkelő összeköttetéseket is szerzett, de a mostohaviszonyok miatt csak annyit érhetett el, hogy a fiúkat nemesszívü magánosoknál, részben jótékony egyesületeknél elhelyezte. Ezek közülkerült ki idővel László Mihály országgyűlési képviselő, László István istensegítsi plébános, Szabó Antal volt hadikfalvi főtanító és Molnár János andrásfalvi főtanító. 
    Sokkal eredményesebb volt a második missziója 1874-ben. Ez alkalommal oly széleskörű gyűjtés indult meg a bukovinai magyarok templomai és iskolái számára, hogy maga a szentemlékű Erzsébet királynénk írta áldott nevét elsőnek a gyűjtőívre száz aranyforinttal. A bukovinai magyarok segítésére megalakult Csángó-társulat Jókai lapjában rendezett gyűjtést, melynek eredménye a józseffalvi gyönyörű iskola lett. Druzbacky ez alkalommal is vitt magával bukovinai fiúcskákat, neveltetés céljából. Ezek közt volt Várda Endre, ma hadikfalvi főtanító, kinek neveltetéséről a főváros gondoskodott. Hozzá intézte Deák Ferenc, a haza bölcsea következő szavakat, miközben magáhozölelte a fiúcskát: 
    - Segítsen meg a magyarok Istene, hogy egykor derék ember váljék belőled. 
    A bukovinai magyarok iskolái és templomai egymás után fölépültek, s büszkén hirdetik a nemzet áldozatkészségét. Megannyi mindegy-egy erős vára lett a nemzeti szellemnek és öntudatnak a távol Keleten. 
    1881-ben, mikor ő felsége Bukovinában járt, kirándulást tett a havasokra is. Útja Józseffalva mellett vitt el. Druzbacky értesülve erről, díszes deputációval várta az udvari fogatot. Amint ő felsége megpillantotta az ősz pátriárkát, fehér reverendában, megállítatta kocsiját, kiszállt belőle, s kegyesen fogadta az üdvözlést és kezét nyújtotta a 48-as honvédpapnak.  
    - Van-e valami kívánságuk, amit teljesíthetnék? — kérdezte elmenőben. 
    - Igen, felség. Kegyeskedjék üdvözletünket és csekély ajándékunkat átadni felséges aszszonyunknak. Erre egy leányka gyönyörű varrottasokat nyújtott át. Ő felsége mosolyogva válaszolt:  
    - Köszönöm. Minden bizonnyal át fogom adni. 
    Nemsokára kedves ajándékot kapott az öreg a királynétól, jeléül annak, hogy a király híven teljesítette a megbízatást. Állt pedig ezajándék egy remekül hímzett oltárterítőből, a templom számára és egy bársonykötésű jegyzőkönyvből, melynek táblájára arannyal kalászvolt hímezve, az első lapjára pedig e szavakvoltak írva küldője áldott kezétől: A bukovina imagyarok gondviselőjének. Erzsébet. 
    Mindvégig a legnagyobb egyszerűségben élt. Bérelt parasztházban lakott, s minden pénzét a szegényekre költötte. E miatt ő maga a legszerényebb viszonyok közt éldegélt. Munkásságát rangemeléssel és hangzatoscímekkel nem jutalmazták,— igaz, hogy nem is kereste — ám a nép, melyért küzdött, fáradott, atyjának nevezte el, s oly szeretettel vette körül, mely most, elmúlta után is él emlékeiránt. 
    1897-ben fejezte be áldásos életét. 
    A józseffalvi templom kertben levő sírját a bukovinai magyarok filléreiből épült kőemlék díszíti, rajta e fölirattal: 
                                                                      Georgius 
                                                       Bonaventura Druzbacky 
                                                  Pater Hungarorum in Bukovina. 
 
                                                                                             Apróságok. 
    Druzbacky, bár végigküzdötte a szabadságharcot, melynek folyamán számos ütközetben vett részt — mit sebforradásai is bizonyítottak — élményeiről még meghittebb társaságban sem szeretett beszélni. Fájó okai voltak erre oly lelki sebei, melyek soha nem gyógyultak meg. Mégis, ha olykor-olykor szóba hozták előtte a 48-as világot, rendesen ezzel ütötte el a beszédet: 
    - Görgei becsületes ember volt és lángeszű katona. A gyepesedő sírokat pedig ne bontogassátok. 
                                                                        *
    1874-ben személyesen is gyűjtött a bukovinai magyarok templomai és iskolái számára, így elkerült Samassa egri érsekhez is. Samassa jóakarattal hallgatta végig Druzbacky kérelmét s végül kötekedve kérdezte: 
    - Mennyit adjak domine reverende? 
    - Quam plurimum, — hangzott a válasz. 
    - Kétszáz forintot adok, ha megmondja, hol áll a szentírásban: quam plurimum. 
    - Non sumus omnes episcopi et profetae— válaszolt Druzbacky ismét a szentírásból citálva — nagy nyugalommal. 
    Samassának tetszett a válasz s a kétszázforintot átadta helyben. 
                                                                         * 
    A Wenckheim grófnőknél Gyulán, a bemutatkozás után így adta elő kérését. 
    - Méltóságos grófnők, jobb alkalmuk sohasem lesz, hogy ifjúkori bűneikért eleget tegyenek, mint most, ha a bukovinai magyarok számára bőkezűen adakoznak. 
    A grófnők jót nevettek e különös előterjesztésen és az öreg kívánsága szerint adakoztak.
                                                                         *
    Alig épült föl Józseffalván Jókai iskolája, a szucsavai (hajdan Szücsváros) kapitány (főszolgabíró) érdeklődni kezdett iránta, hogy állami kezelés alá vegye. 
    Druzbackyt szörnyen bosszantotta a beavatkozás, mert még azelőtt senki sem törődött a józseffalvi iskolaügyekkel, most is egyszerre olyanok formálnak jogot az új épülethez, kiknek semmi részük sem volt megteremtésében. Mikor tehát arról értesült, hogy a kapitány kiment az iskola átvételére, roppant fölgerjedt, hatalmas botot ragadott a kezébe, s rohant az iskola felé. 
    Druzbacky magastermetű, vállas ember volt és rendkívül erős. Tudta ezt a kapitány, meg a vele volt komisszió is, mert amikor Druzbacky német értelmű, dörgő szavait visszhangozni kezdték az iskolafalak, nyoma semvolt már egynek sem. Az ablakon át szöktek meg előle. 
    Ezután Kovács János tanítóhoz intézett az iskolai hatóság minden hivatalos iratot. Csakhogy szegény Kovács Jánosnak kínaiul volt írva a német is. Elvitte hát az iratokat Druzbackyhoz, az majd eligazítja a dolgot. 
    Azok az írások tele voltak kérdésekkel: Van-e az iskolának külön tornaterme vagy megfelelő játszótere? Vannak-e tornaszerek? A leányok tanulnak-e kézimunkát, ha igen, milyeneket? Druzbacky egy-kettőre elintézte az ügyet. Tollat, papírt vett elő és megírta a választ.
    Tornatermünk nincs, de játszóterünk annál nagyobb: az egész határ. Tornaszereink is vannak: kasza, kapa, csép és a többi. 
    Az iskolás leánykák tanulnak kézimunkát, mégpedig: fonni, szőni, mosni és a többi. Hosszú levél jött az elküldött válaszra, melyben Kovács Jánost részletesen kioktatták,— persze ismét németül — hogy a kérdéseket így, meg így értse. Az öreghez került ez is, ki most sem késett a felelettel. Akkora betűkkel, hogy a kiterjesztett árkuson az ábécé legszerényebb tagj sem kaphatott már azután helyet, írta: Nix dájcs, nix dájcs, nix dájcs! Többet nem háborgatták Kovács János sem.
                                                                       *
    Józseffalván emberemlékezet óta nem volt bérmálás. A lembergi érseknek kellett volna ezt néha-néha ellátnia, de nem jött. Ha nem, annyi — mondogatták a góbék — ám Druzbacky nem elégedett meg ezzel, hanem minden jóváhagyás nélkül törölte a bérmálást a hétszentség közül és csak hat szentség ismeretére tanította hittani órákon a normalistákat. Hírét vette e különös újításnak valami úton-módon az érsek is és igyekezett helyrehozni az elmulasztottakat. Bérmálás előtt fölment Druzbacky a szószékre és az érsek jelenlétében a következőképpen vonta vissza tagadását: 
    - Kedves híveim! A bérmálás szentségét évek hosszú során át elfelejtettük, mivel az, ki ezt föladni hivatva van, minket felejtett el. Ma alkalmatok lesz újra megismerni e szentséget, melyben csak ősapáitok részesültek valamikor. Adja a Mindenható, hogy többé ne kelljen róla elfelejtkeznünk.
 

Az aldunai telepesek egészségi viszonyai (1883—1888).

Publicat: Luni, 22 Aprilie 2024 05:57 | Accesări: 271

                                   Az aldunai telepesek egészségi viszonyai (1883—1888). 

     Orvosi Hetilap, 1885-03-01/9. szám. Csángó községek az Aldunán. 
    Major Antal dr. behatóan foglalkozik az »Oktató háziorvos« czímű népszerű lapban Gyurgyevó községnek egészségi viszonyaival. Ezen 2500 lelket számláló községben az újabb időben javult ugyan az egészségi állapot, azonban egészen kielégítőnek még mindig nem mondható. A közegészségre nézve különösen az hátrányos, hogy a község alacsony fekvésénél fogva belvizek gyűlnek meg, posványok képződnek, amelyek a nyár derekán s az ősz elején felszáradván maláriát, emésztési zavarokat s lázas betegségeket okoznak. Különösen fenyegetve van a népesség egészsége a Duna magas állásánál, mert ekkor a belvizek nem folyhatnak le, a községben az árkok s csatornák vízzel telnek meg s a talajvíz magasra felszáll. Sőt a Duna áradásánál a község tétele is veszélyben forog. A mérnökök az áradás ellen úgy kívánják Gyurgyevót biztosítani, hogy magas körtöltést javasolnak építeni. Major dr. egészségi tekintetből ennél helyesebbnek tartja, ha a körtöltés árán a közeli magaslatra telepítik át az egész községet. Ezáltal megszabadulnak az ingoványos talajtól, az állóvizű árkoktól s a Duna veszedelmétől. Ügyfelünk véleményét elvi szempontból mi is határozottan a magunkénak valljuk, s melegen óhajtjuk ama hygienikus tanács megvalósítását.
    Orvosi Hetilap, 1888-11-18/47. szám. 
    Írta Major Antal, dr. v. aldunai telepítési elsődorvos.
    1) Az Alduna vidékének állapota a bukovinai székelyek bevándorlása idejében. 
    Az Alduna vidéke 1876-ban és az azután következő években nagy áradásoknak volt színhelye. A Pancsovától Kubinig terjedő VI. és VII. öblözetnek mértföldekre terjedő lapályait a Duna árjai több ízben elboríták és az öblözetek virágzásnak indult kultúráját teljesen megsemmisíték. A VI. öblözetben levő Marienfeld és a VII. öblözetben fekvő Gyurgyevó telepeket az 1876-iki nagy áradás teljesen, a két öblözet között valamivel magasabban fekvő Ivanova telepnek pedig túlnyomó részét megsemmisítette. A telepek lakosai, kik német, bolgár, tót és magyar ajkúak voltak, hajlékukat és vagyonukat veszítve, a szélrózsa minden irányába elszéledtek. Az árvizek lefolyta után az elszéledt lakosok csakhamar visszatértek telephelyeikre s úgy Marienfelden mint Ivanován újra felépíték házaikat. Gyurgyevón azonban az időközben beállott újabb áradások miatt a régi telepesek telephelyükre vissza nem térhettek, minek folytán Gyurgyevó a községek sorából töröltetett. Az 1882-iki áradás lefolyta után, különösen pedig midőn a pancsova-kubini védgát építése megkezdetett, a régi telepesek Gyurgyevóra is vissza kezdettek térni s hajlékul itt egyelőre csak ideiglenes lakásokat építettek maguknak. 
    A hosszan tartó áradások folytán az öblözetek területei az elvadulásnak és elhagyatottságnak szomorú képét nyújták. Áthatolhatlan bozótok és vadul, buján tenyésző majdnem ölnyi magasságú füvek boríták a szántóföldeket és réteket. A VI. öblözetről az áradások vizei csakhamar lefolytak s a visszamaradt állóvizek is gyorsan száradtak, mivel itt a talaj homokos és ezen homokot csak vékony humus-réteg borítja. Ezen körülménynek lehet tulajdonítani, hogy ezen öblözet szántóföldjeinek túlnyomó része 1883-ban már művelés alá volt vehető s állóvizek ez időben már csak az öblözet területén létező erekben és mélyedésekben voltak találhatók. 
    Sokkal kedvezőtlenebb állapotban volt a VII. öblözet s ennek is főképpen az a része, mely Gyurgyevó határát képezte. Itt a talajnak humus-rétege átlag 1/2 méter mélységű, mely után egy méter mély agyaggal kevert homokréteg következik s csak ez alatt van az öblözetnek finom homokrétege. Ezen öblözetben az áradások vizei sem oly gyorsan le nem folytak, sem ki nem száradtak, mint a VI. öblözet vizei, hanem nagy terjedelmű mocsarak, nádasok és ingoványok képződésére szolgáltattak alkalmat, melyek úgy Kubin és Plositz felé, mint Gyurgyevó közelében a határnak túlnyomó részét elfoglalták. A közvetlen Gyurgyevó mellett levő Batrika vize szintén elposványodott. A gyurgyevói határnak azon szántóföldjei, melyekről a víz már leapadt, 1883-ban még nagyrészt műveletlenül állottak és úgy ezek, mint Gyurgyevó község területe, sűrű bozóttal voltak benőve. Gyurgyevónak talajában az egyes áradások között lefolyt szárazabb évek buja tenyészetétől rendkívül sok szerves anyag halmozódott fel, mely 1883-ban az utolsó áradástól még félig nedves állapotban volt. Gyurgyevó telepközség területén a talajvíz a felszíntől 5/0 méternyire egészen a legfelső humus-rétegig emelkedett. 
    Ilyen állapotban volt az Alduna vidéke, valamint Gyurgyevó telepközség területe és határa a székely telepesek bevándorlásakor.
 
Laszlo 1883 1
    A székely telepesek egészségi állapota a telepítés első hónapjaiban. 
    Midőn az 1883-ik év tavaszán a bukovinai székelyek az Alduna vidékére érkeztek, a már fentebb említett három telepen helyeztettek el. És pedig az andrásfalvai reformátusok Marienfeld telep-község végén egy száraz, homokos talajjal bíró térségen ütötték fel ideiglenesen sátraikat, honnan Marienfeld községével együtt ugyanazon év szeptember havában ők is a Pancsova melletti magaslatra, vagyis Hertelendyfalvára települtek át. A hadikfalviak Ivanován akként helyeztettek el, hogy az őstelepeseknek 800 m2 nagyságú házhelyet két részre osztatván, a házhely egyik fele az őstelepesé maradt, a másik fele pedig egy-egy székely telepesnek adatott. Ivanova ugyanis azon nem nagy terjedelmű emelkedettebb helyen fekszik, mely a VI. és VII. öblözetet egymástól elválasztja, s mely alacsony lapályoktól lévén körülvéve, ezen lapályok a községnek nagyobb térbeli kiterjesztését megakadályozák. Ivanovatelep-község, mely ez alkalommal a »Nagy-György falva« nevet kapta, kedvező fekvésénél fogva ez időben már lakható és telepítésre alkalmas volt. 
    A bevándorolt székelyek több mint felének Gyurgyevó jelöltetett ki lakhelyül, hol minden család számára 200 m2 nagyságú házhely méretett ki, melyeken a székely telepesek sátraikat és kunyhóikat elhelyezték. 
    A székely telepesek között megérkeztük után nemsokára oly nagyfokú élelemhiány kezdett mutatkozni, hogy valamennyinek rendszeres élelmeztetése elkerülhetlenné vált. Az élelmezés részben nyers élelmiszerek kiosztása, részben a vörös kereszt egylet által felállított népkonyhák útján történt. Az egészségi viszonyok a telepítés első idejében daczára a rész hygiéniai viszonyoknak az akkori telepítési orvosok nyilatkozatai szerint tűrhetők voltak, mindazáltal a házilag nem kezelhető fekvő betegek számára Nagy- Györgyfalván egy barakk kórház rendeztetett be. 
    A melegebb napok beálltával azonban az egészségügy csakhamar rosszabbra fordult. A mint a nyári nap sugarai fölmelegíték a már évek óta nem művelt földön felhalmozódott iszapréteget s szerves anyagoktól átitatott talajt, a mint a telepek környékén levő állóvizek elposványodni és beszáradni kezdtek, azon mértékben növekedett a telepeken a betegek, főleg a malarikus betegek száma. Ezenkívül Gyurgyevón az ivóvíz, mely a magas talajvíz folytán csak néhány lábnyi mélyre ásott kutakból nyeretett, nemcsak a maláriát tette súlyosabbá és veszélyesebbé, hanem ezenkívül még egyéb betegségek okozójává is jön. A júliusi forró napokban az egészségügy Gyurgyevón oly ijesztő módon rosszabbodott, hogy annak a meglevő egészségügyi eszközökkel többé urává lenni nem lehetett. Különösen aggodalmat keltett azon körülmény, hogy a hányással és hasmenéssel járó betegek száma Gyurgyevón napról napra növekedett, mi — tekintettel arra, hogy a cholera azon időben már Európa felé közeledett — a Gyurgyevón kiütött járvány lehetőleg gyors elfojtását nagyon kívánatossá tette. Ekkor Gromon Dezső méltósága, az akkori telepítési kormánybiztos Budapestre a nagyra. m. kir. belügyminisztériumhoz egy orvosnak kiküldéséért sürgönyzött s addig is, míg az megérkezett, Dr. Kozáry kubini orvos rendeltetett Gyurgyevóra, míg a nagy-györgyfalvai és marienfeldi telepesek egészségügyét Dr. Alföldi pancsovai orvos látta el. A sürgöny vétele után a belügyminisztérium egészségügyi osztályának főnöke azonnal a fővárosi szt. Rókus-kórház igazgatójához fordult orvosért, ki ezen missióra engem jelölt ki. Miután a Rókus-kórházban betöltött állásomról lemondtam s a kiküldetési dekrétumot átvettem, a legszükségesebb instrukcziókkal ellátva, még aznap, vagyis július 30-ikán útnak indultam Pancsova felé.
    A malária endemia és az ellene tett egészségügyi intézkedések. 
  Az aldunai telepek állapotáról már a megelőző napokban rossz hírek keringtek, midőn pedig köztudomásúvá lön, hogy a m. k. belügyminisztériumtól egy orvos sürgősen a telepekre küldetett s a napilapok téves informáczió alapján azon hírt hoztak, hogy Gyurgyevón cholerajárvány ütött ki, ez országszerte kínos feltűnést keltett. Az összes magyar sajtó hangoztatta szükségességét annak, hogy a bevándorolt székely telepesek anyagi helyzetének és egészségügyének javítására minden lehető megtétessék az anyagi áldozatokra való tekintet nélkül. Ily körülmények között teljesen tudatában voltam annak, hogy a nagymélt. ni. k. belügyminisztérium, midőn engem az aldunai telepítési kormánybiztossághoz a telepesek egészségügyének javítása és rendezése czéljából kiküldött, rendkívüli felelősséggel járó ügyet bízott reám. 
    A telepekre érve, első dolgom volt a gyurgyevói járványnak természetéről magamnak alapos meggyőződést szerezni, hogy a lapok által közölt hírek, amennyiben azok a valóságnak meg nem felelnének, helyreigazíthatók legyenek. S e tekintetben azon kellemes helyzetben voltam, hogy a telepítési kormánybiztossághoz felterjesztett első hivatalos jelentésemben a cholerára nézve teljesen megnyugtató felvilágosítást adhattam, amennyiben a telepeken nemcsak cholera, hanem még teljesen lefejezett cholerin-esetek sem fordultak elő. Ellenben konstatálnom kellett, hogy a gyurgyevói telepeseknek több mint fele beteg volt s a betegségek túlnyomó része malarikus eredetű volt, mert az óriási számú (hányás és hasmenéssel járó) heveny gyomor- és bélbántalmak többnyire csak a maláriának képezték szövődményeit. Ezen gyomor- és bélbántalmak, melyek felnőtteknél is súlyos megbetegedést képeztek, gyermekeknél kiválóan veszélyesek voltak. Súlyosabb betegségnemek voltak még ezen kívül a vérhas, csorvás láz és typhusos megbetegedések, melyek szintén tetemes számban fordultak elő. A váltólázas betegek nagy része hihetetlen rövid idő alatt — a váltóláznak sokszor alig néhány heti tartama alatt — oly vérszegényekké lettek, hogy vízvérűség folytán vízkórba estek. Ennélfogva a vízkór, különösen a lábvízkór eseteinek száma rendkívül nagy volt. Azonban a viszonylagos egészségnek örvendő része a lakosságnak sem volt tökéletesen egészséges. Bárhová nézett az ember, mindenütt lesoványodott, beesett arczú, sárgás színű alakokat lehetett látni, kik csüggedten és jövőjük iránt minden reményt veszítve panaszolták balvégzetüket, mely őket ezen kétségbeejtő helyzetbe juttatá. 
    Az endemiát előidéző okok közül Gyurgyevó talaját és környékének mocsaras voltát kezdettől fogva olyanoknak ismertem fel, melyek egyelőre elháríthatlanok. E tekintetben csak azon remény kecsegtetett, hogy az 1883-ik évi nyár forrósága és tartós szárazsága valamint azon gyakori és tartós szelek folytán, melyek e vidéken uralkodnak, a talaj, valamint a mocsarak nagy része lassanként ki fognak száradni és Gyurgyevó egészségügye ezzel párhuzamosan előreláthatólag javulni fog. Bármily vérmeseknek tűntek is fel akkor eme reményeim, azok mégis már a legközelebbi hónapokban jobbára teljesültek. 
    A másik kórok a rossz ivóvíz volt. Működésem kezdetén a kutak vízszíne már körülbelül 1/5 méternyire volt ugyan a felszíntől, mindazáltal a kutak rész karban tartása miatt, különösen pedig azoknak hiányos rovásolása folytán a kútvíz a rothadt szerves anyagokban bővelkedő felső humus-rétegtől való fertőztetésnek nagyban ki volt téve, mi miatt a kutak túlnyomó részének vize tényleg egészségtelen volt. A telepítési kormánybiztosság által felállított Northon-féle kutak jó vizet szolgáltattak ugyan, de ezeknek szivattyú-szerkezetét a talaj mélyebb rétegének finom homokja csakhamar eliszapolta s csak gyakori tisztítgatás mellett voltak működésben tarthatók. Azért nem is lett három ilyen kútnál több felállítva. 
    A legsürgősebb teendők egyikének tekintettem tehát a kutaknak mélyebbre való ásatását és kirovásoltatását. Ezen intézkedés csakhamar foganatosíttatott is, éspedig akként, hogy az őstelepesek egy része kútjaikat téglával rakta ki, a székely telepesek pedig ilyen anyag hiányában kútjaik falait fával és deszkákkal bérlelték ki. Hogy ezen intézkedés hasznos volt, kitűnt a víznek vegyi vizsgálatából, melyet a népkonyha közelében levő Northonféle kútnak és egy téglával kirakott kútnak a vizén Radda Frigyes pancsovai gyógyszerésznél eszközöltettem s melyből kitűnt, hogy az ilyen jó karban tartott kútnak vizében szerves anyagoknak vagy azok terményeinek nyoma sem mutatható ki, csupán az ásványos alkatrészek, főleg a chloridok és kénsavas sók voltak benne a rendesnél valamivel nagyobb mennyiségben jelen. 
    A beteglétszám nagyobbítását nagyban előmozdította a lakási viszonyok hiányossága is. A székely telepesek ugyanis megérkeztükkor akként készítettek maguknak hajlékot, hogy vagy kocsijuk gyékénysátorát helyezték a földre vagy pedig szalmával, náddal vagy gyékénynyel fedett kunyhókat készítettek maguknak. Gyurgyevó ez által óriási táborhoz hasonlított. Normális viszonyok mellett ily kunyhók a nyári hónapokban rendesen lakhatók s Nagy-Györgyfalván, valamint Marienfelden, hol száraz, homokos talajon voltak elhelyezve, a bennlakók egészségére nézve hátrányosak nem voltak. Gyurgyevón azonban a nedves és iszapos talajnak gázai a kunyhók és sátorok lakóit csakhamar beteggé tették. Miután a kunyhók többnyire oly alacsonyak voltak, hogy bennök fennállani sem lehetett, nagyon meg volt nehezítve a súlyosabb fekvő betegek házi kezelése. Mert ezen kunyhókban, melyeknek tisztasága különösen ott, hol több gyermek volt a családban a legenyhébb kritikát sem állotta ki, a betegek többnyire a földön feküdtek, a kunyhók földje pedig esők alkalmával a beáramló víztől rendesen a betegek fekhelyei alatt is átázott. Fekvő betegek pedig minden kunyhóban találtattak, némelyikben az összes családtagok betegen feküdtek. Ily viszonyok között szükségessé vált a lakási viszonyoknak alapos javítása. Minthogy Gyurgyevónak más helyre való áttelepítése jövő tavasz előtt szóba sem jöhetett, oly ideiglenes lakások készítéséről kellett gondoskodni, melyek télen is elég oltalmat nyújtsanak a lakosságnak hideg és szél ellen, de ideiglenesek lévén, lehetőleg semmibe vagy legalább sokba ne kerüljenek. A felállított minta-lakás szerkezete oly egyszerű volt, hogy ahhoz hasonlót mindenki könnyű szerrel készíthetett magának. A lakás falai vesszőből voltak fonva és kívül-belül sárral betapasztva, teteje pedig szalmával volt fedve. Az ideiglenes lakások építéséhez szükséges faanyagot mindenki szabadon vághatta magának a Gyurgyevó melletti szigeten, a léczek, deszkák, valamint a füst kivezetésére szolgáló pléhcsövek a kormánybiztosi raktárban voltak kaphatók. 
    Azonban ezen intézkedésnek végrehajtása nagy akadályokba ütközött. A székely telepesek nagy része a Gyurgyevón való ideiglenes tartózkodáshoz és ideiglenes lakás építéséhez nem nagy kedvet mutatott. Pedig csak arról volt szó, hogy az idő előrehaladt volta miatt ezen helyen egy telet töltsenek, tavaszkor azután a közeli magaslatok valamelyikére fognak áttelepíttetni. Az építési kedv emelésére az élelmezés, melyben máskülönben csak nők, gyermekek és munkaképtelen férfiak részesültek, az építkezési munkálatokkal foglalkozó férfiakra is kiterjesztetett, sőt még az ezen munkával foglalkozók minden a szigetről vágott szálfa után néhány krajczár jutalmat is kaptak s így a mellett, hogy maguknak lakást készítettek, még némi keresetre is tettek szert. Mindamellett oly lassan haladt a munka előre, hogy az őszi hónapokban karhatalommal kellett a vonakodókat és késedelmezőket a lakásépítési munkálatokra szorítani. Ez alkalommal sokan, kik reményeikben csalatkozva, jövőjüket itten feltalálhatni nem vélték, visszavándoroltak Bukovinába. Késő ősz volt már mikorára valamennyi ideiglenes lakás elkészült. 
    Az ideiglenes lakásban ágynak vagy ágymagasságú fekhelynek használata egészségi szempontból mindenkinek ajánltatott. 
    A súlyosabb betegek elhelyezésére Gyurgyevón a telepekre érkeztemkor egy ideiglenes barak kórház felállítása már el volt határozva, melynek építése augusztus hóban meg is kezdetett. 
    Hogy a betegek és gyengélkedők élelmezés tekintetében szükséget ne szenvedjenek, arról bőven gondoskodva volt. A vöröskereszt egyleti népkonyhában naponta kétszer főztek a nők, gyermekek és beteg vagy munkaképtelen férfiak számára, átlag naponta körülbelül 1400-nak. Állott pedig ezen élelmezés reggel rántott leves és kenyér kiosztásból, délben főzelék, hetenként kétszer húsételből. A népkonyhában eczetet is kaphatott mindenki ingyen. Ezenkívül a székelyek a beszerzési ár egy kis részletének megtérítése mellett a kormánybiztosi raktárban kaphattak sót, lisztet, szalonnát, sőt néha burgonyát is. 
    Daczára ezen bőséges élelmeztetésnek, még a boltokban árult ételek és italok, valamint a szomszéd községekből naponta a piaczra hozott élelmiszerek és gyümölcs is nagy kelendőségnek örvendettek. A székelyek egy része ugyanis nem volt teljesen vagyontalan, hanem az otthon eladott ingóságok árából ide érkeztük első idejében még némi pénzkészlet fölött rendelkeztek; ezenkívül a munkabíróknak a gátépítési és egyéb munkálatok is nyújtottak némi keresetet. Kiváló gond fordíttatott tehát arra, hogy a telepesek egészsége ez oldalról is megóvassék. A gyümölcsárulás a malária miatt teljesen betiltatott, egyéb élelmiszerek árulása pedig szigorúan ellenőriztetett. Minthogy a székely telepesek közül sokan utolsó fillérüket is pálinkára költötték, Joannovics Sándor akkori temesmegyei helyhatósági biztos a pálinka elárusítását Gyurgyevón teljesen betiltotta. Ezen intézkedést azonban nemsokára vissza kellett vonni, mert főleg a mérsékelten ivó öregeket és gyengélkedőket sújtotta, kiktől ezen gyermekkor óta megszokott italt ilyen malarikus helyen teljesen elvonni nem lehetett, míg a nagyobb ivó vagyonosabbak és munkabírók a szomszéd községekből látták el magukat bőségesen italokkal. 
    A halottkémlést működésem kezdetéig az őstelepeseknek képesített halottkéme teljesítette, de nagyon hiányosan és rendetlenül. A székely telepesek ide érkeztek első hónapjaiban a halott-kémet igénybe nem vették, hanem ki-ki halottját saját falubeli kántorjával minden bejelentés nélkül egyszerűen eltemettette. Néha 2-3 halottat is temettek egy sírba. Emiatt a telepítés első hónapjaiban meghaltak számát kipuhatolni és azok jegyzékét pontosan összeállítani később már nem lehetett. A halottkémlést ezután személyesen teljesítettem. A temetőhöz halottas ház építtetett, melybe a halottat a halál konstatálása után azonnal elvinni mindenkire nézve kötelezővé tétetett. Ezen intézkedés, mely a rossz lakási viszonyok miatt lett életbe léptetve, fenntartatott a malária-járvány megszűnte után is mindaddig míg Gyurgyevó át nem telepíttetett. 
    Legfontosabbnak tartottam mindezen intézkedések mellett mégis a betegeknek orvosi gyógykezelését, mert nyilvánvaló volt, hogy a nagyrészt malarikus eredetű betegségek szakszerű orvosi gyógykezelésével itt valóságos csodákat lehet művelni. Ámde ebbeli működésemnek számos akadályok állottak útjában. Ilyen volt egy alkalmas rendelőhelyiség hiánya. Gyurgyevón ugyanis ez időben mindössze három barakk állott, melyek közül egyben a népkonyha, a másikban a szolgabírói hivatal, a harmadikban az élelmezési raktár és néhány hivatalnok lakása volt elhelyezve. Ez utóbbiban jelöltetett ki számomra egy kis, alig néhány négyszögméter nagyságú szobácska. Ezen helyiség, mely a többi helyiségekkel közös bejárattal bírt, szolgált orvosi lakásul, itt volt elhelyezve a kézi gyógyszertár és itt tartottam naponta rendeléseimet a telep összes betegei számára. A tolongás ajtóm előtt naponta reggeltől délig oly nagy volt, hogy az ugyanazon bejáratot használó hivatalnokok alig bírtak a sokaságon keresztül maguknak utat törni s nem egyszer szobám ajtaja sarkával együtt betaszíttatott. A betegek ily tömeges jelentkezése mellett a gyógyszereket is ily tömegesen kellett kiszolgáltatnom, mi a hiányos gyógyszerkészlet mellett egyike volt a legnehezebb feladatoknak. A vörös kereszt egylet ápolónői a telepekre való utazásuk alkalmával hoztak ugyan magukkal némi gyógyszereket, úgyszintén Kozáry kubini orvos is rendelt gyógyszereket Gyurgyevón való tartózkodása alkalmával, de ezen gyógyszerek nem annyira szakértői gyógykezelésre voltak szánva, mint inkább csak ideiglenesen szükséget voltak hivatva pótolni. Működésem első napjaiban tehát azonnal a legszükségesebb gyógyszereknek kellő mennyiségben való beszerzéséről gondoskodtam. A gyógyszerek megrendelésénél nemcsak azoknak gyógyértékét kellett tekintetbe vennem, hanem azt is, hogy lehetőleg könnyen expediálhatók legyenek. A délelőtti rendelésekhez szükséges szilárd gyógyszerek mindig a megelőző estéken, a főzetek és forrázatok pedig a reggeli órákban lettek tömegesen előre elkészítve. 
    A nyilvános rendelésekre azonban csak a járó betegek jöttek el, a fekvő betegeket délutánonként kunyhóikban kerestem fel, mely fárasztó munkámban többnyire egy vörös kereszt egyleti ápolónő nyújtott némi segédkezést. 
    Ezen a betegek gyógykezelése körül kifejtett rendkívüli tevékenységnek meglepő sikere volt, ami főleg abból tűnik ki, hogy az augusztus hó lefolyása alatt gyógykezelt 1079 beteg mellett mindössze csak 29 haláleset fordult elő. Ezen halálesetek között 23 hét éven aluli gyermek volt, kiknek túlnyomó része szüleik gondatlansága miatt gyógykezelésben nem részesült, a többi 6 hét éven felüli egyén közül pedig csak kettő esett áldozatul az itt uralkodó járványoknak, míg négy chronikus betegségben halt meg. Azon szülők ellenében, kik beteg gyermekeik gyógykezeltetése körül mulasztást követtek el, ezentúl a törvény teljes szigora alkalmaztatott. 
    Szeptember havában az állapot súlyosbodott. Az egész hónapon át gyógykezelt betegek száma kisebb volt ugyan, mint augusztusban (800), de sok, felette súlyos eset fordult elő. Különösen aggasztó módon szaporodott az állandó magas lázzal járó úgynevezett csorvás lázak és typhosus megbetegedések száma (63). A betegségek súlyos voltának felel meg az e hónapban elhaltak száma is, mert a 27 haláleset között 14 hét éven felüli volt. Súlyosbította a dolgot még azon körülmény is, hogy a maláriától vagy gyomorbél bántalmaktól elgyengülteknél bármely heveny megbetegedés súlyos alakot öltött. Gyurgyevó telep község területén szeptember hóban a talajvíz 1 ¼ méterről 2 ½ méter mélységig szállott alá s úgy látszik, hogy ezen körülmény gyakorolt oly kedvezőtlen befolyást e hóban Gyurgyevó egészségi viszonyaira. 
    Ez időben történt, hogy Temes megye tiszti főorvosa a megye részéről kiküldetett Gyurgyevóra, hogy az itteni egészségi viszonyokról magának alapos informácziókat szerezzen és az itt talált állapotokról részletes jelentést tegyen. A főorvos terjedelmes jelentésében, mely a nagymélt. m. k. belügyminiszérium útján a telepítési kormánybiztosságnak véleményezés végett megküldetett, a gyurgyevói állapotokat kétségbeejtőknek és reményteleneknek írta le. Az eddigi halálozásokból, melyeket a telepítés első hónapjaira nézve csak sejteni, de kipuhatolni nem lehetett, csaknem mathematikailag kiszámította, hogy ha a csángók e helyen hagyatnak, másfél év alatt mind tönkre fognak menni. Mert akik nyáron a maláriát ki fogják állani, majd télen a rossz lakási viszonyok folytán a zord időjárásnak fognak áldozatul esni. 
    Bármilyen rész színben festette is le Temes megye tiszti főorvosa Gyurgyevó telepeseinek kedvezőtlen viszonyait, ezek az akkori állapotnak tökéletesen megfeleltek s aki azon időben Gyurgyevót látta, az a tiszti főorvosnak ezen telepről adott leírását túlzottnak alig tekinthette, csak Gyurgyevó legközelebbi jövőjéről táplált nézetei voltak kissé pessimistikusak. Hogy utóbbira nézve én kedvezőbb véleményt adhattam, az csak onnan van, hogy a telepekre érkeztem óta elegendő időm és alkalmam volt ezen vidék minden sajátságainak alapos tanulmányozására, mely nélkül azon időben Gyurgyevó egészségügyéről a jövőre nézve határozott véleményt adni nem lehetett. 
    A nagymélt. m. k. belügyminisztérium minden más véleménnyel szemben a telepítési kormánybiztosnak és egészségügyi közegének véleményét tartotta a telepítés további phasisaira nézve irányadónak s hogy ez helyes volt, már néhány hóval később kitűnt, midőn Gyurgyevó egészségi viszonyai oly rohamosan javultak, hogy a gyors javulás országszerte általános meglepetést keltett. 
    Október havában ugyanis az idő mind hűvösebbé vált, száraz keleti szelek fújtak, melyek a talajt végleg kiszárították és az aldunai lapályok levegőjét megtisztíták fertőző anyagaitól. Ekkorra már a lakházak is jobbára elkészültek, minek folytán október hó közepétől kezdve az év végéig az egészségi viszonyoknak folytonos és tartós javulását lehetett észlelni, úgy hogy december havában mindössze már csak öt haláleset fordult elő, mely szám már a telep normális egészségi állapotának felelt meg. 
    A váltóláz, mely minden hónapban az összes megbetegedéseknek csaknem felét tette ki, október hó óta szintén folytonos csökkenést mutatott, azonban az előfordult esetek száma még december hóban is elég tekintélyes volt (108 eset), bár az idő e hóban egészen télies alakot öltött. 
    Az egészségügy javulásához nagyban hozzájárult a gyurgyevói barakk-kórház is, mely november hó elején megnyittatott, s melyben nemcsak a súlyosabb betegek részesültek gondos ápolásban, hanem a járó betegek gyógykezelése és gyógyszerekkel való ellátása is pontosabban és a mai orvostudomány kívánalmainak megfelelőbben volt eszközölhető.
    A lefolyt öt hónapban Gyurgyevón összesen 2377 beteg gyógykezeltetett, vagyis többen, mint a gyurgyevói székelyek összes száma. Ez onnan van, hogy sokan több betegségen mentek keresztül s így a betegségek rovatában több ízben fordultak elő. 
    A Gyurgyevón létesített egészségügyi intézkedéseknek eme ritka és gyors sikerei főleg azon körülménynek voltak köszönhetők, hogy Gromon Dezső ő méltósága, az akkori telepítési kormánybiztos, a helyszínen személyesen szerzett meggyőződése alapján, mindenről a lehető legrövidebb úton személyesen intézkedett. 
    Nagy-Györgyfalván az egészségi állapotok sokkal kedvezőbbek voltak. Az előfordult betegségek számra aránytalanul kevesebb, súlyosságra nézve pedig enyhébb lefolyásúak voltak. Nagy-Györgyfalvának még azon előnye is volt, hogy ott már május óta egy barakk-kórház állott működésben, melyben a súlyosabb betegek ápoltattak s mely november havában Homoliczra, egy e czélra kórházzá átalakított vámépületbe tétetett át. A Gyurgyevón oly nagy aggodalmat keltő typhosus megbetegedések itt csak kivételesen, a gyermekekre nézve oly veszélyes gyomorbélhurutok pedig sokkal kisebb számban fordultak elő és enyhébb lefolyásúak voltak. Enyhe lefolyású vérhas szórványosan a nyári hónapok mindegyikében fordult elő. A jelentkezett betegek legnagyobb része itt is váltólázban szenvedett, mely azonban itt oly sok senyvet és vízkórt nem hagyott hátra, mint Gyurgyevón. Az egészségi állapotok október hó óta itt csaknem normálisak voltak.
    A hertelendyfalviak szeptember haváig Marienfelden laktak. Egészségi állapotuk itt elég kedvező volt, amennyiben a váltólázon kívül alig fordult elő más betegségi eset. Miután azonban innen Hertelendyfalvára átköltöztek, egészségi állapotuk rosszabbra fordult. A váltólázak makacsabbakká váltak s számos esetben vízvérűséget és vízkórt okoztak, úgyszintén sok esetet észleltem a csorvás lázaknak és typhosus megbetegedéseknek. Itt még október hóban is csak keveset javult az egészségi állapot, mi főleg annak volt tulajdonítható, hogy itt az ideiglenes lakházak legkésőbben készültek el s a lakosok az időváltozásoknak nagymértékben ki voltak téve, sokan pedig ideiglenes lakásukat a televényes földbe vájták maguknak. November és deczember hónapokban azonban az egészségi viszonyok itt is csaknem egészen a normálisig javultak. 
    Míg Gyurgyevón a vörös kereszt egyleti népkonyha 9 hónapon át egészen 1884-iki márczius hó 15-ig fennállott, az utóbbi két telepen népkonyhák egyáltalában nem működtek, hanem az élelmezés itt kezdettől fogva nyers tápszerek kiosztása által eszközöltetett. 
    Miután a három egymástól meglehetősen távol fekvő telep összes betegeinek gyógykezelése és mind a két telepítési kórháznak vezetése oly terheket róttak reám, melyek egy emberi erőt messze túlhaladtak, még az ősz elején felterjesztést tettem egy második telepítési orvosi állás szervezése iránt, mely elfogadtatván, az óhajtott orvosi állás csakugyan szerveztetett. Azonban ezen állás a legnagyobb sajnálatomra daczára a nem épen kedvezőtlen feltételeknek egészen az 1884. évi április hó közepéig pályázó hiányában betöltetlen maradt, s így a három telep összes orvosi teendőit egész télen át sokszor csaknem járhatlan utak mellett egyedül voltam kénytelen teljesíteni.
    A székely telepesek egészségi viszonyai 1884—1888-ig. 
  A székely telepesek egészségi állapota az ezután következő években mindinkább kedvezőbbé vált. Gyurgyevó talaja teljesen kiszáradt, a környékén levő mocsarak lassanként eltűntek, a szántóföldek művelés alá kerültek, a talajvíz pedig 2 méter átlagos mélység mellett egész éven át alig mutatott ½ méternél nagyobb ingadozást. Ezen kedvező állapotok elsősorban a dunai védgátnak, részben azonban a belvizek folyamatba vett czélszerű csatornázásának és levezetésének voltak köszönhetők. Mindazáltal évenként a tavaszi hónapokban, midőn a Duna magas vízállása miatt a belvizek lefolyása akadályozva volt, az egészségi viszonyoknak a helyi viszonyoktól eredő kisebb fokú hanyatlásai voltak észlelhetők, melyek azonban a nyár közepéig rendesen a normálisig javultak, míg az őszi hónapok az egészségügyre a legkedvezőbbeknek bizonyultak be. A betegségek közül a malária volt az, mely ezentúl is a tavaszi hónapokban nagyobb fokban szokott volt fellépni, azonban minden évben gyérebben és enyhébb lefolyással. A leggyakoribb és gyermekekre nézve kiválóan veszélyes megbetegedést a bélhurut, vérhas és gyermekek nyári hányszékelése képezte, mely betegségek szintén a melegebb tavaszi hónapokban voltak felette gyakoriak. 
    Az egészségi viszonyokra nézve a tavasznál sokkal kedvezőtlenebb évszak volt ezentúl a tél. Az 1883—84-iki enyhe tél ugyan a telepesek egészségi állapotára káros hatással nem volt, de annál nagyobb bajt okozott a reá következő évnek hidegebb és zordabb tele. Az ideiglenes lakások e télen a telepeken uralgó zord szelek ellen nem nyújtottak elegendő védelmet, minek következtében a lélegző szervek betegségeiben, torokbajokban és csúzos bántalmakban Gyurgyevón rendkívül sokan megbetegedtek. Ugyanezen ok folytán a másik két telep, különösen pedig Hertelendyfalva lakosai is sokat szenvedtek, mert ez időben még itt is sokan ideiglenes lakházakban laktak. 
    Amíg azonban Hertelendyfalva és Nagy-Györgyfalva telepesei rendes házaikat lassanként fölépíthették, addig a gyurgyevóiak négy telet voltak kénytelenek azon kis ideiglenes lakásokban tölteni, melyek tulajdonképpen csak egy téli használatra voltak szánva. Ezen lakások több ízben megvizsgáltattak és időnként kijavíttattak, de ezen intézkedések nem voltak képesek a téli időkre az egészségügy hanyatlását teljesen megakadályozni, mert a január és február hónapokban e vidéken uralgó, »kosova« néven ismert szelek oly zordak szoktak lenni, hogy ellenük csak jól épített vastagfalú lakóház nyújthat elegendő védelmet. Az uralkodó szelek ellen aránylag még legjobban voltak megvédve azon székely telepesek, kiknek ideiglenes lakásai Gyurgyevó régi körtöltésébe voltak vájva, de ezeknek lakosai a malarikus megbetegedéseknek voltak fokozottabb mértékben kitéve. 
    A legkedvezőbb év egészségi szempontból az 1886-iki volt, mivel ezen évben sem a malária, sem más járványos betegségek a telepeken nem uralkodtak és a téli hónapok is kedvezően folytak le; legkedvezőtlenebb egészségi viszonyokat pedig 1883 óta az 1887-iki év tünteti fel. Ez év téli és tavaszi hónapjaiban ugyanis a telepeken heves kanyaró- és himlőjárványok dühöngtek. 
    A későbbi bevándorlások és pedig az 1884. évben Hertelendyfalvára érkezett 40 család s 1887-ben Nagy-Györgyfalvára és Gyurgyevóra érkezett 54 család egészségi viszonyai nem voltak kedvezőtlenebbek az 1883. évben bevándoroltakénál. Azonban az 1886. év őszi és téli hónapjaiban folyton tartó kisebb bevándorlások a gyurgyevói egészségi viszonyok rosszabbodását nemcsak azzal mozdították elő, hogy a bevándorlók közül sokan betegen érkeztek meg, hanem azzal is, hogy az ideiglenes lakások túlzsúfoltságát fokozták. Mert az újonnan érkezettek mind itteni rokonaiknál és ismerőseiknél szállásolták el magukat. 
    A nagymélt. m. k. belügyminisztérium ez időben a bukovinai székelyek tömeges bevándorlását megakadályozó, mely intézkedés nagy kellemetlenségektől és veszélyektől óvta meg a telepes községeket, mert a bevándorlók tömege épen akkorra érkezett volna a telepekre, a midőn itt a himlő- és kanyarójárványok a leghevesebben dühöngtek.
                                                                             Népmozgalmi adatok. 
    A székely telepesek születési és halálozási adatainak egybevetése az 1883-iki év kivételével minden évben szaporodást tüntet fel.
                                                          Fertőző betegségek és járványok. 
                                                                         1. Váltóláz. 
    A váltóláz, mely ezen vidéken azelőtt is mindig otthonos volt, 1883-ban valóságos endemiává fokozódott, mely nemcsak a hegyes vidékről bevándorolt székelyeket támadta meg tömegesen, hanem az e vidékhez szokott őstelepeseket sem kímélte meg. Amint azonban az Alduna vidéke ármentesítés folytán a kultúrának ismét visszaadatott, lassanként a malária is alábbhagyott, sőt később csaknem egészen megszűnt. Az egyes években mindazáltal némi évszaki visszaeséseket lehetett konstatálni, melyek mindig a tavaszi hónapokra estek. Ilyenkor ugyanis a tavaszi belvizek az öblözetekből a Duna magas vízállása miatt le nem folyhatván, a homokos talajnak vízátbocsátó képességénél fogva a talajvíznek mindig tetemes emelkedését idéztek elő az öblözetekben. Ilyenkor Gyurgyevón a kutak vízfelszíne fél méterrel, némely évben többel is emelkedett a szerint, hogy mennyi ideig tartott a belvizek pangása. A malária pedig, mely már a talajvíz emelkedésekor is fokozódott, a talajvíz apadása idejében rendesen tetőfokát szokta volt elérni. A malária ezen időszaka rendesen két-három hónapig tartott, mely után annak csökkenése és megszűnte néha rendkívül hirtelen állott be. Ezen időpont eleinte a nyár végére, később a nyár közepére esett. Ilyenkor a legmakacsabb váltólázak is könynyen gyógyíthatókká váltak, sőt nem egyszer tapasztaltam, hogy egy-egy váltóláz gyógykezelés nélkül önként is meggyógyult. Általában mondhatom, hogy a működésem tartama alatt gyógykezelt közel 3000 váltóláz eset között egyet sem találtam, mely chíninnel gyógyítható nem lett volna. Igaz, hogy makacs esetekben a chininnel való utókezelést a visszaesések meggátlása végett sokszor a fentebb jelzett kedvezőbb időszak beálltáig kellett folytatnom, de ez a betegre nézve semmiféle hátránynyal nem járt. A kifejezett váltóláz-rohamokkal jelentkező malária kellő gyógykezelés mellett nagyobbfokú máj- és lépdaganatokat ritkán hagyott vissza, ellenben az olyan váltólázak, melyek tipikus rohamok nélkül folytak le, ha kellő időben fel nem ismertettek, rendesen nagy lépdaganatok okozóivá lettek. Noha az első chininadagok nagysága az egyes esetekhez mérten akkorára lett megszabva, hogy kisfokú chininismus létrejöjjön, a chininnek káros utóhatását egyetlen egy esetben sem észleltem. A telepeken mindig a lehető legjobb minőségű chininum sulfuricum használtatott, mely súlyos esetekben főleg akkor volt gyors és biztos hatású, ha oldott állapotban adatott. A complikatio nélküli váltólázesetek ritkán voltak oly súlyosak, hogy az életet komolyan veszélyeztették volna, de annál veszélyesebbek voltak a szövődményes esetek. Az 1883-iki maláriajárvány alkalmával a váltólázat az esetek több mint felénél többé-kevésbbé súlyos szövődményes betegségek kísérték. Leggyakoribb szövődmény volt a hányás, mely az esetek több mint egy harmadánál volt észlelhető, ritkább volt a hányszékelés. Veszélyes szövődmény volt a vérhas különösen akkor, ha a maláriától vérszegénnyé vált, vagy már éppen vízkóros beteget támadott meg. A malária a telepítés első évében a szegényebb s csaknem kizárólag kukoriczamáléval táplálkozó székelyeknél csakhamar általános vérszegénységet s vízvérűség folytán vízkórt okozott; az ilyen táplálkozástól eredő pellagra betegek pedig maláriára kiváló hajlammal bírtak s a váltóláznak sokszor már egy-két heti tartama után vízkórba estek. Ezen vízkóros betegek azonban a malária alábbhagyásával kellő gyógykezelés, különösen pedig czélszerű táplálkozás mellett többnyire könnyen gyógyíthatók voltak, minélfogva a telepítési kórházak, valamint a gyurgyevói népkonyha működése ez időben főleg ezen utóbbi szempontból a székelyekre nézve rendkívül áldásos volt. 
                                                            2. Vérhas. 
     A vérhas a telepeken a maláriának hű kísérője volt. Valahányszor a malarikus betegek száma szaporodott, azzal egyidejűleg rendesen a vérhas-esetek is gyakoriabbakká lettek. Gyakoriak voltak a vérhasban való megbetegedések ezenkívül még a nyár végén és az őszi hónapokban, vagyis gyümölcsérés idején. A vérhas mint önálló betegség felnőtteknél többnyire enyhe lefolyású volt, ellenben a más betegségekhez szövődmény gyanánt szegődő vérhas, valamint a gyermekek vérhas-esetei csaknem mindig súlyosak voltak. A telepek egészségügyének általános javulásával a vérhasban való megbetegedések is mind ritkábbakká lettek. 
                                                           3. Hagymáz. 
    A hasi hagymáz 1883-ban Gyurgyevón a legsúlyosabb betegségnemek egyikét képezte s különösen azon családok körében lépett fel sűrűbben, melyek újonnan készített ideiglenes lakásaik vesszőfalait a gyurgyevói iszapos talajnak fekete földjéből készített sárral tapasztották ki és azok nedves állapota mellett is a lakásban laktak. Nem kevésbbé gyakori volt a hagymáz azon családoknál is, kiknek ideiglenes lakásaik Gyurgyevónak régi körtöltésébe voltak vájva. Később a hagymáz mind ritkábban fordult elő s az utolsó két évben alig lehetett már egy hagymáz esetet találni. Általában mondhatni, hogy a hagymáz e vidéken rendes viszonyok között a ritkább betegségek közé tartozik. 
                                                 4. Diphtheritis és croup. 
    Ezen rendkívül veszélyes gyermekbetegségek szórványosan a téli és tavaszi hónapokban minden évben fordultak elő, járványossá azonban a telepek rossz hygieniai viszonyainak daczára nem váltak. Mindazonáltal az 1887-ik évi nagy kanyarójárványnak ezek képezték azon szövődményeit, melyek a legtöbb halálesetet okozták. 
                                                           5. Kanyaró. 
    A telepítés első éveiben az aldunai telepesek nagyobb járványoktól mentek maradtak, azonban az 1886—87-iki télen Nagy-Györgyfalván és Gyurgyevón heves kanyarójárvány, Hertelendyfalván pedig himlőjárvány lépett fel. 
    Nagy-Györgyfalván a kanyaró 1887-ik évi január 6-án lépett fel az ottani őstelepesek gyermekei között. Az első esetnek és ezzel együtt a járvány keletkezésének kipuhatolására irányzott törekvés sikertelen maradt. A járvány, mely kezdetben csakis az őstelepesek gyermekei között uralkodott, február közepe táján, azaz 5 héttel a járvány keletkezése után a székely telepesek között is terjedni kezdett. Az egész járvány pedig tartott 79 napig, mely idő alatt összesen 260 kanyaró-beteg jelentetett be, vagyis Nagy-Györgyfalva 2336 lélekből álló lakosságának 11,13%-a. Ezek közül gyógyult 227, meghalt 33, vagyis a bejelentett összes kanyaró-eseteknek 12,69%-a. A meghaltak között volt őstelepes 18, székely telepes 15. A leggyakoribb halálozási okot a kanyaróhoz szegődő croup, tüdőláb és súlyos tüdőhurutok képezték; ritkábban csatlakozott a kanyaróhoz utóbaj gyanánt vérhas, idült bélhurut és gyermekaszály. A kanyaró eseteknek ily súlyos lefolyása részint a lakások zsúfoltságának, részint pedig azon körülménynek tulajdonítható, hogy február hó második felében, midőn a kanyarójárvány tetőfokát érte el, a telepeken huzamos ideig rendkívül zord keleti szelek uralkodtak. 
    Gyurgyevón 1887-ik évi január 31-én jelentettek be legelőször több kanyaró esetet. Az első kanyaró esetet itt egy Krivabara nevű torontálmegyei községből január vége felé ide költözött őstelepes család hozta be, később azonban Nagy-Györgyfalván időző gyurgyevói bolgár családok onnan is hoztak kanyarót, minélfogva a járvány rövid idő alatt eleinte az őstelepesek között, három héttel később pedig a székely telepesek között is rohamosan elterjedt. A járvány e telepen 83 napig tartott, mely idő alatt megbetegült összesen 357 egyén, azaz Gyurgyevó 2628 lélekből álló lakosságának 13,58%-a. Ezek közül meggyógyult 318, meghalt 39, vagyis az összes kanyaró-eseteknek 10,92%-a. A meghaltak között volt őstelepes 15, székely telepes 24. A halálozás leggyakoribb okát itt is a kanyaróhoz csatlakozó torokgyík, roncsoló toroklob, tüdőlob, főleg azonban a vérhas és makacs bélhurutok képezték. Ezen a telepen az ideiglenes lakások zsúfoltsága — annak daczára, hogy ötven család már a megelőző őszön Székely-Kevére átköltözött — nagyobb volt mint Nagy-Györgyfalván, de a járvány tetőfoka márczius hó második felére esvén, az ekkor beállott enyhébb időjárás a kanyarójárvány további lefolyására kedvező befolyást gyakorolt. Csakis ezen körülménynek köszönhető, hogy a gyurgyevói kanyarójárvány halálozási aránya, ezen telep felette rész hygiéniai viszonyainak daczára, valamivel kedvezőbb volt a Nagy-Györgyfalvainál. A kanyaróban nemcsak gyermekek, hanem felnőttek, — férfiak és úgy mint nők — sőt egy 57 éves férfi is megbetegedett. A felnőttek kanyaró-megbetegedése mindig súlyos, de szövődmény nélküli volt. 
                                                           6. Himlő. 
    Ezen betegségnek járványos terjedése ellen három éven át Gyurgyevón és Nagy-Györgyfalván kemény, de eredményében meglepően sikeres harcot vívatott, amennyiben annak daczára, hogy a szomszéd községekből és más himlős vidékekről számos esetben himlőt hoztak e két községbe, a tett egészségügyi intézkedések folytán azoknak járványos elterjedése mindig sikerrel megakadályoztatott. Hogy pedig a himlőjárvány fellépésének sikeres meggátlása nem a véletlennek vagy vak szerencsének, hanem csakis a helyes egészségügyi intézkedések szigorú és lelkiismeretes végrehajtásának volt tulajdonítható, arra nézve szomorú példát nyújtott Hertelendyfalva, mely községben az egészségügyi intézkedéseknek hiányos végrehajtása folytán a legelső himlőeset, mely a községbe hozatott, nagy és hosszan tartó himlőjárvány okozójává lön. A telepek környékén levő községekben, valamint Pancsován és Kubinban már 1885-ben fellépett a himlő és azóta ezen járvány minden évben majd az egyik, majd a másik környékbeli községben kiújult, mígnem 1887-ben úgy Pancsován, mint a telepek tőszomszédságában levő valamennyi községben tetőfokát érte el. Ezen idő alatt a himlő a telepekre több ízben behurczoltatott, mely eseteket, mivel nagyon tanulságosak, nem tartom fölöslegesnek részletesen elősorolni. 
a). Gyurgyevó. 
    Gyurgyevón 1885-iki április 25-én egyszerre két himlő-eset konstatáltatott, melyet őstelepesek hoztak be, de a betegség származásának részletei kipuhatolhatók nem voltak, csak annyit lehetett kideríteni, hogy ezek már nem az első himlő esetek voltak. Mindazonáltal a himlősöknek saját lakásaikban való legszigorúbb elkülönítése foganatosíttatott, és midőn a himlő ennek daczára is terjedni kezdett, az éppen üresen álló Il-ik népkonyhai helyiség azonnal himlő-kórháznak rendeztetett be, melybe minden újabb himlős beteg vitetett, míg a himlősök magánlakásai a legszigorúbb fertőtlenítő eljárásnak vettettek alá. Ily rendszabályok mellett sikerült a himlőjárványt 12 esetre korlátolni, melyből 2 meghalt, 10 pedig meggyógyult. 
    1886. évi márczius havában egy Bukovinából bevándorolt székely család egy 10 éves himlős fiút hozott magával. A fiúnak szigorú elkülönítése és az egész családnak hosszabb orvosi megfigyelése mellett az eset izolálva maradt. 
    1887. évi április 30-án egy, télen át a közeli Plositz községében lakó gyurgyevói őstelepes a családját, melynek egy része a himlőt nemrég Plositzon kiáltotta, Gyurgyevóra áthozván, ennek két tagja az átköltözködés után néhány napra himlős lett, minek folytán az illető az elkülönítés kellemetlenségeit kikerülendő, családját rögtön visszavitte Plositzra, hol már hosszabb idő óta uralkodott a himlőjárvány s hol az ilyen egyéni szabadságot megszorító intézkedésektől tartania nem kellett. Az egészségügyi intézkedés ez esetben csak a himlős család lakásának fertőtlenítésére szorítkozott, mely után újabb himlő-megbetegedés nem fordult elő. 
    1887-iki június 8-án egy székely telepes, ki Hertelendyfalván lakó rokonának himlős házában családjával együtt látogatást tett, szintén himlőt hozott Gyurgyevóra, a mennyiben egymásután mind a két gyermeke himlőbe esett. Szigorú elkülönítés mellett ezen esetek is izolálva maradtak. 
                                            b). Nagy-Györgyfalva. 
    Nagy-Györgyfalván 1887-iki január 5-én egy olasz kubikos himlőt hozott a községbe és abban meg is halt; ugyanazon év július havában pedig egy Módosról ide költözött juhász-családnak egy nőtagja érkezett meg súlyos himlővel. Mindkét esetben az elkülönítés és fertőztelenítés teljesen sikeres volt, mert újabb himlő-esetek ezután nem fordultak elő. 
                                               c). Hertelendyfalva. 
    Hertelendyfalván 1887-iki január 16-án egy őstelepes házában himlő-eset fordult elő, melynek elkülönítése a szokott módon a beteg lakásán elrendeltetett s ennek végrehajtásával a telepközség elöljárósága bízatott meg. De az elkülönítés a község elöljárósága által, mint később kiderült, nagyon hiányosan hajtatott végre, miáltal a legkedvezőbb időpont a járvány terjedésének meggátlására elszalasztatott. Nem lehetett tehát csodálkozni azon, hogy az első eset után nyomban rá az ezzel szemben levő házban, néhány nappal később pedig a szomszédos házak családtagjai között egyszerre 12 egyén lett himlőssé, mely szám egy hét múlva 21-re emelkedett. Ily nagyszámú himlősökkel szemben az elkülönítést alkalmazni többé nem lehetett. Az egészségi intézkedések ezentúl csak arra szorítkoztak, hogy a lakosság figyelmeztetett a kívülről is felismerhetővé tett himlős házaknak gondos kerülésére, továbbá néhány czélszerű intézkedés hozatott, melyek az iskolák, korcsmák és egyéb gyülekező helyekre, valamint a himlős halottak látogatása, virrasztása és temetkezése körül követendő eljárásokra vonatkoztak. Egyben a védhimlő-oltás is megkezdetett. 
    A járvány, mely keletkezésének első két hónapjában csak az őstelepesek között uralkodott, márczius havában a külön utczákban lakó székely telepesek között is rohamosan terjedni kezdett. A székely telepesek között fellépett himlőjárvány a másik két telepre, különösen pedig Gyurgyevóra nézve volt veszélyes, mert a gyurgyevói andrásfalviak a hertelendyfalvai andrásfalvaiakkal folyton a legélénkebb érintkezésben állottak. Gyurgyevón pedig, hol még alig szűnt meg a leghevesebb kanyarójárványok egyike, a rész hygiéniai viszonyok miatt egy himlőjárvány beláthatlan nyomort idézhetett volna elő. A telepítési kormánybiztosság tehát főleg ezen utóbbi okból a hertelendyfalvai himlőjárványnak minden áron való elfojtását kívánta, melynek kivihetősége azonban ezen stádiumban csakis egy himlő-kórház felállításával volt remélhető. A himlő-kórház tehát, melynek felállítása eddig is csak azért maradt el, mert az egyedüli épület, mely erre alkalmas lett volna, t. i. a községen kívül fekvő kincstári vadászlak oly elhanyagolt állapotban volt, miszerint használhatóvá tétele tetemes költségekkel járt volna, a telepítési kormánybiztos rendeletére a volt homoliczi kórház bútorzatával berendeztetvén, május hó 7-ikén a himlős betegek számára megnyittatott és ezentúl minden újabb himlő eset ide vitetett ápolás végett. A kórházba való szállíttatásnak azonban sokan ellenszegültek, úgy hogy számos esetben karhatalmat kellett igénybe venni, némelyek pedig himlős betegeiket eltitkolták. Ezen utóbbi ok volt különösen az, mely a kórház felállítása után a járvány tökéletes elfojtását megakadályozó, mert noha a kórházmegnyitása után a himlőjárvány annyira alábbhagyott, hogy május hó közepétől kezdve már csak szórványos esetek fordultak elő, ily szórványos esetek felléptét még július hó-ig sem sikerült teljesen megakadályozni, midőn is a himlőkórház közel két havi működés után beszüntettetett. Egyes szórottan fellépő himlőesetek a kórház megszűnte után is még több hónapon át fordultak ugyan elő, de a járvány mint ilyen megszűntnek volt tekinthető. 
    A járvány egész tartama alatt összesen 166 himlős beteg fordult elő, kik közül 126 gyógyult, 40 meghalt. A meghaltak között volt őstelepes 15, székely telepes 25. Noha az első himlő-esetnek származása kipuhatolható nem volt, a többi esetekre nézve mindig ki lehetett mutatni, hogyan vitetett át a himlő egyik családból a másikba. A himlő rendesen a himlő-betegek látogatása, a himlős halottak nézése és virrasztása folytán terjedt ugyan, de a betegség legveszélyesebb közvetítőinek mégis azon üdülő himlősöket kellett tekinteni, kiknek himlő-hólyagcsái száradó félben és lehámló állapotban voltak, mert ezek fennjárván, az egészséges családokkal sűrűn érintkezhettek. 
    A himlőjárvány kifejlődése és leküzdése ellen hozott egészségügyi intézkedésekkel szemben Hertelendyfalvának őstelepes elöljárósága kezdettől fogva semmiféleképen nem indokolható közönyt tanúsított. 
                                                     7. Trachoma. 
    Trachoma miatt az aldunai telepesek két ízben lettek alaposan megvizsgálva és pedig először 1884-ben, másodszor 1886-ban. Ezenkívül az újonnan bevándorolt székely telepesek megérkeztükkor alapos szemvizsgálatnak vettettek alá. 
    A székely telepesek között a trachoma kezdetben csak szórottan fordult elő, de 1886-ban Hertelendyfalván járványossá kezdett válni, minélfogva itt a trachomások kényszer gyógykezeltetése több mint egy éven át sikerrel alkalmaztatott. 
    Legtöbb trachomás beteget az 1887-ik év május havában bevándorolt és Nagy-Györgyfalván, valamint Gyurgyevón letelepült 54 család tagjai között lehetett találni. 
    A telepítés kezdete óta mind a három telepen összesen 91 trachomás beteg fordult elő. Ezek közül Gyurgyevóra esik 25, Nagy-Györgyfalvára 20, Hertelendyfalvára 46. Ezek közül gyógyult Gyurgyevón 10, Nagy-Györgyfalván 13, Hertelendyfalván 41, gyógykezelés alatt pedig maradt a három telepen összesen 27. A gyurgyevói szembajosok gyógykezelése a lakosságnak 1887-ik év második felében Székely-Kevére történt átköltözködése miatt megszakíttatott. 
                                                        8. Bujakór. 
    A tömeges bevándorlás alkalmával a székely telepesek között az erkölcsi viszonyok kissé meglazultak, minek következménye a bujakóros betegségek terjedése volt. A későbbi évek rendezettebb viszonyai azonban e tekintetben alapos javulást hoztak létre, minek folytán a bujakóros betegek száma évről évre annyira apadt, hogy az 1887-ik év lefolyása alatt a telepeken már alig fordult elő néhány eset. 
                          
                                Egyéb betegségek. 1. Gyomor- és hátbántalmak. 
    Az 1883-iki malária alkalmával a hányás és hányszékelés részint mint súlyos önálló betegség, részint mint a maláriának szövődménye óriási számban lépett fel, mely utóbbi esetben ezen bajok sokszor csak ideges tüneteit képezték a váltólázrohamoknak, melyeknek gyógyultával a hányás vagy hányszékelés is rendesen minden további gyógykezelés nélkül meggyógyult, a súlyosabb váltólázrohamok később is főleg azon évek nyári hónapjaiban, melyekben a talajvíznek tavaszi ingadozásai a rendesnél nagyobb fokúak voltak (mint pl. 1886-ban) gyakran hányással, ritkábban hányszékeléssel voltak egybekötve, mely tünetek szintén csak a váltóláz gyógyultával gyógyultak. Súlyosak voltak 1883-ban azon heveny gyomorhurutok, melyek csorvás és typhusos lázak kíséretében léptek fel, mert ezeknek gyógyulása a lázak elmúltával többnyire csak hosszas gyógykezelés után következett be. A gyermekek hányszékelése és bélhurutja rendesen a maláriával párhuzamos lépést tartott, amennyiben a malária évszakában tehát tavasz végén és nyár elején szokott volt ezen betegség is tömegesen fellépni. Egyes esetek azonban minden évszakban, még télen is fordultak elő. Idült gyomorhurutok és bélhurutok főleg a pellagra-betegek között fordultak elő, a bélhurutok azonban a váltóláz-senyvnek is többnyire hű kísérői voltak. 
                                             2. Légzőszervek betegsége. 
    A tüdőláb a kedvezőtlen lakási viszonyok miatt a téli és tavaszi hónapokban Gyurgyevón nagyon gyakori betegség volt, azonban nem minden évben egyformán. Az 1884—85-iki tél a tüdőlábnak kiválóan kedvezett, mert nemcsak Gyurgyevón, hanem a másik két telepen is a lakosok közül sokan estek ezen betegségbe. Különösen sok ily eset fordult elő a hertelendyfalvai telepesek között, úgy hogy ezen betegség itt csaknem járványos jelleget öltött. 
    A tüdővész szintén nem tartozott a ritkább betegségek közé, gyorsabb kifejlődését pedig a gyurgyevói rész hygiéniai viszonyok szintén előmozdították. Tüdővészes betegek váltóláz irányában nem mutattak nagy fogékonyságot. 
    A tüdő és hörgők hurutos lábjai Gyurgyevón minden télen, különösen pedig az 1884—85-iki télen tömegesen mutatkoztak s a gyermekeknek, főleg csecsemőknek nagyon súlyos és veszélyes megbetegedéseit képezték. 
                                                               3. Csúz. 
    A gyurgyevói lakási viszonyok ezen betegségnek is kedveztek. Úgy az izom, mint az izületi csúz a téli hónapokban a leggyakoribb betegségek közé tartoztak, melyek azonban kellő gyógykezelés mellett csaknem minden esetben káros utókövetkezmények nélkül gyógyultak.  
                                                            4. Vízkór. 
    A vízkórról, mint a maláriának egyik következményéről már fennebb említést tettem. A vízkór azonban a malarikus betegeknél nemcsak vízvérűség folytán fejlődött, hanem a maláriához csatlakozó heveny veselob folytán is. Az 1883-iki malária alkalmával sokszor már egy-két váltólázroham után fellépett veselob és ennek folytán általános vízkór. A váltóláznak mindjárt az első rohamok után való meggyógyítása nem akadályozta meg minden esetben a vízkór kifejlődését. Az így létrejött vízkóresetek leggyakrabban gyermekeknél fordultak elő és többnyire súlyos lefolyásúak voltak. 
                                                           5. Rüh. 
    A rüh a téli hónapokban leggyakrabban a juhtenyésztést űző bolgár családoknál fordult elő, honnan sokszor a székely telepes családokhoz áthurczoltatott s kiirtása a nagyszámú családtagokkal biró szűk helyen összezsúfolt családoknál sokszor csak nagy nehezen sikerült. 
                                                         6. Pellagra. 
    Ez a betegség, mely csakis kukoriczával táplálkozó népeknél szokott előfordulni, a telepítés első idejében a székely telepesek között is nagyon gyakori volt. A székely telepeseknek ugyanis legfőbb táplálékát kukoriczamálé képezi. A pellagra emésztési zavarokkal, bélhuruttal, feltűnő vérszegénységgel, ritkább esetekben lábvizenyővel és scorbuttal szokott együtt járni, és mivel az ilyen beteg bőrszíne sárgás fakószerű, a végtagok hátoldalain pedig a bőr barnás és lehámló, a székelyek ezen betegséget »fekete sárgaságnak« nevezik. A pellagra a telepítés első évében azon tulajdonságánál fogva, hogy a maláriára való hajlamosságot növelő s utóbbival szövetkezve a maláriasenyv kifejlődését siettető, a rosszabb indulatú betegségek közé tartozott. A későbbi években azonban a székelyek anyagi viszonyainak javultával a pellagrának fellépése ritkábbá és lefolyása enyhébbé vált. A pellagra rendesen a legszegényebb, csakis máséval táplálkozó székely családok felnőtt tagai között fordult elő és lefolyásában télen át rendesen javulás, nyáron pedig czélszerűbb táplálkozás és gyógykezelés nélkül többnyire visszaesés állott be. 
                                                          A telepítési kórházak működése. 
                                                                  Homoliczi kórház. 
    Az ideiglenes telepítési kórházak közül a nagy-györgyfalvai még 1883-iki május hó elején nyílt meg s ugyanazon év november 12-én Homoliczra, egy e czélra átalakított vámépületbe tétetett át. Ezen épületnek 6 kórszobájában 30 beteg számára volt hely. A kórszobák közül kettő kert által volt a többitől elkülönítve esetleges fertőző betegek számára. Ezen kívül külön épületben volt a kórházi konyha, valamint a mosó és fertőztelenítő helyiség is. 
    Ezen kórház közel három évi fennállás után 1886-ik évi április 15-én beszüntettetett. Betegforgalma ezen idő alatt következő volt: 
    Fölvétetett összesen 403 beteg, ezek közül kibocsáttatott gyógyulva 304, javulva 88, gyógyulatlan 11, meghalt 16, ápolási napok száma 11,270. 
    A halálozási szám az összes betegeknek 3,97%-át teszi ki. Minden egyes betegre átlag 27,90 ápolási nap esik. 
                                                   Gyurgyevói barak-kórház. 
    A gyurgyevói barakk-kórház 1883-iki november 12-én nyittatott meg. Négy kórszobája 20 beteget volt képes magába fogadni. Az épület zárt folyosóval, orvosi és szolgalakással, gyógytári helyiséggel és konyhával volt ellátva. Ezen kórház 1887-ik év június 30-án szüntettetett be s több mint negyedfél évi fennállása alatt következő betegforgalma volt. 
    Felvétetett összesen 939 beteg, ezek közül kibocsáttatott gyógyulva 753, javulva 169, gyógyulatlan 17, meghalt 28, ápolási napok száma 18,478. A halálozás az összes betegeknek 2,98%-át teszi ki, minden egyes betegre pedig átlag ápolási nap esik.
    Nagyobb műtétek a telepítési kórházakban ritkán végeztettek, ily esetekben többnyire Dr. Alföldi és Dr. Berliner pancsovai orvosok közreműködése vétetett igénybe. 
    A telepítési kórházak el voltak látva mindennemű kórházi berendezéssel és orvos-sebészi eszközökkel. 
    Mindkét kórháznak saját jégverme volt. Mindkét kórháznak teljesen berendezett, nagyobb igényeknek is megfelelő házi gyógytára volt. Ezen gyógytárakból láttattak el Gyurgyevó és Nagy-Györgyfalva összes betegei, évenként átlag mintegy 1400, gyógyszerekkel. Az őstelepesek szintén a telepítési gyógytárakból kapták gyógyszereiket, de a gyógyszerek beszerzési árát megtérítették. 
    Az ápolói teendőket a telepítési kórházakban kezdetben vörös kereszt egyleti ápolónők, később e czélra betanított székely telepesek teljesítették. 
    A kórházak élelmeztetése részint vállalkozó útján, részint házi kezeléssel eszközöltetett. Utóbbi mód sokkal előnyösebbnek és jutányosabbnak bizonyult be. 
    A kórházak megszűnte után ezeknek berendezésével a három telepközség járványkórházai lettek felszerelve. 
                                     3. Hertelendyfalvai himlő-kórház. 
    A hertelendyfalvai himlő-kórház, mely a himlőjárvány megszüntetése czéljából a homoliczi kórháznak felszerelésével 12 ágyra rendeztetett be, 1887-ik év május 7-én nyittatott meg és 7 heti működés után ismét beszüntettetett. Ezen idő alatt mindössze 16 himlős beteg ápoltatott benne, kik közül 12 gyógyult, 4 meghalt. 
                                   Egészségügyi intézkedések és orvos-rendőri eljárások. 
                                    1. Telepítési orvosi állások szervezése és beszüntetése. 
    Az 1883-ik év szeptember havában szervezett telepítési másodorvosi állás pályázó hiányában csak 1884-ik év április hó15-én Fodor Ignácz Jr. által töltetett be, kinek három hó múlva történt lemondása után, helyére Hlavathy Béla neveztetett ki. Hlavathy több mint két évi szolgálat után állásától megválván, a másodorvosi állás többé nem töltetett be, hanem e helyett a hertelendyfalvai trachomás betegek gyógykezelése czéljából Alföldi Izidor tr. pancsovai orvos mint helyettes telepítési orvos alkalmaztatott 1886. szeptember 1-től 1887. év junius 30-ig, a midőn ezen állás is beszüntettetett. 
    A telepítési elsődorvosi állást, mely 1884. év január havában szerveztetett, miután Gyurgyevónak Székely-Kevére való áttelepítése folytán a telepek oly távolra estek egymástól (19 és 25 kilométer), hogy azokat egy egészségügyi körbe többé összefoglalni nem lehetett, a nagymélt. m. k. pénzügyminisztérium f. évi márczius hó végén beszüntette. 
    A telepítési elsődorvosi állásnak megszűntével az egészségügy további ellátására Hertelendyfalva számára egy pancsovai, Nagy- Györgyfalva számára egy homokczi, Székely-Keve számára pedig egy kubini orvos szerződtetett, mivel ezen orvosok székhelyei a telepes községek közvetlen közelében feküsznek. 
                                                        2. Bábaügy. 
    A telepítés első évében a telepeken okleveles bábák nem voltak, minélfogva arra törekedtem, hogy lehetőleg minden telepen okleveles bába alkalmaztassák. Hertelendyfalva számára sikerült még 1884-ben egy okleveles bábát szerződtetni, a másik két telep számára azonban bábát találni nem sikerült, minélfogva javaslatomra a telepítési kormánybiztosság két székely telepes asszonyt küldött a szegedi bába-iskolába, kik ott a szülészeti tanfolyamot sikeresen elvégezték és 1885. évi augusztus hó óta a szülészetet a telepeken gyakorolják. A tanfolyam tartama alatt a két székely telepes asszony Szeged városától ingyen élelmezésben részesült. 
                                                 3. Halottkémlés és temetkezés. 
    Gyurgyevón a halottkémlést a telepítési orvos, Hertelendyfalván pedig az őstelepesek képesített halottkéme teljesítette. Nagy-Györgyfalván képesített halottkém nem lévén, egy őstelepesnek halottkémi képesítés adatott. 
    A temetkezésre nézve Gyurgyevón azon intézkedést, hogy minden halott a halottas házba vitessék, daczára annak, hogy a lakosság ezen intézkedésnek megszüntetését sokszor kérelmezte, a rossz lakási viszonyok miatt mindvégig fenn kellett tartani. 
    Nagy-Györgyfalván a temető csaknem egészen a községben van, minélfogva a telepítési kormánybiztosság több ízben kísérletet tett temető czéljára a legközelebbi homoliczi magaslaton néhány holdnyi területnek a megszerzésére, de mindig sikertelenül.
    A temetők mind a három telepen halottas házzal lettek ellátva. 
                                     4. Orvos-rendőri bonczolatok és hullaszemlék. 
    A telepeken működésem tartama alatt többnyire a halál okának kiderítése végett végeztetett 9 orvos-rendőri bonczolat és tartatott 15 hivatalos hullaszemle. 
                                    5. Egyéb orvos-rendőri eljárások. 
    A telepesek egészségének megóvása czéljából kiváló gond fordíttatott az elárusított étel- és italneműek vizsgálatára, a köztisztaságra és a kutak jó karban tartására. Az iskolák orvosi ellenőrzése szorgalmasan gyakoroltatott. Az orvosi felügyelet kiterjesztetett a telepeken létező és az élelmezés miatt evidencziában tartott összes nyomorékokra és munkaképtelenekre is. Működésem tartama alatt a telepeken 4 székely telepes és 2 őstelepes tébolyeset miatt került megfigyelés alá. 
    A járványossá válható betegségek minden egyes esetében a legszigorúbb elkülönítés alkalmaztatott és a fertőztelenítés hatóságilag eszközöltetett, mely czélra a telepek fertőztelenítő szerekkel bőven elláttattak. Az állatorvosi teendőket a telepeken Szarvák, pancsovai járási állatorvos teljesítette. 
                                                 6. Védőhimlő-oltás. 
    A telepeken 1883—1888-ig összesen 1530 oltás és újraoltás végeztetett. Az előoltáshoz szükséges borjúnyirkot a budapesti központi oltóintézet évente díjmentesen szolgáltatta. A további oltás karról karra történt szigorú fertőztelenítő eljárás és az egészségügyi szabályok pontos szemmeltartása mellett. Oltástól eredő egészségügyi hátrány a beoltottaknál egyetlen egy esetben sem észleltetett. 
                                          7. Az orvosi hivatal ügyforgalma. 
    A telepek orvosi hivatalában négy és fél év alatt összesen megfordult 2032 ügydarab, melyek mind elintéztettek. 
                                   8. Cholera elleni óvóintézkedések, járványkórházak. 
    A telepeken teljesített kivételes egészségügyi szolgálat mellett a cholera által fenyegetett években külön cholera elleni intézkedések foganatosítására alig volt szükség, mindazáltal több eddig nem eléggé méltányolt intézkedések hozattak, melyek főleg a köztisztaságra és fertőztelenítésre vonatkoztak. A telepek mindenikén az értelmesebb lakosok közül egészségügyi bizottság alakíttatott, melynek tagjai a számukra kijelölt utczákban az egészségügyi szabályok pontos végrehajtását ellenőrizték. 
    A telepek jégkészletéről mindig kellő időben gondoskodva jön. 
    Minthogy Gyurgyevón kevés jó ivóvizet szolgáltató kút volt, a telepítési kormánybiztosság két nagyobb méretű, téglával kirakott közkutat építtetett. 
    Ugyanakkor épült Gyurgyevón egy ideiglenes járvány-kórház is, melynek épületanyaga később az áttelepítés alkalmával a székely-kevei járvány-kórház építésére fordíttatott. 
    Nagy-Györgyfalván szintén épült ez időben egy járványkórház a falu végén levő azon kissé lapályos térségen, mely a Duna és a nyílt csatorna töltése között fekszik. Ezen épület azonban a folyó év tavaszán beállott magas vízállás folytán a fakadó és szivárgó víz által annyira alámosatott, hogy lebontása elkerülhetetlenné vált. Hertelendyfalván a községen kívül fekvő kincstári vadászlak jelöltetett ki cholera esetére járvány-kórháznak.
                                       Gyurgyevó áttelepítésének kérdése. 
    Az 1883-iki maláriajárvány alkalmával Gyurgyevó alacsony fekvésének hátrányai és veszélyei oly élesen voltak kifejlődve, hogy ezen telep áttelepítésének szükségességéről mindenki meg volt győződve. Ezen nézetet magam is teljesen osztottam és azt 1883-ik évi jelentésemben kellően indokoltam, mely indokokat úgy a telepítési kormánybiztosság, mint Torontálmegye alispáni hivatalai teljesen magáévá tette és Gyurgyevó áttelepítése illetékes helyen tényleg elhatároztatott. 
    Az áttelepítésnek végrehajtása azonban nagyon nehéz feladatnak bizonyult be. A szomszéd községek, mint a legközelebbi magasabb helyek tulajdonosai e czélra földjeiket vagy éppen nem, vagy csak nagyon drágán voltak hajlandók átengedni. Egyik év a másik után múlt el anélkül, hogy az áttelepítés a teljesüléshez lényegesen közelebb hozatott volna. 
    Ezen idő alatt Gyurgyevó egészségi viszonyai annyira javultak, hogy egyesek részéről azon nem egészen alaptalan kérdés merült fel, vájjon okvetetlenül szükséges-e Gyurgyevó áttelepítése s váljon tekintettel a kedvező egészségi viszonyokra nem hagyható-e meg ezen telep régi helyén. Ezen álláspontból kiindulva a pancsovai magy. kir. folyammérnökség javaslatot nyújtott be a telepítési kormánybiztossághoz, melyben kifejtetett, hogy miután a gátépítés és csatornázás folytán Gyurgyevó telepközség egészségesebb viszonyok közé jutott, annak áttelepítését egészségügyi tekintetek többé szükségessé nem teszik. Ami pedig Gyurgyevónak árvíz elleni nagyobb biztosítását illeti, az egy a község körül vonandó körtöltéssel volna eszközölhető, melynek költségei nem mennének sokkal többre az áttelepítés költségeinél. A Duna és a belvizek tartós magas állása mellett magasra emelkedő talajvíznek felfogására pedig a javaslatban a község körül vonandó körcsatorna és a Batrikába vezető árkok voltak tervezve. 
    Ezen javaslat nekem véleményezés végett kiadatván, véleményes jelentésemben az 1883-ban elfoglalt álláspontomat a változott viszonyok daczára ez idő szerint is fenntartottam. »Mert igaz ugyan, hogy a dunai védgát építése és a belvizek csatornázás útján való czélszerű levezetése rendes körülmények között Gyurgyevónak egészségi viszonyait a normálisig javíthatják, de a belvizek levezetése nem vihető ki minden évben. Ha a Duna magas vízállása soká tart, akkor a belvizek levezethetők nem lesznek, hanem meg fognak gyülemleni, mi Gyurgyevón mindig a talajvíznek magasra való felszállását vonja maga után. A talajvíznek emelkedését ily körülmények között sem árkok, sem a telep körül vonandó s a Batrika medrébe vezető körcsatornák megakadályozni képesek nem lesznek. A Batrika medre, mely rendes viszonyok között a telepnek vízfelfogó medenczéül szolgálhatna, az előbb említett viszonyok mellett csakhamar megtelnék vízzel s azon túl a talajvízre befolyást gyakorolni képes nem volna.« Az alacsony fekvésű községek számos hygieniai hátrányai mellett főleg ezen egészségügyi ok volt az, mely miatt Gyurgyevónak e helyen való meghagyása ellen, valamint 1883-ban, úgy most is (1885) felszólalni kötelességemnek tartottam. Ezen kívül jelentésemben még azon — nem orvosi — nézetemnek is adtam kifejezést, hogy Gyurgyevó, mely a legközelebbi magasabb helyektől körülbelül 8—10 kilométerre fekszik, árvíz ellen még körtöltéssel sem lesz eléggé biztosítva. »A dunai védgát és a mérnökök által tervezett körtöltés, melyeknek az 1876-iki vízállás szolgál alapul, árvíz ellen véleményem szerint csak relatív biztosságot nyújthatnak, mert ki állíthatja azt biztossággal, hogy soha magasabb vízállás, mint az 1876-iki volt, nem lesz itt a Duna legnagyobb mellékfolyói torkolatának közelében.« Ezen véleményt teljesen igazolta a f. év tavaszán beállott áradás (1888), a midőn a Duna vízállása 80 centiméterrel haladta túl az 1876-ban észlelt legmagasabb vízállást s a VII. öblözet daczára annak, hogy védelmezésére minden lehető megtétetett, gátszakadás folytán eláradt. Gyurgyevó községét azonban szerencsére az áradat már nem találta a régi helyén, mert az még a múlt év folyamán áttelepített Székely-Kevére. Azon 80 család pedig, kik még az 1887—88-iki telet is Gyurgyevón töltötték, szintén még jóval a gátszakadás előtt átköltözködtek Székely-Kevére. 
                                             Székely-Keve felépítése. 
    Működésem tartama alatt mindig azon voltam, hogy az egészségügy körébe vágó kérdésekben az egészségi szempontok lehetőleg érvényre jussanak, mely törekvésem a telepítési kormánybiztosságnál mindig kiváló pártolásra talált. Ezen körülménynek köszönhető azon tény, hogy Székely-Keve felépítésénél a gazdasági, tűzbiztonsági és egyéb tekintetek mellett az egészségügyi szempontok is kellő figyelemben részesültek. 
    A község területének megszerzése egészségi szempontból szerencsésnek mondható, mert fekvése, főleg magasságánál fogva egészség tekintetében semmi kívánni valót nem hagy hátra. A közelben levő Blizanitza nevű terjedelmes mocsár, mely a községnek egészségügyi hátrányokat okozhatna, a Plositz-Kubini csatorna elkészülte után előreláthatólag teljesen ki fog száradni. 
    Székely-Keve talajának a ¾ méternyi humus rétege alatt több méter mélységig homokkal kevert agyag van, azon túl pedig tiszta homok. A talajvíz a mélyebb homokrétegben 9—10 méternyire a felszíntől található fel. Ilyen mélyek a székelykevei közkutak is. 
    Székely-Kevén ugyanis még jóval az építkezések megkezdése előtt tizenkét nagyobb méretű, téglával kirakott közkút építtetett, részint azért, hogy a tömeges építkezések alkalmával a munkálatokat vízhiány ne gátolja, részint pedig, hogy a község egészséges kútvízzel elláttassék. Hogy a kutak a községnek főbb utczáiban czélszerű helyeken ásattassanak, a telepítési mérnök már ez időben teljesen elkészítette Székely-Keve tervrajzát. 
    A község tervezetében az utczák fekvésére nézve a helyi viszonyok voltak ugyan mérvadók, mindazáltal azok az egészségügy követelményeinek teljesen megfelelnek. Az utczák egy része a Plositz-Kubini országút mentén és azzal párhuzamosan északnyugat-délkeleti irányba, az ezzel kereszteződők pedig északkelet délnyugati irányba esnek. Azon legyőzhetlen akadályok, melyek a község területének megszerzésénél mutatkoztak, a községnek tetemes hátrányokat okoztak, amennyiben sem a házhelyeket nem lehetett 300 m2-nél nagyobbra szabni, sem az utczákat oly szélesre hagyni, mint az tűzbiztonsági szempontból szükséges lett volna. 
    A házépítési munkálatok megkezdése előtt egy mintaház tervezete a legapróbb részletekig előre kidolgoztatott. Sajnos, hogy a házak építésénél több az egészségügyre nézve fontos tényezőt anyagi akadályok miatt mellőzni kellett, így pl. a házfalak az egészség tekintetében utolsó helyen álló anyagból, t. i. földből verettek, melyek alapzattal nem bírván, azon javaslatom sem juthatott érvényre, hogy a szobák földjének humusrétege kiásattassék és homokos agyaggal helyettesíttessék. A falak azonban csaknem mindenütt homokos agyagból vezettek, mert ez sokkal szívósabbnak és ellenállóbbnak bizonyult be a fekete földnél. Ez utóbbinak kiküszöbölését a házak falaiból és a szobák földjéből azért szorgalmaztam, mert ezen földnem szerves anyagokban nagyon bővelkedik s gázai az egészséget veszélyeztetik. 
    A házak tervezetében a szobák és egyéb lakóhelyiségek nagysága pontosan meghatároztatott s a kincstári erdőkből megrendelt nagy mennyiségű faragott épületfa méretei e szerint lettek kiszabva, a székely telepesek pedig köteleztettek a házfalak építésénél az előírt méreteket pontosan szem előtt tartani, mert az épületfát rövidebbre vágni szigorúan tiltva volt. Ez által teljesen eléretett azon előny, hogy most minden családnak tágas és kényelmes lakószobája van. Az ajtókat és kellő nagyságú ablakokat a székely telepesek készen kapták a telepítési kormánybiztosságtól. A székely telepes házak mindenike szoba, konyha és kamrából áll oszlopos tornáczczal, az őstelepesek házai pedig nagyrészt félig zárt folyosóval vannak ellátva. A házak kivétel nélkül mind cseréppel vannak fedve, a túlnyomó részének utczai oldala pedig tűzfallal is el van látva. A telepesek nagy része házaik építésénél a külcsínre is kiváló figyelmet fordított. 
    A község területe szűk volta daczára sikerült mégis a temető számára a községtől elegendő távolra eső helyet találni. A temető halottas házzal lett ellátva. A község egyik végén egy 16 ágyra berendezett és jól felszerelt járvány-kórház épült, mely az iskolaépületek elkészültéig egyelőre iskolahelyiségül szolgál. 
    Székely-Keve építése 1886-ik év őszi hónapjaiban kezdetett meg s az 1887-ik év tartama alatt annyira elkészült, hogy az ősz végéig Gyurgyevó összes jogosult telepesei átköltözhettek. 
                    Az Alduna vidékének helyi viszonyai tekintettel az egészségügyre. 
    Az Alduna vidéke a telepítés kezdetéig mindazon tulajdonságokkal bírt, melyek a malarikus vidéket jellemzik. A VI. és VII. öblözetnek mértföldekre terjedő lapályai óriási ártért képeztek, melyek a Duna nagyobb mérvű áradásainál mindig víz alá jutottak. Hogy az áradások nagysága e vidéken milyen kiszámíthatatlan, arról tanúskodik Homolicz községének története. Homolicz községe ugyanis eredetileg a mostani Nagy-Györgyfalva közelében a nyílt csatorna túlsó oldalán feküdt, de egy nagy áradás, mely a községet megsemmisítette arra késztette a lakosokat, hogy községüket a mostani magasabb fekvésű helyére költöztessék át. Ha tekintetbe vesszük, hogy Homolicznak ama régi helye sokkal magasabb, mint a mostani védgátak koronája, alig vagyunk képesek magunknak fogalmat szerezni a Dunának akkori magas vízállása felől. 
    Az időnként beállott áradások lefolyta után az öblözetekben rendesen mocsarak, ingoványok és rendkívül buja vegetáczió fejlődött, mely e vidéket vadonná és lakhatlanná tette. Hogy régente milyen állapotban lehetett ezen vidék, azt megítélhetjük a környékbeli lakosok szájhagyományként elbeszélt azon történetéből, mely szerint a múlt században a törököknek gyakori sikeres betörései alkalmával az öblözetek mentén levő községek lakosai mindig a VI. és VII. öblözetnek terjedelmes nádasaiban kerestek és találtak biztos menedéket. 
    A vidék elvadulásával azonban tudvalevőleg egyenes lépést szokott tartani az egészségi viszonyoknak hanyatlása is. Erre nézve szintén egy régi hagyomány azt beszéli, hogy a múlt században az e vidékre telepített németek közül az itt uralgó betegségek folytán nagyon sokan kihaltak, sokan pedig egészségesebb helyekre költöztek s az ezáltal megüresedett telephelyeket szerbek, oláhok és horvátokkal töltötték be, mivel ezek ezen vidék ártalmaihoz már szokva voltak. 
    A dunai áradások azonban néha évtizedeken át is elmaradtak, amidőn is az azelőtti árterületeken kedvezőbb kulturális viszonyok fejlődtek ki. Ilyen viszonyok mellett létesültek Gyurgyevó, Marienfeld és Nagy-Györgyfalva telepközségek is, melyeknek sorsa 1876-ig úgy hygeniai, mint gazdasági szempontból elég kedvező volt. Az 1876-iki, még inkább pedig a folyó évi árvizek megmutatták, hogy az öblözetek ármentesített területei községek létesítésére teljesen alkalmatlanok. 
    Az 1876-iki és az utánra következő évek áradásai folytán az öblözetek árterülete ismét a régi elvadult állapotába esett vissza, minélfogva a malária is régi intenzitásában lépett fel az Alduna vidékén. A székely telepesek bevándorlása óta azonban e vidék malarikus jellegét lassanként elveszítette. A dunai védgát építése, a belvizek levezetése és csatornázása által megszabadult e vidék betegségeket okozó állóvizeitől és mocsaraitól. A földeknek rendszeres művelése pedig a malária gyökeres kiirtását mozdította elő. És amilyen mértékben csökkentek a káros hatányok, oly mértékben érvényesültek azon előnyök, melyeket ezen vidék kedvező fekvésének és talajának köszönhet. 
    Az aldunai VI. és VII. öblözetet ugyanis azon lapályos területek képezik, melyeket a Duna Pancsovától Kubinig ívalakban bekerít. Ezen ív egész hosszában a láthatárt nyugat, dél és kelet felé a Duna jobb partjait képező szerb dombok szegélyezik. Lehetetlen fel nem ismerni azon kedvező befolyást, melyet a szerb hegyes völgyes vidéknek szomszédsága e vidékre gyakorol, ha tekintetbe vesszük, hogy az onnan jövő szelek és légáramlatok a lapály levegőjét folyton tiszta hegyi levegővel javítják. Pedig itt a szelek nagyon gyakoriak. Sokszor egy egész hónapon át alig van egy-két napon tökéletes szélcsend. E légáramlatok a mellett, hogy a levegőt megújítják, a talaj kiszáradását is előmozdítják, mely körülmény malarikus vidékre nézve kiválóan előnyös. A szabadabb légáramlatok befolyása alatt nyáron az e vidéken uralgó nagy hőségek könnyen elviselhetőkké válnak, télen azonban a tartós és hideg szelek, mint amilyen a »kosova« szokott lenni, sokszor ártalmasakká válnak azáltal, hogy a légzőszervek megbetegedéseire szolgáltatnak alkalmat, de ezen káros befolyást a jó lakás elháríthatja. Nagy-Györgyfalvának e tekintetben előnyös fekvése van, mert az ív első harmadában közvetlenül a Duna mellett fekszik s így a közeli szerb magaslatok némileg védik a téli erős légáramlatoktól, míg a Dunától távolabb az ív két végén fekvő másik két telepen a szelek erejét semmi sem mérsékli. 
    Másik előnye az Alduna vidékének az öblözetek homokos talaja. Homokos talajon ugyanis mocsarak és állóvizek rendkívül gyorsan száradnak, mely körülmény azoknak elposványodását megnehezíti. 
    A helyi viszonyoknak eme kedvező voltából magyarázható az egészségügynek az a gyors javulása mely a telepítés kezdete óta a telepeken tapasztalható. 
    Az Alduna vidékének kedvezőbb hygieniai viszonyaival járó előnyökben azonban nemcsak az aldunai csángó-telepek, hanem a VI. és VII. öblözet mentén létező valamennyi községek is részesülnek. Ha ezen községek halottas jegyzőkönyveiben lapozunk, azt találjuk, hogy amióta az Alduna vidékének kultúrája megkezdetett, azóta a halálesetek száma évről évre csökkent; egyúttal azonban arról is meggyőződhetünk, hogy az öblözeteknek a régi állapotba való visszaesése valamennyi környékbeli községnek egészségügyében hanyatlást idézett elő. 
    Az által tehát, hogy az öblözetek ármentesítés és csatornázás folytán a kultúrának hozzáférhetővé tétettek, nemcsak egyedül értéktelen területek lettek értékesítve, hanem az öblözetek mentén levő valamennyi községnek egészségügyi viszonyai is alaposan javíttattak. 
                        Budapest, 1888. augusztus 10-én.
 
 
 

Hazatérő csángók, Bukovinából (1883-1914)

Publicat: Luni, 22 Aprilie 2024 06:15 | Accesări: 418

                                                                      Hazatérő csángók, Bukovinából (1883-1914)

    László János, dévai telepesgazda mondta 1907-ben Budapesten: 
   „Huszonnégy esztendeje történt meg az első telepítés. Odescalchi Artur herceg volt a kormány kiküldött biztosa, aki fölöttébb egyszerűen oldotta meg a föladatát. Közhírré tette, hogy aki Magyarországon akar megtelepülni, két nap alatt szedje össze a cókmókját, mert a harmadik napon lesz az indulás. Nagyon természetes, hogy csak azok jöhettek, akiknek jóformán semmijük sem volt, mert módosabb gazdaember nem szakadhat el tömérdek károsodás nélkül évtizedes otthonától. A vagyontalan népséget azután letelepítették a Bánát egy mocsaras vidékére, ahol a földet soha nem művelték, ahol az életet akkorig csakis a különböző vadak és szárnyasok jelentették. Házuk nem volt a szegény székelyeknek, vándorcigány módjára, kocsikon, összerótt sátrakban laktak és háromszor is vetettek addig, amig egyszer arattak, mert az emelkedett földdarabok nem termettek, a lapályt pedig vagy az áradás, vagy a belvíz tette tönkre. Végül azonban megszabadította az állam a telepeseket az árvíz veszedelmétől. Szabályozta a vizeket, de nem ingyen tette. Olyan terhet rótt a vagyontalan, a mindennapiért küzdő csángókra, hogy elviselni a legtöbben nem tudták. Sokan földönfutókká lettek, sokan más vidékre menekültek, többen egyenesen vissza Bukovinába.” 
    
       Székely Nemzet, 1883-03-03/34. szám. A csángó-magyarok hazatelepítése. márcz. 2. (?) 
    Egy gyönyörű ábránd, egy igéző szép álom megvalósulása tart ma kétes izgatottságban ezer magyar embert Bukovinában. Álmodtak egy tündérországról, zengő kalászoktól sárguló hullámos mezőkről, édesanyaföldnek boldog lakóiról, akik ugyanazta nyelvet beszélik, akik őket ölelő karokkal várják és beültetik egy termésgazdagparadicsom közepébe. Ellátják a föld minden javaival. És olyan szépen kérik: jöjjetek haza! 
    Ezer csángó magyar regél erről a tündérmeséről otthon a gyermekeinek, akik elgyönyörködnek a bűbájos képen és még álmaikban is ott látják azt a fényes magyar várost, azokat a drága palotákat ott a nagy Duna partján, hallják a zengzetes magyar szót a testvérek ajkairól, mikor olyan szépen kérik: jöjjetek haza! És az álom nem üres ábránd többé. Ez a merész ábránd nem hiú álom már. Egy derék lelkész, Tomka Károly, addig fáradozott, míg ma ezer csángó egy szívvel-lélekkel, közös akarattal útra készen áll. Nincs semmi akadály arra, hogy ismét a miénk legyen ez a nép, jönnek, indulnak, készen vannak akármelyik perezben elfoglalni a munkáskéznek oly jövedelmező telepet az Aldunánál, de visszatartja őket a saját szegénységük. 
    Tomka Károly azt írja levelében, melyet Nagy György kormánybiztoshoz intézett, hogy útiköltségre elég volna személyenként 20 frt. Tehát az 1000 ember számára húszezer forint. A bizottság, mely a csángó magyarok érdekében oly kiváló tevékenységgel működik, belátta, hogy a kormány most ekkora segélylyel nem járulhat a nagy nemzeti czél kiviteléhez. Magángyűjtéseknek aligha lenne gyors eredménye. Az ezer csángó magyar ide apellál tehát magyar testvéreihez, a magyar társadalomhoz. A határszélen a boldog remény izgatottságai közt várják: „mikor itt a megváltás órája, mikor itt a boldog óra már!...“ 
    Hisszük, hogy nincs messze a szabaduláspersze. A magyar társadalom erénye a szeretet. A fajszeretet áldozatra is képes. Meghozza a maga áldozatát e közös szent szél érdekében a társadalom. 
    Milyen fájó szívvel nézzük azokat a székelyeket, akik vándorbotot vesznek kezükbe és idehagyják őshazájukat a romániai kecsegtető életmód reményében. Ha száz kezünk volna, mindenikkel visszatartanék őket, csakhogy ne menjenek idegen országba elpusztulni. Akik itthagynak bennünket, elvesztek azok ránk nézve örökre. Néhány család nem állhat ellen az idegen szokásoknak, idegen erkölcsöknek s bármily nagy legyen szívóssága nemzeti jellege iránt, belemerül, belevesz a nagy tömeg idegennemzetiségébe és elenyészik nyomtalanul, emlék nélkül, mint a csepp víz a tengerbe... 
     Mennyit el nem követ kormány és társadalom azon néhány családért, kik csüggedtreményükben kivándorolnak tőlünk? 
     Mennyit meg nem tenne hát most amagyar kormány és társadalom azon testvérekért, akik idegen földön ki vannaktéve az elenyészés szomorú sorsának s akikmost önkényt akarnak hozzánk bejönni. Nekünk, akik a nagy Széchenyi szerintolyan kevesen vagyunk, szükségünk van amagyar faj szaporítására, szükségünk van elhanyagolt testvéreink visszafogadására. Valóban, koncentrálnunk kell itt a magyarságota magyar földön, mert a mi fajunknak ezenkívül „nincsen számára hely“. Jól vetette fel egyik nagyobb lapunk, hogy csak lassan szaporodunk s ez is csupán extensive, a nem magyar elemek beolvasztása által történik. De habár lassan is, a beolvasztás munkája folyamatban van. Hogy azonban a magyar elem intenzivitása nagyobb eredményeket mutathasson fel, arra a magyarság koncentrálása szükséges. Ezer magyar bevándorlása történeti tény lesz a magyar nemzet életében. És ha most megnyertük ezt az ezeret, jövendőben követheti a másik ezer s azután ismét annyi. Csak meg kell kezdeni a nagy munkát. Nagy eredményeket nagy lelkesedés szülhet, s mi nem hisszük, hogy a magyar birodalom területén volna valaki, akit eme szentügy áldozatokra ne hevítene. 
    Olyan időket élünk, amikor minden faj koncentrálódni igyekszik. Nagy szükségünk van arra, hogy a magyar fajból egyetlen ember se hulljon ki. A történelem szava hangosan szól mellettünk. A mai Európa nemzetiségi aspiratiói még hangosabban hívják haza — hozzánka csángókat.
 
Bevandorlas
    Félegyháza, 1883-03-18/10. szám. Telepítsünk. Ez a szó hangzik ma Kárpátoktól Adriáig. Ez a szó foglalkoztatja ma a magyar társadalmat minden rétegében. Ez a szó az, mely végre-valahára visszhangra talált nagy Magyarországban. 
    Történelmünk lapjain nem kevésszer találunk egyes részleteket, egyes adatokat a telepítésről. Nevezetesen Mária Therézia idejéből, aki a török hódoltság elmúltával az ország bánáti részét telepítette be thüringiai és elszászi németekkel, akik nemhogy fizettek volna valamit betelepítésük alkalmából, hanem még ők kaptak építőfát, vetőmagot, igásjószágot és gazdasági szerszámokat. Legkésőbb pedig 1851-ik évben az aradmegyei peregi kincstári pusztára telepíttetett az akkori bécsi kormány által majdnem 200 morva- és cseh család, kiknek mindegyike 3—300 frt. kölcsönt kapott és a majorságosan kezelt kincstári földterület nekik kiosztatott. 
    Ámde a telepítés iránti lelkesedés éppen nem található fel egyetlenegy esetnél sem oly nagy mérvben, mint a minőben az mai napság nyilvánul. És ez nagyon is indokolt, mert jóllehet, ha volt is szó annak idejében a telepítésről, de arról nem volt szó, hogy kiket telepítsünk. 
    Ma arról van szó, hogy saját véreinket, édes magyar testvéreinket, a száz esztendővel ezelőtt Bukovinába kiszakadt magyarokat hozzuk vissza s telepítsük meg az örökös hazában. Mert jelenlegi otthonukban kellő megélhetésük és gyarapodásuk biztosítva nem lévén, a bizonyos megsemmisülés veszélye fenyegeti őket. Ők, maguk önszántából akarnak visszajönni az idegen földet, hol, dacára legnagyobb szorgalmuk, munkásságuk és iparkodásuknak sem képesek annyit keresni, hogy saját és családjuk életét a legnagyobb nélkülözések mellett is fenntarthatnák — ők maguk akarják felcserélni régi hazájukkal, Magyarország, az édesanya szentföldjével. Ők, maguk jöttek hozzánk, testvér testvért jött kérni, hogy adjunk nekik helyet az ő és a mi dicső elődjeink drága vérén szerzett közös hazában, mit önhibájuk nélkül kellett egy hosszú század lefolyásáig nélkülözniük, mely alatt vért izzasztó munkát végezve, napról napra fogytak és pusztultak. Itt akarnak élni köztünk, hol őseik bölcsője ringott, hol édes elődjeik porai nyugosznak. 
    Öröm és üdvrivalgás fogadta az egész ország a visszakívánkozókat, s ahol csak küldöttjeik megfordultak, mindenütt lakomát, estélyeket s banketteket rendeztek számukra. S az általános lelkesedés, mely időről-időre fokozódik, azt látszik bizonyítani, hogy a betelepítés sikerülni fog. Nagyban elősegíti ezen várva-várt esemény teljesülését azon körülmény, hogy maga a kormány is azon van, hogy bukovinai magyar testvéreink betelepíttessenek. Az Alduna mentén, hol a kincstárnak terjedelmes birtokai vannak, s ahol ez ideig csupa nem magyar népség lakik s ott is csak szórványosan, jelöl ki helyet számukra s a telepítéseket hasonló módon folytatva, a végekig kitolja a magyar nemzetiséget, s alkot új határőröket, akik nem ellenségei, hanem harcosai lesznek a magyar nemzeti eszmének. Tudvalevőleg bukovinai testvéreink küldöttjei a múlt évi december hóban nemcsak a miniszterelnök- és a pénzügyminiszternél, hanem a király őfelségénél is tisztelegtek, és mindenütt kegyesen és biztatólag fogadtattak. Ezenkívül a képviselőház pártkülönbség nélkül osztatlan lelkesedéssel fogadta és tette magáévá a bukovinai magyarok betelepítésének nagy fontosságú ügyét.
    Nem kevésbé szolgálhat édes megnyugtatásul ezen dologban ama fontos esemény is, hogy a keleten lakó magyarok hazatelepítésének előmozdítására alakult országos bizottság kezébe vette e nagy nemzeti kérdést, amely bizottság kétségkívül egyedüli feladatának fogja tekinteni, hogy bukovinai véreink betelepítése mennél előbb megtörténjék. „Már is, ezeren állnak véreink közül vándorbottal a kezükben útra készen. Csak a végszót és a segítő kezet várják, hogy a haza földjére tegyék lábaikat, s rövid néhány hét és ezer fejjel szaporodott meg egy csapásra a haza leghűbb fiainak száma abból a legszívósabb fajból, mely kitartóbban küzd mint bármely más, egyediségének lételéért. Kerek ezeren kerekedtek fel, de szegényes holmijukat, elhagyandó otthonukat nem képesek hirtelen értékesíteni s ezért költség nélkül vannak.“ Ezer embernek együttvéve 20.000, egynek pedig külön-külön 20—20 frtra van szüksége, hogy egyszerre ezeren lépjenek át a határon s térdükkel érintsék e föld szent porát, mint hosszú téveteg vándorútról megtért gyermek. 
    A keleten lakó magyarok hazatelepítésének előmozdítására alakult országos bizottság még akkor újabb ülést talán nem is tartott, még iránya sem volt jóformán kiszabva a módnak, ahogy legjobban lehetett volna a hazatérőkön segíteni, midőn egyesek már is csoportosultak filléreikkel a haza szent oltára körül. De a 20,000 frt. még mind ez ideig sincs együtt, s szegény bukovinai testvéreinknek még mindig várniok kell. Talán mert nem minden magyar hallotta meg testvéreinek kopogását küszöbén. Ez az, amiért tollat fogtunk, ez az a miért felemeljük szavunkat, kérve-kérvén mindenkit: „avassák magukat a szent mű apostolaivá, ne sajnálják a legnagyobbat lelkesen s a legcsekélyebbet szégyenkezés nélkül megtenni érdekében.”
    Adakozzunk bukovinai magyar testvéreink részére.
     Székely Nemzet, 1883-04-05/51. szám. A csángók itthon vannak. — április 4. (?) 
    A társadalom nagy munkája, a hazafias mozgalom, mely elszakadt csángó véreink hazatelepítését tűzte valaki czélul, eredményt mutat fel ma. Körülbelül 800 csángó indult meg útnak s érkezett meg azóta rendeltetése helyére. 
    A nyomorult viszonyok közt élő bukovinai csángókban az éhség, a kínos munka nem fojtotta el a hazaszeretetet. Magyaroknak tartották magukat annyi esztendők ínségei és nyomorai között, nem halt ki szívekből a testvérnemzet iránt való ábrándos rajongás. Egy kibeszélhetetlen vágy lelkesítette őket a testi szenvedések alatt, egy hagyományos, fiúról fiúra szálló reménység adott nekik erőt megállani a mostoha viszonyok kemény csapásai alatt: — az a hit, hogy vissza fognak egykor térni Magyarországba. Lehet-e csodálni, ha most, mikor százan meg százan vesznek búcsút a nyomorúság küszöbétől, ez a megválás mostoha hazájuktól felkölti a vágyat az otthon maradókban is és rohamosan, lázas sietséggel készülnek ezerszámra Bukovinából a többiek után haza— Magyarországra.
   Oly nagyfokú csak a szenvedésük lehetett eddig, mint amekkora fékezhetetlen az öröm, a minő határt nem ismerő a lelkesedés most, hogy itthon vannak. A bukovinai magyarokat valóságos honvágy-roham lepte meg, ami ellenállhatatlan, aminek nincs határa. Haldoklók tétették fel magukat a szekerekre és aki az után halt meg, boldog mosolylyal vált meg a földi élettől, mert a magyar földön látta utoljára a napot. A családapát azután ajándékozta meg a nő gyermekkel és büszkén emelte magasra újszülöttét az apa, mert magyar földön látta meg először az a napot. Oly szédítő, annyira csábító jelenetek ezeka csángó magyarok hazavándorlásából, hogy az ember szíve hevesebben dobog fel azokra. És ha elgondoljuk, hogy a megváltás eme dicső munkáját a magyar társadalom indította meg és saját erejéből juttató czélhoz, lehetetlen az őszinte elismerés legmelegebb hangján nem szólnunk azon lelkes hazafiakról és honleányokról, akik összerakott filléreikkel hazát szereztek a hontalanok számára. 
    A magyar társadalom legszebb tényei között lesz e nagymérvű adománygyűjtés emléke feljegyezve mindig. Itt látszott meg valóban, hogy a magyar nemzet tud lelkesülni és képes áldozatokat hozni nemzeti czélokért. A csángók hazatelepítése olyan hazafias tény, amelynek belső értékét kellőképen alig méltányolhatnék. 
    Ámde azon pontnál, hol ezer csángóhelyett 15 ezer azonnal való átköltöztetéséről van szó, meg kell állapodnunk egy kissé. Itt már odáig jutnánk aztán, ahol magát a visszatelepítés ügyét veszélyeztetnek elhamarkodó intézkedések, lázas sietségek vagy kivihetetlen ígéretek veszélyei által. Teljesen magunkévá tesszük a „Nemzet“ azon észrevételét, hogy a telepítést csupán társadalmi után hajthatjuk végre a kormány beavatkozása nélkül, aminthogy ez a dolog természete szerint nem is lehet másként. 
    A betelepítésnél ezen szemponton kívül mindenesetre tervszerűen kell eljárni. Nem egyszerre — mondja a nevezett lap — hanem fokozatosan kell végrehajtani azt. S ezt nemcsak a politika, hanem egyszerű eszélyességi szempont is követeli. Mindenesetre csak annyi csángót szabad haza hozni, amennyit itthon el lehet helyezni. Lelkesedésből és ovátiókból a szegény csángók meg nem élhetnek. Nekik föld, instructió, ház, pénz kell. Föld sok van ugyan Magyarországon, de uratlan föld az már nincs. 
    Első foglalásban csak őseink vehettek részt ezer esztendő előtt, prima occupatio ma már csak Amerikának egy kis részében lehetséges. De igenis vannak a Dunától elfoglalt területek, vannak kincstári birtokok, hol a telepítés hasznosan volna megvalósítható. A területeket azonban előbb kiszemelni, a viszonyokat úgy kell megállapítani, hogy a hazatérő csángók létfeltételei biztosítva legyenek. Különben az egész betelepítési ügy kompromittálva lesz. A hazafias lelkesedés gőze el fog párologni. A betelepített csángók saját erejükre lesznek hagyatva, s ez nem is lehet másként. Küzdeni fognak az élettel, az elemekkel, a Duna kitörő árjaival. S pusztuljon el csak egy-két csángó község, a tönkrejutottak térjenek csak vissza nyomorban, nyomorultabban, mint érkeztek, Bukovinába, kívánva sem kapunk több ezer csángót, aki Magyarországra költözzék, éhen halni. Az ősi hazautáni heves vágyuk talán nem fog lelohadni, de az okosság felülkerekedik s bukovinai testvéreink jobb időket, s ügyesebb kivitelt várnak. 
    A túlbuzgóaknak tehát fékezniök kell rohamukat; a lelkesedés túlzásaiban csapongóknak a kérdés prózaibb oldalát is tekintetbe kell venniük. Okkal, móddal és eszéllyel kell megvalósítani a betelepítés nagy, hazafias művét. S ép azért, mert e hazafiasmű kiválólag fontos ránk nézve, bár jóhiszemű túlzással, nem szabad azt kompromittálni. Végül is első feladata a magyar államnak a meglévő munkás erőket megtartani s midőn oly jeleket látunk, olyan híreket hallunk, mint a maiak is, hogy a székelyföldről tömegesen, pláne 600-an mennek ki Moldvába, Oláhországba munkát keresni, s akkor önkénytelenül tollunk alá jön a régóta kért munka sürgetése. 
    A bukovinai csángók visszatelepítésére komoly rendszerességgel sokat tehet lassanként a társadalom. A kivándorló, munkakereső székely nép sorsán igen sokat fogkönnyíteni a kormány, ha munkát ad neki itthon.
    Székely Nemzet, 1883-04-24/62. szám. A csángók. — April 23. 
    Nagyon komoly hírek érkeztek Bukovinából. A hazatelepítés ügyét nyugtalanító hírek készülnek kompromittálni. A legújabb tudósítások szerint az otthon maradt csángók rendkívül zavart helyzetbe jutottak. A hazaköltözés ábrándszerű vágya felizgatta ott élő véreinket, kik potom áron eladogatták csekély birtokukat, házaikat és összecsomagolták batyuikat, hogy minden órán készen lehessenek a nagy útra, mely őket rég várt Kánaánokba, a magyar földre, az ígéret szent földére beviszi. Otthon már nem maradhatnak, szükségképen jönniök kell haza. Itthon pedig még nincs kellő intézkedés téve sem lakóhelyről, sem munkáról. Otthon már nem kapnak munkát, mert Oláhországban, ahova járni szoktak, felmondták a munkaszerződést, visszaadták a felvett pénzelőlegeket, és itthon pedig még nem kapnak munkát annyian, ahányan be akarnak telepedni. 
    A helyzet kezd kétségessé válni. Akik a hazatelepítés reménye fejében ingatlan és felesleges ingó vagyonukat pénzzé tették, most összedugott kézzel ülnek és szorongva várják az indulásra hivó jelt, mikor a kétségbeejtő állapot véget ér valahára. Csakhogy az indulásra hívó szózat nem jön meg Budapestről, sőt a bizottság határozottan azt adja nekik utasításul: „várjatok még, mert ez idő szerint nincs hova jönnötök; sem helyet, sem munkát nem tudunk a számotokra biztosítani”. 
    Csakhogy ott meg a helyzet tarthatatlan. Odescalchi herczeg nyúlt levelében határozottan megmondja, hogy az otthon maradók hazaszállítása „sürgős és becsületbeli kötelesség“. Valóban az Odescalchi megmondja nyílt levelében azon teendőket, melyek a betelepítés gyors keresztülvitelére szükségesek, ellen esetben csúnya felsülés lesz a vége, mégpedig a szegény csángók rovására. Majdnem kétezer ember várja a szabadulás óráját, akikre nézve az otthonmaradás teljes lehetetlenség többé. E czélra a nemzet lelkes adakozásaiból begyűlt tekintélyes pénzösszeg van, épen elég az utazásra: küldjön ki tehát a csángó-bizottság biztosokat és a hazaszállítás munkáját azonnal kezdje meg. 
    Körülbelül ezek az Odescalchi szavai. Amikre a csángó-bizottság rövid felelete ismét csak az lesz, hogy „nem lehet!“ Mert ha az összegyűjtött pénz elégséges is az útiköltségekre, ha, amint a nagyobb lapok ajánlják, a kormány kincstári helyeket adna is a betelepülők számára, még mindig fennmaradna a kérdés: hol vesznek munkát? Erre természetesen megvan a feleletük a mi lapjainknak, hogy t. i. adjon nekik munkát a kormány. Ott van a budapest-újszőnyi vasút vagy egyéb kincstári építkezések, alkalmazzák őket ott. A legrosszabb esetben van ínségi munka, s ahogy szokott a kormány leégett községek, árvízkárosult vagy más elemi csapásokkal látogatott vidékekre nézve eljárni, gyakorolja azt most is úgy a csángóknál. 
    Igen okos beszédek a papiroson. Hanem a kivitel nagyon sok akadályokba ütközik. Először is a csángóknak azonnal indulniuk kell, a lakóházakkal beépített helyekre és kenyérkeresetre alkalmas munkákra is tehát azonnal szükség van. Honnan vegye ezeket valaki, ha nincs, ha nem gondolt rá előzetesen, még ha az a valaki egy magyar kormány is. Hisszük, hogy a kormány a tőle telhető segítséget nem fogja megtagadni, minthogy nem is tagadhatja meg; de aztán, ha a betelepülésnél itt mindjárt a kezdet kezdeténél olyan szomorú nehézségek merülnek fel, mint a mostani is, annyit elvárhat a kormány, hogy a beállott zavart állapotokért a felelősséget ne hárítsuk rá. Mert tény, hogy a csángó bizottság sokkal többet lelkesített, mint amennyit a következmények számbavételével tett, és az is tény, hogy a lelkesedést a magyar sajtó sokkal inkább tüzelte a csángókban, mint a magyar közönségben, aminek az eredménye az lett, hogy a csángók indulásra készen állanak, anélkül, hogy itthon elfogadásukra a legszükségesebb intézkedéseket megtettük volna. 
    Igenis, ha tervszerűen fogunk a betelepítés munkájához, ha számbavesszük saját erőnket és helyzetünket és összehasonlítjuk a hazatérni szándékozó csángók számával s az elhelyezés követelményeivel, szóval, ha először gondoskodtunk volna pénzről, helyről, barakkokról, munkáról stb. és csak azután hoztuk volna a csángókat, akkor ma nem ijednénk meg saját magunkon. Mindazonáltal a betelepítés munkáját be fogjuk, mert be kell fejezni. Csakhogy erre idő szükséges. És ha ezen idő alatt komolyabb bajok híreit vesszük Bukovinából, az ránk nézve nagyon is keserű tapasztalat jövőre.
                                                                                             ********
                                                                 A Bukovinában maradt csángók ügye. 
    Bukovinában lakó véreink közül a nemzet példátlan áldozatkészsége s egyesek önfeláldozó fáradozása révén sikerült 2000 lelket megmentenünk. Ezek most Pancsova mellett dolgoznak és helyezkednek el, a jövendő jólétnek többé-kevésbé biztos kilátásával. 
    De ez a szám csak egy negyedrészét képezi hazatelepítendő bukovinai véreinknek. Más szóval, még körölbelől 6000 fölbiztatott lélek tekint az idegen földről a haza megszentelt határai felé s törik vagy szakad, kocsin vagy gyalog, összekuporgatott pénzével, vagy megmaradt koldusbotjával, igy vagy úgy, de haza akar jönni minden áron.
    És ez elől az áradat elől kitérni egyértelmű volna a nemzet ígéreteinek meghazudtolásával s a fajszeretet megsértésével. Azzal egyszer és mindenkorra tisztában kell lennünk, hogy künn maradt csángó véreinket minden körülmények közt és minél hamarabb haza kell hozni az anyaországba, ha csak azt nem akarjuk, hogy e derék, ragaszkodó nép a végínség és nyomor által üldöztetve, mint oldott kéve hulljon szét megbolygatott községeiből. 
    Az első hazaköltözés szertelen vérmes reményeket ébresztett a künn maradtak között. Jöttek volna valamennyien azonnal, de visszamaradtak a biztatásra és ígéretre, hogy eladhassák szerény fekvőségeiket. Majd hazahozzák őket azután, — így szólott a biztatás, — még a tavaszszal, vagy a nyáron, aratás előtt és adnak nekik munkát meg szerény települőföldet. 
   S íme, a hazatelepítés egyszerre megszűnt. Új települő földről és munkáról szó sem esik többé, s mialatt odakünn az emberek egyre másra készülnek a nagy útra, itthon, rövid mámor után, kezdenek megfeledkezni mindenfelé ugyan annak a népnek nagy többségéről, melynek kisebb és hozzá szegényebb részét alig két hete még tejben-mézben fürösztötték. 
    Odescalchy Arthur herczeg, a csángóvezető,imént tett közzé egy nyílt levelet, melyben Bukovinában maradt véreink kétségbeejtő helyzetét ecseteli, fölszólítván „az orsz. csángóbizottságot,“ hogyelvállalt misszióját tökéletesen teljesítse. 
                                                                  * 
    Szucsaváról a következő látiratot küldték a Bukovinában visszamaradt csángó népesség kínos helyzetéről a Pesti Naplónak: 
    „A bukovinai magyarok között Józseffalva szegénységének sorsa a legszomorítóbb. A többi négy faluból hazavitték a legszegényebbeket, nálunk Józseffalván csak felírták az itt járt urak, de haza nem vihették, mert még akkor nem voltak készen. A nép azonban bízott, hogy nem feledkeznek megróluk, ha a többieket haza segítették, annál inkább, mert a gazdák is itt maradtak, azok is várták, hogyértük jön valaki. 
    Ritkán jön hozzánk hír a többi távoli magyarfaluból, mert mi tőlük elszakítva, messze, oláhok között élünk, kiktől békességben sem maradhatunk; de most halljuk, hogy a szekeres gazdák már indulnak is, ránk meg senki sem gondol. Pedig a feliratkozott nép a többi falusiak elindulási hírére erősen készülődni kezdett, nem várta azt, míg a pesti urak írnak, eladogatta szegénységét, hogy készen találják, ha jönnek érték és a gazdákért.
    Halljuk, a többi falukból is mennének újra, de az ő bajuk nem olyan nagy, mint a miénk, mert ők mehettek volna, mikor falujokból a többiek mentek, de Józseffalváról akkor még senki sem mehetett. A bíránk megtelegráficozta Pestre még amúlt vasárnap, hogy hetven család, úgy mint háromszáz ember, mindennap várja az indulást, eladták szegénységüket, úgy, hogy itt többet nem maradhatnak. Mindennap lessük a táviratot a mazzanesti postánkon, de még eddig nem jött válaszunk. 
    Istensegítsből halljuk, hogy itt kellene maradnunk jövő évig, inkább pénzsegítséget kapna szegénységünk, de az nem kárpótolhatja a haza készülő hajléktalanokat, akik házukat eladták és munkát sehol, most már Moldvában sem kapnak. Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva erős nagyfaluk, a legszegényebbek, akik csak akartak, már hazamentek onnan, tőlünk pedig senki sem mehetett még, pedig a mi falunk a legszegényebb, nincs is benne csak vagy nyolczszáz magyar, a többi oláh, közültünk is nagy messze mind csak oláhok laknak, akik közt el kell pusztulnunk, ha Magyarország rajtunk nem segít. Nincs is másban reménységünk a jó istenen kívül, mint a magyar hazánkban, hogy még a tavaszon, amilyen hamar csak lehet, hazasegíti a háromszáz szegénységünket, a földes gazdákcsak megélnek aztán jövő évig.“
       Székely Nemzet, 1883-05-31/82. szám. A csángók helyzete. 
    Gróf Bánffy Béla országgyűlési képviselő, a csángó-egyesület egyik igazgatója, tudvalevőleg a pénzügyminiszter által felhívatott, hogy a Bukovinából bevándorolt székelyek jelenlegi állapotáról és az állandó elhelyezésekre szánt helyekről szerezzen magának a helyszínen meggyőződést. A gróf már visszatért Budapestre; útja eredményéről a következő érdekes részleteket közölhetjük: 
    Gróf Bánffy Pancsovára megérkezvén, Tallián Béla torontálmegyei alispán, Nagy György szegedi jószágigazgató és Fekete Zsigmond országgyűlési képviselő társaságában, tekintette meg az egyes telepeket s ez alkalommal a következőket tapasztalta: 
    Ivanova községben 200 család van elhelyezve, fele a falu egyik végén az eddigi bolgártelepesek kertjeiből kihasított magaslaton fekvő, családonkint 200 négyszögölnyi parczellákon, másik része a falu túlsó végén telepedett meg alacsony helyen, melyet nemcsak a földből másfél ásónyira felbugyogó belvíz tesz nedvessé, hanem a helység magasabb részeiből lefolyó esővíz is. Az itt elhelyezett bevándorlók gyékényből készített sátrakban laknak, eddig még éhséget nem szenvedtek, miután szükség esetében rendelkezésre állottak a könyöradományokban befolyt élelmiszerek. 
    Sokkal nyomasztóbb volt a Gyurgyevőn elhelyezettek állapota. Ezek közül 300 család, mely a legutóbbi transporttal jött, még mindig fedélnélkül van s a korábban jöttek is csak részben vannak még gyékényből készült sátrakkal ellátva. Ezek már éhséget is szenvedtek, sőt többen ruhájoknak egy részét élelmiszerekért zálogba voltak kénytelenek adni. Itt mulaszthatatlan szükség volt azonnal hajlékról gondoskodni, s történik ez akképen, hogy a kormány által adott segélyből kátrányos ponyvával fedett sátrak készülnek, miután ezek szárazabban lévén tarthatók, mint a gyékénynyel fedett ponyvák, az egészségi szempontoknak inkább megfelelnek. 
    Az eddig bevándoroltak összes száma 3319, köztük 889 munkaképes, de ezek is keveset értenek az általuk most végezni szokott kubikoláshoz, úgy, hogy beleértve az esős napokat, amikor dolgozni nem lehet, egy-egy munkaképes csak 30 krt szerezhet átlag naponta és abból természetesen magát és az átlag egy-egy munkaképesre eső 3 munkaképtelent fenntartani nem képes. 
    Az egészségi viszonyok eddig nincsenekugyan veszélyeztetve, mert kórházban csak 16 beteg fekszik és 26 születés ellenében 21 haláleset fordult elő, de azért a helyzet aggasztó, mert alig hihető, hogy az ideiglenes menhelyen összeszorított telepesek a nagy nyári hőséget s az erre következő esős és hideg napokat baj nélkül képesek lennének kiállani. 
    Gróf Bánffy mindenekelőtt azt javasolja tehát, hogy egymagasabb szakértelmű orvos küldessék ki annak megvizsgálására, hogy a kijelölt telephely, tekintettel a települők eddigi egészen más klímájú lakhelyére, általában alkalmas-e telepítésükre. Hogy a telepesek elhelyezésére mennyi föld áll rendelkezésre, az ma biztosan meg nem állapítható, az függ részben a régi telepesek viszonyai rendezésétől és attól, vajon az új töltés, mely sokkal erősebb ugyan az elpusztult, régi töltésnél, képes leendő azt nagyobb árveszély ellen is megvédeni. 
    Gr. Bánffy Béla tehát azt javasolja ezért, hogy maguk a községek magasabb területeken helyeztessenek el, melyek esetleg magánosoktól vásárlandók meg, úgy, hogy csak a külsőségek legyenek az esetleges árvízveszélynek kitéve, de a belsőségek az újabb elpusztulástól minden esetre óvassanak meg. Azt javasolja továbbá, hogy a települőhelyül kijelölt vojlovitzi erdő, mely 536.000 frtra van becsülve, ne adassák át fával együtt a telepeseknek, mert ezek a kitűnő minőségű fát kellőleg nem értékesíthetnének, hanem a fát értékesítse az állam s ennek ára egy részén vegyen át a korábbi ármentesítő consortium kezén levő földekből mintegy 3600 holdat, melyre azután a most elhelyezhető 400 családon túl, a többi települő családok nagy része is elhelyezhető lenne. 
    A betelepült székelyek helyzete tehát, kik egyébként otthon is igen szomorú viszonyok közt tengődtek, itt sem javult és a helyzet úgy amint most van, fenn nem tartható, a jövőre nézve nem megoldhatatlan ugyan, de a nemzetiség és humanitás érdekeinek megfelelőleg csakis úgy lesz megoldható, ha a kormányveszi kezébe az ügyet s az elhamarkodott telepítést a rendelkezésre álló hatalmi eszközök latba vetésével igyekszik jobb irányba terelni. 
    Gróf Bánffy tapasztalatairól tett jelentését a kormánynak már benyújtotta, s ennek lesz feladata a további intézkedéseket megtenni, hogy a betelepült székelyek munkával és hol szükséges, élelemmel láttassanak el, s hogy a végleges telepítés újra rendeztessék. Megnyugtató lehet a közönségre nézve az, hogy a kormány ez egész ügyet erélyesen szándékozik kezébe venni, mit már az által is bizonyított, hogy saját megbízottját gróf Bánffy személyében, nem várva semmi pressiót, kiküldötte.
    Székely Nemzet, 1883-07-22/111. szám. Öngyilkos szolgabíró. 
    Pancsováról távírják az „O. É.“-nek szerdáról. Baróthy Ferencz gyurgyevói helyhatósági biztos és t. szolgabíró tegnap bejött Pancsovára s az éjjel öngyilkossági szándékból magát pisztolylövéssel életveszélyesen megsebesítette. Az öngyilkos Gromon kormánybiztoshoz levelet intézett, melyben tette okául azt adja elő, hogy a magára vállalt feladatnak megfelelni képtelen. A telepítési csángó ügyek a legrendetlenebb állapotban vannak. Tallián torontálmegyei alispán jelentése sajnos, nagy részben igazolva van. Gromon Dezső egész erélyére és odaadására van szükség, hogy az ügyek rendbe hozassanak. Számos csángó visszautazni készül Bukovinába. (?) Ma a pancsova-kubini ármentesítő társulat ügyében Grenon kormánybiztos elnöklete alatt zajos értekelet tartatott, hol szintén nagy rendetlensége konstatáltattak. Nagy György volt kormánybiztos végkép elutazik onnan.
      Székely Nemzet, 1883-09-30/148. szám. A hazatérő csángók. 
    Marosvásárhelyről írják: Az Aldunától Bukovinába visszatérő csángók segélyezése ügyében a csángó-bizottság polgármester jelenlétében Kinizsy nyugalmazott honvéd lovas őrnagy elnöki meghívására ülést tartott, melyben a visszatérők segélyezését emberbarátilag elhatározta. A bizottság a segélygyűjtés tárgyában a városi tanácshoz és a székely asszonyok társulatához átiratot intéz, toábbá a polgármestert felhatalmazta, a meglevő pénzalapból családonként 5 frtnak kiutalványozására. Egyes családok vendégszeretőleg fogadták a nyomorral küzdő hazatérőket.
    Népszava, 1883-10-14/41. szám.
    Most azonban, midőn annyi panasz érkezik azokból a vidékekből, ahol a csángókat letelepítették, hogy ezek a szegények ott éhséggel küzdenek, hogy nagyon csalódtak reményeikben, midőn Bukovinát, hol tovább mint egy századig laktak, elhagyták, hogy Magyarországba jöjjenek és már igen sokan ismét visszaköltözködnek Bukovinába, mert itt meg nem élhetnek. Így tehát lehetetlen, hogy lapunk is, mely az emberiség jogai érvényesítése mellett küzd, ne szólaljon föl a szegény csángók ügyében, kárhoztatólag ne nyilatkozzék a fölött, miért csábították be Magyarországba ezeket a szegény embereket, ha nekik jobb életmódot nem biztosíthattak, mint a minővel Bukovinában bírtak. 
    A hiba itt egy részben a kormányban, más részben magában a magyar nemzetben, azaz egyesek közönyösségében és szívtelenségében keresendő. Az első főhiba az volt, hogy a csángók letelepítése elhatároztatott, anélkül hogy valaki megvizsgálta volna, várjon az a föld, ahol őket letelepítik, jobb-e annál, amelyet elhagytak. Magyarország mindig büszkélkedik földje termékenységével, pedig bizony talán egy európai államban sem olvashatni annyi ínséges évekről, mint nálunk, ám, a szegény Szászország, hol 380 négyszög mértföldre közel három millió lakost lehet számítani, soha sem panaszkodik ínséges évekről, míg az 5800 négyszög mértföldnyi termékeny Magyarországnak tizenöt és fél millió lakosa minduntalan ki van éhínségnek téve, ott egy négyszög mértföldnyire 7700 lakos jön, nálunk pedig csak 2700. 
    A másik hiba, miért telepítették a csángókat oly vidékre, mely mindig ki van téve a Duna áradásainak? Nincs-e Magyarországon, jelesül annak legtermékenyebb vidékein elég hely számukra? Ott vannak a gyéren lakott alföldi megyék, Békés, Csongrád, Csanád, Nagy-Kunság, Jászság, a hajdúvárosok, ott a roppant kiterjedésű Hortobágy. Nem czélszerűbb és humánusabb lett volna-e őket ott letelepíteni? 
    A kormány biztosokat küldött oda, hogy ezek gondoskodjanak róluk. Nálunk a biztosságokat úgy lehet tekinteni, mint igen jó jövedelmező állásokat magukra a biztosokra nézve s ha a kormány valakinek anyagi körülményein akar segíteni, biztosnak nevezi ki. Ebből erednek azután azok az országgyűlési botrányok, mint a mineknek a múlt években igen gyakran voltunk már tanúi, hanem hát mire való az elsimítás, az eltussolás. 
    Más részről magának a magyar nemzetnek közönyössége és apathiája is súlyosítja a szegény csángók helyzetét. A magyarokról majdnem azt lehet mondani, a mit Csörgő törvényszolga mond Ludas városáról a „fekete asszonyban":  „Mikor a háború kitört, Ludas városa mindent megajánlott, csak katonákat nem, mikor a nagy ínség bekövetkezett, Ludas városa mindent ajánlott, csak pénzt nem." Ezt látjuk, mihelyt valamely humanisztikus czélra kell pénz, mindenki visszavonul.
    Székely Nemzet, 1883-10-16/157. szám. A csángók. 
    Jönnek és mennek a bukovinai székelyek. Marosvásárhelytt e hó 10-én összetalálkoztak a jövő-menő csángók. Bukovinából hat szekeren jöttek az Aldunához, három szekeren pedig innét mentek vissza Bukovinába. A város polgármestere megfelelő segélyben részesítette valamennyieket.
    Kecskemét 1883-11-01/88. szám. Csángótanító. 
  Andrásfalvi Márton andrásfalvi csángótanító elindult Bukovinából, hogy a Pancsova környékére telepített csángóknál ismét, mint tanító működhessék, azonban hogy-hogy nem, városunkba érkezett s útiköltsége itt már elfogyott. Hogy útját folytathassa, kérvényt nyújtott be a tanácshoz segélyért, amit 3 frtban meg is adtak neki.
      
     Pesti Hírlap, 1884-08-15/225. szám. A gyoroki csángók sorsa. 
    A Gyorokra letelepített csángók szánandó sorsáról az Arad és Vidéke a következőket közli. Tudvalevőleg a Dunánál letelepített csángók egy évig csak elnyomorogtak valahogy, de a jövőt illetőleg semmi biztos kilátásuk nem lévén, százharminc család — körülbelül 559 lélekkel — elszakadt az Al-Dunán letelepültektől, — s a kincstár részéről ajánlott földbirtokra Gyorokon települt le. Ennek az új kolóniának Gyorokra települése is minden előintézkedés nélkül történt. Egyszer csak megérkeztek, úgy, hogy még a községi elöljáróság sem volt jövetelükről értesítve. A kincstári földek fel sem oszlottak, a házhelyek ki sem mérettek. A Gyorokra települőket egy helyhatósági biztosra, szolgabírói hatáskörrel bíró 23 éves fiatalemberre bízták. A kocsin érkezőket Scholtz Emil vezette, kinek tapintatos bánásmódját eléggé jellemzi, hogy folytonosan a kezében levő kutyakorbácscsal és zsandárokkal fenyegette a szerencsétlen népet. A kis Gyorok községben aztán úgy ahogy elszállásoltattak, a betelepülések óta kedvezőtlen éghajlati és anyagi viszonyok folytán már annyira elcsigázott, szánalomra méltó csángók. De jóllehet már ötödik hónapja élvezik a jó gyorokiak vendégszeretetét, jövőjüket illetőleg még most sem tudnak bizonyost. 
    E vajúdó bizonytalanságot megunva, máris számosan elhagyták Gyorokot s testben lélekben megtörve, visszatértek Bukovinába. A múlt héten is ismételten három szekérrel indultak a szerencsétlenek — „haza“, elhagyott fészkeikbe. Az önhibájukon kívül oly keserű megpróbáltatásokon átment szegény nép sorsa valóban szánalomra méltó, sőt kétségbeejtő. A nyár vége felé jár, azaratási munkának már vége, legfőbb ideje lenne, hogy csángóink már hozzáfogjanak a házépítéshez. De hogyan? Miből? 
    A gyoroki elöljáróság építtetett ugyan egy vert falu mintaházacskát, de lesz a legegyszerűbb építkezés sem olyan könnyű dolog, hogy térszerű vezetést nélkülözhetne, különösen az e téren járatlan parasztnépnél. S aztán minthogy semmijük sincsen, miként foghatnának az építkezéshez? Hozzávaló faanyagot kapnak ugyan, hanem a házak alapját képezendő kő (tégla) mennyiségéről s az építési munkálatokat vezető szakemberekről, ácsokról, még nincsen gondoskodva, sőt a mi legtöbb a házhelyek még tökéletesen ki sincsenek mérve! Pedig 120—130 házat felépíteni nem csekély dolog! 
    Az ősz már már a küszöbön van, ha beáll az esőzések időszaka, építkezni nem lehet s mi lesz akkor a jóformán szabad ég alatt tanyázó szegény csángókból? S a tél beálltával, midőn egyedüli keresetforrásuk — a napszám — annyi jövedelmet sem hoz, hogy a mindennapi kenyeret megszerezhessék, vajon ki fog majd segíteni rajtuk? 
    Ily körülmények között csak szánni lehet a sors által sokat üldözött szerencsétlen csángókat. Végül azt ajánlja az A és V. cikkírója, hogy karolja fel a gyoroki csángók ügyét Arad megye törvényhatósága és közönsége.
    Nemzet, 1885. október 26/1131. szám.
    A Bukovinából bevándorolt székelyek 3 községben telepíttettek meg, u. m.: Hertelendyfalván, Nagygyörgyfalván és Gyurgyevón; a községek területe és mivelési ágak szerint felosztása a következő: 
    I. Hertelendyfalván 406 telepes számára 208 hold beltelek, 1738 hold szántó, 688 h. kaszáló, 380 hold legelő és ugyancsak 383 hold legelő az előtérben összesen 3394 hold.
    II. Nagygyörgyfalván 419 telepes számára 175 hold beltelek, 2953 h. szántó, 570 h. kaszáló, 403 legelő és az előtérben is 403 hold összesen 4505 hold. 
    III. Gyurgyeván ideiglenesen 511 telepes számára 104 h. beltelek, 2423 h. szántóföld, 487 h. kaszáló, 476 legelő és 476 h. az előtérben összesen 3476 hold. 
    Ez ideig felépült: Hertelendyfalván 183 ház, Nagy-Györgyfalván 197 ház, Gyurgyevon 340 ház ideiglenes lakhely. Ezek közül a folyó évben: Hertelendyfalván 39 ház, Nagy-Györgyfalván 13 ház készült el, a többi mind az 1883. és 1884. évre esik. A községek alakulása Gyurgyevó kivételével oly stádiumban van, hogy ha a székelyek honosítva volnának, a község kötelékébe be lehetne már őket osztani és a községeket a felügyelet gyakorlása mellett önállósítani. 
    Templom a telepeken nincs, de az állami iskolák Hertelendyfalván és Nagy-Györgyfalván már elkészültek 2 osztálylyal és két tanítói lakkal. Gyurgyevőn csak ideiglenes barokk-iskola van 2 osztályra. Községház a községben még nincs. 
    Az 1884. évben a székelyek egészségi állapota átalában kedvezőnek volt mondható. Mert habár az év első felében úgy a betegek, mint a halálesetek száma nagyobb volt a rendesnél, ezek a második félévben különösen az őszi hónapokban annyira csökkentek, hogy e vidék bármely rendezett községe sem mutathatott fel ennél kedvezőbb egészségi állapotot. 
   A születések és halálozások egybevetése a három telepen az 1884. évre szaporodást tüntet fel: 
    Gyurgyevon született            86, meghalt 64,   + 22, 
    Nagy-Györgyfalván szül.      48,        =     28,    + 20, 
    Hertelendyfalván született    30,        =     21,    + 9, 
Összesen született 164, meghalt 113,                    +151. 
    A kórházak közül a gyurgyevót a székelyek által felette sűrűn vétetik igénybe, míg a homokczi kórházat többnyire idült betegek keresik fel. A múlt év ősz végén észlelt kedvező egészségi viszonyok, a tél beálltával rosszabbra fordultak, a gyurgyevói ideiglenes lakások ugyanis egy kemény és viharos télnek elviselésére elégteleneknek bizonyultak. Ennek daczára az 1885. évi január 1-től július végéig előfordult születések és halálozások egybevetése szaporodást tüntet fel, ugyanis: 
    Gyurgyevón született 51, meghalt 45     +6 
    Nagygyörgyfalván     43,      =       13      + 30 
    Hertelendyfalván       30,      =        21      +9 
    Összesen született 124, meghalt 79 + 45.
    A telepek közül Nagy-Györgyfalvának és Gyurgyevónak okleveles bábája nem lévén, két székelynő küldetett Szegedre a szülészeti tanfolyamra. Ezek tanfolyamukat sikeresen elvégezték és folyó évi augusztus hó óta a telepeken a szülészetet gyakorolják.
    Gyurgyevon az elhelyezés — miként fennebb mondatott — csak ideiglenesnek tekintetett, s ezért a házak is akkér épültek, hogy azok alkatrészeit könynyen szétszedni és a végleges házak építésénél felhasználni lehessen. 
    Gyurgyevó egész határában nincsen oly földerület, melyet töltésszakadás esetén biztosítottnak lehetne tekinteni. E bajon kétféle módon lehetne segíteni: a belsőségek feltöltése, vagy azoknak a határral szomszédos magaslatra való áthelyezésével. Az első mód a másodiknál nemcsak tetemesen költségesebb, hanem kevésbbé czélhoz vezető is, mert a feltöltés megvédené ugyan a belsőségeket az áradástól, de nem az áradás után kifejlődő mocsárjég egészségtelen kihalásától; sőt azon helyeken, melyekről a föld kiemeltnek, a mélyedések állandóan vízzel telnének meg, mi a lázas légáramlatokat állandókká tenné. Ez okon az áthelyezés módja választatott. A tárgyalások ez irányban már hosszabb ideje folynak s azoknak kedvező befejezése legközelebb remélhető, siker esetén az áthelyezés a jövő év tavaszán fog történni. 
    A járványos betegségek ellen, mint a múlt évben, úgy most is a szükséges intézkedések pontosan teljesítettek. Az elárusított étel-italneműek vizsgálatára, a köztisztaságra, halottkémlelésre és az ivóvízre kiváló gond fordíttatik. Fertőztelenitő szerek nagy mennyiségben lőnek beszerezve, a fertőztelenités hatóságilag eszközöltetik. A telepeken egészségi őrök ügyelnek a tett intézkedések pontos végrehajtására.
      Nemzet, 1886-03-06/1262. szám. Templomot a csángóknak. 
    Bornemisza Ádám, aldunai telepítési kormánybiztos előterjesztése folytán a miniszterelnök január 15-diki rendeletével megengedte, hogy a hertelendyfalvi evang. református templom felépítési költségei országos gyűjtés által szereztessenek be.
    Hertelendyfalvára a Bukovinából bevándorolt ref. vallásu székely testvéreink telepíttettek, — és Bornemisza kormánybiztos felhívást intéz az ország lakosaihoz, tegyék adományaik által lehetővé, hogy Hertelendyfalván a ref. vallású székely testvéreink részére templomot lehessen építeni. A kormánybiztos a felhívásban hangsúlyozza, hogy nem csak valláserkölcsi, de különösen magyar nemzeti szempontból égető szükség van, és azután így folytatja: »Példa rá Torontál megyében fekvő Debelyács község, hogy a magyar nemzetiségnek mily erős oszlopa a református egyház. Nevezett község a volt határőrvidéki kormányzat idejében is, körülvéve különböző nemzetiségektől, és küzdve különböző áramlattal, megtartotta nemzetiségét, és hű maradt hazafias érzületéhez, a legnehezebb körülmények között is. Hogy tehát azon nagy áldozatok, melyeket úgy a nemzet, mint a magas kormány a székelytelepesekért tett, jövőre nézve biztosíttassanak, ennek legnagyobb garantiája, a telepeken magyar jellegű egyházközségeknek alakítása. 
    A róm. kath. vallásu székely testvérek e részbeni szükségleteiről a hazafias magyar catholicus főpapság gondoskodni fog, a ref. székely telepeseknek azonban ily támaszuk nem lévén, azok a nemzet nagylelkűségére szorulnak. Annál inkább, mert saját erejükből templomot építeni nem képesek, a magas magyar kormány áldozatkészsége pedig más irányban van igénybe véve. Szentül meg vagyok győződve, hogy elég, miszerint az igen tisztelt közönség ezen szükségről tudomást szerezzen és az ország polgárai valláskülönbség nélkül hozzá fognak járulni filléreikkel a czél előmozdításához. Az adakozásokra nézve legczélszerűbbnek vélem, ha azok a lapok útján küldetnek be, amelyeket ezen adakozások befogadására és egyáltalában ezen ügynek szíves támogatására, ezennel tisztelettel felkérem. A magyar sajtó úgy is kiváló érdemeket szerzett a telepítés körül és örök hálára kötelezte Bukovinából bevándorolt székely testvéreinket.”
    Nemzet, 1886-03-21/1277. szám. 
    A csángó-magyar egyesület holnap vasárnap d. e. 11 órakor közgyűlést tart a régi városház termében. Az igazgató tanács a következő Somssich Pá elnök és László Mihály titkár által aláírt jelentést terjeszti a közgyűlés elé, 1885. évi működéséről. 
    Az egyesület igazgató-tanácsának törekvése a lefolyt évben is arra irányult, hogy az 1885. évi április hó 19-én tartott legutóbbi közgyűlésnek határozatait, amennyiben ezt az egyesületnek szűk anyagi viszonyai megengedték, teljesítse. Nem intézett azonban általános felhívást a nemzethez, mert a lefolyt évnek mostoha eredményei után nem vélte ezt időszerűnek, sőt miután a kedvezőtlen gazdászati viszonyok maigsan sem változtak jobbra, némelyek azon nézetben vannak, hogy ily felszólításnak kibocsátása ma sem lenne czélszerű, nem is fogná az óhajtott sikert megteremni; az igazgatótanács azonban úgy vélekedik, hogy a tömeges visszatelepülők honosításáról szóló törvény meghozatala után ez ügyet továbbra halasztani nem szabad s nem szabad elmulasztani mindannak megkísérlését, ami a külföldön élő csángók nemzetiségének fentartását elősegítheti; ennélfogva czélszerűnek tartaná, hogy az egyesület a megyei és városi hatóságokhoz, nagyobb községekhez, egyházmegyei és kerületi főnökökhöz és testületekhez külön gyűjtőíveket küldjön, felkérvén őket arra, hogy minél nagyobb számú alapító vagy rendes tagoknak szerzése által törekedjenek az egylet pénzbeli erejét növelni, egyszersmind az iránt is czélszerűen intézkedni, hogy az aláírt összegek azután rendesen be is szolgáltassanak. 
    Ezen felszólításoknak, melyeket az igazgatótanács közgyűlési jelentésének kapcsában kellene szétküldeni és a felkértek buzgóságának sikerétől fogna már azután függni, hogy mennyire lehet képes egyesületünk keleten, különösen Romániában lakozó fajrokonainkat gyámolítani, kik, hogy magyarok maradjanak, már csak azért is kívánatos és fontos, mert naponta többen óhajtanak visszatérni ős hazájukba és szaporítani azon törzsnépet, melytől a mostoha sorsnak viszontagsága egy időre elszakította őket; ettől függ az is, vájjon tehetségünkben fog-e állni a visszasóvárgókat annak idejében útiköltségeiknek pótlásával istápolni, ami pedig nagy jelentőségű feltétele a visszatelepedhetésnek, mint ezt a Bukovinából beszállított székelyek számára nyújtott segélyezés eredménye bizonyítja. 
    Egyesületünk azonban szűk anyagi tehetségei mellett is nyújtott bár csekély, de mégis némi segélyt a lefolyt 1885-ik évben, jelesen az erdélyi és reform, egyházi igazgató-tanácsnak rendelkezésére bocsátott 900, azaz kilenczszáz forintot. A Bukovinában Andrásfalván létező ref. egyháznak 200 azaz kétszáz forintot ajándékozott, e szerint a múlt évben 1100 forintot juttatott egyházi és iskolai segélyezésekre. Nem különben az Istensegíts bukovinai r. kath. hitközség templomának és iskolájának felépítésére f. évi január hóban szintén 200, azaz kétszáz frtot utalványozott, mely összeget azonban csak az 1886-iki számadásban fogunk kimutatni, ezenfelül az Athenaeum, Franklin és Pallas könyvkiadó-társulatoktól ajándékozott több száz kötet könyvet osztott szét romániai rokonaink között. 
    Fájdalommal ismerjük el, hogy mindez kevés, igen kevés és azon szükséglethez, melyet a siker biztosítása megkíván, nagyon elégtelen, amint ez a múlt évi jelentésünkből és a nyomban következő előterjesztésünkből eléggé kitűnik. A Romániában élő közel 80.000 magyar nemzetiségének biztosítására két hatalmas eszköz kínálkozik: egyház és iskola! Ha képesek lehetnénk úgy a rom. cath., kik többen vannak, mint az ev. reformátusokat, kiknek számát közel 30.000-re becsülik, elegendő lelkipásztorokkal és tanítókkal ellátni, nincs kétség benne , hogy magyarokul megmaradnának és az első kedvező alkalommal tömegesen, addig is kisebb számban folytonosan fognának eredeti hazájukba visszaszállongani, azonban ehhez, mint már említettük, nagyobb pénzerő kívántatik, mint amennyivel egyletünk ma rendelkezik. 
    A róm. katholikusok számára Bukarestben egy esperességet, Jassyban és a vidéken még legalább öt plébániát kellene ugyanannyi iskolával felállítani, mire évenként 10—12.000 forintnyi segély kivántatnék; a reformátusoknak pedig arra, hogy a már létező lelkészi állomásaikat és iskoláikat fentarthassák és a még szükségeseket felállíthassák, évenkint legalább 6000 frtra lenne szükségük. 
    Tehát 16—18,000 frtnyi évi jövedelemnek biztosításától függ 70—80,000 magyar nemzetiségének fennmaradása! 
    De ennyit egyletünk nem képes nyújtani, mert a magyar csángó-egylet vagyona 1885. decz. 31-én mindössze 20,405 frt 09 krból állott, jelesen: 1. Földhitelintézet záloglevelekben (névérték 10.000 frt) 9712 frt 50 kr. 2. Készpénzben 9657 frt 59 kr. 3. Künlevő hátralékban 1035 frt, összesen 20,405 frt 09 kr. 
    Ezen kimutatásból világos, hogy a sikert biztosító segélyt egyletünk mai helyzetében nem nyújthatja, mert összes vagyonának évi jövedelme, a tőke százalékát számítva, körülbelül 8004 frtot tesz, a 316 rendes tag után járó évi 3 frt jövedelem pedig, miután a hátralékosok száma a százat meghaladja, biztosan 5 600 írtnál többre alig tehető, rendelkezésünkre tehát évenkint csakis mintegy 1,400 frt áll, de képes lehetne, igenis képes lehetne nagyobbszerű segélyt nyújtani, ha a szétküldendő legalább 2,000 gyűjtőívnek mindegyikére csak tíz részvényes tag írná alá nevét, és kötelezné magát, hogy évenkint három forintot fog az egylet pénztárába befizetni, akkor igenis képes lehetne az egylet a küntevőket egyház és iskolai tekintetben teljes mértékben segélyezni, sőt mégaz annak idejében betelepedni szándékozók útiköltségeinek fedezésére is vállalkozhatnék. 
    Sokan kételkednek ugyan, kételkednek egyáltalában azon, hogy az egyesület törekvéseinek sikere lehessen, valamint az első kísérlet is teljesen meghiúsultnak tekintetik ; — ezekkel szemben legyen szabad ezen legelső kísérletnek eredményére rámutatni, megjegyezvén, hogy a telepítés maga nem lévén a mi feladatunk, az annak megoldása körüli eljárásnak helyes vagy helytelen voltáért minket sem dicséret, sem megrovás nem illethet, mert az egyesületnek közreműködése e tekintetben csak annyi volt, hogy a nemzet által áldozott kerekszám 80,000 frtnak legnagyobb részével fedezte 4000 bukovinai székelynek beszállítási költségeit, kik közül, mint már múlt évi jelentésünkben kitüntettük, 40 család visszaköltözöt, a többi a kormány istápolásával hazánkban végkép megtelepedett; ezekről nem lesz érdektelen a tisztelt közgyűlésnek és általa a nagyközönségnek megtudni, hogy a betelepültek, sok baj és küzdelem után lassanként mindinkább meghonosodnak, ma négy telepet képeznek. 
    Egyet Arad megyében, a gyoroki határban, az úgynevezett székely telepen, hova 126 család szállittatott, melyek mindegyikének 800 négyszögöl belsőség mellett 3786/1600 rész, tehát körülbelül negyedfél hold külső földet adtak, ezenfelül élelmezésre a kormány 600 frtot, lakházépítésre pedig 22,997 frtot előlegezett nekik. 
    Másikat Torontál megyében az Aldunánál, Hertelendyfalván, hol 190 család telepedett meg, kik közül 15 zsellér; ezek 400 négyszögöl belsőség melett szántóföldeket és illetékes legelőt is kaptak, rakháraikat már majd mind felépítették. 
    Harmadikat Nagy-Györgyfalván, hol 199 család szállott meg, kik közül 21 zsellér; ezek is 400 négyszögöl belsőséget nyertek és a rendelkezésre állott szántóföldekben és legelőkben részesültek, házaikat majd mind felépítették. Ezen három telep jövője biztosítva van, csak a negyedik Gyurgyevón (Rádayfalván) megszállott 375 család helyzete még határozatlan, ezek még barakkokban laknak és a nekik szánt földek a vizárnak nagyon ki lévén téve, jövőjük biztosításáról a kormánynak még ez évben gondoskodnia kell. 
    Mindnyájuknál hiányzik még a templom, az iskolák azonban Nagy-Györgyfalván és Hertelendyfalván már elkészültek. A betelepülteknek egészségi állapotát is kielégítőnek jelentik a kormány közegei, mert az éghajlati változás és a beszállításnak fáradalmai  nemkülönben a készületlenség okozta kényelmetlenségek és nélkülözések folytán bekövetkezett számosabb betegségek daczára, a halálozás a szokottnál nem volt nagyobb, ugyanis a lefolyt év végéig 45-tel szaporodott a letelepedettek száma; a betegek ápolására két kórházat állítottak fel, a járványos betegségek elhárítására pedig czélszerű intézkedésekről gondoskodva van. 
    Íme az eredménye első beszállításunknak, mely ha nem volt minden baj és nagyobb nehézségek nélkül eszközölhető, ez a dolog természetében fekszik; annak pedig, hogy nevezetes költségbe került, oka az, mert a betelepítés kellő előkészület nélkül rögtönözve hajtatott végre, tanulságára a jövőnek, hogy hasonló vállalatokra eleve elkészüljön. Mindezt csak azért említettük fel, hogy kiderüljön, miként az első kísérletnek is, daczára az általunk sem tagadott soknemű hibának és fogyatkozásnak, megvan a maga sikere, melyet eltagadni nem lehet, miután a magyar haza polgárainak számát közel négyezer emberrel szaporította, kik nemsokára négy községbe alakulva, fognak a magyar nemzet szellemi és anyagi erejének gyarapításához járulni. 
    A telepítés maga — mint már említettük — a kormány műve, mi csak a beszállítás költségeinek fedezésével járultunk ahhoz, az érdem pedig a magyar nemzeté, mely hazafias lelkesedéssel fedezte a jelentékeny költségeket. Mindezeknél fogva ismételjük azon reményünket, hogy azon esetre, ha egy újabb felszólításnak óhajtott eredménye lenne, elszakadt hazánkfiai vallásuk és nemzetiségük fenntartása mellett kedvezőbb viszonyok beálltával tömegesen fognának őshazájukba visszatelepedni.
    
    Nemzet, 1886-06-21/1367. szám. Pancsova, jun. 20. 
    Az 1883. évben Bukovinából Hertelendyfalva, Nagy-Györgyfalva és Gyurgyevóra bevándorolt székelyek honosítása keresztülvitetvén, f. hó 21. és 22-én, teszik le honpolgári esküjüket Bornemissza Ádám kormánybiztos, mint a belügyminiszter által ezzel megbízott kezeibe. Az ünnepi szertartáson részt vesz a kormánybiztoson kívül Kéry Gyula, a kormánybiztosság titkára, a telepítési tisztikar és Zsák Gottfried plébános, a telepközségek róm. kath. híveinek lelkésze. Torontál megyét az ünnepélyen Janics Ágoston szolgabíró fogja képviselni.
         
    Pesti Hírlap, 1887-07-31/209. szám. A csángók közül. 
    (Eredeti levél.) Hertelendyfava, júl 27. 
    Tekintetes szerkesztő ur! A magyar nemzet lelkesedése folytán, 1883-ban Bukovinából közel 1000 magyar család (nem „csángó“ hanem „székely-magyar“) települt vissza és hazánk déli határán, Hertelendyfalva, Nagy-Györgyfalva, Székelykeve és Gyurgyevó községekben új otthont nyert. 
    Az említett községekben lakó német, tót és bolgár lakosok a magas kormányhoz és a nemzetéhez való tántoríthatlan hűségük jeléül a bejött vendégekkel telepbirtokukat és tűzhelyüket is megosztották, aminél többet bizonyosan a debreceni magyar emberek sem tettek volna. 
    Az idegen országból hozzánk átplántált csemete már is erőteljes fává nőtte ki magát, melynek gyümölcsét a velük egy községben lakó német, tót és bolgár hazafiak is élvezik s a magyar nyelv elsajátításában már náluk is nagy előmenetel észlelhető. 
    A visszatelepitett magyarok zöme áldja azt a férfit, aki visszajöveteleket szóba hozta. Áldja nemcsak azért, hogy hazajöhettek, de azért is, mert gyermekeik most már nem kénytelenek alacsony viskóban beszívni a romlott és miazmákkal teli iskolai levegőt reggeltől estig, mint az Bukovinában történt velük.
    Trefort Ágost vallás és közoktatásügyi miniszter a kis székely-magyarokról sem feledkezvén el, Hertelendyfalván, Steinbach Antal kir. tanácsos és tanfelügyelő fölterjesztése folytán oly iskolaépületet építtetett, mely épület bármely városnak díszére válnék. Ha már a külseje csinos, még csinosabb a tanterem belső berendezése. Az oktatáshoz szükséges szemléleti eszközök mind megvannak, öröm benne tanítani. 
    Minap egy bécsi tanár ezen telepközséget bejárta, több ,,Csángó“-házat megnézett és igen tisztának és rendesnek találta azokat. Az iskoláról így nyilatkozott: 
— Nem hittem volna, hogy ezen községnek ilyen szép iskolája van. 
    Iskolánk legnagyobb jótevője a Pancsován székelő kormánybiztosság, mely a szegény magyar tanulókat taneszközökkel látja el; továbbá a pancsovai „Gromon Dezső magyar nyelvterjesztő egyesült“, mely az idei zárvizsgálatok alkalmával osztályonkint 4—4 drb ezüst- forintot osztott ki a nem magyar ajkú, de a magyar nyelvben legnagyobb előmenetelt tanúsító növendékek között. Az iskolai gondnokság gondnoka Frischauf József. Szabadkay Ignác községi jegyző úgy mint mindig, az idén is megjutalmazták a tanulókat. A jövő tanévre 338 tanköteles íratott össze. Még egy tanerőre — most kettő van — nagy szükség volna. Egy kisdedóvó-intézet felállításáról is volt már szó, de ez eddig csak tervezve van.
    Pesti Hírlap, 1888-05-10/130. szám. Az alsó Dunától Bukovináig. 
    Toprongyos, kolduló csoportok vonulnak az alsó Dunától északnak, pihenőt tartva a nagy magyar falvakban és városokban, hol kenyérrel és alamizsnával könyörülnek rajtuk jó szívek. Kik e vándorbottal és koldustarisznyával messze idegen földre indulók?    
    Véreink, a csángók, nemrég még a szalmatűzként föllobbanó és hirtelen lelohadó nemzeti lelkesedés tárgyai. Egykor zászlókkal, ékes dikciókkal, testvéri öleléssel fogadtuk őket. Útjuk a Kárpátoktól az alsó Dunáig majdhogy nem lyukkal és kalácscsal volt kirakva. A magyar városok, melyeken keresztül vonultak, versenyeztek egymással megvendégelésükben. Ünnepeltük őket vezércikkben, tárcában, költeményekben. S a sok oldalról igénybe vett magyar társadalom valóban nemcsak örömmel karolta föl betelepítésük ügyét, hanem megnyitotta erszényeit is, hogy anyagilag szintén gyámolítsa azt a hazafias ügyet, melynek közéletünk kiválóbb férfiai közül sokan odaadó buzgalommal szolgáltak. 
    Röstelkedve be kell azonban vallanunk, hogy a csángók betelepítésének ügyével teljes fiaskót ért a magyar társadalom. Kiket meg akartunk menteni a magyar faj számára, hogy az alsó Duna mentén megtelepedve, élő torlaszt képezzenek a nemzetiségek ellenében, vérmes reményeikben csalatkozva, a Duna árvizétől ürgék módjára kiöntve, szegényebben, mint valaha, sóvárognak vissza a „tejjel és mézzel folyó” Ígéret földéről a zord éghajlatú régi hazába. Kikről azt hittük, hogy magasztalt szorgalmuk és élelmességük kiáll minden megpróbáltatást, most a könyörületre szorulva vándorolnak vissza Bukovinába. 
    Mindezekért ki a felelős? Bűnbakokat nem keresünk, de szemlélve a dolgok lefolyását, a hibák végzetes láncolatával találkozunk majdnem az összes tényezők részéről, kik e betelepítést előkészítették, keresztülvitték és a magyar anyaföldre zarándokoltak sorsára befolyást gyakoroltak. S meg kell mondani mindenekelőtt azt a keserű igazságot, hogy a csángókat elkapattuk, vérmes remények felkeltésével és túlságos dédelgetéssel elkábítottuk. Ami Magyarországon rájuk várt, az nem volt örökös lakmározás a mások terhére, hanem komoly, megfeszített munka, hogy boldogulhassanak a magyar társadalom segítségével ugyan, de a saját szorgalmuk és igyekezetük által. Tagadhatlanul nem a bukovinai magyarságnak színe-java volt az, mely sietett fölszedni sátorfáját és követni a hívogató szózatot. A szorgalmuk által vagyongyüjtővé lett csángók jobbadára otthon maradtak és kik eljöttek, a szegénység kenyerét ették régi hazájukban. 
    Csoda-e, ha az a túlzott dédelgetés, melylyel tittobban találkoztak, azt a hitet kelte fel bennük, hogy már ezentúl gyöngyélet lesz a sorsuk a magyar testvérek kegyelméből? Hiszen az is megtörtént, hogy egy felsőmagyarországi megye alispánja díszmagyarba öltözve üdvözölte őket, a torontáli alispán pedig szörnyen fölháborodott, amiért Nagy György kormánybiztos töltéskészítési munkálatokra fogta őket, hogy pénzt keressenek és egyúttal megvédjék otthonukat a Duna ellenében. Megmondották szemtől-szembe a „nemzet vendégeinek,“ hogy ilyen munka méltatlan hozzájuk; hitegették őket, hogy az állam kötelessége eltartani a bevándoroltakat, felköltötték a demoralizáció szellemét s tápot nyújtottak annak a renyheségnek, mely mindent másoktól vár. 
    Nagy György meg tudta ugyan védeni a csángók betelepítésére kiszemelt területet a Duna hullámaitól, de nem tudta megakadályozni Torontál megye volt alispánjának azon káros experimentumait, melyek a csángók demoralizációjára vezettek. A csángó-betelepítés ügye egyáltalán kisiklott az arra hivatottak kezeiből, a közönség figyelme lassan kint teljesen elfordult az egykor határtalan lelkesedéssel és dinom-dánommal fogadott testvérektől s a Duna árvize végül teljesen tarthatlanná tette helyzetüket.
    Magyarországnak nincs oka büszkélkedni a csángó-betelepítés epizódjával. Pedig az alapeszme föltétlenül helyes volt és az ma is. Megerősíteni a magyarság pozícióit a déli megyékben letelepítés által, egyenesen elsőrendű politikai érdeke a magyar államnak. Nagy területeken még csak szórványosan sincs beékelve a magyar elem a nemzetiségek tömbébe. Minden magyar község bástyáját képezné ott a magyar állameszmének. S kiszámithatlan horderővel bírna, ha egy-két évtized alatt tíz-húszezernyi magyarság fészkelné meg magát az ország déli határain. 
    E kérdéssel foglalkoznia kell — nem a társadalomnak, amely e föladat megoldására képtelen, hanem az államnak, mely egyedül biztosíthatja egy nagyszabású kezdeményezés sikerét. Nem szabad megengednünk, hogy Magyarország, melynek áldott talaja okszerű művelés mellett hasonlíthatlanul nagyobb számú lakosságot tarthat el, évenként sok ezer munkás kezet veszítsen el a kivándorlási láz következtében. Ezt az áramlatot oda terelni Délmagyarországba valóban elsőrendű politikai és gazdasági érdek.
    
    Székely Nemzet, 1888-05-17/77. szám. Csángók vándorlása. 
    Többször volt már szó arról, hogy a Bukovinából betelepített csángók nem igen vannak sorsukkal megelégedve s hogy már eddig is számosan visszavándoroltak régi hazájukba. Aradról most azt írják, hogy a gyoroki csángók egy részében szintén feltámadt ez a vándorhajlandóság s ott hagyva házat, földet és gazdaságot, éj idején felkerekednek és a nyakukba veszik a világot. A napokban a következők szöktek meg Gyorokról: Bíró József, Balassa Ignácz, Balovi István, Molnár István, Peredy Sándor stb. összes családtagjaikkal. Aligha fogják őket reklamálni, mert valamenynyien dologtalan emberek voltak.
    Pesti Hírlap, 1888-07-26/206. szám. Nagy-Györgyfalva, július 22. 
    Folyó hó 21-én délután 5 órakor tétetett le Székelykevén — melynek lakosságát legnagyobbrészt az 1883-ik évben Bukovinából visszahonosott csángó magyarok képezik — a községháza és iskolának alapköve. 
    A szomszéd községekből, valamint Pancsova városából igen szép számú úri közönség gyűlt egybe. Az egyházi szertartást Reinlein Ádám bresztováci plébános végezte, a jelen volt úrhölgyek nagyobb része az alapkő letételénél egy-egy téglát helyezett el. Ezután gr. Bethlen Miklós igen sikerült beszédet mondott, fejtegetve a községet, illetve közösséget, minek befejeztével a pancsovai zenekar kísérete mellett elénekeltetett a „Szózat" és „Hymnus". 
    S ekkor megindult a menet egy ezen ünnepélyre elkészített sátor alá, mire megkezdődött a tánc, ének s toasztok árja. Az első felköszöntőt Szabadkai Ignác hertelendyfalvi jegyző mondta gr. Bethlen Miklósra, ecsetelve fáradhatlan törekvését és lankadatlan buzgóságát a csángó telepek érdekében. Ezután felszólalt Görgey aljárábíró, ki a csángó-egyletet éltette. Erre gr. Bethlen Miklós felelt, azt mondva, éljenek ugyan a csángó-egylet tagjai, bár még nagyon keveset tettek a csángók ügyében, de hiszi, hogy a jövőben nagyobb eredményt mutatnak fel. A mulatság virradtig folyt s lelkét gr. Bethlen Miklós képezte, mint az ünnepély ügyes és tapintatos rendezője.
    Pesti Hírlap, 1888-09-29/269. szám. 
    A csángó-egyesület ma Kamermayer Károly elnöklete alatt választmányi ülést tartott, melynek legérdekesebb tárgya OdescalchyArthur herceg és Szádeczky Lajos jelentése volt, kik nemrég az aldunai székely telepeken járván, a telepes községek helyzetét tanulmányozták. Jelentésük legörvendetesebb része az, hogy a visszavándorlásról szállingózó hírek alaptalanok, a telepesek nagy része otthonosan érzi magát uj hazájában, falvaik legnagyobb részét fölépítvék, s áldják a gondviselést s a magyar nemzet áldozatkészségét, hogy idegen földről az őshazába visszatelepíté őket. 
    Csak épen Székelykevéről vándorolt vissza Bukovinába 300 telepes családközül 30—35 tehetős család, mert az árvízteljesen tönkre tette termésüket s a kubini védgát elszakadása folytán ezután is hasonló sorsfenyegette őket. 
    Az árvíztől különben nemcsak Székelykeve, hanem Sándoregyháza (korábban Nagy-Györgyfalva) is sokat szenvedett, csak Hertelendyfalvának volt az idén jó aratása. Különösen Székelykevén nagy a nyomor az árvíz miatt, mert nincs vetőmagjuk s az idén nem volt mit aratniok. Ennélfogva a választmány Királyi Pál, Hoitsy Pál, Czorda Bódog, Kamermayer Károly, Madarász József és Szádeczky Lajos hozzászólása után elhatározta, hogy a székelykevei csángók segélyezése érdekében fölterjesztést fognak intézni a kormányhoz, megkeresik a Jószív-egyesületet is, továbbá Bischitz Dávidnét, hogy az árvíz által sújtott csángókat segélyezze. Ezenkívül a Csángó-magyar egyesület is megszavazott az ínségeseknek 2000 frtot. A csángó-magyar-egyesület vagyona most 28.866 frt 36 krra rúg.
    Nemzet, 1888-11-16/2234. szám. Rökk Szilárd alapítványai. 
   A tanács ma folytatta Rökk Szilárd alapítványai tárgyalását. A Rókus-kórházi szükségletre 2000 ft, a tanítók országos árvaháza részére 3500 ft, a szabadságharcz szobor felállítására 7000 ft, a váczi siketnéma intézet számára 5000 ft. jutott, ez utóbbira olyképp, hogy a kamatokból egy fiú és egy leány alapítvány képezendő. 
    A Bukovinából hazatelepített csángók részére 120 ft különösen a tiszta morál, vallás és nevelés terén működő egyének jutalmazására. Az összeg kiadatik a csángó egyesület igazgatóságának és erről a vallás- és közoktatásügyi minisztert értesítik. 500 ft a tudományegyetem segélyegyesülete részére; 450 ft a bölcsődének; 2200 ft a szegény gyermekkórháznak; 3000 ft a Rókus-kórházban ápolt és szegénységben elbocsátottaknak adatik ki. Budapesten felállítandó nőgyógyászati kórházra hagyott 66000 frtra nézve felhívta a tanács a közegészségi ügyosztályt, hogy a kórház miként való létesítése, illetőleg az alapítványnak miként leendő felhasználása iránt a közegészségügyi bizottság útján tegyen conkrét javaslatot. Végül a fennmaradó 50.000 ft iránt a tanács ezúttal nem intézkedik véglegesen, csak jelzi, hogy jó volna az alapítványi összeget az állatkínzás megakadályozására fordítani, felkéri ennélfogva az állatvédő egyletet, hogy saját szempontjából adjon véleményes jelentést arra nézve, miként lehetne az alapító intenzióját legjobban érvényesíteni?
   
    Magyar Közigazgatás, 1889-02-28/9. szám.
   Az 1883. évben Bukovinából bevándorolt és honosított székelyek (csángók) közül egyik vadászati kihágást követett el, minek folytán a bérlő által feljelentetett és ellene az eljárás megindítva és az illető elmarasztalva lett. Mielőtt az ítélet jogerőre emelkedett, a szóban forgó egyén minden vagyon hátrahagyása nélkül visszament Bukovinába előbbi illetőségi községébe. Tisztelettel kérdem: vajon megkereshető-e a bukovinai illetékes hatóság az ítéletnek végrehajtása iránt és ha nem, mily eljárás volna követendő? Hasonló eset fordult elő egy más egyénnel is, ki azonban Bulgáriába költözött ki.
    Népszava, 1891-02-27/9. szám.
    Az alsó Dunánál, a szerb határ mellett, 1869-ben létesített telepítvényeken szánalmas kép tárul elénk. E telepítvényeket most Hertelendifalva, Sándor-Egyház s Szekelykeve néven nevezik. A 21 év előtt letelepülők kis ingatlanai a sok sürgetés daczára, még most sincsenek a telekkönyvekben bejegyezve s a közigazgatási közegek itt valóságos basáskodást visznek véghez. A telepitvényesek (vagy gyarmatosok) ámbár közvetlen adót nem fizetnek, (de annál több községi pótlékot) a választások alkalmával velők mégis mint szavazó gépekkel rendelkeznek s a ki a basauralomnak nem rendeli alá magát —kis vagyonát is elvesztheti (?). 
    Földjeik jövedelme épen elégséges saját szükségleteik fedezésére, — ha az árvíz el nem viszi a termést. Akiknek 21 év előtt még vagyonuk volt, mikor a gyarmatra jöttek, itt teljesen koldusokká lettek. 1
    1883-ban a csángókat is e három helységbe telepítették le. A hazafias sovinizmus valóságos vitatánctot sejtett, de a szegény csángók nem nagyon épülnek e hazafiasságon, mert szeretnének már ismét előbbeni hazájukba, Bukovinába visszavándorolni. Csakhogy le vannak ide kötve.
    
     Pesti Hírlap, 1891-09-21/259. szám. A vándorbot. 
  A Dunántúlról lehangoló jelenségek miatt érkezik panaszos hír. A kivándorlási mozgalom föltartózhatlanul terjed és újabban Veszprém megyében ragadja magával egész járások lakosságát. Tizennyolc magyar községből, mint a helyi viszonyokkál ismerős tudósítónk jelzi, közel háromszáz család kelt útra Amerikába a tavaszszal, most pedig a devecseri és pápai járások községeibe indult meg a mozgalom. Devecserben múlt hétfőn a csendőrség tartoztatott le egy csoport fiatal munkást, aki útra készült kelni Brazíliába. 
    Nagyon szomorú dolog ez. Alig van már része hajdan Európa Kánaánjának tartott hazánknak, melyből kisebb-nagyobb csoportokban kivándorlási útra ne kerekednék a lakosságnak épen legmunkabíróbb része. 
    Legrégibb a kivándorlás a székely földről a szomszéd Romániába, mely el van árasztva magyar mezei munkásokkal, cselédekkel, iparosokkal, kiknek gyermekei rendszerint már eloláhosodnak. 
    Ezt követte a dunántúli magyarság kivándorlása Horvát-és Szlavónországba, melyet föltartóztatni egyik legfőbb célja a dunántúli közművelődési egyesületnek. 
    Sorrendben harmadik mozgalom a felsőmagyarországi megyék lakosságának kivándorlása az Egyesült Állárdokba, amely mozgalom még növekedőben van. Legutóbb pedig Szerbiába kezd özönleni az alsó Duna mentéről a lakosság. Szégyenpír ég arcunkon, ha olvassuk, hogy a csángók, a Bukovinából a magyar társadalom által Pancsova környékére telepített csángók, akiknek déli határunkon erősíteniük kellett volna a magyarság helyzetét, tömegesen kelnek át a Dunán, hogy Szerbiában keressenek boldogulást. 
    És most a Dunántúlról még Brazíliába is csoportosan vonul a magyarság! Valóban mélyen elszomorító jelenségek, meryek a kormány és a törvényhozó legbehatóbb figyelmére méltók. Melyek megdöbbentő kritériumát képezik közgazdasági bajainknak: a kisbirtok pusztulásának, a munkásbérek elégtelenségének, a mezőgazdaságunkra zúdult csapásoknak, a gyári ipar hiányának, egyszóval a kereseti források elégtelenségének. 
    Magyar Hirlap, 1892-12-17/348. szám. Csángók a miniszterelnöknél.
    Szegény csángóknak mindig panaszuk van. Az édes hazában, amelyért odahagyták Bukovinát, nagy ragaszkodásukért cserébe az intéző körök részéről csak közönnyel és sok esetben visszaélésekkel találkoztak. Ma az aldunai székely magyar telepek (Hertelendifalva, Sándoregyháza és Székelykeve) egy küldöttsége járt fenn a miniszterelnöknél, elpanaszolván neki különféle sérelmeiket és átnyújtva egy terjedelmes memorandumot. Ugron Gábor vezette a négytagú küldöttséget, amelynek nevében Tomka Károly lelkész kérte a minisztert, hogy ne feledkezzék meg az ő nagy bajaikról. Wekerle miniszterelnök megígérte a csángóknak, hogy bajukon segíteni fog, mert ügyüket nemzeti ügynek tekinti.
       Magyar Hirlap, 1893-01-08/8. szám. Szegény csángók! 
   Tomka Károly ev. ref. lelkész mintegy 380 hertelendifalvai, sándoregyházi és székelykevei csángótelepes aláírásával ellátott terjedelmes felterjesztést intézett a telepesek nevében a földmivelési miniszterhez, a csángók szánalmas állapotának orvoslását kérve a kormánytól. 
     A kérvényben hűen és meghatóan ecseteli ama bizalmat és reményt, mely sietve készteti a csángókat, hogy az anyaország hívó szavára hallgatva, annak kebelébe visszatérjenek. Hallgattak és bízva bíztak a szép szavakban és vérmes reményekben s most itt vannak az édes hazában, az édes testvérek között, akik — oly mostohául megfeledkeznek róluk. 
    „Fájdalom — mondja tovább a kérvény — a közérdek, melyet e vidéken híven szolgálni mindenkor szent missziónknak fogjuk tekinteni; a magyar állami és nemzeti közérdek, mely követeli, hogy minden magyar honpolgár a nemzeti ígéretek szentségéről meg legyen győződve; a közérdek, mely követeli, hogy mi, mint a magyarságnak e vidékre szokatlan és nehéz helyzetbe telepített határőrei és előőrsei, anyagi jólétünk alapját, mint további fenmaradhatásunk feltételeit bírjuk, ezen nemzeti és állami közérdek annak bevallására késztet, hogy a nemzeti ígéretek irányunkban nagy részükben beváltva nem lettek. Nem tudjuk és nem is kutatjuk — ezt a magas kormány bölcseségére bízzuk, hogy kinek hibájából történt, hogy a telepítési feltételek közül a következők nem tejesíttettek: 
    1. A 10 hold kitűnő minőségű szántóföldet a csángótelepesek közül csak igen kevesen kapták meg családonkint — a legtöbben csak 5—7 holdszántót kaptak. De ezen földek — különösen a sándoregyházi és székelykevei határban — jórésze a belvíz-szabályozás befejezetlen vagy helytelen volta miatt az egész éven át talajvíz alatt állván, nemszántóföld, hanem mocsárszámba megy. 
    2. A nekünk családonkint ígért két-két hold legelő-illetőséget egyáltalában nem kaptuk meg. 
    3. Hogy a földváltság-ár megállapítása körül mennyire méltatlanul és a visszatelepítésünkkor nekünk adott ígérettől mennyire eltérően terheltetünk, mutatja azon körülmény, hogy csak vízszabályozási költségjárulék czímén, beleértve a kezelési költségek járulékát, az 1891. és 92. évre átlag holdankint 8— 10 frttal rovattunk meg. Kérdjük, vajjon megfelel-e ez azon ígéreteknek, miszerint a váltságár, beleértve az ármentesítési költséget, holdankint 100 frt, a legelőnek ártérbe eső része pedig 2 frt lesz? — Megfelelnek-e azon további ígéretnek, miszerint a váltságárt — beleértve a vízszabályozási költségeket — 32 illetve 37 ½ év alatt részletekben fogjuk törleszteni? S mind e költségeket és előírt járulékokat a legnagyobb szigorral végrehajtás útján veszik meg rajtunk. A nemzeti becsületre és méltányosságra hivatkozva kérik ügyük szorgos megvizsgálását és orvoslását.
    Nemzet, 1893-01-19/3734. szám. A bukovinai csángók kérelme. 
    A bukovinai csángók a következő kérvényt intézték a csángó-egyesülethez:
    Nagyérdemű csángó-egyesület, kegyelmes uraink! Mint a magyar nemzet előőrsei nemzeti ügyet szolgálunk itt az idegenben. Senkink sincs. Minden reményünk testvéreinkben van. Tőlük várunk, kérünk, remélünk mindent, mi nemzeti életünk fentartására szükséges. Erősítsenek meg e reményünkben, eddig is tapasztalt áldozatos és hazafias támogatásuk által. 
    A szükség hajt — az osztrák kormány kényszerít, hogy 300 tanköteles gyermeknek 3 osztályt létesítsünk a mostani szűk iskola helyett ; templomunk rozzant faépület, melyen már a reparáczió sem fog, tavaszszal az építéshez kell fognunk. 
    Szegények vagyunk. A községnek magánvagyona nem lévén, minden az adóforintok utánjárja. Szegénységünkben ezer ]tra tévelyedtünk. A magas kormány engedélyével gyűjtést rendeztünk a felebbi czélra Bukovinában. Az eredmény végtelenül csekély.
    Csalódásunkban a bizalom magyar testvéreinkhez vezet. Ne vegyék rossz néven a testvér közeledését. Tudjuk, hogy ezer a baj, ezer a szükség mindenfelé és a nagyérdemű csángóegyesület áldozatát ezer oldalról veszik igénybe, de azt is tudjuk, hogy a magyar nemzet szeretete végtelen a nemzet szent ügyéhez s mi árvák, ennek tudatában ahhoz a nemes egyesülethez fordulunk, mely épen a nemzet szent ügyének előmozdítása végett alakult: a külföld magyarjai üdvére és föntartására. 
   A nagyérdemű csángó egyesület áldását érzi minden árva, a Dunától a Fekete tengerig. Ne hagyjanak minket sem el, hisz a tíz év előtt itt maradtaknak megígérték, hogy nem hagynak el kulturális ügyeinkben. Legyen szent az ígéret a magyar szájában és mi boldogulunk. 
    Iskolánk megnagyobbul és templomot is építhetünk és nemzetiségünk e fentartóinak birtokában, az osztrák birodalom legszélső határán is nyugodtan élhetünk szent hitünk és nemzetiségünkben. 
   Hódoló tisztelettel maradtunk Istensegitsben (Bukovina), 1893. jan. 10. 
   A nagyérdemű egyesület kész szolgái: László István plébános, Szőcs Jóska bíró. Segélyadományokat Teleki Géza gróf (József-tér 7. szám) elfogad.
       
    Magyar Hirlap, 1893-06-27/175. szám. Kivándorlás Amerikába. 
    Temesmegyéből — mint levelezőnk írja — még mindig sokan vándorolnak ki Amerikába. Úgy látszik, azonban, hogy a kivándorlók nem valami nagyon boldogulnak az új világban, mert alig várják, hogy a visszautazásra való költségeket megszerezzék és azután jönnek vissza Magyarországba. Különösen nagyobb mérvet öltött a a kivándorlás Székelykévén, a csángótelepen. Ennek az oka, hogy a csángókközött korlátozták az adásvételt és így a családok annyira megszaporodnak, hogy egy házban és egy telepen már meg nem férnek. Ez viszi őket rá, hogy szerencsét próbáljanak Amerikában.
       
    Székely Nemzet, 1895-01-30/17. szám. Hírek a csángókról. 
    Bukovinában két csángó falu volt mostanában pap nélkül: Hadikfalva és Andrásfalva. Nagy gondja volt ez a falubelieknek, mivelhogy oly pap kell ide, aki magyarul is tud, a minő nem igen akadt a galicziai szemináriumban. Hadikfalva már kapott papot, Kubassek Jánosnak hívják, Andrásfalva még pásztor nélkül van. 
    A tartományi hatóságoktól rendelet érkezett, mely szerint Andrásfalva, Hadikfalva és Isten segíts három osztályú elemi iskolákat kötelesek felállítani; nem tudják, hogy találnak elegendő tanítót, aki magyarul is tud s e mellett a törvények által megkívánt német képesítő vizsgálatot le tudja tenni. 
    Hadikfalván is, Istensegítsen is egy-egy tanító van most, kik közül az első 600, az utóbbi 300 gyermekkel vesződik. A csángó faluk egészségi állapota kedvező, a tél elég enyhe volt azon a tájon, kevés hóval. Andrásfalván már készülnek a millenniumi kiállításra. Háziipari czikkeiket fogják kiállítani a csángók. 
    
    Pesti Hírlap, 1899-02-17/48. szám. A magyarság egyik végvára. 
    A magyarkormány a régi Gyurgyevó-telep határában, a mai Székelykévén, a nyolcvanas évek elején Bukovinából jött székely csángókat telepített meg. A kormány szándéka az volt, hogy az ország határán ezen különféle idegen nemzetiségek lakta vidéken olyan tiszta magyar községet teremtsen, mely a magyarságnak nemcsak végvára, de egyúttal terjesztője is legyen. Sajnos, a község ezen hivatásának eddig nemigen felelhetett meg. 
    Az utolsó 4—5 év elemi csapásai a községet és lakosságát a végpusztulás szélére juttatták. Ismeretes az a nagy éhiség, mely itt az elmúlt 1897/98. év telén uralkodott. Ekkor azután Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter hozzáfogott a község oly módon leendő felsegélyezéséhez, hogy az a jövőben képes legyen hivatásának megfelelni. A múlt évben Kolozsvári László miniszteri titkár telepítési miniszteri megbízott előterjesztésére minden lehetőt megtett az uralkodó ínség enyhítésére. Közel 1600 frt értékű vetőmagot osztott ki a község földmivelői közt, az ínségen pedig 10,000 frtnyi segítséggel enyhített. 
    A miniszter a nyár folyamán mintaszerű óvodát is építtetett, melyet e napokban teljes fölszereléssel adott át Kolozsvári László miniszteri titkár, Sebesztha Károly kir. tanácsos tanfelügyelőnek. Pongrácz Miklós járási főszolgabíró a nagyszámban megjelent községi lakosság nevében köszönte meg a miniszternek a község iránti jóindulatát azon biztosítással, hogy a lakosság iparkodni foga kormány pártfogását kellően meghálálni. A községi képviselőtestület pedig rendkívüli közgyűlésben elhatározta, hogy a miniszternek az óvoda létesítéséért föliratilag köszönetet mond.
   
    Hazánk, 1899-06-30/155. szám. Pusztuló csángótelepek. 
   A torontálmegyei s a dunamenti csángó községek újabban pusztulásnak indultak, mert a lakosság ott akarja hagyni házait és földjeit és vissza akar térni Bukovinába. A bukovinai csángókat ugyanis annak idején úgy telepítették, hogy 15 esztendeig csak adót fizessenek és semmi mást, 15 év múlva azonban kezdjék fizetni földjeik örök váltságát, azaz kezdjék meg a vételár kamatait és 40 évre beosztott törlesztésének hányadát fizetni. Ez az időpont a jövő év január 1-én érkezik el, s most fölhívták a csángó gazdákat, hogy írják alá a végleges adás-vételi szerződéseket. Ez a fölszólítás óriási fölháborodást keltett a községekben. 
    A gazdák kiszámították, hogy évenkint 200—250 frtot kell ezentúl fizetniük, de minthogy eddig is csak épen hogy megélhettek a kezükre adott 20—20 hold földön, ezután tönkre kell menniök, mert megtakarítani nem tudnak semmit. Az állam tudniillik 250 forintjával számítja nekik a földek holdját, ami igen magas ár, s emiatt tesz ki oly nagy összeget a törlesztés. A csángók közül eddig elé egy sem írta alá a szerződést.
    Népszava, 1899-07-04/52. szám. Hazafiság. 
   Ha az éhezők megunták a nyomort s segítségért fordulnak a bőségben urakhoz, mit is szoktak feleletül nyerni? Ha tűrhetetlen lész a helyzete sokaknak s jajszavuk eljut a társadalom — a hivatalos társadalom —s a nemesszívű államférfiak füleihez, mit is szoktak azok felelni? —Találjanak a kínlódók vigaszt, megnyugvást a hazafiságban! Felejtsék el gondjaikat s emelkedjenek fel ahhoz a nagy gondoláshoz, hogy „Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell" .
    Torontál megyéből néhány száz magyar család készül kivándorolni. Készül elhagyni az országot s visszamenni újra Bukovinába, honnan a lelkes, hazafias társadalom egyévtized előtt becsalogatta őket. Hisz emlékszünk a „csángó" lelkesedésre. Emlékszünk, hogy mint folyt a gyűjtés, mint szólt a nagy dob s mint szállott egekig fel az üdvriadal, melyet az akkori miniszterelnök tiszteletére rendeztek, mikor visszatelepítették a közös hazába a bukovinai székelyeket. 
    Az állam, a társadalom kitárt karokkal fogadta őket. Ingyen föld, lakóházak s még kitudja, mi minden volt, amivel elhalmozták őket Mi azonban hirdetjük, hogy az alsó osztály ne várjon semi jót felülről. Ne várjunk nemesszívűséget a kizsákmányolóktól. Ha azok mégis ilyenek akarnának egyszer tetszeni, úgy vigyázzunk zsebeinkre s kerüljük jó messzire el állítólagos jóakaróinkat. A csángóknak mindenesetre így kellett volna tenniök s így bizonyára nem jutottak volna mai helyzetükbe.
    A torontálmegyei telepítvényeken ugyanis a nemesszívű hatóság a teljesen elszegényedett s legrosszabb sorsban levő földmivelőknek a napokban avval a meglepetéssel szolgált, hogy mindegyikük elé egy-egy kötelezvényt nyújtott a jegyző, melyben holdanként 250 frt lefizetésére kell magukat kötelezniök, mintegy negyvenév időtartamán keresztül. Azok a szegény emberek, kiket rosz termés, adó és meggazdagodott jegyzők a tönk szélére vittek, fizessenek ily összegeket! 
    A csángók elszörnyedtek és most rakják össze holmiaikat, hogy itt hagyják e szeretett hazát, melynek áldásos karjait oly szépen érezték fejek felett. Mert hát ez a hazafiság. — Üzlet, melynek segítségével jámbor hívőket utolsó garasuktól meg lehet fosztani, s a kizsákmányolás egyik nem utolsó eszköze. De azért le a nemzetköziekkel!
    
    Pécsi Figyelő, 1899-08-25/193. szám.
    Vajon mit tett a magyar állam az itthon való megélhetés megkönnyítéséres ezzel a kivándorlás megakadályozására, vagy csak a kivándorlottak magyarságának megmentésére! Semmit! Rábízza az amúgyis agyonsanyargatott társadalomra, hogy közművelődési egyesületei révén gondoskodjék a kivándorlottak magyar iskoláztatásáról, de még annyi ereje sincsen, hogy e társadalmi tevékenység útjából az ottani hatóságok gyűlölködése által támasztott akadályokat elhárítsa. 
    Határainkon kívül, a távol Bukovinában véreinknek, a tőlünk elszakadt csángóknak virágzó telepeik voltak. Ezekre is a magyar társadalomnak kellett, fölhívnia az álmos kormány figyelmét. Közadakozással előteremtette azok hazautaztatására szükséges összeget, erélyesen követelte, hogy a kormány, a minden haszon nélkül kezében tartott, állami birtokokon telepítse meg őket s biztosítsa tisztességes megélhetésüket a hazában.
    A kormány, amely nem térhetett ki ez elől a követelés elől, ki is hasított számukra birtokaiból pár ezer hold árterületet, de nem elégedett meg azzal, hogy a települőket az eddig hasznavehetetlen területeknek művelhetővé tételére kötelezze s ezzel a magyarságot erősítve, új gazdasági erőforrásokat nyisson a nemzeti állam számára, hanem búsás áron sózza a nyakukba a zsombékokat. 
    Mit is szóltak volna az osztrákok, ha a magyar kormány az ő területüknek szorgalmas lakóit ingyen földekkel csalta volna el régi hazájukba? 
    A visszatelepült csángók aztán hangyaszorgalommal láttak hozzá, hogy a kákatermő zsombékokat ármentesitsék s életet termő földdé átalakítsák. Ez a munka természetesen lekötötte a települők egész gazdasági erejét s a földvételár törlesztésére már nem jutott. 
    A nemzeti államot építő kormány azonban nem ismer irgalmat: ragaszkodik jogához, perel és árvereztet, a szegény csángók pedig, akik verejtékes munkájukkal tették termővé az állam földjét, összeszedhetik sátorfájukat s mehetnek vissza az idegenbe, ahol nem érzik az atyai kormány támogató keze súlyát. 
    Ott van Erdély bércei között az őseredeti székely faj, melyet minden oldalról szorongat az oláhság. Földje mostohán fizet, azért ősidőktől fogva ipari tevékenységgel pótolta, mit a föld megtagadott tőle. Ez az ipar természetesen nem lehetett gyáripar, de a kisipar körében födözte minden ruházati szükségletét, házi fölszereléseit, sőt még kivitelre is dolgozott. Jött azonban az osztrák gyáripar korlát nélkül való versenye s agyonnyomta a székelyek kisiparát. A székelyföldre beköltözött az ínség s kiszorította onnét a magyar nemzeti államnak azon a nemzetiségi vidéken egyedüli előőrseit: a székelység tömegesen vándorol ki Oláhországba. Addig a magyar kormány élet-halál harcot viv a közös vámterület föntartásáért, nehogy az osztrák ipar válságba kerüljön a magyar fogyasztó terület elvesztése folytán. De, hogy szemrehányás ne érhesse, kiterjeszti figyelmét a magyar iparra is: fölhívja a hatóságokat, hogy egyenlő minőség és ár mellett magyar gyármányoknak adjanak előnyt, maga pedig buzgón csinál statisztikát a gyáriparról.
    Miatta elhorvátosodhatnak a szlavóniai kivándorlók, elpusztulhatnak a visszatelepült csángók, megszökhetik minden székely, neki csak arra kell ügyelnie, hogy a magyar osztrák közösségen hiba ne essék, mert neki ebben a közösségben kell kiépíteni a magyar nemzeti államot.
    Népszava, 1902-04-15/42. szám. Nincsen nyomor?
   A nyomorúságot folyton tagadják azok, kiknek állandóan tele a kamrájuk, azonban néha ügyetlenségből-e vagy szándékosan, elárulják magukat. Egyik fővárosi lap közli:   
    Csángók telepítése. Vagy 30 bukovinai csángómagyar család hagyta oda szülőföldjét, hogy őseink hazájában fellelje azt, amit elérni Bukovinában képtelen volt: a mindennapi kenyeret. A kivándorlók legnagyobb része „Istensegíts" községbeliek, de a többi csángó községbeliek között is akadnak többen, akik otthonukat szívesen felcserélnék. A már úton levő kivándorlók Krassó-Szörény megyébe Baksán telepednek le, ahol a kormánytól telket nyernek, melynek értékét csak 10 év múltával, nagyon előnyös feltételek mellett kezdik törleszteni. A kivándorlók útját bizvost egy miniatűre honfoglalással lehetne összehasonlítani. Agyoncsigázott gebék vannak a ponyvás szekér elé fogva, amelyre a család összes vagyona van felrakva. Egy láda, egy-két dunyha, alatta a szegény ember istenáldása , egy csomó, a hideg széltől pirosra festett orczájú apró gyerek. A karaván egy hét alatt Beszterczére érkezett, innen még vagy tíz napig tart, amíg a reményekkel szépen kifestett új hazájukba érnek. 
— És mit csinált a telkével, — kérdezte beszterczei tudósítónk az egyik atyafit, akinek csak egy ló volt befogva a kocsija előtt. 
— Nem volt nekem telkem, — szólt bánatosan. Egy házacskám volt, pici kertecskével, azt eladtam 180 frtért. 
— És ki vette meg a házikóját? 
— Hát, instálom, becsülettel legyen mondva, sváb vette meg. Ezek furakodnak be már a magyar falukba. 
— Hát miből élt bácsi, ha nem volt földje? 
— Eljártunk Romániába kapálni, aratni, fát vágni. 
— És mennyit kerestek ott? 
— Hat hét alatt kerestünk 15—17 forintot. Aztán hazatértünk s ha elfogyott a kenyerünk, újra kimentünk az idegenbe. 
— És van-e valami írásuk? 
— Hát, minek is volna nekünk írás? Hisz haza érkezünk, otthon leszünk, ahol testvéreket találunk, akik nem hagynak elpusztulni, mint az idegenbeliek. 
    Darányi a múlt évről kimutatta, hogy a munkabérek a mezőgazdaságban emelkedtek. Az emelkedés ilyen, mint a fenti sorok mutatják. Romániában hat hét alatt keresnek 15—17 frtot és azért érdemesnek tartják oda kivándorolni. Bizonyosan, ha itthon csak tízet kereshetnének, nem mennének el Romániába. Ezek az emelkedett munkabérek. Azonkívül ne felejtsük el, hogy az istensegítsiek boldog telepesek, tehát Darányi módszerével lettek így fölsegítve.
   Népszava, 1904-03-03/26. szám. FÖLDMVELŐK. A lehetetlenség. 
   A gazdagoknak a szíve nagyon fáj a szegényekért. Segítenének is rajtuk édes örömest, csak ne kerülne semmibe, még utánjárásba sem. Még inkább segítenének azonban, ha nekik búsás hasznuk lehetne belőle. Hajh, de nagyon szomorú idők járnak. Még tüzes harapófogóval sem igen lehet már a munkásokból hasznot húzni ki. Ami lehúzni való volt rajtuk, azt már lehúzták régen. És ha az emberbarátok egyebet nem tehetnek a szegény népért, legalább annyit tesznek, hogy sajnálják őket. Ezt sem őszintén cselekszik, de azért mégis megcselekszik. Elvégre valamit csak tenniök kell. Ez a kötelességérzet indította az urakat húsz esztendővel ezelőtt arra, hogy a csángókat meg kell menteni. 
    Szó sincs róla, a csángókon kívül volt még itt menteni való magyar elég, de hát azok még akkor nem voltak szocialisták, hallgatni kellett tehát róluk. A csángók sem voltak azok, azonban a polgári szeretet enyhe napsugára mégis rájuk áradott, mert hát valakivel szemben csak gyakorolni kell a jótékonyságot. Megalakították a csángó-egyesületet, az meg megalapította a csángótelepítést. Hogy az isten se nézze tétlenül a napot, neki is legyen része a nagyszerű alkotásban, a falujok nevét Isten segíts-re keresztelték el. Ez történt valamikor régen. Hogy újabban mi történt ebben az ügyben, azt a régi ügyekkel együtt igy mondja el egyik polgári lap: 
    „Aki húsz esztendővel ezelőtt, — mikor a vidéki városok fölvirágzott pályaudvarain örömrivalgással és tormás virstlikkel vártuk a csángókat, — azt mondta volna, hogy az egész csángó telepítési terv ostobaság, azt először is agyonverték, azután kinevették volna. Hogy lehet olyat meg csak beszélni is? Hiszen annyira ment a lelkesedés, hogy a szerecsen gyerekekre gyűjtött bélyegeket is kiskorú csángó csemetékért akarták adni. Szerencsére a csángó anyáknak több eszük volt s csak a lelkesedéssel és formával nyújtott virstliket fogadták el, a bélyegeket a szerecseneknek hagyták. Falvakat csináltunk nekik, templomokat és iskolákat bele, azután reáhagytuk a csángókra, hogy disznóólakat ők építsenek. Ám de miből? Hitelbe kaptak földet, ekét, mindent, de forgalmi tőkéjük egy vörös réz krajcár sem volt A szociológus bölcsek kiszámították, hogy mennyi föld elegendő a létminimumra, de azzal nem számoltak, hogy a létminimumból adósságot nem lehet fizetni. Így történt, hogy a szegény csángók kezdetben valahogy eltengődtek, de adósságot bizony nem fizettek. Későbben aztán nem is tengődtek, mert az adósság fejében elvitték a földeket, ekéket a fiskálisok. A föld, az eke, a lelkesedés mind elfogyott, a nagyhangú hazafiak más egyleteket és szövetkezéseket alapítottak s szegény csángók elkeseredésükben Isten segíts-re változtatták egyik falujok nevét. De bizony Isten se segített. 
    A csángók mentek vissza Bukovinába, vagy Amerikába és Romániába. Hosszú évek óta nem hallottunk már semmit se az elköltözött csángókról, se a csángó telepítő egyesületről, amely annak idején az egész országot végig pumpolta. Az utolsó nagyobb hír az volt róluk, mikor egy híres közéleti férfiú felsikkasztott belőlük amennyit lehetett. Hát most vége a csángó álomnak, hivatalosan is. Az egyesület igazgatóválasztmánya mai gyűlésén Márkus József főpolgármester tette meg az indítványt, hogy oszoljon fel az egyesület. Nincs már pénz és nincs érdeklődés. Gróf Teleki Géza meg Rákosi Jenő mondták reá kenetes hangon, hogy bizony legokosabb lesz kimúlni. Így. Most röviden tudomásul veszik a kimúlást. 
    A sokoldalú elfoglaltsággal igénybe vett uraknak nincs idejük hosszasan beismerni egyet és mást. Sok egyesület alapítása vár még reájuk. S valaki azt ne mondja, hogy hiábavaló hiúságokkal és stréberségekkel bolondítják a nagyközönséget. Az ilyen embert először is a tisztes hazafiság nevében agyonverik, aztán ki is nevetik. Éppen, mint a csángóknál A csángókkal pedig most már törődjék az ördög. 
    Az egyesület megtette a magáét, annyi pénzt gyűjtött, amennyit csak bírt. El is költötte becsülettel. Ha a csángók még sem akartak boldogulni, az már igazán csak az ő bajuk.
    
    Kecskemét, 1904-07-31/31. szám.
    Nem volt szerencsés az alföldi csángótelepítés. 1883-ban 3460 fő költözött be, 401 Hertelendyfalván, 800 Sándoregyházán kapott helyet, amely előbb Nagy-Györgyfalva nevet viselt, 2199 pedig Székely-Kevén, melynek a neve azelőtt Gyurgyevo volt. Sanyarú 15 év alatt azonban belátták, hogy a Duna őket ott meg nem tűri, megkezdették tehát 1898-ban a visszavándorlást Bukovinába azok, kiket az alföldi mocsárláz és a nélkülözések még életben hagytak. 1899. júniusban új 500 lélek készült fölkerekedni és a bérces hazába visszatérni. 1900. november vége felé a csángók utolsó maradványai vették kezükbe a vándor, de most már koldusbotot, hogy az idegenbe, Bukovinába visszavándoroljanak, könyöradományok segítségével. Hertelendyfalva és Székely-Keve népe nagy áldozatokkal tette a földjét termőképessé és a Duna árja 1900-ban ismét elfoglalta tőlük és ez évben a a szomszéd román és szerb községektől sem bírtak bérletet kapni. Az adóvégrehajtás megindult ellenük, házaikat nagyszebeni román, nagybecskereki és pancsovai szerb takarékpénztárak kölcsöneivel román és szerb szomszédok vették össze és rögtön birtokba ültek. 200 családnál több vándorolt vissza 17 évi eredménytelen küzdés után, mit a természeti viszonyok okoztak s a nem okos politika nem enyhített.
    Pesti Hírlap, 1906-05-18/136. szám. A bukovinai székelyek visszatelepítése. 
   Az a mozgalom, mely a 80-as években a csángó magyarok visszatelepítése érdekében megindult, de kevéssé szerencsés kezek vezetése alatt egy-két rosszul sikerült telepítés után az akkori kormány lanyhasága következtében abban is maradt, most újra feléledt. Ugyanis a Bukovinában élő székelyek körében erős áramlat indult meg az ősi hazába való visszatelepülésre, mintegy ellensúlyozásaként a kivándorlási ügynökök abbeli titkos munkájának, hogy a mindegyre nehezebb megélhetési viszonyokközé jutó székegységgel kis parcellákra szakadt birtokaikat eladatván, őket a Kanadába való kivándorlásra csábítják. Ebbéli óhajtásukkal a magyar kormány elé küldöttségileg járultak s törekvéseik fölkarolása végett az Országos Nemzeti Szövetséghez fordultak. A hat tagból álló küldöttséget, amelynek tagjai voltak: Lovász Ferenc, Both Péter Simon, Sántha István, László Sebestyén és László János, továbbá Göndöcs István egyházi karnagy, Zseni József, a Nemzeti Szövetség igazgatósági elnöke, vezette Wekerle Sándor miniszterelnök elé. 
    A miniszterelnök igen meleg fogadtatásban részesítette a küldöttséget s elismerő szavakban fejezte ki afeletti örömét, hogy a Bukovinában élő magyarok századokon át megtartották nemzeti jellegüket s az ősi haza, Magyarország iránt érzett ragaszkodásukat. Visszatelepítésük iránt nyilvánított óhajtásukat a Nemzeti Szövetség előterjesztésében a legnagyobb rokonszenvet fogja megfontolás alá venni s a telepítési akció keresztülvitelének módozatai felől értekezni fog a földmivelésügyi miniszter úrral. 
    Az elintézésre váró állami ügyek nagyszáma miatt gyors intézkedést nem igér, de ebből ne azt következtessék Bukovinában élő magyar véreink, mintha visszatelepítési törekvésüket nem akarnók előmozdítani. A kormány ezzel az ügygyel is alaposan akar foglalkozni, nehogy az elhamarkodott intézkedések miatt a kívánt eredmény elmaradjon. Lelkes szavakban buzdította őket magyar származásuk fentartására s meleg üdvözletét küldte bukovinai testvéreiknek. 
    A jellegzetes típusú székely küldöttek láthatólag kellemes benyomást keltettek a miniszterelnökben, akit beszéde végeztével lelkesen megéljeneztek.  
    A küldöttség ezután Darányi Ignác földmivelésügyi miniszternél tisztelgett, aki szintén igen szívesen fogadta a derék székelyeket. Küldetésüket és óhajtásukat itt is Zseni József adta elő, utalván beszédében azon nagyfontosságú állami érdekre, mely a kivándorolt magyarok visszatelepítésében igen sürgős kormányzati feladatként jelentkezik.
     A miniszter elismerve azon nagy nemzeti érdekek fontosságát, melyek a kivándorolt magyarok hazatelepítéséhez fűződnek, a Bukovinában élő magyarok erre irányuló óhajtását a legnagyobb rokonszenvel fogadja. A kormányintézkedések megtétele iránt azonban ezúttal kötelező ígéretet nem tehet, mivel előbb meg kell ismernie a bukovinai székelyek viszonyait minden vonatkozásukban. Erre nézve szívesen fogadja a Nemzeti Szövetség előterjesztését, amelylyel behatóan kíván foglalkozni. 
    A miniszter a küldöttekhez életviszonyaik felöl kérdéseket intézve, tőlük barátságos búcsút vett. A küldöttség ezután Zseni Józsefnél tisztelgett, hogy megköszönje ügyüknek a Nemzeti Szövetség részéről történt felkarolását.
     Mezőssy államtitkárörömének adott kifejezést, hogy az általa is helyesnek és megokoltnak tartott telepítés ügyét a meghívottak ennyire megvilágították. Ezzel az értekezletet berekesztették.
    Népszava, 1907-04-07/84. szám. A bukovinai székelyek visszatelepítése. 
    Hogy milyen szemérmetlenül űzik a mi uraink a világcsalást, azt alkalmunk van újból bemutatni annak az ankétnek kapcsán, melyet Mezőssy földmivelési államtitkár elnöklete alatt tegnap tartottak a bukovinai székelyek „haza”-telepítése dolgában. Mint köztudomású, ezelőtt másfél évszázaddal több száz székely család Erdélyből Bukovinába vándorolt ki a mostoha megélhetési viszonyok miatt. A mi jó uraink most ezeket a szegény nyomorgó embereket szeretnék felhasználni arra, hogy egyrészt kifényesíttessék velük ugyancsak megkopott tekintélyüket, másrészt, hogy a kivándorlók helyébe olcsó munkaerőt plántáljanak át. Megütötték a nagydobot. Vissza kell hoznunk külföldre szakadt véreinket! Meg kell menteni őket az amerikai kivándorlási ügynökök karmaiból!
    Népszava, 1907-10-16/245. szám. A bukovinai csángók és az erdélyi magyarok.
    Hivatalos és nem hivatalos honfibánat sokat sóhajtozott már a Bukovinában élő csángók szomorú sorsa felett. Siránkozott a kisded magyar seregen, mely „az idegen népek tengerében hiven megőrizte nyelvét és magyar erényeit." A bús sóhajoknál egyebet azonban nem kaptak eddig nagy Magyarországból a moldvai és bukovinai hegyek tövében nyomorgó testvérek. Most már kapnak egyebet is. Kapnak a földmivelésügyi minisztertől földet. 
   Mint Déváról jelentik, a bukovinai csángókat Hunyad megyébe telepítik be. Összesen 4460 hold területet vásároltak erre a célra, 9700 települő számára. A bukovinai csángók tehát jönnek, de hol vannak az erdélyi magyarok? Erre is megadja a választ egy newyorki jelentés, amely szerint a legutóbbi két hét alatt ezerhétszáz ember érkezett oda Magyarországból. Igen sok köztük a román és a székely. Ezeknek a helyét kell betölteni a bukovinai csángóknak; a nép atyja, a jóparányi tehát nem a csángókon, hanem a munkaerő nélkül maradt hunyadmegyei birtokosokon segített; nem a honfibú, de az agrárius érdek parancsolta a telepítést, ami különben a csángók sorsában nem jelent semmi változást. Legfeljebb azt, hogy Magyarországon keresztül jutnak Amerikába.
    Népszava, 1907-12-05/288. szám. „Csángó véreinkért!" 
    A magyar agráriusok százezerszámra űzik ki az országból a munkásságot. Más oldalról pedig nagyra vannak vele, hogy a Bukovinába szakadt szegény csángó magyarok közül néhány százat vissza akarnak telepíteni a drága hazába. Mi már írtunk Darányi Nácinak, a nép jóakaró atyjának, arról a tervéről, hogy Hunyad megyébe csángókat akar telepíteni.
    Akkor mindjárt megmondtuk, hogy az agráriusok derék sáfárja nem akar ezzel egyebet, mint a kivándorolt magyarok helyébe olcsó napszámosokat szállítani a hunyadi ezerholdasoknak. Hogy más egyéb is rejlik az ügy mögött, azt nem tudtuk, mert azt hittük, hogy a csángókat kincstári birtokokra akarják telepíteni. Azt nem is sejtettük, hogy az állam erre a célra magánbirtokokat vásárol össze, amikor van elég kincstári birtok, melyből évről-évre temérdek értékűt pocsékolnak el a kormányok. Most már tudjuk. 
    A „Figyelő" című kőnyomatos írja ugyanis a következőket: Darányi földmivelésügyi miniszter úr a bukovinai csángók hazatelepítése céljából több birtokot vásárolt Hunyad megyében. Vlad Aurél dr. országgyűlési képviselő ezekre a vásárlásokra a következőket mondja: Három birtok vételéről tudok. Mind a hármat horribilis árakon szerezték meg. Azok a szegény nyomorult csángók ugyancsak meg lesznek nyomorítva ezekkel a birtokokkal. De beszéljenek a tények. 
    Szentiványi Gábor képviselő birtokát 420.000 koronáért vásárolták meg és pedig fundus instructus nélkül, sőt föntartva azon jogot, hogy Szentiványi a kastély körüli 20 holdnyi, szőlővel is beültetett, területet évi 640 koronáért bírhassa.. Pedig e terület haszonélvezetéért 3000 korona évi bért bárki is adna. Ugyanezt a birtokot fundus instructussal egyetemben 240.000 koronáért szívesen odaadta volna a birtokos még két év előtt is, hiszen erre ily értelemben optiót adott Stein nevű dévai kereskedőnek. 
    Alpestes községben Barcsay Tibor eladósodott birtokos elhanyagolt birtokát, mely legföljebb 300.000 koronát és 420.000 koronáért vette meg a kormány. 
    A harmadik birtokvétel jellemzi legjobbankormányunk politikáját. Folt községben a Kovács-féle birtokot 424.000koronáért — fundus instructus nélkül — megvásárolta a földmivelésügyi miniszter. Ez a birtok 5—6 évvel ezelőtt, mikor a 60.000 korona értékű erdőség még le nem volt tarolva fundus instructussal együtt 260.000koronáért volt fölkínálva Adamovics Amália földbirtokosnőnek, aki ezt az árat is túl magasnak találta. Ebben a községben az egyik birtokos, aki törvényszéki bíró, állítólag befolyásolta a tagosítás munkálatait, mely oly szerencsétlenül végződött, hogy a népet megfosztotta legelőitől és rétjeitől. Az így teljesen tönkrement szegény nép kénytelen kivándorolni, ez idén is 70—80 család ment ki Amerikába. A telepítési akció céljaira megvett birtokból a szegény ottlakó nép a letarolt erdőrészt legelőnek kérte, de ezt a kérelmét a földmivelésügyi miniszter nem teljesítette és megfosztotta őket teljesen annak a reményétől, hogy a régi lakosság pusztulásának valahogy vége lehessen, mert ezen birtokrész befásítása már meg is kezdődött. 
    Tehát miről is van szó, mikor a nemzeti kormánynak „csángó véreinkért" dobog a szive? Nem egyébről, mint néhány érdemdús hazafi — nemzeti köpködő, levégzett zsentri — megjutalmazásáról. Ilyen alakoknak a birtokait vásárolta meg Darányi az ország pénzén, másfélszeres, kétszeres áron. Tehát nem csángó véreink megsegítéséről, hanem az ezerholdas érdektársak talpraállításáról van szó. Ez az ügy pedig veszedelmesen emlékeztet az értéktelen kőszénbányákra, melyeket a kormány a kincstár számára vásárolt… És mer-e még valaki kételkedni abban, hogy a koalíció uralma a közélet megtisztulását jelenti''?
    Népszava, 1908-03-01/53. szám. Ezerholdasok fölsegítése.
   Az agráriusok kőnyomatos lapja a következő érdekes dolgokat közli a kormány telepítési akciójáról: Darányi földmivelésügyi miniszter újabban 7442 kataszteri hold földet vásárolt telepítési célokra a Királyhágón túl. Az újabban vásárolt területek között van Kemény József bárónak gerendkereszturi 1800 holdas, továbbá Tamássy Péter dezsméri lakos 1200 holdas birtoka. 
    Ismeretes dolog, hogy a kormány a Bukovinából hazatelepedni kívánó magyarokat Hunyad vármegyébe óhajtja letelepíttetni. Ebből a célból Darányi földmivelésügyi miniszter Déva környékén 4290 holdat szerzett meg, melynek javarészét, miután az mezőgazdasági mivelésre — erdőterület lévén — nem alkalmas, a telepítés nem az idén, hanem csak a jövő évben veszi kezdetét. Ezekkel az új birtokvásárlásokkal öt hunyadmegyei község hozzátelepítéssel növekedik és bukovinai magyarokkal erősödik, mert a bukovinai öt magyar községből hazatelepedni vágyó véreink itt találnak is otthont. Megjegyezzük, hogy Bukovina öt magyar községében a hazatelepedés vágya oly nagy mérveket öltött, hogy a földmivelési kormány a jelentkező bukovinai csángók mindegyikét ez idő szerint letelepíteni nem bírja. Azért Alsófarkadin községben, Hátszeg városa mellett, megvette Lónyay Menyhért gróf ezerholdas birtokát. Alvincen pedig, ahol a kincstárnak már volt telepítési célokra kétszázhatvannégy holdas birtoka, ujabban megvásárolta Novák Gyula birtokát is s így ma Alvincre is letelepítenek több szorgalmas csángó családot. 
    Amint ezekből látható, Darányi úr, a kopár tátrai sziklák jókedvű és gavallér vásárlója, nagyban csinálja az ezerholdasok mentését. Ahol egy protekciós gróf vagy dzsentri megszorul pénz dolgában, vagy túl akar adni megint, távol eső, keveset jövedelmező birtokán, ott megjelenik Darányi apó a degesz állami bugyellárissal és tömi az illető nemzet-föntartó elemet pénzzel, ahogy csak bírja. 
    Maga a telepítés ellen nincs szavunk. De miért kell éppen ott telepíteni, ahol ez eladósodott nagybirtokosok bőkezű fölsegítésével és kevés hasznot hajtó birtokok drága leváltásával jár? Miért kell telepítési célokra a miniszter belátásától, szeszélyétől, jóakaratától függő áron vásárolni a birtokát? Ha telepíteni akar a kormány, akkor csináljon kisajátítási törvényt és sajátítsa ki az alkalmas birtokokat törvényben megszabott kulcs szerint. De az a birtokvásárlás, ami itt most folyik, egy kissé szagos. És aztán minek Bukovinából hozni telepeseket? Micsoda ostoba svindli ez? Magyarországból tízezrével űzi ki Darányi a magyar parasztot gyalázatos törvényeivel, azután hozat Bukovinából néhány száz elbúsúlt, züllött, élhetetlen alakot, aki azért kívánkozik ide, mert odakint nem tudott zöld ágra vergődni. De kár is erről beszélni. Nem a telepítés itten a cél, hanem az ezerholdasok fölsegítése állami pénzen.
    Népszava, 1912-04-05/82. szám. Vándoroljatok ki!
   A grófi maffia átkos munkáját az ország népének végtelen nyomorúsága tükrözi vissza. A nagy gyermekhalandóság, a járványos betegségek terjedése és a kivándorlás emelkedése jelzik azt, hogy a grófok forradalmát minél előbb le kell törni, mert ha rablóhadjáratukat nem korlátozzák, akkor elpusztul az ország. Csütörtökön két helyről érkezik az a hír, hogy a nagy nyomorúság Amerikába és Romániába kergeti a magyarok ezreit. 
    Hunyadmegyéből jelentik, hogy a híres csángótelepítés teljesen csődöt mondott. Az állam nagy garral világgá kürtölte, hogy a csángókat visszahozza a magyar hazába. Az állam rendezte a visszatelepítést, amelyet azonban néhány nagy hazafi iüzleti célokra használt ki. A csángókat teljesen kifosztották, úgy, hogy azok ismét kénytelenek más országba vándorolni. A jelentés szerint A hunyadmegyei csángótelepesek baja ismét fölújul. Az állami visszatelepítés, amelyet a magánosok vettek kezükbe, csődöt mondott. Sok panasz merült fel az egész megyében, de különösen elszomorító a helyzet Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron. 
    A visszajött csángók a szó szoros értelmében kifosztva állanak, maholnap dobra kerül mindenük és mehetnek koldulni. Szép reményekkel kecsegtették és csalogatták őket haza és mostegyesek annyira kihasználják őket, hogy tudatlanságukban tönkremennek és hazájukat ismét kénytelenek itthagyni. Csernakeresztúrról, pozitív értesülés szerint, többen készülnek Bukovinába visszatérni és nem riasztja őket vissza az ott töltött hosszú évek nyomorúsága sem annyira, mint amennyit anyagiak miatt itthon szenvedtek rövid pár év alatt. 
    Hunyad megyében a lakosságnak csak tíz százaléka magyar. Most ismét tömegesen vándorolnak ki a magyar nyelvűek, mert a szeretett hazában jobban kifosztják őket, mint külföldön. A Szeged mellett fekvő Tápé színmagyar lakossága szintén ki akar vándorolni. A község lakossága forrong, mert nincs keresete. A község határában 700 hold terméketlen árterület kivételével az összes földek Szeged város tulajdonát képezik. Földbérletet akarnak, mert ha nem kapnak, el kell pusztulniok.Kétezer ember készül a kivándorlásra,hogy megszabaduljon a nyomorúságtól. A termékeny magyar haza nyomorgó népe szökik, menekül a grófok országából. A tízezer holdasok tatárjárásánakez a szükségszerű következménye.
    Népszava, 1914-03-20/68. szám. Pénz van, de nincs csángó. Egy elaludt mozgalom. 
    Pécs 14.000 koronája. Körülbelül egy évtizeddel ezelőtt, néhány szerepelni vágyó ember hazafias jelszavakkal mozgalmat indított az iránt, hogy a Bukovinába szakadt csángó-magyarokat visszatelepítsék Magyarországba. Ugyanakkor akadt egypár lelkes adakozó, aki pénzzel is támogatta ezt a mozgalmat. Ezek között volt néhai Farkas István pécsi ügyvéd, aki 10.000 koronás alapítványt tett a csángók visszatelepítése céljára. Az alapítványt Pécs városa kezelet és a pénz a város kezelésében 14.000 koronára növekedett. Mostanában valahogyan napirendre kerülta pénz hovafordításának kérdése, de Pécs városa teljesen tanácstalanul áll a kérdéssel szemben, mert a telepítés mozgalma évekkel ezelőtt elaludt és ma már nincs folyamatban semmiféle ilyen akció. 
    A mozgalom annak idején meghozta a vezetőknek azt, amit titokban reméltek: a szereplés lehetőségétés a hírnevet, amit az ügyesebbek nagyon jól kamatoztattak a maguk hasznára. A kimondott célt azonban nem érhették el, egy fia csángót sem tudtak hazacsalni az édes anyaföldre. A csángók, ha nem is gazdagodtak meg, de élnek olyan jól Bukovinában, mint itt élnének. Minek jöjjenek haza, Magyarországba, ahol a nép nem tud megélni, ahol a közigazgatás üldözései várnának rájuk? Minek jöjjenek haza, robotmunkát végezni, erejüket veszíteni, vérüket hullatni a földesúrért, aki nyúzná, kihasználná őket, amíg munkaképesek, öreg napjaikra pedig kidobná nyomorúságos viskóikból?
    A magyar viszonyok nem alkalmasak arra, hogy hazacsábítsák az idegenbe szakadt testvéreket, akik jól tudják, hogy a hazafiias lelkesedés szalmalángja, amivel csalogatták őket, nem nyújtana meleget és megélhetést a részükre, ha botor fejjel rászánnák magukat a hazavándorlásra. A józan csángók nem dülnek be a mozgalomnak, amely a hír szárnyára emelt néhány strébert és azután ellankadt, rohadt és jobblétre szenderült. Pécs városa pedig itt áll most megfürödve a 14.000 koronás összeggel, amit nem tudnak az alapítványban megjelölt célra fordítani. A városi tanács, hogy elintézze az alapítvány függőben levő ügyét, szerdai ülésén elhatározta, hogy fölterjesztést intéz a belügyminiszterhez, engedje meg a teljesen céltalanul és fölhasználás nélkül heverő alapítvány rendeltetésének megváltoztaását. Ha a belügyminiszternek van esze, nem fogja tovább heverni hagyni a mai pénzszűkös világban elég nagy összeget jelentő alapítványt, hanem hozzájárul ahhoz, hogy valami hasznos és reális célra fordíttassék. Ha okos dolgot akarnak cselekedni Pécs tanácsosai, határozzák el, hogy a 14.000 koronát a munkanélküliek javára fordítják. Szociális kötelességet teljesítenének ezzel, egyúttal jótéteményt is gyakorolnának és nem is a saját pénzükből.

Az andrásfalvi reformátusok leveleiból (1891-1945)

Publicat: Vineri, 03 Mai 2024 09:35 | Accesări: 235

                                                                 Az andrásfalvi reformátusok leveleiból (1891-1945)

                                                                             (Eredeti helyesírással, 118 darab).
                                                                                                                   1891.
 Erd. Ref. egyh. ker. igazg. Tanácsa 
      2268-1891.
    Andrásfalvai /Bukovina/ egyházunk presbyteriuma nevében lelkész Ketskeméthy M. Lajos jelenti hogy az egyh. Községi Közgyűlés a vegyes népiskolájának egy kántor-segédtanítói állomás rendszeresítettvén s annak díjlevele megállapítván kéri hatóságunkat hogy egy jóravaló ifjút küldjön vagy ajánljon az állomásra.
    Köteles lenne az iskolai gyermekeket /45/ 25 órán tanítani vallás és conf. Kivételével azonkívül reggel és ünnepnapokon – délután is a templomban az éneklést vezetni.
    Javadalmának megajánlatakor 2 alapítvány kamata s az egyháztól összesen 150 frt. továbbá 11 hold 1469 négyzetöl szántóföld használata vagy e helyett évi 10 frt. haszonbér tisztességes akár gazdasági épületekkel, télen fütés, a nagy halottól 40 kr. a kicsitől 20 kr.
    Kérdi egyszersmint, hogy az egyetemes convent által megszavazott 100 frt. segélyt, miután erre nagy szükség van honnan, mily módon és mikor vehetik fel? 
                                              aláírás olvashatatlan
************************************************************************
Erd. Ref. egyh. ker. igazg. Tanácsa 
              2362-1891
                                             Méltóságos Igazgató Tanács!
    A bukovinai andrásfalvi egyházközség és lelkésze is a folyó évi április havában tartott egyetemes convent által 100 frt. illetve 50 frt. segélyben részesítettek s ezen segélyt a Mlts. Igazgató tanács f. évi 1120 sz. rendeletével a többi egyházak és lelkészek segélyeivel együtt ki is utaltattak. Minthogy azonban sem a nevezett egyház község sem pedig annak lelkésze az őket illető segély összegeket mai napig sem vették föl s illetve nyugtáikat ide be nem küldötték, azt kell hinnünk, hogy a segélykezésről részükre a Mgs. Igazgató tanács által értesítés nem küldetett. Ez okból kérjük a Mlgs. Igazgató tanácsot, hogy méltóztassék a megfelelő intézkedéseket megtenni, nehogy a nyugtáknak a közalap végrehajtó bizottsághoz leendő felküldésében akadály áljon elő.
            Kolozsvárott 1891. november 3-án
                                          
                                               Deák János
                                           e. ker. pénztárnok 
                                                   aláírás: olvashatatlan
                                                        ellenőr
                                                                                                                    1892.
1892. okt. 31.
                                        Főtisztelendő püspök Úr!
    Jóllehet az andrásfalvi evang. reform egyház, közelebbről pedig alulirott lelkipásztori hivatal mindezideig arról mit sem tudott hivatalosan hogy a magyarországi főt.s mélt. egyetemes convent eme mi egyházunk felügyeletét s lelkigondozását az erdélyi főt.s mélt. evang. reform. egyházkerületre ruházta, mert sem az egyetemes convent jegyzőkönyve, sem a conventi főt. s. mélt elnökség avagy más illetékes forumnak hivatalos értesítése hozzánk mindezideig meg nem érkezett, jóllehet saját törvényes egyházi főhatóságunktól semminemű e tárgyú tudósítvány mindezideig hozzánk nem küldetett, s jóllehet a főt. s mélt erdélyi ev. ref. Igazgató tanácshoz 2 izben hivatalosan küldött, s mély alázattal felterjeszett kérvényünk – melyekben pártfogásra, főképp pedig egy alkalmatos cantor tanító küldésére esedezett egyházunk elöljárósága – fájdalom nemhogy meghallgatásra nem talált de sőt még pár sornyi biztató vagy tagadó válaszra sem érdemesítettünk, jóllehet továbbá nekünk a mi törvényes egyházi s világi fennhatóságunk világos tudta s beegyezése nélkül – hacsak magunknak bajt s kellemetlenséget szerezni nem akarunk – semmit tenni elfogadni avagy valamibe beleegyezni nem tanácsos, de nem is szabad s jól lehet hogy a bécsi főt. s mélt. Obenkirchenrath – mint a mi ezidőszerinti törvényes egyházi főhatóságunkkal – függőben levő jogviszony legalább tudtunkkal ezidáig tisztázva nincs: szives készséggel teljesíti egyházunk elüljárósága illetve lelkipásztori hivatalunk főtiszt. püspök úrnak ama kívánatát, hogy egyházunk s iskolánk jelenlegi viszonyáról az erdélyi „Névkönyv” részére a szükséges adatokat a főtiszt. püspök úr rendelkezésére bocsássa. 
    Bármelyik magyarországi főt. s méltóságos superintendentia részére is igen szivesen tennők ezt, hadd lássa, hadd tudja a magyarországi egyetemes egyház miként áll ez egyháznak s iskolának kül s bel állapota! Tartozunk ezzel a magyarországi evang. refrom. egyetemes egyháznak először mint magyarok, másodszor mint reformátusok s harmadszor hálából.
    Mint testestől lelkestől magyarok örülünk ha szeretett magyar hazánkkal minél gyakrabban érülközésbe léphetünk, mint hív reformátusok kötelességünknek tartjuk, hogy az egyetemes magyar ev. reform. egyházzal az erkölcsi összeköttetést mindvégig híven fenntartsuk s forró óhajunk hogyha lehet s a körülmények úgy alakulnak ugyanannak közvetlen fennhatósága s lelkigondozása alá kerüljünk!....eleven emlékezetünkben él azonban egyszersmint a magyarországi ev. reform. egyetemes egyház s a főt. s mélt. ev. ref. superintendiak kisebb nagyobb jótéteménye is, melylyel szegény árva egyházunk s belhivatalnokai anyagi súlyos helyzetén atyai jóindulattal könnyíteni oly igen kegyelmesek valának, s ezért hálásak is karunk lenni és maradni! 
    Ami azonban már főtiszt. püspök úr levelének azon kijelentését illeti, hogy a magyarországi főt. s mélt. egyetemes convent az ez esztendőben tartott gyűlésében a mi egyházunkat a főt. s mélt. erdélyi ev. ref. egyházkerület fennhatósága s lelkigondozása alá rendelte erre nézve semmi kép nem tusunk tisztába jönni magunkkal, először mert megfoghatatlan előttünk az, hogy saját törvényes egyházi főhatóságunk a függőben való jogviszony tisztázásáról bennünket mindezidáig egy sorral sem értesített, de sőt szigorúan megrendelte nekünk a legközelebbi canonica visitatio alkalmával is, hogy az osztrák ev. ref egyházi törvényekhez tartsa magát egyházunk mert mi úgy polit. mint egyházilag az osztrák fennhatóságok felügyelete alatt állunk, és amely fennhatóságok valamint eddig úgy ezentúl is úgy szellemileg-erkölcsileg mint anyagilag gyámolítani fogják szegénységgel küzdő egyházunkat s annak belhivatalnokait, másodszor különösnek tűnik fel előttünk, hogyha már a Béccsel függőben levő jogviszony csakugyan tisztázva lett s főt. s mélt. egyet. conventnek a főt. püspök úr levelében írott határozata ennek alapján hozatott: egyházunknak rendszeres évenkinti anyagi gondozása is egyszersmint nem ruháztatott át a főt. s mélt. erdélyi ev. ref. egyház kerületre mert 2 egyházi fennhatóság alá egyszerre nem tartozik semmiféle egyház az meg igen természetes, hogy a melyik fél a jogokat gyakorolni illetékes ugyanarra hárulnak a kötelességek teljesítése is.
    Önként érlelődik s már teljesen bizonyos hogyha az andrásfalvi evang. reform. magyar egyház kivétetik a bécsi evang. reform. consisterium fennhatósága alul, s a felügyelet s lelkigondozás akármelyik magyarországi ft. s mélt. supeintendiára ruháztatik  ugyanakkor a bécsi ft. consisterium anyagi tekintetben is leveszi az egyházról kezét s mi lesz akkor szegény árva egyházunkkal? ha az egyetemes convent a lelkigondozás és felügyelet mellett az anyagi segélyezést és pedig legalább oly mértékben mint azt teszik most az osztrák főhatóságok – határozattá nem emelte? Erről azonban a főt. püspök úr levelében egy szóval sem tétetik említés. Valóban nem tudjuk tehát magunka tájékozni a dolgok mibenállása felől, s mindaddig míg saját törvényes egyházi főhatóságaink nem tudósítnak bennünket avagy főt. püspök urtól is ez irányban bővebb felvilágosítást nem nyerünk – kénytelenek vagyunk tartózkodó állást foglalni el.
    Méltóztassék azonban meggyőződve lenni főt. püspök úr, hogy mi mint magyarok s reformátusok igen szivesen vennénk egyházi tekintetben az egyetemes magyar egyházhoz való csatlakozásunkat, mert tudnivaló dolog az, hogy egyebet ne említsünk – hogy a lelkész s tanítói állomások betöltése sok kellemetlenséget okoz nekünk. Ausztriában sem a theológiát sem a tanítóképezést végző ifjak közül senki sem birván teljesen  a magyar nyelvet csakugyan Magyarországon kell keresni mindig eme hivatalokra vállakozó alkalmas embert – ki mellesleg megjegyezve – megint okvetlen szükséges, hogy tudjon jól németül – ez bizony igen sok utánajárásba időbe kerül, s szegény egyházunk nem egyszer jutott már e miatt ama siralmas helyzetbe, hogy sem papja, sem tanítója sem cantora nem volt. Jól tudják azt is, hogy sok más tekintettel is kívánatossá tennék, hogy egyházunk a magyarországi egyház fennhatósága alá kerüljön ámde szegény egyházunk ezt – mint fentebb említénk – csak az esetben tehetné, ha főt. s mélt. egyetemes magyar convent  legalább is oly mértékben segélyezné évenkint Andrásfalvát s annak lelkihivatalnokát is mint teszik azt most az osztrák fennhatóságok s valami képp a moldva oláh országi magyar ev. ref. miss. egyházakat s azok belhivatalnokait is tudtunkkal elég tisztességes évenkénti s örök időkre biztosítsák segélyben részesíti a magyarországi ev. ref. egyetemes egyház s a főt. erdélyi ev. ref. egyházkerület joggal s méltán kérheti eme mi még sokkal mostohább körülmények között élő magyar ev. ref. egyházunk is, hogy az egyetemes magyar egyház közelebbről pedig a főt. erdélyi ev. ref. superintendetia fennhatósága s lelkigondozása alá jutása esetén egyszersmint az anyagi segélyezésről is kellő biztosított ígéret tétessék. Ez volna ami egyedüli s jogos méltányos ohajunk kivánságunk, s ha ezt megnyerheti a magyarországi főt. s egyetemes conventtől egyházunk, akkor szives örömmel kész arra, hogy úgy a lelkigonodozást, valamint a teljes felügyeletet illetőleg bármelyik magyarországi ev. ref. superintendetia fennhatósága alá kerüljön. Ámde míg a kellő mértékben évenkénti anyagi segélyezésre biztos kilátás nincs, addig igen nagy meggondolatlanságot követne el s létét tenné koczkára egyházunk az elszakadással. Igen megszívlelendő dolog ez, mert teljesen bizonyos, hogyha mostani törvényes főhatóságától elszakad egyházunk, többé attól segélyezésre nem számíthat, a meglevő papi s tanítói alapítványok odavesznek az állami subventióval együtt.
    Az igazsághoz híven be kell vallanunk, hogy a mi kisded ev. ref. magyar egyházunk maga erejére hagyatva sohasem lesz képes lelkészét tanítóját dijjazni, még a folyó szükségek fedezése is igen nagy erőfeszítésbe kerül, anyagi ereje aggasztólag sülyed alább alább, belhivatalnokainak csupán néhány hold földet bocsáthat rendelkezésül alá, s többet úgyszólván semmit sem adhat, a lelkész s tanító jövedelmét az alapítványok kamatai s az állami rendszeres évenkénti segély szolgáltatják, még így is csak keserves kínlódás az ő életük, mert ama jövedelem melylyel itt a lelkész rendelkezik, bizony elégtelen arra, hogy egy jóravaló lelkészi család rangjához állásához méltólag belőle megélhessen, minden idejét elveszik az anyagi gondok terhek, s fájdalom a maga tovább képzésére avagy irodalmi munkásságra sem idő sem kedv nem kínálkozik többé. A tanítói fizetés pedig – a jelen idők követelményit tekintetbe véve – oly csekély, hogy dacára a többszöri pályázati hirdetésnek mindeddig nem kapott tanítót egyházunk. Nyomorgunk, kínlódunk, kénytelen a lelkész tanítani - nehogy oskolánkat féltve őrzött kincsünket bezárassa a fennsőbb hatóság, a lelkész kénytelen a cantori teendőket is végezni, mert máskülönben istentiszteletet sem tarthatnánk s tisztességgel sem temetkezhetnénk. A nyomorúság hozzájárulva a honvágy menekülni kényszerítette innen több kevesebb idő multán az egyház belhivatalnokait is, így volt ez eddig s így lesz ezentúl is. Még most hálát adhatunk Istennek, mert legalább lelkészünk van ki egyházunknak mindennemű ügyét erős karral s önfeláldozással vezeti, ám ha őt is távozásra kényszerítendi a honvágy s a sanyarú helyzet, akkor szegény egyházunk ismét a legsiralmasabb helyzetnek néz elébe. Ha legalább tanítója volna az egyháznak megélne úgy, ha a lelkészi állomás véletlen ismét üresedésbe jönne. Igen! főpüspök úr az volna a mi mostani legfőbb óhajunk, hogy mielőbb egy cantor-tanítót kaphatnánk; legmélyebb tisztelettel fordul azért  egyházunk elöljárósága főtiszt. püspök úrhoz kérvén alázattal méltóztassák főt. püspök úr nekünk egy olyan lehetőleg németül is tudó alkalmatos embert ajánlani, ki a tanítói s kántori teendőkre ha a körülmények úgy hozzák magukkal együtt is elvégezni képes lenne. Egyelőre lelkészünk megtartaná még a tanítóságot….
           Legalázatosabb kérelmünk megújítva s szegény egyházunkat a főt. püspök úr kegyes atyai jóindulatába ajánlva s a kívánt kimutatást ide mellékelve a főt. püspök úrnak maradtunk legalázatosabb szolgái,
        Andrásfalván 1892. okt. 31.
                                                              
                                                                 Ketskeméthy M. Lajos
                                                                    a Bukovinában levő andrásfalvi
                                                                     evang. ref. egyház lelkipásztora      
************************************************************************
              Nagyméltóságú m. kir. Vallás és Közoktatásügyi Miniszter Úr Kegyelmes Uram!
    Dr. Bukovinszly József 1886. szeptember 18-án a bukovinai andrásfalvi csángó magyar evang. reform. egyház, iskola s annak belhivatalnokai számára egy kölülbelül 6000 ftos alapítványt tett, s ez alapítvány nevezett hagyományozónak 1887. július 4-én bekövetkezett halála utána nagym. m. kir. Vallás és Közoktatási Minisztérium által lett őrzeménybe véve.
    Emez alapítvány elnyeréséért egyházunk elöljárósága már években is fáradozik, de miután emez alapítványnak ki által leendő kezelése tekintetében még a mai napig sem jött létre tényleges megállapodás az illető főhatóságok között sem az alapítványt sem annak évi kamatait mai napig sem kaphatta meg a bukovinai andrásfalvi evang. reform. magyar egyház.
    Nagyméltóságú Miniszter Úr! Az andrásfalvi evang. reform. egyház szegénysége nyomora kétségbeejtő, főleg azon időtől fogva, midőn a gyülekezet fele része – s mondhatni a tehetősebbjei – Magyarországba visszavándorolt. Jelenleg már csak 309 lélek van itt s az egyház elannyira szomorú helyzetbe jutott, hogy maga erején sem lelkészt sem tanítót tarthat, évről évre gyengül fogy az egyház, s félő hogy nem sokára eljő az idő midőn minden erőfeszítés sikertelen leend, s a megsemmisülés örvényébe jut. Óriás erőfeszítéssel tartja fenn iskoláját, mely itt nemzetiségi szempontból missiói hivatással bír, ámde miután a felajánlott fizetés csekély volta miatt nem kaphatott, nehogy a magas osztrák kormány iskolánkat eme féltett kincsünket bezárassa, kénytelen vala alulírott lelkész a tanítást is magára válalni de még így a kettős javadalom élvezete mellett is szerfelett súlyos alulirott lelkésznek anyagi helyzete. Ámde az egyház újabb áldozatra, a fizetés emelésére merőben képtelen, a folyó évi szükségleteket, az épület javításokra sem képes segedelem nélkül fedezni, eszközöltetni.
    Nagyméltóságú Miniszter Úr! a Bukovinszky J. féle alapítvány kamataival – melyek a testamentum 35-36 pontja értelmében a mi kizárólagos tulajdonaink – nagymértékben javulna ez egyháznak s iskolának helyzete, nagymértékben könnyülne a belhivatalnokok anyagi állapota. mély hódolattal esedezik azért alulírott lelkész a nagyméltóságú m. kir. Vallás és közoktatásügyi Miniszter Úr előtt, hogy tekintetbe véve e szegény egyháznak elhagyatottságát nyomorúságát – ha eme minket jogosan megillető Dr. Bukovinszky József féle alapítványnak a mi törvényes egyházi főhatóságunkhoz való áttétele /evang. Oberkirchenrath helv. conf Wien/ bizonyos nehézségek miatt még most sem volt kieszközölhető: legalább az alapítványoknak úgy az eddigi a m. kir. Központi Állampénztárba levő, valamint az ezután évről évre esendő kamatjait -  mindaddig míg az alapítványnak a nagymélt. m. k. Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alatt állanak -  szegény egyházunk, iskolánk s azoknak igen súlyos helyzetben levő belhivatalnokai számára – a szabályszerű nyugták elvárása mellett lehetőleg sürgősen kiutalványozni a legkegyelmesebben méltóztassék!
     Legalázatosabb esedezésem megújítása után
                                                                                          maradtam
                                                                         legalázatosabb szolgája
                                                                          Ketskeméthy M. Lajos
                                                                    a Bukovinában levő andrásfalvi
                                                                     evang. ref. egyház lelkipásztora      
                                                           
a nagymélt. Vallás és közoktatásügyi Miniszter urnak 
                                  1892. nov.22.
                                                                                                               1893.
1279/92
                                        Tiszteletes Úr!
    Vonatkozással Tiszteleted 173-1892. sz. a- hozzám intézett felterjesztésére, sajnálattal értesítem, hogy a kitűzött határidőig, az ottani egyházközség kántor tanítói állomására, tanítói oklevéllel bíró egyén, nem jelentkezett. Kötelességemnek tartám ennél fogva, nagy-enyedi tanító képezdénk igazgatóságához kérdést intézni az iránt, hogy nincsen-e a képezde növendékei között ki hajlandó lenne a tanképesítő vizsga utólagos letételének feltétele alatt időiglenes minőségben, az állomást elfoglalni? E kérdésemre az Igazgatóság 193-92. sz. a. arról értesített, hogy Kiss János III-ad éves növendék, az állomást kész örömmel elfogadni, s ha útiköltséget küld az egyházközség, azonnal indulhat. Az Igazgatóság állítása szerint, a nevezett tanuló „kitűnő tanuló, kötelességének meg fog felelni tudni, és a mellet a III. osztály tárgyaiból, az évzáró vizsgálatokra, magán úton is, képes leend elkészülni.” Sziveskedjék Tiszteleted e leiratomat az egyházközség kebli tanácsa eléterjeszteni, s azon esetben, ha az egyházközség beleegyezik, illetőleg ha a radautzi ev. esperesi hivatalkifogást nem emel, a nevezett ifjút azonnal exmittálom.
    Fogadja Tiszteleted, s az egész egyházközség, a fölvirradt új év alkalmából, főpásztori legjobb áldás kívánatomat!
                                        Kolozsvár 1893. jan. hó 2.-án
                                                 Szolgatársa:
                                              Szász Domokos
                                                 ref. püspök
**********************************************************************
21/1893
                                           Főtiszteletű püspök úr!
    Főtiszteletű püspök Urnak f- hó 2-án  1279/92 sz. alatt kelt hivatalos átiratára van szerencsém a következőkben válaszolni:
    Főtiszteletű hivatalos átirata melyben értesíti elöljáróságunkat, hogy a pályázati hirdetés az andrásfalvi s. cantor tanítóságra meddő maradt ugyan, de egy III-ad éves tanítóképezdei növendék Nagy Enyedről névszerint Kiss János örömmel elfogadja az egyházunkban üresedésbe jött s cantor tanítói állomást ideiglenes minőségben én a f. hó 8-án tartott egyházközségi közgyűlés elé terjesztettem s fölhívtam a gyűlés tagjait nyilatkozatra: vajon miután az erdélyi prot. közlönyben meghirdetett a cantor tanítói állomásra tanítói oklevéllel bíró egyén nem jelentkezett hajlandók-e elfogadni Kiss Jánost ideiglenesen – ki jelenleg csak tanuló bár, de mint kitűnő tanuló az osztályvizsgát magánúton is képes leend letenni, s tanítói oklevelét megszerezni?!... egyszersmind örömmel említém meg, hogy - elfogadása esetén – főt. püspök ur haladék nélkül exmittálni (?) fogja nevezett ifjút s részére a pályázati hirdetésben megjelölt 50 frt. rendkívüli segélyt is folyósíttatni fogja.
    Emez előterjesztésemre a közgyűlés 2/893 presbit. sz. alatt a következő határozatot hozta: „Sajnálattal veszi bár a gyűlés tudomásul hogy noha a tanítói fizetést végerőmegfeszítéssel felemelte s az azon kívül még a főt. püspök Úr kegyes jóindulatából 50 frt-tal is javíttatott, úgyhogy most ö. e. 300 frt-ra megy, még sem jelentkezett okleveles tanító: a helyzet kényszerítő voltánál fogva a főt. püspök úr által ajánlott tanú ifjút Kiss Jánost megválasztja egyhangúlag ideiglenes minőségben s cantor tanítónak, azon feltétellel azonban, hogy osztályvizsgáit s tanítói szigorlatát legfeljebb 3 év alatt leteszi, s gyülekezetünket legalább 2 évig el nem hagyja. Kötelességeinek felsorolása ezúttal mellőztetik, meg lévén az már említve egyrészt a főt. püspök úrhoz írott felterjesztésünkben s röviden a pályázati hírdetésben.
    Utiköltségül megszavaztatik részére az egyház pénztárából 20 frt. Jelen végzés hiteles kivonatban oly kéréssel adatik ki alulirott lelkésznek,hogy a további szükséges intézkedéseket a maga hatáskörében mielőbb tegye meg, s főtiszt. püspök urnak a felajánlott 50 frt. segélyért egyházunk szives köszönetét azon kérelemmel kapcsolatosan tolmácsolja, melyszerint méltóztassék főtiszt. püspök úr nevezett ifjú részére ama segélyt folyóvá tenni s őt, mihelyt lehetséges exmittálni.”
    Eme végzés értelmében alulirott lelkész, miután Kiss János mint idegen, osztrák egyházi törvényeink 145§-a értelmében, felettes egyházi s politicai hatóságaink kivételes engedélye nélkül, egyházainkban még ideiglenes minőségben sem alkalmazható tanítóul: f. hó 11-én 10 sz. a. ama tiszteletteljes kérelemmel fordult a galiz. buk. evang. reform. nt. esperességhez – mint közvetlen felettes egyházi hatósághoz – hogy tekintve egyházunk sajátságos helyzetét, méltóztassék a consensust megadni, hogy Kiss János itt, a nevezett feltételek mellett az s. cantor tanítóságot elfoglalhassa; világosan megjegyezvén, hogy alulirott lelkész - mint Cs. K. Cultusministerileg kinevezett s megerősített tanító – mindaddig míg Kiss János tanítói oklevelét meg nem szerzi, s a rendszeresíttetéséhez osztrák egyházi s politicai törvényeink értelmében megkívánt követelményeknek eleget nem tesz: mindvégig megtartja tanítói hivatalát s a felelősséget magára vállalja, Kiss János pedig mellette mint magán s cantor tanító fog müködni, tisztelettel kérvén egyszersmind, hogy majdan Kiss Jánosnak szolgálati bizonyítványát – melyet nevezett ifjú az ő vizsgái letétele alkalmával az illetékes helyen okvetlen felmutatni tartozik – kivételesen, felsőbb e. hatósági megerősítésével is ellátni kegyeskedjék. 
    Eme tiszteletteljes felterjesztésemre tegnap érkezett le a válasz, melyben értesít a nagyt. ev. reform. esperes Úr, hogy Kiss János ideiglenes alkalmazásához – tekintettel az egyház sajátlagos helyzetére – a consensust kivételesen hajlandó ugyan megadni, de csak oly feltétellel, hogy mindaddig míg nevezett Kiss János az osztrák egyházi a világi törvényekben megszabott követelményeknek -  melyek egy idegen lelkész vagy tanító itteni alkalmazásához, rendszeres megerősítéséhez okvetlen megkívántatnak – eleget nem tesz, müködhetik itt ugyan mint lelkésznek segítőtársa, de minden felelősség a lelkészen marad,….értesít továbbá, hogy e határozatról, valamit a meghívásról is a főt. erdélyi reform. püspökség utján azon hozzáadással értesítsem nevezett Kiss János ifjút, hogy az állomást csak az 1-ső negyedévnek végeztével foglalja el, az az tehát éppen Nagy Péntek ünnepen mutassa be magát először s nyilvánosan gyülekezetünk előtt, utasíttatva pénztárnoki hivatalunk a fizetésnek f. év. ápr. 1-ső-től való kiadására.
    Esperesi hivatalunk emez utasítása folytán van szerencsém tehát Elüljáróságunk nevében ama tiszteletteljes kérelemmel fordulni főt. püspök urhoz: méltóztassék nevezett Kis János tanítóképezdei növendéket, úgy megválasztásáról, valamint a feltételekről a nagy-enyedi ev. ref. tanítóképezde tek. Igazgatósága utján értesíteni, s nevezett ifjúnak egyházunkba kijöhetésére a consensust megadni s részére a kegyesen megajánlott segélyt f. év. ápr. 1-től folyóvá tenni.
    Az egyházközségi közgyűlés által megszavazott 20 forintot – mihelyt nevezett ifjú meghívásunk elfogadásáról bennünket – alulirottakat – értesítend, s indulását jelezni fogja: haladék nélkül postára tesszük, s őt szives jóakaratunkról, keresztyéni szeretetünkről ezennel eleve is biztosítjuk.
    Tiszteletteljes kérelmeim megújítva, s főt. püspök urnak egyházunk érdekében tett fáradozásaiért mély köszönetünket nyilvánítva, s kegyes értesítését tisztelettel kérve…..
                                                         maradunk
                                             legmélyebb tisztelettel
                                        Andrásfalva 1893. jan . 26.      
                                           Bukovina u. p. Radauti  
Az evang. reform . magyar                            Az evang. reform . magyar 
egyház nevében                                               lelkészi hivatal nevében
Balog Lajos Kurátor                                         Ketskeméthy M. Lajos
                                                                evang. reform. rendes lelkipászor     
***********************************************************************
Erd. Ref. egyh. ker. igazg. Tanácsa 
              388/1893
            A nagyenyedi ev. ref. tanító képezde tek. Igazgatóságának
                                                                                       Nagyenyed
    A tek. Igazgatóságnak múlt évi 143 sz. s főt. püspök urhoz intézett jelentésére való hivatkozással értesítjük a tek. Igazgatóságot, hogy Kiss János III-ad éves képezdei növendék urnak az andrásfalvi /Bukovinában/ egyh. tanítói állomásnak elfoglalására vonatkozó ajánlatát a nevezett egyházközség elöljárósága, felettes osztrák főhatóságának beleegyezése mellett elfogadta sőt a jelzett állomásra meg is választotta ama kikötéssel, hogy osztály vizsgáit és szigorlatait legfennebb 3 év alatt letenni állomását legalább is két évig megtartani magát előre kötelezze, önként értetvén, hogy oklevele megszerzése után állomásán véglegesíttetni is fog. Ez alkalommal megszavazott az egyh. közgyűlése nevezett úrnak beköltözési költségére 20 frtot.mely összeg nevezett részére az állomás elfogadásáról való értesítésének beküldése után azonnal meg fog küldetni. A beköltözési idő pontot az egyh. az első évnegyed végére, tehát márt 31 ére tűzte ki, minek megtörténte után megszabott fizetése 1893. évi április hó 1-től folyóvá is fog tétetni. Óhajtandó volna azonban, hogy nevezett úr már márczius hó 30- ára megérkezzék, hogy a nagy-pénteki isten tiszteleten magát ünnepélyesen bemutathassa.
1893. február 3 
                                                               
                                                     aláírás olvashatatlan    
***********************************************************************
Erd. Ref. egyh. ker. igazg. Tanácsa 
             779/1893
                                           Tekintetes igazgató tanács!
    Folyó hó 14.-én vetten a Tek. Ig tanács 718-ik szám alatt kelt szives határozatát, melyből értesültem, hogy az andrásfalvi állomást elnyertem s hogy az oda utazásra 20 frt. utazási átalányt kegyeskedett engedélyezni. Az állomás elfoglalására nehezem határoztam magam, mivel az út rendkivüli költséges, de miután az emlitett kedvezményben sziveskedett részesíteni, arra határoztam magam, hogy a kitűzött időre eléfoglalom.
    Az elutazási időt helyzetem miatt nem tudom márczius 31-ére tenni, hanem csak április 7-ére ha a Tek. Ig. tanács kegyes lesz kérésem helyben hagyni, ugy a legnagyobb hálával leszek.
    Kérésem ismételve vagyok a Tek. Ig tanácsnak mély tisztelettel.
Nagy –Sajó, 1893. márcz 14.-én
                                                   alázatos szolgája
                                                      Dohi Károl         
                                                          tanító 
**********************************************************************
(Részlet)
90/1893 l. pr.
                        Főtiszteletű és méltóságos igazgató-Tanács!
    Vettem a Főt. és mélt. igazgató-Tanácsnak a f . év. máj. 29-én kelt felterjesztésemre küldött f. év jun. 7-ről keltezett szíves választ 2 rendbeli melléklettel együtt a Dr. Bukovinszky alapítvány tárgyában, s nagy megelégedéssel olvasám, hogy immár annyi sok utánajárás kérelmezés és költekezésünk után valahára kézhez kaphatjuk a mi kizárólagos-jogos tulajdonainkat képező kamatokat. Nagy örömmel siettem tudomására juttatni emez örvendetes tényt egyházunk elüljáróságának is, s hálát adánk Istennek együttesen, hogy végre czélt érhettünk, s megnyerhettük a mi után annyi idő óta oly sok baj a nyomorúság között óhajtozánk, egyszersmint szívünket örök hála érzés hatá át azon nemeslelkű egyének iránt, kik törekvésünkben segítségül voltak s kéréseinket az illető helyeken minden tőlük telhető erővel, emberbaráti szeretettel támogatni kegyesek valának. De legyen legfőképp dicséret dicsőség a nagy Istennek a mi végtelen kegyelmű mennyei Atyánknak, ki mindezideig kegyelmes gondviseléssel őrködött ez elhagyatva élő árva magyar nemzet s e maroknyi magyar reform. egyház s ennek oskolája felett!
    Közelebb térve már a ft. és mélt. igazgató-tanács leiratának tárgyához van szerencsém arra nézve egyházunk elöljárósága nevében a következő határozatot felterjeszteni: „Tárgyalás alá vevén egyházi elöljáróságunk a ft. és mélt. igazgató-tanácsnak egyházunk elöljáróságához intézett leiratát a következő határozatot hozta: „ a Bukovinszky alapítványi kamatokból 228 frt. 37 fil. az andrásfalvi reform. egyházközséget, továbbá 118 frt. 62 fil. az iskolánkat jogosan és elvitathatatlanul megilleti, ennélfogva a szabályszerű bélyeges nyugtának kiállítására, s a  ft. és mélt. igazgató-tanácshoz mielőbbi beküldésére az elnökség felkéretik; a lelkész illető 228 frt. 37 fil. a tanítót illető 228 frt. 37 fil. s végül a  cantort illető 228 frt. 36 fil. összesen tehát 685 frt. 10 fil.ből azonban – miután a  ft. és mélt. igazgató-tanács leirata szerint a kamatok 1888 év sept. 10. – 1892 év végéig vannak kiutalva – csupán csak az 1889 év jan. 1-től eső kamatok illetik meg jogosan jelenlegi lelkész – tanítónkat – cantorunkat tiszt. Ketskeméthy M. Lajos urat, miután ő 1888. decz. 20.-án lett az egyházközség vezetője….  
************************************************************************
41/1893 S
                                  Főtiszteletű s méltóságos Igazgató tanács!
    A főtiszteletű s méltóságos Igazgató tanácsnak f. hó 16i 718 sz. a. érkezett hivatalos átiratát, melyben arról értesíti alulírott lelkészt, hogy miután Kiss János n. enyedi tanítóképezdész – ki általunk f. év január havában ideigl s. kántortanítónak választatott meg – időközben már más állomásra távozván, egyházunk meghívását már el nem fogadhatja, hanem ő helyette Dohi Károly okleveles tanítójelölt ajánlkozik az egyházunkban üresedésben levő s. kántor tanítói állomásra – egyházi törvényeink rendelete értelmében a mai napon az egyházi gyűlés elé terjesztvén van szerencsém főt. s mélt. Igazgató tanácsot értesíteni, hogy egyházi gyűlésünk eme átiratára a főt. s mélt. Igazgató tanácsnak 6/983 sz. alatt a következő határozatot hozza:
    „Legelsőben is hálateljes szívvel mond egyházunk elöljárósága szives köszönetet a főt. s mélt. Igazgató tanácsnak emez, egyházunk irányában tanúsított ujabbi jóindulatáért, s örömmel választja meg a főt. s mélt. Igazgató tanács által újabban ajánlott Dohi Károly okleveles ev. ref tanítójelöltet egyelőre ideiglenes minőségben az egyházunkban üresedésben levő s. kántor tanítói állomásra, s biztosítja neki is a korábban megválasztott Kiss János részére magajánlott fizetést /t.i. az egyházpénztárából 3 részletben fizetendő 32 frt. 60 kr. S 2 alapítványnak kamatát 117. 40kr. melyet ¼ és ½  évi részletben kap meg, további 11 hold szántóföldet avagy a helyett 100 frt. évi haszonbért, szabad lakást, nagy halottól 40 kr. kis halottól 20 kr. ezen kívül az erdélyi ft. püspök úr által megajánlott 50 frt. évi segélyt.
    kiköti azonban egyházunk elöljárósága most is, hogy nevezett s kántor tanítója – miként ezt egyházi törvényeink is megkövetelik – hogy legalább 2 éven belül egyházunkat el ne hagyja, biztosítja azonban nevezett tanító urat, hogyha munkálkodásával az illető körök s egyházunk megelégedve leendenek, s erkölcsi tekintetben is ellene kifogás fel nem merül, s nevezett tanító úr általán az itteni polit. s egyh. kívánta követelményeknek eleget teend, rendszeres állandósításában a kellő lépéseket megteendi, s remélhetőleg jobb anyagi sorsot is biztosítand neki.
    Kötelessége nevezett tanító urnak - mint azt már a főt. püspök urhoz korábban felterjesztett levelünkben is megirtuk – vegyes népiskolánkban a tanitást legalább heti 26 órán át végezni. Vasár, ünnepnapokon d.e.d.u. továbbá hétköznap reggelén a templomi éneklést vezetni, továbbá a temetéseknél mint kántor szolgálni, magát minden tekintetben kifogástalanul viselni, s egyáltalán arra törekedni, hogy pontossága, szerény magaviselete, s elüljárói iránti engedelmessége által mindenek köztetszését s megelégedését kiérdemelhesse; egyházunk viszont biztosítja őt mindenkori szives jóindulatáról.      
    Tiszteletes elnök úr abbeli előleges intézkedésére, hogy az utiköltségre már korábban megszavazott 20 frt-ot - a főt. s mélt. Igazgató tanács felhívására – már folyó hó 17-én a főt. püspöki hivatalhoz – illetékes kézbe juttatás kérelme mellett elküldötte: helyeslőleg jóvá hagyatik s tiszt. elnök úr felkéretik, hogy a gyűlés eme határozatáról a főt. s mélt. Igazgató tanácsot még a mai napon értesíteni sziveskedjék, s egyuttal kérje fel a főt. s mélt. Igazgató tanácsot, hogy a főt. püspök ur által uj tanítónk részére már a pályázati hirdetésben is megajánlott 50 frt. segélyt folyóvá tenni kegyeskedjék, felkéretik végül tiszt. elnök úr, hogy a körülmények eme változásáról ns. esperesi hivatalunkat is mielőbb értesíteni sziveskedjék, Dohi Károly ideiglenes tanító megválasztásához a felső hatósági jóváhagyást kérje ki, eme feslőbb hatósági jóvá hagyás megnyerése véleményünk szerint kétséget nem szenved, miután az már – az általunk illetve lelkész által adott feltételek mellett – a ns. esperesi hivatal részéről a korábban megválasztott Kiss János részére is megadatott. 
    Eme határozat értelmében van szerencsénk hát felkérni a főt. s mélt. Igazgató tanácsot, méltóztassák nevezett Dohi Károlyt mielőbb értesíteni az ő megválasztásáról, s egyben felhívni, hogy nevezett tanító úr indulása napját illetve Hadikfalvára érkezését velünk mielőbb tudatni sziveskedjék.
    Az utiköltségre küldött 20 frt-ot nyugta mellett a ft. püspöki hivatalban felveheti nevezett tanító úr. 
    Egyházunkat továbbra is a főt. s mélt. Igazgató tanács jóindulatába ajánlva
                                                                                               maradunk
                                                                                             kész szolgái
                                                                                           az andrásfalvi
                                                                                ev. ref egyház elöljárói
  Balog Lajos kurátor                                                    Ketskeméthy Lajos
                                                                                   evang. ref. lelkipásztor
        
      a főt. s mélt. Igazgató tanácsnak  
Andrásfalva 1893. márc 19. Bukovina
**********************************************************************
Erd. ref. egyh. ker. igazg. tanácsa 
         985/893
                                       Tekintetes Igazgató tanács!
    Márczius hó 25.-én vettem a Tek. Ig. Tanács becses tudósítását, melyben kegyeskedett az állomás elfoglalására vonatkozó határidőt április 7-ére halasztani. Azért hálás köszönettel tartozom a Tek. Tanácsnak és ígérem, hogy szerény tehetségemhez képest arra fogok törekedni, hogy kegyes pártfogását megérdemeljem. Az elindulásra napot választottam, amely esett volna april 4-ére, azonban a Tek. Ig. tanács által engedélyezett s az utazás költségeinek fedezésére szánt összeget még eddig nem kaptam meg, habár az elindulás ideje el is jött. Arra kérem a Tek. Ig. tanácsot, hogy kegyeskedjék az ígért összeget mielőbb részemre utalványozni, hogy a kitűzött időre Andrásfalvára megérkezhessem és a szükséges intézkedések végett a t. egyházi elöljáróságokat is érthesíthessem.
               Nagy-Sajó, 1893. ápril 3-án.
                                                              Dohi Károly
                                                                     tanító  
***********************************************************************
Főtiszteletű cs. kir. evang. egyházi főtanács!
                                                                           Bécs
    Folyó évi márczius hó 9-ről kelt számú becses iratára való hivatkozással tisztelettel értesítjük a főt. egyházi Főtanácsot, hogy az andrásfalvi ref. egyházközség papi és tanítói állomásának betöltése s az egyházközség szellemi s vagyoni állapotának kísérhetése véget tett szives ajánlatát igazgató tanácsunk elfogadta.
    Ennélfogva tehát tisztelettel kérjük a főt. egyházi Főtanácsot hogy e létrejött megállapodásról a bukovinai andrásfalvi egyházközséget értesíteni, illetve azt utasítani sziveskedjék, hogy a papi vagy kántor-tanítói állomások megüressedéséről illetékes úton a főt. egyh. Főtanácsnak haladéktalanul jelentést tenni s az állomás betöltése iránti intézkedéseknek megtételét kérelmezni kötelességének tartsa. Méltóztassék továbbá a nevezett egyházközség presbyteriumának megengedni, hogy az egyházközség szellemi és anyagi állapotáról évenként egyszer illetékes seniora utján ig. tanácsunkhoz kimerítő jelentést tehessen.
    Az andrásfalvi egyházközség kérdés alatti viszonyának ilyetén megoldásáért köszönetünket nyilvánítva tisztelettel értesítjük egyúttal a főt. egyh. Főtanácsot, hogy ig. tanácsunk az andrásfalvi egyházközség híveinek kérése folytán, a rég üresen álló tanítói állomásra egy alkalmas tanítót ajánlott volt ez év folyamán az egyházközségnek ki is szabályszerűen megválasztatott s az egyházközség által kieszközölt felsőbb engedély folytán állomását ideiglenesen el is foglalta. Mint hogy azonban az egyházközség által nyújtható fizetés /250 frt/ oly csekély, hogyhogy erre alkalmas egyén egyáltalán nem volt található a magyarországi ref. egyházi közalapból évi 50 frt. segélyt eszközöltünk ki s ez összeget f.é. ápril hó 1-től kezdőleg a nevezett tanítói állomás javára folyóvá is tettük.
    Fogadja a főt. egyházi Főtanács testvéries üdvözletünket.
    Az erdélyi ev. ref. egyházkerület ig. tanácsa Kolozsvárt 1893. ápril 9-én.
                                 
                                                               aláírás olvashatatlan
***********************************************************************
59/1893 S
                               Főtiszteletű s Méltóságos Igazgatótanács!
    Van szerencsém ezennel szives tudomására juttatni a főtiszteletű s méltóságos Igazgatótanácsnak, hogy megválasztott tanítónk t. Dohi Károly (Nagy-Sajóról) f- hó 12.-én hozzánk szerencsésen megérkezett, s immáron hivatalát ünnepélyesen elfoglalta.
    Nevezett tanító atyafinak megerősíttetése majd saját egyházi főhatóságunk útján fog általunk kieszközöltetni.
            Evang. reform. lelkipásztori hivatal:
Andrásfalva 1893. április 15
Bukovina                                                              Ketskeméthy L.
                                                                                lelkipásztor
************************************************************************
107/93
                                  Főtiszteletű s méltóságos igazgatótanács!
    Vettem a főtiszt. s mélt. igazgatótanácsnak f. év júl. hó 10-én 1736 sz. alatt kelt becses átirata kapcsán ugyancsak a ft. s mélt. egyházkerület pénztárnoki hivatalának 869/93 sz. a. küldött pénzes levelét 48 frt. 03 kr. (Bukovinszky kamat) terhelten. 
    Midőn azonban a főtiszt. s mélt. igazgatótanácsnak a Dr, Bukovinszky féle kamatok elküldéséért egyházam s magam nevében a legszivesebb köszönetet nyilvánítani sietek, legyen szabad egyúttal némi felvilágosítást kérnem a főtiszt. s mélt. igazgatótanácstól: miért csak 48 frt. 03 kr. küldetett el a főtiszt. s mélt. egyházkerület pénztárnoki hivatalától, holott én 57 frt. 38 kr. ról küldtem be legutóbb a nyugtákat s a főt. s mélt. igazgatótanács is – mint azt fenthivatolt nagybecsű átiratából olvasom – az egész összeget (a 2 alkalommal felmerült postaköltségek levonásával) kiutalványozni méltóztatott.
    Legmélyebb tisztelettel kérem főt. s mélt. igazgatótanácsot, méltóztassék szives elnézéssel lenni ha szives felvilágosítást kérni bátorkodom, de nekem – mint a ki a kamatokat egyházam nevében s annak részére vettem át – szoros kötelességem, hogy azzal a legutolsó krajcárig elszámoljak, valamint az is, hogy hiány esetén okmányilag tudjam igazolni, hova lett a hiányzó összeg.   
    A főt. s mélt. igazgatótanács igen helyesen s jogosan csupán a 2 alkalommal felmerült postaköltségeket méltóztatott levonni a kiutalt 57 frt. 38 kr. kamatból, mégis nekem, illetve az egyháznak csak 48 frt. 03 kr. küldetett át a ft. s mélt. egyházkerület pénztárnoki hivatalától, vagyis tehát – úgy látszik – a 2 alkalommal felmerült postaköltségre kerek 9 frt. 35 kr. vonatott le a pénztárnoki hivatal által.
    Miután minden valószínűség szerint a 2 alkalommal felmerült postaköltség ily horribilis összegbe nem kerülhetett, a fenthivatolt s nagybecsű átiratban pedig semmi másnemű költség levonása elrendelve nincs: nem lehet mást gondolnom, minthogy a pénztárnoki hivatalnál tévedés történt a pénz postára tételekor, a mennyiben csak 48 frt. 78 kr. küldetett el s abból vontatott le a 2 alkalommal felmerült 75 kr. postaköltség, az egész kamatösszeg időközi kamatjaként kegyesen kiutalt 8 frt. 60 kr. pedig a pénztári hivatalnál visszamaradt.     
    Ez az én egyéni véleményem, bármiként legyen is azonban a dolog a főt. s mélt. igazgatótanács kegyes felvilágosító soraira van szükségem, hogy igazolhassam magam az egyházi elüljárósággal szemben.
    Ugyanezért még egyszer mély tisztelettel kérem a főt. s mélt. igazgatótanács főt. s mélt. igazgatótanács ot: méltóztassék szives felvilágosítással szolgálni nekem, mi az oka, hogy én a kiutalt 57 frt.  38 kr. helyett csupán 48 frt.  03 kr.t kaptam meg a ft. egyházkerület pénztárnoki hivatalától, vagyis 9 frt.  35 kr. ral kevesebbet?
    Tisztelettel kérem megújítva magamat továbbra is a főt. s mélt. igazgatótanács nagybecsű jóindulatába – pártfogásába ajánlva
                                                                         Maradtam
Andrásfalván 1893 jul 21.                     legmélyebb tisztelettel                
          Bukovina                                  Ketskeméthy M. Lajos
                                                        evang. reform. rendes lelkipásztor
************************************************************************
Vallás és Közoktatásügyi
Magyar Kir. Minister
32.578 sz.
    A Bukovinszky József féle alapítványból az Andrásfalvi ref. egyházközség részére az 1893 évi 3541 sz. itteni rendelettel kiutalványoztatott 1032 ft. ag kvol (?) a bemutatott okmányok alapján itt egybeállított és megőrzés végett visszatartott számadás megvizsgáltatván helyesnek találtatott. 
    Miről a Méltóságos Igazgató Tanácsot f. é. július hó 10 én 1736 sz. a. kelt felterjesztésére hivatkozva ezennel értesítem.
            Budapest, 1893 augusztus hó 8án.
            A minister meghagyásából:
              ministeri tanácsos  (talán Gömöry Oszkár)
************************************************************************
Erdélyi ref, egyh. ker. igazg. tanácsa.
2308/1893
      16
XIX. 4/92 
                   Tiszteletes Keskeméthy Lajos ev. ref. lelkész urnak
                                                                 Andrásfalva
                                                                   Bukovina
                                                                   u .p  Radauti
    Idei 127 számú sürgető kérésre való hivatkozással értesítjük Tiszteletedet, hogy a kérdéses 8 ft-ból annyi kamatösszeg visszamaradása kebli pénztári hivatalunk tévedése miatt történt.
    Ismételten intézkedtünk azonban, hogy a kérdéses összeg haladéktalanul elküldessék s a vett jelentés szerint az már meg is történt.
               1893. aug. 18.
                                               aláírás olvashatatlan
*********************************************************************
127/893 sz.
                                 Főtiszteletű s méltóságos igazgatótanács!
    Miután a Dr. Bukovinszky kamatok időközi kamatjai gyanánt a ft. s mélt. ev. ref. igazgatótanács által  1736/93 sz. a. kiutalványozott 8 frt. 60 kr.-t noha az ez összegről szóló nyugtát is még f. év jul 5én küldött ajánlott levélbe feljegyeztette egyházunk elöljárósága – s daczára az ez ügyben még f. év jul. 21én 107 sz. alatt felterjesztett sürgető kérelmünknek, mind e mai napig nem kapta meg egyházunk elöljárósága: a legmélyebb tisztelettel bátorkodom újra felkérni a ft. s mélt. ev. ref. igazgatótanácsot méltóztassék a fentemlített összeget – tekintetbe véve egyházunknak igen szűkös anyagi körülményeit – lehető idő alatt hozzánk posta útján eljuttatni, avagy kegyes felvilágosítást nyújtani afelől, miért csak 48 frt. 03 kr. – vagyis az általunk beküldött nyugtáknak csak egyike – a postaköltség 75 kr. levonásával – küldetett meg az egyh. ker kebli pénztára által (869/93 pénzt sz. alatt) holott mint a ft. s mélt. igazgatótanácsnak 1736/93 sz. a. hozzánk küldött hivatalos leirata igazolja, a kamatok időközi kamatjai is 8 frt. 60 kr.ban kiutalványoztatott egyházunk részére?
            Tiszteletteljes kérelmem megújítása után
                                                                 vagyok
                       mélt. igazgató tanácsnak  legalázatosabb szolgája
                                             Ketskeméthy M. Lajos
                                            evang. ref . lelkipásztor
Andrásfalván, 1893 sept. 2.
          Bukovina
            u. p. Radauti
************************************************************************
166/893
                                                Főtiszteletű püspök úr!
    Miután engem több különféle fontos családi körülményeim, de meg a jövőm szerencséjének könnyebb elérhetése is minduntalanul szeretett hazámba visszatérésre ösztönzének, végre is elhatároztam magamat, hogy jelenlegi hivatalomról, melynek csaknem 5 éve már bu, baj, nyomor között hűséges viselője vagyok – lemondok s hazamegyek, s ott egyelőre mint káptalan szolgálok.
    Elhatározásom mellett megmaradván, beadtam lemondásom még a múlt hónapban a cs. k. főmag. helv. hitv. egyházi főtanácshoz, választ azonban onnan mindeddig még nem kaptam.
    Nagyon fáj lelkemnek bár, hogy el kell hagynom eme gyülekezetet, mely idejövetelemkor feloszláshoz állott közel, de ma már Isten jóvoltából szépen halad s fejlődik előre az igaz vallásosság, jó erkölcsiség, s a törvényes rend útjain: ámde parancsolólag szól a hideg számító ész s a vágy, hogy mielőbb – addig míg jövöm, szerencsém az óriás távolságnak, mely köztem és szeretett hazám között elterül – végképp áldozatul nem esek – megragadjak minden legkisebb kínálkozó alkalmat, s eme kínzó bizonytalanság karjaiból kiszakítsam magamat s szeretett családomat, hisz használni szeretnék, akarnék és még hazámnak egyházamnak de használni magamnak családomnak, itt maradva azonban az évek múltával mindinkább- inkább feledés borulna reám, s a hazatérés  reményének leghalványabb sugára is rám nézve elvész!
    Én, miként a kezeim között levő szolgálati bizonyítványaim is igazolják megfeleltem itt a reám várakozott közelmeknek, sem időmmel sem egészségemmel nem gondoltam, de még ha kellett – és itt gyakorta kellett – személyes áldozatoktól sem riadtam vissza, csak híven futhassam meg a pályán, melyet az Úrnak határtalan bölcsessége számomra is kimért.
    Sokat tűrtem, sokat szenvedtem, sokat nyomorogtam, ámde örömtől könnyes szemmel látom most hív fáradozásomnak dicső jutalmát, s ez megvigasztalja az én, szeretett egyházam elhagyása felett búsongó szivemet.
    Az egykor összeomlással fenyegető, s az andrásfalvi, egyetlen bukovinai magyar református egyház végmegsemmisülését szomorúan hirdető templom torony, iskolaház, ma már restaurálva, a torony felemeltetve, új tető gomb s csillaggal ellátva büszkén hirdetik e kisded egyház újraébredését; az egyház veteményes kertje a szükséges taneszközökkel – tanerővel ellátva, s a féltett kincs fennmaradása – noha véráldozatok árán is – de legalább egyelőre biztosítva, mindezek koronájául a templomban egy 240 frt. os orgona harmónium beállítva, melynek fenséges hangjainál szent buzgósággal s lelkesedéssel énekel eme testi javakban oly szegény, de a lelki javak birhatásáért égő szomjúsággal epedő kisded magyar ref. gyülekezet!
    Tetemes adósságból is kilábal e szegény egyház, s most friss vér lüktet az egyház testének életereiben. Mindezekre 4 ½ év alatt segített meg az Úr Isten bennünket. Legyen azért Ő nekie a helyen örök hála!    
    Még a lelkészlakás ujra építésének nehéz feladata várakozott volna reám, de ha azt meg nem kezdhettem is, de alapot növeltem, gyűjtöttem arra valamint a lelkész fizetésének javítására is.
    Ámde míg ezek legnagyobb örömmel töltik el keblemet távozásom pillanatában, másfelől igen nehezen esnék nekem, ha sok ideig pásztor nélkül maradna e nyáj s árván lelki vezér nélkül az Urnak eme lelkes kis hadserege. 
    Hogy tehát ez állomás sok ideig betöltetlenül ne maradjon ime, elhatározásom előtt 1 hónappal (előreláthatólag 1894 jan. 10 távozom innen) főt. püspök urat kérem fel, méltóztassék utána nézni, vajon akadna-e ftisztestüséged  superintendiájában egy akaraterőre szilárd jellemű s hithű ref. lelkészjelölt avagy rendes lelkész, ki hajlandó volna Bukovinába Andrásfalvára jönni s az osztrák állampolgársági jogot is megszerezni, mert különben megerősíttetésre semmiképp nem számíthat.
    Mellesleg megjegyzem, hogy a jelentkezőnek németül is jól kell tudni írni, olvasni s fogalmazni, különben itt – hol mindent német nyelven kell vezetnie – meg nem élhet.
    Ha akad jelentkező, teljes tisztelettel kérem főtiszt. püspök urat, méltóztassék arról engem majd értesíteni, s az illetőnek bizonyítványait alulirva lelkészi hivatalhoz 1894 január 17 átküldeni, én majd azokat az itteni esperesi hivatalhoz utbaigazító sorok kíséretében legott feltejesztendem s a gyülekezettel is tájékozásul közleni fogom.
    A választás azt hiszem tavaszszal meglesz, a megerősítés s az állomás elfoglalhatása azonban csupán csak az osztrák állampolgársági jog megszerzése után történhet meg. Eme jognak megszerzése az illetőnek – a választás elfogadásától számított 6 havi határidő engedtetik.
    A lelkészi fizetés jelenleg a következő: az egyháztól évi 50 frt. s 20 hold föld szabad használata, kivéve most egy darabot, mert ez mint őszi vetés engem illet, de kap helyébe kárpótlásul nagy darab kész herekaszálót, papialapítvány kamataiból (ideértve a Bukovinszky kamatot is) 100 frt. s a stóla (18 frt.). Megjegyzem, hogy a folyó 1893 évi Bukovinszkyi kamatok teljesen engem illetnek, még pedig a lelkészi kamatok egész évről, a tanítói 1893 aug. végéig, a cantori pedig 1893 ápr közepéig. Ezeket még nem kaptam ki, de annak idején joggal számot tartok reájuk. 
    A fizetésen kívül számíthat még a leendő lelkész a körülményekhez képest 200 frt. ig terjedhető évi államsegélyre s még a Wülknitz alapítványból is 25 frt. évi kamatra. Éhen el nem vesz, csak alkalmatos ember legyen, minden az egyéntől függ, nekem is az első év szerfelett rossz vala, a többi már tűrhető, s ha nem Bukovinában volna Andrásfalva, soha el nem mozdultam volna. Az idén az árvíz tömérdek kért tett ugyan, de csak kihevertem volna azt is okkal-móddal.
    Mély tisztelettel kérem azért ftiszt. püspök urat méltóztassék engem f. hó végéig okvetlenül tudósítani az eredményről s kérem az illető ajánlkozó bizonyítványait is – mely püspöki ajánlással is okvetelen ellátva  legyen -  alulirott lelkészi hivatalhoz átküldeni, majd én azokat egyházi főhatóságunkhoz legott feltejesztendem, s a gyülekezetet is értesíteni fogom. 
    Nagyon sajnálnám, ha nem akadna alkalmatos vállalkozó fiatal, mer akkor kénytelen volna az egyház egy jelenleg rendelkezés alatt levő morva ref. káplánt hívni meg papjának, a ki pedig csak tördeli a magyar nyelvet. Elképzelhető, mily nagy kárára lenne ez eme kisded gyülekezetnek.
    Legyen szabad azonban még egyszer hangsúlyoznom főtiszt. püspök úr előtt, hogy ide, ember kell a gátra; ki eme kisded, de oly veszélyes ponton levő magyar ev. ref .egyház hánykódó sajkáját a minduntalan rátörő szélvészek ellen erős kezekkel megoltalmazni, kormányozni s fenntartani tudja!
    Alázatos kérelmem megújítva magamat s egyházamat a ft. püspök úr kegyes jóindulatába kérve ajánlom
               
                                                          Maradtam 
                                                         alázatos szolgája      
                                                    Ketskeméthy M. Lajos
                                                evang. ref. rend. Lelkipászto
a főt. püspök urnak
Andrásfalva 1893 decz 3
      Bukovina
  n. p Radauti 
********************************************************************************************
Erdélyi ref. egyh ker. igazg. tanácsa
          3156/93
                   Tiszteletes Ketskeméthy Lajos ev. ref. lelkész urnak.
         Andrásfalva (Bukovina)
                 n.p. Radautz
    Idei 116. sz. s főt. Püspök urhoz intézett, de általa illetékes elintézés végett hatóságunkhoz áttett jelentésére hivatkozással értesítjük Tiszteletedet, hogy állomásáról való lemondását sajnosan vettük tudomásul, mert aggodalommal nézünk a jövő elébe, ha vajjon ezen valóban exponált helyzetű egyházközség adminisztrálására alkalmas erőt fognak-e egy hamar találni?
    Az állomás mielőbbi betöltésének szükségességét indokoló körülmények fennállását magunk részéről is belátva helyeseljük Tiszteletednek a pályázat kiírására irányzott sürgető kérését, de a bécsi cs. és kir. egyházi főtanáccsal létesített megállapodásunk szerint, mely a nevezett főtanácsnak idei 1139 számú átirata értelmében ezentúl irányadó lesz a papi állomások betöltésénél követendő eljárásra nézve – nem tehetjük közzé mindaddig a pályázati hirdetést míg erre a bécsi főtanács által a jövedelem mennyiségének  és egyéb föltételeknek részletes közlése mellet föl nem kéretünk.
    Sziveskedjék tehát Tiszteleted a pályázat közzétételének eszközöltetését, a bécsi főtanácsnál szorgalmazni, mert az onnan veendő megkeresés után ig. tanácsunk haladéktalanul intézkedni fog a pályázati hirdetés kiírása iránt s annak idején a folyamodók kérvényeinek átküldése iránt is, hogy a választás mielőbb megtartható legyen.
    Fogadja Tiszteleted az egyh. érdekében végzett hasznos munkálkodásáért főhatóságunk elismerését és köszönetét!
         Kvtt. 893. 12/XII
                                                olvashatatlan aláírás
************************************************************************
178/93
                              Főtiszteletű s méltóságos igazgatótanács!
    Emez idemellékelt nyugtatványt ama tiszteletteljes kérelmem kapcsán van szerencsém a főt. s méltóságos igazgatótanácsnak megküldeni, méltóztassék annak értékét Dohi Károly helybeli tanítónk részére posta utján átküldeni.
    Egyben bátorkodom egyházam nevében az iránt is esedezni a főt. s méltóságos igazgatótanács előtt: kegyeskedjék szegény egyházunk részére is némi segélyösszeget nyujtani, illetve szavazni meg, hogy eme szegény egyház az általa vásárolt orgonaharmónium árából fennmaradt adósságának árából már most január 1-én esedékessé válandó részletét törleszteni képes lehessen.
            Alázatos kérelmem ismétlése után 
                                                            maradtam
                                                               legalázatosabb
                                                                     szolgája
                                                                 Ketskeméthy M. Lajos
                                                                    evang. reform.
                                                                    lelkipásztor
a főt. s méltóságos igazgatótanácsnak
        Andrásfalván 1893. decz 27
           Bukovina
       p.    Radautz
                                                                                                                           1894.
       
Erd.ref.egy.ker.igazg.tanácsa
681/1894K
                                 Méltóságos Főtiszteletü püspök úr!
    Alulírottak mint a Bukovinában fekvő andrásfalvi ev. református egyház elöljárói a legalázatosabban esedezünk Méltóságodhoz a következő kérelemmel:
    Ugyanis folyó év január hó 12.-én Tiszteletes Ketskeméthy Lajos lelkészünk elhagyta az egyházat s tudva, hogy eltávozik nem számítva a bekövetkezendő kiadásokra az egyház minden pénzecskéjét a szükséges kiadások fedezésére fordította. S ma már ott áll egyházunk, hogy egy krajczárral sem rendelkezik, a mire pedig most egyházunknak égető szüksége van mert ugy a papilak valamint az iskolánk a legnyomorultabb állapotban van. Az eső minden felöl foly be s ha valamit nem segítünk ugy tetemesebb kiadásoknak nézünk elébe, mert ugy a fal, valamint a padlások rothadni kezdettek. Továbbá a kerítések is oly állapotban vannak, hogy ugy a papi valamint a  tanítói kert sem lesz használható ha reperáczió nem történik. De mint előbb említők az egyháznak a jelenben nincsen oly ereje hogy a kiadásokat fedezze, azért a legalázatosabban esedezünk Méltóságodhoz, hogy legyeskedjék a már mult évben is kiutalványozott Bukovenszik féle kegyes alapítvány kamatait, melyek részint az egyházat a tanítót, lelkészt és kántort illetik, kiutalni.
    Másodszori kérése egyházunknak pedig az, hogy kegyeskedjék Méltóságod értesíteni egyházunkat arról, hogy a megüresedett papi állomás betöltésére valaki vállalkozott-e, mert a tavasz itt van és ha addig pap nem lesz a földeket haszonbérbe adni leszünk kénytelenek.
    Kérésünket megújítva és kérelmünk teljesítéséért a legalázatosabban esedezve vagyunk Méltóságodnak a legalázatosabb hívei
            Andrásfalva, 1894. márczius 6-án
            Balóg Lajós Kurátor
            Ömböli Mihály Presbiter
            Kerekes Gergely Presbyter         
**********************************************************************
658/894
                                       Mélyentisztelt Tiszteletes Úr!
    Megbocsásson, hogy egy kis munkával alkalmatlankodom, de az ügy sürgös. Ugyanis Szász János egy néhány bizonyítványt küldött, hogy én kivéve innen a papi bizonyítványokat, az összest küldjem el sürgösen az ig. Tanácshoz nem tudom miféle andrásfalvi misso ügyben. Én meg is tettem volna ezt, de az első lelkészképettségi bizonyítványát még alá kell iratni a Főtiszteletű Püspök urral. Így hát nem küldhetem az ig. Tanácshoz.
    Ezért kérem szépen a Szász János nevében Tiszteletedet, hogy sziveskedjék a Főtiszteletű Püspök urral aláiratni az említett bizonyítványt; aztán az összes actákat a Szász J. nevében benyújtani az Ig. Tanácshoz. Azért bátorkodtam Tiszteletedet terhelni ezzel, mert tudom, hogy állásánál fogva legrövidebb idő alatt elintézheti.
            Ezek után miden jókat kívánva tisztelettel maradtam
            Nagyenyed 1894. okt. 6.
                                                              Csűrös Ferenc
***********************************************************************
Erd. ref. egyh. ker. igazg. tanácsa 
2844-1894. XIX/92. K.
                                           Méltóságos Igazgató Tanács! 
    Alulirott mint a Bukovinában fekvő andrásfalvi község ev. református egyházának tanítója bátorkodom a Méltóságos igazgató tanácshoz a Méltóságos Főtiszteletű Püspök úr ajánlatára a következő alázatos kérelemmel járulni:
    Ugyanis az andrásfalvi községnek már az 1893 év április havától rendesen megválasztott okleveles tanítója vagyok, hivatalommal mindeddig hiven és lelkiismeretesen meg is feleltem és arra törekedtem, hogy ez elszigetelt magyarság ügyét szerény tehetségemhez képest hazám és egyházam javára védelmezzem.
    Ugyan azon év julius havában az egyházközség és felsőbb egyházi hatóság által saját kérésemre megerősíttettem. Az egyházközség ugyanekkor minden tekintetbeni megelégedését nyilvánította és ígérte hogy a Bukovenszki féle alapítvány tanító és kántor segélyezésére hagyományozott kamatokat csekély fizetésem emelésére fogja kéretni és fordítani.
    E tárgyban már volt is kérés intézve a Méltóságos Igazgató Tanácshoz, de mindeddig eredménytelenül. Azért alázatosan esedezem a Méltóságos Igazgató Tanácshoz kegyeskedjék a megerősíttetésemtől számított naptól tanítói és kántori teendőkért megillető részt kiutalni. Én pedig ígérem, hogy minden időmet és erőmet arra fogom szentelni, hogy szeretett egyházam jövőjét biztosítsam és szent ügyét előbbre vigyem.
    Kérésemet ismételve és kérelmem teljesítéséért a legalázatosabban esedezve maradtam a Méltóságos Igazgató Tanácsnak hodolatteljes mély tisztelettel.
            Andrásfalva, 1894 oktober 8-án.
                                                                 legalázatosabb szolgája  
                                                                    Dohi Károly
                                                                    kántortanító
************************************************************************
Erd. ref. egyh. ker. igazg. tanácsa 
2879-1894. XIX/92. K
                                          Tisztelt Dohi Károly ref. tanító urnak 
                                                                          Andrásfalva
                                                                         Bukovinában
                                                                          u.p. Radauti
    Folyó évi október 8-án kelt kérésére hivatkozással értesítjük a tisztelt tanító urat, hogy a Bukovinsky - féle alapítvány ügye a magyar és osztrák közoktatási kormányok között még tisztázva nincsen s így a kamatok rendszeresen kiutalva sincsenek.
    Igazgatótanácsunk kérte ugyan a m. kir. közoktatásügyi Miniszter urat, hogy az időközi kamatokat – mint azt egy ízben meg is tette – az 1893 és 1894-es évekről is utalja ki, de e kérésünkre máig sem történt intézkedés. Megnyugtatjuk azonban tisztelt Tanító urat, hogy amint a kamatok kiutaltatnak, a megfelelő rész-összeg az ön részére ki fog fizettetni.
            Fogadja a főt. egyházi Főtanács testvéries üdvözletünket.
            Az erdélyi ev. ref. egyházkerület ig. tanácsa Kolozsvárt 1894. október 17-én.
                                 
                                                               aláírás olvashatatlan
                                                                                                                   1895.
                                     Méltóságos Főtiszteletű Püspök Úr!
    Alulírott, mint a Bukovinában fekvő andrásfalvi ev. ref. egyház tanítója a legalázatosabban esdezem Méltóságodhoz a következő kérelemmel:
    Ugyanis már két esztendeje hogy mint tanitó Andrásfalván müködöm s hivatásomnak mindig eleget tettem és arra törekedtem, hogy minden körök velem megelégedve legyenek, habár anyagi támogatásom annyira csekély, hogy megélni belőle teljes lehetetlen. Én már több izben bátorkodtam Méltóságodat felkérni, hogy kegyeskedjék sanyaru sorsomon segiteni, de mindeddig eredménytelenül. Egyházamtól nem kivánhatom, mert az annyira szegény, hogy magát is alig birja fentartani. Azért ujólag arra kérem Méltóságodat, kegyesedjék a már megigért Bukovenszki alapitvány kamatait számomra kiutalni, mert két esztendei itt létem alatt egy krajczárt sem kaptam. Más kölonben a nyomor arra visz, hogy kénytelen leszek egyházamat melyért lehetségemtől telhetöleg mindent megtettem, elhagyni és valamely szomszéd falusi magyar állami iskolához szegödni.
    Kérésemet ismételve és teljesitéséért a legalázatosabban esedezve vagyok Méltóságodnak,
    Andrásfalva 1895. márcz 1.én
                                                           legalázatosabb szolgája
                                                            Dohi Károly tanító
***********************************************************************
Erdélyi ref. egyh ker. igazg. tanácsa
        856-1895.XIX. 3/92
             A vallás és közoktatásügyi m. kir. Miniszter úr Őnagyméltóságának,
                                                 Budapest
    A múlt 1894 év folyamán 681. szám alatt márczius 16-áról keltezetten volt szerencsénk nagyméltóságod elé azon tiszteletteljes kéréssel járulni, hogy 3541 – 891 számú s márczius 20-áról kelt nagybecsű rendelkezésével kapcsolatban a Dr. Bukovinszky József – féle kegyes alapítvány Bukovinában fekvő andrásfalvi ref. egyházközségünket illető kamatait az 1893. és 1894. évekre kiutalni kegyeskedjék.
    Minthogy ezen kérésünkre mai napig nem volt szerencsénk választ nyerhetni s minthogy a nevezett egyházközségünk s főként annak lelkésze és tanítója a jelzett kamatösszegekre a legnagyobb mértékben reá van szorulva: mély tisztelettel kérjük Nagyméltóságodat kegyeskedjék fennebb idézett kérésünket mielőbb kedvező ellátásban részesíteni.
            Kiváló mély tisztelettel, 
                 Kolozsvárott, 1895.III/14.
                               hazafi szolgái:
                             
                               Kádár      
************************************************************************
Erd. Ref. egyh. ker. igazg. Tanácsa 
               1390/1895. XIX III.2/4
                                    Főtiszteletű s Méltóságos püspök ur!
    A méltóságos állandó Igazgató-tanács legutóbbi leiratában oda utasít, hogy az osztrák állampolgárság elnyerhetése végett a Nagyméltóságú belügyminisztériumból kihonosításomat kérjem. Erre vonatkozólag benyújtottam kérelmemet a szolgabíróság illetve az alispán utján illetékes helyre, de innen azon utasítással kaptam vissza, hogy azt keresztlevéllel és a meghívó levéllel ellátva azonnal terjesszem vissza. Ámde én összes okmányaimmal tehát keresztlevelemmel is még mult évi september havában pályázatom alkalmával a Méltóságos Állandó Igazgató-tanácshoz nyujtottam be s ezek kezeimhez még mai napig sem érkeztek vissza, a meghívó levelet pedig aláírásommal ellátva vissza kivánta a radautzi senioratus, mert ennek alapján adja megerősítését a bécsi cs. és kir. egyházi főtanács.
    Most azon alázatos kéréssel fordulok Főtiszteletű s Méltóságos püspök urhoz: ha kihonositásom sürgös – méltóztassák okmányaim vissza küldetését a bécsi egyházi főtanácsnál megsürgetni, hogy a Nagyméltóságú belügyminisztérium felszólításának mihamarabb eleget tehessek.
    Egy másik reám nézve sokkal fontosabb kérésem az volna: méltóztassék - tekintettel arra, miszerint már hetedik hónapja, hogy állás nélkül vagyok épen az andrásfalvi papi állomás miatt a bécsi egyházi főtanács késedelmeskedése folytán – tekintettel továbbá nem a magam, de szegény édes anyám és kisebb nővéreim sulyos helyzetére, a kiknek állapotát fél éven keresztül még én is sulyosbítottam, a mennyiben nemcsak hogy nem járultam, mint eddig a háztartás költségeinek fedezéséhez, de még teher voltam, mert nem tudván mikor kell indulnom – irodában sem kaphattam munkát a bizonytalanság miatt – méltóztassék – ha lehetséges – kieszközölni, hogy az Andrásfalva részére  már folyósított államsegélyt 1894 ik évre is elnyerhessem.
    Fölszenteltetésünk alkalmával szeretteljes jóindulattal mondotta Főtiszteletű püspök úr, hogy fiui bizalommal forduljunk mindig Főtiszteletedhez, mint édes atyánkhoz. Ime én ezt teszem s őszintén tárom fel helyzetünket.
    Míg Sepsi Szentgyörgyön voltam a szintén ott levő bátyámmal Bélával havonkint 30 forintot küldöttünk édes anyánknak. Hogy én november elsejére felmondtam azon reményben, hogy – mert még septemberben benyújtottam folyamodványomat Andrásfalvára – már pár nap mulva indulnom kellend uj hazám felé, Béla egyedül nem volt képes a havi 30 forintot küldeni, a primán esedékes bevásárlásokból származó fizetéseket édes anyám nem tejesíthett, a hátralékösszeg szaporodott volt, ehhez járultak a régebbi adósságok is, most a hitelezők több oldalról is végrehajtási végzést eszközöltek s ennek foganasításával fájdalom nem soká fognak kérni. Valóban az utóbbi hat hónap nagyon de nagyon sulyos helyzetet teremtett számunkra, a mi végtelen szomorúságot okoz édes anyámnak s nekem  nagyon fáj, hogy ettől nem tudom őt megóvni. Ezért ismételten igen szépen kérem Főtiszteletedet méltóztassék érdekemben magas befolyását illetékes helyen érvényesíteni, hogy az államsegélyt 1894 évre is megnyerhessem.
    Mély alázatos kérésem után maradok Főtiszteletű s Méltóságos püspök urnak hodoló tisztelettel
            
                                          alázatos szolgája
                                             Szász János
                                              ev. ref. pap
Szász - Régen 1895 aprilis 11
***********************************************************************
Erd. ref. egyh. ker. igazg. tanácsa 
856 -1895. XIX.2/92
                       Főtiszteletű s méltóságos igazgató tanács!
    Néhai Dr. Bukovinszky József budapesti orvostudós az 1887én kelt sept. Havában kelt végrendeletében – mint az a főt. s mélt. igazgató tanács magas tudomásával is van – a bukovinai andrásfalvi ev. ref. egyháznak, valamint lelkészének, tanítójának cantoranak egyenkint 1000 frt. ot az iskolának pedig 500 frt. ot hagyományozott.
    Ez alapítvány ki, s mely főhatóság által történendő kezelése végleg mai napig sincs megállapítva, s az alapítványi tőke – tudtommal – még mindig a nagym. m. k. vallás és közoktatásügyi ministerium felügyelete alá utaltan a m. k. központi állampénztárában kezeltetik
    Eme tőkék kamatai – említett okból – több éven át nem voltak az illető örökösöknek kiutalva, s csak is sok utánajárás és költekezés után az 1893 év május és junius havában juthatott ugy az egyház – iskola valamint belhivatalnokai is nevezett tőkék régebbi kamataihoz. A kamatok akkor az 1888 sept. 1 - az 1892 év végéig valának a nagym. m. k. vallás és közoktatásügyi ministerium által kiutalva, s a főt. s mélt. igazgató tanács által 1893 május havában Andrásfalvára megküldve.
    Azóta ez alapítvány kamataiból sem az andrásfalvi ev. ref. egyház – iskola se belhivatalnokai semmit nem kaptak, és pedig gyaníthatólag azon okból, mert ez alapítvány kezelése tekintetében a nagym. m. k. kormány, és a nagym. osztrák kormány között – mely utóbbi is jogot formál az alapítvány kezeléséhez – végleges megállapodás ma sem jött létre.
    Tény az, hogy a kamatok 1892 év végéig kiutaltattak, s megküldettek, tény az is, hogy az alapítványi tőke a mai napig is a m .k.  központi állampénztárában kezeltetik, s daczára ugy az egyház, valamint belhivatalnokai többszörös sürgető kérésének a kamatok az 1893 és 1894 évekről egész a mai napig is kiutaltatva nincsenek, s ennek folytán tisztelettel alulirott sem kaphatta meg az őt jogosan megillető részt akkor, midőn ő Andrásfalváról 1894 jan. 11én elköltözött, vagyis mint lelkész az egész 1893ik évről (50 frt.) s mint tanító s cantor 1893 jan 1 – ugyanazon év ápr 15 ig, vagyis a jelenlegi cantor- tanító Dohi Károly aa. hivatalba lépéséig járó (23 frt. 16 kr. tevő) kamatokat. 
    Ezekből láthatólag tisztelettel alulirott – mint előbbi alulirott lelkészt tanítót s cantort az 1893ik évről összesen 79 frt. 16 kr. kamat illeti meg jogosan.
    Főtiszteletű s méltóságos igazgató tanács! Hogy az andrásfalvi szegény egyház – iskola, valamint hasonlóképp nyomorúságos anyagi viszonyok között élő belhivatalnokai rendkívül rá vannak szorulva ezen alapítvány kamataira azt a főt. s mélt. igazgató tanács előtt nem szükséges fejtegetnem, hasonlóképp nyilvánvaló dolog a főt. s mélt. igazgató tanács előtt az is, hogy az én jelenlegi lelkészi állomásom is, oly kevés anyagi jövedelmet nyújt, hogy abból – bármily szerényen is – tekintve még az egyetemi tanulmányaim folytatása által származott tulkiadásaimat is – egyáltalán ki nem jöhetek: e végből ama legalázatosabb kérelemmel bátorkodom a főt. s mélt. igazgató tanács elé járulni, hogy addig is, míg a Bukovinszky kamatok – a főt. s mélt. igazgató tanács közbenjárására a nagym. m. k. vallás és közoktatásügyi miniszterium által a  főt. s mélt. igazgató tanács kezeihez kiutaltatnának s ujolag folyósítva lennének – támaszkodva arra, hogy a főt. s mélt. igazgató tanács a f. évi ápr 16án tartott ülésében az andrásfalvi ev. ref. egyházközség által ujabban lelkésszé választott Szász János aa. részére a Bukovinszky kamatok terhére már előre  50 frt. ot kiutaltatni kegyeskedett – tekintve szűkös anyagi körülményeimet, emez engemet mint előbbi andrásfalvi lelkészt, tanítót s cantort jogosan megillető    79 frt. 16 kr. hasonlóképp a Bukovinszky alapítvány kamatainak terhére, részemre az egyházkerületi kebli pénztárából kegyesen kiutalványozni méltóztassék.
           Mely legalázatosabb kérelmem ismétlése után
                                                                           maradtam
a főt. s mélt. igazgató tanácsnak                         legalázatosabb szolgája
  Szamosfalva 1895 május. 7.                               Ketskeméthy M. Lajos
                                                                             előbb andrásfalvi
                                                                            jelenleg szamosfalvi
                                                                                 ev. ref. lelkész
                                                                                                          1896.
2866/1896
                                     Főtiszteletű s Méltóságos püspök úr!
    Az andrásfalvi cántor-tanítói állomás ismételt hirdetésének sem lévén sikere: egyházközségünk diplomás cántor-tanító nélkül van. Hogy a tanításban hátramaradás ne legyen, a mikor magam papi teendőimmel vagyok elfoglalva az is két év kivételével 12 esztendő óta szokásban levő gyakorlat szerint az idevaló értelmesebb és tanultabb ifjú emberek közül segéd tanítót vettem magam mellé a ki távollétemben a növendékekre felügyeljen és őket tehetsége szerint oktassa. Választásom nagyon szerencsés volt, a mennyiben a kiszemelt – eltekintve attól, hogy németül meglehetősen tud, oroszul, oláhul és lengyelül meg éppen jól beszél – 9 esztendeig látogatta az iskolát, értelmes és gyors felfogású ember, a kire nyugodtan bizhattam növendékeimet, sőt mi több erős és terjedelmes hangja van, s a mellet 5-6 napi gyakorlat után egy vasárnap 3 ének darabnak a harmóniumon való eljátszásával lepte meg híveimet és azóta minden istentisztelet alkalmával végzi pontosan és lelkiismeretesen, buzgósággal a cántori teendőket.
    Ilyen körülmények között segítő volna a tanító hiányán. Azonban a katholikus részen feltámadt az irigység s bejelentették a területi kapitányságnál, mely egyszersmind az iskolaszék elnöke is, hogy mi nálunk eretnekeknél egy közönséges falusi paraszt ember tanít sokszor az iskolában.
    De e bejelentésnek fulánkja még benne van a kerületi iskolaszék egynémely tagjában s jövő tanév elején maga a kapitány készül meggyőződni az ügy állásáról.
    Minthogy vannak egyházközségünknek a politikai hatóság kezelése alatt álló olyan tanító segélyezését czélzó alapítványai melyeknek kamatai csak okleveles tanító nyugtájára utalványoztathatnak ki, minthogy egész egyházközségünk ezen Győrfi Mihály nevű segédtanító magaviseletével és működésével úgy is mint tanítónak és úgy is mint cántornak teljesen meg van elégedve, amennyiben az I osztályú iskolánk czélja írni, olvasni, számolni tanítani; a földrajzból csak Bukovina hegyei, vizei, kerületei és városai vannak előírva, történelemből semmi, mi azonban a nagyobb növendékeknek Magyarország földrajzát s némileg történelmét is tanítjuk a mikre Győrfi Mihály alkalmas és képes, minthogy a hazából a csekély fizetés miatt okleveles tanítót nem kapunk vagy ha igen az Andrásfalvát csak átmeneti állapotnak tekinti, s egy két év alatt odább vonul, minek következtében 12 év alatt csak 2 esztendeig volt tanító egyházközségünkben, Győrfi Mihály pedig mint idevaló ember állandóan szolgálhatna, azon tiszteletteljes kéréssel fordulok egyházközségem nevében   a Főtiszteletű s Méltóságos püspök úrnak kipróbált kegyességéhez: méltóztassék magas befolyása által kieszközölni, hogy ezen segédtanítónk részére a kolozsvári nagyenyedi tanító-képző intézet az andrásfalvi népiskolában való tanításra kizárólag a sajátos viszonyokra tekintettel egy oklevelet állítson ki.     
    Egy enyhébb természetű vizsgának is alámerném őt vetni, azonban mint szegény ember, a kinek alig van 2 hold birtoka és 5 tagú családja, magáért sem képes azt a nagy áldozatot meghozni, hogy az említett intézetek valamelyikébe menjen kétes kimenetelű vizsgára, az egyházközség pedig bármennyire is óhajtja, hogy végre valahára állandó cántor – tanítója legyen, távolról sincs azon szerencsés helyzetben, hogy az utazás és a vizsgálat költségeit fedezhesse.
    Jól tudom, hogy mennyire szivén hordozza a Főtiszteletű s Méltóságos püspök úr ezen elhagyott egyház sorsát is és mennyire érdeklődik annak minden legkisebb mozzanata iránt, éppen azért Kolozsvártt átutazván édes anyám látogatásáról visszajöttemben tisztelegni kívántam Főtiszteletűségednél, de legmélyebb sajnálatomra nem voltam olyan szerencsés, hogy otthon találhassam.
    Megbocsát Főtiszteletűséged, hogy ezer teendői között alkalmatlankodom egyházközségem ezen ügyével, melynek sikeres lebonyolítása mérhetetlen örömet okozna nekünk, de teszem ezt mert tudom, hogy csak Főtiszteletűséged segíthet és tudom azt is, hogy nemes szíve nyitva áll anyaszentegyházunk kicsije - nagyja előtt s kész széleskörű befolyását az ügyefogyottak és tehetetlenek javára érvényesíteni.
    Egyházközségemet s csekély személyemet atyai jóindulatú pártfogásába ajánlva vagyok
           Főtiszteletű s méltóságos püspök úrnak
              Andrásfalván 1896 július 23.
                                              Mély tisztelettel
                                               legalázatosabb szolgája
                                                Szász János
                                                      ref. lelkész
************************************************************************
A nagyenyedi Bethlen – főiskola Elöljáróságától.
                       230 – 1896
                            Méltóságos állandó Igazgató Tanács!
    Hivatkozással a Méltóságos Igazgató Tanácsnak idei 2866 sz. leiratára, melyhez az andrásfalvi egyházközség az iránti kérése volt csatolva, hogy az ottani ének vezér részére vizsgálattétel nélkül oklevél állíttassák ki, s mely kérés Elöljáróságunkhoz véleményezés végett küldetett le, képezde igazgató urnak előterjesztése alapján teljes tisztelettel fejezzük ki Elöljáróságunk azon nézetét, hogy mivel szabályaink szerint vizsgálattétel nélkül semmiféle bizonyítvány vagy oklevél ki nem adható: nevezett egyházközség fenti kérése sem teljesíthető.
            A Bethlen koll. Elöljáróságától
            Nagyenyeden 1896. szept. 18. 
                                         A mélt. Igazgató Tanács iránt 
                                                                 köteles tisztelettel
                                                         Főgondnok: olvashatatlan aláírás
                                                             Jegyző: Fogarasi Béla
***********************************************************************
63/896
                          Főtiszteletű és Méltóságos püspök úr!
    A mellékletben bátorkodom két 25-25 forintról szóló nyugtának mint az andrásfalvi reform. egyházközség papja és fájdalom még mindig kántor -  tanítója is a Főtiszteletű és Méltóságos püspök úr kegyes szine elé terjeszteni azon alázatos kérésem mellett:
    Méltóztassék ezen részemre missiói segély czimen kegyesen engedélyezett 50 forintnyi összeget az erdélyi evang. reform. egyházkerület pénztára által kiutalványoztatni.
Andrásfalva 1896 deczember 4 én
        Főtiszteletű és Méltóságos püspök úrnak
                                                      alázatos szolgája
                                                       Szász János
                                                        ref. lelkés
                                                                                                                    1897.
52/1897
                                                           Az
Erdélyi evang. reform. Egyházkerület Méltóságos Állandó Igazgató tanácsának 
                    Kolozsvárt
    Az andrásfalvi evang. reform. egyházközségnek tisztelettel alulirott lelkésze és kántor tanítója azon alázatos kéréssel fordulok a Főtiszteletű  s Méltóságos Állandó Igazgató Tanácshoz:
    Kegyeskedjék az andrásfalvi lelkész és kántortanító részére engedélyezett 50-50 forint évi missiói segélynek első felére eső 25-25 forint részletét javamra kiutalványoztatni.
                                   Teljes tisztelettel   
Andrásfalván 1897 június 12-én
                                                                          alázatos szolgája:
                                               
                                                          Szász János
                                                       ev.ref. lelkész
                                                                és
                                                         kántor tanító
************************************************************************
541/897
                 Főtiszteletű s Méltóságos Állandó Igazgató Tanács!
    Alázatos tisztelettel kérem a mellékelt nyugták alapján az andrásfalvi ev. ref. egyház papjának és tanítójának kegyesen megszavazni missói segélynek 1897 második felére eső 25-25 forint részét címemre kiutalványoztatni.
 Andrásfalván 1897 December 2-án
                                            Teljes tisztelettel
                                                     alázatos szolgája.
                                                                     Szász János 
                                                                ref. lelkész és
                                                                   kántortanító
                                                                                                                         1901.
923. XIX III.2/4
A vallás és közokt. m. kir. minister f. évi október hó 29-én 63964 sz. a. kelt s a közp. állampénztárhoz intézett rendeletének másolata:
    Utasítom az állampénztárt, hogy a néh. Bukovinszky József által a bukovinai ref. csángók szegény egyháza papja, tanítója és kántora segélyezésére egyenlő arányban tett alapítvány, valamint a bukovinai ref. csángók tanodája fentartására tett alapítvány 1897, 1898, és 1899 évi kamatilletménye fejében a közalapítványi letétek 1888. évi 54. napló cz. a. bevételezett 158673. és 158674. sz. betéti könyvecskékre az egyesült bpesti fővárosi takarékpénztárnál elhelyezett összegek után és pedig: a 158673. sz. könyvecskére 1221 kor. 04 fillért, a 158674. sz. könyvecskére pedig 160 kor. 88 fillért vegyen fel és ezen együttvéve egyezerháromszásznyolcvanegy (1381) kor. 92 fillért az erdélyi ev. ref. egyházkerület igazgató tanácsa elnökének bélyegtelen és számvevőségem által előzetesen számfejtett nyugtájára, számadás kötelezettsége mellett, fizesse ki, illetőleg posta útján küldje meg.
    Végül utasítom az állampénztárt, hogy a bukovinai ref. csángók szegény egyháza, papja, tanítója és kántora segélyezésére egyenlő arányban tett alapítvány után az 1898, 1899 és 1900 évekre évi 16 koronában megállapított illetékegyenérték, továbbá a Bukovinszky féle családi ösztöndíj alappal szemben fennálló 15 korona előlegtartozat fedezhetése czéljából a 158673. sz. betéti könyvecskére a fenti 1221 kor. 04 filléren felül még hatvanhárom (63) koronát vegyen fel.
                                 A hivatalos másolat hiteléül:
                                               Ebergényi
                                                 igazgató                
   
                                                                                                               1905.
Andrásfalva, 1905. szeptember 25.
Szász János ref. lelkész beszámolója az andrásfalvi evang. reform. egyházról. Részlet.
    „Pedig a sötét középkorba, mesébe illő dolgok történnek itt, csak az hisz el, a ki látja. A református papot és családját különösen, de híveket is nyílt utcán gúnyolja, sértegeti, gyalázza és insultálja középkori példány által fanatizmussá növelt kath. népbigottság és türelmetlenség! „Kálvinista kutya!” „Ördög” immár közkeletű kifejezések. A ref. papnét kath. iskolás gyermekek nem egyszer támadták meg és testileg is bántalmazták. A katholicizmus az állami iskolát teljesen monopolizálja, a községi hitelszövetkezet, a tűzoltó egylet voltaképpen katholikus és katholizálni akaró egyesületek. Az állami iskolába sikerült egy reform. tanítónőt is kineveztetni a mező kölpényi pap Derzsi Dénes lánya, Jolán személyben. A fanatizált tömeg népgyűlést tartott és kimondotta, hogy az iskolába csak igazhitű tanerőket bocsát be, a refor. tanítónőt a községből is kiveri. Miután az iskolahelyiség, mely most épült még nincs rendeltetésének átadva, a reform. tanítónő ügye sincs befejezve illetve eldöntve. Egy katholikus tanító a ref. lelkésznél lakott és kosztolt. Volt része az utcán sűrű megtiszteltetésben, „kálvinista kutya, kálvinista zsidó, ördög, stb.” Az iskolának elnöke a kath. pap  figyelmeztette, hogy kifelé áll a szekere rúdja, ha a pokolból (a ref. paptól) el nem költözik, a mi már meg is történt. Egy másik tanító, hogy állását megtarthassa katholizált. Csak természetes, hogy ilymérvű gyűlölet mellet hatalmas a plébános úr térítési vágya is. Sikerült is neki csaknem 10 évi üdvözülési kísérlet mellett egy férfit és 3 vegyes házasságból származó gyermeket a kik a reform. iskolába sosem jártak, „megmenteni” (Austriában már 14 éves korban meg van engedve az áttérés). Ámde ez sem nyereség, mert hozzánk meg két férfi és egy leány tért át…
    …megjegyzem, hogy a tőlünk kitért férfit – valószínű, hogy a többieket is hasonló módon – úgy vették meg, hogy ígértek neki egy borjút, egy malaczot és 20 forintot. Persze, hogy nem adták meg.”        
************************************************************************
70850/905
            Méltóságos és Főtiszteletű püspök úr!
    A magyarországi ev. ref. egyház egyetemes konventje elnökségének f. évi julius 6.-án 127 sz. a. kelt felterjesztéséből arról értesültem, hogy az ev. ref. egyetemes konvent f. évi junius 14-16 napjain tartott üléseiben hozott határozatával megbizta az erdélyi ev. ref. egyházkerületet, miszerint a Bukovinszky József alapítvány 1902. évi okt. 1-től 1904 évi szept 30-ig és m. évi november 21-én 75827/904 sz. rendeletével az erdélyi ev. ref. igazgató-tanács kerethez kiutalt 598 korona 19 fillér kamatát vegye fel és az érdekelt andrásfalvi ev. ref. egyházközség szegény egyházának, papjának, tanítójának és kántorának, valamint a bukovinai ev. ref. csángók tanodájának meghatározott feltételek alatt kézbesítse, nemkülönben, hogy ezen feltételek alatt az erdélyi egyházkerület a Bukovinszky alapítvány kezelését továbbra is vegye át.
    Minthogy mindezideig nincs értesülésem arról, vajjon az erdélyi ev. ref. egyházkerület a fent jelzett kamatokat az ev. ref. convent megbizásához képest felvette, és kézbesítette-e van szerencsém felkérni Méltóságodat miszerint engem eme körülményről mielőbb tájékoztatni méltóztassék. 
    Fogadja Méltóságod őszinte tiszteletem nyilvánítását.
            Budapest 1905 szeptember 27.
            A miniszter meghagyásából:
                        aláírás olvashatatlan
                           osztálytanácsos
Méltóságos és Főtiszteletű
   BARTÓK GYÖRGY erdélyi ev. ref. püspök úrnak
                                                                                                                             1906.
88808/905 szám
    Múlt évi október 21.-én 4784 sz. a. és október 24.-én 4844 sz.a. kelt felterjesztéseire hivatkozással, a dr. Bukovinszky József által az andrásfalvi ev. ref. csángók szegény egyháza, papja, tanítója és kántora nem különben tanodája segélyezésére szolgáló alapítványok 1902. október 1-től 1904. szept. hó 30-ig esedékes kamatai fejében, az 1904. évi  75.827.sz.itteni rendelettel kiutalványozott 598 kor. 19 fill. a méltóságos igazgató tanács által bemutatott s az illető naplócikk okmányolása itt helyütt visszatartott nyugták alapján mint beszámolt a közalapítványi letétek számlakönyvének 32 és 34 lapján a nyilvántartásból töröltetett.
    Miről a méltóságos igazgató tanácsot felmentvénykép értesítem.
    Egyuttal ama körülményt, hogy a méltóságos igazgató tanács első helyen idézett jelentése szerint a Bukovinszky alap kamatainak kezelését illetve a jogosultak részére leendő kézbesíttetését a méltóságos igazgató tanács által megállapított a jövőre nézve továbbra is elvállalta, tudomásul veszem, s értesítem a méltóságos igazgató tanácsot, hogy az alapítványok végleges rendezése iránt a szükséges tárgyalásokat  ez alapon folyamatban is tettem.
            Budapesten, 1906. évi február 18.
                                                             aláírás olvashatatlan 
          Az erdélyi ev. ref. egyházkerület méltóságos igazgató tanácsának. 
************************************************************************
2186
M.E.I.
                        Méltóságos és Főtiszteletű Püspök Úr! 
    Szász János református andrásfalvi lelkész gróf Tisza István volt miniszter elnök úr útján folyamodványt terjesztett elő, melyben az andrásfalvi templom  felépíthetésére tetemes segélyt kér.
    Mielőtt a szóban levő kérelmet tárgyalás alá venném, van szerencsém a folyamodvány és mellékleteinek csatolása mellett Méltóságodat tisztelettel kérni, méltóztassék a kért segélyre vonatkozó becses véleményét velem közölni s egyúttal engem arra nézve is tájékoztatni, hogy az andrásfalvi gyülekezet az utóbbi időben sem közeledett-e az erdélyi református egyházkerülethez?
    Fogadja méltóságod kiváló tiszteletem nyilvánítását.
          Budapest, 1906. évi május hó 3.-án
  
                                                    A miniszterelnök helyett:
                                                        (aláírás olvashatatlan)
                                                                államtitkár 
                                                                                                                  1907.
            Az erdélyi evangélium szerint reformált egyház kerület Főtisztelendű és Méltóságos állandó igazgató tanácsának
                                                                 Kolozsvárt
    Tisztelettel alulirt lelkészi hivatal azon alázatos kérdéssel fordul a Főtisztelendő és Méltóságos állandó igazgató tanácshoz, hogy:
    1. az 1900 óta visszatartott missiói segély folyósíttatása az andrásfalvi ref. pap és tanító részére minő akadályokba ütközik?
    2. Nincs-e az erdélyi ref. egyházkerületnek oly alapja a melyből az andrásfalvi ref. egyház templomépítésre kamatmentes esetleg olcsó kamatú kölcsönt kaphatna s ha igen, hajlandó-e a Főtiszteletű  s Méltóságos igazgató tanács az ily alapból 15.000 koronát 15 évi törlesztésre első helyet történendő telekkönyvi bekebelezés  ellenében nevezett egyházközségnek kölcsönözni? Az egyház ingatlan vagyoni állása 40.000 korona.
Andrásfalván 1907 június hó 17
        Bukovina
Evang. ref. lelkészi hivatal:
                                                  Szász János 
                                                      lelkész
                                           Válasz:
                       Tiszt. Szász János ref. lelkész úrnak
                                 Andrásfalva Bukovina  
    A 60-907 szám alatti kérésére értesítjük, hogy alapunk amelyből kölcsönt adjunk nincs.
    A missiói segély ügyében az egyh. tanácshoz jelentést tettünk, de annak elintézését még nem kaptuk meg, máskülönben sem volna biztató mert tiszteleted a Konvent határozatának, hogy az egyház állapotáról minden évben legalább egy jelentést tegyen 1905 év óta immár nem felet meg.
                Kolozsvár 1907 szeptember 19
                                                     két olvashatatlan aláírás
                                                                                                                   1921.
Erdélyi református egyházkerület Igazgatótanácsa
     33
XIX. 4/92
                 Tiszteletes Magyari Zoltán református lelkész úrnak
                                                   Andrásfalva
                                          Bukowina, Románia
    Hiv. f. é. l. sz. felterjesztésére felhívjuk Tiszteletes urat sziveskedjék egyházközségének egyházhatósági hova tartozását tisztázni, mert a közbejött politikai változások folytán egyházközsége most már nem maradhat az osztrák protestáns egyház kötelékében.
    Egyben sziveskedjék azt is tudatni velünk, mikép gondolja a kért konfirmációi káték elküldését, miután csomagot még nem tudunk postán küldeni.
Igazgatótanács, Kolozsvár, 1921. jan. 20. 
                                         aláírás olvashatatlan
***********************************************************************
Andrásfalvi ref. lelkészi hivatal
      Zl. 1/219
                                            Főtiszteletű Püspök Úr!
    Alólirott a vezetésem alatt levő andrásfalvi egyházközség nevében azon alázatos kérést terjesztem a Főtiszteletű Püspök Úr elébe, kegyeskedjék a fólyó évben konfirmálás alá kerülő ifjúság részére 40 drb. Konfirmációi Káté-t adományozni s azoknak elküldését kegyesen elrendelni. Egyszersmind bátor vagyok megjegyezni, hogy az a Konf. Káté küldemény melyet főtiszt. Püspök Úr 1918. ban küldeni méltóztatott, bár a szállító levél elérkezett, az akkori forradalmi állapotok miatt elveszett, illetőleg a pósta soha nem kézbesítette s azóta a konfirmálások igen nehéz viszonyok között történtek a kézi könyvek hiánya miatt.
            Kérésemet ismételve maradok főtiszteletű Püspök Úrnak
            Andrásfalván 1 Január 1921.
Bukowina                                                             alázatos szolgája
Románia                                                               Magyari Zoltán
                                                                              ev. ref. pap
**********************************************************************
Andrásfalvi ref. lelkészi hivatal
18/1921
                                        Főtiszteletű Püspök úr!
    A ft. püspöki hivatal kérdésére, melyben az andrásfalvi ref. egyházközségnek a változott viszonyok következtében történt elhelyezkését, hova csatlakozását teszi szóvá, van szerencsém a következőkben felelni:
    A monarhia összeomlásától kezdve a „Bukowinaer evang. Seniorat A.u. H. B.” 1920. márciusáig az önálló szervezkedés elvén állva pár képviseleti gyűlés, kiküldött bizottságok útján egy önálló bukovinai püspökség (Augs. Bekenulnis) fölállításán fáradozott. A minoritások jogainak csak elvben történt elismerése, a mely gyakorlatban nincsen teljesen megvalósítva, meg aztán több féle közbejött körülmények arra indították a nagy Romániában élő összes evangelikus – német anyanyelvű – egyházmegyéket, hogy egyesüljenek. Így aztán úgy a bukovinai, mint a beszarábiai, romániai és bánáti evang. Senioratok csatlakoztak az erdélyi német nyelvű lutheránus Püspökséghez. Természetes, hogy a bukowinai evang. Seniorat-tal együtt az andrásfalvi magyar ref. egyházközség is az erdélyi luth. Püspökséghez csatlakozott. Ez elhatározásunkban pedig minket a következő szempontok vezéreltek: Elsőben is közös történelmi fejlődés, mely a régi osztrák császárság mindkét protestáns egyházát a császári Patens megjelenése alkalmával közös főhatóság alá rendelte. Másodsorban, de ami a legfontosabb, úgyszólván kényszerhelyzetbe állított bennünket a nyelvkérdés. Anyakönyveink vezetése, hivatalos érintkezés szóval az Egyházközségi iroda németül volt vezetve a miután a román nyelvet nem bírom – épp így a többi kollegák sem bírják – irodai ügyviteli nyelvünk a német marad. Továbbá egy igen fontos körülmény a bukowinai kormány azon intézkedése, mely az egyházakat, köztünk a mi esperességünk minden egyes községét, azoknak funkcionárusait rendes évi segélyben részelteti ¾ év óta.
    Megjegyezni kívánom még azt, hogy miután a Gustav Adolf egyesület 4-500 mark-ot kitevő évi segélye, valamint a pesti. ref. konvent által kezelt Bukowinsky alap évi 464 kor. kamatja, továbbá a bécsi „Oberkirchenrat” – nál kezelt „Pfarrdotationsfond” kamatja kimaradt, sőt ez utóbbi kettő tőkéstől elveszett a többi I. stb. hadikölcsönökkel, ez utóbbi körülmény is elég sőt nagyon fontos indítóok volt elhatározásunkban. 
    Annyit azonban bátor vagyok megemlíteni, hogy csatlakozásunkat nem örökre, hanem ideiglenes formában tettük meg, fenntartván magunknak azt a jogot, hogy az egyházi ügyek végleges rendezése után csatlakozhassunk az erdélyi ref. egyházkerülethez. Midőn tehát a nyelvkérdés, fizetés kiegészítés, stb. érvényesen rendezve lesz, akkor majd mi is érvényesen eldöntjük a hová csatlakozás kérdését. Ezekben voltam bátor a ft. püspökség kérdésére felvilágosítást adni a egyben kérni Püspök urat, hogy az alkalmas idő eljöttével minket figyelemre méltatni szivekedjék. Addig is maradok a ft. Püspök úrnak
    Andrásfalván - Bukowina 10. februar 1921.
                                            alázatos szolgája
                                                      Magyari Zoltán
                                                          ref. pap.   
***********************************************************************
 Sz. 128/23
                                        Főtiszteletű Püspök Úr!
    Mellékelten tisztelettel felterjesztem a maneuti-i ref. egyházközség határozatának másolatát, melyben nevezett egyház az erdélyi ref. egyházkerülethez való csatlakozását határozta el. Ugyancsak ide mellékelve az erdélyi szász luther. egyházkerületének Landeskonsistoriumi határozata, melyben a maneuti-i egyházközség elbocsátása ki van mondva.
    Az Igazgatótanács 1923. augusztus 13án kelt 6116 sz. leirata ezeket jelezte mint a fölvétel szükséges s kellékeit s így ezeknek alapján tisztelettel kérem a maneuti-i ref. egyházközségnek az erdélyi ref. egyházkerület kötelékébe leendő felvételét.
             Maneuti 1923. dezember 15én
                                                                   Magyari Zoltán
                                                                      ref. lekész      
                                                    Másolat
                                          Egyházi közgyűlés
                           1923. augusztus 19én déli 12 órakor
    Jelenvannak: Magyari Zoltán lelkész, elnök, Ömböli Samú kurátor, Ömböli Lajos, Balog Lajos, Balog Imre, Katona György, Balog Márton Ömböli Jószef, Király Lajos, Ömböli Samú Balog, Varga István.
    Tárgy: olvastatik az erdélyi ref. egyházkerület Igazgató Tanácsának 6116 sz. leirata, melyben az Igazgató Tanács a maneuti-i (andrásfalvi) ref. egyházközséget Erdélyhez való csatlakozásra szólítja fel, s egyúttal a csatlakozás feltételeit közli.
    Gyűlés egyhangulag kimondja a maneuti-i ref. egyházközségnek az erdélyi ref. egyházkerülethez való csatlakozását s a szükséges lépések megtételével Magyari Zoltán lelkészt bizza meg.
                                                K.m.f.
Ömböli Jóska a Mihály   s. k.                             Magyari Zoltán s. k.
Katona György s. k.                                            Ömböli Samú kurátor s. k.
Ömböli Samú Balog s.k.                                     Ömböli Lajos Kossuth s. k.
Király Lajos s. k.                                                  Varga István s. k.
                                                                                Balog Márton s. k.
                                                                                Balog Imre s. k.
                                                                                Balog Lajos s .k.
A kivonat hiteléűl.
Maneuti, 1923. dezember 15én
                                                              Magyari
                                                            ref. lelkész
                                                                                                                      1924.
      1                                          (piszkozat)
XIX.4/92
    Magyari Zoltán andrásfalvi (Bukovina) lelkész bejelenti Igazgatótanácsunknak, hogy a vezetése alatt álló ref. egyházközség, mely 1919-ben előtt az ausztriai prot. egyház fennhatósága alá tartozott, azután pedig a bizonytalan helyzet következtében az erdélyi szász ev. egyházhoz csatlakozott, mely fennmaradását lehetővé tette, 1923. aug. 19.-én tartott közgyűlésében kimondotta, hogy az erdélyi ref. egyházkerülethez kíván csatlakozni.
    A szász evang. egyház konzistoriuma 5684 – 1923. sz. határozatával e határozathoz hozzájárult s az andrásfalvi egyházközséget kötelékéből elbocsátotta. 
    Igazgatótanácsunk az egyházközség elhatározást örömmel veszi tudomásul s mielőtt egyházmegyei beosztása iránt intézkedhetnék, felhívja a lelkészt, hogy hiteles okmányokkal mutassa ki, mennyi államsegélyt (kongrua) élvezett a szász ev. konzistorium révén az államtól, hogy annak folyósítása iránt a szükséges lépéseket megtehessük.
Igazgatótanács, Kolozsvár, 1924. jan. 10.
                                      olvashatatlan aláírások  
************************************************************************
  Andrásfalvi ref. lelkészi hivatal
  Sz. 6/1924
                             Méltóságos és főtiszteletű Igazgatótanács!
    10575-1923. I. sz. 1924 január 30-án kelt leirat értelmében tisztelettel fölterjesztem 1.) főlszentelési okmányomat 2.) Egrestőre 3.) Maneutra vonatkozó meghívási okmányomat 4.) családi értesítőmet; ez utóbbira nézve megjegyezni kívánom, hogy Bucovinában nincsen polgári anyakönyvelés s így a lelkészi hivatalok az anyakönyvi hivatalok is. Isten élvezeti államsegélyem összege évi 6000 Lei bruttó, 10 % levonással s így havonta 450 Leit kaptunk kézhez az összes kisebbségi lelkészek. Erről azonban semmi hivatalos okmányt nem tudok mellékelni, mert Czernowitzból a számosztálytól a nyugtát nevemre elküldték s az adóhivataltól fölvettem. Azonban ezzel sem volt mindig rend s évente egy-két havi elveszett, melyet soha nem fogunk megkapni. 1923. évből még két havi fizetést nem kaptunk. Én természetesen decemberre itten már nem is fogok kapni. A szász egyház konsistoriuma fizetésünkre vonatkozólag egyáltalán nem gondoskodott. Nem tudom, hogy a kongrua kiutalása ügyében mire volna szükség, mert itten tőlünk effélét soha nem kértek. Azonban a mellékelt okmányokból megállapítható szolgálati időm, családi állapotom és fizetésem összege. Fizetésem annyiban változott, hogy készpénz 100 korona helyett 50 Lei jár az egyháztól évente, egyéb pénzfizetés elesik, stóla: keresztelés keresztszülőként 5 Lei, temetés 25 és 50 Lei, esketés és hirdetés 50 Lei, s 22 hold föld és lakás haszonélvezete. Ha valami még szükséges lenne a kongrua kiutalás ügyében szépen kérem jelezni.
    Kérem szépen egyúttal a hivatalos lap megküldése iránt intézkedni, valamint az egyházközség esperesi kerületbe való beosztását elrendelni s anyakönyvek valamint ügykezelések vezetésére nézve rendelkezni, hogy a jövőben milyen legyenek (?) vezetve. Eddig még németül vezettetnek. Végül még egy alázatos kéréssel bátorkodom a főtiszt. és mélt. Igazgatótanács elé járulni, megjegyezve, hogy ezen lépésre a kényszerítő szükség hajt. Mint a mellékelt meghívásból megállapítható, fizetésemet az a 22 hold föld haszonélvezet képezi, melyet az egyháztól bírok. A múlt évi szárazság következtében elég gyengén fizetett a canonica. Az a havi 450 Lei melyet az államtól kaptam szót sem érdemel a mai viszonyok között. A háború alatt mindazt elveszítettem az orosz megszállás következtében, a mit 8 évi igyekezetemmel szereztem s ezt a háborús veszteséget a forradalom után semmiképpen nem tudtam s nem is tudom kiheverni. Nem hogy papi álláshoz méltóan, de igazán nagyon szegényen és nehéz testi munkával tudom magamat fenntartani. Ilyen körülmények között arra kérem a főtiszt. és mélt. Igazgatótanácsot, kegyeskedjék ¼ évi államsegélyt, melynek összegét 16 szolgálati évre hozzávetőlegesen megállapítani, részemre előlegezni, s minél hamarabb megküldeni részemre. A ¼ év úgyis már csaknem eltelt s eben a zordon télben, olyan gyenge eredményű nyár után igazán nagyon keserves és nehéz életem illetőleg családom élete. Különben fiam Kolozsváron a gimnáziumban tanul s neki a taníttatása ruházat, utazás, lakás, koszt s tandíj 12-14.000 Leibe beleáll.
    Tisztelettel kérem tehát a mélt. és főtiszt. Igazgatótanácsot, kegyeskedjék alázatos kérésemet, ha lehetséges, sürgösen teljesíteni.
    Ezek után a Mélt. és főtiszt. Igazgatótanács rendelkezéseit elvárva maradok
              Maneuti, 1924 február 11.
                                                alázatos szolgája:
                                               Magyari Zoltán
                                                 ref. pap.    
************************************************************************
    Az andrásfalvi ref. magyar egyházközség – az erdélyi ág. hitv. ev. országos egyház konsistoriumának 5684-1925 sz. alatti hozzájárulásával – az erdélyi ref. egyházkerülethez csatlakozott. Ezért kéri a nagyszebeni konsisteriumot, hogy az andrásfalvi lelkész államsegélyre vonatkozó iratait, melyek alapján a kongura folyósítása biztosítható, neki elküldje. 
Szám: 765/1924
a 10575-1923 I. számhoz.
Tárgy: Kongrua Andrásfalva (Bukowina) részére
    Az erdélyi református egyházkerület Főtiszteletű Igazgatótanácsának
                                                                                      Kolozsvártt.
    Van szerencséje a tisztelettel alólírt országos konsisteriumnak közölni, hogy a lelkészi illetményekre (kongrua, stb.) vonatkozólag adatok vagy okmányok az országos konsisteriumnál nincsenek, mivel ezeket az ügyeket a bukovinai ág. hitv. evang. kerületi konsistorium Czernowitzban a saját hatáskörében intézi.  Felkéretik ezért a Nagytiszteletű Igazgatótanács, hogy ebben az ügyben közvetlenül oda (kerületi gondnok Bucksch Orest, Czernowitz Herrengasse 1) fordulni méltóztassák.
    Andrásfalva (Bukowina) reform. hitvallású egyházközségének az erdélyi ág. hitv. evang. országos egyház kötelékéből való kiválása a vallás – és művészetügyi minisztériumnak Bukarestben bejelentetik.
            Kiváló tiszteletünk kifejezésével
                           Nagyszeben, 1924 február 18-án.
            Az erdélyi ág. hitv. evang. egyház országos konsistoriuma:
                                         Bischop- püspök
                                         olvashatatlan
                                         Hauptanwalt- főjegyző
                                          Olvashatatlan
***********************************************************************
        3
XIX. 4/92
                      Tiszteletes Magyari Zoltán ref. lelkész úrnak
                                       Andrásfalva
                                         Maneuti
                                      (Bucovina)
    Hivatkozva f. é. 16. sz. felterjesztésére a beküldött iratokat azzal jutatjuk vissza, hogy azok alapján a kongrua kiutaltatása érdekében semmit sem tehetünk.
    A kongrua kiutalásának alapokmánya az u.n. „Bevallási ív” melynek magyarnyelvű mintáját visszavárás mellett, mellékeljük. Sziveskedjék azt román szöveggel 4 példányban elkészíteni, hozzá a szükséges iratokat mellékelni (községi elöljáróság bizonyítványa a kánonika tiszta jövedelméről, díjlevél, stb.) s hozzánk mielőbb felterjeszteni.
    Az Andrásfalva egyházközséghez hozzátartozó szórványok a Bevallási ívben egyenként lélekszámukkal együtt pontosan kimutatandók s községi elöljárósági bizonyítvánnyal igazolandók.
    A bukovinai ág. hitv. ev. konzistoriummal is igazoltatandó, hogy a lelkészség kongruában részesült. 
    Az egyházközség egyházmegyei beosztása iránta közelebbi igazgatótanácsi gyűlésnek fogunk előterjesztést tenni.   
         Igazgatótanács, Kolozsvár, 1924. március 12.  
                                          aláírás olvashatatlan
************************************************************************
(Piszkozat, számozatlan)
                Nt. Vályi János esp. urnak
                     Mezőméhes
            Tiszt. Magyari Zoltán ref. lelkész urnak
                    Andrásfalva
                      (Maneuti)
    Ig. tanácsunk a Bukovinában levő s korábban az ausztria protestáns konzistorium fennhatósága alá tartozó Andrásfalva (Maneuti) ref. egyházközséget – miután egyházkerületünk kebelébe felvétetett – a nagysajói egyházmegyébe osztottuk be.
            - sziveskedjék ezt tudomásul venni s
            - az egyházközség átvétele iránt érdeklődni
    Az egyhmegyés esperesénél, Vályi Elek mezőméhesi lelkésznél – ha másképp nem lehet – írásban jelentkezni, hogy az átkebelezés iránt a szükséges lépéseket megtehesse.
           Ig. tanács Kv. 1924 március 20.
                                     aláírás olvashatatlan  
************************************************************************
A marosi ref. esperesi hivatal
696/1924
                                        Méltóságos Igazgatótanács!
    Magyari Zoltán andrásfalvi-bukovinai lelkész, emberi számítással meg fog hívattatni a marosi egyházmegyébe kebelezett Ikland-Kaáli ref. egyház lelkészéül.
    Mivel Magyari Zoltán a méltóságos Igazgató Tanács 10575/1923 számu határozata erejével kapcsoltatott az erdélyi ref. egyházkerülethez. De egyházmegyeileg még beosztást nem nyert, vagyok bátor e fenti körülményt bejelenteni, kérvén, hogy méltóztassék eddigi szolgálatát igazolni s egyuttal, ha nevezettnek szolgálati helyéről való ezidőszerinti eltávozása akadályba ütközik azt is kérem velem tudatni.
    Egyúttal vagyok bátor bejelenteni miszerint Magyari Zoltán lelkész afia itt olyan kijelentést tett, hogy az andrásfalvi állás valószínűleg lévita tanítóval fog betöltetni, mivel külön lelkészi és külön tanítói állást az egyházközség nem bír fenntartani. Magyari Zoltán itt azt a kijelentést is megtette, hogy egy a bukovinai Andrásfalvára kinevezendő lévita-tanítónak román nyelvvizsgát nem kellene tennie, mivel a Regátban s Bukovinában ilyen vizsgát nem kívánnak. Ez ugyan alig hihető, mivel a beszarábiai és más romániai kisebbségek részéről állandó a panasz a kisebbségi tanítóknak román nyelvű vizsgára való kötelezettségéért, de amennyiben az csakugyan így lenne, iskolai év végére kinevezésre felajánlom Andrásfalvára Sikó Gergely esperesi káplánomat akit úgy papihűség, miként az egyházi odaadó munkakészség és képesség szempontjából alkalmasnak látnék a szóban forgó állásra.
                                         Mély tisztelettel
                                          
                                               Tótfalusi József
                                                    esperes 
************************************************************************
Erdélyi református püspöki hivatal                                            (piszkozat)
2760/924. p. sz.
                            Tiszt. Magyari Zoltán ref. lelkész úrnak 
                                            Andrásfalva (Maneuti)
                                                 Bucovina
    Hiv.f.é. felterjesztésére értesítjük a Tiszt. Lelkész urat, hogy a kongruára vonatkozó bevallási íveket felterjesztettük a vallás és szépművészeti miniszter urhoz.
    Szükségesnek tartjuk azonban, hogy Tiszteleted okmányai rendelkezésünkre álljanak, mert a minisztérium azokat bizonyára kérni fogja.
    Sziveskedjék hát felterjeszteni hozzánk:
            a. Születési anyakönyvi kivonatát
            b. Illetőségi bizonyítványát
            c. I. és II. lelkészképesítői bizonyítványát
            d. Eddigi szolgálatairól szóló bizonyítványait
            e. Theológiai indexének másolatát.
    Ezek nélkül a kongrua sem Andrásfalva sem Ikland után nem utalványoztatik.   
    Ami a lelkészi állás betöltését illeti, erre nézve főt. Püspök úr szivesen intézkednék, de ez idő szerint megfelelő, románul is tudó lévita nem áll rendelkezésre.
    Sziveskedjék tehát néhány hét – ha teheti – várni az átköltözködéssel, hogy ne maradjon üresen a lelkészi állás.
    A lévitának okvetlenül tudnia kell románul, mert mint tanítónak a kiegészítő vizsgát le kell tennie. Ez alól felmentést csak a 30 évi szolgálattal bíró vagy 60 életévet elért tanerők menthetők fel.
    Sikó Gergely egyébként alkalmas volna, de románul nem tudván, ez akadályozza kineveztetését.
    Megjegyezzük ugyanis, hogy a léviták nem választással, hanem püspöki kinevezéssel alkalmaztatnak, s megbizatásuk – ha be nem válnak – Püspök úr által bármikor visszavonható.
               Ig. tan. Kv. 1924. április 15.
                                         aláírás olvashatatlan    
************************************************************************
XIX. 4/92
 542/924
                                        Méltóságos Igazgatótanács!
    Hivatkozással 1296 – 1924 sz. leiratára van szerencsém tisztelettel jelenteni, hogy Andrásfalva hozzánk csatolását addig is, amíg egyházmegyénknek bejelenthetem, tudomásul vettem. Az átvételről és adminisztráció mikéntjéről hivatalnok társaimmal gondolkoztam. A helység megközelítése nagyon nehéz azonban és igen költséges. A fáradságot és az utazással elvesztendő időt – gondolkodás nélkül – szívesen áldozunk, de a költségek előteremtésére képtelenek vagyunk. Két ember kiszállásának útiköltsége legkevesebb 5.000 (ötezer) leuba kerül, ekkora összeggel  pedig sem Andrásfalvát, sem az egyházmegyei pénztárt meg nem terhelhetjük, nem szólva magunkról, hiszen egy havi fizetésünket emésztené fel.
    Ezért mély tisztelettel kérem, ha már hozzánk csatolták és nem a szilágy-szolnoki egyházmegyéhez, honnan vasúttal is megközelíthető és nem kell 120 km-es utat szekerezni, hogy sziveskedjék az andrásfalvi egyházközség adminisztrálása, illetve vizitálása céljára egyházmegyénk részére évi 5000 (ötezer) leut a központi pénztárból kiutalni.
              Beszterczén, 1924. április hó 17.-én
                                              Mély tisztelettel
                                              Sigmond János 
                                              h. esperes   
***********************************************************************
Erdélyi református püspöki hivatal
361/1924 p.sz.    
                                        Lévitai kinevezési okmány
    Sikó Gergely urat, aki 1885. év március hó 15 napján Mezőpanit községben született ezennel kinevezem folyó év május 1-től további intézkedésig terjedő időre a nagysajói ref. egyházmegyébe bekebelezett Andrásfalva egyházközségbe lévitának (1898. XIV. t. c. 5.§-a szerinti kisebb képesítésű lelkész) a törvényes javadalom élvezése mellett.
    Jogait és kötelességeit az E. T, illetőleg egyházhatósági rendeletek szabályozzák. 
    Felhatalmazom a szakramentumok kiszolgálására a saját egyházközsége területén a kinevezés érvényének tartamára.
    Ennek alapján megbízást az egyházközség adminisztrálására az esperes adhat.
            Isten áldása legyen személyén és végzendő munkáján.
          Cluj- Kolozsvár, 1924. április hó 29.
                                                       aláírás olvashatatlan
                                                               püspök 
************************************************************************
                                                                               
                           Méltóságos Igazgatótanács!
    Szives tudomásulvétel és a szükséges intézkedések megtétele végett van szerencsém jelenteni, hogy folyó évi május hó 1-én kezdődő hatállyal további intézkedésekig terjedő időre a nagysajói ref. egyházmegyébe bekebelezett Andrásfalva ref. egyházközségbe Sikó Gergely aát neveztem ki lévita lelkésznek.
          Kolozsvár, 1924. április hó 29-én.
                                                     aláírás olvashatatlan
                                                               püspök 
************************************************************************
                                                                                    Copie
Erdélyi református püspöki hivatal
877/924. p. sz.
                                LÉVITAI KINEVEZÉSI OKMÁNY
    Fehér János urat, aki 1891. év szeptember hó 2. napján Báld községben született, ezennel kinevezem folyó év július hó 1-től további intézkedésig terjedő időre a nagysajói ref. egyházmegyébe kebelezett Andrásfalva egyházközségbe lévitának (:1898:XIV.tc. 5.§-a szerinti kisebb képesítésű lelkész:) a törvényes javadalom élvezése mellett.
    Jogait és kötelességeit az E.T. illetőleg egyházhatósági rendeletek szabályozzák.
    Felhatalmazom a sakramentumok kiszolgálására a saját egyházközsége területén a kinevezés érvényének tartalmára.
    Ennek alapján megbizást az egyházközség adminisztrálására az esperes adhat.
    sten áldása legyen személyén és végzendő munkáján.
            Cluj – Kolozsvár, 1924. június hó 1. n. Nagy mp. püspök. (:P.H.:) 
             Nr. 1407/1924   
    Certificam oficial, ca aceasta copie corespunde exact documentului, in extenziune de o patrele coala, prezentat inainte noastra de catre dl. Joan Fehér, domiciliat in Andrasfalva, ca original.
    Dat in Targu – Mures, la 2. doua deczemvrie 1924. unamiienoasute douazeci si patru.
                                                   olvashatalan aláírás
                                                       notar public
************************************************************************
  Andrásfalvi ref. lelkészi hivatal
   Sz. 16-924
                             Főtiszteletű és Méltóságos Igazgatótanács!
    Alulirott f. é. május 14.-én azzal a tudattal távoztam el a bucovinai Andrásfalva egyházközségből, hogy Sikó Gergely marosvásárhelyi esperesi káplán állomáshelyemet circa május 17-18-án elfoglalja, a mint május 8.-i ottléte alkalmával, kinevezéssel a kezében ezt meg is ígérte. Nem úgy lett, mert nevezett betegségére hivatkozva nem ment el s így most kérem szépen, a már előterjesztett indokok alapján minél hamarább tekintettel a ref. felekezeti iskola érdekére egy lévitát küldeni; talán jelenleg mezőcsávási tanító Fejér János jó lenne, ki is, a lévita vizsga letétele után, a mint kijelentette, szivesen elmenne. Az adminisztrálás Andrásfalvára lehetetlen s így azonnal betöltendő volna, saját jól meggondol érdekében a ref. egyházközségünknek. 
    Ugyanez alkalommal bátorságot veszek saját kongruám érdekében kifejteni a következőket. Én a bukovinai (Czernowitz) kultus-secretariattól múlt évi október hónapra járó dicsőséges 450 Lei – nettó – államsegélyt megkaptam, de azóta semmit. Államsegély iránti kérelmem – Andrásfalva után – okmányaimmal együtt a mélt. és főtiszt. Igazgatótanács útján hivatalos elintézés útján van, azonban tekintettek arra, hogy 8 hónap óta nem kaptam államsegélyt, közben egy nagyon száraz és ennek következtében gyenge gazdasági esztendő után saját költségemen Andrásfalváról Iklandra átköltöztem, tisztelettel kérem e mélt. és főtiszt. Igazgatótanácsot, kegyeskedjék a lehetőségek határain belül államsegélyem kiutalása érdekében intézkedni. Egyben tisztelettel kérek intézkedést a felől, hogy ennek utánna új állomáshelyem, Ikland után legyen államsegélyem utalványozva. A főtiszt. és mélt. Igazgatótanácsnak maradtam
    Ikland 1924 julius 17.én
                                                   mély tisztelettel
                                                          Magyari Zoltán
                                                          ref. pap
************************************************************************
1031 -1924
   esp
                                        Méltóságos Igazgató Tanács!
    Bukovinai Maneuti (Andrásfalva) egyházközségünkbe kinevezett Tiszteletes Fehér János lévita lelkész aa. ott buzgón folytatja hivatását. Iskolát építtetett a bezárt iskolánk helyébe s most kijárta, hogy a tanítást újból megengedik. Ezek után van szerencsém tisztelettel jelenteni azt is, hogy ezen érdemes lelkes lévita lelkészünk a mindennapi megélhetés tekintetében is a kezdet nehézségeivel küzd, mert addig is, míg kongruáját megkaphatná csupán 3 Mm buzára és ugyanannyi zabra van utalva s az egyetemes egyházi adó kivetésére ezúttal nem is gondolhatok míg a hivek áldozatából épülő uj iskolája meg nem lesz.
    Tiszteletteljesen kérem  Méltóságos Igazgató tanácsot kegyeskedjék Fehér János lévita lelkész részére 2000 Lei egyszersmindenkorra szóló segélyt engedélyezni. A nagy távolság miatt az odaköltözése is sulyos ezereket emésztett fel.
            Mély tisztelettel jelentem.
Mezőméhes, 1924 október hó 29 én.
                                                    Vályi János
                                                        esperes 
*******************************************************************************************
Erdélyi ref. egyhker. Igazgatósága
8416/9124
I.K.
                      Nt. Vályi János esp. urnak Mezőméhes 
    Hiv. f. é 1003. sz. felterjesztésére értesítjük Ntedet. Hogy Andrásfalva egyházközséget 1924. nov. 1-től kezdődőleg az óromániai (bukaresti) egyházmegyébe osztottuk be s az egyhker. közgyűlésének ilyen értelmű előterjesztést teszünk. Sziveskedjék ezt az andrásfalvi lévitának tudomására juttatni miheztartás végett.
                  Ig. t. Kv. 1924. nov. 5.
                                          II. K.
            Nt. Tőkés Ernő esperes urnak
                                                  Bucuresti
    Értesítjük Ntedet. hogy a Bukovinában levő Andrásfalva, mely régebben az ausztriai protestáns egyház főhatósága alá tartozott, 1919-ben ideiglenesen az ág. hitv. ev. szász egyházhoz csatlakozott, utóbbi főhatóság hozzájárulásával egyházkerületünk kötelékébe felvétetett s nagysajói egyházmegyébe kebeleztetett be. 
    Tekintettel arra, hogy a nevezett egyház a nagysajói esp. által nehezen adminisztrálható, ig. tanácsunk ezen határozatát akként módosítja, hogy Andrásfalva egyházközséget az óromániai egyházmegyébe osztja be, illetőleg ily értelmű előterjesztést tesz az egyhker. közgyűlésének.
    Erről a nagysajói esp. aát. azzal értesítetük, hogy szivekedjenek határozatunkat Fehér János lévita aának. tudomására hozni.      
             Ig. t. Kv. 1924. nov. 5.
************************************************************************
Erd. ref. egyhk. Igazgatótanács                            (piszkozat)
7769 -1924. szept. 29.
                      Nmélt. vall. és szmüv. ügyi min. úr
                                                                      Bucuresti
    Bejelentjük Nmgodnak, hogy az ó-nagysajói egyházmegyéhez tartozó Andrásfalva (Maneuti) ref. egyházközségnek – Magyari Zoltán lelkésznek eltávozásával üresedésbe jött – rendes lelkészi állására Fehér János kisebb képesítésű lelkész neveztetvén ki, aki ezt az állását 1924. szeptember 19.-én foglalta el.
    Tisztelettel kérjük Nmgodat kegyeskedjék ezt lelkészváltozást tudomásul venni s Fehér János lévitalelkész részére a kisebb képesítésű lelkészt megillető állami illetményeket 1924 szept. 19-től kezdődőleg utalványozni.
    Okmányait ….alatt mellékeljük.
 Fogadja stb.
           Kv. 1924. nov. 6. 
************************************************************************
Erd. ref. egyhk. Igazgatótanács                            (piszkozat)
9031 -1924. nov. 6.
                      Nmélt. vall. és szmüv. ügyi min. úr
                                                                      Bucuresti
    F. é. április 24. én 1816 sz. alatt bejelentettük Nmgodnak, hogy a Bukovinában levő Maneuti- Andrásfalva ref. egyházközség – mely eredetileg az ausztriai prot. egyházi főhatóság alatt állott s az imperiumváltozás után az erdélyi ág. hitv. ev. országos egyházhoz csatlakozott 1923. év végén, az ág. hitv. ev. konzisztorium hozzájárulásával egyházkerületünk kötelékébe vétetett föl s kértük Nmgodat. hogy a felküldött iratok alapján az andrásfalvi lelkész részére a kongruát megállapítani és kiutalni kegyeskedjék.
    F. év augusztus 13.-án 8474 sz. alatt újra kértük fennebbi előterjesztésünk mielőbbi kedvező elintézését, de mindezideig sajnálattal nélkülözzük Nmgod. kedvező válaszát.
    Az eddigi andrásfalvai lelkész Magyari Zoltán folyó év május 30.-én (miután Ikland egyházközségünk lelkészévé választatott) el is jött Andrásfalváról anélkül, hogy 1924 január 1-től május 30-től esedékes állmai járandóságait megkapta volna s a lelkészi állás (amint az f. é.7769 sz. alatt bejelentetük) Fehér János kisebb képesítésű lelkésszel töltetett be.
    Ezúttal tisztelettel kérjük Nmgodat kegyeskedjék:
    a.) Magyari Zoltán lelkésznek Andrásfalváról 1924 május 31-vel történt eltávozását tudomásul venni,
    b.) Andrásfavi állami illetményeit korábbi előterjesztései alapján megállapítani és az 1924 január 1-tól május 31-ig terjedő időre folyósítani.
    Erről a járandóságról pótstátot mots nem terjeszthetünk fel, mert nem tudjuk mily összegben méltóztat a kongruát megállapítani.
            Fogadja, stb.
            Kv. 1924. nov. 7.     
************************************************************************
Vall. és szépm. Miniszterium
58.970 sz. – 1924. dec 15.
                                                      Püspök Úr!
    f.é. 7769. sz. iratára van szerencsénk válaszolni, hogy az andrásfalvi parokia betöltésének tekintetében a Minisztérium 58.964/924 sz. rendeletével határozott, melynek következtében Fehér János úr fizetését – akinek kinevezését az iratával tudomásunkra hozni méltóztatott – nem utalhatja ki.
                                     Aláírások:
                                                  olvashatatlanok 
************************************************************************
Erdélyi ref. egyházkerület Igazgatótanácsa
Érk: 1924 dec 17.
10564 sz.
                               Nt. Tőkés Ernő esperes urnak Bucuresti
    A vall és szműv. ügyi min. urtól 53.964/1924 sz. alatt Magyari Zoltán volt andrásfalvi lelkész kongruája ügyében a következő iratot kaptuk:
    Miután nevezett lelkész – amikor Andrásfalva egyházkerületünkhöz csatlakozott – azt jelentett, hogy ő úgy az ausztriai, mint az erdélyi szász konzisztórium révén is állami segélyben részesült: sziveskedjék Nted. az idevonatkozó bizonyítékokat beszerezni s hozzánk beküldeni, hogy a kongrua folyósítása érdekében további lépéseket tehessünk.
               Ig. t. Kv. 1924. dec. 23.
                                              olvashatatlan aláírás  
************************************************************************
Ref. Esperesi Hivataltól                               Bucuresti 1924 decz. 31.
Sz. 859/1924
                                        Méltóságos Igazgatótanács!
    Négy példányban mellékelten van szerencsém az andráasfalvi ref. egyházközségnek a f. 1924/25 iskolai évre készített iskolaköltségvetését 14985 Lei hiányra módosított eredménnyel nb. jóváhagyásra felterjeszteni. 
    Tisztelettel jelentem, hogy jelen költségvetés az általam elnökölt presbiteri ülésben szavaztatott merg nagyon alapos és körültekintő előkészítés után. Híveink tehetős emberek, de ez az első eset, a mikor megadóztatják magukat, azért tisztelettel javasolom, hpgy erre az iskolai évre engedje el a Mts. Igazgatótanács az egyetemes adó fele összegét.
    A lelkész szeptember második felében menvén az egyházközségbe, semmi néven nevezendő javadalmat sem élvezett az előd helytelen és reperálandó számítása miatt. Miután pedig ez ideig államsegélye sincsen, tisztelettel kérem a legreálisabb számítás alapján megállpított 14985 Lei hiányt T. Fehér János lévita aa. részére a jelen iskolai évre kiutalványozni és belőle 50%-át meg is küldeni közvetlenül címére/Maneuti, Up. Radauti. Bucovina/, illetve méltóztassanak a már előlegezett 5000 lei levonásával részére 2442 Leit elküldeni, miután ez idő szerint ez az egyetlen javadalma.
Tiszteletteljes jelentésemmel vagyok
   a Méltóságos Igazgatótanácsnak
boldog új esztendőt kívánva
                                                                               kiváló tisztelettel
                                                                                  Tőkés Ernő
                                                                                   ref. esperes                
Kézzel írt megjegyzés: 4000 lei fizetés előleg 1924 XII/30ról
                                      1000 lei 20 drb. énekeskönyv 
                                                                                                                    1925.
                                                 
(Másolat)
Előterjesztés a kerületi közgyűléshez:
    Olvastatik az Igazgatótanács 8416-1924 sz. előterjesztése a Bukovinában levő Andrásfalva ref. egyházközségnek egyházkerületünkhöz való csatlakozása tárgyában. 
    Nevezett egyházközség, mint missziói egyház 1870-ig  egyházkerületünk felügyelete alatt állott, később az ausztriai protestáns egyház főhatósága alá tartozott, 1919-ben – az imperium változás folytán – az erdélyi ág. ref. egyházhoz csatlakozott, mely fennmaradását lehetővé tette s némi állandó segélyben is részesítette. 1923. aug. 19-én tartott közgyűlésében azonban kimondotta az egyházközség, hogy a hozzátartozó filiákkal együtt egyházkerületünkhöz kíván csatlakozni s kérte a kerület kötelékébe való felvételét.
    Az Igazgatótanács – miután az erdélyi ág. ref. egyház konzisztóriuma 5684 – 1923 sz. határozatával, az egyházközség határozatához hozzájárult s azt kebeléből kibocsátotta -  Andrásfalva (Maneuti) egyházközséget egyházkerületünk kötelékébe felvette s eleinte a nagysajói, később azonban – a közeledési nehézségek miatt – a bukeresti egyházmegyébe osztotta be. Kéri az Ig. tanács ez intézkedés jóváhagyását.
          Közgyűlésünk az Igazgatótanács intézkedését jóváhagyó tudomásul veszi.
           KV. 1925. II.19.n.     
************************************************************************
A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ EGYETEMES KONVENTJÉNEK ELNÖKSÉGE
853/1925.sz.
Erdélyi református egyházkerület főtiszteletű és méltóságos Igazgatótanácsának
                                                                                                           Cluj          
                             Főtiszteletű és Méltóságos Igazgatótanács!
     A Bukovinszky - alapítványra vonatkozó összes iratokat, a melyeket kérésünkre 1908. június hó 10-én 2495/1908. sz. alatt méltóztatott megküldeni, mivel ezen iratok a változó viszonyoknál fogva – csupán az erdélyi ref. egyházkerület főtiszteletű Igazgatótanácsára nézve értékesek és használhatók, van szerencsénk egyidejűleg külön postacsomagban az eredeti iratjegyzékek kapcsán a Főtiszteletű és Méltóságos Igazgatótanácsnak megküldeni.
    Fogadja a főtiszteletű Igazgatótanács kiváló tiszteletünk őszinte nyilvánítását.
                              Budapest, 1925. március 9.
              A református egyetemes konvent elnöksége:
aláírás olvashatatlan                                                     aláírás olvashatatlan
főgondnok, világi elnök                                           püspök, lelkészi h. elnök
************************************************************************
PROTOPOPIA REFORMATA                   Bucuresti, 1925. március 17.-én.
REFORMÁTUS ESPERESI HIVAL              STR. SFINTII VOEVOZI, 15
                                                                                   C.P. 330
Szám: 453/1925
                                        Méltóságos Igazgatótanács!
    2486/1925 I. sz. leiratára van szerencsém jelenteni, hogy a kultusz minisztérium 9901 f. évi szám alatt leküldött a B. bevallási ívből egy példányt a Mélts. Igazgatótanácshoz kérvén arra az Igazgatótanács értesítését. Biztonsági okból van szerencsém a B bevallási ív egy példányát felterjeszteni, melyet azonban visszakérek. Én erről mit sem tudván, a minisztériumnak 600 lei tiszta jövedelmet jelentettem viszonyítván egyházmegyém többi lelkészi állomása tiszta jövedelmeihez. A Mélts. Igazgatótanácsot is arra kérem, hogy olyan értelmű felterjesztést kegyeskedjék tenni a minisztériumnak, amely szerint a Maneuti-i lelkésznek a régi díjlevél szerinti javadalma, illetve tiszta jövedelme 600 lei volt a kisajátítás, illetve a 12 hektárnyi föld kiosztása előtt. Miután egyetlen egyházközség részére sem alkalmazza sem az egyház, sem a minisztérium az ujabb értékelést, ami még nincs is elrendelve, kegyeskedjenek kérni, hogy az elmúlt esztendőben készített declarációkban vallott javadalom végleges és egyetemes megállapításáig, fogadja el a Minisztérium Maneuti számára is a régi 600 lei lelkészi tiszta jövedelmet. Ez az eljárás volna egyedül méltányos, viszonyítva a többi sok helyen még több földdel bíró lelkészi álláshoz.
                               Vagyok kiváló tisztelettel:
                                                         Tőkés Ernő
                                                        ref. esperes 
       Egyben kérem értesíteni a minisztériumot, hogy Maneuti a „Sieul mare” egyházkerületből hozzám a „bucuresti”-be helyeztetett.   
************************************************************************
Andrásfalvi ref. lelkészi hivatal
Szám: 155 -925.      
                                                     Kivonat
    Az Andrásfalvai ref. egyházközség 1925. március hó 8.-án tartott közgyűlésének jegyző könyvéből
    1.) Elnök üdvözölve a megjelenteket megállapítja, hogy a mai közgyűlés szabályszerűen hivatott össze s rendtartásunk értelmében határozat képes, ennél fogva a jegyzőkönyv hitelesítésére Varga András és Balog Ferenc a János aait. kérvén fel -  a közgyűlést megnyitja.
                                   Tudomásul vétetik
    2.) Felolvastatik és megállapíttatik a lelkészi díjlevél, melynek alapján lelkész használ:
    I. Lakás: 4 szoba, kamara, pince, gazdasági épületek és 70 ár kert. Épületek javításáról egyház gondoskodik.
    II. Földek: 10 ha 68 ár szántó
                                      1 ha 06 ár kaszáló
                                       23 ár legelő, melyeknek adóját lelkész fizeti (612 lei)
                        III. Készpénz: 50 Lei évi fizetés egyháztól
                        IV. Hívektől:   1. keresztelésért keresztanyától   5 lei
                    2. Esketés                                   100 L
                    3. Házassági hirdetés                50 lei
                    4. Temetés nagytemplomból  200 lei
                          „       háztól                           150 lei
                          „       gyermek                      100 lei
                    5. Konfirmálók után                  50 lei
                    6. Hivatalos kiadványokból     50 lei
                                         Kmp.
Fehér János sk.                                          Győrfi Mihály sk.
  elnök                                                            jegyző
Ömböli Samu sk.                    Hitelesítjük: Varga András sk.
  volt gondnok                                              Balog Ferenc sk.
Ömböli Jóska sk.   
  új  gondnok
                                    A kivonat hiteléül
   Szám: 155-925 Andrásfalván 1925 április hó 14 én
  Fehér János                                                  Győrfi Mihály
 elnök lévita                                                       jegyző
************************************************************************
Erdélyi ref. egyhker. Igazgatótanácsa
498/1925 p.sz. IV. 25.
L.T.G. 1925. V. 11.
                            Méltóságos és Főtiszteletű Püspök Úr!
    Mély alázattal fordulok a méltóságos és főtiszteletű Püspök úrhoz a következő kéréssel.
    Lenne kegyes a minket megillető 1923 év deczember 1-től 1924 év május 30. ikáig eső kongrua kiutalásában pártfogolni. Mint már több ízben is tetszett hallani, ettől a naptól kezdve szakadt el a Bukovinai püspökségtől és csatlakozott az erdélyi ref. püspökséghez a férjem Andrásfalván.
    Itt iklandon a reánk eső részt megkaptuk, de rettenetes levonással, úgy hogy kézhez csak 6.500 Lei-it vettünk a mai napig. Fiunk ott Kolozsvárt jár a ref. collégiumba és még az ő taníttatására sem elég. Itt Iklandon csak 7 hold gyenge föld van és lélekszám is roppant kevés, úgy hogy a társegyházzal Káál-al is alig üti a létszámot s abból is 1/3-ad része czigány – tehát kepe is roppant gyenge.
    Adósságot - adósságra kellett halmozni, mert hiszen ha gyengén is – de élni muszáj az április 1ig eső államsegély is le van már kötve s így a lehető legnagyobb nyomor elé nézünk.
    Már két ízben jártam fel a Méltóságos Igazgatótanácshoz – de ott soha kedvező választ nem kaptam még biztatást sem.
    Ezek a körülmények késztettek arra, hogy a főtiszteletű Püspök urat kérjem meg arra – hogy Bukarestben jártakor lenne szives a Ministeriumba utána nézni – hogy ezt a pénzt már nekünk kiutalják.
            Szives kegyeit és pártfogását még egyszer kéri mély alázattal
Ikland, 1925. IV. 23.                                      Magyari Zoltánné
                                                                   iklandi ref. lelkész neje  
************************************************************************
Andrásfalvi ref. lelkészi hivatal
Szám. 170-1925
                                        Nagytiszteletű Esperes Úr!
    Van szerencsém szomorúan jelenteni, hogy a férjem április 28án jobb kezefejét, hüvelykujját és az alkart könyékig – szerencsétlenségből kifolyólag – doktori megállapítás szerint, 2 ½ foku égési mély sebbel, égő benzintől elégette. Azóta ágyban fekszik nagy lázzal. Az orvos 15-20 napi fekvést rendelt. Orvosi vélemény szerint a gyógyulási idő 4-6 hét, amikor talán írni is fog tudni.
    Férjem égés után azonnal kért jelentsem be a szerencsétlenséget, de lehetetlen volt, mert a magas láz miatt annyira igénybe vett engem, hogy fizikai időm nem volt reá értesíteni Nagytiszteletű Esperes Urat. Kérem elnézését mulasztásomért. Most is úgy tudtam elszökni, hogy a fájdalom csilapító injekció hatása alatt mélyen alszik.
                                        Alázatos tisztelettel
Maneuti 1925 V/4-én
                                                    Fehér Jánosné
            Orvosi bizonyítványt a legközelebbi orvosi látogatás után küldjük.
************************************************************************
Andrásfalvi ref. lelkészi hivatal
Szám: 212 -925.
        
                                                      Kivonat
    Az Andrásfalvai ref. egyházközség 1925 június hó 7.-én tartott presbiteri gyűlésének jegyző könyvéből
    Elnök szivélyesen üdvözölve a megjelenteket bemutatja a presbiterium tagja által láttamozott 206 iksz. „Meghívót”  ennek kapcsán megállapítja, hogy a mai gyűlés szabály szerűen (I. tc. 40§) hivatott össze s miután a presbiterium 12 tagja közül 8 jelen van így a gyűlés az I. tc. 40§-a értelmében határozat képes, ennél fogva a jegyzőkönyv hitelesítésére Balog Ádám és Ömböli Samu Balog   presbitereket kéri s azok után a gyűlést megnyitja.
                                   Tudomásul szolgál
           33.) Összeállíttatok a lelkészi díjlevél, melynek alapján használ:
I. Papi részben:
     1.) Lakás: 4 szoba, kamara, pince, gazdasági épületek és 70 ár kert. 
Épületek javításáról egyház gondoskodik
     2.) Földek: 10 ha 68 ár szántó
                                      1 ha 06 ár kaszáló
                                       -     23 ár legelő, melyeknek adóját lelkész fizeti (612lei). Értéke 7000 Lei
                          3.). Készpénz egyháztól évi: 50 Lei 
                          4.) Hívektől:   1. keresztelésért keresztanyától   5 lei
                    2. Esketés                                100 L
                    3. Házassági hirdetés                50 lei
                    4. Temetés nagytemplomból    200 lei
                          „       háztól                         150 lei
                          „       gyermek                     100 lei
                    5. Konfirmálók után                   50 lei
                    6. Hivatalos kiadványokból       70 lei
Értéke: 1200 Lei
II. Tanítói és kántori részben:
1.) 7 hectar föld , melyet az állam kisajátított de állami rezervába hagyta egyház használatába, hogy meddig? megállapítani nem lehet. E földek felét kántor használja templomi és temetéseknél tett szolgálatokért s a stola is 1/3-ad részt ahívektől.
2.) Egyetemes adóból: 9750 lei
3.) Kerületi iskolasegélyből: 7050 lei.
                                         Kmp.
Fehér János sk.                                          Győrfi Mihály sk.
  elnök                                                            jegyző
                            
                                               Hitelesítjük: Balog Ádám sk.
                                                                  Ömböli Samu Balog sk.
                                    A kivonat hiteléül
 Szám: 212-925 Andrásfalván 1925 VII. 7 én
 Fehér János                                                  Győrfi Mihály
 elnök lévita                                                       jegyző
************************************************************************
PROTOPOPIA REFORMATA                      Bucuresti, 1925. május 11.-én.
REFORMÁTUS ESPERESI HIVAL             STR. SFINTII VOEVOZI, 15
                                                                            C.P. 330
Szám: 621/1925
                                        Méltóságos Igazgatótanács!
    Mai napon 156/925 sz. a. kelt értesítésében Fehér János maneuti lévita aá. Azt jelenti, hogy a Méltóságos Igazgatótanácshoz 503/925 sz.a. április 2.-án tett felterjesztésemben kért 6.000 lei fizetés előleget mind a mai napig nem kapta meg. Miután nevezett lelkész aá - nak ez idő szerint semmi nemű javadalma nincsen, mert még államsegély sem folyósíttatott, terménybeli jövedelmét csak ősztől kezdve fogja élvezni, tisztelettel kérem ezt az előleget államsegélye terhére a legrövidebb idő alatt kiutaltatni és részére postautalványon (Maneuti jud Radauti, Bucovina) megküldeni kegyeskedjenek.
    A tisztelettel csatolt orvosi bizonyítvány és a lévita aá. felesége által írt levél tanusága szerint Fehér János aá. sulyos égési sebek miatt szenved , amely miatt nagyon költséges orvosi gyógykezelésre van utalva, azért tisztelettel kérem Mélts. Igazgatótanácsot, hogy kegyeskedjék a nélkülözései között ilyen szerencsétlen helyzetbe jutott lévita aá. részére egy pár ezer lei gyors segélyt kiutalni és címére utólagos nyugtázás ellenében megküldeni. Tisztelettel kérem a nagyon nehéz körülmények között élő lévita aá-nak gyorsan segítségére sietni.
                                     Kiváló tisztelettel
                                                                Tőkés Ernő
                                                                ref. esperes      
                                                                                                                        1927.
                                      
Andrásfalva-i református egyházközségből. Bucovina
                      Maneuti-Andrásfalva, 1927. jan.25.-én 
Szám: 46-927
Az Erdélyi Református Egyházkerület Főtiszteletű és Méltóságos Püspöki Hivatalának
                      Kolozsvár
                
                               Főtiszteletű és Méltóságos Püspök Úr!
            
    Hivatkozással Nagytiszteletű Tőkés Ernő ref. esperes úr 1445/926 ikt. számu leiratának – az iskolánk működése végleges elismertetése érdekében a 7. pont alatt – utasítására: „Püspöki kinevezése „igazgatótanítói” állásába. Ha nem így volna, úgy kérje közvetlen püspöki hivataltól.”
    Alázatosan kérem, ilyen értelmű kinevezést tartalmazó kinevezési okmány kiadását, tekintettel, hogy a hiteles másolatban itt mellékelt kinevezési okmányom, nem tartalmazza igazgatótanítói kinevezésemet.
    Alázattal kérem Főtiszteletű és Méltóságos Püspök urat, ha lehetséges román - magyar nyelven kiállíttatni kegyeskedjék, kinevezési okmányomat, hogy ne kelljen átfordíttatni.
            Kérésemet megújítva
                                            legalázatosabb szolgája
                                             Fehér János
                                               ref. Lévita
*******************************************************************************************
 Református Esperesi Hivataltól                      Bukarest 1927.aug. 11.
Sz: 1271 – 1927
                         Tiszteletes Fehér János lévita-lelkész úrnak.
                                                                     Andrásfalva.
    249-927 számu jelentését a ref. iskola feladása tárgyában a legmélyebb elszomorodással vettem különösen e. megyei tanácsunk azon biztosítása után, hogy hajlandó a hívek vizsgadíját levenni a vállukról.
    Azért kérem tudomásul venni, hogy felekezeti iskolánkat ott, az elmúlt évben beirt 42 növendékre való tekintettel minden körülmények között fen fogjuk tartani. Mai napon jelentést teszek a Mts. Igazgatótanácsnak a helyzetről és kérni fogom a legmesszebbmenő támogatását. Biztosítom azonban már mostan, hogy egyházmegyénk semmi estre sem járulhat hozzá ahoz, hogy az andrásfalvi iskolát feladjuk és azért teljes fentartását, ha az egyházközség megtagadná is annak fentartását, egyházmegyénk vállalná.
    Kérem az ügyet újból a presbiterium elé vinni és atyánkfiait megnyugtatni a felől, hogy az iskolafentartásának gondját válalja az egyházmegye a Főtiszteletű és Méltóságos Püspök úr legmesszebb menő támogatásának reményében.
    Mélyen elszomorító és lemoshatatlan szégyen folt volna az egyházunkon, ha mi nem tudnok fentartani a hét katholikus egyházközségbe ékelt egyetlen református iskolánkat, a mikor fen tudtuk tartani azt a több évtizedes német evángélikus kormányzás alatt is. Ne felejtse a hívek tudomására hozni, hogy Erdélyben számos szomorú példa van arra, hogy a református kántor-tanító kikötésével átadott református iskolában most már regátbeli román tanító oktatja gyermekeinket, a ki nemcsak hogy nincs velünk egy hiten, de még nyelvünket sem érti. A manuti mai állami iskolában is van már és jövőre bizonyára még több lesz sőt idővel csak román lesz a tanító személyzet. Magyar és református oktatást gyermekeinknek egyedül csak a mi felekezeti iskolánk biztosít.
    Kilátásba helyezem, hogy az Ősz elején a püspök úr Őméltóságával együtt meg fogjuk látogatni az egyházközséget. Felemelő volna, ha az ugyanakkor eszközlendő iskola látogatás alkalmával egy református gyermekünk sem hiányoznék iskolánkból.
    Kérem tiszteletedet, hogy ragadjon meg minden alkalmat híveink felvilágosítása érdekében. Egyben kérem sziveskedjen a legrövidebb idő alatt költségvetést készíteni és beterjeszteni hivatalomhoz a jövő iskolai évre vonatkozólag hozzáadva a jelen évben fizetett vizsgadíjakat is.
                           Atyafiui szives üdvözlettel:
                                                       Tőkés Ernő
                                                      ref. esperes   
************************************************************************
Református Esperesi Hivataltól                   Bukarest 1927.aug. 11.
Sz: 1301 – 1927
                                        Méltóságos Igazgatótanács!
    Andrásfalvi egyházközségünkben veszélyeztetve látom ref. felekezeti iskolánkat és ezért az akadályok elhárítása érdekében óhajtanám egyházközségünket közelebbről meglátogatni. E nagy távolságban fekvő egyházközségünket azonban egyh. megyei pénztárunk terhére nem tudnám meglátogatni, ezért tisztelettel kérem kegyeskedjenek az általam legutóbb szerzett vasúti kedvezményes jegyekből két darabot a 300km-en tuli utra érvényesekből rendelkezésemre bocsátani.
                                        Kiváló tisztelettel
                                     
                                                      Tőkés Ernő
                                                      ref. esperes
**********************************************************************
PROTOPOPIA REFORMATA BUCURESTI
A BUKARESTI REFORMÁTUS ESPERESI HIVALTÓL
STR. SFINTII VOEVOZI, 50
No. 60 – 1927
                                        Méltóságos Igazgatótanács!
    Maneuti (Andrásfalva) egyházközségünk kérését azzal a tiszteletteljes jelentéssel van szerencsém felterjeszteni, hogy az egyházközségnek 20 év óta szolgálatban álló kántorénak nagyon szerény javadalmi igénye évi 3000 lei kerületi segély pótlásával egészíttessék ki a kívánt évi ötezer leire.
    Az egyházközség ugyanis a bukovinai agrár törvény értelmében meghagyható teljes jussát lelkésze részére (10 hectár) és temploma részére (5 hectár) és kántora részére 4 hectar nem kaphatta meg, mivel minden az egyházközség nevén szerepelt mint templomfentartó alap. Csupán a lelkész kapta meg az addig is élvezett és leigazolt 10 hectar területet.
    Az egyházközségnek e. megyénkbe való kebelezése alkalmával az agrár reform egész vonalon legfelsőbb fokon és határozott volt.
    Az egyházközségnek nem lévén hívei adózásánál egyéb jövedelme felette méltányosnak látszik Győrfi Mihály kántor aa. szerény kérésének támogatása. 
                                              Kiváló tisztelettel:
                                                           Tőkés Ernő
                                                            ref. esperes
                                                                                                                      1928.
Andrásfalvi ref. lelkészi hivatal
Maneuti-Andrásfalva 1928. VIII. 6.-án
Szám: 223 -1928.
            Az Erdélyi Református Egyházkerület Főtiszteletű és Méltóságos Igazgatótanácsának.
                                  Kolozsvár
                       
                                      Főtiszteletű és Méltóságos Igazgatótanács! 
    Azon alázatos kéréssel van szerencsém beküldeni a mellékelt két bizonyítványt, hogy nehéz helyzetemet megértve kegyeskedjék segélyt nyújtani a nem várt kiadások erejéig, a kongruám terhére négy részletbeli levonással.
    Feleségem egészségi állapota évek óta gyenge; kezelő orvossa Dr. Hnidei Constantin Fratauti-Vechi körorvos már tavaly ajánlotta a most véghez vitt inyekciókurát, de anyagi erőm hiányában elmaradt.
    Az idén márciusban feleségem minden bevezető nélkül összeesett és ágyban fekvő beteg lett két hétig; annyira fölépült, hogy szekérre tudott ülni, az orvos inyekció kurát rendelt.
    Fuvart, a tavaszi szántás miatt nem kaptam. Igy kénytelen voltam kölcsönt felvenni a helybeli ”Reifeissen Kassából” 10,000 Leit, mellyel lovat, szerszámot szereztem be, hogy feleségemet mikor kell felvihessem a doktorhoz kezelésre. E kezelésről az orvosi bizonyítványt be is küldtem a Nagytiszteletű Esperesi Hivatalnak.
    Az orvosi kezelésért két részletben fizettem: ágyból való felgyógyulása alkalmával 2.500 Leit és az inyekció kura végezte után pár héttel a községházán 3.800 Leit, mely alkalommal ott volt a bíró, jegyző és az „agent sanitár.” Jelenleg a doktor két hónapja Bécsbe utazott.
    Később alkalmam volt egy Cernauti egyetemi orvos professorral feleségemet megvizsgáltatni, ki azt tanácsolta: míg fogai rendbe nem lesznek hozva, egészségét nem nyerheti vissza. Mindaddig halasztódott e kezelés, míg tűrhetetlen fogfájás föl nem lépett. Június 29.-én szinte sorra járva a Radauti fogorvosokat és technikusokat Dr. Hering fogorvosnál meg állapodtunk, ki is a legjutányosabb, de szegénységünkhöz bár rettenetes magas árért 9.500 Leiért vállalta rendbehozását. A felső állkapcsot már rendbe is hozta. Előlegül adtam 1.000 Leit s f. hó 7.-én ki kell fizessek 4000 Leit, mert a kura szeptemberig félbe maradt az orvos távolléte miatt.
    Alázattal kérem a Főtiszteletű és Méltóságos Igazgatótanácsot, hogy nehéz helyzetemet megérteni kegyeskedjék és az orvosi költségek összegét kiutalni sziveskedjék kongruám terhére négy részletben való levonással, kamat nélkül.
            Alázatos kérésemet megújítva
                                               legalázatosabb szolgája
                                                    Fehér János
                                                  ref. lév. lelkész       
***********************************************************************
Oficiul Parohial Reformat Maneuti.
Andrásfalvi Ref. Lelkészi Hivatal
Szám: 123-928
                                 Főtiszteletű és Méltóságos Püspök Úr!
    A mellékelt orvosi bizonyítvány bizonyítéka szerint is feleségem súlyos beteg. Gyógykezelése részemről szanatóriumban vagy korházban lehetetlen – anyagi tehetetlenségem miatt. Betegsége mindennapi orvosi kezelést kíván; én kölcsön vettem a helybeli bankból „Reifeissen Kassa”-ból 30 % -os kamatra 15,000 Leit, melyből lovat, hámot szereztem be. Szekerem meg volt. Az orvosságok és inyekciók egy részét is beszereztem, az orvosi kezelés napi 100 Lei, feljárva hozzá!
    Alázattal kérem Főtiszteletű és Méltóságos Püspök Urat, as erdélyi segély alapból részemre 10,000 Leit (tízezer) egy évi kongruámból négy egyenlő részletben visszafizetési kötelezettség mellett – kamatmentesen – részemre kiutalni kegyeskedjék, hogy visszafizethessem a drága kölcsönt.
            Alázatos kérésemet megismételve és kérve sürgös jóindulatú támogatását
                     Maneuti- Andrásfalva, 1928. III. 30.-án
                                              Alázatos szolgája
         
                                                    Fehér János
                                                 ref. lév. lelkész
                                                                                                                1929.
Oficiul Parohial Reformat Maneuti.
Andrásfalvi Ref. Lelkészi Hivatal
Szám.322-1929
                                        Méltóságos Igazgató - Tanács!
    Alulirott azon legalázatosabb kéréssel járulok a Méltóságos Igazgató - Tanács elé, hogy a ploestiből andrásfalvára való költözésemkor felmerült vasúti szállítási költségemet, amely fel van tüntetve a mellékelt vasuti szállító levélen 5.105 Lei 50 bani összegben, rendkivüli segélyképpen nekem kiutalni kegyeskedjék az alábbi indokok alapján:
    1. Ploestiből egészégi okok miatt jöttem el. Két oldali tüdőcsucshurtom van, amit a világháborúban szereztem, amelyben 7 évig vettem részt a siberiai fogággal együtt. Kezelő orvosom – akivel röntgen vizsgálatot is csináltattam – azt ajánlotta, hogy tiszta levegőjű hegyes vidékre menjek. Mivel nem volt reményem arra, hogy Erdélyben kapok lévitai állást, Andrásfalvára jöttem csere útján.
    2. Az elköltözéskor sem volt egyházközségem, sem a jelenlegi semmivel nem járultak hozzá, nem is lévén kötelesek, meg azon kívül mind a kettő lévitához méltóan szegény. 
    3. Költözésemkor a Mélt. Igazgató – Tanácstól kértem és kaptam 10,000 Lei előleget.
    4. Az elmúlt nyáron feleségemnek sulyos isiásza volt, aminek kezelése végett egész nyáron Radautzra kellett orvoshoz vitessem, amely költségek fedezésére ujra kellet 5000 Lei előleget kérjek.
    5. Ezen előleg miatt természetesen kongruámat levonásba helyezteti a Mélt. Ig Tanács.
    Fennti okok miatt a legnyomorúságosabb helyzetben vagyok.
    Igaz, itt van 20 hold föld, de annak 1/3-a elődömet illette. A nekem jutott 2/3-ad részből lett 9 mázsa búzám, 14 mázsa zabom, 2 mázsa kukoricám és 10 mázsa krumplim.
    A búzából elvettettem 4 mázsát, maradt 5 mázsa, ami ha tavaszig elég lesz igen jó lesz. A zabból az alacsony árak miatt hiába adnék el, de meg nem is adhatok, mert falun szárnyasokat kell nevelni s a jövő évi vetéshez is kell belőle. A termett krumpli a sertés neveléséhez szükséges legminimálisabb mennyiség. A jövő évi ültetéshez kellene vásároljak, ha lenne miből. Ezeken kívül termett két holdnyi takarmányom, de ez évben itt rengeteg takarmány termett annyira, hogy ami akkor 1000 Lei volt most 300 lei és így sincs benne kereslet.
    Földjeim olyan soványak, hogy még zabföldnek is csak olcsó árendával akarják kivenni. Szerettem volna feles művelésre trágyázással kiadni őket, azonban gazdát nem találtam rájuk, mert itt a trágya rendkivül drága, mivel a hideg klima miatt a földek dús trágyázást kivánnak, a mi miatt még a saját földjeiket sem győzik trágyázni. Különben a hiveink fuvarozók lévén, csak trágyát nem tudnak gyűjteni. Földjeim soványságára jellemző, hogy amikor bele vetettem a 4 mázsa buzát, az atyafiak úgy néztek rám, mint Mátyás király a szegény vető jobbágyra s azt kérdezték: hát lesz? mire én azt feleltem: enyém a mag az áldás Istené.  
    Fenntiek szerint anyagilag igen szomorúan állok. Itt a tél, a legszükségesebb téli holmit sem tudtam beszerezni, pedig itt a kemény tél feltétlenül bundát kiván.
    Ha a Méltóságos Igazgató – Tanács lenne olyan kegyes és kiutalná a fennt kért szállítási díjat, a legszükségesebb téli holmival el tudnók látni magunkat, amit a legalázatosabb tisztelettel és hivatkozva fennt leirt nyomoruságainkra, reménykedve kérek.
            Legalázatosabb kérésem megismétlése mellett maradtam, 
                 Maneuti – Andrásfalva, 1929 november 11.
                                                 a legalázatosabb tisztelettel
                                                           Dakó Lajos
                                                         ref. lév. lelkész 
************************************************************************
A bukaresti református esperesi hivataltól
1761 – 1929. sz.
                                        Méltóságos Igazgatótanács!
    8463/929. V. sz. leiratra vagyok bátor ismételten felterjeszteni Dakó Lajos aa. elmaradt iskolasegély nyugtáját.
    Dakó Lajos aa. és én is 1628/929. sz. felterjesztésemben nem Ploiesti, hanem Andrásfalva részére kértem s kérem a megállapított 10, 000 Leiből elmaradt egyezer lei pótlását Dakó Lajos itt mellékelt nyugtája alapján.
            Bukarest, 1929 okt. 7. 
                                              Kiváló tisztelettel
                                                    Tőkés Ernő
                                                     ref. esperes
                                                                                                          1930.
Oficiul Parohial Reformat Maneuti.
Andrásfalvi Ref. Lelkészi Hivatal
Szám.164-1930
                                        Méltóságos Igazgató – Tanács!
    Hivatkozással a 7214 – 1927. III. sz. ig. tanácsi rendeletre, mely mint a Méltóságos Igazgató – Tanács 1927. augusztus 12.-én tartott ülésének jegyzőkönyvéből az 1403 – 1927. sz. esperesi rendelettel közöltette andrásfalvi ref. egyházközségünkkel, amellyel a Mélt. Ig. Tanács vállalta az andrásfalvi ref. elemi iskoláért, illetve annak tanulóiért fizetendő vizsgadíjat, a legalázatosabb tisztelettel jelentem, hogy kérésemre a csernovici Ministeriatul Directoratul 10.008 – 1930. sz. alatt a fizetendő bizottsági vizsgadíjat a köteles összeg – tanulóként 500 Lei – 40%-ában állapította meg. Mivel pedig vizsgaköteles tanulónk van 47, utánuk 500 leivel fizetendő volna 23.500 Lei, mely összegnek 40%-a 9.400 Lei. Fenntiek értelmében kérem a Mélt. Ig Tanácsot méltóztassék az ide mellékelt nyugta felszámolásával ezen összeget f. évi június hó 27 ig el is küldeni, hogy a vizsgálat akadálytalanul megtörténhessen. Ez ideig azért nem kértem, mert reméltem, hogy törölni fogják teljesen, azonban nem kapván más értesítést, mint a fennebb idézett rendeletet, kénytelen vagyok kérni a vizsgadíj kiutalását.      
            A legalázatosabb tisztelettel, 
Maneuti-Andrásfalva, 1930 junius 19.
                                                 Dakó Lajos
                                             ref. lév. lelkész
************************************************************************
Oficiul Parohial Reformat Maneuti.
Andrásfalvi Ref. Lelkészi Hivatal
Szám. 167-1930
                                        Méltóságos Igazgató - Tanács!
    Jelentettem 64/1930 sz. alatt, hogy a Directoriatul Ministerial din Cernauti kérésemre a tanulók vizsgadíjának 60%-át elengedte, de 40% megfizetésére kötelezett. Vizsgára bejelentettem 47 tanulót akiknek vizsgadíja 9.400 Leit tett volna ki. A június 27 én vizsgáztató és 28-án a vizsgaeredményt megállapító vizsgáztató bizottsággal sikrült úgy megállapodnom, hogy a vizsgadíjból fizetendő 4 nap alatt 4.250 Lei, a további 4.200 Lei elengedése kérendő a bukaresti Casa Scolilor-tól. A most fizetendő 4.250 megfizetéséért a helyi állami iskola vezetősége ill. igazgatója jót állott. Julius 2.-án kell tehát lefizetnem 4.200 Leit. Jelentettem azt is, hogy az egyházközség tagjai egyáltalában nem hajlandók a vizsgadíjat kifizetni hivatkoznak a Mélt. Ig. Tanács 7214/1927 sz. jkvi. határozatára, amely felmenti őket ezen fizetési kötelezettség alól. Más út most nem áll előttem, minthogy kölcsön vegyek valahonnan pénzt, ami a mostani krizises időben a lehetetlenség határához igen közel van. Mindenesetre igyekezni fogok ezen fizetési kötelezettségnek ideiglenesen eleget tenni s egyben a Méltóságos Igazgató - Tanács 7214/1927 sz. jkvi. határozatára való hivatkozással a legalázatosabb tisztelettel kérem a Méltóságos Igazgató – Tanácsot méltóztassék kiutalni az azonnal fedezendő 4.200 Lei és 1 havi 25%-os kamatai fedezésére a kolozsvár-andrásfalvi (?) díjon felül 4.300 Leit teljes összegben. A hátralékos 4.200 Lei elengedése iránt kérésem benyújtom illetékes helyre.
            Legalázatosabb kérésem sürgös teljesítését kérve, maradtam
             Maneuti – Andrásfalva 1930. VI. 31.
                                                      a legalázatosabb tisztelettel
                                                          Dakó Lajos
                                                       ref. lév. lelkész
                                                                                                                    1931.
Oficiul Parohial Reformat Maneuti.
Andrásfalvi Ref. Lelkészi Hivatal
Szám. 56-1931
                                        Méltóságos Igazgató - Tanács!
    A legalázatosabb tisztelettel jelentem, hogy az 1930. évi nov. – dec. havi kongruámból a Méltóságos Igazgató – Tanács levonásba helyeztetett 2242 Leit egyházközségi nyugdíjjárulék, közalapi járulék és nyomtatvány tartozás címén. Ezen levonást mai napig egyházközségem pénztára nekem nem fizette ki, mert nincs pénze, egyházi adót senki sem fizet a jelenleg Bukovinában uralkodó szellem és szegénység miatt. Ezen szomorú állapotok miatt az egyházközségtől járó havi 845 Lei tanítói fizetésemet 1930 október hónapja óta sem tudtam felvenni.
            Fennti indokok alapján a legalázatosabb tisztelettel arra kérem a  Méltóságos Igazgató – Tanácsot, hogy a most esedékes kongruámból ne vonasson le semmi egyházközségi tartozást s a levonásokat függessze fel az őszig, amíg talán úgy a szellem, mint a fizetésképtelen szegénység megváltozik.
             Maneuti- Andrásfalva, 1931. IV. 9.
                                                          a legalázatosabb tisztelettel
                                                                       Dakó Lajos
                                                                     ref. lév. lelkész  
************************************************************************
Oficiul Parohial Reformat Maneuti.
Andrásfalvi Ref. Lelkészi Hivatal
Sz.109-1931
                         Főtiszteletű és Méltóságos Püspök Úr!
    A Főtiszteletű és Méltóságos Püspök Úr szanatóriumi látogatása alkalmával bátor voltam két kéréssel járulni Főtiszteleted elé. Egyik kérésem az volt, hogy a maneuti – andrásfalvi ref. elemi iskola 1930/31 évi iskolai költségvetésének fedezetlen hiányát 13.969 Leit kegyeskedjék kiutaltatni a Méltóságos Igazgatótanács által. Erre vonatkozólag kérésem f. évi június hó közepén küldöttem el innen a Szanatóriumból a Nagyt. Bukaresti Esperesi Hivatal útján. 
    A Főtiszteletű és Méltóságos Püspök Úr volt kegyes megígérni kérésem kedvező elintézését. Azért is kérem kegyes támogatását ebben az ügyben, mert családomat ebben az évben Isten különösen meglátogatta u.i. feleségem f. évi március havában ment át egy sulyos operácion s még ő haza sem jöhetett, én kerültem be a Szanatóriumba s már nyolcadik hetet is eltöltöttem itt, de még mindig beteg vagyok ha javulóban is. Ez a két betegség minden kedvezmény mellett is – viszonyainkhoz mérten – sok pénzembe került. Főtiszteleted biztató ígérete alapján bizonyosan hiszem kérésem kedvező elintézését.
    Második kérésem áthelyezésem iránti kérésem volt. A Nagyt. Bukaresti Esperesi Hivatal utján a mai napon eléterjesztet kérésemben kértem valamelyik marosvásárhelyi ref. elemi iskolához való kinevezésemet kántori kötelezettség nélkül való rendes tanítói minőségben.
    Két okból kérem áthelyezésemet: egészségi és családi okból. Gyenge egészségem miatt sem e lelkészi-tanítói hivatal kettős terhét, sem a hideg, szeles bukovinai havasaljai éghajlatot nem bírom, ott állandóan – különösen télen – beteg vagyok. Családi okból azért kérem áthelyezésemet, mert Marosvásárhelyen lakik özvegy édesanyám, aki kevés nyugdíjából nehezen tudja fenntartani magát s öregsége miatt is rá van szorulva támogatásomra.
    Ha a Főtiszteletű és Méltóságos Püspök Úr kegyes lesz kérésemet kedvezően elintézni bizom, hogy a nyugdíjkorhatárig tudnék szolgálatot teljesíteni – ha természetesen Istentől még adatott ennyi élet nekem – így ha már vagyont nem is hagyhatok feleségemre, legalább annyi nyugdíjat igen, ami biztosítaná szűkös megélhetését öreg napjaira.
            Legalázatosabb kéréseim megismételve maradtam, 
                Marosvásárhelyen, 1931 július 8.
                                              a legalázatosabb tisztelettel
                                                           Dakó Lajos
                                        maneuti-andrásfalvi ref. lév. lelkész tanító 
************************************************************************
L.CS.B. 1931 VII/13
Szám: 5564-931 V
                          
                                        Esperesi Hivatalnak 
                                                Bukarest.
    Hivatkozással 1022 – 931. számu felterjesztésre értesítjük Nt. Esperes Urat, hogy az andrásfalvi egyházközség részére az 1930-931. tanévre megállapított 16.000lei központi iskolai segélyt 24.000 Leire emeltük fel tekintettel a felterjesztésben felhozott indokokra.
    Ezen 8.000 lei egyidejűleg kiutaltuk és utasítottuk pénztárunkat, hogy az összeget közvetlen a marosvásárhelyi szanatóriumban tartózkodó Dakó Lajos aa.-nak küldje el.
    Kérjük Nagytiszteletedet, sziveskedjék intézkedni az iránt hogy ez a 8.000 lei az andrásfalvi egyházközség számadásában megfelelő elszámolást nyerjen.
       
            Kolozsvár, 1931. VII. 13.
          Feljegyeztem
             Kmf.
     olvashatatlan aláírás  
************************************************************************
Oficiul Parohial Reformat Maneuti.
Andrásfalvi Ref. Lelkészi Hivatal
Sz. 124.-1931
                                        Méltóságos Igazgató - Tanács!
    Andrásfalvi (maneuti) elemi iskolánk – amelynek nincs nyilvánossági joga – az 1930-31 iskolai év végén tanulót nem tudta levizsgáztatni az állami vizsgáztató bizottság előtt, mert nem volt pénze iskolánknak a vizsgadíj fedezésére, a taníttató szülők pedig nem hajlandók semmiféle vizsgadíjat fizetni részben valóságos szegénységük miatt, részben pedig azért, mert a Mélt. Igazgató Tanács 7214/1927 III. sz. rendeletével az egyházmegyei tanácsot kötelezte ill. saját maga vállalta a vizsgadíj fizetését. Ezen vizsga elmaradása azért is történt, mert alulirott igazgatója az iskolának beteg voltam 1931 február óta és májustól a marosvásárhelyi sanatoriumban feküdtem sulyos betegen s nem készíthettem elé megfelelően a vizsgáztató lehetőséget.
    Az 5078 – 1931 II. sz. Körlevéllel közölt miniszteri rendelet szerint minden tanuló 120 Leit köteles fizetni vizsgadíjként. Iskolánkból vizsgára köteles állami 55 tanuló, akiknek vizsgadíja kitesz 6600 Leit. A legalázatosabb tisztelettel kérem a Méltóságos Igazgató Tanácsot kegyeskedjék ezen összeget, azaz 6600 Leit (hatezerhatszáz Leit) vizsgadíjként kiutalni a maneuti-andrásfalvi  ref. elemi iskola 1930-31 iskolaév évzáró vizsgájára, amely vizsgálat megtartását 1931 szeptember 1-re kértem.
            Maneuti-Andrásfalva, 1931 aug. 24. 
                              a legalázatosabb tisztelettel
                                     Dakó Lajos
                                  ref. lév. lelkész
************************************************************************
69. XIX. 4/92
                                              Igazolvány!
    Az andrásfalvi „Spar und Darlehenskassen – Verein für die Landwirte in Andrásfalva reg. Genssschenschaft mit unbeschr. Haftung in Maneuti” igazolja, hogy az andrásfalvi ref. ellemi iskola vezetőségének kérésére az 1930-1931 iskolai év f. é. Szeptember 28.-án meg tartott állami vizsgájára a vizsgadíj kifizetésére 4140 leit (négyezer egyszáz negyven) kölcsön adott rövid időn belül való megtérítésre.
            Maneuti – Andrásfalva 1931 Szept. 28
Pénztárnok                                                                Elnök
Fazakas Ede                                                     olvashatatlan aláírás
************************************************************************
Erdélyi Ref. Egyhker. Igazgatótanács
08866/1931oct.12
                                                     I.
                                       A kebli pénztárnak
    Utasítjuk a kebli pénztárt, hogy fizessen ki az andrásfalvi egyházközségnek 4000 lei segélyt az 1931-932. tanévi egy. egyházi adó számla terhére, mint mult tanévi állami vizsga költségeit.  
            Kolozsvár, 1931. okt. 21. 
                                             olvashatatlan aláírások
                                                    II.
                    Esperesi Hivatalnak
                                                  Bukarest
    1516-931. számu felterjesztésre értesítjük Nt. Esperes Urat, hogy az andrásfalvi egyházközség részére kiutaltunk 4000 lei segélyt a mult tanévi állami vizsga költségeinek fedezésére, amely összeg nyugta beküldése ellenében pénztárunktól felvehető.
          Kolozsvár, 1931. okt. 21.
                                            olvashatatlan aláírás  
************************************************************************
Oficiul Parohial Reformat Maneuti.
Andrásfalvi Ref. Lelkészi Hivatal
Szám. 175 – 1931
                                        Méltóságos Igazgató-Tanács!
    Alulirott azon legalázatosabb kéréssel járulok a Méltóságos Igazgató-Tanács elé, hogy a mellékelt orvosi bizonyítvány alapján részemre 3 havi betegszabadságot engedélyezni kegyeskedjék.
    Amint ez év tavaszán a marosvásárhelyi Szanatóriumból jelentettem tüszős mandulagyulladásból származó vérmérgezésben (sepsis) f.évi V. 12-től VII. 8-ig voltam gyógykezelés alatt a Szanatóriumban, ahonnan javulva, de nem teljesen gyógyulva jöttem haza. Most ezen betegségem kiujult az orvosi bizonyítvány szerint való formában s f. é. nov. 3. óta ágyban fekvő beteg vagyok. Teljes felgyógyulásomhoz szükséges legkevesebb 3 hónap. Szanatóriumba nem mehetek szivem és tüdőm gyengesége miatt u.i. a hosszú utazást nehezen bírnám ki.
    Mivel sem lelkészi sem tanítói munkámat nem tudom végezni, egyben azt is kérem, hogy szabadságom idejére helyettesítésemről gondoskodni kegyeskedjék.
    Helyettesnek legalkalmasabb lenne egy románul jól beszélő IV. é. theologus, aki felhatalmazandó a szentségek kiszolgáltatására. Talán alkalmas lenne – ha elvállalná – Szőcs Endre IV. é. theol. aa. Munkája lenne a d.e. órákban az iskolában a vallás és román tárgyak tanítása s a papi teendők ellátása. A magyar tanítást ellátná Györfi Mihály kántor aa. aki 1895-1924 közötti időben tanított mint képesítés nélküli s. tanító, s aki jelenleg is helyettesít engem.
    Helyettesem részére felajánlanám a teljes ellátást (élelem, lakás, fűtés, világítás, mosás), fizetését fedezze vagy a Nt. Egyházmegyei Tanács v- a Méltóságos Igazgató-Tanács. Sajnos fizetéséhez nem tudok hozzájárulni, mert az orvos és a gyógyszerek utolsó baninkat is felemésztették. Elgondolhatni, hogy milyen helyzetben lehetünk abból is, hogy ebben az évben feleségem súlyos operáción ment keresztül, és csak a Szanatóriumban 8 hétig feküdtem, s most ujra sulyos beteg vagyok. Az Isten keze ebben az évben sulyosan nehezedett reánk.
    Fennti kérésem megismételve a legalázatosabb tisztelettel kérek 3 havi betegségi szabadságot és ezen időre helyettes kiküldését.
    Tanítónő vagy csak tanítói képesítéssel bíró tanító nem helyettesíthet már csak azért sem, mert ép most jön advent és a karácsonyi ünnepkör, amikor feltétlenül lelkész szükséges ide. Közelben pedig nincs egy protestáns lelkész sem, aki helyettesíthetne.
            Maradtam,
                  Maneuti – Andrásfalva, 1931. XI. 15.
                           a legalázatosabb tisztelettel
                                                               Dakó Lajos
                                                           ref. lév. lelkész
************************************************************************
Sz. 237. 1931.
                                        Méltóságos Igazgatótanács!
    Nagytiszteletű Tőkés Ernő bukaresti esperes úr az andrásfalvi illetve Galac – brailai lelkészi állások betöltése tárgyában, a mélt. Igazgatótanácshoz 1887 – 931 sz. alatt beterjesztett javaslatával kapcsolatosan bátor vagyok a magam részéről a követező nyilatkozatokat illetve kérést megtenni: 
    1. Andrásfalvára szivesen elmegyek lelkésznek és tanítónak. Mivel az ottani lévita Dakó Lajos úgy tudom még nem nyert áthelyezést, tisztelettel kérem méltóztassék mindenek előtt az ő áthelyezését elintézni. Mindaddig ugyanis amíg Andrásfalván Dakó a lelkész, én csak mint az ő helyettese mehetek oda s csak addig maradhatok ott, míg egészségi állapota megjavulván megint szolgálatképes lesz, mely után nekem onnan el kell jönni s megint költözködnöm kell, pedig Galacra is csak most költözködtem át.
    Mély tisztelettel kérem úgy helyezni át, hogy Andrásfalván véglegesen megmaradjak.
    2. Amennyiben Andrásfalvára való végleges áthelyezésem megtörténne, tisztelettel kérem méltóztassék értesíteni arról, hogy a galaci 4 hónapi tanításért (szept-dec) mennyire lehet igényem. Ugyanis az iskolai költségvetés még nem érkezett vissza s fizetésem felől tájékozatlan vagyok.
    3. Az esperes úr a már hivatott feliratában részemre, átköltözködésemre 5.000 Lei segélyt kér. Midön ezt én is bátor vagyok megkérni, tisztelettel értesítem, hogy ezt nem mint feltételt állítom be, hanem csak azért kérem, mivel jelenleg nem áll módomban sajátomból fedezni átköltözködésemet. Nincs pénzem.
    4. Az esperes urnak az a kivánsága, hogy már a karácsonyi ünnepeket Andrásfalván töltsem. Mivel az idő igen rövid, mély tisztelettel kérem, hogy a tett intézkedésekről az esperes urral egyidejüleg, másolatban kegyeskedjék engem is direct értesíteni. Méltóztassék figyelembe venni, hogy a brailai és galaci egyházak átadására és csomagolásomra mintegy 4 napra szükségem van. 
            Fennti levelem tartalmáról nagytiszteletű Tőkés Ernő esperes urat is értesítettem mai napon.
           Kérésem megújításával maradtam, 
             Galac, 1931 dec. 14. – én
                                                                   Mély tisztelettel
                                                                  Bognóczky Géza
                                                                h. lelkész és tanító
************************************************************************
Oficiul Parohial Reformat Maneuti.
Andrásfalvi Ref. Lelkészi Hivatal
188- -1931
                                        Méltóságos Igazgató-Tanács!
    Alulirott azon legalázatosabb kéréssel járulok a Méltóságos Igazgató-Tanács elé, hogy engem Galaczra levita-lelkésznek kinevezni ill. jelen állomáshelyemről Andrásfalváról Galaczra áthelyezni kegyeskedjék jelen levita-lelkészi minőségemben.   
    Andrásfalváról azért kell feltétlenül eltávoznom, mert nem bírom az itteni szélsőséges klimát, aminek bizonysága az is, hogy ez évben súlyos gennyes mandulagyuladást kaptam, ami rendkívül sulyos lefolyású sepsist okozott nálam. Ezen betegséget pedig a rendkívül hideg és szélsőséges, szeles klima mellett azért is kaptam, mert templomunk fütetlen, padlója cement s a mindennapi Istentisztelet a háború és hadifogság által is megviselt egészségemet a mandulákon keresztül támadta meg.
    Ezzel szemben Galaczon – ahol egyházközségünket 1927-ben meglátogatván, a viszonyokat személyesen ismerem – az imaház és iskola sokkal kisebb mint Andrásfalván és fűtött. Nem áll fenn  tehát azon veszedelem, ami fenn áll Andrásfalván. Más oldalról pedig mint városon könnyebben jutok szervezetem erősítése végett kvarc és az esetleg szükséges más erősítő orvosi kezeléshez, nem kell tehát a marosvásárhelyi szanatóriumba utaznom, mint innen.
    Tekintettel arra, hogy Bognóczky Géza kollegával már a nyár folyamán levelezésben álltam álláscsere ügyében – azután, miután a Mélt. Ig. Tanács erdélybe való áthelyezési kérésem elutasitotta – s miután kollegám már brailai h. lelkész és galaczi tanító korában hajlandónak nyilatkozott a cserére és innen Galaczról, mint h. lelkész és tanító is hajlandó cserélni, kérem fenti indokaim alapján engem galaczi levita-lelkésznek, Bognóczky Géza kollegát pedig andrásfalvi lelkész és tanítónak kinevezni kegyeskedjenek.
    Legalázatosabb kérésem a Méltóságos Igazgató Tanács kegyes indulatába ajánlva, maradtam
              
            Maneuti – Andrásfalván, 1931 december 21. én
                                            a legalázatosabb tisztelettel
                                                 Dakó Lajos
                                             ref. lév. lelkész
************************************************************************
PROTOPOPIA REFORMATA BUCURESTI
A BUKARESTI REFORMÁTUS ESPERESI HIVALTÓL
STR. SFINTII VOEVOZI, 50
No. 1970 – 931
                                        Méltóságos Igazgatótanács!
    Tiszteletes Dakó Lajos andrásfalvi levita aa. –nak 188 – 931 számu kérését, a melyben Andrásfalváról Galaczra való áthelyezését kéri – egészségi okokból, azzal a tiszteletteljes kéréssel vagyok bátor felterjeszteni, hogy nevezett aa. kérésének méltóztassanak a komoly méltánylást érdemlő indokainál fogva helyt adni.
    Tiszteletteljes véleményem szerint ezzel az önként támadt kéréssel a lehető legszerencsésebben oldódik meg a két iskola és egyházközség gondozásának ügye.
    Tisztelettel jelentem, hogy Bognóczky Géza aa. már Karácsony előtt kiküldetett Dakó aa. helyettesítésére – Dakó betegségi szabadsága miatt, ugy hogy a jelen kérés elfogadása esetében a kölcsönös átköltözködés azonnal megtörténhetik. Csak a felől van aggodalmam, hogy egyik egyházközségünk sem tudja fedezni a lelkészek átköltözködési költségét.
            Az Egyházmegyének pedig erre fedezet nincs.
            Nb. intézkedésüket kérve vagyok, 
                                                                      kiváló tisztelettel:
                                                                           Tőkés Ernő
                                                                             esperes
                                                              Bukarest, 1931 december 26.
                                                                                                                   1932.
93 – 1932
                                          Méltóságos Igazgatótanács!
    Mély tisztelettel kérem méltóztassék az andrásfalvi elemi iskola költségvetés fedezeti oldaláról a 12.000 Lei kongruát törölni s a lehetőség szerint, a kiutalandó iskolai segélyt magasabb összegben megállapítani.
    Kérésem indoklására legyen szabad lehoznom, hogy a kongrua – tudomásom szerint – lelkészi fizetést képez. Mint rendes lelkészi oklevéllel biró lelkész, kongruámat, mint a hasonló képzettségű lelkészek, én is mint lelkészi fizetést óhajtom felvenni és nem mint tanítói fizetést. Mély tisztelettel hívom fel szives figyelmét arra, hogy a lelkészi kongruának a tanítói fizetésbe való beszámítása a lelkészi dijlevél csorbítását képezi. Annak veszedelme is fenyeget, hogy a tanítói fizetésbe is beszámított 12.000 Lei után kétszeresen kell globális adót fizetnem. Mint lelkész rendesen s mint tanítói is. Az egyezségi okmány proporcionális bélyeggel való ellátásakor is károsodás ér. Olyan összeg után kell fizetnem illetéket melyet nem kapok.
    A véglegesen megállapítandó központi segélyre vonatkozólag tisztelettel melléklem az 1932 március 13.-án tartott presbiteri gyülés  jegyzőkönyvi kivonatát, melyből kitünk, hogy az egyház a hiányt fedezni nem tudja.
    Miután 1931 szeptemberétől decemberig Galacon teljesítettem tanítói szolgálatot s brailai lelkészségem a anyagi okok miatt Galacra át nem költözhettem, minden nap hajóval mentem át, mely út igen sok készpénz kiadásomba került, tisztelettel kérem méltóztassék különbséget tenni a galaci 4 hónapi és az andrásfalvi fizetésem között. Szeptember, október és november hónapokban a mindennapi hajójegy oda és vissza s gyakran villamos is átlag 60 Leibe került naponta. November végén átköltöztem a kiürült papi lakásba, de átköltözködési költségemet sem mint lelkész sem mint tanító nem kaptam meg az egyháztól, mert nem volt miből fizetnie. Számításom szerint a galaci tanítói működésem alatt mintegy 7.000 Lei kiadásom volt.  
    Végül tisztelettel kérem méltóztassék figyelembe venni, hogy az 1931-32 iskolai évben a galaci és andrásfalvi tanítói fizetésem az lesz, amit  méltóságos Igazgatótanács segély képen kiutal.
    Kérésem megújításával maradtam
    Andrásfalva, 1932 április 6.-án
                                                                Mély tisztelettel
                                                              Bognóczky Géza 
                                                                      lelkész
************************************************************************
                                                       Kivonat
    az andrásfalvi református egyház presbiteriumának 1932 március hó 13.-án tartott gyűlésének jegyzőkönyvéből.
            Elnök: Bognóczky Géza lelkész       Jegyző: Győrfi Mihály
            Jelen vannak: Ömböli Lajos Kosuth, Balog Ferenc Ferkő, Balog Imre, Ömböli József Krica, Ömböli Péter Andrásé, Gecző Balázs, Biszak Antal, Katona Mihály, Balog János Ferkő, Balog Samu Pálé, presbiterek Ömböli Samu számadó gondnok, Ömböli Péter pénztáros.
    1.) Elnök aa. szívesen üdvözölve megjelenteket bemutatja a presbiterium tagjai által láttamozott 65 -1932 sz. meghívót melynek kapcsán megállapítja, hogy a mai gyűlés az E. T. I. t. cz. 40§-a szerint szabályszerűen hivatott össze s miután a presbiterium 17 tagja közül 15 jelen van a gyűlés  az E. T. I. t. cz.41§-a értelmében határozatképes.
    A jegyzőkönyv hitelesítésére Balog János Ferkő és Balog Samu a Pálé presbitereket kéri fel, mely után a gyűlést megnyitja.
    2.) Elnök aa. előterjeszti a mélt. Igazgatótanács által 1554 – 1932 III. sz. alatt ellátott 1931-32 évi elemi iskolai költségvetést, melyből megállapítható, hogy 29.917 Lei hiánnyal hagyatott jóvá és 15.000 Lei kiutalása biztosíttatott. Fedezetlen 14.917 Lei. Felolvassa nt. Esperes úr 332 – 1932 sz. e hiány mikénti fedezése tárgyában írt hivatalos levelét  s miután megmagyarázza azt, kéri presbiteriumot gondoskodjon a 14.917 Lei hiány fedezéséről.
    Presbiterium hosszas és beható tanácshozás után megállapítja, hogy az egyház egyelten bevételi forrása az egyh. adó melynek összege 1932 évben 13.933 Lei. Ezen összegből fizet:
1. Iskola dolgi szükségletre                                    6.000 lei
2. Lelkész, kántor, harangozónak                          2.250 Lei  
3. Kerületi és egyh. megye levonások                   4.474 Lei
                                                             Összesen 12. 724 Lei     
    A fennmaradó 1209 Lei a legfontosabb mindennapi kiadásokra, mint Úrvacsorai kenyér és bór, irodai kiadások, javítások stb. vegyes rendszeres kiadásokra sem elégséges. Még abban az esetben sem ha a kivetett adó 100%-a befolyik. Megállapítást nyer az is, hogy a hiveket azok igen nagy szegénysége miatt nagyobb adóval megterhelni nem lehet sem rovatallal.
    Presbiterium felkéri lelkész aát. hogy fenti határozatot közölje nt. Esperes úrral, kérve, hogy gondoskodjon az egyházmegye illetve az egyh. kerület a mutatkozó hiány fedezéséről, mert az egyház erre nem képes.
            K.m.f. Bognóczky Géza s.k. elnök Győrfi Mihály s.k. jegyző 
            Balog János Ferkő s.k. Balog Samu a Pálé s.k. hitelesítők.  
            Sz. 93 - 1932 
           A kivonat hiteléül 
           Andrásfalva, 1932 április hó 6.-án 
            Bognóczky Géza                                                   Győrfi Mihály
                lelkész                                                                   jegyző
************************************************************************
Sz. 113-1932
                                        Méltóságos Igazgatótanács!
    A főtiszteletű püspök úr, galaci helyettes lelkészi állásomból Andrásfalvára helyezett át. Ezen állásomat még folyó év januárjában el is foglaltam. Az egyház átvétele alkalmával, a presbiterium, költözködési költségeimnek csak a felét szavazta meg, fizetni azonban még ezt sem tudta mai napig sem. Mindez ideig azt reméltem, hogy Szamosújváron levő bútoraimat, kongruám és iskolai segélyemből egyenlőn saját költségemre el fogom tudni hozatni. Sajnos januári kongruámból csak 416 Leit kaptam kézhez, iskolai segélyt pedig még semmit sem kaptam Andrásfalvi tanítói szolgálatomért. Ilyen körülmények között bútoraimat nem tudtam elhozatni.
    Hiveim egy pár nélkülözhetetlen bútor darabbal kisegítettek, de most már kezdik vissza kérni. Nem számítottak ugyanis arra, hogy papjuk még 4 hónap alatt sem hozatja el butorait. Igy az a veszedelem fenyeget, hogy még egy szék sem lesz a parochián. 
    Ebben a sivár és reménytelen helyzetemben Méltóságos Igazgatótanácshoz fordulok, tisztelettel kérve, amennyiben lehetséges, méltóztassék részemre némi segélyt kiutalni s ezáltal lehetővé tenni bár a legfontosabb butoraim szállítását.
    Kérésemet megújítva maradtam
    Andrásfalva 1932 április 25.-én.
                                                       Mély tisztelettel
                                                       Bognóczky Géza
                                                           lelkésztanító
                                                                                                                        1938.
Andrásfalvi ref. lelkészi hivatal
Sz: 164-1938
                           Főtiszteletű és Méltóságos Igazgatótanács!
    Az óromániai református egyházmegye nt. espresi hivatalának 1616 – 1938 számú rendeletére, mély tisztelettel jelentem direkt, hogy f. év július 24.-én házasságot kötöttem Csákány Erzsébet andrásfalvi tanítónővel.   
    Mély tisztelettel kérem méltóztassék ezt személyi táblázatomra rávezettetni, valamint figyelembe venni a tanítói áthelyezéseknél.
    Alázatos kérésem megújításával maradtam
    Andrásfalva, 1938. augusztus 3.-án
                                        Mély tisztelettel
                                 Bognóczky Géza lelkész
                                                                                            1936-1939
                          
                                                                           A szórványban élő reformátusok
                                       
                                                 Kimutatás
Az andrásfalvi egyház kötelékébe tartozó Guranda szórványban lakó hívekről.
Nagy József földmíves. Családtagjainak száma 6. Ingatlana van Andrásfalván. 
                                                                        Bognóczky Géza 
                                                                                 lelkész
                                                 Kimutatás
Az andrásfalvi egyház kötelékébe tartozó Hadikfalva szórványban lakó hívekről
Palkó Lajosné Brigitta     lélekszám 1.
Király Kati                       lélekszám 1.
           Ingatlanuk van.
                                                                         Bognóczky Géza 
                                                                                 lelkész
                                                 Kimutatás
Az andrásfalvi egyház kötelékébe tartozó Gura Putnei szórványban lakó hívekről
Bíró Sándor állomásfőnök. Családtagjainak száma 3. nem tudom, van-e valahol ingatlana.
                                                                         Bognóczky Géza 
                                                                                 lelkész
                                                 Kimutatás
Az andrásfalvi egyház kötelékébe tartozó Dingeni szórványban lakó hívekről
György Béla gazd. intéző. Családtagjainak száma összesen 3. Ingatlana van Erdélyben. 
                                                                         Bognóczky Géza 
                                                                                 lelkész
                                                 Kimutatás
Az andrásfalvi egyház kötelékébe tartozó Csernovic szórványban lakó hívekről
Dr. Kallós Ernő tanár, családtagjainak száma 2, nem tudom, hogy ingatlana van-e?
Hubanek Artúr Leonida igazgató, családtagjainak számát nem ismerem, nem tudom, van-e ingatlana.
                                                                         Bognóczky Géza 
                                                                                 lelkész
                                                                                                                       1939.
Andrásfalvi református lelkészi hivatal
Sz: 6-1939
                                Főtiszteletű és Méltóságos Igazgatótanács!
    Mély tisztelettel bátorkodom felhívni szives figyelmét az „Institutul National al Cooperatiei” által kibocsátott értesítésre, melyet román szövegű másolatban mellékelek. Az értesítés szerint falusi népünk olcsó gazdasági kölcsönhöz juthat.
    Mivel református egyházunknak is elsőrendű érdeke, hogy híveink és lelkészeink minél jobb anyagi viszonyok közé kerüljenek, igen jó volna, ha a méltóságos Igazgatótanács felhívná a lelkészek, presbiterek s általuk a gyülekezetek figyelmét a kölcsön kellő kihasználására. 
    Az értesítésből nem tűnik ki az, hogy az egyházak igénybe vehetik-e a kölcsönt s milyen feltételek mellett. Ha a Méltóságos Igazgatótanács e tárgyban megkeresné az Institutul National al Cooperatiei-t bizonyára módot lehetne találni arra, hogy az egyházak is részesüljenek szükség szerint a kedvező kölcsönből. Erre azért térek ki, mert andrásfalvi egyházunk tervbe vette, hogy két és fél holdas belsőségét begyümölcsösíti. Megfelelő tőke hiányában azonban csak megkezdeni tudta a munkát s bele telik egy pár év amíg az egész területet betöltheti. Ha kaphatna kölcsönt, tervét egy éven belül meg tudná valósítani. 
    Bízva abban, hogy a méltóságos Igazgatótanács meg fogja tenni a szükséges intézkedéseket maradtam
Andrásfalva, 1939. január 20.
                                                                Mély tisztelettel
                                                                Bognóczky Géza 
                                                                       lelkész
************************************************************************
                                                 Kimutatás 
      az andrásfalvi református tanköteles növedékeitől.
I. a református iskolába járók.
Ssz. A tanuló neve   A szülők lakása   Foglalkozása
                                          Andrásfalva                  Földműves
1. Balog Mihály    
2. Butta Ferenc                „                „
3. Fejér Samu                 „                „
4. Kántor Márton             „                „
5. Balog Anna                 „                „
6. Györfi Anna                 „                „
7. Ömböli Anna                „                „
8. Ömböli Kati                   „                „
9. Ömböli Rózsi                „                „
10. Ömböli Piroska          „                „
11. Balog József               „                „
12. Balog István               „                „
13. Biszak Samu               „                „
14. Györfi István                „                „
15. Király Lajos                „                „
16. Kiss Lajos                   „                „
17. Ömböli Előd                „                „
18. Ömböli Ferenc Lajos   „                „
19. Ömböli Ferenc Lajos   „                „
20. Ömböli Ferenc Anna   „                „
21. Székely József              „                „
22. Tirmájer Antal                „                „
23. Balog Ferenc                „                „
24. Balog Pál                      „                „
25. Löcsei József                „                „
26. Ömböli Erzsi                „                „
27. Biszak Zsuzsi                „                „
28. Gecző Mári                     „                „
29. Biszak András                „                „
30. Biszak Márton                „                „
31. Biszak Lajos                  „                „
32. Györfi Antal                    „                „
33. Német Ferenc                „                „
34. Ömböli Ambrus                „                „
35. Ömböli Mihály                „                „
36. Ömböli György                „                „
37. Tirmájer Zsuzsi                „                „
38. Butta Emma                  „                „
39. Fábián Anna                  „                „
40. Ömböli Árpád                „                „
41. Ömböli Erzsi                „                „
42. Balog Samu                 „                „
43. Király János                 „                „
44. Biszak Emma                „                „
45. Butta Zsuzsi                 „                „
II. Nincs beiskolázva.
1. Balog Péter a Samué testi lelki fejletlensége miatt.
     III. Az állami iskolába járók.
Ssz. A tanuló neve    A szülők lakása     Foglalkozása
1 Mondjuk Gergely a Gergelyé       Andrásfalva       Földműves
2 Kis József a Mártoné               „                „
3 Balog Lázár a Ferencé            „                „
4 Lőcsei Pál a Trézsié                „                „
5 Balog Erzsi az Imréé               „                „
6 Ömböli Lajos a Péteré             „                „
7 Györfi Rózsi a Jóskáé              „                „
8 Sebestyén Rózsi a Ferencé    „                „
9 Balog János az Istváné           „                „
10 Biszak Pál az Antié               „                „
11 Ömböli Jóska a Samué         „                „
12 Ömböli Rózsi a Jánosé         „                „
13 Biszak Márton a Márié           „                „
14 Biszak Sándor a Gergelyé     „                „
15 Györfi András                         „                „
16 Kántor Mári                             „                „
17 Kántor Erzsi                            „                „
18 Varga József az Imréé           „                „
19 Balog András                         „                „
IV. Református nevelésben részesülnek.
1. Gruber Trézsi r.k. A kat. apa rom. kat. nak iratta, de a református anya hozzánk küldi vallásoktatásra és templomba.
2. Pakló Trézsi r.k.
Összes tanköteleseinknek száma: 65.
Andrásfalva, 1939 június.
                                                                         Bognóczky Géza
                                                                       református lelkész
                                                                                 
                                                 Kimutatás
az andrásfalvi vasárnapi iskolában rendesen járó növendékekről.
1. Gruber Trézsi
2. Butta Zsuzsi
3. Biszak Samu
4. Király Lajos
5. Balog Samu
6. Biszak Zsuzsi
7. Ömböli Kati
8. Ömböli János
9. Ömböli Előd
Megjegyzés: vasárnapi iskola csak nyáron tartatik.
                                                                         Bognóczky Géza
                                                                              lelkész
************************************************************************
                                          Református családok 1939-ben 
Ssz. A családfő neve    A családtagok száma     Foglalkozása Földmíves     Lakása  Andrásfalva  Van-e ingatlana
1. Andrisán Istvánné                    3                                        „                                          „                               „
2. Balog Ádámné                         2                                        „                                          „                               „                     
3. Biszak Anna                            1                                         „                                          „                               „
4. Balog Antal                              2                                         „                                          „                               „
5. Ömböli Rózsi                           1                                         „                                          „                               „
6. Balog Imréné                           -                                          „                                         „                               „
7. Balog János Mihály                1                                          „                                         „                                „
8. Balog István                            -                                          „                                          „                               „
9. Lőcsei Erzsók                         3                                          „                                         „                                „
10. Balog Márton                        1                                          „                                          „                               „
11. Balog Mihályné                     1                                          „                                          „                               „
12. Balog Pálné                          2                                          „                                          „                               „
13. Biszak Lajos Ambarusé        1                                          „                                          „                               „
14. Biszak Andrásné                  1                                          „                                          „                                „
15. Biszak Gergely                     2                                          „                                          „                                „
16. Butta Anna                           -                                           „                                          „                                 „
17. Butta Ferenc                       2                                           „                                           „
18. Biszak Éva                          2                                           „                                          „
19. Fejér Samuné                     2                                           „                                           „
20. Gecző Mihály                      1                                           „                                           „
21. Székely Kati                        2                                           „                                           „
22. Gecző Rózsi                       1                                           „                                           „
23. Gruber Pálné id.                 1                                            „                                           „
24. Györfi Gergely                    1                                            „                                           „
25. Györfi Jóska                       1                                            „                                           „
26. Györfi Márton                     1                                            „                                           „
27. Balog Éva                          1                                            „                                            „
28. Biszak Víró                        1                                            „                                            „
29. Kántor István id.                1                                            „                                            „
30. Kerekes János                  1                                            „                                            „
31. Kis József a József           1                                            „                                            „
32. Kis Lajos Márton              1                                             „                                            „
33. Király Ferencné                5                                             „                                           „
34. Király Istvánné                 3                                              „                                           „
35. Király Lajos                      2                                             „                                            „
36. Német József                   1                                             „                                           „
37. Német Mihály                   2                                             „                                           „
38. Ömböli Aladár                  4                                             „                                           „
39. Ömböli József K.             3                                             „
40. Ömböli József                  1                                             „
41. Ömböli Lajos                    2                                             „
42. Ömböli Lajos Kosuth        5                                            „
43. Ömböli Mári                     1                                             „
44. Bálint Trézsi                     1                                             „
45. Ömböli Péter                   2                                              „
46. Ömböli Samu                  5                                              „
47. Székely Pálné                 1                                              „
48. Varga Istvánné                2                                              „
49. Kántor Józsefné              3                                              „
50. Tirmájer Antalné              7                                              „
51. Ömböli Samu Mihály      7                                               „
52. Ömböli Samu Lajos        9                                              „
           
90 Balog András                          4              „
91 Balog Erzsi                             1              „
92 Balog Péter Lajos                   4              „
93. Kerekes Ferenc                     3              „
94. Ömböli Rózsi                         1              „
95. Varga Lajos István                 3              „
96. Király József                          3              „
97. Balog István                           4              „
98. Varga Imre                              4              „
99. Kis János M.                           2              „
100. Butta Mári                             1              „
101. Biszak Lajos                         4              „
102. Ömböli Zsuzsi                      1              „
103. Balog Lajos J.                      3              „
104. Nagy Rózsi                          1              „
105. Andrisán Samu                    2              „
106. Német Ferenc                     3              „
107. Biszak Ágnes                      2              „
108. Székely Lajos                      4              „
109. Kis Márton                          2              „
110. Német János József           -              „
111. Fejér Jóska                         4              „       
112. Petrovics Emil                     4              „           „         „
113. Király Mártonné                  1              „           „         „
114. Balog József A.                  5              „           „         „
115. Gecző Lajos                       1              „           „         „
116. Starub Mihályné                 1              „           „         „
117. Katona Gizella                   1              „           „         „
118. Lőcsei András                    1              „           „         „
119. Lőcsei Mári                        1              „           „         „
120. Ömböli Mári                       1              „           „         „
121. Biszak Ferenc                   3              „           „         „
122. Varga Géza                       2              „           „         „
123. Györfi Ferenc                    5              „           „         „
124. Ömböli Márton                  2              „           „         „
125. Nagy Lajos J.                    3              „           „         „
126. Kerekes Gergely               1              „           „         „
127. Balog Lajos M.                  3              „           „         „
128. Balog Béla András            3              „           „         „
129. Ömböli Ádám                    3              „           „         „
130. Mondjuk Kosztán              4              „           „         „
131. Ömböli Rózsi                    1              „           „         „
134. Balog Rózsi Daradics       1              „           „         „
135. Katona Ferencné              2              „           „         „
136. Ömböli Mári Mihály          2              „           „         „
137. Fejér Pál                           8              „           „         „
138. Jakab Antalné                   2              „           „         „
139. Kis Anna                           3              „           „         „
140. Balog Emerenc                 2              „           „         „
141. Székely Mári                     2              „           „         „
142. Német János                    5              „           „         „
143. Katona Ferenc                 4              „           „         „
145. Palkó Mári                        2              „           „         „
146. Balog Béla                       3              „           „         „
147. Király József                    4              „           „         „
148. Starub Mihályné              2              „           „         „
149. Nagy József                     6              „           „            „ 
                                                                     Bognóczky Géza lelkész
************************************************************************
                                          
                                                 Fordítás
Nemzetnevelésügyi miniszterium sz. 62616-1939.
             Az erdélyi ref. egyházker. Mélt. igazgatótanácsának, Kolozsvár.
    Hivatkozással 120-1939. sz. felterjesztésükre, van szerencsénk közölni, hogy a Miniszterium a Consiliul Permanent 1939. május 5.-én kelt 681. sz. véleménye alapján, a Radauti megyei andrásfalvi református elemi iskolának nem engedélyezi a nyilvánossági jogot a következő indokok alapján:
Kevéssé kielégítő eredmény a román nyelvi gyakorlatoknál.
Az iskolai költségvetés hiányt mutat, mivel az iskola szükségleteinek fedezésére szolgáló kiadások sokkal kisebbek, mint a bevételek.
    Ez az iskola ugyanúgy működik tovább, mint eddig, egy tanítóval és egy teremmel 50 tanuló befogadása mellett, magyar tannyelvvel és a nemzeti tárgyak román nyelven a magánokt. törvény 39.§-a szerint.
            Az okmányokat visszazárjuk.
                                              aláírások
    Ford. 939.VII. 8. Lőrinczi. 
                                                                                                                              1941.
200-1941
      A Romániai Református Egyház Nagytiszteletü Intézőbizottságának
                                                                                                         Nagyenyed
    Tisztelettel jelentem, hogy a bukovinai andrásfalvi gyülekezetünk hazatelepedik Magyarországba.
    A hazatelepítésre vonatkozó levelezések és tárgyalások már az elmult év öszén megindultak a mindnyájan abban reménykedtünk, hogy hazatelepítésünk a németek mintájára intézményesen fog megoldattni. Ezért vártunk türelemmel ez ideig. E hó elsején itt járt a bukaresti magyar követség három kiküldötte, kik azonban a lázongó népet nem tudták lecsendesiteni. Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegits, Fogadjisten és Józseffalva csiki székely eredetü népe megelégelte 177 éves számüzetését, megutálta eddigi kisebbségi életét, ráeszmélt arra, hogy egy nagy nemzet tagja. Elfogta a honvágy, elvesztette türelmét, elfordult vezetöitöl akiktöl sokat várt de csalódott bennük s maga vette kezébe sorsának irányitását. Itt hagyja földjét házát, templomát iskoláját s minden értékét, mert eladni nem tudja s megindul a magyar határ felé. Eddig csak kisebb csoportok mentek át e határon, most azonban egy-két hét alatt haza fog menni mind a 15,000 lélek. Református egyházunkból ez ideig 92 lélek ment ki, ami gyülekezetünk negyed részét képviseli. A nagy többség ezen a héten indul s jövö hét vége felé, már csak magam, a kath. kollegám, egy tanitó és a biró leszünk a faluban. Ha ugyan mi is el nem megyünk. 
    Kimenő hiveinket Pápára irányitottam, mivel van reménységünk arra, hogy a Pápa város közvetlen közelében levö Wittman majort megkapjuk letelepedési helyül. A pápai kollegám és dr. Ravasz László püspök úr pártfogásába ajánlottam őket. Igy nem fognak szétszorodni, hanem megmaradnak egy tömegben.
    Ilyen körülmények között magam is készülök. Nagy gondot okoz az egyház és iskola javainak az elszállitása, ezért ma este a követségre indulok utasitást és tanácsot kérni. A nélkülözhetö és nem fontos iratokat és könyveket most osztom szét a kimenök között azzal, hogy a pápai lelkészi hivatalban helyezzék el míg magam vehetem át. A harangokat, harmoniumot stb. amennyiben nem vihetjük ki, úgy határoztam, hogy vagy Enyedre, vagy Aradra fogom küldeni a ref. egyház cimére kérve megörzésüket amig értük mehetünk. Itt marad a templom, két iskola, papi lakás és 22 kat, hold föld.
    Hirtelen fel sem tudom mérni a tennivalokat, azt azonban világosan látom, hogy: amit lehet menteni! És biztonságba helyezni igy saját magunkat is.
    Mély tisztelettel kérem sziveskedjék ugy saját, mint tanitonö feleségem elbocsátó levelét megküldeni. Ugyszintén kérem kiutalni mindkettönk részére erre az iskolai évre járó tanitói fizetésünket év végéig. Ezt azért kérem sürgösen mivel holminknak a határig való szállításához igen sok pénzre van szükségünk. Semmi jármü nincs, messziröl kell hozzunk autókat. Egy út 18,000 leibe kerül, s nekünk valoszinüleg 3 útra lesz szükségünk. Az egyház részére tisztelettel kérek 10,000 lei kölcsönt vagy segélyt mivel jelenleg csak 4000 lei kasszapénzünk van s ez nem elegendö.  
    A rendkivüli helyzetre valo tekintettel, tisztelettel kérem fennti jelentésem jóváhagyó tudomásul venni és az egyház javaira vonatkozólag távirati utasitást adni. Azt beszélik, hogy 15.-ig ki kell üritenünk a falvakat. A követségen most megtudok mindent.
    Mihelyt visszajövök Bukarestböl, folytatom jelentésemet.
    Andrásfalva, 1941 május 5.-én.
                                                       Mély tisztelettel:
                                                      Bognóczki Géza 
                                                          ref. lelkész.
************************************************************************
Részlet
    A legutobbi összeirás szerint gyülekezetünk lélekszáma 180 ra apadt. Ez azt jelenti, hogy szinte 2/3-ad része távozott el.  Hogy ennyi még megmaradt ez ideig annak csak az az oka, hogy 20-ra igérte a követség a vonatokat. Most azonban, hogy nem érkeztek meg, dühös elkeseredés lett urrá a népen s tovább nem vár egy percig sem. Nem vár azért, mert elvesztette minden bizalmát vezetöi, az urak iránt s nembizik abban, hogy juliusra itt lesznek a beigért vonatok. Pillanatnyilag tehát az a helyzet, hogy mindenki a maga gondoskodik magáról holmijáról és jövöjéröl. Nincs kitöl várni segitséget. A községben is csak 1300 lélek van ami szintén a 2/3-ad rész az eltávozás miatt. Most aztán ez is rohamosan apad s mire beérkeznek a „magyar vonatok” nem lesz itt már senki. Magam pedig nézem gyülekezetem pusztulását. A kimentek szét vannak szorva az ország minden részébe. Ki fogja ezeket összegyüjteni? Néhány irt s tudom a cimüket, de nagyobb része eltünt. Itt van a második mádéfalvi veszedelem! Ez a magyar sors. A 177 év számüzetés után most saját hazájukban fognak tovább vándorolni. Nagyon elkeseritö. Megdöbbenve állok a tények elött s arra gondolok nem jobb volna-e itt maradni? Annyi kérvényre soha egy sor választ nem kaptunk a m. kormánytól. Életem legföbb célja volt vissza térni a magyar földre, de ezek után feltételezem azt is, ha átmegyünk megkérdezik azt, hogy miért jöttetek? Azért tisztelettel kérem Intézöbizottságunkat méltoztassék lehetöleg sürgösen tudomásunkra hozni, hogy itt maradásunk esetén el tudnak-e helyezni úgy mint itt voltunk, vagyis olyan egyházban, ahol magam lelkész, feleségem, vagy mind a ketten tanithatunk is felekezeti iskolánkban?
    Egyházunk mozgatható dolgai, mint irattár, harangok, klenodiumok be vannak csomagolva, de minden védelem nélkül nem hiszem, hogy át tudjam vinni öket. Ezért ezeket Tordára küldöm. Az egyház tulajdonában levö ingatlanokat Tökés esperes úr felajánlotta a román államnak megvétel céljábol. Erröl gondolom személyesen tett jelentést. A fejleményekröl néhány nap mulva újabb jelentést fogok tenni.
                                 Andrásfalva, 1941 május 22.-én
                                               Mély tisztelettel
                                               Bognóczky Géza
                                                ref. lelkész
************************************************************************
1706/941
 A Romániai Református Egyház Nt. Intézőbizottságának
                                                                                  Nagyenyed
    Alázatos tisztelettel jelentem, hogy andrásfalvi egyházunk valamennyi hívét áthoztam Magyarországba. Június 4.-én indultunk el Andrásfaváról a III. számú vonattal melynek parancsnoka voltam. Egy heti utazás során szerencsésen megérkeztünk kijelölt helyünkre Angyalbandira. Itt vártak a katonaság emberei és mindenkit elhelyeztek házaikba. Gyülekezetünk jól érzi magát az új helyen s mindenki meg van elégedve. Sajnos nem vagyunk mindnyájan együtt, mert az előbb hazatelepülők egy részét, 20 családot Bácsfeketehegyen telepítettek le, többen pedig szétszóródtak. Nincs templomunk és papilakásunk. Vitéz Bonczos Miklós államtitkár úrral már négy ízben is volt alkalmam beszélni gyülekezetünk érdekében, a f. hó 12.-én tartott kerületi értekezleten Zomborban pedig bejelenthettem az új gyülekezetet. Itt és általában mindenhol örömmel fogadtak s reményem van arra, hogy összes problémáink rövidesen megoldást nyernek. Holnap indulok Ágoston püspök úrhoz egyházunk sürgös ügyeit megbeszélni s egyben meglátogatni a feketehegyi töredék gyülekezetünket. Útközben elbúcsúztunk Vásárhelyi püspök úrtól is Kolozsváron és Tőkés Ernő volt esperes úrtól.
    Miután Andrásfalván egyetlen egy református lélek sem maradt /sőt katolikus magyar sem/ az egyház ingatlanait megőrzés végett átadtam Popa Ioan állami tanító úrnak a mellékelt felhatalmazás szerint. Popa tanító beköltözött a papilakásba s ígéretet tett, hogy az egyház javait meg fogja őrizni. Kérem ezért vele érintkezésbe lépni. Az egyház irattárát, anyakönyveket s más egyéb értékeit sikerült áthozni, épen ma érkeztek meg, de mivel még nem bontottam ki a ládákat, nem tudhatom, hogy nem hiányzik-e valami?
    A harangokat sajnos nem hozhattuk el. Ezekez leszereltük s két ládába rakva leszállítottuk a hadikfalvi állomásra. Itt közölte velem a sziguranca főnök, hogy nem vihetjük el s elrendelte azok visszaszállítását. Én bejelentettem, hogy a harangokat a gyülekezet vette meg és még a rendelet megérkezése előtt mintegy 2 héttel már leszereltük. A visszavételét megtagadtam. Közben megérkezett a Radauc megyei prefekt is ki az egész szerelvény leállítását helyezte kilátásba, mire Varjú Gyula úr a telepítés ottani főintézője elrendelte, hogy a harangokat azonnal vitessem vissza. Így nem volt más mit tennem, szekeret fogadtam s visszaküldetem a harangokat azzal az utasítással, hogy helyezzék le a templom közepébe. Most tudtam meg, hogy a községházára lettek vive. Ezért mély tisztelettel kérem intézkedni, hogy a harangok visszakerüljenek a templomba a községházáról. A harangok nem lettek elkobozva sem lefoglalva, mert azokat én szállítattam vissza  és a fuvarosnak 300 leit fizettem.
    Az ottani egyházi javak adminisztrálása céljából, kérem méltóztassék andrásfalvára öcsémet kiküldeni. Címe Bognóczky József tanító Felvinc-Unirea jud. Turda. Öcsém ugyanis ott hagyott méhészetem kezelése és elszállítása végett Andrásfalvára kell utazzon, visszajövet jelentést tehetne személyesen is Intézőbizottságunknak.
    Rengeteg munkám között egyenlőre ennyit jelentek, részletesebben is be fogok számolni, mihelyt a halaszhatatlanul is sürgős tennivalokon tul vagyok.
            Angyalbandi 1941 junius 17.-én.
                                                       Mély tisztelettel
                                                    Bognóczky Géza 
                                                                Lelkész
Cimem: Angyalbandi
Posta: Bácsgyulafalva
          Bácsbodrog megye
Jegyzetek a levél hátulján:
                            Tek. Bognóczky József tanító úrnak
                                                               Unirea
                                                              Jud. Turda 
    Bognóczky Géza lelkész aa. jelentéséből értesülve, hogy a tanító úr Andrásfalvára készül utazni felkérjük, hogy szíveskedjék az ottani ref. egyházi javaink helyzetével megismerkedni s visszatérte után nekünk arról kimerítő jelentést tenni.
    Mielőbbi szíves jelentését várjuk,
    A Romániai Ref. Egyház Intézőbizottsága. 1941. VIII 8.
    
                                                 (az aláírások olvashatatlanok)
************************************************************************
Más:
                                           Felhatalmazás
    Alulírott Bognóczky Géza, a Radóc megyei Andrásfalva református tiszteletese, mint a helyi református parókia képviselője és a parókia javainak gondnoka ezennel felhatalmazom Popa Ioan andrásfalvi tanítót a következő javak adminisztrátorának:
       1. A helyi református templom (Andrásfalva)
       2. A református iskola (két épület)
       3. A papilak a melléképületekkel
       4. A parókia 12 ha földje
       5. 31 méhkaptár, melyek tulajdonosa Bognóczky József Torda megyei felvinci tanító, aki bármikor átveheti őket
       6. Egy cséplőgép szíjak nélkül, amely műszakilag hibásodott, ennek tulajdonosa Buta Mária
    Továbbá felhatalmazom Popa Ioan urat, hogy nevemben vagy távollétemben megbeszéléseket folytasson a romániai református egyház igazgatótanácsával, melynek székhelye Nagyenyed, Fehér megye, bármely utólag felmerülő problémában.
    A fent jelzettek akkor lépnek életbe, amikor Magyarországra távoztam, melynek céljára a felhatalmazást kiállítottam és aláírom.
 Református tiszteletes                                                   
  Bognóczky Géza                                                Tudomásul vettem
                                                                                Popa Ioan tanító
                                          Előttünk:
M. Jireada bíró                                                             I. Bojescu titkár
************************************************************************
                        Popa Ioan tanító úrnak
                                                Máneuti
                                 Igen Tisztelt Tanító Úr!
    Bognóczky Géza ref. lelkész úr jelentéséből értesültünk, hogy az andrásfalvi ref. egyház javainak őrizetét ideiglenesen Őnt bízta meg. Felkérjük, hogy addig is, míg a javaink sorsáról intézkedni tudunk, szíveskedjék vigyázni arra, hogy nehogy az egyházat károsodás érje.
    Előre is köszönetünket kifejezve, maradunk tisztelettel,
                          A Romániai Ref. Egyház Intézőbizottsága. 1941. VIII 8.
                                                   
                                                      olvashatatlan aláírások
************************************************************************
                                                                                                                        1942.
  Erd. ref. egyhk. Igazgatótanács                            
Nr. 1600/1942/III.
    Őnagysága Popa Ioan állami tanító úrnak Andrásfalván
    Részünkről a megtiszteltetés, hogy közöljük a következőket:
Az Önnek szóló felhatalmazás, amelyet Bognóczky Géza Andrásfalva volt református tiszteletese állított ki 1942. június 2-án az andrásfalvi református templom javainak adminisztrálására, és amelyet a Bizottságunk jóváhagyott az 1706/1941/III, számmal továbbra is érvényben van és így is marad annak visszavonásáig.
    Egyúttal megkérjük, hogy tudósítson az ingatlanok állapotáról és felhasználásáról, különös figyelemmel a harangokról, amelyek a polgármesteri hivatalba kerültek letétre.
       Az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa
Nagyenyed, 1942. VIII. 5.
            Igazgató:                                                                  Tanácsadó:
           Dr. L Musnai                                                           Szotyori L.
                                                         
************************************************************************
Az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa
Nr. 1600/1942/III.
    A radóci római katolikus esperesi hivatalnak
                    Mélyen tisztelt Főtisztelendő úr!
    Az ön által 514/1942-es számú levelére válaszolva, amely az andrásfalvi református egyház javainak gondozására vonatkozik, tisztelettel csatoljuk a volt andrásfalvi református tiszteletes Bognóczky Géza helybeli állami tanító Popa Ioannak 1941. június 2-án kiállított felhatalmazását, amelyet Igazgatótanácsunk az 1706/1941 szám alatt jóváhagyott és érvényben marad annak általunk történő visszavonásáig.  
    Egyúttal tisztelettel közöljük, hogy a felhatalmazás 6-ik pontjában szereplő cséplőgép a Buta Mária tulajdona, és nem az egyházé.
    Fogadja Főtisztelendőséged testvéri üdvözletünket, az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa, 
Nagyenyed, 1942. augusztus 5-én
Igazgató                                                                            Tanácsadó
L Musnai                                                                           Szotyori L.
A levél piszkozatában még a következők állottak:
       Egyúttal megkérjük, hogy értesítsen a javak helyzetéről és állapotukról, és megkérjük, hogy különös figyelmet szenteljen a polgármesteri hivatalba letétetett harangok sorsáról. 
************************************************************************
Ref. Egyház Intézőbizottsága Nagyenyed
III. 1600/942
               Főtisztelendő Római Katholikus Esperesi Hivatalnak
                                                                                   Radauti
                                   Főtisztelendő Esperes Úr!
    Hivatkozván Főtisztelendőségednek 564/1942. sz. levelére van szerencsém tisztelettel értesíteni, hogy egészen természetesnek tartjuk azt, hogy Ioan Popa tanító úr távollétében felesége tesz eleget azoknak a kötelességeknek amelyek őt terhelik s ezek között annak a felügyeletnek is, amelyet meghatalmazásunk alapján az ottani ref. egyházi javak felügyelete körül végez, mire az általunk kiállított meghatalmazás erre a jogot is megadja.  
    Nagyon szerettük volna, ha 1600-1942. III. sz. levelünk értelmében a Maneuti ref. egyházi javak állapotáról, értékesítéséről, valamint a harangok sorsáról értesítést kapnánk.
    Fogadja Főtisztelendőséged őszinte tiszteletünk nyilvánítását.
              Aiud 1942 aug. 27
                                                (olvashatatalan aláírás)  
***********************************************************************
Erd. ref. egyhk. Igazgatótanács                            
Nr. 2468/1942/III.
                 Tisztelt Popa Ioan tanító úrnak Andrásfalván
       Az Ön által folyó év október 29-én küldött értesítésére válaszunk a következő:
       1.) Tisztelettel megkérjük, szíveskedjék az elismervényét vagy az átadási jegyzőkönyvét megküldeni a harangok átvételének, mivel meggyőződésünk, hogy ezek Radócra való szállítása és az ottani kápolnában való felszerelése csak ezek ellenében történhetett.
       2.) Abban az esetben, ha a szemléltető (didaktikai) anyag átadatik az állami iskolának, megkérjük, hogy pontos leltári kimutatást készítsen az anyagról, amely lepecsételve és aláírva legyen a polgármester által és átadás esetén, az átvétel bizonyságára, legyen lepecsételve és aláírva az iskola Igazgatóságától, majd haladéktalanul felküldve azt Igazgatótanácsunknak.  
                   Az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa
Nagyenyed, 1942. XI. 4.
                                                           Maradunk tisztelettel:
               Igazgató                                                                        Tanácsadó
              L. Musnai                                                                    L Szotyori
                                                    
                                                                                                                         1945.
A Délerdélyi Református Egyházkerületi Rész Intézőbizottságától.
Sz: 1002/1945. III.
              Az Erdélyi Református Egyházkerület Méltóságos Igazgatótanácsának,
                                                               Cluj- Kolozsvár
                                       Méltóságos Igazgatótanács!
    Bognóczky Géza Andrásfalvi lelkész 1941. május 5.-én kelt 200/941. sz. levelében jelentett, hogy gyülekezet menni készül s fizetése kiutalását kérte. (1. sz. mell. 1300-1941. III.)
    Ugyancsak ez év május 22.-én kelt 240/1941. sz. fizetésük kiutalását megköszönve tett jelentést az egyház állapotáról. (2. sz. mell. 1300-1941.III.)
    1941 junius 17.-én már Magyarországról kelt levelében jelenti, hogy hiveivel együtt expatriált és le-telepedett s miután Andrásfalván egyetlen kálvinista sem maradt s nemcsak az ingatlanokat s épületeket, de a harangokat és isk. berendezést is ott kellett hagynia, az egyházi vagyon gondozására Popa Ioan áll. tanító aát. kérte fel s neki meghatalmazást adott. Javaslatára öccsét Bognóczky József tanítót is kértük, hogy javainknak viselje gondját s Popa Ioan tanítónak az Intézőbizottság részéről is meghatalmazást adtunk. (3.sz. mell. 1706-1941.III.)
    A Radauti róm. kath. esperesnek 1942 jul. 25.-én kelt 514-1942. sz. kérésére a Popa Ioannak adott meghatalmazás érvényét megerősítettük. (4. sz. mell. 1600/1942. III:9)
    Ugyancsak a Radauti róm. kath. esperesnek 564/1942. sz. levelére tudomásul vettük, hogy Popa tanító úr katonai szolgálatot teljesít s így az egyházi javak felügyeletét neje végzi. (5. sz. mell. 1783/1942.III.)
    Popa tanító az egyházi javak állapotáról 1600-1942.III. és 1783/ 1942.III. sz. leiratainkban kifejezett kívánságunkra levelezőlapon tett jelentést s erre adott válaszunkban a harangok átvételi elismervényének és a didaktikai szerek leltárának elküldését kértük. (6. sz. mell. 2468/1942.III.)
    Intézőbizottságunk már a kezdet kezdetén elhatározó lépést óhajtott tenni az ott maradt egyházi javak értékesítésére nézve, de semmit sem tehetett tekintettel arra, hogy ügyészünk véleménye szerint ez ügy rendezése a magyar és a román kormány közös ügye. Elnök aa. szóbeli utasítására bukaresti lelkész aa. megkereste a kultusz – minisztériumot s onnan 36891-1942. sz. a. azt a felvilágosítást nyerte, hogy a vagyon ügyében a Centrul National de Romanizare  fogja az értékelést végezni. (7. sz. mell. 3016/1941. III.)
    Lelkész és tanító aainak. A Regátból való expatriálása nyomán előállott nehéz helyzet tisztázása, az ott maradottak lelki gondozása s nem utolsó sorban az ingó és ingatlan vagyon mentése végett Elnök aa. megbízta Szabó László torockószentgyörgyi lelkész aát. aki több ízben tett körutakat s végezte a mentést, jelentései, javaslatai, valamint idevonatkozó intézkedéseink egy dosszárban voltak összegyűjtve, sajnos az indulásnak áldozatul esett. 
    Méltóságos Igazgatótanács ezeket azért kellet előre bocsátanunk, mert Popa Ioan tanítótól most érkezett egy jelentés, amelyet 8. sz. a. mellékelünk s amely szerint az andrásfalvi parókiába egy ortodox lelkész költözött be s a ref. templomba az ortodox egyház istentisztelete folyik.
    Tisztelettel kérjük a mélt. Igazgatótanácsot, hogy ebben az ügyben a további lépéseket megtenni s a vagyon felszámolására vonatkozólag a kezdeményező lépéseket megtenni méltóztassék.
    A többi regáti egyházközségek vagyonának rendezése és mentése az ügytől külön-álló feladatot képez.
    Fogadja a Méltóságos Igazgatótanács kiváló tiszteletünk nyilvánítását.
            A Délerdélyi Református Egyházkerületi Rész Intézőbizottsága.
            Aiud-Nagyenyed, 1945 augusztus 27.
              elnök                                                      előadótanácsos
                                   (olvashatatlan aláírások)
************************************************************************
(Másolatok)
Sz: 131-1945
                                              Kultus Minister úr!
                                                     Bukuresti
    33451-1945 leiratára és augusztus hó 1-én felterjesztett 1859-1945 sz. a. kelt felterjesztésünkre hivatkozva sajnálattal kell jelentenünk, hogy Popa Ioan maneuti-i tanító November hó 2 án kelt levelében jelenti, hogy az ottani ref. templomunk és egyéb egyházi javaink az ottani g keleti lelkész a templomi berendezéseinket a templomból kihordatta és tetszése szerint feldaraboltatta, elhasználta. Az iskolánk épületét is használhatatlanná tették, az ablakokat levették, istállóvá alakították át. A kertből a gyümölcsfákat kivágták és egyéb károkat is okoztak egyházi javainkban.
    Miután a jelentett 1859-1945 számú felterjesztésünkben kértük, hogy az ottani gr. Keleti egyház gondoskodjék az ideiglenesen használatra átengedett épületek és telkek jó karbantartásáról, a Popa Ioan tanító bejelentésére hivatkozva tisztelettel kérjük Minister Urat, méltóztassék intézkedni az iránt, hogy a templomi és iskolai berendezések helyreállíttassnak, a hiányok pótoltassanak és jövőben hasonló károkat ne csináljanak.
    Tisztelettel kérjük ez ügyben a vizsgálat elrendelését és annak eredményét nekünk közölni.
           Fogadja stb.
  ************************************************************************
                              Tisztelt Popa Ioan tanító úrnak!
                                             Andrásfalva, Maneuti
    November hó 2-án kelt értesítésére tisztelettel közöljük tanító úrral, hogy az ottani templomunk és iskolánk berendezésiben okozott károkról, a gyümölcsfák kivágásáról a Kultus Minister urnak mai napon jelentést tettünk és kértük a vizsgálat elrendelését és az okozott károk helyreállítását.
            Hálás köszönetünk tolmácsolása mellett fogadja stb. 
************************************************************************
A Délerdélyi Református Egyházkerületi Rész Intézőbizottságától
Sz: 1087/1945. III.
Az Erdélyi Református Egyházkerület Méltóságos Igazgatótanácsának!
                                                                      Kolozsvár
                             Méltóságos Igazgatótanács!
    Ez év augusztus 30.-án, 1202-1945. sz. a. terjesztettük fel Popa Ioan áll. tanító jelentését az andrásfalvi ref. egyház javait illetőleg.
    Most a Radauti-i rom. kat. plébános ez év augusztus 25.-én kelt 39/1945. sz. jelentését van szerencsénk felterjeszteni.
    E jelentés szerint az andrásfalvi községi elöljáróság kisajátítási kérését a Miniszterium visszautasította s utasította az ortodox egyházat arra, hogy lépjenek az egyezkedés útjára.
    Kérjük a mélt. Igazgatótanácsot, hogy a megfelelő lépéseket megtenni méltóztassék.  
    Fogadja a mélt. Igazgatótanács kiváló tiszteletünk nyilvánítását.
            A Délerdélyi Református Egyházkerületi Rész Intézőbizottsága.
            Aiud – Nagyenyed, 1945 szeptember 15.
               elnök                                                              előadótanácsos 
        olvashatatlan                                                          olvashatatlan          
************************************************************************
                                       Tisztelt Miniszter úr!
    Vonatkozva az általunk felküldött 1859/1945 értesítésre kapott válaszára, amely az andrásfalvi református templomra vonatkozik, sajnálattal hozzuk tudomására, hogy amint informálva vagyunk az ottani felhatalmazottunktól, a község ortodox papja önkényesen elfoglalta ingatlanainkat, a templom padjait kihordatta és saját használatra összedaraboltatta, különböző házi berendezéseket készíttetve magának. Az iskola ablakait leszereltette, ennek következtében az épület egy istállóhoz hasonlít. A gyümölcsös legtöbb fáját lelkiismeret furdalás nélkül kivágatta.
    Figyelem előtt tartva azt, hogy a feljebb említett 1859/1945-ös folyamodvánnyal kértük a román ortodox egyházat, hogy gondját viselje a használatra átadott épületeknek, tisztelettel megkérjük a Miniszter urat intézkedjék a károk kijavíttatása érdekében, a tönkretett tárgyakat a tettes kijavítsa, és a  jövőre vonatkozólag tartózkodjon a hasonló rombolásoktól.
    Kérelmünket megújítva tisztelettel megkérjük a kivizsgálás eredményeiről értesítsen minket.
    Fogadja Miniszter úr kiváló elismerésünket….
************************************************************************
                                         Tiszteletes úr!
    Tudomásomra jutott, hogy a nagyenyedi Egyházi Igazgatótanács megszüntette működését, és ennek jogi szerepét Ön vette át. Tisztelettel kérem, hogy utasítson kötelességeimre vonatkozólag, amelyek a Radóc megyei Andrásfalva község református templomot és ennek javait illeti. 
    Az Egyházi Igazgatótanácstól egyedül számomra állíttatott ki felhatalmazás az református egyházi javak ápolására és megfigyelésére, amely érvényes addig, amíg a kiállító vissza nem vonja. Az 1700/1942-es felhatalmazás mind a mai napig nem került visszavonásra.
    Ezúttal is kötelességem teljesítem és tudatom a következő dolgokat:
    - a templom javait önkényesen lefoglalta az ortodox pap, aki csak károkat okoz. A templom összes padját kihordatta és összedaraboltatta belátása szerint, különböző házi berendezéseket készíttetve magának. Az iskola ablakait leszereltette, ennek következtében az épület egy istállóhoz hasonlít. A gyümölcsös legtöbb fáját lelkiismeret furdalás nélkül kivágatta.
    Mutatván neki felhatalmazásomat, azt nem ismeri el. Sőt, a református javak az ortodox egyház tulajdonába tétettek át, így a Központ  nem dönthet róluk.
    Kérem ezennel, hogy vonják vissza meghatalmazásomat. Ellenkező esetben újítsák fel ezt, hogy törvény elé idézzem a fent említett urat tettei miatt.
    Azonban javasoltabb lenne valaki kiküldése Önök részéről, hogy a feljebb leírtakról saját szemével győződjön meg.
Andrásfalva, 1945. november 2.                           Alázatos tisztelettel
                                                                              Popa Ioan tanító
                                                                                               Andrásfalva - Radóc
***********************************************************************        
           Őnagysága Popa Ioan tanító úrnak, Andrásfalván, Radóc megye   
    Köszönettel megkaptuk az Ön által 1945. nov. 2-án küldött levelét és tisztelettel értesítjük, hogy ennek alapján értesítettük Kultuszminisztert, tudomására hozva a templom épületben és az iskolánkban esett károkról, kivizsgálást kérvén és a károk kijavíttatását.
    Kérjük ezúttal, hogy a jövőben is képviselje érdekeinket az általunk adott felhatalmazás alapján.
    Ismételtem elismerve az Ön értékes szolgálatait, maradván tisztelettel…
************************************************************************
                                        Tisztelt Miniszter úr!
    Vonatkozva az általunk felküldött 1859/1945 értesítésre kapott válaszára, amely az andrásfalvi református templomra vonatkozik, sajnálattal hozzuk tudomására, hogy amint informálva vagyunk az ottani felhatalmazottunktól, a község ortodox papja önkényesen elfoglalta ingatlanainkat, a templom padjait kihordatta és saját használatra összedaraboltatta, különböző házi berendezéseket készíttetve magának. Az iskola ablakait leszereltette, ennek következtében az épület egy istállóhoz hasonlít. A gyümölcsös legtöbb fáját lelkiismeret furdalás nélkül kivágatta.
    Figyelem előtt tartva azt, hogy a feljebb említett 1859/1945-ös folyamodvánnyal kértük a román ortodox egyházat, hogy gondját viselje a használatra átadott épületeknek, tisztelettel megkérjük a Miniszter urat intézkedjék a károk kijavíttatása érdekében, a tönkretett tárgyakat a tettes kijavítsa, és a  jövőre vonatkozólag tartózkodjon a hasonló rombolásoktól.
    Kérelmünket megújítva tisztelettel megkérjük a kivizsgálat eredményeiről értesítsen minket.
       Fogadja Miniszter úr kiváló elismerésünket….
************************************************************************
(Piszkozat)
Sz: 131-1945
                                       Kultus Minister úr!
                                                  Bukuresti
    33451-1945 leiratára és augusztus hó 1-én felterjesztett 1859-1945 sz. a. kelt felterjesztésünkre hivatkozva sajnálattal kell jelentenünk, hogy Popa Ioan maneuti-i tanító November hó 2 án kelt levelében jelenti, hogy az ottani ref. templomunk és egyéb egyházi javaink az ottani g keleti lelkész a templomi berendezéseinket a templomból kihordatta és tetszése szerint feldaraboltatta, elhasználta. Az iskolánk épületét is használhatatlanná tették, az ablakokat levették, istállóvá alakították át. A kertből a gyümölcsfákat kivágták és egyéb károkat is okoztak egyházi javainkban.
    Miután a jelentett 1859-1945 számú felterjesztésünkben kértük, hogy az ottani gr. Keleti egyház gondoskodjék az ideiglenesen használatra átengedett épületek és telkek jó karbantartásáról, a Popa Ioan tanító bejelentésére hivatkozva tisztelettel kérjük Minister Urat, méltóztassék intézkedni az iránt, hogy a templomi és iskolai berendezések helyreállíttassnak, a hiányok pótoltassanak és jövőben hasonló károkat ne csináljanak.
    Tisztelettel kérjük ez ügyben a vizsgálat elrendelését és annak eredményét nekünk közölni.
           Fogadja stb.
************************************************************************
                                   Tisztelt Popa Ioan tanító úrnak!
                                          Andrásfalva, Maneuti
    November hó 2-án kelt értesítésére tisztelettel közöljük tanító úrral, hogy az ottani templomunk és iskolánk berendezésiben okozott károkról, a gyümölcsfák kivágásáról a Kultus Minister urnak mai napon jelentést tettünk és kértük a vizsgálat elrendelését és az okozott károk helyreállítását.
            Hálás köszönetünk tolmácsolása mellett fogadja stb. 
********************************************************
 

Keleti magyarok. A bukovinai székelyek köréből. 1914.

Publicat: Sâmbătă, 04 Mai 2024 06:39 | Accesări: 334
    Keleti magyarok. A bukovinai székelyek köréből. 
    Írta Kiss Gyula. Budapesti Hírlap, 1914. április 26/99. szám. 
                                                 
                                                                                            Rudolf trónörökös. 
    Régen volt már az, bizony régen. Akkoriban még nem jártak ilyen fillértelen bús idők, telt az olyan díszes fogadtatásra is, milyent a bukovinai magyarok rendeztek volt a trónörökösnek a hadikfalvi állomáson. No, de a többi náció sem maradt el onnan, sőt — protekció és a többségi jog alapján még a magyarok szorultak hátra a sorrendben — akárcsak az osztrák hivatalos iratok rubrikáiban — ugyannyira, hogy a trónörökös csak a legutolján pillantotta meg őket. Hadikfalván átutazóban volt, a radóci méntelep megtekintésére utazott. Innen kocsin kellett folytatnia útját, tehát nem igen volt érkezése, csupán annyit kérdezett Lőrinc Miskától, egy szembetűnő, gyönyörű szál székelytől, ki egyébként a magyar bandérium vezetője is volt. 
- Tudnak-e az itteni magyarok lovagolni?  
- Mint a madár röpülni. 
- No, szeretném azt látni is. 
    A trónörökös hintója elé a radóci méntelep gyöngyei voltak befogva. Körülötte és utána haladtak a nemzetiségi bandériumok, melyek természetesen itt is a tartományi jog szerint érvényesültek. Mikor a nyílegyenes radóci útra tért a menet, a trónörökös fogata iramról-iramra fokozva futását, veszedelmes gyorsasággal száguldani kezdett. 
    Észbe kapott erre Lőrinc Miska is ott valahol az utolsó rubrikában, s kurjantott egy messzierőset! 
- Az angyalát, pajtások, a felséges trónörökös magyart akar látni. Előre hát, hasadjon az út! 
    Hát hasadott is. 
    Mint repesztő ék a fába, fúródtak a fürge magyar lovasok az előttük feszedező rovatok közé és jön sok oláh meg orosz huszárnak szörnyű föl- és lefordulása, árokban, árokmarton, kit hol ért el a bűnje. Még fele után beérték a trónörökös előrehaladt hintáját a székelyek, s onnan kezdve tisztára csak ők kísérték, mert a többiek annyira elmaradtak, hogy a színük se látszott a messziségből. A magyarszívü trónörökös mosolyogva nézte a kipirult arcú lovasokat, s elismerően mondta nekik:  
- Derék fiuk vagytok, így gondoltam én is.
                                                                                             A Budapesti Hírlap.
     Székely Jóska bá’ írástudó ember vala Fogadjistenben. Ma is él, hála a szent Atyának, friss, jó egészségben. Ez a történet, amit most róla el akarok mondani, ott kezdődik, hogy a tisztelendő úr kiprédikálta, hogy a jó könyvek és újságok olvasását a jó Isten éppen úgy kedveli, amint „vétekli“, ha valaki ellenkező irányban tévelyeg. Jóska bá’ ugyannyira szívébe fogadta e szép szavakat, hogy a mise után legott fölkérte a tisztelendő urat, „ha a szüve húzza“ rendelne neki valami igaz újságot. 
    Ami meg is történt és amikor én leszármaztam a faluba, ő kelme már rég újságolvasó volt. Büszke is volt erre a képességére, de különösen arra a politikai tudományára, melyet lapjából merített. Ismeretségünket is azzal a kérdéssel indította, vájjon melyiket tartom igaz magyarnak a nagyszavúak közül. Azután ő is megmondta a véleményét. Meg kell adni, hogy a maga módja szerint ugyan, de meg tudta emészteni mindazt, amit olvasott. Tájékozva volt a világ forgásáról, különösen egyházi ügyekről-bajokról, és annyira, hogy például püspökeink teljes névsorát is tőle tanultam meg. 
    Egyszer meglátta nálam a Budapesti Hírlapot. Kíváncsi lett rá, s elkérte, hadd lássa, mit tud ez mindennapra annyi sokat összeírni. Az övé csak heteként jött. 
    A következő napon már visszahozta, s mást kért, így ment ez egy hétig. Mikor aztán ismét újságért jött hozzám, kérdezetlenül elkezdte:
-Meg ne bánkódjék, hogy „esmég“ itt vagyok, de erőst megkedveltem azt a rend újságját. Szeretem benne, hogy nem „gyápol“ (szidalmaz) senkit és nem csúfolkodik, mint az enyém. Megosztón értelmét is jobban veszem annak, amit belőle olvasok. 
    Találóbb és szebb tanúságot ennél aligha tehetne valaki hazánk szíve, a Budapesti Hírlap mellett, mint ez az egyszerű, eszes székely, ám a bukovinai magyarság okos józanságának sem lehetne eklatánsabb bizonyítéka.
                                                                                      Lázár bá’ kaszavásárlása.
   Elkövetkezvén a kaszának való munka ideje, Lázár bá’ úgy találta, hogy a régi immár nem helytálló. A nyele még no, mindcsak vinné ahogy-úgy, de a vasa már rég megmulta a dicséretes kort. Józseffalvától Szucsava, a város mindössze három órányira van, de mi az, számba sem vehető kis út, ha ilyen nagy szükség adódik elő. Mert szent igaz, hogy ez a szerszám inkább kell a parasztnak, ha kell, mint az uraknak a penna. Azért osztá van is becsűje, ha meg jófajta, messze megy a híe, akár szépszavalatú papé. Búzpiruláskor,vasárnapi élutánokon mind arról megyen a beszéd ott a kiskapuban a padkán: ki hol látott, fogott ilyenféle érdemes jószágot. 
    Szokás is a vásárlásnál jól „megvigyázkodni“, mert manapság sok a rosszember, de több a rossz kasza is, mint régen. Lázár bá’ is megszemlélte előbb a vasas bolt egész készletét (ha már itt vagyok bár lássak), míg megállapodott egynél, amelyiknek a csengése formált a józseffalvi estharangszóhoz. Valami jóféle kellett az legyen, már arról is megtetsződött, hogy a boltos nagy árt kért érte. Tizenkét fehérkére tartotta (egy fehérke húsz fillér). Persze, hogy a boltajtóban mindjárt alább hagyta, de mi haszna, ha kilenc s fél fehérkéből a felet nem akarta semmiképpen elengedni. De azért csak mégis összejöttek volna, ha arra nem halad Borbát Istvány komámuram, így azután a következőképpen történt tovább.  
   - Mit vásárol kend, komámuram?  
   - Ott ne, kaszát, de nem tudunk egyezni. Kilenc s fél fehérkét kér érte.  
   - Hadd látom. 
   - Ehole, soh’se képes, hogy annyit érjen. 
    Borbát Istvány, miután mind az őt érzékével rávizsgált a kaszára, ítélt.  
   - Hát rossznak nem rossz, hoz az enyémhez. De meszecske jár tőle mégis. A napokban vásároltam én is.  
   - Itt-e?  
   - Nem a Csernovitzban. Kicsi bajom volt ott a múlt héten — kend tudja — no akkor vettem. 
   - Mit fizetett?  
   - Kilenc fehérkét biza, de nem volt nagy ár érte.  
   - Akkor hát én mért fizessek többet, ha nem muszáj. Tán az én pénzem is csak olyan, mint a másé. 
   - Tudnivaló. 
   - Nyilván még maradt is ott, a honnét kend vásárolt? 
    - Ott vagyon elég. 
   - Hát ideadta-e azon az áron? - fordult erre Lázár bá’ a boltoshoz. Az csak a fejét rázta.
   - Ha nem, annyi. Maradjon békével! 
    Künn az utcán még körülményesebben megtudakolta Lázár bá’ a csernovitzi boltos dolgát, s hogy aztán útra tevődött, rántott egyet a lajbin, s nekiindult annak a nyolcvan kilométeres útnak, mely Szucsavától—Csernovitzig a vasúti sínek mentén halad, mert hát ott félfehérkével olcsóbb a jobb kasza. Szerencsére a tarisznya is bírta útravalóval, így osztán két nap múlva hazakerekedett ő kelme. Ma sem bánja ezt az útját, mert a mellett, hogy egy félfehérkét megtakarított, kaszát is olyat vett, hogy annak fenti nélkül is olyan volt az éle „örökénig“, mint a beretva.
                                                                               Szent Antal meg a székely leány. 
    Kati leány volt Istensegítsben, pedig — közmérték szerint — már asszony is lehetett volna korára. A huszonötödik nyár került immár piros orcájára, de még mind nem akadt párjára. Pedig nem volt csúnya leány a lelkem, meg azt se mondhatták rá, amit Tisza Ágnesről indítottak el: 
                Fehérleányt ne szeress. 
                Mert az árnyékot keres. 
    Ő bizony nem röstelte a munkát. Meg aztán a kétügyes kezével járt volna az a négy lánckapálais a Kis-Nyilason. De hiába csak nem történt, ki elkösse a fejét. Ilyen volt már a szerencséje. Meglehet talán az is oka volt ennek, hogy a Kati olyan nebáncsvirágforma volt, s addig válogatott, míg egyszer csak magára maradt. Akkor bánta meg a dolgát, mikor egy Aprószentek napján hajában maradt a pántlika. Nem kérte el legény, hogy a pipájára akassza, egy sem. 
   Itt immár csak szent Antal segíthet, ha akar. Ő már sokaknak kireparálta a szerencséjét, azért a kis böjtért meg imádságért, amit keddi napokon ajánlanak neki. Nyilván Katán is megkönyörült volna a szent házasságszerző. — hiszen nálánál buzgóbban talán még senki sem imádkozott hozzá ott a templom hátsó sarkában álló szobra előtt — ki tehet róla, ha vele is összeveszett. 
    A Kata buzgósága ugyanis nemcsak nagy volt, hanem egyszersmind hosszú is. Toldta mise után is még majd egy órával, ami megtetszhetett akárkinek, de a harangozónak sehogy sem volt kedve szerint való, mert a templomajtó után neki is vissza kellett maradnia. Ez így nem lesz jól — gondolta magában a harangmester, mikor már megsokalta, — valamit igazítani kell rajta. 
     Egy alkalommal tehát idejében megbújt a szobor mögött. Nyilván az volt a szándéka, hogy majd jól ráijeszt Katára és így megfelelőbb rendre szorítja. Mise végeztével, mint közönségesen ájtatoskodni kezdett Kata a szokott helyen. Tekintetét áhítatba rejtett türelmetlen vággyal emelte a szent alakjára. Majd mikor az utolsó anyóka is elkopogott, hangosra fordította az imádságát, hogy jobban értődjék, no meg azért is, hogy el ne vétse a rendjét, mert ki tudja gondolatait úgy, elzárni, hogy egy-egy feneketlen mélységből fölszakadó sóhajtás meg ne szöktesse azokat. Kata is csak Kata volt bizony, mikor így tört elő szíve vágya: 
- Izém, izém, szent izém, segélj férjhez az idén. A szobor hallgatott, de megfelelt helyette a harangozó készségesen a rejtekéből. Hangja dörmögve zúgott, visszhangzott az üres templomban, mint az orgona basszusa.  
- Esztendőre se biz én. 
    Kata megképedt, — de nem az ijedtségtől. Jól hallott-e? Semmi kétség, de hát ez már mégis csak sok. Vére is, mérge is arcába lobbant egyszerre. Fölállott, s csak úgy félvállról vetette oda lesajnálólag:  
    - Oh, édes szentem, be’ fölhúzád az orrod! 
Így maradt a mi hazánk pártában.
                                                                                             A moldvai csángó. 
      Az öreg László István, istensegítsi plébánostól hallottam az alábbi nagyon jellemző apróságot. 
    Néhány évvel ezelőtt a romániai Strunga nevű fürdőhelyen időztem. Az ott közelben elhúzódó országúton, sétáim alkalmával, gyakran találkoztam csángó magyarral. Megismerni őket cylinder formájú, piros pántlikával átkötött szalmakalapjukról és a nyomott ráncra szedett, piros virággal kivarrt inggallérról. Különben oláhos a viseletjük, meg a beszédjük is, mely mindenkivel szemben, mint a román nyelv — tegeződő.
    Egyszer nyomon követtem egy csángó borítós szekerét. Az atyafi a kocsi mellett haladt, s élénken beszélgetett a benne ülő nyolc-tíz évesnek látszó fiacskájával. 
   - Tata, adjál apat (vizet) 
   - Várj, fiam, mindjárt fontinát (kutat), érünk Ekkor véletlenül hátranézett a csángó, s a mint megpillantott, tisztességtudóan, oláhul megköszöntött. Magyarul fogadtam. Az én emberem erre úgy meglepődött, hogy kalapját is elfelejtette visszatenni, s elámulva kérdezte. 
   - Te hová való vagy? 
   - Istensegitsbe, a bukovinai magyarok közé.  
   - Ki a ti falutokban a papocska? — kérdezte azután hirtelen, mivel föltűnt neki a reverendám, s megbizonyosodni akart, várjon valóban pap vagyok-e? 
   - Én volnék, — válaszoltam. 
Erre odaszólt a fiának:  
   - Szökjél le a szekérről te és szárut muna la domnu papocskának. (Csókolj kezet a tisztelendő úrnak.) 
   - Azután újra felém fordult.  
   - Mit csinálsz ebben a nagy spitálban? — kérdezte a fürdőházra mutatva. — Talán fáj a kapud (fejed)?  
   - Nem. 
   - Vagy az inimád (szíved)?  
   - Az sem.  
   - Lehet a csicsorod (lábad) nem jó?  
   - Az, de már megjöttem a bajból, most könynyebben érzem. 
   - No, hát akkor visszamehetsz a faludba prédikálgatni. 
    Akkoriban még így beszélték a romániai csángók a magyar nyelvet, manapság már így sem.

Lakodalmi szokások a bukovinai magyaroknál. 1873.

Publicat: Vineri, 10 Mai 2024 05:18 | Accesări: 459

                                       Lakodalmi szokások a bukovinai magyaroknál.     

                                              (Egri Népujság, 1873-10-09/41. szám).
    A házasulandó legénynek a leánynyal való rövidebb vagy hosszabb ismeretsége után történik a megkérés. A legényes háztól, mielőtt a megkérés történnék, egy küldött megy a lányos házhoz , — megkérdezendő: hajlandók-e ekkor és ekkor a leánykérőket elfogadni? Mert tagadó válasz esetében sokszor el is szokott maradni. Vagy pedig a megkérés a szülők előleges megegyezése folytán is történik. A kérők a legény szülei, rokonai, vagy ezek nem létében valamely jó ember. Midőn a lányos háznál várják a kérőket, egyet-mást készítenek, hogy a megkérés után, régi szokás szerént, megigyák az áldomást. Ezután természetesen következik a beiratás a kihirdetésre, hová a legény és leány elmennek. 
    A lakodalom előtt keres mindkét fél egy-egy embert, ki az egész ünnepélyt vezeti és ki a vendégeket is meghívja. Ennek czíme: gazda. A gazdának a vendégek kivétel nélkül engedelmeskedni tartoznak, mert ellenkező esetben nagy rendetlenség állhat elő. A vendégeket következő forma szerint hívják meg: 
    „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Örvendünk és hálát adunk Isten ő sz. felségének, hogy a mai dicsőséges napra fölvirasztotta kegyelmeteket. Kívánom Isten ő sz. felségétől: tartsa, maraszsza továbbra is kegyelmeteket; őrizze és oltalmazza szerencsétlenségektől és szomorú változásoktól. Édes házi uram és gazdasszonyom, kegyelmeteket, valamint az atyafiakat (vagy jóbarátját v. komáját) én általam invitáltatja az ő kegyelmek- gyermeiknek első tisztesség-tétele napjára (úgy mint megnevezi a napot) egy kevés ételre és italra elvárja.“ Ekkor mindenki úgy, ahogy tudja, megköszöni a meghívást. 
    A házasulandó legény keres magának egy pár embert, kik leginkább legközelebbi rokonai szoktak lenni vagy igen jó emberei; e párok egyike a násztárs, a másik a násznagy. A násznagy tartozik a legény vendégeinek egy asztalt, továbbá egy, száraz fánkokkal, szilva, alma és gyertyákkal felékesített kalácsot készíteni; a násztárs is egy ilyen kalácsot süttet. 
    Az esküvő előtti estén történik a mátkaság vagy a kézfogó és gyűrű csere. Ekkor a vőlegény, násznagy, násznagynő, násztárs, násztársnő és a vőfény a gazda vezetése mellett elmennek a leányos házhoz, hol már a leendő menyasszony — kit „hazainak" neveznek, fel van aranyos téli (örök) zölddel ékítve, bemenvén a szobába, a legény gazdája a következő beszédet tartja: 
    „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Jó emlékezetben lehet uram, kegyelmetek előtt, hogy Isten ő sz. felsége a maga dicsőségében uralkodik és ilyen módon tudjuk prófétái által, hogy Isten ő sz. felsége első teremtésében teremté az eget, melyet megrakott nappal, holddal és fényes csillagokkal és szép fényes felhőkkel; azoknak utána Isten ö szent felsége teremté a földet, melyet megáldott füvek, fák és folyó vizekkel és minden teremtett állatokkal, amelyek azokban vannak és azok után a hatodik időben teremté Isten az emberi nemzetet u. m. Ádám első atyánkat és elaltatván Ádámot, kivevén balfelől egy oldalcsontját s alkotá Éva anyánkat társul. — De mivégre? Nem egyébre, hogy az emberi nemzet megsokasodjék és a mennyei karok betelnének; tehát jó uram! Mi is elindulván úgymint: kegyelmetek atyjok fia (a vőlegényt értik) a sz. házasság utján, — mert Isten ő sz. fölsége föltalálta a hét szentséget és a 7 szentségnek hetedikén a sz. házasságot is és mi is föltalálván nemes N. falván lakozó N. uram szárnya alatt felnőtt gyermekét: N. és ugyan feltalálván nemes N.-ben N. uram és N. asszonyomnak felnőtt kedves leányokat és mivel ők magoknak egymást megígérték vala, hogy meg fognak elégedni egymás személyével, hogyha Istentől kegyelmet nyernek a sz. házasságra. A sz. házasságnak pedig első fundamentoma a mátkaság, jegy-gyűrű és ruha felváltás, tehát tessék jó szószóló uram (a leány gazdája) azon becsületes jámbor hazai leányt elővezetni.“ 
    Ekkor elővezetnek a „hazai“ barátnéi közül, kik itt számosan össze vannak gyűlve egy csúf, rongyokba öltözöttet és kérdik a vőlegényt: vajon ez-e az, kit ő keres? Ez természetesen nemmel felel, mire kérik elő újra a hazait. Ismét az előbbinél rútabb leányt vezetnek elő és kérdik a vőlegényt, hogy ez-e, kit ő keres? A tagadó válaszra elővezetik a hazait és a vőlegénnyel kezet fogatva következő áldást mond az egyik gazda fölöttök:
    „Dicsértessék a Jézus Krisztus szent neve! Ábrahám, Izsák és Jákob Istene áldjon meg benneteket és adjon össze.“ Ezek után így imádkozik: „Te tudod és látod, az Isten, hogy ezen becsületes jámbor személyek nem bujaságból vagy más okból, hanem a Te rendelésedből lesznek hites társakká. Áldd meg ah úr Isten, az égnek harmatjával és a földnek zsírjával. Éljetek Istennek!“ — Erre a mátkások így felelnek: Mi is fogadjuk, hogy egymást holtunkig segíteni és szeretni fogjuk, mire Isten segéljen bennünket! Ez alkalommal a vőlegény ajándékot ad a hazainak, mely ebből áll: egy nagy ruha (melyet kontyoló ruhának neveznek) egy gyűrű és egy pár forintból, amint ezt a vőlegény tehetsége engedi. Az ajándék következő szavak kíséretében nyujtatik át a hazainak: „Édes kedves becsületre méltó hazai leányasszony! Kedveskedik vőlegény uram egy szép mátka ruhájával és jegygyűrűjével azonkívül, egy szép aranyával, s hogyha az Isten élteti ez árnyék világban, még több hitestársi szeretettel fog szolgálni.“ — Megköszöni a hazai nevében a gazda: „Igen szépen köszöni hazai leányasszony ezen szép ajándékot, vőlegény uramnak.“ Most a leány ad ajándékot a vőlegénynek e szavak kíséretében: „Mégis halljon szót, becsületre méltó vőlegény uram! E szép ajándékával kedveskedik hazai leányasszony vőlegény, uramnak, úgymint: jegygyűrűjével mátkaruhájával s ha Isten megsegíti ezenkívül még többel is fog szolgálni.“ 
    Ezután asztalt terítenek és a vendégekkel asztalhoz ültetik a vőlegényt a hazaival egy szegletbe, a vőlegény mellé a vőlényt. Ezután a násznagy és násztárs ül a hazai mellé a nyoszolyó lány, a násznagy és násztársné ülnek; az estén ott lévő leányok ott foglalnak helyet, ahol akarnak. Az esküvő napon mintegy délig összejönnek a vendégek mind a két házhoz; ekkor egymásnak hirt adva, zene kíséretében elmennek a templomba, hol megtartva a szokásos esküvőt, a vőlegény vendégei a násznagy házához, a hazai vendégei a hazaiéhoz mennek, hol egyet tánczolnak s az asztalhoz ülnek.
     A vőlegény és hazai most már külön mindegyik a szegletet foglalja, el, ez lévén nálok az első hely. A vőlegény kalappal fején, melyen a hazai által készített bokréta díszlik; a hazai többnyire téli zölddel van felékítve, ha hajadon; ellenkező esetben az ékítés elmarad. 
    A jó zenének nem szabad hiányozni, mi ilyenkor folyton szól. Búsnál búsabb hangokat, dalokat sírnak el a nemzeti hegedűsök ilyenkor. Eközben kezdik az ételeket felhordani és miután az asztalok mind be vannak rakva, ilyen módon mondják be: „Becsületreméltó vendéguramék! Kiket örömapa uram, örömanyaasszony és vőlegény uram (vagy hazai leányasszony, amint melyik háznál vannak) meginvitáltatott vala, amelyre az Úr Isten kegyelmeteket megsegítette: eljöttek tehát s annak fejében kegyelmetek számára egy kevés ételt és italt készíttetett, melyek első beadásához tessék uraim kegyelmeteknek, nyúljanak hozzá: egyenek, igyanak és vígan mulassanak.“ 
    Az ételt igy köszöni meg a vendégek egyike, ki leginkább ért ahoz: „Igen szépen köszönjük, örömapa uram és örömanyaasszony (mint amelyik háznál vannak) hozzánk való szívességöket; mi is hozzá látunk a kkegyelmetek jóvoltából: eszünk, iszunk és vigan mulatunk, hogyha házi gazdánk és asszonyunknak, de legfőképpen vőlegény uramnak jó kedvét látjuk.“ 
    Ha a második, harmadik, vagy negyedik tál ételt adják be, szintén így mondják be, csak első helyett az ételek számának megfelelő számot mondják.
    Asztal után a legény, ki az egésznek vezetője, fölkéri a hazait a tánczra, ki csak háromszori fölkérésre hagyja el helyét; néhányat fordul. Aztán a vőlegényt kéri fel háromszor és átengedve a hazait; a násznagynét és násznagyot szintén, kik már nem igen várják ekkor az ugrálást. . . végre fölszabadul a táncz. 
    Megjegyzendő, hogy míg az asztal tart (ebédelnek) habár a zene folyton szól, még sem szabad az asztaltól fölkelni a tánczra.
    Az asztaltól fölkelve, estefeléig tánczolnak; ekkor kocsira ülve vagy ha az idő kedvez, gyalog mennek a leányos házhoz a gazda vezetése alatt, hol a kapuk erősen be vannak kötve szalma-tekercsekkel s fölfegyverezve őrzik a bejáratot; megérkezik a menet, miután egy ideig otromolta a kapukat és mintegy hévévé mennek be, a házajtóban egy tányéron három pohár italt tartva a hazai gazdája a vőlegény, násznagy és násztárs számára. Ezzel megtisztelve szabad a bemenet a szobába, hol a hazait útra készen a szegletben találják, siró barátnéitól körülvéve, kit ismét csak nagy kérésre engednek; mindig egy vagy két darab aranyat kérnek, mire a vöfény egy vagy két darab (húszast) fehérkét letesz s ekkor vihetik a hazait. 
    Míg ez a szobában történik, azalatt künn a hazainak a már egy rakáson levő ruháját kocsikra rakják és felültetve a hazait, néhány házzal odább hajtanak, hál megállva, tánczolnak, mialatt a vőlegény a násznagy- és násztárssal a gazda kiséretében visszamennek a hazai szüleihez, megköszönendők a leányt, ami így történik. Az öröm apa és anya leülve fogadják az előttök térdeplő vőlegény köszönetét, ki így kezdi: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Édesapám és anyám, gyermekek után köszönöm, hogy nekem egy szép virágot felneveltek, és megőrizték mindenféle veszedelmektől és megvonták magoktól mind ételeket, mind italukat s édes álmukat s fölnevelték ekkoráig és nekem adták hitestársul. Én N. N. fogadom e mai naptól fogvást, hogy gondját viselem, mint hitestársamnak." Ez utóbbi szavak után kezet csókol, mely után visszatérve a többiekhez, a hazai kocsira, a vőlegény sok más legénynyel lóra ül; ekkor látni itt valódi lóversenyt. A vőlegény a hazai kocsiját kíséri, míg a többi legények elvágtatnak a legényes házhoz, hol a legelső lovas egy pohár italt s egy ez alkalomra készült pereczet kap. 
    E menet, mint mondám, lovas legényekből és ujjongó vendégekből áll, kik mintegy ¼ óráig fölczifrázott kocsikon járva viszik haza a hazait. Ezt hazai hordozásnak mondják.
    Este a násznagy-kalácsért mennek, melyet égetett lámpák kíséretében visznek a lakodalmas házhoz. 
    A kalács ünnepélyes elhozása után az asztalhoz ülnek, mielőtt azonban az történnék, minden pár vendég ajándékot mondat az uj párnak, mi rendesen egy forint (1 frt) szokott lenni. 
    Az ajándék bemondást a násznagy kezdi meg, utána a többiek. Ezt az új pár egymás mellett állva fogadja. A bemondás következő szavak kíséretében történik: „Édes kedves, becsületre méltó vőlegény uram és hazai leány asszony! ezen szép ajándékjával kedveskedik kegyelmeteknek N. N. úgymint egy szép ezüst forintjával s ígéri, hogy ha az Isten élteti, evvel ki nem fizeti, hanem több atyafi szeretettel fog viseltetni.“ 
    Megköszöni az uj pár nevében a gazda: „Igen szépen köszöni a vőlegény uram és hazai leányasszonyom. Ígérik, hogyha Isten élteti, ezt vissza fogják fizetni; addig is ezerannyit adjon Isten helyébe.“ 
    Az ajándék bemondása után asztalhoz ülnek; a már említett módon történik minden, ahol ha eddig mondva nem volt is, nem hiányoznak a pohárköszöntések, mely közt a fiatal párnak szerencsét s boldogságot kívánnak; továbbá megemlékezvén mindenről, ami nekik jó és fájdalmas és kérik az Istent, hogy a roszat távoztassa el tőlük, míg a jóra segélje meg. 
    E közben gyakran mondogatja a gazda! „A házigazda vagy örömapa és anya kívánja, hogy senki se torkán se talpán kímélést ne tegyen; te meg Kakas húzzad, vonjad ki világos viradtig!“ 
    Aztán mulatnak borúra derűre…Kora reggel megindulnak zene mellett hajnalozni, mint ők nevezik; ez alatt a vendég gyűjtést értik. Kit aluva találnak, azt kegyetlenül megöntözik vízzel, így összegyűlve elhozzák a násztárs-kalácsot, mely után egész délutánig vendégeskednek és mulatnak, s midőn pedig már a jóból sok volna, dalolni kezdik az: 
                                  Eddig vendég jól mulattál
                                  Ha tetszenék elindulnál… 
    czímű dalt és szomorú nóták muzsikáltatása mellett szétoszlanak. 
   Bukoviniai magyar testvéreink e lakodalmi szokásaiból kitűnik, hogy ők csakugyan magyarok. 
    Közli egy bukovinai magyar.

Madéfalva után 113 évvel.

Publicat: Sâmbătă, 11 Mai 2024 03:49 | Accesări: 307

                                                                              Madéfalva után 113 évvel.

                                                                       Egyetértés, 1877. január 5/4. szám.
     
    Drusbáczky György józseffalvi plébánostól, alább adunk egy közleményt a bukovinai magyarok keserves viszonyainak ismertetéséül, melyet még egy fog követni. A jó öreg, mint lelkes atyja községének, mint jó papja egyházának, szünetlenül munkálkodik az elszakadt magyar testvérek érdekében. Élénken ecseteli elhagyatott sorsukat, nem titkolja el a beléletükben felmerült bajokat és hibákat; véd, fedd, int és tanácsol, annyira szívén fekszik az idegen népcsaládok közzé dobott és ott veszélyek, szerencsétlenségek, viszályok között árválkodó „kis magyar sereg“ sorsa. 
    Hanem nagyon kívánatos volna már egyszer valahára, hogy a magas és legmagasabb kormány is méltatná már egyszer e vér és nyelvrokonok ügyét bölcs figyelmére. Mert mégis csak különös, hogy hiába kiáltják be panaszaikat az anyaországba. A társadalom filléreit rakja ugyan össze, hogy segítsen rajtuk, de a cultusministerium nem is hederít ügyekre. Zsedényi interpellátiója elhangzott, a kormány bérleti ügyekkel foglalatoskodik.
    A bukovinai magyarság kér és rimánkodik, hogy kebelezzék ki egyházi tekintetben a jelenlegi érsekség alól, mely nem bír érzékkel nemzeti és művelődési szükségleteik iránt; kérik, hogy helyezzék őket a szatmári egyházmegye hatósága alá, de hát panaszukat nincs ki hallja a sajtón kívül, mely fel-felszólal és a közönségen kívül, mely rokonszenvvel kíséri ügyeket. Talán rettenetes sokan vagyunk a ministerium számításaiban, talán annyira elszaporodtunk, hogy a félteke nem elég befogadni fajunkat, másképp érthetetlen és menthetetlen e hanyagság. Pedig az a legkisebb mit a bukovinai magyarságért megtenni kötelességünk, mert meg volt mondva, hogy több is kitelnék tőlünk. 
   Az állam óriási birtoktestekkel rendelkezik, potyázik is velük a la Kégl bérlet, hát nem juthatna e szorgalmas és szapora faj számára hely az országban. Ha milliókat kidobnak czéltalanul, sőt kényelműen, sőt bűnös módra, nem volna módja és helye, hogy áldozzunk önvéreinkért is, mi busásan meg fogja hozni a kamatot. De végre is ha ez utóbbit ez idő szerint nem lehetséges is megtenni, ám akkor legalább tegyenek annyit, hogy az isszonyúan lélekölő, nemzetiségellenes, pusztító és elerkölcstelenítő lembergi egyházi kormányzás alól szabadítsák meg a bukovinai magyarságot. 
   Hja, de a mi nagy pipájú kevés dohányú politikusaink mindenre ráérnek, csak a legtöbb és leghasznosabb ügyek elintézésére nem.
    A bukovinai magyarok. Józseffalva, decz. 21. 1876. I. rész
    Engedje meg a tisztelt szerkesztőség, mely oly folytonos figyelmet tanusít, elzüllött és elszigetelt bukovinai vérrokonai iránt, hogy megragadjam az év végén az alkalmat, az itteni magyaroknak, főkép a józseffalviaknak szomorú sorsát lerajzolni. Azok, kiket a sors ide vetett és honfitársaiktól elzárt, tiszta eredetű magyarok, hagyományaik szerint Attila maradékainak tartják magukat. Öt helységben Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva és Fogadjisten falvakban szorultak össze. Régente még kilencz faluból állt a magyarság, úgymint az előbbi öt mellett Laudonfalva, Hatna, Litény és Falkó községekből. Ezekben a folytonos küzdelmek közt, kiveszett a magyarság végképen. Eloláhosodott, elmuszkásodott, elpusztult a kis magyar sereg örökre. Szerencse és nagy kitartás kellett hozzá, hogy a többi öt falu is hasonló sorsra nem jutott a német és lengyel kormányzat, az oláh fajelnyomás alatt. Híven megőrzötte ez elszakadt csoport nemzetiségét. Magyar nyelven beszélnek, magyar a szokásuk, maguk közt házasodnak. Szép, tiszta, erős, bátor és munkás egy nép, földmívesek, hanem szegények, a mint mondani szokás, olyanok, mint a templom egerei. E miatt nagyon hátra maradt közöttük a miveltség ügye, kevesen tudnak olvasni. 
    A gyermekek egy része eljár iskolába, míg megtanul olvasni, de azontúl az élet gondjai közt elfeledi azt is, amit tanult. Nem is csoda e százados hátramaradás, mert senki nem gondoskodik róluk, árvák ők egészen ez idegen népek között. Lelki ügyek az ötven mértföldnyire fekvő lembergi érsekség alá van rendelve, ahol nem értik meg és nem is érnek rá gondoskodni vallási szükségeikről. Ritkán látogat ide valaki és ha eljönnének is a canonica visitatio alkalmából, nem tudnak a néppel nyelvén közlekedni, nem hallgathatják ki igaz panaszaikat, nem segítenek rajtuk. Az utolsó canonica visitatio 1857 tavaszán volt. Húsz év óta felénk se nézett senki és ki is veszett bizodalmunk, hogy a mostani érsekség tagjai valamikor Bukovinába néznének: quorum venter Deus est. Valódi elveszett juhok a szegény bukovinai magyarok. 
    Ha az itteni csaló, romlott, felfordult nemzetiségünket elfojtó világból ki nem ragadják, és a szathmári egyházmegyébe nem csatolják az öt falu magyarságát, el kell pusztulniok rövid időn át. Istenben boldogult és fáradhatatlan Mártonffy Mór minorita, s apostoli missionarius Törökországban volt az, ki összegyűjtötte az elszórt kóborló magyarokat. Néhány évig a moldvai határon lakott velük, végre sok sanyarúság után 1776. november 6-án letelepíté őket Bukovinábana Szuczava mellett Czileny erdőségben. Itt támadt a helység, mely Istensegíts nevet kapott, utána jött Fogadj Isten, s úgy a többiek. Mártonffyt ennyi följegyzés örökíti meg: „Istensegits in libro mortuorum haec leguntur die 22-a Decembris 1794 mortuus ANC. Mauritius Mártonffy minorita conventualis, parochus hungarorum Bukovinensium annorum 67.“ Az, hogy ki temette el nincs megírva. 
    A lengyel historikusok szerint a bukovinai magyarok ugyanazok, a kik hajdan ősatyuk Rákóczy alatt hadakoztak és a tábortól elszórodva visszamaradtak. 
    Már akárhogyan áll a dolog, elég szomorúsággal telik el lelkünk, hogy ellenséges elemek közzé vetett a sors, s örökösen harczolni kell. A vadat üldözik úgy a verebek, mint bennünket az ellenségek. Pedig magunk között is akad viszály, gyakran meglátszik rajtunk, hogy még a csapások sem tudnak erősen összetartani, noha most fenyeget éjszakról a legnagyobb veszély a pánszláv áradatban. És jaj akár mindnyájunknak, ha egyszer ez kiterjeszti karjait felettünk és válásunk felett, mint a szerencsétlen Lengyelország felett. Ne adja Isten azt elérni, mert én öreg ember vagyok, de készebb inkább meghalni, hogy sem e pusztulásnak tanúja legyek.
    Bukovinában most még semmi sem mutat arra, hogy a veszély oly közel fekszik. Csend van, katonát sem látni, csak imitt-amott lézeng a határon néhány rongyos részeges financz. De ezektől bátran át lehet menni, szabad az út Moldvába, hol nagy mozgás van, és sok muszka gyűl össze. 
    Hogy áttérjek a bukovinai magyarok sorsára, meg kell említenem, hogy azon papok közül, kik néhány falu magyarságának annyi bajt okoztak zsarolásaikkal és részmagaviseletükkel, Tornay Antal hadikfalvi plébános júniusban szerencsétlenül járt. Ez is egyike volt azoknak, kikkel a község folytonos visszálkodásban állt. Hiába folyamodtak ellene, ő és különösen Vass, andrásfalvi lelkész, kit a szereti Negnus, ez örmény származású kapitány prolegál, sok zavart idéztek elő, feldúlták a magyarság békéjét és vallási csendjét. 
    Tornayt júniusban éjfélkor egy fegyveres rablóbanda a hadikfalvi plébánia lakban megtámadta és félholtra verte. Augusztusban a kapott ütések miatt meg is halt, a banda pedig nyom nélkül eltávozott, a rendőrség máig sem fedezte fel, hogy kik voltak. A szerencsétlen ember most isten ítéőzőszéke előtt áll, s az ő irgalmasságától várhatja a kegyelmet, mert itt nagyon rossz hírt hagyott hátra. A pénzt, mintegy 18 ezer forintot, mit tőle elraboltak, jobbadán uzsorával szerezte, türelmetlen, nem jó életű pap volt. 
    És a szegény hadikfalviak megint roszul jártak. Az andrásfalvi sokszor vádolt és sok rosszat elkövető plébánost tette oda a kapitány által félrevezetett lembergi consistorum administratornak. A magyarság panaszai tehát nem hatolnak fel Lembergig, s a viszály nőni fog, ahelyett, hogy elenyésznék. Vass már Istensegítset és Fogadjistent pusztulásra vitte, tartok tőle, hogy Andrásfalva és Hadikfalva is hasonló sorsra jutnak. — Kimondhatatlanul nagy e felső falukon a baj. Az idén még rossz termésük is volt, a pusztulás napirenden van, s a községi életben a szegénység és elégedetlenség sok bűnnek ad létet. 
    Megnyugvásul szolgál lelkemnek, hogy e belső zavaroktól távol állok józseffalvi egyházammal és községemmel. Hat mértföld távolság választja el Józseffalvát a felső magyar faluktól. Mi épp a moldvai határszélre estünk, a határ innen alig van távolabb 1500 lépésnél. Van a mi községi életünkben is baj, de nem oly rendkívüli, mint a felső községekben. Hadd szóljak most már a mi dolgainkról. 
    Drusbáczky György, plébános.
    A Bukovinai magyarok. Józseffalva, decz. 21. 1876. II. rész
    Józseffalva öt faluval báró Czetrino volt osztrák földmivelési miniszter uradalmát képezi. A moldvai kormánytól vette meg 150 ezer forintért. Azelőtt Kusa fejedelem birtokát képezték, ki azokat a moldvai görög nem egyesült szlatinai zárdától idegeníté el. Kis német herczegséggel fölér ez uradalom. A legjobb földei, nagy bikkes erdei vannak. Mégis csak hasznos Ausztriában miniszternek lenni. B. Czellino az előtt szegény ember volt, most roppantul pénzes. 
    Az idén az alsó magyar községre Józseffalvára kegyelmesebben tekintett az ég, mint a felsőkre. Meglehetős bő termésünk volt, különösen a törökbúza fizetett sokat. Községünk erkölcsi élete sincs megromolva. Elég bizonyítékul felhoznom, hogy csak egy orosz zsidó korcsmáros lakik itt és korcsmájába lopva járogatnak. A szószékről dorgálom is a korcsmába járókat folyvást, és ezért a jobbak félnek az üveg fenekére tekinteni. Fájdalom, a felső magyar község a Galicziában és Bukovinában általánossá vált bajban szenvednek, az orosz zsidó korcsmárosok nagyon szaporodnak, pedig ezeken át vezet a szegénység útja. 
    Falunk meg volna békésen, amint meg volt 35 évig egy húzamban, míg Vánra János volt az elöljáró. 
    Ezen állásról azonban e józan, becsületes és igazságos ember lemondott s vele a béke és rend is egy időre eltávozott. Kismödy Jánost választották helyébe bírónak, ki rossz erkölcsű, iszákos ember. Sok gondot és harczot ad nekem és községünknek. Harminczöt éven át nem volt annyi zavar, mennyit ez ember rövid idő alatt csinált. 
    E rész oldalát életünknek megvigasztalja a másik oldal, hogy templomunk már fölépült. Ezer és ezer hála a jó istennek, mellé forró köszönetünk a magyarországi kegyes adakozóknak. 
    Templomunk legszebb és legerősebb épület az egész vidéken. A fehér bátoggal bevont nagy és kis tornyon több mint egy éve nyugszanak a keresztek, hirdetve az Isten dicsőségét és magyar testvéreink jóságát. A templom tetőzete fazsindellyel van fedve és vörösre festve. 
    A fal külső része kivéve az oszlopokat, párkányzatot és czifrázatokat, melyek fehérre vannak meszelve, a többi egy szín kékre van festve. Belől a templom egyszerűen tiszta fehérre van meszelve. Hófehérsége mindenkit meglepne, aki nem tudná az ártatlanság mily áldozatával idéztük elő e tisztaságot. Régi, de szép és ártatlan szokásnak hódoltunk, hogy szeplőtelenné tegyük templomunkat. Midőn a kőmivesek a meszelést belől bevégezték, felszólítottam a falu asszonyait, hogy hozzanak reggeli friss édes tejet. Szívesen tették, egy se maradt el adományával. Az így összehordott friss édes tejbe kevés meszet kevertünk s azzal újra kimeszelték. azasszonyok oda voltak az örömtől, midőn látták, hogy e meszelés után a fal gyönyörű fehér sima, mint az alabástrom. Egész buzgósággal ajánlották fel, hogy hoznak, amennyi tej csak kell. 
    November hó 14-én délután emelték fel a tizenöt ölnyi magas toronyba a nagyérdemű jótevő gróf Zichy Domonkos által felajánlt ütőn és koronán kívül, általa adományozott három mázsás harangot. Hálálkodva, imádkozva és könnyezve ünneppé tette a nép részvéte a harang fölemelését. Csinos kiállítású harang ez, szép hanggal. Egyiken az említett méltóságos gróf czíme és a védszent neve van nagy betűkkel kiöntve: „Ajándékozta és szent Domonkos tiszteletére fölszenteltette gróf Zichy Domonkos“. A harang legalsó körzetén az öntő neve van: „Öntötte Walser Ferencz Budapesten 1876. 830. szám“. A harang másik oldalán szent Domonkos képe van ábrázolva, bal kezében keresztet, jobb kezében könyvet tartva, baloldala mellett tüzes kanóczot tartó kutya van öntve. 
    November 19-én ismét kedves gyönyörű ajándékban részesült templomunk. Békésgyulai özvegy Wenckheim Stephanie grófnő adományozott egy drága misemondó ruhát és egy pár fehér selyem oltárvánkos kézi munkát. Ajándékát azon kívánsággal küldte, hogy a jövő 1877. évi szent István magyar király ünnepnapján használtassák legelőször miseszolgálatra.
    A 15 öl hosszú és 6 öl széles templomhoz már csak az illő ajtók, ablakok és a belső felszerelés hiányzik. Nagy azonban a mi bizodalmunk magyarországi testvéreink segedelmében, hisszük, hogy áldozatkészségük lehetővé fogja tenni a teljes berendezést.
    Az iskolának is, mely szintén a jószívű magyarországi hazafiak kegyes adakozásából építtetik, már föl vannak állítva falai. Csinos és erős kőépület ez is. Oly szilárdul van építve, hogyha valaha a mindenható Isten tehetséget ad, emeletet is lehet ráhúzni. Az iskolaépületnek hossza kilenct öl, szélessége hat öl. Van benne egy tágas tanterem, egy községszoba, a tanítólakás kamrából és konyhából és az épület alatt pincze.
    Szükségesnek láttam mindezt részletességgel megírni, hogy láthassák Magyarországon, mennyit készítettünk el adakozásaikból, és hogy mennyire készültünk el a templommal és mennyire az iskolával. A magyar hazafiság tudjuk, hogy továbbra is segedelmünkre lesz, s elérjük lassankint, hogy fölépült templomunk és épülő iskolánk nemcsak külsőleg, hanem fölszerelésében is dísze lesz a vidéknek, s mint emlék fogja hirdetni a testvérek áldozatkészségét, nemzeti érzelmeit. 
    Kiolthatlan hálával tartozunk azokért, amiket jóságuk irányunkban tett. Nem fogjuk elfeledni a fáradozást, buzgóságot. Fogadják mindnyájan a magyar felebaráti cselekedetért a józseffalvi magyarok nevében a legmélyebb nyilvános köszönetünket. Az ég ura áldja meg a magyarországi kegyes adakozókat. A templom, melyet az Úrnak emeltek, hol a szegény elszakadt magyar anyanyelvén imádhatja istenét; az iskola, hol az idegenek közzé zárt véreknek gyermekei magyar nyelven tanulhatnak, legméltóbb hirdetői és biztosítékai a bukovinaimagyarság fenmaradásának! 
    Még egyet! Nagyon örvendek és velem együtt mindnyájan az itteni magyarok, hogy a Magyarországon jótékonyan nevelt gyermekek felől jó hírt hallok. 
    Azt írják, hogy jól tanulnak, de tanuljanak is, mert ők a mi igyekezetünk és magyarságunk zálogai. 
    De bezárom soraimat, mert az egy hónap óta ködös, nedves, esős időjárás három nap óta hidegre fordult. Nagy hófúvások állottak be zord faggyal, viskómban megérzem erejét. A roskadt bérbe fogadott házba, mely a paplakot pótolja, erősen jár a hideg, és ilyen öregembernek keze hamar megmerevül. Magamat és az elszakadt bukovinai magyar testvéreket, főképpen a derék józseffalviakat kegyességükbe, szeretetekbe és pártfogásukba alázatosan ajánlom. Isten áldása maradjon velünk!
 Drusbáczky György, plébános.
 

Az andrásfalvi reformátusok (1777-1942)

Publicat: Duminică, 19 Mai 2024 10:57 | Accesări: 731

                                                                       

and 7       

 

                                                                                            Az andrásfalvi reformátusok

    Újabb, hiánypótló anyag kerül a bukovinai leszármazottak kezébe, mert valós történelmünk, és annak felkutatása, napjainkban is folyik. Az egykori andrásfalvi reformátusok életét tárgyaljuk. Aránylag kevés, és általános dolog az, ami róluk ismert, és ez nemcsak a krónikásoknak, hanem nekik is köszönhető, hisz már eleve az elszigetelést választották. Már volt egy próbálkozásom velük kapcsolatban 2016-ban, amikor megjelent egyik könyvem: Az andrásfalvi reformátusok levelei 1891-1945 között. Sok nem talált magának helyet ott, főleg a tudósítások. Most ezeknek a gyűjteményét közlöm. 
    Beddäus kapitány jelentette 1785-ben Bukovina első katonai kormányzójának, Karl Frey von Enzenbergnek, hogy talált Moldvában egy kis református közösséget, 30-35 családot, akik hajlandók volnának Bukovinába telepedni, azzal a feltétellel, hogy őket ne válasszák el egymástól. Elfogadva feltételeiket, eleinte Raráncsa (Rarantze) nevű helységbe telepítették őket (1786-ban). Onnan húzódtak le a Szucsáva melletti Scheia-ra, menekülve a 18. század végén dúló orosz-török háború elől, majd Andrásfalvára (1788-ban). A nevek és a tiszteletesek beírásai után ítélve, székelyföldiek, de erdélyiek is vannak köztük (Szatmár) és nagyon úgy tűnik, hogy rokonságok is voltak.
    Az első református templom Andrásfalván Miskolczy István tiszteletes kinevezése után épült, fából. Ugyancsak ő öntette az első harangokat is. Mivel a régi templom befogadóképessége kicsinek bizonyult, újabb templomot építettek 1835 körül, azt is fából, szövérdi  Bíró Mózes református lelkész idejében. Sokáig állt ez a fatemplom, mellette a kőből épített parókia. 1908-ban épült fel a gyönyörű, új református templom, Szász János lelkész idejében. Itt is a kaláka és az összefogás segítette elő a templom gyors felépítését. Segélyt is kaptak, de a hívek is hozzájárultak a kiadásokhoz. A templom felépítése után itt tartották istentiszteleteiket. A református templomot az ortodox egyház vette át, a magyarok eltávozása után, 1945-ben, a kolozsvári Kálvinista Egyházzal kötött egyezség alapján. 
 
and 1
 
    A reformátusok első lélekápolója Ajtay Sámuel levita volt, aki még Moldvából jött a kivándorló hittársaival (1788-1801 között). További lelkészek:
Miskolczy István: 1801. aug. 26 - 1826.
Bíró Mózes 1830. március 2 - 1866. szept.12.
Pap Mihály, Biszak György, Kerekes Eduárd kántorok: 1866 - 1867
Kovács Sándor: 1867 - 1871
Zsadányi Benjamin: 1873 - 1875
Láng Károly: 1876 - 1878
Thomka Károly: 1878 - 1884. máj 15.
Zoles András - katolikus: 1884. október – 1884. december
Kubaschek János - katolikus: 1885. február – 1885. május
Láng Károly: 1885. május -1888. február
Kubaschek János - katolikus: 1888. május – 1889. február
Ketskeméthi M. Lajos: 1889. május -1894. január 10.
Szász János: 1895 - 1911
Magyari Zoltán: 1911 - 1927
Fehér János: 1927 - 1929 lévita
Dakó Lajos: 1929 - 1931 lévita
Bognóczky Géza: 1931 - 1941
     Kántorok: Kis György  kántortanító, ceremóniamester (1836), Kis János (Kántor Jancsi), Györfi Mihály (Varga Miska).
    Iskolái. Az első református iskolát 1836-ban építettek. A letelepedés után majdnem 60 évig nem volt tanítója a falunak, a kántorok tanították betűvetésre a gyermekeket. Azonban mindig tanítóhiánnyal küzdöttek. 1835-től Kiss György  tanító szolgált a faluban egészen az 1849-ben beállt haláláig. Őt követte az andrásfalvi születésű Pap Mihály (1819. április 20-1867. január 22.).
    Szász János lelkész a következőket írja 1896. július 23.-án püspökének: „…minthogy a hazából okleveles tanítót nem kapunk vagy ha igen, az Andrásfalvát csak átmeneti állapotnak tekinti, s egy-két év alatt odább vonul, minek következtében 12 év alatt csak két esztendeig volt tanító egyházközségünkben…”  
    A tanév 14 hétből állott, emiatt elég nagyszámmal voltak írástudatlanok Andrásfalván. Az őszi betakarítás is mindig a gyermekek segítségével történt, hisz a férfiak java ilyenkor még nem tért haza a „móduvázásból”. Mégis a fő ok a szegénység, ruhátlanság, vizsgapénz hiány volt.  
Év      Beírt fiú - Beírt leány - Iskolába járó fiú - Iskolába járó leány
1839        48            30                   32                               5
1840        42            27                   26                               8
1842        38            26                   31                             20
1843        37           23                    24                               6
1851        52           49                    50                              41
   Ami az úgy nevezett szórványban élő református gyermeket illeti, a helyzet még szomorúbb a látogatás szempontjából, mint az 1843-as év adatai bizonyítják:
Helység           Iskolaköteles gyermek               Iskolába járó
Hadikfalva                   3                                                -
Istensegíts                    2                                                 -
Fogadjisten                   -                                                -
Radóc                          13                                                -
Tomnátik                    20                                                - 
          
    A régi iskolát 1927-ben lebontották és 1927-28 között egy „korszerű iskolát” építenek, Magyari Zoltán tanító idejében. Bognóczky Géza lelkész vezetésével, 1936-ban, a régi iskola mellé egy nagytantermes iskolát építettek. Az anyagiakat az építéshez az erdélyi református egyház igazgatótanácsától kapták, de a faluban is szerveztek gyűjtést.
                                      ************************************************************************
    Az andrásfalvi reformátusok megjelenéséről Bukovinában külön is szeretnék írni. Meggyőződésem, hogy a bukovinai reformátusok, nemcsak mint madéfalvi menekültek kerültek Bukovinába. Ahogy a többi négy magyar falu esetében, a madéfalvi menekültek mellett is még voltak csángók, katonaszökevények, szászok és a szegénység elől elvándorlók, úgy az andrásfalvi reformátusok is, érkezhettek más ok miatt is Bukovinába, mint a Siculicidium.
    Az erdélyi katolikus és református parasztok elnyomása, a robot, és a dézsma nagyjából egyformán érintette a szegény népséget, azonban a református felekezetieknek még a vallásukért is külön meg kellett szenvedni.
    „A magyar református egyháztörténet”-nek (1995, Sárospatak) van egy külön fejezete, amelynek címe: „A református elnyomás kora, 1715-1789, szerzője Tóth Endre. Időrendi sorrendben közlöm az adatokat, majd ki-ki saját lelkiismerete szerint döntse el, hogy ilyen elnyomás mellett el tudta-e volna határozni magát egy apa, hogy családostól Moldvába meneküljön.
    A bécsi miniszteri értekezlet javaslatokat tett (1730) a protestáns vallás ügyének rendezésére, melyeket aztán III. Károly császár 1731. március 25-én elfogadott. Ez volt a császár első vallásügyi rendelete.
    Közlöm röviden a javaslatokat, majd az utólag a rendeletbe foglaltakat:
     - különbség a nyilvános és magán vallásgyakorlat között
     - a nem articularis helyek népe a katolikus plébániákhoz tartozik
     - a protestáns püspökök számát a király határozza meg
     - házassági ügyekben a katolikus szentszék bíráskodhatik
     - a vegyes házasságok megengedhetők, de azok csak katolikus plébános előtt kötendők
     - a protestánsok kötelesek a katolikus ünnepeket megtartani, a protestáns iparosok kötelesek a körmenetben részt venni
     - aki a római-katolikus hitet el akarja hagyni, hogy protestáns legyen, szigorúan meg kell büntetni.
     - a protestáns lelkészek alá vannak vetve a katolikus főesperesek egyházlátogatásának és felügyeletének.
    III. Károly halála után, 1740-ben, a Pragmatica Sanctio  betartásával, ennek leánya, Mária Terézia került a trónra. A kálvinisták remélték, hogy a császárnő nemcsak a katolikusok anyja lesz, hanem az övéké is. Ezért, 1741-ben, a koronázási országgyűlésen kérvényt nyújtottak be a császárnőnek, enyhítésekért folyamodva vallásgyakorlatuk ügyében. Miután egy évig válasz nélkül maradt a beadvány, Mária Terézia nemcsak, hogy nem enyhítet, hanem 1742. december 24-én megerősítette a III. Károly vallásügyi rendeletét. Még megtoldta ezt a rendeletet egy másikkal (1745), ahol a templomok építését és azoknak kijavítását is szabályozta.
    A protestánsok készítettek egy memorandumot 1749-ben, melyet személyesen adtak át Mária Teréziának. Hogy mennyire kétségbeejtő volt a kálvinista egyházak helyzete, az alábbiakból világosan kitűnik: „Sok templomot bezártak, a leányegyházakat elvettek, a szegény nép messze útra kénytelen menni, ha vallása szerint való istentiszteleten részt akar venni. Vallásos könyveiket elszedik, s emiatt bántalmazzák is őket. Vallásuk miatt sorra úriszék elé viszik nemcsak a jobbágyságot, hanem lelkészeiket is, ahol vagy pénzbírságot rónak ki rájuk, miután előbb megkínozták őket, vagy vasra verve börtönökbe kerülnek. Akaratuk ellenére katolikus istentiszteleten való részvételre kényszerítik őket, s ha ennek ellenszegülnek, a nemeseket megbírságolják, a jobbágyokat megbotozzak. A földesurak jobbágyaikat áttérésre kényszerítik, s ha nem engedelmeskednek, minden kis javaiktól megfosztva, „a faluból, a határból erőhatalommal kiverik”…A házasulandókat a katolikus papok addig nem esketik meg, míg a nem római katolikus fél meg nem ígéri, hogy át fog térni. Akik a protestáns vallásra térnek át, azokat elfogjak, és addig botozzák, míg vissza nem térnek katolikusnak. Az iskolákat nemcsak kis iskolákká degradáljak, hanem el is veszik. Az iskolai könyveket, meg a Bibliákat s imakönyveket is elveszik, a külföldről hozott teológiai munkákat pedig lefoglalják. A plébánosok a magános vallásgyakorlattal bíró helyek protestánsaitól olyan magas stólát követelnek, „melynek elviselhetetlen terhe alatt nemcsak meggörbed a szegényebb sorsú nép, hanem végképp ki is dől.”
    1753-54-ben újabb szabályozás jelent meg, a szabályozás szabályozására, a református vallásgyakorlásról.
    Elrendeli az uralkodónő 1768-án, hogy a vegyes házasságok minden esetben csak a katolikus fél javára adandó reverzális ellenében köthető meg. 1780-ban megszüntette a leányegyházak gyakorlatát, és elvette tőlük a használatukban levő imaházakat és oratóriumokat. 
    Ezeket elmondva elképzelhető, hogy sok református befogta lovát vagy teheneit, megrakta kevés vagyonával szekerét, és átkelt a Kárpátokon Moldvába, idegen uralom alá. Személy szerint én nem tudok arról, hogy a moldvai vajdák üldözték volna a magyarokat vallásuk miatt.
and 2
 
                                                                                                                 ************
    A raráncsai  ottlétük után, a reformátusok csak oly feltétellel jöttek Bukovinába, ha egy tömbben maradnak. Úgy is lett, Andrásfalva egyik sarkában húzták meg magukat, mint a házszámok is bizonyítják. Kiemelkedő egyéniség hiányában, a tiszteletesekre és a tanítókra bízták magukat. Ez megfelelőnek bizonyult volna, ha az említettek nem cserélgették volna magukat gyakran. Mert többen közülük, Bukovinát úgy tekintették Erdélyből, mint száműzetésük helyét, vagy mint egyedüli megoldást más hiányában. Míg 1801. és 1866. között gyakorlatilag csak két tiszteletes szolgált, Bíró Mózes halála után a totális zűrzavar lépett fel. Tiszteletesek rövid időre, vagy egyáltalán, ez utóbbi esetben a környékbeli katolikus magyar papok végezték el a szükségeseket. 
    A tanítók, vagy kántortanítók helyzet sem volt jobb. Szorultságukban annyira jutottak a falu reformátusai, hogy már oklevél nélküli tanítóért is esedeztek Nagy-Enyedre, persze ez nem volt lehetséges. Ám ha akadt volna is tanító vagy tiszteletes, örökösek voltak a fizetéskésések vagy ennek hónapokig tartó hiánya, a tankönyvek és iskolakellékek nem léte, az alapítványok által nekik szánt kamatpénz átutalásának késése, sokszor évekig. Szó van itt a Szent László, a Gustav Adolf és a Bukovinszky alapítványokról. Például, azt írja Magyari Zoltán tiszteletes 1924. július 17-én: „múlt évi október hónapra járó dicsőséges 450 Lei – nettó – államsegélyt megkaptam, de azóta semmit. ” A helyzet úgy néz ki, hogy állandó, mivel Dakó Lajos református levita lelkész írja 1931. áprilisban, hogy előző év októberétől még nem jött meg a kongrua. Bizony, ez hét hónap jövedelem nélkül.
    Mégis, Szász János andrásfalvi lelkész, gróf Tisza István volt miniszterelnök úr útján, folyamodványt terjesztett elő, 1906. május 3-án, melyben az andrásfalvi templom felépíthetésére tetemes segélyt kért. Szóval mégis igyekeztek, a nagy nélkülözések közepette. A trianoni rendszerváltás után, a bukovinai református egyház, amely egyedüli magyar református egyház volt a tartományban, már maga sem tudta, hogy ki a gazdája, de Kolozsvár sem, mert így írtak Bukovinába 1921. január 20-án: „felhívjuk Tiszteletes urat szíveskedjék egyházközségének egyházhatósági hova tartozását tisztázni, mert a közbejött politikai változások folytán egyházközsége most már nem maradhat az osztrák protestáns egyház kötelékében.” Rövid idő belül az andrásfalvi magyar közösség rendre tartozott az erdélyi német nyelvű lutheránus püspökséghez (1921-1923), az erdélyi református Egyházkerülethez (1923-1924), ám a lelkészi illetményekre (kongrua, stb.) vonatkozólag adatok vagy okmányok a bukovinai ágostoni hitvallású evangélikus kerületi konsistoriuma Csernovic hatáskörében van, a nagysajói egyházmegyéhez, de szóba jött a szilágy-szolnoki egyházmegye is, majd 1924. november 1-től kezdődőleg az óromániai (bukaresti) egyházmegyébe került beosztásra, egyszóval totális volt a káosz.
    Helyzetükön csak súlyosbított az andrásfalvi katolikusok és reformátusok közötti „felebaráti szeretet.” A helyzet nem új, évtizedekre lehet visszavezetni, és ez a papoknak-tiszteleteseknek is köszönhető. A gyergyóalfalusi katolikus anyakönyvben találtam bejegyezeve 1717-ben egy református nőnek, hogy: heretica, vagyis eretnek. 
    Tény az, hogy nem igen állhatták egymást, és annak érdekében, hogy egyik magyar a másiknak ártson, mindent elkövettek. Szász János tiszteletes így ír jelentésében 1896. július 23-án: „Azonban a katholikus részen feltámadt az irigység s bejelentették a területi kapitányságnál, mely egyszersmind az iskolaszék elnöke is, hogy mi nálunk eretnekeknél egy közönséges falusi paraszt ember tanít sokszor az iskolában.”
    Közel tíz év után, 1905. szeptember 25-én jelenti ugyancsak Szász János tiszteletes: „Pedig a sötét középkorba, mesébe illő dolgok történnek itt, csak az hisz el, a ki látja. A református papot és családját különösen, de híveket is nyílt utcán gúnyolja, sértegeti, gyalázza és insultálja középkori példány által fanatizmussá növelt kath. népbigottság és türelmetlenség! „Kálvinista kutya!” „Ördög” immár közkeletű kifejezések. A ref. papnét kath. iskolás gyermekek nem egyszer támadták meg és testileg is bántalmazták. A katholicizmus az állami iskolát teljesen monopolizálja, a községi hitelszövetkezet, a tűzoltó egylet voltaképpen katholikus és katholizálni akaró egyesületek. Az állami iskolába sikerült egy reform. tanítónőt is kineveztetni a mező kölpényi pap Derzsi Dénes lánya, Jolán személyben. A fanatizált tömeg népgyűlést tartott és kimondotta, hogy az iskolába csak igazhitű tanerőket bocsát be, a refor. tanítónőt a községből is kiveri. Miután az iskolahelyiség, mely most épült még nincs rendeltetésének átadva, a reform. tanítónő ügye sincs befejezve illetve eldöntve. Egy katholikus tanító a ref. lelkésznél lakott és kosztolt. Volt része az utcán sűrű megtiszteltetésben, „kálvinista kutya, kálvinista zsidó, ördög, stb.” Az iskolának elnöke a kath. pap  figyelmeztette, hogy kifelé áll a szekere rúdja, ha a pokolból (a ref. paptól) el nem költözik, a mi már meg is történt. Egy másik tanító, hogy állását megtarthassa katholizált.” 
    Ezek után már képzelni sem merem, hogy milyen lehetett két ellentétes vallású fiatal egymásba szeretése.  Mert akadt ilyen, hisz a szerelem gátakat dönt. Lehetségesek voltak kivételek, mint esetemben is: apai ágon, Zsók Gergely dédapám katolikus, felesége Balogh Katalin pedig református volt, de nincs tudomásom vallásvitáról, akárcsak László János nagyapám és református felesége, Zsók Teréz esetében. 
    Mintha nem lett volna elég gond, mindennek tetőzésére következett, Trianon után, a kötelező román nyelvvizsga Bukovinában. Ez a református egyház szolgáinak és tanítóinak külön gondot okozott.   Magyari Zoltán lelkészt így értesítik 1924. április 15-én: „Ami a lelkészi állás betöltését illeti, erre nézve főt. Püspök úr szivesen intézkednék, de ez idő szerint megfelelő, románul is tudó lévita nem áll rendelkezésre.”
    Mondhatni, az andrásfalvi reformátusok egy nem remélt, jó helyzetbe kerülnek 1931-ben. Dakó Lajos, aki nem bírta a bukovinai szélsőséges időjárást Galacra távozik, és onnan Bognóczky Géza jön Bukovinába, akinek magaslati levegőt ajánlottak kezelésre.
    Bognóczky Géza, aki később az utolsó református magyar tiszteletes lesz Bukovinában, a Hunyad megyei Szászvároson született 1901. március 5–én, a Felszeg utca 1-es házszám alatt. Apja a horgospataki Bognóczky József, királyi őrmester, anyja Jászberényi Ilona. Keresztszülei Bitay Tamás csendőrőrmester és neje Földes Anna. Az apa, Bognóczky József, 1901. december 16-án tér át a református vallásra, családjával, a kis Gézával is egyetemben. 
    Tíz évvel bukovinai kihelyezése után, Bognóczky, népével együtt, nehéz és reménytelen helyzeteket élt át. Hisz akkor kezdődött a bukovinai magyarok „hazatelepítése” a legtöbbjük által sose látott vagy hallott Bácskába. Akkoriban valószínűleg többen közülük érdeklődtek, hogy merre is van az a haza. Hogy az anyaországi illetékesek a megszokott gonddal és szeretettel gondoskodtak róluk, azt Bognóczky levele is bizonyítja: „A hazatelepítésre vonatkozó levelezések és tárgyalások már az elmult év öszén megindultak a mindnyájan abban reménykedtünk, hogy hazatelepítésünk a németek mintájára intézményesen fog megoldattni. Ezért vártunk türelemmel ez ideig. E hó elsején itt járt a bukaresti magyar követség három kiküldötte, kik azonban a lázongó népet nem tudták lecsendesiteni. Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegits, Fogadjisten és Józseffalva csiki székely eredetü népe megelégelte 177 éves számüzetését, megutálta eddigi kisebbségi életét, ráeszmélt arra, hogy egy nagy nemzet tagja. Elfogta a honvágy, elvesztette türelmét, elfordult vezetöitöl akiktöl sokat várt de csalódott bennük s maga vette kezébe sorsának irányitását. Itt hagyja földjét házát, templomát iskoláját s minden értékét, mert eladni nem tudja s megindul a magyar határ felé.”  Tehát a „csíki székely eredetű nép” haza akart telepedni Bácskába?
    A tiszteletes elkeseredése tovább nő, 1941. május 22-én: „A legutobbi összeirás szerint gyülekezetünk lélekszáma 180 ra apadt. Ez azt jelenti, hogy szinte 2/3-ad része távozott el.  Hogy ennyi még megmaradt ez ideig annak csak az az oka, hogy 20-ra igérte a követség a vonatokat. Most azonban, hogy nem érkeztek meg, dühös elkeseredés lett urrá a népen s tovább nem vár egy percig sem. Nem vár azért, mert elvesztette minden bizalmát vezetöi, az urak iránt s nembizik abban, hogy juliusra itt lesznek a beigért vonatok. Pillanatnyilag tehát az a helyzet, hogy mindenki a maga gondoskodik magáról holmijáról és jövöjéröl. Nincs kitöl várni segitséget. A községben is csak 1300 lélek van ami szintén a 2/3-ad rész az eltávozás miatt. Most aztán ez is rohamosan apad s mire beérkeznek a „magyar vonatok” nem lesz itt már senki. Magam pedig nézem gyülekezetem pusztulását. A kimentek szét vannak szorva az ország minden részébe. Ki fogja ezeket összegyüjteni? Néhány irt s tudom a cimüket, de nagyobb része eltünt. Itt van a második mádéfalvi veszedelem! Ez a magyar sors. A 177 év számüzetés után most saját hazájukban fognak tovább vándorolni. Nagyon elkeseritö. Megdöbbenve állok a tények elött s arra gondolok nem jobb volna-e itt maradni? Annyi kérvényre soha egy sor választ nem kaptunk a m. kormánytól. Életem legföbb célja volt vissza térni a magyar földre, de ezek után feltételezem azt is, ha átmegyünk megkérdezik azt, hogy miért jöttetek?”
    Végül mégis eljön megmaradt híveivel, a menthetőt menti, de a harangokat nem engedélyezte elhozásra a román prefektus. Eljövetele előtt megbízza Popa Ioan andrásfavi tanítót, hogy felügyelje az egyház ingatlanát. Dicséretére legyen mondva, ez a Popa Ioan, majd a felesége, mindent megtettek ennek érdekében. Miután a tanító foggal-körömmel védte a magyar javakat és nem sikerült őt sehogyan sem megkerülni, elrendezték, hogy mint tartalékos behívót kapjon. Nos hagyjuk ezt, akkor ott már román világ volt. A bukovinai magyarok meg új életet kezdtek Bácskában.
and 3 
 
                                                      A Bukovinai reformáció kezdete (tudósítások) 
 .
   Protestáns Szemle, 1905. 1. füzet, XVII. Évfolyam
    Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben Galyczia Ausztriáé lett. Mária Therézia a katholikusok jogait megerősíté s ugyanezen évben az elpusztult helyekre leginkább német lutheránus telepítvényeseket hozott be, kik 1775-ben lelkészt is hívhattak meg. Kívülök képviselve volt még az unitas, de legtekintélyesebb számban a ref. egyház, jó részben nemesekből, kiknek elbízott önteltsége — sajnos — hazájok vesztét is okozta. Ez nem engedte meg azt sem, hogy alattvalóikat, kik természetes szövetségeseik lettek volna, jogukban önmagukhoz felemeljék. Végül felemlíthetők a kevés számú antitrinitáriusok. Bukovinába 1774-ben vonultak be az ausztriai csapatok, közöttük néhány evangélikus. A tartománynak egyetlen prot. telepe, Sadagóra érdemel említést. 
    Mezőtúr, Lencz Géza, ref. lelkész.
                                                                                                   1777-1780 –as évek
 
     Protestáns Szemle, 1906/I. Értekezések és tanulmányok / Az ausztriai protestantizmus története. Lic. Lencz Géza (részlet)
    Ez időben lépett fel a protestantizmus Bukovinában is. 1786-ban egy kálvinista székely falut telepítettek ide át, melynek maradványai az andrásfalvaiak, a lutheránusok pedig a Szepességből, Erdélyből és Németországból betelepített bányászok.
       A keresztyén társadalmi munka köréből. (felolvastatott 1896. dec. 16-án Kolozsvárott.) 
    Úgy olvassuk egy régebbi tudósításban, hogy a helvét hitű magyarok már a múlt század vége felé kezdettek Ráráncs nevű bukovinai helységben összegyülekezni. A hazai anyaegyház azonban nem törődött velük, hanem az ottani hívek saját kezdeményezésükből meghívták papjuknak Ajtai Sámuel debreceni theologust, aki aztán később átment Andrásfalvára, ahol 1777 óta több magyar ref. család kezdett gyülekezni. Andrásfalván, Hadikfalván és Isten Segítsen lassanként 52 reform, család verődvén össze, ezek már 1797-ben kértek maguknak papot az erdélyi református püspöktől, de csak 1801-ben kaptak lelkészt…Az egyetemes reform, egyház figyelme azonban csak 1858-ban kezdett inkább odafordulni a romániai misszióra, amikor Koós Ferenc bukaresti és Bíró Mózes andrásfalvi lelkészek a Ballagi „Protestáns Egyházi és Isk. Lap”-jában egyes levelekben ismertették az ottani viszonyokat.
     (Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897. január 10).
. 
       Kaindl, Raimund Friedrich, Das Ansiedlungswesen in der Bucovina, Innsbruck 1902, pp. 268, 269
     Már 1785. október 4-én Baddeus arról számolt be, hogy létezik egy egész székely település, amely 30 főből áll. A református családok készen állnak arra, hogy mielőbb Bukovinába jöjjenek, mivel elhasználták a téli készleteiket. 
    1785. január 12-én 27 család érkezett. Amíg saját házaik elkészülnek, a telepesek nagy része Istensegítsben volt (katolikusok).
    1786. február 20-án Mártonffy lelkész jelentése szerint az 50 családot számláló kolónia létrejötte lehetséges, Andrásfalva névvel. 
    1786. május 10-én Beck azt javasolta, hogy küldjék a magyarokat olyan helyre, ahol saját közösségük alakulhat, anélkül, hogy "fegyelmezést vagy ellenségeskedést" okoznának hitük miatt. 1786. májusban érkezett 40 család, akiket kezdetben Szucsáva közelében, Scheiában szállásoltak el. Az orosz háború kitörésekor (1788-1790), Scheia különösen veszélyeztetett volt, a telepesek elhagyták a telepet és beköltöztek Hadikfalvára, Istensegítsbe és Andrásfalvára, ahol elfoglalták a Moldvába költözöttek által elhagyott földeket. Mivel azonban nem akartak egymástól elválni, egy újabb települési lehetőséget kellett találni nekik.
    1786. májusban megkezdődtek az építkezések, a kertek és a földek előkészítése. A faanyag beszerzésről Heinrich, a szeretvásári kerület igazgatója gondoskodott, aki 1786. április 28-án már kifizette a számlát 100 ház építéséhez szükséges faanyagért, a dránicát Erdélyből hozták.
    1787. júliusban Andrásfalvára költözött az első 28 székely család, augusztusban már 56 tulajdonos volt a faluban. Minden család magyar átlagosan három főből állt.  A falu neve az első bírótól, András nevű nevéből származik, akit nagyon szerettek és tiszteltek...(András István).
 .
   Protestáns egyházi és iskolai lap, 1877. július 15. 
    Hogy mennyit küzdhetett és szenvedhetett Miskolci, semmi sem bizonyíthatja jobban, mint az a körülmény, mit egy ma is élő szemtanú beszél, hogy egy rozzant szalmafedelű kunyhóban lakott, melyen keresztül fütyült a szél, melybe bevert az eső és a melyből nedves időben, a sár miatt kijönni valóságos Istenkísértés volt. Egyébiránt, őseink példájára szerette a vadászatot, halászatot s ily hasznos időtöltések eredményeivel nem egyszer békítette ki háborgó gyomrát is. (Miskolczy István, Andrásfalván 1801. aug 26-1826 között).
 .
    Bukovinai magyar reformata eklézsia. 
    Erdélyi Predikátori Tár. VI. F 159-62. l.). 
   „A’ mult század’ utolja felé folytatott török háboruban szolgált 'egy akaratja ellen katonává lett debreczeni diák Ajtai Sámuel, ki ezen kedve elleni állapotot oda hagyván, Moldvában egy töröknek szolgálatjában várta be a’ háború végződését. Ekkor visszajött Bukovinába, ’s ott Csernoviczon és a’ Pruth vizén túl egy a’ moldvai határszélhez közel fekvő Rarancs nevű helységben néhány magyar reformátusokra talált, kik őtet levitájoknak Választották. A’ magyar faluk’ építetése’ és a’ magyaroknak Moldvából Bukovinába feljövetele’ alkalmatosságával (mint egy 1780-ban és azutáni néhány esztendőkben) a’ magyar falukba, különösen Andrásfalvára, gyülekeztek a’ reformátusok: a’ hová Ajtai Sámuel is eljött velek, és papi hivatalt is folytatott közöttök; ’s vannak még ma is némellyek életben, kiket ő esketett meg. Tanulótársa volt Ajtai Sámuel a’ közelebbről elhunyt Szabó László úrnak, ki Csernoviczban a’ criminale forum’ elölülője volt, hajlott korában pedig Petrozban élt nyugodalomban, ’s utolsó esztendeiben ezen andrásfalvi eklézsia’ insp. kurátorságát az erdélyi méltóságos consistorium’ meg bízásából buzgón folytatta. Andrásfalva, Hadikfalva és Istensegíts három helységekbeli, már 52-re szaporodott református gazdák két követeik által 1797-ben papot kértek magoknak, n. főtiszt. püspök Abacs János úrtól: ’s erre a’ bukovinai kerületi tisztségtől szabadságot is nyertek; de csak 1801-ben ment be ezen hivatalra t. Miskolczi István uram. Ugyanezen évben néhai B. Naláczi József úr a’ papi fizetés’ pótlására 400 forintokból álló fundátiót teszen, az erd. m. főconsistorium `pedig egy rendelést, melyben a’ bukovinai eklézsiát a’ Kézdi-kerülethez csatolja, azon ajánlással egyszersmind, hogy míg magános jóltévők által annyira szaporodhatnék, az akkor 150 forintra ment pénzbeli papi fizetést 200 forintokra fogja esztendőnként kipótolni. Megajándékozá az új gyülekezetet néhai nagy-méltóságú Zabolai gróf Mikes Anna, B. Dániel István úr’ kegyes özvegye, Ur’ asztalához való két rendbeli drága készületekkel, mellyeket ugyancsak fő tiszt. püspök Abacs János úr tulajdon kezeivel jegyzett fel az eklézsia számára készített jegyzőkönyvbe. Templomot kezdettek építeni 1825-ben, de a’ melly mindeddig be nem végeztetett. Akkori papja t. Miskolczi István uram 1827-ben visszajött Erdélybe, ’s most Karában folytatja sz. hivatalát. Helyébe a’ most is buzgón munkás lelkipásztora' t. Bíró Mózes úr vállalkozott, ki a’ papi sz. hivatalra 1832-ben Déésen tartatott sz. synoduson szenteltetett fel. Mostani állapotja ezen eklézsiának röviden ennyiben áll: 
   1) Az eklézsiai igazgatásra nézve van a’ bécsi cs. k. év. ref. consistoriumnak alája rendelve, melly rendeléseit a’ galícziai és bukovinai protestans eklézsiákra nézve küldi a’ lembergi aug. conf. superintendenshez (Adolph Theodor Haase), ez a’ galícziai három (u. m. nyugoti , közép , és napkeleti) senioratushoz: melly utolsóhoz tartoznak a’ bukovinai két aug. és egy helv. conf. eklézsiák is. 
   2) Templom, papi ház és iskola még nincs készen. 
   3) Tartoznak hozzá: két filiális eklézsia (Hadikfalva és Istensegíts) ’s néhány szétlakó ref. háznépek.
   4) Lelkek’ száma Andrásfalván 324, Hadikfalván 34, Istensegítsben 17, Radauczon (kik a’ papi functiókat Andrásfalván vitetik végbe) 57; és így mindössze 432.  
   5) Papi fizetés, a’ hallgatók’ szegénysége miatt nem mégyen többre mint (legfölebb ’s mindent bele számlálva) 166 forintra c. p. 
   6) Iskola’ fentartására van a’ Szabó’ alapítványának kamatja 50 forint c. p.; 8 holdból álló iskolajószág, és 10-12 korecz (egy köböl) gabona. 
   7) Vallásbeli szabadságuk egyenlő a’ keresztyén vallás’ más követőinek szabadságával, mellyet Ferdinand császár ő felsége, múlt évi május’ 23-kán költ határozatánál fogva is illy kegyelmes kifejezéssel erősített meg: „A’ protestánsok és általában a’ keresztyén vallásnak minden hívői egyenlő jusokkal bírnak.“
 
and 4
 .
     Magyar Kurir, 1833-11-05/37. szám. (Nemes tett).
    Bukovinában Petrouzi földesúr Szabó László Úr (Erdélyi születésű) az Andrásfalvi (Bukovinában) most felállított ev. Reformáta oskolának ezer rh. forintott ajándékozott, olly feltétellel, hogy azon summa törvényes kamatja az oskolamester fizetésére fordittassék.
 .
    Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1848-09-21/50. szám
   Az austriai birodalom örökös tartományainak ev. n. h. egyháza részletes kimutatásban folytatása az e' lapok 44-ik számában megjelent cikknek.
    Bukovinában van 4 magyar gyülekezet is, melyek közül 3 (neveiket nem tudom) r. cath., egy pedig t. i.szt. andrásfalvai reformata vallású.
 .
    Protestáns egyházi és iskolai lap, 1858. április 1. A bukovinai prot. egyházi és iskolai ügy. 
    Örömmel vettem a t. c. szerkesztő úr m. h. 27-én hozzám intézett felszólítását a végre, hogy a bukovinai helvéthitű keresztyén gyülekezetnek egyházi és iskolai statistikáját a sz. úrhoz beküldeném, annyival inkább, mivel ezen szándék bennem, a bukaresti t. lelkész úr i. é. január hó 28-kán, 4-dik szám alatti levelének olvasására felébredt és feltétellé lett; mert azon eseményt, hogy a t. lelkész ur újesztendei ajándékba a Prot. Egyh.s Isk. lapoknak 1. számát kapta, s én mellőztettem, holott magam is, ha nem külföldön is, de csakugyan nemzetünktől és hitrokonainktól távol élek, nem egyéb oknak, hanem a t. szerkesztőség előtti teljes ismeretlenségünknek kelle tulajdonítanom, amit a hozzám intézett levél is bizonyít. Teljesítem hát a t. szerk. ur kivonatát e következő pontokban: 
    1. A helvéthitü magyarok a mult század vége felé kezdettek Ráráncs nevű bukovinai helységben, Csernovicz városán és a Pruth folyóján túl északra, a moldvai és orosz határszél szomszédságában összegyülekezni. Legelső egyházi szolgájok, — de minden felsőbbségi meghívás és beavatás nélkül, — volt Ajtai Sámuel, ki, — mint ezt bizonyos kútfőből, néhai cs. k. bukovinai büntetőtörvényszék ideiglenes elnökétől, mltgs. Krasznai Szabó László úrtól, ki Ajtainak, a krasznai algymnasiumban tanulótársa volt és vele Bukovinában gyakran találkozott, hallottam — debreceni theologus diák korában az akkori török háborúra toborzók (Werber) kezébe esvén, akaratja ellen katonává lett, míg menekülhetvén, a háború végével hazafelé térve, Ráráncsban az ottani helv. hit. magyarokkal találkozott, kik őt egyházi szolgájoknak meghívták és a papi hivatal folytatására autonomice felhatalmazták. 
    A magyaroknak, kik legnagyobb részben a székelységre tett fegyveres szolgálat s némely csín miatt menekültek Moldvába, onnan General-pardon mellett lett felhívások és megtelepítések alkalmatosságával, 1777 óta több több magyar református családok kezdettek Andrásfalvára gyülekezni, melyekkel együtt eljött Ajtai Sámuel is, és folytatta hivatalát; meddig, nem bizonyos. De ekkor mégsem ők magok önálló gyülekezetté nem alakulván, sem a telepítés kormányzójától, tábornok gróf Hadik Andrástól ilyennek nem tekintetvén, a telep tervében rájok egyházi és iskolai szempontból semmi tekintet nem vétetett, s így templomi, papi és iskolai fundus nélkül maradtak, ez eddig traditio, mivel erről semmi oklevél nem található. (1. Erdélyi prédikátori tár. 1836. VI. füzet). 
    2. Az egyházi önálló gyülekezet alapulása, és a legelső rendes lelkész hívása felől az egyház jegyzőkönyvében, melyet az akkori erdélyi n. t. superintendens főtiszt. Abats János úr 1801-ben maga készíttetett és kezdett, ezen adatokat találhatni: 
    „Minekutána Bukovinában Andrásfalva, Hadikfalva és Istensegíts három helységekben a ref. családok száma 52-re szaporodott, két követeik által 1797-ben a tisztelt superintendens úrtól magoknak papot kértek, melyre a bukovinai cs. k. kerületi hivataltól május 1. napján 1798-ban, 2168-ban sz. alatt, törvényes engedelmet is nyertek; de csak 1801-ben ment be ezen hivatal elvállalására. Miskoltzi István uram Kézdi-Vásárhelyről."
    Minthogy pedig az ekkor megajánlott papi fizetés csak 150 frtra ment, ennek nevelésére magos báró Nalátzi Nalátzy József, akkori Zaránd vármegyei főispán egy 400 frtból álló alapítványt tett, melynek 6% kamatja 8 fr. 19 kr. p. p. az erdélyi ref. főconsistorium pénztárából mai napig fizettetik. 
    Ugyan az erdélyi magos főconsistorium febr. 1. napján 1801. azt az ajánlatot tette vala, hogy a buk. andrásfalvi pap fizetését 200 frtra mind addig fogná pótolni, míg az magános jóltevők által annyira fog növekedni, teljesedett-e ez ajánlat vagy nem, és meddig, nem tudható. 
    3. Az Úrasztalára kétrendbeli drága abroszokat, vertezüst tányért és belől aranyozott kelyhet magos Zabolai gr. Mikes Anna úrasszony, báró Dániel István úr kegyes özvegye ajándékozott. 
    4. Templomot kezdettek építeni fából 1825-ben, a házak sorába, a papi telekre, az akkor fenálló Toleranz-patent értelmében, utcahosszába és az udvarra nyíló ajtóval; egy hozzáépített toronyforma haranglábbal, de amely betiltatott volt, ezen épületek csak fedél alá kerültek, de különben el- és felkészítetlen maradtak. Az utcáról bejáró ajtó 1835-ben vágatott ki. 
    5. Miskoltzi István uram 1827-ben Erdélybe visszatérvén, a helvéthitü község megváltotta tőle az ő birtokában volt zsellértelket papi teleknek, melynek terjedelme, középjóságu földben, a legelőilletékkel együtt 22 alsóaustriai holdat és 328 négyzetölet részen. 
    6. Miskoltzi uram németül nem tudván, úgy látszik, hogy az egyházi törvényhatóságokkal nem gyakori érintkezésben volt, mert az egy elbocsáttatásáról szóló bécsi consistorialis oklevelen kívül, semmi más felsőbb rendelések nem, az anyakönyvek vitele is igen hanyagosnak található. 
    7. Megüresedvén ezen állomás, a gyülekezet közmegegyezéssel papválasztási és meghívási jogát az illető bécsi cs. k. helvét consistoriumnak átengedte, melynek következtében ezen egyházi főtanács október 26-kán 1829-ben, 263. sz. alatti rendeletében, ezen papi állomás betöltésére engemet, tett ajánlásom után, Maros-Vásárhelyről meghívott és beigtatott. 
   Megérkeztem Andrásfalván március 2-kán 1830-ban, 27 éves koromban, de előlegesen csak ideiglenes superintendensi facultatioval, és 1832-ben a déési generális synodusban főtiszt, zágoni Bodola János, erdélyi helv. h. superintendens ur által szenteltettem fel. 
    8. Teendő sok volt, tettem, amit lehetett. A buzgóbb és tehetősebb hívek segítségével, nevezetesen fenn tisztelt Szabó László úr pénzbeli segedelmezésével, egy collecta kieszközlésével, némely ágostai németajkú evangélikusoknak adakozásával, néhány esztendők alatt a templom elkészíttetett, új papház, új iskolaház és szükséges épületek emelkedtek, — mind fából, — iskolatelek vásároltatott, melynek terjedelme, az illető legelővel együtt, 12 hold és 386 négyzet öl, és magos Szabó László úr által az iskolamester fizetésére, oly céllal, hogy a tanulók minden fizetéstől mentek legyenek, 1000 pfr. alapítvány létetett, melynek kezelése a cs. k. radautzi adóhivatalra bízatott, és járó 5 % kamatja — 50 pfrt. — a tanító készpénzfizetését teszi. 
    9. A kormányozást illetőleg, ezen ekklézsia a bécsi cs. k. helvéthita consistoriumnak és superintendensnek van alárendelve, mely egyházi főtanács rendeléseit a lembergi ágostai hitű superintendens, s ez a galíciai napkeleti tractus seniora által adja ki és hajtatja végre. A superintendens rendesen 3—5, a senior 2—3 esztendőnként tartja vizsgálatait. 
    Minden bukovinai iskolák (római és görög katholikus, nem egyesült görög, ágostai és helvét-hitűek) egy közös (katholikus) iskolatanácsos felügyelete alá vannak rendeltetve, (ki most Bozdoch Gusztáv dr. őéltsága.). 
    10. Helvéthitü magyaroknak száma : 
a) Andrásfalván                   90 tiszta helv. és 36 róm. kath. elegycsaládban 541 lélek. 
b) Hadikfalván                       5                            5                                                  37
c) Istensegítsben                     1                            6                                                  15 
d) Fogadjistenb.                      2                            2                                                  11 
e) Tomnátik                           13                            5                                                 66 
össz. magyarok                     111                       54                                                670  
f) Radautzi német, és csehek   7                       11                                                  42 
    Össz. helv. hit.                   118                       65                                                 712  
    11. Mindazért hogy néhány német és szláv ajkú hitrokonok tartják magokat az andrásfalvi helvéthitű gyülekezethez, mind azért, hogy a levelezés az egyházi és polgári hivatalokkal a német nyelven foly, ezen nyelvnek tudása az andrásfalvi papban nélkülözhetetlen, a szláv nyelv kívánatos, ha helyzetének, hivatalának és a hozzá intézendő követeléseknek eleget akar tenni, mert nem ritkán kell lelkészi kötelességeket teljesíteni a számos német nyelvű ágostai hitű gyülekezetekben is, mely kölcsönös kisegítői hivatalvitel a bécsi cs. k. consistóriumok által is hivatalosan helybenhagyatott és ajánltatott. 
    12. Imaházunk csak egy van, Andrásfalván; a több helységekben magányos házakban tartatik, alkalmatosság szerint az áhítatosság. Távol vagynak Andrásfalvától Hadikfalva és Radótz 1 mértföldre, Isten segíts, (köznép nyelvén Cibén) 2 mfldre, Fogadjisten (Jakobestie) 3 mértföldre, Tomnátik 5 mfldre. Józseffalván, (Tolova) nincsenek reformátusok. 
     Laudonfalván (Balkontzi magyar lakos sincs már régen egy is, oroszok lakják). A katholikus elem mindenik helységben túlsúlylyal bír; Andrásfalván ámbár legkevesebbé, de mégis mint 2:1. 
    Az elegyes házasságok mellőzhetlenek, ami a protestáns elemnek nem kis gyengítésére, sok viszályokra és küzdelmekre ad alkalmatosságot. Azon okból, hogy a kath. papoknak egy része túlvitt buzgóságból az elegyes házasságokat, reversalis nélkül még per passivam assistentiam sem akarja összekötni, már nemcsak hitváltoztatás, de számtalan concubinatus is keletkezett. A hitváltoztatás csakugyan Andrásfalván eddig a protestáns részre volt kedvezőbb. 
    13. Anyagi állások ezen helvéthitű (de a többi) bukovinai magyaroknak is nem igen kedvező, mert azon 82 nagyobb kisebb telkeken, melyek Andrásfalva megtelepítésekor ugyanannyi család számára kimérettek, de a melyekből a féktetlen Suczawa vize közel 300 holdat elmosott, és minden áradáskor több több kárt teszen, most már több mint 310, többnyire népes család tengődik; nem lévén módjuk és kedvök az idegen nyelvű lakosokkal összeelegyedni. Az andrásfalvi reformátusok nevezetesen, kiknek egy része későbbre telepedett ide a templom kedvéért, csak 26 telket bírnak, 614 holdnyi terjedelemmel, mely 87 család között vagyon megoszolva, és a melybe még kopár legelő is bele van számlálva; a többi családok merőben birtoktalanok, s így mindnyájan nagy szegénységgel küszködnek. Rendszerinti üzelmük a szekereskedés, a mi ismét vallásnak és erkölcsnek kárával van párosulva. Illy helyzetben vallásos és szellemi életünk igen örvendetes nem lehet! 
    14. Iskolánk 1835 óta folytonosan áll; ez oskolai év kezdetén oskola kötelezett gyermekek beirattak: 
az elemi osztályban: Fiú    22, Leány 26, együtt 48 
az l-ső osztályban               25,           14,               39 
a 2-ik osztályban                17              5                 22 
összesen 109 taníttatnak magyar és német olvasásra, írásra, vallásra, éneklésre, számvetésre. Eddigielé csak a téli félévben folyt a tanítás; exament rendszerint húsvét táján tartunk; itt is, mint másutt, vannak szülők, kik az oskola hasznát nem tudják vagy nem akarják átlátni; az oskola kényszerítés még csak a papiron van, s ezért a kimaradások száma nem csekély! 
    14. A papi fizetés áll: 1) az aerariumból 100 frt. pp. 2) a cs. kamara erdeiből 8 köb kemény tűzi fa, melynek fája ingyen adatik, ölbe vágása és kihozása a község által eszközöltetik. 3) A községtől készpénzben 100 frt. pp., melynek begyüjtése sok nehézségekkel jár és egészen nem is lehetséges, b) 40 koretz zab (80 pozs. mérő), 48 pfrt. c) a papitelek tiszta jövedelme 18 pfrt. d) ennek átívelésére minden egész pártól 2 napi, ha elegyes 1 napi dolog 30 pfrt. e) stolarék, temetés 1—2 pfr. esketés 1 pfr. keresztelés 12 pkr. körül-belül 10—15 pfr. f) szabad alkalmas lakás, önnön plántált és nemesített gyümölcsös- és kis szőlős-kerttel. 
    15. A tanító és kántor fizetése: a) Szabó alapítvány kamatja 50 pfr. b) Minden egész pártól 1, elegyes házaspártól fél véka esős törökbúza, 7—8 korttz szemül. c) az iskolatelek tiszta jövedelme 7 pfr. 26 pkr. d) a camara erdeiből 6 köböl kemény tűzifa, melybül az iskolaházat is fűteni kell. e) alkalmas lakóház és más szükséges épületek. 
    16. Elő jöhető szükségek fedezésére, különösen a még 1801-ben öntetett egymázsásnyi kis harang mellé egy nagyobb és a falu nagysága miatt szükséges harangnak megszerezhetésére, a hívek önkéntes adakozásokból összegyűlt és interesre adott összege az ekklézsiának 255 pfr. 30 k. Orgonánk sincs még. 
    17. A helvéthitü családnevek ezek: 1 Balog. Háromszékről. 2. Bíró. Nagyváradról, és Erdélyből Péterlakáról. 3. Biszak. Háromszékről 4. Gombkötő. Nagy-Bányáról 5. Buta. Erdély. Péterlakáról. 6. Fejér. Doboka v.m. 7. Getző. 8. Győrfi. Háromszékről. 9. Kántor. 10. Kemény Nagy-Bányáról. 11. Katona, Háromszékről. 12. Kerekes, Doboka V.-Miről. Erg. 13. Király. Felső Bányáról. 14. Kis. Holtmarosról Erdélyben. 15. Kováts. 16. Lőcsey. 17. Nagy. Beszterczevidékről. 18. Német. Három-Székről 19. Ömböli. Nagy-Bányáról. 20. Puskás. 21. Szabó Deésről. 22. Székely. Három-Székről. 23.Varga. Doboka v. m. 24. Rátz. Székelyföldről. 25. Máthé. 26. Bónis. 27. Kurutz. 
    18. Ekklézsiánknak és iskolánknak az Istenen és a cs. k. védő törvények és rendeléseken kívül, senki más pártfogója és jóltevője nincsen. Az iskolaügy és tanulási kedv gyámolítására eddigelé csaknem minden iskolai kellékeket, könyveket, papírt, téntát, magam is ingyen adtam.
    Úgy gondolom, hogy ezen, igenis terjedelmes pontokban, állásunkat kimerítőleg előadtam. S midőn ezen tudósításomat a T. Cz. Szerkesztőségnek beküldöm, nem tehetem, hogy óhajtásomat is ide ne mellékeljem. Vajha a Szent István-társulat példájára lehetséges volna, bár két bukovinai helvéthitű magyar gyermeknek a magyar földre való kivitele, és vagy valamely közönséges intézetben vagy magán jóltevők áldozatjából eszközlendő neveltetése! Nemkülönben kívánatos dolog volna, ha az erdélyi és magyarországi széles terjedelmű uradalmakban, kedvező feltételek alatt, telepítvények nyittatnának, hogy az itt, a birtokhoz mérve, igen igen megsokasodott magyar családok, a mostani szabad költözködési törvények oltalma alatt oda vonulhatnának, és ne lennének kéntelenek Moldovába, nemcsak nyári dologra, mint most sokan cselekesznek, hanem állandó telepedés végett is kivándorolni; aminek rövid időn csakugyan, ha segítség nem jön és más út nem nyílik, meg kell esni! Bukovinában, Andrásfalván, március 12-kén 1858. Bíró Moses, ev. reform. lelkész.
and 5
 
    Protestáns egyházi és iskolai lap, 1860. január 12. Kérelem. 
    A bukovinai ev. református magyarok m. e. 600 lélek 5 helységekben u. m: Andrásfalván, melyben van a templom, paplak és iskola, Hadikfalván, Istensegítsben, Fogadjistenben és Tomnétikban laknak; többnyire szegény állapotban nyomorognak. Ezen elszéledett lakozás az egyházi és vallásos dolgokra nagy hátránynyal hat, különösen az iskoláztatást lehetetlenné teszi a távol levőkre nézve. 
    Hogy egész Bukovinában csak ez a kis helvéthitű gyülekezet áll fenn, hogy ezt nemzetétől és hitsorsositól, a távolság miatt merőben el van szakadva, hogy a közlekedés bajos és költséges, hogy anyagi állapotjuk szomorú, mindez bizonyos fájdalmas érzéssel, az árvaság és elhagyatottság leverő érzetével van párosítva.
    Ha volnának is, mint vagynak is némelyek, mind a megélemedett, mind az ifjabb lakosok között, kik olvasni a protestáns ügy felől más országokból, nevezetesen a magyar hazából felvilágosodást szerezni kívánnának; de az alkalmas könyvek hiánya kívánságok teljesedését lehetlenné teszi.
    Ez okból bátor vagyok a t. szerkesztőséget bizodalommal kérni, hogy ezen szomorú állapotunkat lapjaiban, a magyar hitsorsokkal megismertetni és irántunk az által részvétet ébreszteni szíveskedjék! Talán lesznek oly szánakozó emberbarátok a népirodalom emberei között, kik számunkra is, népszerű hasznos könyvtár alapítására, némi áldozatot fognak tenni! Bíró Mózes, ev. ref. lelkész.
 .
   Protestáns egyházi és iskolai lap, 1863. április 12. 
   ANDRÁSFALVA BUKOVINÁBAN. 
    Erdélyi kolozsvári h. h. egyházi főtanácsunk e közelebb múlt napokban szegény árvaegyházunkat igen becses ajándékkal örvendeztette meg: küldött ugyanis ajándékban iskolánk számára több célszerű tankönyveket. u. m. 
1. tíz darab Páncél olvasókönyvet                    1 frt     60 kr. 
2. tízenöt db állattant                                         3 frt     10 kr.
3. tíz kis énekeskönyvet                                    4 frt      11 kr. 
4. négy 16-rét újtestamentomot                        1 frt     10 kr.
5. három nagy 8-adrét újtestamentomot         1          50 kr.
6. 20 db ABC-ét Tóth Tamástól                        3 frt      20 kr.
7. 20 db Láczay kiskátét                                    3 frt      60 kr. 
8. 5 db Gáspár olvasókönyvét                          2 frt      50 kr. 
9. 20 db Szenthistoria rövid summáját            2 frt      80 kr.
10. 15 db újszövetségi Szent históriát              6 frt      80 kr.
11. 5 db Szent történetet ó testamentomból    2 frt      10 kr. 
12. 3 db Kis számolót, anglus módszerint      1 frt     20 kr. 
    103 darab. Összeséggel                               32 frt     90 kr o. é.
    Mily nagy becsű ajándék ez, csak a tudja megítélni kinek nemcsak kötelessége, de öröme is egy népiskolát, távol nemzetétől és csaknem minden közlekedési eszközöktől elzárva, a szükséges taneszközökkel ellátni! 
    Ezen tankönyvek, presbytériumunk beleegygyezésével az iskola közös tulajdonai fognak maradni és időnként fognak a tanulók számához mérve, közhasználatra, a tanító felügyelete alatt az iskolába adattatni, hogy így több években maradjanak fenn gyermekeink tanításukra és erkölcsi s értelmi fejlődésükre. Az ég áldja meg azokat, kiknek szívökben e nemes szándék fogamzott, és munkájuk s adományuk által tettre ért, az önzéstelen nemes jólétnek boldogító öntudatával! 
    Ez nemcsak öregeink, de gyermekeink mindennapi imája is, kik az ártatlanul mulattató olvasmányokban csaknem fáradhatlanul fogják idejöket tölteni. 
    Hitsorsosink közül sokan akarnának még bibliákat és imakönyveket, nevezetesen „Szikszai keresztyén tanítások és imádságok" nevű igen derék könyvét meghozatni, de ennek egy példánya Pestről vagy Kolozsvárról hozatva legalább 2 o. é. frtba jön; ez ugyan nem sok magában és a könyv becséhez mérve, de hitsorsosinknak könyvre, megszerezhetetlen érték!
    Vajha nemzetünk nemes keblű fiai és leányai között találkoznának oly jóstevők, kik mint Moldovai és oláhországi testvéreink szükségeit enyhítik, úgy megemlékeznének a bukovinai testvérekről is, kik ámbár az ausztriai és magyarországi kegyelmes király és császár szárnyai alatt békében és teljes hittvallás és lelkiismeret szabadságban élnek is, de anyagi tekintetben igen nagy szűkölködésben nyomorognak! 
Bíró Mózes m. p. helv. hitv. lelkész esperes.
 .
    Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866-02-18/7. szám
    A BUKOVINAI ANDRÁSFALVI MAGYAR REFORMÁTUSOK ÍNSÉGE ÉS SEGÉLYKÉRÉSE. 
    Országunk és a birodalom nyomorult anyagi állapotáról tanúskodik az is, hogy alig múlik el nap, melyen egyik másik lap nem hoz esdeklést, mely az élet nyomoraival küzdő embertársaink sorsán való enyhítésre híja fel a jólelkű emberbarátokat; e helyzet minden esetre elszomorító, s némi lelki vigaszt csak annyiban nyújt, hogy a jószívű és jólelkű embereknek alkalmat ad, hogy jótékonyságukat gyakorolhassák. Tisztelt olvasóink legnagyobb része bizonyosan tudja azt, hogy túl hazánk határán, Bukovinában vagyon hét falu, melyeket József császár alatt oda telepített magyarok építettek, s melyeknek lakossága majd százados küzdelmek után is megtartotta eredeti és magyarságát. Az osztrák birodalom északkeleti részén fekvő ezen tartományt az idén oly ínség sújtotta, mely hazánk 186%-iki nyomorát némi tekintetben még felülhaladja, mert mig az említett évben hazánk egyik részén jó termés volt, ott most az egész tartomány népe éhhalállal küzd. Az ott lakó magyar véreink, kik oly hosszú ideig, annyi küzdelmek és szenvedések között is hívek voltak hazájokhoz, nyomorukban nem folyamodhatnak máshoz, mint hozzánk honfitársaikhoz, s nekünk erkölcsi kötelességünk rajtok segitni, kivált miután a segélyért folyamodók hitünk sorsosi, s igy bennünket hazafiúi és vallásos kettős érdek csatol hozzájok, mint ez az itt következő kérelmi nyilatkozatból kitűnik. Szerk.
                        Magyarhon lelkes fiaihoz és leányaihoz! 
                Uram tarts meg minket, mert elveszünk! Máté VIII. 24. 
    Az 1864-dik év tartós hideg esőzéseivel, az 1865-diki tavaszi hideg és nyári forró aszályával, az eddig termékeny Bukovinát minden élelmiszereitől úgy megfosztották, hogy ezen tekintetben a szükség a lehető legmagasabb fokra emelkedett! 
    Ez ínséget növeli a forgalom teljes megcsökkenése, minden munka és kereset hiánya, a marha hallatlan olcsósága és a gabona drágasága. 
    A szükség és éhség legelső rohamának csak azzal tudott az éhező földmives ellene állani, hogy marháját a legcsekélyebb áron (p. o. egy középminőségű tehént 6—10 forinton o.é.) eladta, vagy a kenyérpótlás czéljából elvágta, mert egy marha árán alig volt képes egy koretz (=2 pozsonyi mérő) gabonát vásárolni! A takarmány hiánya miatt marháját különben is kárrá vallotta volna. 
    A segélyforrások, melyekkel az ország rendelkezhetik, az átalános nagymérvű szükség megszüntetésére koránsem elégségesek! 
    A szükség és lehető segély aránya a bukovinai országgyűlés közelítő számítása szerint így áll: 
    Kivántatnék e czélra más fél millió forint o. é., de rendelkezésre még csak hétszázezer forint áll. Magánúton minden segély — az átalános pénzhiány és az ország teljes elszegényedése miatt — merő lehetetlen! Ezen ínség súlya nyomja a bukovinai, különben is kevés földbirtokú, mintegy 8000-re számítható szegény magyarokat! 
    De minekutána főtiszt. Druszbácky Bonaventura istensegítsi érdemes plébános úr a pesti „Katholikus Néplapban a római katholikus vallásu magyarok segélyezésére a magyarhoni nagyméltóságu főpapsághoz kérelmét benyújtotta, mely nem is maradt némi eredmény nélkül, — mi is, mint a bukovinai helvét hitvallású evangyéliomi magyar egyháznak képviselői, bizodalommal folyamodunk nemzetünk lelkes fiaihoz és leányaihoz, és a hullámok által hányatott hajóban veszélyben forgó tanítványok szavaival esdeklünk Jézusunk nevében: „Tartsatok meg, hőkeblü atyánkfiái, minket mert különben elveszünk“ 
    A bukovinai helv. hitv. magyarok népessége biztos számlálás szerint e következő: 1) Andrásfalván, az anyaegyházban 653 lélek, 2) Hadikfalván (leányegyház) 29, 3) Istensegítsben (Cibin) 16, 4) Fogadjistenben (Jákobestie)  12, 5) Tomnátikban (havasi új telep) 55, együtt ez öt magyar helységben 765 lélek; ezenkívül Radautz városában német és cseh nemzetiségű reformátusok 47 lélek, 184 családban. Ezeknek legalább is fele része már e jelen időben oly nagy szükségben szenved, hogy ha valahonnan mentül hamarabb segély nem jő, elkerülhetlenül a kínos éhhalál martalékja leend; más része, keveseket kivéve, segély nélkül a jövő aratást meg nem éri! Halljátok meg hát Magyarhon lelkes fiai és leányai, ínség sújtott testvéreitek bizalmas esdeklését és teljesítsétek: „Tartsatok meg, mert elveszünk!“ 
    Midőn mi a fenyves Kárpátokon túlról, a kristályvizü Suczawa folyam kedves völgyéből, mely nekünk istenadta hazánk, esdő szónkat hozzátok küldjük, Jézusunk szavát halljuk hitünkben: „Mit féltek, oh kicsiny hitüek?“ Oh vajha, midőn éltünk hajója ily szörnyű veszélyben hányatik, Jézus fölébredne szívetekben és lecsendesítené e hullámokat általatok! Jézus kicsinyei, a bukovinai árva református magyarok éheznek, éhen halnak, hozzátok küldi őket Jézus, hogy enniök adjatok! Ok ragadjátok meg az alkalmat, mely ajánlkozik, hogy az Üdvözítő kedvező ítéletét megnyerhessétek: „Jőjetek el, én atyámnak áldottai, bírjátok az országot, mely megkészíttetett nektek e világ fundamentomának fölvettetése előtt, mert éheztem és ennem adtatok.“ — Máté XXV. 34, 35. 
    Vajha az országgyűlés érdemes tagjai között találkoznék egy, ki Krisztus szellemétől ihletve, felszólítaná a hon atyjait, hogy midőn a szép Magyarhon jövendőbeli boldogságának alapján munkálódnak, ezen külföldi árva Magyarhonnak jelen vészteljes ínségét enyhiteni el ne felednék! Mi nem tudunk, nem akarunk „kicsiny hitűek“ lenni! mi hiszünk, mi remélünk, mi bízunk! Ők vajha rajtunk is megbizonyítanák nemzetünk fiai és leányai dicső jellegöket, a munkás felebaráti szeretetet, melyet a magyarhoni közelebb múlt ínség éveiben oly világhírűleg megdicsőitettek! „Bizony mondom nektek, a mit cselekedtetek eggyet ez én kicsiny atyámfiai közül, én magammal cselekednétek.“ v. 40.
    Bukovinában, Andrásfalván, jan. 25-én 1866. Kántor János helységbíró,  Biró Mózes, evanghelv. hitv. Lelkész, Biszak József, kurátor. 
 .
    Protestáns egyházi és iskolai lap, 1866. április 29. HÁLANYILATKOZAT. 
    Nt. úr! Midőn a hozzánk, ínségünk enyhítésére küldött könyöradományt 120 frt o. é. kezünkhöz vettük, szent kötelességünknek tartjuk azért legforróbb hálánkat nyilvánítani. Az egek Ura, és áldások Istene boldogítsa a kegyes adakozókat jobb és balkezének áldásaival, és tartsa szüntelen azon áldott állapotban, hogy mindig tulajdon tapasztalásukból mondhassák: „Jobb adni mint venni." 
    Nagytiszteletűségedet is, mint irányunkban ezen könyöradománynyal az isteni gondviselés angyalát, boldogítsa az ég sok évekig, az önzetlen jótett nemes jutalmával a boldogító öntudattal. 
    Bukovinában Andrásfalván, apr. 13-án 1866. Bíró Móses, m. p. ev. helv. hitv. lelkész és esperes. Kántor János. B. R. Biszak József, m. k. curator. Varga György, m. k. presbyter.
 .
     Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866-07-01/26. szám
                                                  Hálanyilatkozat
    Nagytiszteleted harmadik küldeményét 150 frt o. é. az éhínséggel küzdő bukovinai hitrokonaink segélyezésére f. hó 8-án vettük és ezért is mind nagytiszteletet, mind a kegyes adakozók irányában legszívesebb hálánkat nyilvánítjuk. 
    Egyszersmind azt is tudatjuk, hogy az Európa szerte pusztító dér, múlt május hó 25-re virradólag a mi szép reményeinket is nagy részben csonkította, ínségünk bevégződését késleltette, mert törökbúza-vetéseinket úgy elfagylalta, hogy e miatt sok földet újra kellett vetni; és ahol gyéren maradt is valami, annak kapálásával várakozni kell, míg azon törökbuza szálak, melyek a földszinén feljül elfagytak, újra kisarjaznak; nagy része gyökeriből kifagyott.
    A nép nagy része csak burjánnal, nevezetesen repcsennel táplálja magát; sok helyen már ezt sem lehet találni; a harmadik falu határára is elmegyen a nép burján szedni. 
    Az a szegény még jó állapotban van, aki bár korpa ciberére tud szert tenni, vagy egy kevés lisztre, vagy korpára, hogy a megfonnyasztott repcsenből, egy kevés korpával vagy liszttel elegyítve pogácsát süthessen, ezen szegény eledelnek sokakra nézve az a szomorú befolyása van, hogy gyomruk és egész testök eldagadoz! Dolgot még mind igen ritkán talál a napszámos. 
    Őszi vetéseink igen szépek, tavaszi gabonáink is szép reménynyel bíztatnak, a fagykárt ért gabonák kikezdettek épülni, tán aratással végét adja Isten e szörnyű ínségnek! Az irgalmasokon teljesüljön be az Idvezítő ígérete, és nyerjenek irgalmasságot Bukovinában. Andrásfalván, jun. 11. 1866. 
Bíró Moser, ev. helv. hitv. lelkész. Kántor János, p. r. Biszak József, m. p. curator. Varga György, m. p. presbyter.
      Protestáns egyházi és iskolai lap, 1866. július 8. A BUKOVINAI ANDRÁSFALVI EVANG. REFORMÁLT LELKÉSZI HIVATALBÓL. 
    Miklósvári mltgs Miklós Gyuláné, született Dobrowolsky Buchenthal Eugénia úrhölgy, szülőhazája Bukovina iránti szeretetétől indíttatva a keresztyén szeretetnek igen szép példáját adta az által, hogy hallván a bukovinai, ínséget szenvedő magyarság szörnyű szükségét, egy gyűjtőívet bocsátott közre, melynek eredménye lett egy cs. arany, és 78 frt 60 kr. o. o. 
    Ezen gyűjtemény azon utasítással küldetett hozzám, hogy „azt a szűkölködők között belátásom szerint oszszam ki." Ez meg is esett, úgy pedig, hogy fele a reformátusok, fele a katholikusok között osztatott ki. 
    De minekutánna már gróf Teleki Miksa nagyméltósága által, a „Kolosvári Közlöny" útján hozzám oly utasítással küldött 300 frtból „hogy az valláskülönbség nélkül osztassék ki, és ismét 20 frt 60 krból, a baróthi községtől kizárólag katholikusok számára, együtt 320 frt 60 krból 
andrásfalvi katholikusoknak kiosztott 120 frt 60 kr, 
hadikfalvi katholikusoknak „ 100 „ — „ 
a reformátusok általában ,, 100 „ — „ együtt 320 frt 60 kr, és mivel eddig sem az Istensegítsi, sem a Fogadjisteni szegények Andrásfalváról semmi segítséget nem kaptak, a Tomnátikiak pedig merőben elszéledtek, vagy Andrásfalvára visszaköltöztek; e szerint az említett gyűjteménynek, 78 frt 60 krt, és egy cs. aranynak 76 frtnak, együtt 84 frt 60 krnak fele 42 frt 30 kr, és a „Vasárnapi Újság" 20, 21 és 22-ik számaiban, különösen róm. katholikusok. számára küldött összeg 65 frt 64 fr. , együtt 107 frt 94 kr o. é. úgy osztatott ki, hogy Istensegítsbe küldetett 75 frt; Fogadjistenbe 25 frt. 
    Andrásfalván katholikusok között kiosztatott 7 frt 94 kr együtt 107 frt 94 kr o. é. Az említett kegyes gyüjteménynyel azon utasítás is lévén egybekötve, hogy az irgalmas adakozók neveit a kezdetben tisztelt szerkesztőségek szívességekből, lapjaikban köztudomásra juttassam; ennélfogva bátorkodom a t. szerkesztőségeket szíves bizodalommal felkérni, hogy az eredetiben ide mellékelt gyűjtőivel lapjaikba szórul-szóra beigtatni szíveskedjenek, és ne terheltessenek ezen gyüjtőívet a kivánt cél elérése végett egymással közleni, Vagy azt a legelső lapból, mely a megszólításban neveztetik a „Prot.Egyh. és Isk. Lap"ból utánnyomatni! Segélyadomány ív! 
    A Bukovinában Ínséget szenvedő: Andrásfalvi, Hadikfalvi, Istensegíts, Fogadjisten és Tomnáti tisztán magyar testvéreink által lakott helységekben létező, az andrásfalvi Bíró Mózes ev. helv. hitv. lelkész, Kántor János helység bíró és Biszak József kurátor által nélkülözések enyhítése számára Magyarhon lelkes fiaihoz és leányaihoz intézett: Uram tarts meg minket, mert elveszünk „Máté VIII- 25. fájdalmas felhívásra — az adományt gyűjti Miklós Gyuláné Dobrovolszky Eugénia. 
    A kegyes adakozók neve és lakása: Miklós Ferenc Szabolcsmegye Virányostanya 1 frt, Jekelifalussy Andor Borsodmegye Mritsony-helység 1 frt, Sypos Kálmán Borsodmegye Sajókaza-helység, 10 frt, Lónyay László Borsodm. V Császta-puszta 1 frt, Lossonczy Jenő Borsodmegye 1 frt, özv. Lossonczy Andrásné Borsodmegye Miskolc 1 frt, Ragályi György Borsod 2 frt, Homotanny László 1 frt, Somogyi László alispán 2 frt, Ragályi Ábrahám 2 frt, Berzevicy Kelemen 1 frt, ifj. Puky Miklós 2 frt, Devecsery József 2 frt, Egy valaki 60 kr, Kissházy Gyula 1 frt, Farkas János szolgabíró 5 frt, N. N. Tóth Mihály Miskolc 50 kr, Henok János 1 frt, Fekete József 2 frt, Fekete Andorné 1 frt, Egy valaki 1 frt, Balogh Kálmán 1 frt, ifj. Téglásy Ferenc 2 frt, Tőrös János 1 frt, Törös Pál 1 frt, Fekete Zoltán 50 kr, Samlényi György 1 frt, ifj. Lossonczy Károly 2 frt, N. N. 1 frt, ifj. Debreczeny Pál 1 frt, Snitzere Ferenc 50 kr, Jekelfalusy Rozália 1 frt, Peregi Anna 1 frt, Radvánszky Károly 5 frt, özv. Szepessy Lászlóné 1 frt, Friedman testvérek 50 kr, Lengyel Sámuel 1 frt, Pista Jánosné 3 frt, Schannagel Lidi 1 frt, Szepessy Gyula egy arany, Miklós Gyula és neje Dobrovolszky Buchenthal Eugénia 15 frt, — az összes gyűjtemény összege egy cs. kir. arany természetben és készpénzben — 78 frt 60 kr, szóval hetvennyolc forint és hatvan krajcár o. é. 
    Kelt: Finlis, május hó 25-én 1866. Miklós Gyuláné, született Dobrovolszky Buchenthal Eugénia.
and 6
 
       Fővárosi Lapok, 1866. október 12. Bíró Mózes.
    Egy levelet közlünk, mely a felekezetességtől ment testvéri szeretetnek emelkedett példánya. Druszbáczky Bonaventura katholikus lelkész Bukovinából a P. U.-nak irtatott Bíró Mózes református lelkész és esperes haláláról. A levél így hangzik: 
    Tudvalevő, hogy Bukovinában hat helységben 9800 magyar lakik, kiket a különböző kormányok már régóta igyekeznek hol germanizálni, hol polonizálni. Minden magyar helységbe egy földönfutó cseh nótáriust nyomtak be, ki egy szót sem tud magyarul; a rendeleteket, parancsolatokat mind német nyelven osztogatják, de a bírák, elöljárók s a nép egy szót sem tudnak németül. Az ide szakadt kis magyar sereg, minden akadály dacára, híven ragaszkodik ősei nyelvéhez és szokásaihoz; s a bukovinai nép szilárdul áll, mint egy kőfal, s mindenképen azon van, hogy amennyire elhagyottságában csekély erejétől telik, szellemi hátra maradásán s anyagi szegénységén segítsen.
    A bukovinai magyarok legnagyobb része r. katholikus, csupán Andrásfalván van mintegy 600 magyar s egész Bukovinában elszórva néhány száz német református hitű, kik mind az andrásfalvi ref. anyatemplomhoz tartoznak. A katholikusok és reformátusok nagy békességben élnek, azt hívén, hogy csak egy isten s egy magyar nemzet van a világon, melyhez mindnyájan tartoznak. Egyik a másik hitét tiszteli, sőt a reformátusok búcsúra is elmennek a katholikusokhoz, s együtt örülnek, vendégeskednek patriarkális egyetértéssel. A bukovinai magyarok között 36 évig élt egy szelíd lelkű, tudós magyar férfiú, Bíró Mózes, andrásfalvi ref. lelkész és esperes, ki a bukovinai magyaroknak minden időben leghatalmasabb szószólója, védelmezője és tanácsadója volt, minden valláskülönbség nélkül. A jeles férfiú sokszor volt kitéve a legnagyobb hálátlanságnak és rágalmazásoknak, de az őt el nem tántorítá. Az ő háza minden magyar előtt nyitva volt, s egy sem ment el tőle a nélkül, hogy segélyt vagy jó tanácsot ne kapott volna tőle. 
    A bukovinai magyarok ezen kegyes atyja és jóltevője, Bíró Mózes, andrásfalvi református lelkész és esperes, folyó évi szeptember 11-én, életének 63 ik évében három heti betegség után jobb létre szenderült. A boldogult Erdélyben, Szövérden 1803-ban született s Maros-Vásárhelyet tanult. Bukovinába szakadván, 36 évig volt az új andrásfalvi egyháznak buzgó lelkésze. Egész életében nőtelen, szelíd lelkű, mértékletes, derék, becsületes magyar ember volt. Halálát, valláskülönbség nélkül, az egész bukovinai magyarság méltán gyászolja, mert ő volt az, ki az itteni nép ínséges napjaiban legtöbbet fáradozott, kért, rimánkodott, közel és távol, hogy a szűkölködők számára segélyt teremtsen. 
    A múlt évi ínségben is legfényesebb eredmény követte Bíró Mózes tevékenységét, midőn Magyarországból és Erdélyből az ő felszólítása folytán több ezerre menő összegek küldettek a bukovinai éhezők szánjára. Ezenkívül segélyt szerzett még Németországból és Helvéciából is. S a szomorú napokban nemcsak saját híveinek, hanem a kath. magyaroknak is osztogatott lisztet, gabonát, pénzt. 
    Hosszú hivataloskodása alatt a maga számára kincseket nem gyűjtött; egész vagyona néhány darab szarvasmarhából állott, melyeket betegsége idejében szintén hívei között osztogatott szét. Hűlt tetemei szept. 13-kán, a csernovici evang. lelkész Jenkner János és radautzi lelkész Kerk Eduárd urak által, az andrásfalvi temetőbe tétettek le, minden ajkú, vallású és rangú népség jelenlétében. Mindnyájan sírtak és sajnálkoztak, mert nagy és közös a mi veszteségünk. 
    Sírok és gyászolok én is, mert rövid idő alatt két igaz lelkű jó barátomat vesztettem el; az egyik a bottosáni r.-kath. plébános, nt. Jaruskievics Lénárd, minorita-rendű áldozár, a másik Bíró Mózes, andrásfalvi ref. lelkész volt. Most magamra maradtam e vad tartományban, a sok ellenség között. Adja az isten, hogy az elhunyt jeles férfiak elhagyott helyei mielőbb alkalmas, buzgó egyénekkel pótoltassanak.“
  .
    Protestáns egyházi és iskolai lap, 1874. március 29.
    Bukovinában Andrásfalva derék r. kath. papja, Juscsák János, hívei közt olvasókört alapított, hol összejővén, maga vezeti és oktatja a népet, hogy így művelődve magyarok s édes mieink maradjanak. Hát a reformátusok mit csinálnak? 
    Mióta az öreg Bíró, a ref. lelkész meghalt, nem hallottunk bukovinai testvéreinkről semmit sem. A reformátusok életjelt sem adnak magukról, míg ellenben a katholikusok mindenben előljárnak. Az „Egri Népújság" csak újabban is filléreket gyűjtve 551 ftot küldött bukovinai Józseffalva községének. Moldvában pedig Ligenhoffer János minorita buzgólkodik a magyar katholikusok érdekében, aki épen most 3 templom építtetésén fáradozik: Pusztinában Sz. István király tiszteletére 682 magyar kath.-nak; Gura Szalancon Kis-asszonyára 748 léleknek; Bosotinban Úrszíne változására, hol szintén 104 magyar lakik. Nekünk Moldvában is csak egyetlen egyházunk van: Szászkut, s az is az öreg Márk Mózes halála óta tán papot se kapván, mint oldott kéve széthull s vallását, nemzetiségét elvesztve beleolvad az oláhságba.
 .
    Protestáns egyházi és iskolai lap, 1875. december 5. Pályázat.
    Miután Zsadányi Dúl Benjámin úr, Bukovinában andrásfalvai volt reform. lelkész, újra a róm. kath. egyházba tért át: a nevezett egyház lelkészi hivatala ürességben van. Illető esperes úr által felhívattam kellő képzettségű, jellemes és feddtelen erkölcsű, a magyar és német nyelvet egysmint tudó egyént ajánlani az andrásfalvai, 800 lélekből álló, magyarajkú reform, gyülekezet számára. 
    Az andrásfalvai reform, lelkész évi fizetése a) készpénzben: az egyház részéről 200 frt. a kincstár részéről 100 frt. tűzifa váltsága az egyház részéről 80 frt. palástdíj mintegy 100 frt. b) természetben: lakház, kert, 22 hold szántóföld szabad használata. Akik ezen lelkészi állomást elvállalni hajlandók, jelentkezzenek nálam a legrövidebb idő alatt. 
    A vállalkozók közt, Nagy Péter erdélyi ev. reform, püspök úr közbejöttével, a kijelölt egyén azonnal kell hogy utazzék rendeltetése helyére, vasúton Radautz állomásig, melytől Andrásfalva egy órányi távolságra van. Török Pál., ref. superint.
 .
   Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876-01-16/3. szám
  Bukovina egyetlen magyar reform, egyháza Andrásfalva ismét pap nélkül van. A lelkész jövedelme ugyan 800 forint, de azért nehéz papot kapniok, mert a hivatalos levelezések a bécsi konzisztoriummal s a halicsi püspökséggel németül folynak, s így a ref. papnak magyarul németül egyformán kell tudnia. 900 lélek tartozik az egyházhoz, kiket árván hagyott katholikussá vált papjuk Zsadányi Benjámin, s mostan új papot keresnek az egész országban.
 .
    Kecskeméti Lapok, 1876. január-június 1876-02-13/7. szám. Nyilvános köszönet.
    Elődöm, pár hó óta istenben boldogult Zsadányi úrnak, a reform, vallásról a róm. kath. vallásra tett áttérése következtében a Bukovinában levő andrásfalvai gyülekezet lelkészi állomása megüresedvén , d e folyó hó 23-ika óta andrásfalvai lelkész vagyok. Gyönyörű sík vidéken, egyszerű, jámbor, istenes, földmivelő, tiszta magyar, erdélyi eredetű nép között élek — hízelgés nélkül legyen mondva —szeretettől s bizalomteljes ragaszkodástól körülvéve. S ha a boldog jelenről visszatekintek múltamra, lehetlen őszinte hálával nem emlékeznem meg a kecskeméti reform, szentegyház nemes áldozatkészségéről, mellyel engem, úgyszólván jelenhelyzetemig képeztetett, lehetlen elhallgatnom az ez idő alatt működött egyháztanács a két kitűnőelnökének lankadatlan buzgalmát s érdemen fölültanúsított áldozatteljes nemesszívűségét, melyet oly sok időn keresztül élvezni szerencsés valók. Fogadják mindezekért a nemes szentegyház,az egyháztanács, az egyháztanácsnak egyes lelkes tagjai s különösen kitűnő két elnöke út. Fördös Lajos úr és t ek. Nagy Lajos úr leghálásabb köszönetévé nyilvánítását. Én életem minden pillanatában mint egyedüli büszkeségemre emlékezem vissza a kecskeméti szentegyház s az egyesek ez áldozatteljes nemesszívűségére. Magamat a kecskeméti szentegyház további nagyra becsült jó indulatába kérve és ajánlva,vagyok Andrásfalván, 1876. jan. 28-án. Láng Károly, reform, lelkész.
 .
    Protestáns egyházi és iskolai lap, 1877. július 15. 
    Bukovinai levél. Andrásfalva, 1877. május 30. 
    Azok kedvéért kik a magyar és erdélyországtól elszármazott bukovinai magyarok sorsa iránt érdekkel viseltetnek, kik szeretnének valamit olvasni, bukovinai prot. egyházukról is, s a mi érdekünkben, hogy magyar éserdélyországi testvéreinktől ne legyünk teljesen elfeledve, adjuk jelen levelünket. Biedermann tanár »Die Bukovina unter östereichischer Verwaltung" című értekezésében többek között írja, hogy már a 17-dik században Szucsáván laktak magyarok. Tömegesebb átköltözéseket azonban a 18-dik század végére teszi. Biedermann előadásával öszhangzó Abacs János erdélyi reformált püspöknek, leginkább minket protestánsokat érdeklő jegyzéke, melyet egy a bukovinai prot. 
magyaroknak ajándékozott jegyzőkönyv homlokára tett s a melyből idézem szóról szóra a következőket: 
    „Feljegyzem és hagyom emlékezetre mostaniaknak és következendőknek, hogy Moldovának azon része, mely most Bukovinának neveztetik, a Felséges Ausztriai királyi és császári háznak Birodalmai közé számláltatván s birtoka alá esvén, Anno 1777. die 25 Február. A Római, Muszka és Török Császárok Birodalmai határa kimérése szerint, mint amely régebben is Erdélyhez tartozott, kezdettenek azon helységre gyülekezni lakosok, és nevezet szerint mind Magyarországból mind Erdélyből olyan háznépek jöttenek és megtelepedjenek abba, kik a Helvécziai Vallástétel szerint való Reformata Religióban voltanak. Ezek midőn annyira szaporodtanak volna, hogy a három helységekben úgymint Hadikfalván, Andrásfalván, és Istensegítsben ötvenkét házigazdák volnának; megkerestek engemet 1797-ik esztendőben levelek és két követek által és kérjenek engemet arra, hogy mivel ő nekiek lelkipásztorok, tanítójuk az idvesség dolgaira nincsen; tehát rendelnék ő nekiek lelkipásztort, tanítót és hitelesebb voltáért a gazdáknak neveiket Istensegíts falunak bírája és notarussa subscriptiojok pecsétje alatt énnékem a követek bemutatták. Ezek a gazdák minekelőtte hozzám folyamodtanak volna lelkipásztor iránt megkeresték az bukovinai méltóságos Guberniumot papot szerezni igyekező szándékjokat bejelentették, a papjoknak elszánt fizetéseket beadták, és arra engedelmet és rendelést nyervén, azt a Dominiummal közlötték és annak gondviselőjétől reája feleletet nyertenek." Ennyit Abacs sajátkezű jegyzetéből. 
    A Bukovinában megtelepült s 3 helységben szétszórtan élt reformált magyarok további történetére vonatkozólag a fennebb nevezett jegyzőkönyv nyomán van szerencsém közölni, hogy sikerült nekik, mint ahol valószínűleg legtöbben voltak, Andrásfalván anyaegyházat alapítani s abba Erdélyből Miskolci Istvánban, egy apostoli buzgalmú s minden áldozatra kész lelkipásztort nyerni meg, ki állomását elfoglalván, azonnal templom helyéről gondoskodott, s a templomépítés lelkes eszméjével foglalkozott. 
    Sok küzdelem tövisein gázolva bár lankadatlanul haladt a lelkes pap az eszme megvalósítása felé s nagyobb részben erdélyi kegyes segélyből hozzá fogott a mai kis faimaház építtetéséhez, de pénz hiányában, minden igyekezet mellett sem fejeztethetvén be, 26 évi nélkülözésteljes lelkipásztorkodás után, mint a mai andrásfalvi ref. egyház úttörője visszatért hazájába, a megkezdett nagy munka folytatását nagy lelkű és hozzá méltó utódára Bíró Mózesre hagyván hátra. 
    Utóda szintén nemes tűzzel karolta fel a bukovinai protestánsok ügyét s ismét — leginkább — az erdélyi szentegyház nemes áldozatkészségéből, Szabó László bukovinai birtokos anyagi és szellemi támogatása mellett, nem csak az építésfélben maradt imaházat elkészíttette, de az egyházat iskolával, pap- és tanítólakkal látta el. Hivatalát 1830. március 2-án foglalta el, s miután a galliciai és bukovinai prot. egyházak esperesül választották s egyházát a lehetőleg rendbe hozta, a tanítói fizetés pótlására néh. Szabó László nemes lelkű hagyományában alapítványt szerzett, befejezte áldásdús életét 1866-ban, dicsérő és áldó emlékezetet hagyván az őt ismerők szivében. 
    Bíró Mózes halálával nehéz idők következtek a reformált egyházra, 11 év alatt egy pap ment más jött, s 1866. óta én már harmadik papja vagyok az egyháznak, s e 31 év alatt is többet volt az egyház a szomszéd német ajkú lutheránus pap administrátorsága, mint rendes magyar pap vezetése alatt. E körülménynek meg volt a maga szomorú eredménye, nevezetesen az, hogy a leány egyházakban Hadikfalván, Istensegítsben, Józseffalván, Fogadjistenben ma két évben egyszer ha fordul elő lelkészi functio, a hívek alig egy pár kivételével beolvadtak a róm. kath. egyházba, de meg volt a maga szomorú eredménye az anyaegyházra nézve is, nevezetesen az, hogy fejetlennek érezvén magát a gyülekezet, a tagok elkedvetlenedtek, az erkölcsi erő gyengült, a törvénytelen házasságok napirendre kerültek, az egyház anyagi javai önzőleg s lelkiismeretlenül kezeltettek, s igy nem csoda ha minden, rohammal sietett a pusztulás örvénye felé, ugy annyira, hogy a mult év elején iskola, pap és tanítólak kapu nélkül ajtó nélkül kidőlt-bedőlt kerítéssel kétségbeesetten várta végromlását. Az egyház ezer forintocskája kamatozás végett bizonytalan kezekben hever, olyan egyháztagoknál, kik alig tudják a mindennapit megszerezni. 
    A múlt év elején bizva adósaiban s támaszkodva önerejére is, az esperes sürgetésére elhatározta az egyház a romlásnak indult épületek megjavíttatását, pincék, ólak építtetését, s különösen az idő által keményen megrongált imaház fedelének megújítását s a kerítések újból felállítását. A terv azonban sokkal nagyobb volt minthogy azt ily gyenge erővel ki lehetett volna vinni, maga a deszka kerítések elkészíttetése, hozzá számítva a pap-és tanító ide hozatalára tett kiadásokat, elég volt arra, hogy az egyház csekély tőkéjét feleméssze. Ügygyelbajjal elkészíttettek tehát a kerítések a templom, paplak és iskola körül, igen de az egyház bízva a föld jó termésében adósainak a fizetési határidőt aratás utánra tette s addig zsidóktól vette fel drága kamaton a kerteléshez szükséges összeget, az adósok azonban a rossz esztendő s a szegénység miatt még máig sem válthatták be ígéretöket. Így állván a dolgok az egyház kénytelen volt adósait bepörölni, s most várja az eredményt. 
    A nép oly szegény, hogy önmagát alig képes fenntartani, nem hogy egyházán segíthessen. Az előbbi években tömegesen mehettek Moldvába is kézimunkára boérokhoz, most a háború ezen jövedelemforrásokat is elzárta. Hogy mennyire küzd e nép a nyomorral eléggé bizonyítja az a körülmény, hogy egyházi s egyéb adóját is csak nagy bajjal s a rendes szokás szerint zálogolás után fizeti be, még a mult évi zálogok egy része máig is a birónál hever kiváltatlanul. 
    Ily körülmények között kénytelen vagyok Magyar-és Erdélyország protestáns fiainak nemes áldozatkészségéhez folyamodni, segítsenek, hogy valahogy kimenekedhessünk a bajból, rendbehozhassuk árvaegyházunk zilált anyagi állapotát, megjavíthassuk kicsiny imaházunkat, melyből maholnap kiver az eső bennünket, s jobb karba helyezhessük pusztulásnak indult egyházi épületeinket! Különösen kérem t.szolgatársaimat, hogy a községükben lakó tehetősebb uraknak, gazdáknak, árvaügyünket kegyes pártfogásukba ajánlani ne terheltessenek. A tiszántúli egyházkerületből Heves és Nagy-Kunság egyházmegyék nemes adományát is ide számítva Nagy Péter erdélyi püspök úr utján egyházi bajaink orvoslására vettünk eddig összesen 79 frtot, mely nagylelkű adományért midőn e lapok utján nyilvánosan és egyházam nevében a leghálásabb köszönetet nyilvánítom, nem mulaszthatom el kifejezést adni azon forró óhajtásomnak, vajha a nemes példa hatna s az egyházkerületek egyházak s egyesek lelkes áldozatkészségéből zilált egyházi ügyeinket rendbe hozhatnánk, s Krisztus kicsiny gyülekezetét Isten dicsőségére ismét felüdíthetnénk, vegyük fel tehát gondját Krisztus nevében az ő kicsiny árva egyházának, mert „valaki — mint maga mondja — egy ilyennek gondját felveszi az én nevemben, nékem veszi fel gondola." 
LÁNG KÁROLY, ref. lelkész.
 
 
and 8
    
    Kecskeméti Lapok. 1877. december 23. Bukovinai levél. 
    Andrásfalva, 1877. deczember 14. 
    1877. év február 25-én múlt száz éve, hogy Bukovina Moldvától elszakíttatván, osztrák fennhatóság alá került. Ugyanez időre teszik a magyaroknak részint Moldvából, részint Magyar- és Erdélyországból ideszármazását is. A munkás vándorok a kormányzóság által szívesen fogadtatván, megalapíták Hadikfalvát, Andrásfalvát, Józseffalvát, Istensegítset és Fogadjistent. Eleinte nem volt papjuk, később a római katholikusok megnyerték Magyarországról Drusbátzki capucinust. Majd 1797-ben a három helységben: Istensegítsben, Hadikfalván és Andrásfalván elszórtan élő reformált vallásúak is közösen gyűlést tartván, szervezkedtek, Andrásfalvát — mint ahol legtöbb helvéthitü család élt — kijelölték anyaegyháznak s kimondták egy reform. pap meghívásának szükségességét. 
   A határozatot foganatosítandó, két megbízottat küldenek Erdélybe Abacs János püspökhöz. Abacs a megbízottakat ritka szívességgel fogadja s azok előterjesztése folytán a bukovinai reform. magyarok helyzetét megismervén, ezek érdekeinek előmozdítására minden lehetőt megígér. Ügyöket melegen ajánlólag fel is terjesztette még az az évi egyházkerületi gyűlés elé, melyen — egy főúr — Hunyadvármegye akkori főispánja, tekintve azt, hogy a bukovinaiak által ajánlott papi fizetés oly csekély (alig rúgott 250 frtra), hogy abból a legszerényebb igényű pap sem képes magát fenntartani, egy 400 frtos alapítványt ígért oly czélból, hogy annak kamata a papi fizetés pótlására a leendő Andrásfalvi papnak évenként kézbesíttessék, minthogy azonban a tőkét nem tette le azonnal, hanem egy ideig annak csak évi 24 frt. kamatát fizette, halála után — daczára annak, hogy a 400 frt. tökének vagyonából való letételére utódait is kötelezte — az alapítvány részre fordult vagyoni viszonyok miatt csak papiroson maradt s később elveszett a kamat is, e helyett az erdélyi főt. egyházkerület pénztára pótolja évenként 20 frttal a papi fizetést s a körülmények szerint szellemi s anyagi támogatásban részesítette az egyházat mindig s részesíti ma is. 
    Abacs nemes buzgalmának sikerült végre — miután az andrásfalviak is megjavították a fizetést — papot szerezni számukra 1801. augusztus 26-án, mely időtől fogva lassanként körülbelől 30—35 év alatt részint erdélyi s magyarországi segélyből felépíttetett teljesen, fából, a mai andrásfalvi kis imaház, iskola, pap- és tanítólak. Ez adatokból látható, hogy e mi csekély 150 családot számláló fiatal egyházunk csak 76 év óta örvend lételének s még ma is élnek köztünk egyháztagok, habár kevesen is, kik befolytak alapítására s látták, érezték a kezdet nehézségeivel való küzdelmeit, szenvedéseit. 
    Ma már minden magyar községben van lelkész, a róm. katholikusok a lembergi consistorium alatt állanak s a reformátusok a galitziai-bukovinai superintendentia s a bécsi Oberkirchenrath fennhatósága alatt. 
   Ami már átalában a bukovinai magyar nép szokásait és öltözetét illeti — hogy röviden erről is írjak valamit, — az meglepően eredeti s magyar. Nagyobb része Erdélyből származván, onnan hozta szokásait is, melyet hűségesen megőrzött mind e mai napig. 
    Különösen jellemző azon ünnepélyesség, melylyel a jobbmódúak a lakodalmat ülik. Következvén ugyanis az esketés ideje, melyet pisztoly- és puskalövések jeleznek, összegyűl mindkét háznál a vendégsereg s midőn a meghívottak mind jelen vannak, a vőlegény ifjú barátai kardot kötve lóra kapnak s formális ostrom alá veszik a menyasszonyos házat, melyet az udvarra gyűlt ifjú vendégsereg szintén kardokkal, vagy esetleg botokkal védelmez. Az ostromlók lármás fenyegetése után végre megkezdetnek az alkudozások, melyeknek eredménye az ostromlovak capitulatiója s a menyasszony (itt hazai) kiadása, mi megtörténvén, a menyasszony négyesfogatú kocsira ültettetik, a kocsit a lovasok körülveszik s repülnek ujongatások között, mint a gondolat, a vőlegényes házhoz. Ezután lassan megindul a menet a templom felé s midőn az esketés megtörtént, a templom előtt hivott, hívatlan vendég a falu magyar zenéje mellett tánczra kerekedik s példás renddel, minden lárma és ujongatás nélkül eljárja a jó magyar csárdást annak örömére, hogy itt lettek az új házaspárok egy remélhetőleg hosszú és boldog életre az eskettetés által egybekapcsolva. Végre ki lóra, ki kocsira, vagy ha az idő alkalmas hozzá, mint most is, szánra kap s víg dal és ujongatás között benyargalják a falu minden utczáját s hazatérnek mulatni. S tánczolnak, mulatnak, míg eljön az étkezés ideje, midőn a vőfély az egyesek által hozott ajándékokat azok szerencse kívánatinak tolmácsolása mellett a menyasszonynak nyilvánosan átszolgáltatja. Ennyiből áll a bukovinai magyar lakodalom. 
    Egyebekre nézve megemlítendőnek tartom még azon jellemző és szép szokást, hogy a bukovinai magyar, midőn jó emberét köszönti, rendesen „istenáldja meg“-et mond neki, még pedig úgy az összejövetelkor, mint az elváláskor, egyébiránt reggel jó napot kíván s minden köszöntést a köszöntött elébb megköszön s csak azután viszonoz; nem 
egyszer hallottam már azt is, hogy midőn este búcsút vesz, jó reggelt kíván. 
    A bukovinai magyar család majd egész ruházatát maga állítja ki. A nők a mezei munka megszűntével fonni kezdenek, mely valóságos mulatság számukra, ugyanis valamely előre kiszemelt családnál többen összegyűlnek (guzsalyosba) s egymást kedélyes beszélgetés s víg dallal is mulattatva éjfélig is elfonogatnak együtt. Ezenkívül majd minden háznál van szövőgép, melyen pompás fehérneműket s a család férfi tagjai számára egész öltözetnek való kelmét szőnek. 
    Egyébiránt öltözetök teljesen magyaros. A nők öltözete hasonló az alföldi piros csizmás falusi nő öltözetéhez, a férfiak pedig magyar nadrágot viselnek zsinóros magyar felöltővel (szokmányt), pörges kalapot s magyar csizmát (vagy bocskort). Ez utóbbiak hajukat rövidre nyíretik, szakállokat leberetválják, mi a tisztaság szempontjából nagyon előnyös és dicséretes szokás s különösen ajánlatos volna az alföldi juhászoknak, gulyásoknak stb. is. Láng Károly.
                             
and 10                            
 
    Protestáns egyházi és iskolai lap, 1879. július 6. Az andrásfalvi ref. egyház helyzete. 
    A Kárpátok háta mögött, Bukovinában, velünk magyarokkal szemben ugyancsak keményen bánnak azok az emberek, akik nem annyira hivatalt viselni, mint inkább basáskodni akarnak. Minket megvert a teremtő, mi úgy látszik nem is a Szucsáva -- de a Neva partján lakunk. Hogy mire nem képesek e pöffeszkedő üres hólyagok, szomorúan illusztrálja az andrásfalvai magyar ref. egyháznak, a bécsi ev. főegyháztanácshoz, most legközelebb intézett folyamodványa, mely hivatalosan német nyelven fölterjesztetett magyarul e következő: 
    “Nm. cs. kir. főegyháztanács! A nm. cs. kir. főegyháztanácsnak e f. é. 834 sz. alatt kelt magas rendeleténél fogva, felhíva érzik magokat az andrásfalvi reformált egyház tagjai, hogy a szokott alamizsnapénzek — kollekták — eredményével e f. é. június végéig beszámoljanak. Élénkebb és hatályosabb színekkel festeni helyzetünk sanyarúságát s fizetésre képtelen voltunkat alig bírnók immár, mint ahogy ezt a f. é. január 18 és 21 napjain cselekedtünk. Akkor kelt iratainkból világosan belátható, hogyan vitték árva egyházunkat volt elöljárói a végromlás örvényébe; hogyan lett egész egyházi községünk egy-két hamis sáfár siralmas áldozatává. Midőn — hogy ne is említsük egyházi és iskolai alaptőkéinknek lelketlen elsikkasztását — kényszerítettek a tagok hatósági engedélylyel és karhatalommal, nemcsak minden koholt kiadási költségeket, hanem azonfölül jelentékeny és az egyház rovására önfejüleg fölvett uzsorapénzeket törleszteni. 
    Így történt az, hogy az ellenszegülőkre zsandárokat vittek s házaikból az utolsó ruhadarabot is elszedték, megzálogolták. Az e fölött kétségbeesetteket kikacagták, bántalmazták, s akik messze vidékekre — Moldva és Muszkaországba — jártak napszámra dolgozni, s a vagyonkájukon csüngő árvákat és özvegyeket véres verejtékük gyümölcsétől megfosztották. Ily muszka bánásmód folytán koldusbotra jutva, egyházi és iskolai szükségeinket fedezni önerőnkből teljes lehetetlen. Bizodalmunkat egyedül a nm. főegyháztanács igazságszeretetébe helyezzük. Remélvén, hogy legutóbbi felterjesztésünket — melynek vádpontjait épen a nm. főegyháztanács által kérésünkre kirendelt kommisszió is alaposaknak találta s a valóságos csalási és elsikkasztási bűntényeket konstatálta — legerélyesb intézkedésével érvényre emelve, tönkretett egyházunk további fennállhatását a jövőre nézve biztosítni fogja. Ez mit feszült kebellel vár szentegyházunk egész közönsége, sőt ezen elhagyott gyülekezet iránt még a távolban is mélyen érdeklődő magyarországi hitrokonaink. 
    Nem különben állunk az iskoláinkkal is, mely a magyar kormánytól nyert 180 frtot — fájdalmasan kell kijelentenünk — nagy tiszteletű Kerk úrnak mint volt— adminisztrátornak kezei közt veszté. Ezt magunk se hittük volna ugyan, de fájdalom a rideg valóság: „ist ganz evident”. Mert e szép summából általa vett könyvek, mint iskolai tankönyvek nagyobbára értékteleneknek s hasznavehetleneknek találtatván, bajosan is kerülhettek többe mint 50 frtba. S a többi pénz hovatételéről szabályszerű Rechnungot mutatni: Kerk úr vonakodik. Ily körülmények közt a ki vigasztalásával a kétségbeesés veszedelmétől visszatart: határtalan ragaszkodásunkat öröklött lelkipásztorunk. Aki minden gondja s nélkülözése dacára, lelkének minden erejét, türelmünk s összetartásunk megőrzésére szenteli. De félünk, hogy ezen egyetlen-egy istápunk is ma-holnap itt hagy bennünket. Miután mint négy gyermeknek atyja, egyéb forrásból származó s lehető leggyorsabb anyagi segélyzés nélkül, köztünk, elnyomatott s végkép kimerített nép közt hosszasabb időre nem lesz képes, hogy föntartsa magát. Ezen oknál fogva — már egyházunk érdeke is azt hozza magával, nehogy újabb megrázkódás érje s a halálnál is kínosabb adminisztráció értéktelen karjaiba dőljön — nem mulaszthatjuk el, hogy ez alkalommal a nm. főegyh. tanácshoz alázatos és hathatós kérelmünket ne intézzük, hogy lelkipásztorunk részére a kormánysegélyt mielőbb kegyesen utalványoztatva, ez által fejünkről a fenyegető részt elhárítni a meddig nem késő, ne terheltessék. 
Andrásfalva jún. 22. 1879. 
    A kurátor: Kerekes Sámuel m. k. a presbyterium s az egész egyház nevében. Közli az elöljáróság.
 
and 11
    Protestáns egyházi és iskolai lap, 1877. július 29. Nyilvános köszönet és kérelem. 
    A tiszán inneni reform, egyházkerületben közhírdetés útján a Bukovinában fekvő andrásfalvi reform, egyház részére gyűlt összeget 25 frtot, Tóbiás József e. k. dékán úr által a leghálásabb köszönet mellett kezemhez vettem, s midőn ez összeget nyilvánosan is nyugtázni szerencsés vagyok, nem mulaszthatom el egyszersmind szegény egyházam sorsát, a magyar és erdélyországi protestáns egyházak nemes áldozatkészségébe ajánlani. A nép önmagával is tehetetlen, nagyobb része a mostoha idő s a Bukovinában s Galíciában lelketlenül űzött uzsora áldozata. Kevés s könnyen megszámlálható azon jó gazdák száma, kik 48 %-os kamatra 10 frttól föl 150—2000 frtig ne kölcsönöztek volna zsidóktól. A kis gyülekezetemben levő egy pár jobb gazdának a legjózanabb s a legszorgalmasabb gazdálkodás mellett sincs annyi jövedelme mennyit a népfaló uzsorásoknak kamatban fizetnie kell, s így nem csak hogy marad a tőke, de még szaporíttatik is a rendes időre be nem fizethetett kamatok által. A kézi munkás emberek nagy része egész nyáron át kaszál, s izzad a nyári munka mellett moldvai boéroknál csak azért hogy adóssága kamatát lefizethesse. A nép ez eladósodásának okát egyrészt a mostoha időjárásban, másrészt e népnek túlságos elszaporodásában keresem, mely utóbbinak következménye az is, hogy itthon meg nem kereshetvén mindennapi kenyerét egész nyárra Moldvába vándorol s csak késő őszszel tér haza. A nép sok, földje pedig oly kevés, hogy a legjobb gazda is egy, legföljebb két napszámos segítsége mellett egyedül családjával vezetheti egész gazdaságát s elvégezheti minden mezei munkáját, a többi kis gazda s kézi munkás ily körülmények között munka után a szomszéd tartományba menekül, hogy megélhessen. Így állván a dolog az egyház elhanyagolt épületeinek jobb sorsát egyedül Magyar- és Erdélyország protestáns fiaitól remélhetem. Karolják fel tehát nemes részvéttel árva ügyünket s segítsenek bennünket, hogy egyházi épületeinket rendbe szedhessük. A templom teteje befedezésért kiált, a pap és tanítói lakon nincs egy a gazdasághoz nélkülözhetlenül szükséges használható épület (pince, éléstár, istálló, ól stb.) 
    Ily nyomorúságos helyzetben az egyház szolgái, szánandóan kevés évi jövedelmecskéjüket sem takaríthatják meg, mert a terményt, éléstár, pince stb. hiányában nem képesek a pusztulástól megoltalmazni. Szegény sorsunkat minden protestáns de különösen tisztelt lelkésztársaim szíves pártfogásába kérve, vagyok Andrásfalván, u. p. Radautz, Bukovinában 1877. julius 11 én. LÁNG KÁROLY, ref. lelkész.
 .
                                                Az andrásfalvi presbteriumi sikkasztás története, lépésről-lépésre.
 
    Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880. október 17. Püspöki látogatás az andrásfalvi reformált egyházban. 
    Ily nemű látogatásról még eddig nem emlékeznek Andrásfalva évkönyvei, ily drága vendéghez még eddig nem volt szerencsénk. Szeptemb. 27. estre szállíttatott hozzánk s velünk maradt harmadnapig. 
    Slézia és Galícia határvonalának egy kis folyam választja el Bilictől Bialát. Innen érkezett a 70 éves főpásztor úr, mint a galíciai és bukovinai protestáns egyházak superintendense, tehát 100 mértföldről 23 óra alatt. 
    Üdvözöltük egyszerűen, de szívünk és lelkünk melegével, hogy főpásztori körútján a bukovinai kálvinista magyarok ez egyetlen s igénytelen egyházáról sem feledkezett el. S kértük, hogy találja magát mint övéi között, hol főpapi állásához méltóan fogadni lelkünk bár kész, de testünk erőtlen. 
    Hönel János superintendens úr súlyos évei dacára, erőteljes és megnyerő alak — én megvallom, hogy előbb valami mord csehet képzeltem benne — nyájasan nyujtá kezeit s már a tekintetével is szeretetteljes bizalmat s bátorságot öntött belénk, aztán az elöljáróknak reggeli találkozásig jóéjszakát mondva: hagytuk saját rendelkezésére. 
    Jelen volt az első estvén mint vendég s jóbarát, a hadikfalvi plébános Juscsák János szomszédunk is. Kedélyes társalgásunkban a püspök úr törte a magyart, én meg egész vehemenciával törtem a németet. Juscsák barátunk a lengyelt. S egyszer csak nyílik az ajtó: a mellékszobába hívnak. 
    Három személy ült a vacsorához. Lutheránus püspök, pápista pap, kálvinista lelkész. Nem bolygatva sem az átváltoztatás, sem az ubiquitás corporis Christi dogmáit, végre is — mond a püspök úr — a lutheránusok épen mint a kálvinisták: „ha csak annyiban különböznének egymás közt mint egymástól, úgy valóban semmi különbség nem volna a két felekezet között. Itt szállottunk alá a vallás felhői közül, a hívekre s a hívekről: szép Magyarországra. És a mi legjobban fűszerezte szerény vacsoránkat: a püspök úr azon nyilatkozata volt, hogy ő is magyarországi. Harminckét éve már, amióta elhagyta a hazát. S habár a magyar nyelvből sokat felejtett, ifjúkori barátira Késmárkról és Eperjesről, most is híven emlékezik. Különösen Kolbenheyer, jelenleg sopronyi lelkészt s aki Sopronyban nekem is egyik igen tisztelt és respektábilis tanárom volt, Fuchsot, a kitűnő phisices professort emlegeté. 
    A kedélyes eszmecserék vége, az éjjeli nyugalom lett, melyből másnap reggel a harangszó ébresztett fel. Szokott könyörgésünk után, az egész presbyterium bevonult a főpásztor úr elé, aki előbb az egyházi, azután az iskolai állapotot vizsgálta meg.
    Számadási jegyzőkönyvünk 10-ik lapja szerint az andrásfalvi reformált egyháznak: 1876. január 1-én készletben és fekvő tőkepénzben, a dicsőült Biró Mózes kezdeményezéséből : 1070 frt 40 krja volt. Ezenkívül a bécsi cs. k. Oberkirchenrathhoz 1879 aug. 3-án felterjesztett kimutatás szerint — jegyzőkönyv 99 1. 
    1-ször. Zsadányi lelkész hagyatéka 213 frt, az akkori gondnok által a néptől beszedve.   
    2-szor. Kovács Sándor lelkész prakticus buzgóságával 1868-ban alkotott magtár, mely már 1877-ben 400 korec gabonával, tehát középszámítással 800 frt értékkel bírt, 
    3-szor. Az egyházi s iskolai épületek reparációjára, pinceépitésre és kerítésekre, a néptől beszedetett 402 frt 16 kr. Ehhez számítva a magyarországi egyházkerületek könyöradományai 5 db. nyugtában 127 frt 70 krt, ez összesen: 529 frt 86 kr. 4-szer, 240 frt iskolai vagyon, melyből 60 frt a presbyterium, 180 frt kerek administrátor kezei közt volt. Összesen tehát az egész mennyiség: 2853 frt 26 fr. s ez — azonkívül, hogy a lelkész, tanító és egyházfi részére a tagok különösen adóztak — két év alatt mind elpusztult, s ami legcsudálatosabb: Balog Gergely kurátornak még ez sem volt elég. Azon ürügy alatt, hogy a pinceépítésre és kerítésekre nézve, nem hagyhatja félbe a munkát, míg a munkaköltség a gyülekezettől forintonként beszedhető legyen, hatod magával 1050 írt uzsorapénzt vett fel a zsidóktól. 
    E fölvételekről az egyház egész hat hónapig semmit sem tudott, s csak mikor a nevezett egyének a fölvett pénzt mind elsikkasztották, akkor rendeztek közgyűlést Láng Károly lelkész elnöklete alatt, melyben a maguk fejétől viselt adósságot határozatilag az egyház nyakába vetették. 
    Úgy de ez a határozat már alapjában is törvénytelen. Először mert a közgyűlés, mely a határozatot hozta —1877 april 8. — nyilvánosan kihirdetve sem volt. 2-szer éjjel tartatott s a népnek csak egy kis töredéke volt jelen s ezek is részint megvesztegetve, részint fenyegetésből írták alá. Zsandárokkal és tömlöccel volt fenyegetve, aki alá nem ír. 3-szor nem is az volt felolvasva, aminek aláírtak, hanem a mellette való levél, ami a jegyzőkönyvből ki van szakasztva s el van sikkasztva. Végre ami magában is elitéli az egész eljárást: a felsőbb egyházi hatóságnak fel sem volt terjesztve, meg sem volt erősítve. 
    S ennek dacára a szegény, vérig zsarolt néptől: Varga György, Balog Gergelynek kurátor utódja, uzsora törlesztés fejében 803 frt 37 krt zsarolt ki, oly vérfagyasztó módon, mint azt a „Prot. egyházi és iskolai lap” mult évi 27-ik számában közöltük. 
    Mindez már bevégzett tény volt, mikor én 1878. május havában ez egyházba léptem.
    Apák, anyák, az egész nép esedezve, sírva részvétem s pártfogásomért könyörögve adták elő, a mi velők történt. Behatoltam tehát a jegyzőkönyvekbe. Nem találom-e valami nyomát vagy indokolását e végzetteljes állapotnak? S a bevételek több helyen be sem jegyezve, s mindenütt temérdek, összezavart kiadások, hol a pap, hol a curátor, hol az iskolatanító kezeivel írva, borzasztóan igazolták a szűnni nem tudó panaszt. 
    Jött a július eleseje s a kurátor szorongva hozta fel illetékemnek egy részét. Többet — úgymond — most nem adhat, mert a zsidók már nagyon szorítják s még 600 frttal tartozik az ekklézsia! Erre e nép még tömegesebben sietett és tódult hozzám s kereken kimondták, hogy egyházi tartozásaikat szívesen és kész örömest behozzák ők maguk. De Varga Gyurka kezébe többé egy krajcárt sem adhat, s ha ő közelít feléjök mint Láng idejében, készebbek fejszét ragadni még az asszonyok is. 
    Itt hát nem szólni, hanem tenni kellett. Megjelentem rögtön a kerületi hatóság előtt, kérve és figyelmeztetve a helyettes biztos urat, hogy az exekucióra adott engedélyét, melyet az andrásfalvi volt presbyterium néhány tagjai hamis határozat alapján kértek — míg felsőbb rendeletet nem nyer — okvetlenül szüntesse be, mert különben Andrásfalván vérontás is történhetik, mivel aztán ő lesz a felelős. 
    A helyettes úr megdöbbent s 1879. H. 787 a szequeszternek kiadott rendeletével nem csak hogy a további exekuciót véglegesen beszünteté, sőt a mi eddig behajtatott — tehát a fönebb érintett 803 frt 37 kr. az egyház ládájába visszatétetni parancsolá. 
    Soha sem voltam boldogabb, mint mikor e rendelet másolata kezembe jött. „Remény, remény, azért vagy te szép virág! örömmel említem az eklatáns rendeletet: Kerk Eduárd ágostai lelkész atyafiunk, mint szegény gyülekezetem volt adminisztrátorának. És ím az öreg szomszéd úr, nemhogy örült volna velünk, sőt valami rejtélyes villanást vettem észre szemeiben. 
    Lehet, hogy ezt csak képzeltem. De már az konstatálva van, hogy az általa protegált vádlottak felhagytak ugyan az exequálással, de a 803 frt és 37 kr. kezeik közt veszett. 
    És mégis csak kevésbé múlt, hogy a cs. k. Oberkirchenrathnál Bécsben, a mi kérvényünk el nem ejtetett. Mert az onnan ígért 300 frtot ők nyerik meg s nem az egyház, ha mi a fönebb idézett aug. 5-ki felterjesztésünkben kimutatni nem sietünk vala, hogy nem az egyházat segítené a főegyháztanács, hanem épen az egyház megnyomorítókat, ha az uzsorások kifizetésére küldene segélyt. Miután ez egyház nem tartozik semmiféle uzsorásnak. Tartoznak igen is azok, akik az egyházat megnyomorították. 
 
and 12
 
    E 300 frt mai napig sincs beküldve s a merénylet tevők mégis hírlelték, hogy a pap már régen elköltötte. S ez álhírrel kezdték visszatartóztatni a hívek önkénytes buzgóságát. Maga a püspök úr világosította hát fel a gyülekezetet, hogy azt a pénzt még a cs. k. Oberkirchenrath sem bírja, még a magas kormánynál van. De ismerve és belátva az egyházi főhatóság, e szegény egyház valóban sülyedt állapotját, mindenesetre ki fogja eszközölni, hogy az szolgáljon némi alapul az elsikkasztott tőkepénzek helyett, miután a perlekedést teljességgel nem ajánlja. Mert az egyház beperelheti ugyan a vádlottakat, de mit nyer vele? Mit vegyen ama szegények és nyomorultakon, kiknek semmijök sincs. Az egy Balog Gergelyen kívül s az pedig raffinírt svindlerektől támogatva — hogy ne legyen mit megfogni a törvény kezének — minden ingós ingatlan vagyonát köztudomás szerint a zsidóknál kötötte le. 
    Legjobb tehát — mondá a püspök úr — felhagyni minden további követelésekkel, az Oberkirchenrath a Gusztáv Adolf egylet által is gyámolítani fogja az egyházat. S igyekezzenek maguk a hívek is, a szeretet és békesség lelkétől áthatva újabb alapokat teremteni. Ama 300 frtot pedig nem is volna tán tanácsos az egyház kezére bízni. Nehogy az is elpusztuljon, mint az előbbeni tőkék. Sokkal biztosabbnak véli a püspök úr, hogy egyházkerületének többi pénzeivel, a superintendentia kezei közt növekedjék. 
    Első tekintetre bárha helyesnek látszik is a főpásztori ajánlat: azt hiszem, hogy később eláll tőle maga a főpásztor úr is. Mert hat ember turpissága miatt nem lehet az egész népet elítélni. S amely nép a maga keserves verejtékéből még ily lélekölő körülmények közt is 1070 frt tőkét tudott az egyház számára teremteni; amely nép egy más országba fáradozik napszám dolgozni s egyháza magtárába mégis 400 köböl gabonát volt képes szemenként összehordani; amely nép az elsikkasztott magtár helyett most újólag új magtárba hordja verejtéke gyümölcseit s már ismét van 19 köböl gabonája, az ama 300 frtból is tőkét tud nevelni, és meg is fogja azt őrizni. Csak egyházi felsőbb hatósága épen az ily elszigetelt helyeken gyakoroltasson szigorú ellenőrködést. 
    Részemről tehát azt vélném s azt is fogom ajánlani, hogy leghelyesebben teszen a főegyháztanács, hogy ha ama 300 frtot azon meghagyással küldi az andrásfalvi egyháznak, hogy fektesse gabonába s csatolja az új magtárhoz, így a szűkölködőkön is leghamarább segíthet az egyház, s tőkéje is leggyorsabban és legbiztosabban növekedik.
    Mindezekbe a püspök ur előtt, oly hirtelen és egyszerre, teljes lehetetlen vala, hogy mélyebben bocsátkozzunk. De miután a tények állását főbb vonalaiban már úgy is régen ismeri és most in face loci meg is győződhetett róla, reméljük, az ügyfolyamat kedvezőbb lendületet nyer. 
    Egyházi jegyzőkönyveink és az anyakönyvek, rendbe hozva találtatván, áttértünk az iskolába. “Sok kívánni valót hagy hátra”, jegyezte meg a püspök úr, “kivált midőn a tanító semmibe sem veszi az elöljárókat s egy kézre dolgozik az egyház megrontóival” tette hozzá fájdalommal az elöljáróság. 
    Legkényesebb volt a helyzet az iskola könyvtárával szemben. Látván a főt. püspök úr a tíz forintos földgömböt s azt a nyaláb cifra könyvet, melyek közt “Juhorvos,” Medve Imre „Magyar gazdasszonya” sőt még „Hellen könyvtára is van: fölkent személye előtt is kénytelenek valánk kimondani, hogy az egész vásár falitáblak- és képekkel, sőt a könyvszekrénynyel együttsem ér meg — nem hogy 180, hanem 70 frtot sem. Hogy ne érne — felelt a püspök úr — hiszen amint Kerk úr mondja : Láng urat bízta meg s az válogatta ki a könyveket. „Mi semmit sem tudunk róla” — felelt a presbyterium. És ha úgy van, Láng Károly úr arra is gondolhatott volna, hogy a 180 frtból ama jelzett könyvek helyett, legalább egy Szalay vagy Horváth magyar történetével is boldogítja a néptanítót; nem különben a sok ifjúsági- és néplapok közül, ha legalább egyet rendelt volna! „Kerk úr pedig — szólott Kántor János elöljáró — előttünk s nagytiszteletű Schiller seniorunk előtt, szóról-szóra oda nyilatkozott, hogy ő azt a 180 frtot mind ezekre a könyvekre s lim-lomokra fordította, s neki abból „még 15 kr. schnapszra valója se maradt.” A püspök úr — az isten áldja meg — mégis kiszorított már belőle 28 frtot. Csak tessék még szorítani, kerül onnan több is. De én láttam a Rechnungot — felelt a püspök úr, némileg neheztelve s Láng úr is alá van írva és Kerk úr beadta a Bezirks-Schulrathnak. 
    Természetes, hogy a mi önálló s felekezeti iskolánk, a Bezirks-Schulrathot jóformán nem is ismeri. S az illető — máskülönben igen tisztelt — úrnak ünnepélyesen kívánja tudomására juttatni, hogy ha pápa akar lenni, hat menjen Rómába s ne jött volna adminisztrátornak mi hozzánk Andrásfalvára. 
    De a tisztes főpásztor ur iránti kegyelet azt hozta magával, hogy ne szomorítsuk, az előadások oroszlánrészén átesve, a látogatási jegyzőkönyvet elkészítve, rendes aláírás után, bezártuk a második nap terhes feladatát. 
    Következett a harmadik, a legünnepélyesebb nap, amely épen szent Mihály napja volt. A püspök úr előbb megírta, hogy ezen a napon jelen akar lenni az isteni tiszteletünkön is. Kijelölte a textust is, amelyről beszédet tartsak Ján. 9. 4. szerint. S bár a nép nagy része Moldovában fáradozik törökbúzát törni, mégis szép számmal gyűlt össze. S még a püspök úr is kellemesen volt meglepve, hogy a kis templom egészen megtelt. 
    Az én rövid és alkalomszerű igehirdetésem után főpásztorunk lépett az úr asztalához. S meg vagyok győződve, hogy egész Magyarországot érdekelné ama hatásteljes és apostoli tanítás, melyet az ezüst fürtökkel koszorúzott külföldi főpásztor, János evangyélistának szellemében és lelkével s — ami legváratlanabb volt — jól érthető magyar nyelven, az édes hontól elszakadt testvéreinkhez intézett. De miután tartok tőle, hogy tudósításom már eddig is igen hosszúra nyúlt, tehát csakis röviden érintem, hogy a szeretetről volt szó. „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Ez alapigékhez képest: mi és milyen a szeretet? oly kenetteljesen fejtegette a főpásztor, hogy szinte áthatva látszott lenni János evangyélista és szent Pál apostol szellemétől. 
    Megáldó imája után egyházunk nevében, s a szent gyülekezet előtt köszöntem meg még egyszer azt, hogyoly messziről érkezve nemcsak hogy fáradságot vett, ez elszigetelt magyar nyáj ügyét-baját közelebbről vizsgálni és orvosolni; de — hogy a fájó sebekre annál gyöngédebben hintse az ige balzsamát — ha Káté a görög nyelvet 50 éves korában tanulta, Hőnél János superintendens úr, az általa 32 év óta nem hallhatott magyar nyelvet, 70 esztendős korában nemcsak hogy tanulta, sőt prédikálta is. Adja isten, hogy élő szavai, amint a gyülekezetben legelsők valának, legutolsók se legyenek. 
    Ezzel az ének megrendült, a hívek a főpásztortól elbúcsúztak és elváltak, s egyszerű, de szívélyesen felszolgált délebéd után: jöttek a radaótzi német atyafiak s ünnepélyes kísérettel városukba vitték. 
   Közli: Tomka Károly, andrásfalvi ref. lelkész s a presbyterium és az egész nép nevében bizonyítják: Kerekes Sámuel, főgondnok. Kántor János, Ömböli János, elöljárók.
 
and 13
        
    Székely Nemzet, 1883-01-07/4. szám. Karácsony második napja a bukovinai magyarok közt. Andrásfalváról írják a „Nemzetinek: 
    Soha sem volt még az andrásfalvi kálvinista templom népesebb és örömös hálaérzéstől ragyogóbb, mint a mai napon. Testvéreink itt Bukovinában, egyébként is buzgó templomlátogatók ugyan, de a mai buzgóságot, amely már előre mintegy beszámoló beszéd hírével volt összekötve: alaphangulata, a felvillanyozott honvágy általános érdekűvé tette. Hadikról és Istensegítsről is tömegesen jelentek meg. 
    Tomka Károly református lelkipásztor ez alkalommal mondta el híveinek a Magyarországon járt küldöttség ottani fogadtatását és útjuk eredményét. Nyomról-nyomra követve elbeszélte, mik indították őket útnak, s mennyire felülmúlta reményeiket a rokonszenv, melylyel őket s ügyöket felkarolták. 
    Templomi szolgálat után 232 református család iratkozott be, hogy hajlandó a Magyarországba költözésére. S így a kálvinista egyház minden órában kész a hazamenetelre. A 232 családból 150-en jelentkeztek töltési munkálatokra. 
    A r. kath. atyafiak közül: 230 család jelentkezett. S ezekből munkára 271. Eszerint Andrásfalváról, összevéve már eddig is: 421 munkás van beírva. S számuk még mindig növekszik. Elannyira, hogy újévre, ha a hadikfalviak és istensegítsiek is beadják névsoraikat, a kenyérkereset nélküli munkások száma ezerre bátran tehető.
 .
     Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883-01-14/2. szám
    Bukovinában,az andrásfalvi ref. templomban, a múlt hónapban nálunk járt bukovinai magyarok küldöttségének vezetője, Tomka Károly, karácsony napján beszédet tartott magyarországi útjokról. Isteni tisztelet végeztével 232 magyar ref. család jelentkezett Magyarországba telepedésre; a magyar r. kath. atyafiak a közül Andrásfalváról230 család iratkozott be a hazajövetelre. Legközelebb Hadikfalva és Istensegits, bukovinai magyar falvakban is összeírják a hazajönni kivánkozókat, kiknek száma, remélhetőleg ezerre fog menni. E bukovinai magyarok az Al-Dunánál, Pancsova táján telepíttetnének le, hol egy részöket eleintén a töltések építésénél alkalmaznak. Tárt karokkal várjuk őket.
 .
    Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883-03-18/11. szám
    Két levél Bukovinából. Szerkesztő úr! Két levéllel kívánom ezúttal, külföldi pályafutásom oly sokáig híven kísérő angyalát, magyar protestáns egyházunk amaz országos közlönyét, mely szerkesztése alatt megjelenik, s melynek folyó évi első felére, fájdalom csakis a mai postautalványon küldhettem be 5 ftját, nagyalázatosan megtisztelni. Reménylem, hogy az illetők nemes szerénysége nem leszen sértve az által, ha miután ő hozzájuk már a tegnapi postán elküldöttem , a nyilvánosság terén is — nem a végett, a ki írja, hanem azok példás buzgalma iránti tiszteletből, a kiknek írva van — illendőnek és méltónak vélem, bárha tollam gyengesége tartózkodóvá tesz, bemutatni két levelet. 
    Főtisztelendő és nagyságos Révész Bálint püspök s kir. tanácsos úrnak Debrecenben! Éppen akkor vettem váratlan tartalmú s minden tekintetben drága értékű levelet, midőn Nagy György kormánybiztos urnák magyarországi küldöttje hozzánk érkezett s szerény komba szállott, azótától mind e mai napig, szegény hajló-és elnyomott népünk érdekében, szakadatlan táviratozások és levélváltások foglaltak el. Csak ma, midőn a küldött úr közülünk Hadikfalvára és a többi magyar községekbe teszi kirándulásait, vehetek kissé szabadabb és nyugodtabb lélegzetet. Ez az oka, hogy ennyire késtem, a tisztelettel ide zárt nyugta elkészítésével s leírhatlan érzelmeim fellángolásának némi kifejezésével. 110 forint egy idegen és sanyarú földön, hol még azok is a lelkésztől várnak kenyeret, a kiktől a lelkész várná a magáét; s a kikért a lelkész — minden családi öröme és nyugalma feláldozásával — inkább uzsorások körme közé veti magát, hogysem különben is nehéz terheiket még nehezebbekké tegye : ily körülmények közt oly kegyes adomány s épen akkor, midőn a miatt aggódunk, hogy télviz idején érkezett kedves vendégünk : legalább a papi háznál ne lásson minden szükséget — ha nem egyenesen az isten kezéből, minden bizonynyal az isten sugallatából adatott. 
    És midőn ez isteni sugallat, főpásztori kegyes ajkakról tolmácsoltatva, a debreceni reformált egyháztanács tisztes gyűlésében oly áldott visszhangra talált, hogy a gyűlésileg megszavazott 50 forint, az egyháztanácsnak felbuzdult tagjai által, adakozás útján nyomban a gyűlés színhelyén, még 60 frttal koronáztatott ezt a kitüntetést oly fényes egyháztanácstól, se nem vártam, se nem érdemeltem. És ezt puszta szóval sohase köszönhetem meg. 
    Hanem ama nemes és nagylelkű egyháztanács előtt: legyen kegyes tolmácsolni főt, nagyságod, ily váratlan szerencséhez nem szokott lelkemnek rendkívüli megilletődését. Mert kegyes adományával a fenn tisztelt egyháztanács, sőt annak különösen is felbuzdult tagjai megkönnyebbítették nekem ama nehéz munkát, mit életfeladatomul tűztem ki magamnak. Hogy nemzetünk őstörzsének e letört gallyait — e jobb sorsra érdemes népünket — melynek ez idegen földön az élő istenen kívül igazán nincs egyéb pártfogója; s hosszas szenvedése, elnyomattatása, örökös csalódása után, maga magának is ellensége lett már: a testi és lelki nyomorúságból megmentsem s mint eddig, ugy ezentúl is gyengeségeit kimérve, hűséges pásztora legyek. 
    Józseffalva Nehémiássának, Druskáczky úrnak akinek nevével nem kis meglepetésemre, plébános a főpásztori levélnek legelején találkozom s aki tudtom nélkül nemcsak, hogy a püspök úrhoz folyamodott értem, sőt midőn gyermekeimet kénytelen voltam az ősszel az iskolából kivenni, a maga költségén Radautzra vitette, hogy súlyos gondjaim között, ők se veszítsék az évet — semmi esetre sem mulasztandom el, legforróbb köszönetemet és hálámat kifejezni. A mint nem mulasztom az erdélyi méltóságos igazgató tanácsnál is, a melynek legváratlanabb kegyes megemlékezése magyarországi utamból, midőn épen megérkeztem, s családomat minden költség nélkül hagyva, asztalomon 30 frttal lepett meg — csak most értem immár, honnan eredt ! s győződjék meg a püspök úr, hogyha szabad még a szegény kálvinista lelkésznek is becsvággyal bírnia: legnagyobb ambícióm az, hogy papi hivatásomnak betöltése mellett még a katholikus lelkésztársaktól is, elismerést s becsületet nyertek. 
    Az isten áldja meg a tisztelt egyháztanácsot, a magyar kálvinistaság e legéberebb őrszemét, s különösen annak gyöngéd érzelmekben gazdag és páratlan főpásztorát. Hogy mint ama presbyteri gyűlés nagylelkű tagjait, kenetteljes szavaival minél több lelkeket lángolásra gyújtva a hazában, hívei nagy seregébe olvadhasson a nyájával együtt. Andrásfalva, Bukovinában, márc. 1. 1883, legalázatosabb szolgája: Tomka Károly.
 
and 14
 Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884-05-11/19. szám
  A tiszántúli ref. egyházkerület tavaszi közgyűlése. (Kivonat).
Az Andrásfalván még kint maradt szegény csángók, lelkészek Tomka Károly ügyével kapcsolatban, itt is szóba jöttek. Az egyházkerület fel fog írni a minisztériumhoz a kint maradt csángó családok mielőbbeni betelepíttetése érdekében.
 .
    Fővárosi Lapok, 1885. április 23/94. szám. Püspöki látogatás a bukovinai magyarok közt. 
    Bukovinában a kis Andrásfalva református magyarjai megfogyatkozva, magukra hagyva a segélytelenség, elhagyatottság küzdelmei közt vívódtak, minthogy papjuk, Tomka Károly, a hazatelepedőkkel eltávozott. A szomszédos négy magyar falu katholikus lakossága szerencsésebb volt, mert továbbra is elegendő erőt tudott kifejteni egyházközségük fenntartására. Az andrásfalviak végül az erdélyi református egyházkerület igazgatótanácsához és Szász Domonkos helyettes püspökhöz fordultak pártfogásért. Szász Domonkos el is határozta, hogy az egyház megmentésére siet s ezzel a magyarságnak tett szolgálatot. A múlt hét vége felé indult el Bukovinába, Radautzban találkozott Kerk Eduárd ev. esperessel, ki mint az andrásfalvi ref. egyház administratora, maradandó érdemet szerzett az elárvult község vezetése körül. 
    Plojesten Láng Károly ref. misszionárius, volt andrásfalvi lelkész csatlakozott hozzájuk. Andrásfalván a hívek, értesülve jöveteléről, az iskolaépületben egybegyűlve várták a püspökhelyettest. Az ötvenhárom család háromszáz lélekkel lelkesedéssel fogadta a körükben megjelenő főpásztort. Az anyagi javadalmazás biztosítva lévén, az egyház újjászervezését mi sem gátolta. Pappá egyhangúlag előbb közfelkiáltással, majd titkos szavazás útján Láng Károlyt választák meg. Vasárnap Szász Domonkos istentiszteletet tartott, melyen a hívek elhalmozták hálájuk ezer jelével. Szász Domonkos hétfőn tért vissza Kolozsvárra.
   . 
     Egyetértés, 1885. április 20/108. szám.
    A csángó-magyar egyesület, mely az utóbbi időben zajtalanul, de hivatásának megfelelő módon teljesíti kitűzött czélját, ma délelőtt a régi városház termében a tagok csekély részvétele mellett évi közgyűlést tartott. Somssich Pál elnök megnyitó szavai után felolvastatott ezután az egyesület igazgató tanácsának jelentése, melyből kiemeljük a következőket: 
    Magyar véreinknek Bukovinából való beszállítása be van fejezve. Az utolsó 40 család Andrásfalváról jött s ennek beszállítási költségeire 3.131 frtot adtak. Az egylet többféle segélyt nyújtott a lefolyt évben, így a gyoroki csángók küldöttségének 20 frtot, néhány szükséggel küzdő ref. papnak és tanítónak 340 forintot és 400 frtot utalványozott. 
    Az egyesületnek szándékában volt a nemzethez újabb felhívást intézni, hogy adományaival lehetővé tegye a megkezdett telepítési nehéz munka sikeres folytatását, de tervétől elállált, mert a jelen viszonyokat nem találta erre alkalmasnak. Minthogy azonban a kérelmezők száma napról-napra szaporodott, az igazgató tanács abban állapodott meg, hogy segélyezéseit nem küldi közvetlen a kérelmezők kezeihez, hanem egyetértve a Szt. László társulattal, a katholikusokra nézve és az erdélyi ref. egyház felügyelő tanácsával a protestánsokra nézve, ezek útbaigazításával és közvetítésével gyakorolja a jövőben jótékonyságát. 
    Az erdélyi ref. egyház felügyelősége, kijelölve a legégetőbb hiányokat, ezek pótlására 2000 frtban számította ki az évi segély szükségét. A Szt. László tásulat hasonlókép felsorolva a külföldön élő magyarok nyomorát, 4000 frtot kért. Az egylet a bukovinai ref. hívek számára az erdélyi egyház felügyelőségének 900 frtot küldött, a Szt. László társulattal való közvetlen érintkezésre bizottságot választott. 
    Az egylet vagyona 17.459 frt. 14 kr készpénzben, 2,444 frt hátraléki követelésben. Az évi jövedelem a kamatokkal és tagdíjakkal együtt 1,768 frt. Ez összeg korántsem elég a segélyezésre, mert amint említve volt, csupán a szt. László társulat és az erdélyi ref. egyház felügyelősége évenként 6000 frtot kérnek. Az igazgatótanács oly módon véli a jövedelem fokozását, ha a tagok szaporodnak. Jelenleg 360 tagja van az egyesületnek, kik évenként 3 frtot fizetnek.
 .
   Budapesti Hírlap, 1886. május 6. Isten házában. Bukovinai utamból. (kivonat).
Nunc venio ad tristissimum! Ez az andrásfalvi református egyház. Nem zárja ki sebeit a világnak, de én ott voltam, s ujjaimat e sebekbe eresztem. Kevesen ismerik az andrásfalvi eklézsia bajait, még maguk a hitsorsosok sem tudnak azokról semmit. Arról nem is beszélek, hogy a templom egy fából való 80 esztendős deszkaépület, melynek hasadékain betódul a falomb, ott süt be a nap, ahol neki tetszik, s — ami legrosszabb, — ott esik be az eső, ahol akar. De beszélek a papnak, Láng Károlynak a helyzetéről. A sors a bukovinai magyar papok közül őt sújtotta legviszontagságosabban, akinek felesége és gyermekei vannak. Meg kell élnie. Családot kell fentartania és nevelnie úgy, hogy hívei előtt nimbusa és az eklézsia tekintélye semmit se veszítsen. Biz ez nehéz sor, mikor az eklézsia összesen 53 nagyrészt szegény családból áll. Ebből a jövedelem majdnem semmi. Láng Károly 9 évig volt egyike a legtevékenyebb misszionáriusoknak Romániában, s onnan költözött át beteg feleséggel Bukovinába, hol egy régóta pap nélkül volt elhagyott, siralmas állapotban levő parochiát vett át. Hogy tisztességesen ellakhassék benne, mindent restaurálnia kellett, az utolsó szögig. Tavaly pünkösdtájban vette át az eklézsiát s kinevezését csak most januárban kapta meg, következéskép fizetést az osztrák kormánytól tavalyra semmit sem kapott. Abból a segélyből élt, melyet a csángó-magyar egyesülettől s az erdélyi református püspökségtől kapott. Ebből még a ref. iskola tanítóját is tartotta. S milyen ez az iskola! 44 gyereknek van egy sötét szobája, sötét szobában két rozzant padja, egyéb semmi, semmi. Egy szék, egy asztal nincs az iskolában, falitáblának s általában valami iskolai segédeszköznek semmi nyoma. Nem kételkedem, hogy azok a körök, melyekre ez a dolog első sorban tartozik, meghallják gyönge szavam, mely esdve kiált feléjük; meghallják s nem hagyják elkallódni az andrásfalvi református eklézsiát.
 
and 15
   
   Nemzet, 1887-10-21/1847. szám.
   A szűkölködő csángó iskola. A Bukovinában fekvő andrásfalvi ref. csángó-magyar egyház elöljárósága, Gerlóczy Károlyhoz, az orsz. magyar iskolaegyesület elnökéhez hosszabb levelet intézett, amelyben azt panaszolja, hogy az ottani református iskolában 44 szegény csángó tanuló a taneszközök teljes hiányában szenved. A legmélyebb hálával vennének néhány abczés könyvet, olvasót, Gönczy-falitáblát, egy számológépet, tollat, néhány irkát és papírt. Kérik tehát az iskolaegyesület kegyes pártfogását és ajánlatát a budapesti könyv- és papírkereskedőkhöz. Legalább annyit kérnek, amennyivel a szegényebb sorsú tanulókat elláthatják a legszükségesebb taneszközökkel.
 .
    Protestáns egyházi és iskolai lap, 1889. február 3.
    Kecskeméthy Lajos hajdúnánási segédlelkészt a Bukovinában levő andrásfalvi ref. egyházközség rendes lelkészévé választotta s hogy állását elfoglalhassa (mert az illetékes egyházi főhatóság csak fölavatási okmány fölmutatása mellett erősítheti meg (?) közelebbről ugyanazon egyház rendes lelkipásztorává választatott. Gratulálunk a sikerült választáshoz!
  .  
      Sárospataki Lapok, 1889-04-29/17. szám. A csángók s az ev. ref. csángó egyház helyzete Bukovinában. 
    Midőn Bukovina osztrák fennhatóság alá került, Ausztria tartományává lett, tehát ezelőtt több mint száz évvel, telepedtek be Moldvából Bukovinába székely véreink, kiket a bukovinai visszatelepítés foganatba vétele óta csángóknak nevezünk. Ott az osztrák állam pártfogása és hathatós támogatása mellett csakhamar községekké szervezkedtek, s így keletkezett Hadikfalva, Andrásfalva, Istensegíts, egymás közelében, Józseffalva és Fogadjisten, kissé távolabb, Moldva határa mellett. Fogadjisten csekély magyarsága időfolytán lassanként beolvadt a többi négy községbe, s helyét idegenek foglalták el, minélfogva ez a község ma Tomnatik néven ismeretes. 
    Legnépesebb a három egymás közelében fekvő község: Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts. Mindenik községnek — külön, a nép kebeléből választott — magyar községi bírája és elöljárósága van. A községek hivatalos ügyeit ugyancsak a nép által választott községi jegyzők végezik, a hivatalos német nyelven, a községek tanácskozási nyelve a magyar, melyet nemcsak a jegyzők beszélnek, hanem beszéli a községnek minden rendű és rangú lakosa is, sőt jól beszélik maguk a községekben megtelepedett lengyel zsidó kereskedők és vendéglősök is. A magyar utas midőn Galícián át, idegen elemek között, kissé hosszadalmas úton Magyarországból Csángójába ér, s itt az első magyar állomáson Hadikfalván kiszáll, azon megörvendeztető és szívet-lelket gyönyörködtető meglepetésben részesül, hogy egyszerre valamely jól rendezett csinos és népes hazai magyar község vasúti állomásán képzelheti magát. 
    A bejárónál először is a jó magyar típusú öreg János bácsi fogadja, jó magyarsággal kérvén a jegyet, majd egész raja a csinos magyar ruhába öltözött csángó legényeknek állja körül az idegent, ajánlván magát szekeresül, vagy más hordás szolgálatokra. S noha megtudják hogy az utas magyar, s nagy Magyarországról jött, majd megölik a sok kérdezősködéssel, s tömegesen kísérik mindaddig, míg az utas el nem hajtat, vagy fedél alá nem jut. Jámbor, jó nép s mindenekfelett nagy magyar, a mire büszke is nagyon.
    Hadikfalva, Andrásfalva, Istensegíts a Szucsáva folyó partján, gyönyörű halmos-völgyes vidéken, igen szép, rendezett és népes községekké fejlődtek. Mindenik községnek az állam által segélyezett és gondoztatott modern temploma, iskolája, s ugyancsak az állam által javadalmazott papja s tanítója van. 
    A közeli Kárpátokra néznek e községek, melyek mintegy szép és elragadó kép terülnek el félkörben a láthatáron. 
    A római kath. egyházak a lembergi érsekséghez tartoznak, s papjaik, mint híveik, osztrák állami alattvalók. 
    A bukovinai székely vagy mai nevén csángó nép, egészséges, erőteljes és annyira szapora faj, hogy a hazánkban, a közelmúlt években felkarolt és részben keresztülvitt hazatelepítés, mint már a túlnépesség folytán szükségessé vált és jótékony érvágás, az ottani túlnépesség számát egyedül csak a kellő nívóra szállította le; ugyannyira, hogy azoknak a községeknek ma is van akkora népességük, mint bármely hazai nagyobb községünknek, s egyáltalán nem látszik a hiány, s nem lehet észrevenni hogy a közelmúltban Bukovinából hazánkba oly nagy számú csángó telepíttetett be. 
    Ezen szép, nagy községek egyikében, Andrásfalván, mint egy kis oázon épült — kevéssel székely véreink Bukovinába telepedése után — a reformátusok egyszerű, de elég tágas és még ma is, ódonsága mellett is, legalább bensejében csinos fatemploma, szerény tornyocskájával leginkább a reformhívek buzgó áldozatkészségéből 1797-ben. Majd legnagyobb részben, ismét csak önerején, iskola, pap-és tanítói lak építéséhez, s a lelkész és tanító fizethetésére papi és tanítói alap teremtéséhez fogott ez a buzgó, egyházát, vallását egész odaadással szerető egyszerű földmíves nép, s szép tervét, melynek megvalósításán egész szívóssággal s hangya-szorgalommal munkált, csakhamar keresztül is vitte. 
    Ma is áll az 1797-ben épített, ódonságában és egyszerűségében szép, kis templom; áll az iskola kényelmes tantermével, egy fedél alatt a tanítói lakkal, jól bekerített, gazdasági épületekkel ellátott csinos tanítói portával, áll a szintén kényelmes és a szükséges gazdasági épületekkel szépen körülkerített nagy portával, gyönyörű gyümölcsöskerttel díszeskedő paplak. Megvan a hívek buzgóságát és áldozatkészségét hirdető 34 hold szántóföld, mint papi és tanítói alap, s mindez az egyházközség tagjainak összekuporgatott és összerakott filléreiből, áll és megvan, és példás tanúbizonyságot tesz a felől, hogy ez egyházközség szíve vallásáért, s a szó legnemesebb értelmében a szépért, jóért, nemesért, az egyház tagjainak jól felfogott érdekeiért, boldogságáért, s az egyház felvirágzásáért mindenkor nemesen dobogott s dobog ma is : ebben az egyházközségben karöltve jár az összetartás és a szeretet, a mely egyházban pedig ez a szép tulajdonság megvan, az él örökké, az nem veszhet, nem pusztulhat el soha. Meg tudja ez tisztán és sérthetetlenül őrizni úgy vallását, mint nyelvét és nemzetiségét. 
    Idegen elemektől körülvéve, kath. véreink faja között mennyi csúfolódásnak, mennyi kísértésnek volt e kisded egyház oly hosszú időn át kitétetve; az álpróféták serege hányszor próbálta, sokszor alattomos úton, törvénytelen eszközökkel is kiforgatni hitéből; hányszor vetett ellene horgot, hálót, hogy abban megfogassék: mind hasztalan! Ez egyszerű földmíves nép híven megőrizte apái örökét s tántoríthatlanul megmaradt hite mellett. 
    Voltak nehéz idők, midőn pásztor nélkül maradt a nyáj: míg új pásztort nyerhettek, nemcsak összetartottak, hanem a rendes isteni tiszteletet is megszakítás nélkül gyakorolták. S mintha érezték volna, hogy az összetartásra épen ilyenkor van legnagyobb szükség, egyet a vének közül megbíztak az isteni tisztelet vezetésével s kötelességévé tették nemcsak a templomi isteni tiszteletnek imával való megtartását, hanem azt is, hogy halottjaik felett is imát mondjon. 
    Egyházkormányzati tekintetben az andrásfalvi reform. egyház a bécsi ref. egyházfőtanács (Oberkirchenrath helv. conf.) alá tartozik. Püspöke a galíciai-bukovinai ev. püspök. Esperese a galiciai-bukovinai reform. esperes. (1866-ig Bíró Mózes andrásfalvi derék ref. pap*). 
    Galiciában és Bukovinában összesen négy reform, egyházközség van. Az andrásfalvi és a kolomeai Bukovinában, a josefsbergi és a königsbergi Galiciában. Ez a négy együttvéve alkotja a galiciai-bukovinai reform, egyházmegyét. 
     Ez a ref. egyházmegye a többi evang. egyházmegyékkel a fentebbi püspök kormányzata alatt alkotja a galíciai-bukovinai egyesült egyházkerületet. A ref egyházmegye ügyei a püspök által nem az ágostai, mely szintén egy ugyanazon helyen van, hanem a bécsi reform. Oberkirchenrathot terjesztetnek fel, véleményes jelentéstétel mellett végérvényes határozathozatalra s ez által intéztetnek el. A reform, egyházmegye, melyhez Andrásfalva is tartozik, minden évben, pár héttel a superintendentialis gyűlés előtt, rendes egyházmegyei gyűlést tart és pedig sorrendben, most az egyik, majd másik ref. egyházban. Az andrásfalvi ref. egyházat az egyház költségén a lelkész és gondnok képviselik. 
    Az egyházmegyei gyűlésről rendkívüli ok nélkül — melyet jó eleve, esetleg táviratilag kell bejelenteni — elmaradni nem lehet. Az egyházmegyei gyűlésen, melyet épen úgy, mint nálunk az esperes szokott alkalmi imával megnyitni, az esperes és az egyházmegyei gondnok elnököl. A gyűlést megelőzőleg testületileg alkalmi isteni tiszteletre gyűlnek a templomba annak tagjai. Az alkalmi szónoklattal egybekötött isteni tiszteletet egy, az esperes által kijelölt lelkésztárs végezi. A megyei gyűlés feladatai közé tartozik a többek között az is, hogy az évenként Lembergben tartatni szokott kerületi gyűlésre titkos szavazással egyházkerületi képviselőket válasszon. A kerületi gyűlés, melyen szintén részt vettem, semmiben sem különbözik a megyei gyűléstől. Elnöke a püspök s a főgondnok. A püspök imával, a főgondnok beszéddel nyitja meg. 
    Így szervezett s ilyen rendes egyházi viszonyok között élő egyházi testülethez tartozik az andrásfalvi ref. egyház. S midőn Bukovinában minden többi egyházzal teljesen egyenlő jogokat élvez, mint Bukovinában és Galiciában a legszegényebb ref. egyház, az egyházkerület s a bécsi egyházi főtanács részéről a többi egyházak mellett a legtöbb pártfogásban és a legnagyobb anyagi támogatásban részesíttetik. Négyszáz forintnál többre megy az évi segély, melyet az andrásfalvi egyház a lelkészi és tanítói fizetés javítására részint az államsegélyből, részint a Gusztáv Adolf egylettől évenként a püspök s a bécsi Oberkirchenrath útján nyer. 
    Az egyház hivatalos nyelve a német nyelv. Németül foly a hivatalos levelezés s német nyelven vezettetnek az egyház anyakönyvei is. És ez másként nem is lehet, akkor, midőn az egyház osztrák alattvaló lévén, peres ügyei is az osztrák politikai hatóság által intéztetnek el, s így anyakönyvi kivonatait s egyéb hivatatalos okmányait is csak német nyelven s csak ezeknél a hatóságoknál használhatja. Alig volt rá valaha eset, hogy a csángó-telepítés előtt valaki, Magyarországon való használat végett, anyakönyvi kivonatot vett volna ki. 
    Az anyakönyvek egyszerre két példányban vezettetnek. A keresztszülők, esketési tanúk, ha írni tudnak, sajátkezűleg vezetik be az anyakönyvekbe neveiket, ha írni nem tudnak, az aláírást kezük keresztvonása helyettesíti. 
    Az anyakönyvek másolatait, számadásokat (több példányban) statisztikai adatokat egyházról, iskoláról, valamint a katona- és iskolakötelesek anyakönyvi kivonatait a szokott időben pontosan be kell adni. 
    A liturgia a német ref. egyházakban is olyan, mint a mienk; a temetési szertartásnál azonban már annyiban eltérés van, amennyiben halottjaikat nem viszik templomba; a halotti prédikáció teljesen ki van küszöbölve, s leggyakoribb az imával való temetés. 
    Az iskolák a radaótzi kerületi tanfelügyelőség alatt állanak, ez ismét a csernovitzi tartományi tanfelügyelőség alatt áll, mely utóbbi megint a csernovitzi tartományi kormánytól függ. 
    A csángó magyar iskoláknak körülbelül háromszáz forintnyi évi javadalommal, külön magyar tanfelügyelőjök van. 
    A magyar tanfelügyelőt a kerületi kapitányság és a kerületi tanfelügyelőség ajánlatára, a magyar papok közül, a tartományi tanfelügyelőség útján, a csernovitzi kormány nevezi ki. 
     A magyar tanfelügyelő a radautzi tanfelügyelőség alatt áll. Tartozik az iskolákat havonkint meglátogatni s azokról Radautzra jelentést tenni. Részt vesz Radautzon a kerületi iskolaszék ülésein, mint ez iskolaszéknek rendes, hivatalos tagja. 
    Ilyen rendezett közigazgatási egyházi és iskolai viszonyok között élnek a bukovinai csángók, s midőn a hatóságoknak még arra is kiterjed legális figyelmük, hogy a magyar iskoláknak külön tanfelügyelőjük legyen, s erre, évenként még pénzbeli áldozatot is hoznak, s midőn a Gusztáv Adolf-egylet nem kímél semmi áldozatot, hogy az andrásfalvi reform, iskola mint eddig, úgy ezutánra nézve is megőrizze felekezeti jellegét, ugyan, kérdem, lehet-e attól tartani, hogy ez a nép — mely 1797 óta megőrizte vallását, nyelvét, nemzeti szokásait, megtartotta szép magyar nemzeti viseletét — valaha elnémetesedjék . Nemzetségről nemzetiségre száll a csángóknál az egyházukhoz, nyelvükhöz, nemzetiségükhöz és nemzeti szokásaihoz való hű ragaszkodás! 
    Nem németesedik az, hanem magyarosit, és pedig mennyire magyarosít! 
    A hazánkba bevándorolt csángók helyét németek foglalták el. Ezeknek akarva nem akarva meg kellett tanulniok a magyar nyelvet, mert a csángó — bár egy része ért valamit németül és oláhul is — megvetette lábát s nem akarta őket másképp megérteni csak magyarul. S ma, alig 7 év után, úgy áll a dolog, hogy a betelepedett németek mind beszélnek magyarul, magyar viseletben járnak s a csángókkal együtt, mint szintén csángó magyarok, Dévára való betelepítés végett jelentkeztek. 
    Ha magyarul beszél s magyarosodik a német, a csángó őt is testvérnek tekinti, előbb azonban megváltoztatja a német nevét olyan formán, hogy Rotensteinből Róth Estánt csinál, Rotenstein Péterből Róth Están Pétert, később elhagyja a Róth nevet s marad Están Péter. Szokása a csángónak, hogy a fiú megnevezésénél az apa keresztnevét is használja, pl. Varga Simonnak György nevű fiát Varga Simon Györgynek nevezi, később a Varga nevet elhagyja s lesz belőle Simon György, s így tovább: Balog Gergely Samu stb. Kiterjedt család a Kaschler család. Ezek alig egy évtized alatt lettek tősgyökeres magyarokká, de ma ne mondja senki, hogy németek voltak, mert meggyűlik a baja, de az ilyes szemrehányásokon nem is töri a csángó a fejét. Ilyen ma az Ismid néven ismert Schmied család is. Magyar viseletben mind ügyes és nyakas csángó magyarok. Csángóknál a magyarosítás igen könnyen megy, mivel a nép rendes, tiszta, munkás és rokonszenves jó nép, s a német gyerekeket, mihelyt beszélni kezdenek s a házból kikerülnek azonnal elfogják a csángó gyerekek s addig pajtáskodnak velök míg ezek is csángókká fejlődnek s jó magyarokká lesznek. Igen egyszerű természetes és biztos módja a magyarosításnak: »Ha nem jössz, hát viszlek«. 
    Ezekben kívántam röviden a csángók s különösen a ref. egyház helyzetét, egyházi viszonyait megismertetni. Egyéb csángó népszokásokról, népviseletről, lakodalmi, keresztelési stb. mulatságról a szerkesztő úr szíves engedelmével, egy más alkalommal leszek bátor megemlékezni. 
    Most még csak annyit, hogy miután a csángó ref. egyház majd egy század óta, mint osztrák alattvaló, az osztrák ref. egyháznak minden más egyházzal teljesen egyenlő jogokat élvező és teljesen egyenlő kötelességeknek alávetett tagja, nem hiszem, hogy ott valaki a viszonyokon változtathasson s esetleg ez egyházat a romániai missióhoz csatolhassa. Én ezt legalább a magam részéről képtelenségnek tartom, s meg vagyok győződve, hogy ez nem is lesz soha kivihető, s bizonyos, hogy a bécsi Oberkirchenrath és a galíciai bukovinai egyházkerület is nagyot néznének, ha valaki ilyen tervvel lepné meg őket. Láng Károly. —— szikszói ref. lelkész.
                                                                                          *
   Hogy a prot. egyházak és papok, nemzetiségi különbség nélkül, minő testvéries viszonyban élnek Bukovinában, mutatja az, hogy Bíró, mint andrásfalvi pap, sok ideig esperesük volt. Maga az egyház-főtanács pedig annyira szívén hordja e ref. magyar egyház sorsát, hogy ismételten erélyes lépéseket tett a közel 6000 forintos Dr. Bukovinszky-féle alapítványnak — melyet az erdélyi igazgató-tanács szeretne kezeihez venni — kiadatása iránt; pedig kár az igazgatótanácsnak e szegény egyház hátrányára késleltetni ez alapítvány kiadatását, mert ha ez összeget kezeihez nyerhetné is, a szándékolt célt úgysem érné el, úgysem gyakorolhatna befolyást az andrásfalvi egyház kormányzatára nézve. Az sem kivihető, ami az Erdélyi Prot. Közlöny» márc. 1-iki számában az igazgatótanács üléséről vezetett rovatban van, hogy ilyen törvényes és rendezett viszonyok között élő egyházba a püspök papot nevezhessen ki; s nem áll az sem, hogy magyar lelkész andrásfalvi pappá lehessen, anélkül, hogy osztrák alattvalóvá legyen. Egyébiránt ezeket a «Debreceni Prot. Lap»-ban az új andrásfalvi pap eléggé világosan kifejtette.
 
and 16
                                                                                                 Bognóczky Géza születése
   Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889-05-12/19. szám
    A tiszántúli egyházkerület közgyűlése. 
Kecskeméthi Lajos megválasztott andrásfalvai (bukovinai) lelkész felavatásáról szóló jelentés tudomásul vétetik. Ennek kapcsán György Endre az egyetemes konventet kívánja megkeresni a bukovinai ev. ref. egyházak hovatartozását illetőleg. Kovács István a felavatás után most már feleslegesnek véli ezt, de György Endre újabb felszólalása után a jövőre való tekintettel ez indítvány határozattá válik.
 .
    Budapesti Hírlap, 1890. február 25. Az andrásfalvi csángók kérelme. 
    Megható levélben kér segedelmet az andrásfalvi csángók református egyházközsége. Előadják levelükben, hogy egyházközségük mindössze 40 családból áll s azok is olyan szegények, hogy az egyházi tisztviselők csekély fizetését is alig tudják kiteremteni. Pedig most nagy szükség volna egy kis pénzre. Kilencven esztendővel ezelőtt a Bukovinába vándorolt elődök építettek egy fatemplomot s állítottak gyermekeik számára magyar iskolát. Most a templom düledezik, az iskolában pedig, — mely a csángók magyarságát fenntartani van hivatva — alig lehet tanítani a szükséges könyvek és egyéb tanítási eszközök híján. Ezért kér most segedelmet a csángó egyházközség az iskola-egyesülettől. Fog is kapni, éppen úgy, amint kaptak az andrásfalvi katolikusok, kiknek iskoláját már az egyesület szerelte föl. A segítség most könnyebben megy, mert az egyesület újabb időben a hazafias kereskedőktől tetemes mennyiségű könyvet és írószert kapott.
 
and 17
 
                                              Bognóczky apja átérése, családostól, a katolikus vallásról 
     Néptanítók lapja, 1890-09-27/78. szám
    Az andrásfalvi (Bukovina, u. p. Radautz) magyar tannyelvű evang. reform. 3 osztályú népiskolához segédtanító kerestetik. Kötelessége a tanítás mellett a kántori teendők végzése. Jövedelem 11 ½ hold jó szántóföld, évi átlagos haszna 120 frt, szabad lakás kerttel s fűtés, készpénz 90 forint és temetési stóla. Pályázati kérvények október 30-ig az iskolaszéki elnökhöz küldendők. Az állomás azonnal elfoglalandó. Ketskeméthy ref. lelkipásztor, iskolaszéki elnök.
 .
    Budapesti Hírlap, 1894. január 21. Hírek a csángókról. 
    A bukovinai csángók állapotáról ezeket írja istensegítsi levelezőnk: Az andrásfalvi református lelkészt a kenyér hazakergette; 150 lélek újra pap nélkül van. Istensegítsben jövőre megnyílik a második osztály. A Landesschulrath az itteni iskolának 3 osztályúvá való kibővítését elrendelte. A szegénység miatt csak 3 év alatt reméljük ezt megtehetni. Született a múlt évben 100 gyermek s meghalt 207, ezek közül 130 gyermek difteritiszben. Még ma sincs körorvosunk. 
    Hadikfalvára egy második tanító kellene s nem kapunk, Istensegítsbe szintén. Miért? Mert német képesítés kell és mert nagyon szegények vagyunk.
 .
    Pesti Hírlap, 1894-03-29/88. szám.
    Egy kis vitás ügy támadt a Bukovinában fekvő andrásfalvi ref. magyar egyház miatt. Ez egyházközségre való felügyelet a konvent 1890. évi 36. és 1892. évi 17. sz. határozatai folytán az erdélyi ref. egyházkerületre van ruházva. Ezen egyházközség felett a felügyeleti jogot a viszonyok engedte mértékig régi időtől fogva az erdélyi egyházkerület gyakorolta volt s a levéltári adatok szerint e jog gyakorlásában sem az ausztriai egyházi hatóságok, sem a magyarországi testvérkerületek által akadályozva nem volt. 
   Újabban azonban megtörtént, hogy a megüresedett papi állás betöltési joga, az erdélyi és tiszántúli egyházkerület főhatósága között vitássá vált. Ez alkalomból a konvent utasította az erdélyi református státus igazgatótanácsát, hogy a kérdéses külföldi egyházközségnek a magyar ref. egyházhoz, különösen az erdélyi ref. egyházkerülethez való viszonyát az ausztriai egyházi törvények értelmében illetékes főhatósággal, a bécsi cs. és kir. egyházi főtanácscsal tisztázni igyekezzék. 
    Ezen utasítás folytán az igazgatótanács haladéktalanul meg is kezdte a bécsi főtanácscsal való tárgyalásokat, melyek azt eredményezték, hogy az illető egyházközség papi és tanítói állomásainak betöltése körül a pályázat kihirdetésének s az ajánlattételnek (de nem határozott kandidációnak) joga az erdélyi ref.státus részére elismertetett s az egyházközség ügyeinek helyes vezetése feletti ellenőrzési joga biztosittatott. Az igazgatótanács ez eredménynyel megelégedett.
and 18
 
 
                                                                                                Bognóczky (házassági) jelentése   
     Székely Lapok, 1901-05-26/43. szám
   Ajánlás a bukovinai székely atyafiak érdekében. Két hónapos nehéz vándorút után ma érkezett meg városunkba Bukovinának Andrásfalva községéből két derék csángó vérünk, Balogh János kurátor és Nagy Márton egyházfi, hogy az általuk képviselt kicsiny, mindössze 371 lelket számláló s ott egészen elszigetelten élő magyar gyülekezet templom- és iskolaépítés czéljára, segélyt gyűjtsenek. A segélykéregetést ünnep másodnapján d. u. fogják megkezdeni, de mi már most ajánljuk őket városunk lakosainak jóindulatú támogatásába.
 .
    Hód-Mező-Vásárhely, 1901-12-05/97. szám. A csángókért. 
    Az Erdélylyel határos Bukovinában hét csángóközség küzd az őket körülözönlő oláhság eloláhosító hatalma ellenében. E községek egyike Andrásfalva. E községben fennáll egy 375 lélekből álló református hitközség. Templomuk fából készült s az is már ezelőtt 70 évvel, s ma már annyira rozoga, hogy közveszélyessége folytán a rendőrség a hitközséget utasította, gondoskodjék legrövidebb idő alatt új templom építéséről, mivel a régi templom használatát betiltani lesz kénytelen. A kis egyház fiatal papja Szász János lelkész most belügyminiszteri engedéllyel gyűjt az egész országban templomépítés céljaira. Kértére elvállaltuk adományok gyűjtését. 
    Tudjuk, hogy közönségünk áldozatkészsége sok oldalról igénybe van véve; itt azonban oly segélykiáltásról van szó, melyet meghallani valláskülönbség nélkül magyar nemzeti érdek. Kérjük azért városunk lakosságát: adakozzék e nemzeti czél érdekében. Adományokat elfogad és nyilvánosan nyugtáz szerkesztőségünk, továbbá a »Vásárhely és Vidéke« szerkesztősége.
and 19
                                                                                                                                                            1908
 
    Kecskeméti Friss Újság, 1901-12-05/240. szám. A bukovinai csángó magyarok. 
    A napokban itt járt nálunk Szász János andrásfalvi (Bukovina) ev. ref. lelkész, ki az andrásfalvi református paplak és templom felépítésére gyűjtésen fáradozott. Hazafias kötelességet vélünk teljesíteni akkor, midőn Kecskemét város közönségét felhívjuk e helyről, hogy a messze idegenbe elszakadt magyar testvéreinket nemes munkájukban filléreikkel támogassák. Beékelve az a maroknyi nép az oláhság tengerébe, valóban Isten csudájának látszik, hogy nemzeti jellegét megtartotta és hogy megtartotta, ez fáradhatatlan lelkészének köszönhető, aki most is közöttünk, magyar testvérei között járt, hogy könyörületre indítson bennünket hívei iránt. Felhívjuk tehát a könyörületes szíveket, hogy adományaikkal segítsék támogatni az ifjú lelkészt nemes szándékában, hogy a magyarság védbástyája, a ref. templom és paplak andrásfalvi testvéreinknél minél hamarabb felépülhessen. A nemes célra szánt adományokat kérjük szerkesztőségünkhöz vagy az ev. ref. egyház pénztári hivatalába küldeni. Az adományokat nyilvánosan nyugtázzuk.
 .
    Békés, 1901-12-08 / 49. szám. Adakozásra felhívás. 
    Messze távolból jött férfi járt Gyulán a napokban, Bukovinából, az andrás-falvi ev. ref. lelkész Szász János, azért jött, hogy „kérelemmel forduljon azon szívekhez, melyek meg tudják és meg akarják érteni a szent könyv azon parancsolatát: 
    „A jótéteményekben meg ne restüljetek!“ 
    A messze távolban 371 lelket számláló ev. v ref. egyház 70 éves rozoga fatemploma helyett, a templomot óhajt építeni Isten dicsőségére. De önerejéből erre képtelen s ugyanazért a nagyméltóságú minisztériumtól nyert engedély folytán, azon kéredelemmel járul a nemes telkekhez, hogy szíves adományaikkal segítsék elő a szent czélt.
    Adományokat elfogad s rendeltetés helyére juttat e lap szerkesztősége. De egyenesen Andrásfalvára (Bukovina) u. p. Radautz. Szász János ev. ref. lelkészhez is küldhetők.
 .
     Ceglédi Újság, 1901 08/49. szám. Testvéreinkért. 
    Részvét embertársaink iránt, könyörületesség szűkölködő testvéreinkkel szemben, áldozatkészség felebarátaink érdekében: az embernek veleszületett, jellemző és szép tulajdonságai Ezek az érzések azok, melyek a szeretet hatalma által áthatva az emberi szívet, annyi száz meg száz jótékony intézményt teremtettek már meg, s amelyek morálishatásuknál fogva fenntartják az embererkölcsi társadalmát. Részvét, könyörületesség és áldozatkészség voltak hatalmas rugói évezredeken keresztül mindama megindított mozgalmaknak, melyeknek célja a nyomorban vagy elhagyatottságban szenvedő ember felsegélése volt. Midőn a közöny, részvétlenség fogta el az emberi szívet, vagy a nyomor ütötte fel tanyáját a társadalomban, az érző és nemesért, jóért lelkesedni tudóemberi szívvolt mindig az orvosszer, a balzsam, mely begyógyította a sajogó sebet. 
    Hogy a részvétet, a könyörületességet és áldozatkészséget bennünk is ceglédiekben, de különösebben mint magyar hazafiakban felkeltse, a múlt héten járt nálunk egy Bukovinában lakó honfitársunk, Szász János andrásfalvai református lelkész, hogy magyar földön lakótestvéreit felkeresve, s a nemes cél előmozdítása érdekében a szíveket könyörületességre indítva, adományokat gyűjtsön az andrásfalvi ev. ref. templom és parokhia felépítésére. 
    A cél, mely felé az ifjú lelkész törekedik, már önmagában is igen szép és nemes. De még szebb és fontosabb jelleget kölcsönöz neki az a körülmény, hogy az ifjú lelkész ügybírósága fontos nemzeti missiót is képvisel. Mert néhány ezer magyar testvérünk, kik a szeretett hazaföldjén kívül, Bukovinában kénytelenek életüket leélni, idegen nemzetiségek közé beékelve, azoknak túlnyomó hatalma ellen küszködve, féltett kincseket, az édesanyanyelvet nem akarják feláldozni a túlnyomó hatalommal szemben. Ehhez ragaszkodnak hévvel, vágygyal, nehézviszonyaik közepette is szent lelkesedéssel, mert teljes tudatában vannak annak, hogy ha egyszer anyanyelvüket elveszítik, elvesztik egyúttal magyar nemzeti jellegüket is, és beolvadnak a körülfekvő oláhság mindent magába egyesítő és assimiláló tengerébe. 
    Az anyanyelvet és nemzeti érzést pedig idegenbe szakadt testvéreink közt egyedül a református templom és iskola hírdeti, ezek azok a világító tornyok, melyek még hintik szerte-széjjel fénysugaraikat, és amelyek éleszthetik és ébren tartják a magyar nemzeti öntudatot. 
    Nemes bizalommal fordulunk ezért Cegléd város hazafias közönségéhez, mely már annyiszor adta jelét annak, hogy a nemes és szent ügy iránt való fellelkesülésében minő szép tetteket tud felmutatni a múltból, és milyen szép eredményeket tud felmutatni majd a jövőben. Hiszen mi, kik édes anyanyelvünk csengését szüntelen halljuk, és magyar nemzeti jellegünk teljes birtokának tudatában vagyunk és semmi idegen elemmel annak megvédése érdekében harcot nem folytatunk, nem is tudjuk elképzelni, hogy mily drága nyelv az anyanyelv és nemzeti önérzet azoknak, kik távol a nemzet testétől idegen hatalom és elemek túlkapásai ellenében folyton harcban állva élvezhetik azt. És hogy ez a drága kincs az édes anyanyelv, s általa a nemzeti öntudat Bukovinában lakó csángó-magyar testvéreinkben továbbra is fennmaradjon, az rajtunk, e haza földén lakó magyarokon áll. Mert a templom és parokhia, melyek eddig a magyar nemzeti érzés ébrentartói voltak, roskadozó félben, pusztulásban vannak. A szegénységben élő nép nem képes arra, hogy helyette újat építhessen önerejéből. Magyarországon lakó testvéreikhez fordulnak tehát, hogy céljuk elérésében, a templom és paplak felépítésében kegyes adományaikkal támogassák. Minden fillér, melyet e szent célra áldozunk, megannyi alapkő, a melyben csángó magyar testvéreink anyanyelvének és nemzeti öntudatának temploma felépül. 
    A nemes ügy, a szent cél előmozdítása érdekében buzduljunk fel tehát mi is, Cegléd város hazafias közönsége, és mutassuk meg, hogy ott, hol magyar hazafiságunk és nemzeti érzésünk megvédéséről van szó, áldozatkészségünkre mindig számíthatnak. Hozza el tallérját a gazdag, s fillérjével támogassa a szent ügyet a szegény, mindketten tudván, hogy nemes tettükkel egy ügy előmozdításán fáradoznak. A fösvénység halmai szádjának alá ez ügynek előmozdításánál, a szűkkeblűségnek völgyei pedig emelkedjenek fel, hogy minden ember, ki hazafi és magyar, egy szívvel lélekkel az ügy jól felfogott érdekében hozza meg áldozatát, s kegyes adományával hasson oda, hogy külföldön élő magyar testvéreinknek vágya, óhaja minél előbb teljesüljön, s új templomukban áldhassák és dicsérhessék a magyarok Istenét. 
    Balogh Gyula.
 
and 20 
 
    Sárospataki Lapok, 1901-12-30/52. szám.
    Adjunk templomot a bukovinai csángó magyar reformátusoknak! 
    Bukovinából csángó református testvéreink közül az andrásfalvi egyház lelkésze e szegény és kicsiny, mindössze 371 lelket számláló gyülekezet templom építésére Magyarországon belügyminiszteri engedéllyel (103869. sz.) könyöradományokat gyűjt. Az a szent ügy, melyet Ő képvisel felekezeti, de egyszersmind nemzeti ügy, kétszeres mértékben méltó tehát arra, hogy minden magyar és minden református, főként pedig minden magyar református ember támogatásában részesüljön. 
    Ha már Magyarország — fájdalom — nem hozhatja meg számkivetett véreinknek s bennök a magyar nemzetnek is azt az áldozatot, hogy őket az idegenből, osztrák földről hazatelepítse; ezt az erős székelyfajt, mely nemzetiségéhez bámulatos szívós kitartással ragaszkodik, megteszi a magyar társadalom legalább azt, hogy biztosítja magyarságuk életgyökerét: az egyházat, a templomot. A bukovinai csángók adták e hazának 1883—84-ben Hertelendyfalvát, Székelykevét, Sándoregyházát, a dévai telepet s azóta ismét úgy megszaporodtak, hogy képesek újabb rajokat bocsátani az édes anyának, e hazának rendelkezésére, erősítésére. Ennek a magyarságnak, ennek az erős nemzeti érzületnek az istápolója, a lelke az iskola és a templom és természetszerűleg elsősorban a református templom. Ez pedig a magyar társadalomnak eddig mindig elfeledett mostoha gyermeke volt. Míg a róm. kath. csángóknak mindenütt: Andrásfalván, Hadikfalván, Istensegítsen, Józseffalván tetemes 170000 forint költséggel társadalmi úton önkénytes adakozásból díszes templomot építettünk, addig a számszerint is kisebbségben levő reformátusokat teljesen magukra hagytak abban a szép és szent, de nagyon nehéz küzdelemben, melyet egyházuk és iskolájuk, vagyis ami egyet jelent, magyarságuk megtartásáért a kolóniák megalakulása óta nemes kitartással, lángoló lelkesedéssel és odaadó hűséggel önzetlenül vívtak és vívnak. Lelkészük megmutatta nekünk is azt a templomot, melyet azelőtt 70 évvel fából, zsindelyezett falakkal építettek és a mely már annyira megrongált, alapjában elkorhadt, falaiban szétrepedezett, hogy a politikai hatóság bezárással fenyegetőzik, mert félő, hogy istentisztelet idején egyszer csak összeomlik. 
    Az a hatvan család, melynek átlag alig van egyede 3—4 hold földnél és egy sereg apró magyarnál, soha sem építhet, a maga erején templomot, hiszen egyház és iskola fenntartásra most is 5—6 frtot fizet, pedig a pap évi fizetése 50, a tanítóé 32 forint.
    Templom nélkül maradjon hát ez a maroknyi magyarság vagy azt várjuk, hogy a német könyörüljön meg rajta? Nem szabad kiállítanunk magunkról azt a szegénységi bizonyítványt, hogy az egyetemes magyar társadalom áldozatkészsége nem képes, vagy talán nem akar nemzeti jutalomképen andrásfalvi testvéreinknek egy szerény, de állandó jellegű templomot építeni, hogy abban tovább is magyar szívből magyar nyelven imádhassák a magyarok Istenét. Emeljünk kalapot az érdem előtt! A nemzeti hűséget jutalmazza meg a magyar nemzet! Nyissuk meg szívünket, erszényünket, siessünk segítségükre derék csángóinknak, hogy azt a nemes harcot, melyet eddig oly szépen, annyi kitartással, oly megható hűséggel folytattak hitükért, vallásukért, magyarságukért, folytassák ezután is becsülettel, küzdjenek rendületlenül, maradjanak magyarok és szeressék e hazát? Adományokat e nemes célra szívesen elfogad közvetít és készséggel nyugtáz e lap szerkesztője. Szász János, ev. ref lelkész.
. 
    Kecskeméti Friss Újság, 1902-01-07/5. szám. Adakozás. 
    Bukovinában lévő andrásfalvi evang ref. egyház templomépítésére adakoztak: dr. Nyirády László 10 kor., Kis József 1 kor., dr. Kovács Pál 2 kor., dr. Szigethy Lehel 1 kor., dr. Jászi Viktor 2 kor., Mészáros János lelkész 5 kor., Özv. M. Kis Józsefné 2 kor., Ungi János és neje 5 kor., a dec. 15-iki templomi perselypénz 35,43 kor., dr. Szeless József 3 kor., id. Héjjas József 2 kor., id. Poor Mihály algondnok 3 kor. Összesen: 71 kor. 43 fillér.
 .
    Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902-02-09/6. szám
    A főváros adománya. A fővárosi tanács, a Bukovinában levő Andrásfalva magyar ref. egyházközségének, temploma építésére 50 korona segélyt szavazott meg.
 .
    Magyar Polgár, 1902-02-25/46. szám. Az andrásfalvi templom.
  A bukovinai andrásfalvi csángómagyar református egyház Magyarország társadalmához kérelemmel fordul, hogy a társadalom enyhítsen nyomorán. Bajukat így írják le: Egyházközségünk az 1883 – 4-diki hazatelepítés következtében 1000 lélekről 378-ra szállott. E maroknyi sereg templomot és iskolát, papot és tanítót tart. 
    A papnak év fizetése 100 korona, tanítójáé 64 korona és 10 hold föld haszonélvezete. A templom maga is düledező, minden pillanatban összeomlással fenyeget. A hívek nem tudják a templomot felépíteni, hisz az egyházi adót is alig bírják fizetni Azért fordulnak a magyar társadalomhoz, hogy filléreivel tegye lehetővé a templom felépítését. Az adóhiányokat Andrásfalvára az ev. réf. egyház lelkészi hivatalának kell küldeni (Bukovinában 21 p. Radautz)
  .   
    Hód-Mező-Vásárhely, 1902-03-02/18. szám. Adomány bukovinai véreinknek. 
   A Bukovina szélén eső Andrásfalva ref. templomának felépítéséhez a »Vásárhely és Vidéke« szerkesztőségénél adományoztak: Csókán Mihály, Szabó Pál 1—1 kor., Sajti János 20 fill., Bibó Lajos 80 fill.; ehhez járulván lapunk szerkesztőségének 2 kor. adománya, az 5 korona összeget nt. Szász János lelkész czimére postautalvány utján eljuttattuk.
 .
      Szabadság, 1902-03-11/59. szám. Csángó-magyarok kérelme. 
    Bukovinába szakadt testvéreink között talán az andrásfalviak vannak a legrosszabb körülmények között. Amellett, hogy szegények, nincsen templomuk sem, amely összetartaná és megtartaná őket a magyarság számára. Ezen a szomorú helyzeten templomépítéssel akarnak segíteni az andrásfalvi reformátusok, minthogy azonban pénzük nincsen, a magyar testvérekhez fordulnak segítségért. Lendületes hangú kérelmük ma érkezett meg a városhoz és a vármegyéhez. Arról is értesültünk már, hogy a vármegye nem fogja be a fülét csángótestvéreink kérelme előtt, ami nemes és követendő példa. Nem hisszük, hogy a város egyszerűen napirendre tér a kérelem előtt, mert nem tarthatja magát olyan nagyon szegénynek, hogy egynéhány forinttal ne igyekeznék távollevő testvéreinket a magyarságnak megmenteni.
    .
    Baranyavármegye Hivatalos Lapja, 1902-03-23/12. szám. Fölhívás! 
   A bukovinai andrásfalvi csángómagyar református egyház kérelme Magyarország társadalmához. Magyarok és reformátusok vagyunk! Tegyetek jót mindenkivel kiváltképpen a mi hitünk cselédeivel! Magyar a magyarral, református a reformátussal! Gyengék vagyunk! Hordozzátok erőtlenségeinket! Éhezünk és szomjúhozunk ... az örök élet beszéde után; hajléktalanok vagyunk — nincsen Istennek szentelt hajlékunk! Elégítsetek meg, fogadjatok be, adjatok hajlékot, építsetek templomot nekünk — számkivetetteknek! 
    Lássátok, hogy megérdemeljük-e? 
    Egyházközségünk 1780—90-ben őseinknek Oláhországból (ahová javarészint a székelyföldről a katonasor vagy a szegénység elől szöktek át) idetelepíttetése alkalmával tömörült az 1883—4-iki hazatelepíttetés következtében 1000 lélekről 378-ra szállott. E maroknyi sereg templomot és iskolát, papot és tanítót tart. Pedig nagyon szegény: családonként alig van 2—3 hold földbirtoka, javarésze fuvaros és napszámos. Papjának évi fizetése 100 korona, tanítójáé 64 korona és 20, illetőleg 10 hold föld haszonélvezete. A rendes évi kiadások fedezésére mégis a legszegényebb család is 8—12 korona egyházi adót fizet, vagyis az állami adó 250—300 %-át. A múlt évben a már évek óta lakhatatlan papi lakás helyébe 7000 korona költséggel új parochiát építettünk a hívek fejenként 520 korona adóértéket fizettek s mégis 2000 korona adósság terhe nyomja vállainkat. Templomunk 1834-ben fából épült zsindelylyel kevert falakkal, egy rendes kútgémnél nem magasabb tornyocskával; ma már oly rozoga és düledező állapotban van, hogy a kerületi kapitányság ismételten bezáratásával fenyegetett. Templomépítési alapunk 1030 keservesen gyűjtött korona, 2 rendbeli kolduló hadjárat eredménye — Magyarországon.
    Vannak Bukovinában katholikus testvéregyházak is: Andrásfalván, Hadikfalván, Józseffalván és Istensegítsen 2500—3000 lélekkel. Papjaikat az osztrák állam fizeti, iskoláikat ennek adták át, tanítóik állami hivatalnokok 1000 korona minimumfizetéssel, fokozatokkal, pótlékok- és remuneratiókkal, nyugdíj igénynyel stb. A katholikus hívek semminemű egyházi terhet nem hordoznak. Magyarország társadalma pedig felekezeti különbség nélkül fölkarolta ez egyházak ügyeit és már régen épített mindenütt és pedig 38—100.000 korona költséggel templomokat. Papjaik és tanítóik fizetéséről a Magyarországi püspöki kar készséggel gondoskodik, sőt e tekintetben Budapest székesfőváros segítségét is ismételten és tetemes mértékben élvezték, amely a millenium esztendejében a bukovinai tanítók segélyezésére 20.000 koronás alapítványt is tett. 
    A fajszeretetre magasztos megnyilatkozása előtt kalapot emelünk. Ámde annál élénkebb panaszos följajdulásunk, hogy részvétre, segedelemre Magyarországon csak éppen mi nem találunk, hogy a mi kicsiny és szegény egyházunk hazánknak, nemzetünknek mindeddig eltaszított mostohája volt. Hiszen igaz, hogy mi is segíthetnénk magunkon: átadhatnék iskolánkat az osztrák államnak és terhünk felényire szállana. De mi nem akarjuk, hogyha magyar pályázó nem akad esetleg német vagy oláh tanítót adjon nyakunkra az állam. Azt akarjuk, hogy ha ezt teszi majd a neki átengedett katholikus iskolában, ha német, lengyel vagy cseh papokat nevez ki magyarok hiányában a lembergi érseki szék, (amint van már reá eset) a mi egyházunk és iskolánk legyen a magyarságnak védbástyája, mentsvára. 
    A bukovinai magyarság Magyarországra nézve nincsen elveszve, amint azt némelyek hiszik és állítják. És ha el volna veszve, bizony nem az ő hibája volna. De nincsen elveszve. Mutatja azt az 1883—84-ben bukovinai csángó-magyarokból Pancsova vidékén alakult Hertelendyfalva, (egyházunk gyermeke) Sándoregyháza, Székelykeve és a dévai telep. Azóta annyira megszaporodtunk, hogy újabb rajokat bocsáthatnánk az édes anya, magyar hazánk rendelkezésére. És a bukovinai magyarság közül ott, ahol zárt községekké tömörültek, egy század leforgása alatt csak egy is el nem veszett, sőt a közéje települt német és oláh elemet absorbeálta. (Poronczuk, Szimczuk, Ursulán, Gaschler, Schmidt magyar családok.) 
    Lehet még Magyarországnak szüksége edzett és erős nemzetiségéhez bámulatosan szívós kitartással és megható hűséggel ragaszkodó csángó-magyar fajra, mely a statisztika utolsó decenniumának adataiból következtetve 35 év alatt magát megkétszerezi. 
    Nem kérünk Magyarországtól segítséget papunknak, tanítónknak, pedig ők is csak segélyek által biztosítanak maguknak igen szerény exisztenciát. A fajszeretet és a lelkesedés hivatásuk iránt könnyűvé teszik a nélkülözést, az élet gondjának súlyát. Csak arra kérjük Magyarország társadalmát, hogy segítsen biztosítanunk magyarságunk létfeltételét, életgyökerét, adjon nekünk templomot, hadd imádhassuk tovább is magyar nyelven, magyar szívből a magyarok megtartó istenét, hadd enyhüljön ezáltal is az a keserűség, az a fájdalom, melyet a magyar hazájától távol, a haza határán túl, mindenütt e nagy világon, életének minden pillanatában szenved. 
    Áldozzon Magyarország társadalma is külmissióra. Itt van a bukovinai magyar, lételéért hihetetlen küzdelmeket folytató református egyház. Ennek segélyezése a legszebb, legnemesebb nemzeti missió is. 
    Az adományokat az andrásfalvi ev. ref. egyház presbyteriuma, vagy lelkész hivatala czimére kérjük. (Bukovinában, 21. p. Radnutz.) 
    Az evang. reform. egyház presbitériuma, Andrásfalván, 1902. február hó 1-én. 
    Szász János lelkész. Fejér Samu, presbyter. Lőcsey József, presbyter. Balogh János, kurátor, Ömböli Lajos, presbyter, Getze Lajos, presbyter, Katona István, presbyter.
 .
    Budapesti Napló, 1902. ápr. 21. Az andrásfalvi csángók kérelme. 
    A bukovinai andrásfalvi csángó-magyar református egyház lelkes hangú felhívásban fordul Magyarország társadalmához, adakozást kérve, hogy magának templomot építhessen. Esdeklő szózatában élénk színekkel vázolja a kis egyházközség nyomasztó anyagi helyzetét. 
    „Templomunk, úgymond 1834-ben fából épült, zsindellyel bevont falakkal, egy rendes kútgémnél nem magasabb tornyocskával, ma már oly rozoga és düledező állapotban van, hogy a kerületi kapitány ismételten bezáratásával fenyegetett. Templomépítési alapja 1030 keservesen gyűjtött korona, kétrendbeli kolduló hadjárat eredménye Magyarországon." 
    Aztán szembe állítja az egyház presbitériuma a református csángók helyzetét a katholikus bukoviniai magyarokéval, akik semminemű egyházi terhet nem hordoznak, mert Magyarországon úgy a társadalom, mint a püspöki kar felkarolta ügyüket, csak az andrásfalvi református egyház volt mindeddig hazánknak eltaszított mostohája. A kérelem így végződik: Nem kérünk Magyarországtól segítséget papunknak, tanítónknak, pedig ők is csak segélyek által biztosítanak maguknak igen szerény exisztenciát. A fajszeretet és a lelkesedés hivatásuk iránt könnyűvé teszik a nélkülözést, az élet gondjának súlyát. Csak arra kérjük Magyarország társadalmát, hogy segítsen biztosítanunk magyarságunk létfeltételét, életgyökerét, adjon nekünk templomot, hadd imádhassuk tovább is magyar nyelven, magyar szívből a magyarok megtartó istenét, hadd enyhüljön ezáltal is az a keserűség, az a fájdalom, melyet a magyar hazájától távol, a haza határán túl, mindenütt e nagyvilágon, életének minden pillanatában szenved. Áldozzon Magyarország társadalma is külmisszióra. Itt van a bukovinai magyar, lételéért hihetetlen küzdelmeket folytató református egyház. Ennek segélyezése a legszebb, legnemesebb nemzeti misszió is. Az adományokat az andrásfalvi ev. ref. egyház presbitériuma, vagy lelkészi hivatala címére kérjük. (Bukovinában. 21. p. Radantz.)
    .
    Pesti Hírlap, 1905-07-23/202. szám.
    A nemzeti küzdelem általánossága mellett bizonyít, hogy már külföldi véreink is részt vesznekbenne, így Bukovinába elszármazott csángó testvéreink imával fordulnak a magyarok istenéhez, hogyne hagyja el most se hazánkat s vigye győzelemre alkotmányvédő harcunkat. Szabó László, bukovinai református lelkész mondott vasárnap ily értelemben imát, amelynek igaz magyarságáról tanúskodó befejező részében így fohászkodik: 
    — És a Te erős kezeddel sújtsd azokat, kik a felszentelt hely, Magyarország ellen és annak vérrel biztosított alkotmánya ellen törnek. Ne engedd, hogy hatalmasak legyenek, ne engedd, hogy a mi anyaföldünkön, — mely egykor nekünk az idegenbe szakadt véreknek sírunk is lesz — más uralkodjék, mint a magyar! Mi Atyánk! Mindenek atyja! Erősítsd meg, acélozd meg azok elméjét, szívét, akik a haza alkotmányát védik, óvd őket minden bajtól, hogy szembeszállhassanak a nemzet nagyharcában az ellenséggel. Hogy végigvívhassák azt a csatát, melyet a te választott fiad, a magyarok vezére, Kossuth Lajos kezdett meg!
 .
    Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905-07-09/28. szám. 
     NEKROLOG, 1829—1905. 
    Folkusfalvi és Tomkaházi Tomka Károly hertelendyfalvai ref. lelkész 1829. január 11-én Tomka Mátyás (Gosztonyi tábornok tiszttartója) és Plachy Karolina szüleitől vette származását, Tápió-Szent-Mártonban. Édesatyját már 4 éves korában elveszítette. Elemi iskoláit Aszódon, középiskolai tanulmányait Szarvason és Pozsonyban végezte el. Kossuth Lajos gyújtó szavától lelkesülve, mint 19 éves ifjú, a honvédek közé állott s Bem táborához osztatott be. Mint bátor katona Medgyesnél és Piskinél tüntette ki magát vitézségével. E vesztett csata után Nagy-Szebenbe, majd Segesvárra vonulva, Czecz tábornok a bátor ifjút, aki nemcsak harczolt, de költeményei elszavalásával lelkesített is táborában, adjutánsává nevezte ki. E kitüntetést azonban nem sokáig viselhette, mert az oroszok által körülvéve, Nagy-Váradra hurczoltatott többedmagával. Egy véletlen folytán fogságából megmenekülvén, hosszas barangolás után a biharpüspöki református lelkész segítségével tért vissza a szülei házhoz. Szeretett édesanyjának azonban már csak szomorú fejfáját ölelhette meg. 
    Mint teljesen árva, magára hagyatott ifjú, a szabadságharcz lezajlása után Farmosra ment tanítónak, majd rövid idő múlva Czeglédre, hol egy évig oly meglepő sikerrel tanítóskodott, hogy kitűnő módszerét mai napig is emlegetik. 1851-ben Debreczenben a theologiára iratkozott be s 1854-ben, mint végzett lelkész egy alföldi egyház káplánjává lett. Három hónapi segédlelkészkedés után Pankotára választatott rendes lelkésznek; 1861-ben pedig Boros-Sebesre. Mindkét egyház szervezése, megerősítése körül nagy érdemeket szerzett. Pankotának templomot építtetett és az egyháznak Sulkovszky herczegtől 50 hold földet eszközölt ki. Boros-Sebest az elözönlő oláhság közepette is megtartotta a magyarságnak, s itt oly hatalmas magtárt alapított, hogy még mai napig is ez képezi alapját az egyház fenntartásának. 1868-ban Erdő-Gyorokra hivatott meg s ötévi buzgó működés után 1873-ban Bukarestbe (Románia) választatott el; két év múlva pedig Czelder Márton örökébe lépett, pitesti lelkipásztor lett s az erdélyi igazgatótanács a moldova-romániai magyar misszió vezetésével bízta meg. 
    Itt kezdődik életének küzdelmesebb része. 1878-ban mint lelkész Andrásfalvára (Bukovina) ment át, hol egy földhöz ragadt, mindenétől megfosztott, parányi területen megsokasodott népet talált rettenetes ínségben. E nép a csángó nép volt, amelyet Hadik András tábornok vezetett át Moldvából Bukovinába. 
    Lelkészi működését azzal kezdte meg, hogy az osztrák kormányhoz fordult, kérvén a lakosok számának megfelelő területet, hogy ne lennének kénytelenek az év nagy részét a moldovai pusztában, robotmunka mellett, úgy szólva semmi zsoldért eltölteni. Kérésével azonban a kormány elutasította. De emiatt még inkább fokozódott benne a sanyargatott nép felszabadításának gondolata. Ezen idő tájban foglalkozott a „Hon" czímű lapban Nagy György délvidéki kormánybiztos azzal az eszmével, hogy az Alsó-Duna mellékén nagy területet ármentesítvén, oda magyarosítás czéljából a moldovai csángókat telepíti le. Ezen üdvös tervet megragadva, Tisza Kálmán miniszterelnökhöz fordult az andrásfalvi lelkész s kérte, hogy első sorban a bukovinai csángók telepíttessenek be, mert a moldovaiaknak még van elég területük a megélhetésre. Ily módon eszközölte ki a bukovinai magyarok részére az elsőbbséget, mely végett két alkalommal volt 0 Felségénél kihallgatáson. 
    A telepítés 1883. év tavaszán megkezdődött, a midőn útnak indult a csángók csapata, herczeg Odescalchi Arthur vezetése alatt. Jöttek többen vonaton, némelyek szekéren, mások pedig gyalog, kinek ahogy módja és alkalma nyílt. Bezarándokoltak mintegy háromezren. Az utolsó csapat a református vallásúak zöme volt, kik gyarló anyagi viszonyaik folytán gyalog voltak kénytelenek megtenni az óriási utat, lelkipásztoruk atyai gondoskodása, bölcs kalauzolása mellett. Hogy mily lángoló szeretettel ragaszkodott a nagy lélek népéhez, abból is kitűnik, hogy vagyonát bujdosó hívei között megosztva, az útnak legnagyobb részét maga is gyalog tette meg, feláldozva úgy saját, mint családja kényelmét. Végre sok hányattatás után és sok intrika között 1884. május hó 6-án megérkeztek Hertelendyfalvára, daczára annak, hogy egyes tényezők mindent megtettek arra nézve, hogy a puritán jellemű lelkész híveinek egy részével kinn rekedjen. De népe hűséges ragaszkodásán minden ármány megtört. Azt azonban el kellett a buzgó pásztornak szenvednie, hogy gyülekezetétől 6 hónapi időtartamra eltiltatott. Felderült azonban csakhamar az igazság fényes napja, s kezébe vette ismét azt a pálczát, a mellyel annyi időn át oly jól, oly önfeláldozó készséggel kormányozott. 
    1884 október havában ismét megkezdte működését, híveitől nyert egy zsák kukoriczaliszt és öt kiló szalonna fizetéssel, így tengődött a mindenéből kifogyott, 10 tagból álló lelkész-család. De hála a gondviselésnek, nem sokáig érezte a megaláztatás ezen keserű perczeit, mert a véletlen Pancsovára juttatta Gromon Dezső kormánybiztost, ki értesülvén az ártatlan lelkészcsalád nyomorúságáról, befolyásánál fogva 1 frt 50 krajczár napi díj kiutalását rendelte el számára, így szenvedett a nemes lélek családjával együtt, de el nem csüggedt soha! 
    1885-ben rendes egyházzá alakult a hertelendyfalvaiak gyülekezete. Minden energiáját összeszedve, emberfeletti erővel küzdött, tett és munkált. Felemelte népét az elhagyatottságból, s meggyőzte a kételkedőket arról, hogy őt nem az önérdek, de népének boldogítása, hazánk iránti rajongó szeretete késztette ama nagy tett megvalósítására. Igen, mert érezte, hogy egy agyoncsigázott nép sorsa nyugszik vállán, ezért lázas munkásságban töltötte nappalait, éjszakáit, úgyannyira, hogy a kimerült, gyenge testnek alig maradt pihenésre egy kevés ideje. 
    Ily buzgó tevékenység mellett mégsem akadt akkori nagyjaink közül csak egy is, ki elismeréssel adózott volna a puritán jellemű embernek. Sőt mi több, gróf Ráday Gedeon is így nyilatkozott az ármánykodók hamis vádjára: „Talpig vasba kellene veretni azt a lelkészt, ki népét ilyenségbe döntötte!" De telt, múlt az idő. Évek során át elkövetkezett az 1900-ik esztendő, a midőn már az 1880-as években még hatalmas erdők borította terület helyén pedáns renddel épült, ritka szépségű község feküdt. Minden jólétről, boldogságról tett tanúbizonyságot. Voltak szépiskolái, óvodája, jegyzője stb. Mindezek megteremtője nem más, mint a lelkész vala. 
    Történt pedig, hogy ugyanazon évben gróf Ráday Gedeon, mint egyházmegyei gondnok, látogatást tett az egyházaknál, útba ejtvén Hertelendyfalvát is. Megérkezésekor épp az imaházból jöttek ki a hívek, —körülfogván egy magas, szikár, ősz, tiszteletes alakot, ki hozzájuk még az úton is buzdító beszédet intézett. Ráday gróf óriási meglepetését elpalástolni nem volt képes (mert azon időben, mikor ő ott járt, erdő volt még a község helyén). Utat nyitott magának a gyülekezet között s ezen szavakkal közeledett az agg lelkipásztorhoz: „Tiszteletes atyám! Nem vagyok arra méltó, hogy megcsókoljam. Most látom, hogy akiknek hittem, azok álnokok voltak!" S erre oda lépett a lelkészhez és megcsókolta. Majd pedig a nép felé fordulva így szólt: „Büszkék lehetnek lelkészükre, mert országunknak nincs több ilyen önfeláldozó, buzgó lelkésze!" 
    1902-ben gyönyörű templomot és parókhiát építtetett, 51,000 korona államköltségen. A templom berendezését azonban, a harangokkal együtt, az ő általa összegyűjtött szíves adakozásokból állíttatta elő. Végre valahára megérhette, hogy 1903-ban remek alkotású templomban dicsérhette azt a hatalmas Urat, aki őt oly számtalan veszélyben megóvta és megtartotta népének. 
    A hátralevő pár évet csendes munkálódás közepette töltvén, naponként meglátogatta az iskolákat, hogy személyesen győződhessék meg a tanítás színvonaláról, annak szelleméről, s mély belátással tanácsolt s hatályosan intézkedett községi ügyekben is.
    Kitüntetésre életében soha nem vágyott, sőt ha valaki elismeréssel nyilatkozott is előtte valamely nagyobb tettéről, igyekezett az érdemet magáról elhárítani. Így történt meg az is, hogy 50 éves lelkészi működését sem engedte megünnepelni. 
    Mint nagytudású, képzett lelkész, kitűnően megállta helyét mindenkor. Kiváló szónoki tehetségével hevített, buzdított, tanított mindeneket. Az irodalom terén is jelentékeny részt vett. Bár kötetekre menő munkákat összegyűjtve nem adott ki, de mindenesetre sok kötetet tenne ki írói tevékenységének eredménye. Régebben Jókai Mór lapjának volt állandó tudósítója, majd később a „Hon"-nak, s más politikai lapjainknak. Ezenkívül sokra megy prédikáczióinak száma, amelyeket vagy túlszerénysége vagy gyenge anyagi viszonya miatt nem adott nyilvánosság elé. 
    Utolsó prédikáczióját húsvétkor tartotta. Ez idő óta gyengélkedett. Halálát megelőző vasárnapon meglátogatták hívei betegágyában s azoktól e szavakkal vett érzékeny búcsút: „Reátok gondolok halálom óráján is. Az egymást szerető lelkek nem hagyják el egymást soha!" 
    Családi életéről is illő megemlékeznünk, annyival is inkább, mert mintaéletet élt. Erdőgyoroki lelkészkedése idejében (1868.) lépett házasságra Kovách Karolinával, Kovách Károly kecskeméti birtokos leányával, ki igaz, hűséges segítő társa, sanyargatott helyzetében vigasztalója, gyengeségében odaadó ápolója volt mindvégig. Házasságukból született 6 fiú és 4 leány, kiknek neveltetése, taníttatása — oly szerény fizetésből — bizony nagy gondot okozott a családfőnek. Azonban az apai sok gond, fáradság jutalmát is megérhette, mert gyermekei nagy részét szárnyukra bocsáthatta, ugyanis: Gizella áll. óvónő Bodófalván; Károly lelkész Angyaloson (Szathmári); Kálmán áll. kántor-tanító Hertelendyfalván; Irma óvónő Igazfalván; Viktor most végezte a jogot Kecskeméten; Bertalan felsőbb gimnazista Sárospatakon, Vilma férjnél van; Miklós és László alsó osztályú gimnazisták; Sarolta szülei háznál van még. 
    A jó férjet, a gondos, szerető atyát utolsó harczában is kedves családja vette körül. Amilyen viharos volt élete, ép oly csendes, fájdalom nélküli lett jobb hazába átköltözése. Tudta, érezte közeli végét, mert halálát megelőzőleg pár nappal maga mondta: „Csak egy lehelet és lelkem elrepül!" És valóban csendes, fájdalom nélküli volt lelkének a földtől megválása. Szerető hitvese karjai közt csukódtak a halál álmára szemei, június 20-án.
    Gyülekezete a múlt hónap 22-én méltó temetést rendezett hőn szeretett atyjának, a felejthetetlen emlékű lelkészének. Az a rengeteg nép, mely utolsó végtisztességtételén megjelent, valláskülönbség nélkül, úgy a községből, mint Pancsováról és a vidékéről, eléggé bebizonyította az elhunyt lelkész iránti őszinte, igaz szeretetet. Temetésén részt vettek nemcsak a közeli evangélikus lelkészek, de többen voltak r. katholikus lelkészek is, akik a megboldogultnak nagy tisztelői voltak. 
    A parókhián, a gyászének elhangzása után Gacsal János torontál-vásárhelyi lelkész mondott rövid imát; a templomban Szalay József nagybecskereki lelkész beszélt az elhunyt küzdelem teljes életéről, lelkészi érdemeiről; a temetőben pedig Fa István pancsovai lelkész mondott Isten hozzádot. 
    Legyen áldott emlékezete közöttünk! Ifj. Györe Dániel.
 
and 21
    Budapesti Hírlap, 1908. július 12. Az andrásfalvi csángók temploma. 
    Andrásfalváról, Bukovinából írják nekünk: Az itteni csángó magyar református egyház fából, épült százados templomát annyira megviselte az idő, hogy az osztrák kerületi kapitányság már két évvel ezelőtt bezáratta, mert attól lehetett tartani, hogy beomlik. A szegény egyház új templomot épített 8438 korona adóssággal, amelyre évenként ezer koronát kellene törleszteni, de az andrásfalvi csángók, valamennyien néhány holdas szegény gazdák már eddig is az állami adó 150—200 százalékának megfelelő összeget áldoznak az iskola és egyház föntartására, úgyhogy ezt az újabb megterhelést alig bírják. Pedig az új templomnak, amely október végéig készül el teljesen, még nincsen harangja, se orgonája, se szószéke, sőt úrasztali takarója, keresztelő és úrvacsorai készlete sincsen. Ezért a magyar közönséghez folyamodnak az andrásfalvi csángók, hogy templomukba harangot és orgonát szerezhessenek. Különösen pedig kérik a magyar hölgyeket, hogy ékesítsék föl templomukat, vallásuknak és magyarságuknak várát és erősségét.
 .
    Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908-10-25/43. szám. Templomszentelés Bukovinában. 
    A Bukovinában fekvő Andrásfalva magyar ref. hívei templomot emeltek, a mely f. hó 31-én fog felszenteltetni magasztos valláserkölcsi és hazafias rendeltetésére. A felszentelést Kenessey Béla erdélyi püspök maga fogja végezni. A püspököt e nemes missziói útjára Nagy Károly egyházkerületi főjegyző, Fehérváry Jenő és Muzsnay Károly esperesek, Menyhárt Elek egyházmegyei főjegyző és Balázs József beszterczei lelkész fogják elkísérni.
    .
    Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909-05-02/18. szám. 
Az egyetemes konvent ülései. A bukovinai andrásfalvi egyházközség segélykérvényét nemlegesen intézik el.
 .
    Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911-04-23/17. szám
   Lelkész-választás. A dalnoki (Háromszékm.) ref. egyházközség Szász János andrásfalvai (Bukovina) lelkészt választotta meghívás útján lelkipásztorává.
 .
    Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911-07-30/31. szám. Pályázati hirdetmény. 
    Az osztrák cs. kir. egyházi főtanácsnak Wienben, 1911. július 12-én 4182. sz. a. kelt megkeresése alapján pályázatot hirdetünk a Bukovinában fekvő andrásfalvi református egyházközség lelkészi állására. 
    A magyar nyelven is szerkeszthető pályázati kérvények az egyházi II. t.cz. 16. §-ában előírt szolgálati bizonyítvánnyal és lelkészi oklevéllel felszerelve, 1. évi augusztus 15-ig az alulírt elnökséghez (Budapest, VII., Abonyi u. 21. sz.) nyújtandók be. 
    Az állás betöltése az egyházközség általi választás útján történik. Megválasztásra csak oly pályázó számíthat, ki a német nyelvet legalább némileg bírja s aki magát a választás megerősítése után az osztrák állampolgárság megszerzésére kötelezi. 
    Az állás javadalma áll a lelkészlakban való szabad lakáson, a melléképületek használatán és egy szép gyümölcsöskerten kívül 100 K készpénzből az egyházközség pénztárából, 240 koronából a lelkészjavadalmi alap kamataiból, 103 koronából, a Bukovinszky-alapítványból, 22 hold szántóföld haszonélvezetéből és a szerény stólából. (Keresztelés minden keresztszülő-pártól 20 fill., esketésért 4 K, temetésért 14 éven aluli gyermek után 2 K, felnőttek temetéséért 4 K.) 
    Ezenkívül az eddigi lelkész évi 234 korona fizetéspótlékot húzott a Gusztáv Adolf-egyesülettől és évi 50—70 koronát a Walknitz alapítványból, amely járandóságokat az új lelkész is igen valószínűen meg fogja kapni. Végül az Oberkirchenrat a megválasztandó lelkészt az osztrák cs. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszternél évi 1200 állami fizetés kiegészítésre fogja ajánlani, mely összeg a lelkész érdemes tevékenységéhez és andrásfalvi szolgálatának idejéhez képest 2000 koronáig emelkedhetik. 
    Közelebbi felvilágosítások nyújtására a volt andrásfalvi lelkész, Szász János vállalkozott, ki jelenleg Dálnokon (Háromszék vm.) református lelkész. 
   Budapest, 1911 július 18. A református egyetemes konvent elnöksége: 
    Gr. Degenfeld József s. k., főgondnok, világi elnök, 
    Dr. Antal Gábor s. k., püspök, lelkészi elnök.
 .
    Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912-10-13/41. szám. 
    A vidéki összejövetelek közül időrendi sorban első Tomka Károly lelkész meghívására a torontálmegyei Hertelendyfalván letelepedett csángó hittestvéreink körében tartott összejövetel, amivel sikerült a helyi ellenséges viszonyok között elkedvtelenedett népet kitartásra és munkára buzdítani. E Bukovinából visszajött székely nép lelkiekben nem szűkölködik, ha templomjáró, a mellett takarékos és szorgalmas. De lanyha hatósági felügyelet mellett a gazdasági viszonyokban ismeretlenül állva, a nemzetiségi gyűlölködésnek és egyesek önző érdekeknek kitéve, már-már visszavándorlásra volt utalva. Személyes közbelépésünkre és a pancsovai Széchenyi Szövetség kezdeményezésére „Bérlő-Szövetkezet"-et alakítottak, hogy egyetértő akarattal léphessenek fel a támadásokkal szemben. Rövid idő alatt is már láthatóan fellendült a telepesek élete.
 .
    Magyarság. 1922. február 21. Bukovinából nem vándorolnak ki a csángók. 
    Kolozsvári tudósítónk jelenti: Nemrég több erdélyi lapban az a hír jelent meg, hogy a bukovinai csángók kivándorolnak Brazíliába. Valószínűleg onnan keletkezett ez a hír, hogy a földjüktől megfosztott hunyadmegyei csángó kistelepesek Amerikába készülnek. A bukovinaiak azonban nem mozdulnak, sőt egyik kolozsvári lapban erélyesen megcáfolják a hírt. 
    A levelet egyik községi bíró írta, aki előadja, hogy a bukovinai csángók közül 11.000 lélek római katolikus, 400 pedig Andrásfalván református. Saját erejükből mindenütt templomot, iskolát, lelkészt és tanítóttartanak fenn. A reformátusoknál 28 éve egy községbeli földmves végzi a tanítói teendőket a mindenkori lelkész felügyelete alatt. Most azonban közmunkával új iskolát építenek a régi rozoga helyett és felváltva fognak tanítani a gazdák. Az iskola tizenhárom hold földjét elvették ugyan földreform címén, de magyar áldozatkészségüket el nem vehetik.
 .
    Ellenzék, 1924. december 25. (kivonat). Bukarest karácsonya. A keresztény felekezetek első ízben ünnepelnek együtt.
    …A református templomban Tőkés Ernő esperes fel fogja olvasni Nagy Károly püspöknek a hívekhez intézett levelét s be fog számolni arról az örvendetes eseményről, hogy a bukovinai Andrásfalvát a bukaresti esperességhez csatolták. 
 .
    Ellenzék. 1934. október 19. PÜSPÖKI LÁTOGATÁS A BUKOVINAI REFORMÁTUSOKNÁL. Dr. Makkai Sándor ref. püspök meglátogatta bukovinai magyar református híveit. Az egyházfőt és kísérőit, Illés Gyula és Mester Mihály tanácsosokat Sándor József főgondnok és Tőkés Ernő esperes fogadta Radauti határában.  Innen mentek Andrásfalvára, ahol a legkeletibb magyar református gyülekezet megújított szép templomában és százéves iskolájában fogadta a messziről jött testvéreket. A két napig tartó vizitációból, mely alatt a püspököt még soha nem látott, de elszigeteltségében is hű eklézsia a hitéhez és nyelvéhez való ragaszkodásának számos megható jelét adta, a vizsgálóbizottság most érkezett haza.
 .
    Ellenzék. 1934. október 20. Először láttak magyar püspököt az andrásfalvi magyar reformátusok. Makkai Sándor püspöki látogatása bukovinai híveinél. 150 esztendő viszontagságai a kis egyházközség életében. ANDRÁSFALVA. (Az Ellenzék tudósítójától.)
    Kétszáz kilométernyire minden magyarlakta vidéktől, Bukovina szívében már százötven esztendeje él egy kis magyar sziget. Ma mintegy tizenegyezer lelket számlál s Radaucz környékén öt faluban elszórva lakik. Hadikfalva, Andrásfalva, Istensegíts, Fogadjisten és Józseffalva községek magyarjai a messze idegenben is őrzik nyelvüket, hagyományaikat. Minden lélek tudja közöttük a szájról-szájra adott történetet, hogy őseik a mádéfalvi veszedelem után a Tatros patakához menekültek s ott bujdostak, amíg a császár meg nem szánta s Hadik András híres tábornokával le nem telepíttette őket mai lakóhelyükre. A ma is magyarul beszélő öt különös falu között Andrásfalva a legkülönösebb. Mert míg a többiek színkatolikusok, addig az andrásfalvi háromezer magyar közül négyszázegynéhány valósággal kisebbséget képez a kisebbségben: református székelyek, a legkeletibb magyarok közt a legkeletibb reformátusok. A testvértelenség és elhagyatottság mindig nagy kísértő a beolvadásra, az andrásfalvi református gyülekezet mégis százötven évig érintetlenül tartotta meg legnagyobb lelki kincseit.  Pedig Erdély felé magasak a hegyek és kevés bátorítás jutott át rajtuk a múltban az ottani testvérektől.  A háború utánig hivatalosan a lembergi német evangélikus püspök alá tartozott, s ha az néha járt is náluk, bizony a prédikációkból nem sokat értettek.  Százötven évig csak papjai és tanítói kapcsolták gyakran igen gyenge szálakkal az összmagyarsághoz s Makkai püspök mostani látogatásának, melyről az Ellenzék már megemlékezett, az az igazi nagy jelentősége, hogy ez az elszakadtságban élő gyülekezet először találkozott életében magyar kálvinista püspökkel, aki ma már az ő püspöke.
    A bevonulás Andrásfalvára.
    A püspök és kísérői, Illés Gyula és Mester Mihály tanácsosok hosszú és a Kárpátokban szakadatlanul ömlő eső miatt fáradtságos autóút után, szombat este érkeztek meg Radaucz város határába, ahol az óromániai egyházmegye főgondnoka, Sándor József szenátor, Tőkés Ernő esperes és Bognóczky Géza andrásfalvi református lelkész fogadták és fogadjisteni szállásukra, Kapri bárónak — kinek felesége kálvinista magyar asszony — kastélyába vezették a vendégeket. Innen érkezett másnap reggel a vizsgáló bizottság az ünnepi díszbe öltözött Andrásfalvára.  Megható volt látni, hogyan élnek tovább ebben a messziségben a püspökfogadás ősi szokásai. A falu előtt felvirágozott lovakon bandérium várta s vezette be közrefogva az autót a templom előtt várakozó gyülekezet elé.  A nem mindennapi látványra kigyűlt a falu, a hosszú út két oldalára. Ugyanazok az arcok, ugyanaz a tartás, ugyanolyan ruhák, s ha megszólalnak, ugyanúgy beszélnek, mint Csíkban vagy Háromszékén. Egy kis darab Székelyföld pár napi járóföldre Székelyföldtől. De egyéb örvendezni való is tárul a szem elé. A gyermekek nagy csapata seregli körül az autót: ezekben, a falukban van jövője a magyar fajnak.
    Izsák kiásta atyjának kútjait.
    Ilyen gyülekezet fogadja a szép vasárnapi napsütésben az első főpásztort, aki meglátogatta. Most az üdvözlő beszédek következtek. A református lelkész, majd az egyházmegye, a vármegye és a többi egyházak kiküldöttei üdvözölték a püspököt, végül pedig a falu nevében kenyeret és sót kínálva mondott istenhozottat a bíró. A délelőtti istentiszteleten, a gyönyörűen megújított és kifestett templomban arról beszélt az egyházfő, hogy valamiképp a Pusztában bujdosó Izsák felkereste és kiásta atyjának, Ábrahámnak betemetett kútjait és elnevezte őket a régi neveiken, s ahogy most az erdélyi reformátusok a testvéri szeretet és közeledés betemetett vagy elfeledett kútjait kiássák, úgy keresse meg lelkében az andrásfalvi gyülekezet is az élő hit vizét, amely a mi egyetlen megtartásunk.
    A vizsgálat eredményeiről a bizottság a presbiteri gyűlésen számolt be. Az adatok mögött egy öntudatos komoly kálvinista életet élő gyülekezet képe bontakozott ki.  Szorgalmason látogatják a templomot, jobban adakoznak, mint az erdélyi hívek, ebből a nagy távolságból is megemlékeznek a református kórházról és árvaházról, olvasnak és törődnek mindennel, ami az egyházra vonatkozik. Ennek az útnak a megtartására kérte a püspök az egybegyűlteket.
    Másfél század története.
    Délutánra újra a templomban jött össze a falu iskolaünnepélyre.  Nagy Sándor bukaresti lelkész prédikációja után Bognóczky Géza ismertette az egyházközség történetét.  Másfél évszázad alatt rengeteg viszontagságon esett keresztül Andrásfalva reformátussága. Elrekesztve a magyarságtól és koronként teljesen elfeledve, sorsa gyakran változó, de még így is csekélyszámú papjai és tanítói kötelességtudásától függött. Mikor egy-egy lelkipásztor meghalt vagy eltávozott, néha évekig nem jött senki utána s a munkát idegen, katolikus vagy evangélikus papok, sőt egyszerű földművesek végezték. De a tűz soha ki nem aludt.  Az eklézsia virágzott s a múlt század közepén már ezer lelket táplált. Ekkor elfogta egy részüket a székelyeknek olyan ismeretes vágya a haza után, s valami hatszázan papostól, tanítóstól felkerekedtek, hogy hazatérjenek Magyarországra. Valahol a mai Jugoszláviában találtak új otthont s ott alapították Hertelendyfalvát. A csekélyszámú és vezető nélkül maradott andrásfalvi reformátusság ezt a vérveszteséget, csakúgy, mint a további kivándorlásokat és a háborút is, kiheverte.  Új papjai, Kecskeméti Lajos és Szász János templomot és iskolát építettek s megmozgatták segítségért nemcsak a magyar, hanem még a külföldi protestánsokat is.   Távozásuk után is támogatták volt híveiket. Így kapcsolódott be Andrásfalva a magyar reformátusság életébe és így magyarázható meg az is, ami eleinte csodálatosnak tűnt fel, hogy az úrasztali térítőn ez áll: „Készítette Nagy Julianna Debrecenben“. Ez a piros-arany bársonydarab a magyar kálvinizmus szívéből jött kézszorítás a távolban élő testvéreknek. Kedves rigmusokba szedve szavalta él ezután egy kislány az egyház történetét.  Aztán Illés Gyula tanügyi előadó beszélt a felekezeti iskola fontosságáról. 
    A templom és az iskola az a két kar, amellyel az egyház magához öleli az övéit — mondotta. Amíg az andrásfalvi református magyarok nem hagyják ezt a két kart elsorvadni, igazi életet élhetnek az édesanya szemetének melegében. A püspök néhány szóban azt fűzte hozzá ezekhez, hogy iskola, és templom munkája csak félmunka, ha az anyák nem támogatják. Kérte a Nőszövetséget és az asszonyokat általában, hogy valósítsák meg egymás közt és családjaikban minden keresztyén munka alapfeltételét, az evangéliumi szeretetet.
    Pósa Lajos Bukovinában
    Este Sándor József főgondnok és Makkai püspök gyűjtötték össze a Férfiszövetséget s arról az erőről, mely az ilyen egyesüléseket összetartja s célról, amelyet kitűzhetnek, szóltak.
Másnap az iskolában tartott szemlét a bizottság.  Tiszta, vidám, fehérre meszelt teremben fogadta a harsány „Isten hozta” a belépőt.  Az aránylag kis lélekszámú egyházközségnek örvendetesen sok a tanköteles gyermeke, egészein megtöltik a szobát.  Ádámról, Éváról és a teremtésről folyik a kérdezgetés, aztán olvasnak, írnak és számolnak a táblán. A versekre is sor kerül.  Milyen magyar költőket ismertek?  — kérdezi a püspök úr.  Sugdosódás, lökdösődés után bátran kivágja az egyik: Pósa Lajost!  — úgy ahogy minden iskolában minden gyermek szokta, elsőnek és legnagyobbnak s csak aztán következik Arany, megpendülnek, mikor arra kérik őket, hogy daloljanak valamit.  Hogyne, hogyne.  Izgalom, ide-oda röpködnek az ajánlatok, míg aztán rágyújtanak a régi gyermekdalra: „Debrecenbe kéne menni“.  Egyházi ének és ima után jó hangulatban búcsúztak a látogatók, tudva azt, hogy bár iskolának, tanítónak, gyermekeknek egyaránt sok nehézséggel kell megküzdeniük, mégis csak magyar református jövő lesz belőlük.
    A vizitáció hosszú műsorának végső pontja az óromániai egyházmegye lelkészeinek értekezlete volt, melyen az igehirdetés kérdéseit tárgyalták meg. Kevés kivétellel az egyházmegyéhez tartozó összes papok és feleségeik jelen voltak. Aki nem ismeri ezt a legnagyobb, Pitestitől Andrásfalváig terjedő, de mégis legkisebb, féltucatnyi egyházközséget számláló egyházmegyét, jókora társaságot tételez fel. Pedig az egész lelkészi kart tíz ujjon meg lehet számolni. Egyéb érdekessége is van az óromániai reformátusságnak. A bukarestin kívül egyetlen igazi gyülekezete az andrás¬falvi, a többi csak olyan repülőgyülekezet, a tagok, hivatalnokok, napszámosok folyton változnak, a tavasszal készített kimutatások őszire már elavulnak. Ennek a területnek különleges helyzetéről és a minden más egyházi munkakörtől különböző feladatokról beszélgettek Tőkés esperes és Sándor József főgondnok elnökletével a regáti lelkészek.
    Miből él a falu népe?
Az utolsó délelőtt a püspök még látogatásokat tett a faluban plébánosnál, tanítónál és a kurátornál is.  Elejtett szavakból, beszélgetésekből a falu életét is nagyjában megismerte a bizottság. A főkérdés itt is, mint ma mindenütt, az anyagi. A falu határa kicsi, a föld a sok gyermek miatt a végletekig felaprózódott, akinek tizenkét holdja van, az már nábobnak számít. Kétségbe azért mégsem esnek. 
     Ott van a szomszédban Radaucz, valamivel távolabb Csernovic. Oda járnak a vásárokra hagymával, krumplival, káposztával, libával kereskedni. Eljárnak napszámba is, főleg Moldva felé s időnként egyikük-másikuk el is vándorol. Az egyik idősebb presbiternek, akivel szót váltottunk, Déván, Torontálban, Marosludason és Kanadában egyaránt akadnak rokonai.
    A nyelvüket ma is teljes tisztaságban őrzik.  Román szavakat alig használnak, nem, mint a moldovai csángók. A „csángók” elnevezés ellen tiltakoznak, mert a valami tekergőfélét jelent náluk, ők olyan magyarok, mint a többi a hegyeken túl. Azokról persze nem sokat tudnak. Egy idősebb asszony megkérdezte, honnan jöttünk. Kolozsvár hallatára úgy csóválgatta a fejét, mintha Birminghamot mondtunk volna.  Keveset tudnak rólunk, de saját magukat érintetlenül megőrzik, a közeli Radaucz többféle nyelvével és szokásaival alig hat rájuk. Kétségtelenül lendítne azonban rajtuk, ha mi is valamivel többet törődnénk velük.
    A püspök és kísérői kedden néhány kellemes nap emlékével gazdagabban tértek vissza Kolozsvárra.
 .
    Ifjú Erdély. 1936-02-01/6. szám. Akiknek nem volt hazájuk. 
    Túl a Kárpátokon Bukovina szívében, mintegy 160 esztendeje él egy kis magyar sziget. Öt faluban szétszórtan lakik mintegy 15.000 magyar. A Szucsava folyócska partján Andrásfalva (Măneuţa), Hadikfalva (Dorneşti) és Istensegíts (Ţibeni) alig 3 km.-re egymástól, valamivel távolabb Fogadjisten (Iacobeşti) és Józseffalva (Vorniceni) községekben. Nagy általánosságban csángóknak nevezik őket. Ne próbálja azonban senki se azt mondi nekik, hogy „csángók“, mert ezt igen nagy sértésnek veszik. A „csángó" az ő fogalmaik szerint tekergő félét jelent, amire azt mondják, hogy „csángált“. Magukat székelyeknek vallják és kék eredetükre. Mindenki tudja közöttük, hogy őseik a mádéfalvi veszedelem idejében menekültek Csíkországból. Mária Terézia királyné alkotmányellenes rendeleteivel nagy terheket rak vállaikra, miben a székelyek ősi jogaik megsértését  látják. Mádéfalván gyűlnek össze 1764-ben sorozásra, hol a királyné hóhér generálisa, Buccow éjnek idején rátámadt a mit sem sejtő fegyvertelen népre s mintegy 700-at lemészároltat. (Siculumnak nevezik ezért ezt az eseményt). 
    A megmenekültek nem bírják elviselni a megaláztatást, ott hagyják hazájukat s bújdosásra adják fejüket. Szomorúan emlékeznek vissza apáiktól hallott dolgokra s búsan mondogatják, hogy szegény székelynek csak a saját hazájában nem volt jó sohasem.
    Valóban a magyar elnyomatást minduntalan emlegető románok ehhez hasonló pénzt sem tudnak felmutatni. A menekülők mintegy tíz évig bolyongnak a Tatros folyó völgyében, végre a császár megszánja és Hadik András generális által letelepíti őket az akkor gyér lakos Bukovina területére. 
    Andrásfalva.
    Az öt magyar község közül bennünket Andrásfalva érdekel leginkább, mert amíg a többi színkatolikus, addig andrásfalvi református gyülekezetünk valóságos kisebbséget képez a kisebbségben. A települők között csak kevés református volt. Ezek amikor látták, hogy senki sem törődik velük, követek által keresik Abáts János akkori erdélyi püspököt s arra kérik, hogy mivel lelki Pásztoruk, tanítójuk az "Idvezség dolgaira nintsen", rendelne nekik „Lelki Pásztort és Tanítót." A dolog hitelesebb voltáért csatolta az 52 református gazda névsorát. 
    Az első lelkész 1801-ben érkezik meg Miskolczi István személyében és ezzel kezdetét veszi az egyházi élet. Utóda, Bíró Mózes templomot és iskolát épít Szabó László bőkezű patrónus patrauci földbirtokos segítségével. A hívek száma rohamosan szaporodik. Az 1870-es évek táján már 653 a hívek száma Andrásfalván, a környékbeli falvakon pedig 160. A nagy szaporodás következtében az 1884 s következő években mintegy 630 lélek vándorol ki papostól, tanítástól a mai Jugoszlávia területére s ott megalapítják Hertelendifalvát. Az otthon maradottak kiheverik a nagy vérveszteséget, valamint a további kivándorlást, sőt új templomot, iskolát és papi lakást is építenek. 
    1934-ben ünnepelték, püspöki vizitáció keretében településüknek 150 éves, iskolájuk alapításának 100 éves évfordulóját. 
 
    Székely Újság, 1937 (34. évfolyam, 1-52. szám) 1937-12-25/52. szám
    Pillanatfelvételek a regátbeli magyarságról.
    Ünnepségre toppanunk be Andrásfalvára, mely a csángóságnak egyik legerősebb vára. Olyan szép és lelkes átfogó ünnep s még soha nem volt e kis bukovinai református magyar szigetnek, mint október elsején, mikor a generális vizitáció keretében felszentelhette új iskoláját és harangját. Az egyházi vizsgálatot végző bizottságtagjai, élén a püspököt, a presbitérium várta a hadikfalvi vasútállomásnál, ahonnan 10 tagú lovasbandérium kísérte a községbe. Szép volt látni, mint közeledik a három feldíszített kocsi s nyomában az árvalányhajas legények lobogó ingujjban, bő gatyában, az őszi napsütésben harangzúgás közepette. A templom előtt felállított díszkapunál a gyülekezet várta teljes számban, „éljen" zéssel és zsoltárénekléssel fogadva az érkezőket.
    A gyülekezet élén a helybeli lelkész üdvözölte a vendégeket, utána a rom. kath. plébános. A község nevében a bíró, aki a bukovinai szokás szerint kenyeret és sót nyújtott át, ezután ez állami iskola igazgatója és a csendőrőrmester. Ezután az egész gyülekezet a templomba vonul, ahol a püspök végezte ez esti bűnbánati istentiszteletet. 
    Este 8 órakor az iskolateremben várta a gyülekezet főpásztorát. A zsúfolásig megtett teremben a püspök az iskolaszentelést végezte. 
    Bognóczky Géza lelkész ismertette az iskolaépítés és harangbeszerzés történetét. Elmondta, hogy a kerület, egyházmegye és a hívek áldozat készsége, valamint nagymérvű önkéntes közmunkája eredménye az új iskola, mely 133,000 lejbe került. A 150 kilós új harang az 1884 évben innen kivándorolt hertelendifalvi és a helybeli hívek, valamint a „Reiffeisen“ kassza adományából került ki. Vetelára 27,000 lej volt. 
    Az ünnepélyt a főpásztor zárta be és különösen a gyermekről, mint egyik legnagyobb kincsről, tartott szívhez szóló nagyértékű beszédet. 
    — Ma különösen drága kincsünk a gyermek — mondta — mert a gyermek a jövő hordozója, a jövő reménysége. Abban itt nincs is hiány, Istenre hála van elég, csak meg kell becsülni őket. A szülők azért tartsák legfőbb kötelességüknek gyermekeik jó nevelését. Tanítsák meg őket hitük drága igazságaira és sohase engedjék, hogy a magyar szó, édes anyanyelvünk elhalványodjék kicsinyeink ajkain. Szeressék és becsüljék meg ezt az iskolát, amely sok nehézséggel és munkával felépült. 
    Azután megáldotta az uj iskolát és annak munkájára Isten segítségét kérte. Kiemelkedő volt a püspöknek a másnapi iskolavizsgálattal kapcsolatos istentiszteleten elhangzott prédikációja. 
   — Nem vagytok elhagyatva, nem vagytok elszakadva erdélyi testvéreitektől — mondotta a főpap — mert háromnegyed millió magyar reformátussághoz tartoztok. Ennek a hatalmas gyülekezetnek hoztam el testvéri kézszorítását és biztatását, hogy mindnyájan gondolunk reátok és imádkozunk értetek. Féltő szeretettel vigyázunk reátok és sohasem fogunk elhagyni titeket. A templom nyelvet kapott az új haranggal, amely messzibb viszi a hívogató szót. Hallgassatok hívogató szavára és sohase hagyjátok a templomot és az iskolát. Őrizzétek meg ezután is őseitek nyelvét és hitét és gyermekeiteket is neveljétek ezekbe a drága javakban! 
    A főpásztor szava még fülünkbe cseng, amikor egy napi tartózkodás után elhagyjuk csángó testvéreink hazáját.
 
    Új Magyarság. 1941-07-24.
    Református templomot is kérnek a Bácskába visszatelepült bukovinaiak. A 117 éves számkivetettségük után Bácskába visszatelepült magyarok között vannak az egykori andrásfalvai reformátusok is s most a hazakerült délvidéki terület középpontjában, Bácskossuthfalva és Bácsfeketehegy mellett kaptak új otthont. Velük együtt visszatelepült bukovinai lelkészük, Bognóczky Géza is, hogy itt folytassa tíz éve elkezdett, áldásos lelkipásztori munkáját. A délvidéki reformátusság egész lelkesedéssel odaállt a nemes kívánság mellé, ők is szegények azonban, maguk is támogatásra szorulnak, azért bizalommal terjesztik minden, jószándékú magyar testvér elé: segítsenek a derék andrásfalviaknak abban, hogy odalent a Délvidéken mielőbb megépülhessen az „andrásfalvai“ magyarok új istenháza.
 .
    Ellenzék, 1941. október 24. TEMPLOMOT ÉS ISKOLÁT KÉRNEK ANDRÁSTELKE REFORMÁTUSAI.  A bukovinai Andrásfalva község ref. lakossága a bácskai visszatelepítések során „Református-Andrástelke” új helységben kapott otthont. Papjuk, Bognóczky Géza beszámolója szerint, ez a nép olyan vallásos, hogy az andrástelki istentiszteletekre a negyven kilométeres távolságban élő andrásháziak is rendszeresen eljárnak. Az andrástelki keresztyének most sürgősen felekezeti iskolát és templomot kérnek.
 .
     Az Őslakó. 1941-10-26/37. szám. Egy régi rossz magyar szokás. 
    A Bukovinából 177 évi távollét után hazatért és Bácska most visszaszerzett földjén letelepített székelyek református papjával folytatott beszélgetést nemrégen egy budapesti újságíró. A lelkész a többek közt kijelentette, hogy népe alig tud betelni az itthonléten érzett örömmel, mohón igyekszik elsajátítani a házi tanulnivalókat és lassan, sajna, beleszokik a káromkodásba is. Mert ott kinn Bukovinában nem káromkodott. Szörnyű haragnak kellett már úrrá lenni rajta, hogy Ponciust emlegesse, vagy éppen az Isten
lovát. De egetkáromló vagy fajtalan szó még ilyenkor sem hagyta el száját. 
A magyar tehát — Istennek legyen hála — nem káromkodik mindenütt, de sok helyt és így például nálunk is, ezen a vidéken annál jobban. A gyermek legelső szavai közt már ott van a káromkodás is. Még alig látszik ki a göröngyök közül, máris úgy szidja Istent, Krisztust, Szűz Máriát, az Eget, hogy elszörnyülködünk a hallatára. A káromkodás otthon van az iskola falai között is. Amelyik gyermek nem hallja otthon a családi körben, megtanulja az utcáin. A katona, a pásztor, a cselédember, de a gazdák is szinte versenyre kelnek egymással a káromkodásban. A falu is, a város is csakúgy zeng a cifránál cifrább káromkodásoktól. A megszokásnak nagy lévén a hatalma, tehát az ökör meg a ló sem tudna már dolgozni, ha minél sűrűbben rá-rá nem káromkodnának. 
    A káromkodás rossz szokása a szép és tiszta magyar lelken egy ugyancsak csúnya folt. Ki kell irtani! Nem lehetetlenség, csak meg kell kezdeni és komolyan venni. Hiszen korántsem elengedhetetlen alkatrésze a magyar jellemnek. Az ország sok helyén egyáltalában nem káromkodik a magyar. Ha ott meg tud lenni nélküle, itt is meglehet. 
Olaszországban pár évvel ezelőtt, már a fassista rendszerben szigorú törvényt hoztak a káromkodók ellen és azóta nem káromkodnak. A vasárnap kötelező megünneplésének elrendelése után nálunk is törvénnyel kellene útját állni a káromkodásnak. 
Szép és Istennek tetsző dolog a munkamentes vasárnap, de még szebb, Istennek még tetszőbb volna káromkodás nélkül.
 .
    Magyar Élet. 1941-11-27/271. szám. ÚJVIDÉK: 
    A Bukovinából hazatelepített református székelyek andrástelki új otthonukban harangszó nélkül jártak templomba, mert a román hatóságok nem engedték elhozni a református templom harangját. A dunamelléki református egyházkerületi közgyűlés Ravasz László püspök javaslatára most az andrástelki református egyháznak ajándékozta a hidasi harangokat, amelyeket a kihalt hidasi egyház megszűnése alkalmával szállítottak Budapestre.
 .
    Reformátusok lapja, 1942-04-05/13-14. szám
    Andrásfalva harangja.
    A Bukovinából Bácskába telepített andrásfalvi kétfelé szakított református eklézsia egész nyáron azon búsult, hogy még harangjuk sincs. Pedig ők milyen szép templomot s milyen gyönyörű szavú harangot hagytak ott Andrásfalván. Siralmukat Ravasz püspök úr nagyon a szívére vette s kieszközölte, hogy az elnémult hidasi harangot, amit Pesten a Ráday könyvtárban őriznek, az andrásteleki reformátusok használhassák. 
    A haranghoz azonban a bonyhádi presbitériumnak is van valami köze s ennek átirata az andrástelkieket nagyon elkedvetlenítette. Elhatározták, hogy lemondanak a hidasi harangról. Rögtön megkezdték a gyűjtést, hogy saját harangjuk legyen, összehordták összes réztárgyaikat, kis csengőket, nagy csengőket, mozsarakat, gyertya tartókat, üstöket, ezüst pénzeket. 
    Midőn ezt tudomására hozták Ravasz püspök úrnak és mentegették magukat, a többek közt ezt írják neki: „Gyülekezetünk ezzel a lépésével nem tett egyebet, mint azt, amit a 170 éves száműzetésben mindig cselekedett, mikor problémáit a maga erejéből oldotta meg. Reméljük, hogy rövidesen meg lesz a saját harangunk, mely ha nem is lesz olyan nagy, mint az, amit Bukovinában hagytunk, hangja sem lesz olyan szépen szóló, de nekünk minden harang hangjánál jobban fog tetszeni, s hisszük, hogy Istennek is kedves lesz. Amidőn Főtisztelendő Püspök Úrnak megköszönjük hozzánk való jóindulatát kérjük, fogadja vissza a hidasi meghalt gyülekezet elnémult harangját. 
    A szomorú múltú harang zengésében andrástelki híveink nem gyönyörködhetnek, mert ők élő gyülekezet akarnak lenni s az az óhajuk, hogy saját harangjuk legyen. 
    Kérjük, méltóztassék a kerületi közgyűlésnek gyülekezetünk hálás köszönetét tolmácsolni.“
    Azóta már meg is vették a 260 kilós harangot 1684 pengőért. Most azonban a Feketehegy melletti Andrásháza még szomorúbb, mert ide ennek a harangnak a szava nem hallatszik el. Ők is felbuzdultak hát s ők is elkezdték gyűjteni, hogy nekik is saját harangjuk legyen. Megkérték a feketehegyi egyházközséget is, hogy támogassa őket. Reméljük, hogy nemsokára Andrásházán is megszólal a harang.
 

Az Enzenberg listák. I Nistor. (kivonatok)

Publicat: Joi, 23 Mai 2024 06:28 | Accesări: 420

     Erdélyi bevándorlók Bukovinában. I Nistor. (kivonatok)

     Előszó helyett

   Ahogy szaporodtak az évek során a bukovinai utazásaim, úgy tettem ott szert újabb és újabb barátokra és ismerősökre. Nem került külön erőfeszítésbe rájönnöm, hogy gyakorlatilag csak annyit tudnak a bukovinai magyarokról, hogy ott voltak és onnan eljöttek.
   Bukovina egységes történelme kínokba fetrengett. Mi nagyjából csak a magyar szerzőkről írásait ismerjük, ők meg a román és német szerzőkét. Egyik sem tud a másikról és nem is foglalkozik ezzel, számos ok miatt: érdekeltség nincs, nyelvtudás még úgy se. Pedig az nem lehet, hogy valaki éljen valamerre száznál több évet, és ne tudja azt, hogy ki a szomszédja. Senkinek a történelme nem lehet teljes, ha a szomszédjaival nincs tisztába. Ezért kezdtem fordítani idegen szerzőktől.
    Egy másik dolog, ami évekkel ezelőtt felkeltette a figyelmemet az, hogy senki sem törődött azzal, hogy mi volt előttünk Bukovinában. Mi elindultunk Madéfalvától, majd eltünénk a történelemből, mint Jézus, aztán megálltunk Bukovinába, esetleg útközben - a nagy unalom közte - született egy-egy pujánk is, majd végül szétszóródtunk a szélrózsa minden irányába.
   Tág fogalom az, hogy Bukovina gyéren lakott terület volt, és azért kellett telepítéseket létrehozni. Mert voltak ott előttünk is, éltek, harcoltak és adót fizettek, a magyarok pedig nem úgy meneteltek be Bukovinába, mint Mózes próféta a pusztába. Politikai és gazdasági érdekek miatt zajlottak le a telepítések Bukovinában. Majd elkezdődött a „hazatelepedés.”
   Akik előbb távoztak Bukovinából, azok előbb-utóbb hazatelepedtek a szerbek és a románok közé végül. Mások hazatelepedtek és hont foglaltak Brazíliába. Akik utoljára hagyták el Bukovinát, azok Tolna megyébe érkeztek haza, via Bácska. Székelyek vagyunk az összesen, és mindenhova hazatelepedünk, csak Székelyföldre nem. De azért szépen hangzik, mikor azt halljuk, hogy: Bukowina szeklers.
   Nos, a románok által kiadott könyvek és tanulmányok, a kolostorok levelei, érdekes adatokat tartalmaznak. Már néhány éve figyelgetem és olvasgatom őket, megtudni a Bukovinában létrejött magyar telepek történelmét, azt, hogy milyen feljegyzések születtek ott a magyarokról, mi is volt ott előttünk?
   Az erdélyi menekültekről, Moldva vagy Vallachia területére, egész szakirodalom létezik. Erről leginkább azok az idegen szerzők írtak, akik a két fejedelem történelmével foglalkoztak. Mint minden nép, Moldva lakossága sem csak egy nemzetből tevődött össze. Voltak ott a románok mellett magyarok, székelyek, szászok, csángók, ruszinok, lengyelek, örmények, zsidók, cigányok, stb. Minket inkább a magyar vonatkozás érdekel, persze az akkori történelmi kontextusba behelyezve. Már korábban, Bandinus szerzetes (1646-1648-ban) már kétféle magyart jelöl meg Moldvában: moldvai székely, és moldvai magyar, értve ez utóbbi alatt a csángókat.
   Kaindl, Jonann Polek és Wickenhauser mellett, Bukovina egyik jeles történésze Ioan. I. Nistor. Kihagyva munkájából a túlzásokat - ami a nacionalizmust illeti - értékes adatoknak leszünk tulajdonosai. A legfontosabb a feldolgozott forrása, a bécsi Hadilevéltár. Gyakorlatilag az ott megtalált dolgokat fogta össze csokorba, könyv formájába.

Ion. I. Nistor
Erdélyi menekültek Bukovinában (Bejenari ardeleni in Bucovina)
Kiadó: Institutul de Arte Grafice si Editura „Glasul Bucovinei”
Év: 1926
Hely: Cernauti, 453

   Az erdélyi kivándorlás századokon át folytonos volt, különböző okok miatt. Már 1447-ben panaszkodtak az erdélyi nemesek Hunyadi Jánosnak, hogy a parasztok elhagyják falvaikat, és Moldvába mennek. Még a székelyek is távoznak. Egy székely követség 1493-ben panaszkodott II. Ulászló királynak a hatóságok elnyomása miatt. Ennek következtében sokan Moldvába és Vallachiába szöktek, ahol letelepedtek és kezdték művelni a földeket. A székelyek kivándorlása Moldvába a XVIII. században sem szűnt meg. Onnan néhányan Bukovinába kerültek, ahol megalakították Fogadjisten és Istensegíts falvakat.
   1662-ben Apafi Mihály megrótta a beszterceieket, hogy nem őrizik kellőképpen Moldva határát: „Hallottam, hogy a szegénység kivándorol Moldvába. Ezért őrizni kell az ösvényeket és utakat, mert ha a szegénység kivándorol, ki fizet majd a császárnak adót?” Ugyanő 1683-ban: „Szigorúan megparancsoljuk nagy figyelemmel lenni ezekre (kivándorlók), egyet sem szabad átengedni, különben haragunkat vonják magukra.”
Moldva egykori fejedelme, Dimitrie Cantemir jogosan jegyzi meg: „Moldva rusztikus népességének eredete orosz, erdélyi vagy magyar (…vel russicae, vel transsilvanicae, aut ut apud nos vocari solent, ungaricae sunt originis).”
   Constantin Voda Racovita, Moldva fejedelme, 1756-ban rendeletet adott ki a bevándorlókra vonatkozóan: „attól a pillanattól, amikor a bevándorló az országba érkezett, hat hónapig nem szabad zavarni, ennek utána telepedjen le, a családos emberek fizessenek 10 lejt, a magányosak 5 lejt. Hogy senki se zavarja őket a hatóság részéről elrendeljük, hogy miután kellő számban összegyűltek, ezek az idegenek válasszanak maguk közül egy leleményesebbet, ez legyen a bíró az apróbb nézeteltérésekben, míg a súlyosabb problémákat a Diván oldja meg.”
   Az erdélyi bevándorlókat szívesen látták Moldvában, mivel szorgalmasak és hozzáértők voltak. Nem ritkán az is előfordult, hogy a moldvai bojárok küldöncöket küldtek Erdélybe bevándorlókat toborozni és csalogatni. A moldvai bevándorlás folyamatos volt, ám ennek egy óriási lökést adott az osztrákok azon határozata, hogy Erdélyben határőrezredeket létesítsenek. Amíg Székelyföldön a felvesszük - nem vesszük a fegyvert körül volt a vita, addig Besztercében a vallás körül is. Az enyhülés helyett Erdély akkori püspöke Bajtay még szigorúbb intézkedések bevetését igényelte, a kivándorlási szándékot nem vette komolyan.
   1762-1763 között már rengetek erdélyi család vándorolt ki (román-magyar) a jelentések szerint 24.000 család. Ekkor alakultak meg Bukovinában Balaceana, Botosana, és Tereblecea falvak, Corlata, Berchisesti, Uidesti és Dorna pedig jelentős számú menekültet fogadott be. A kivándorlás 1764-ben sem szűnt meg, csak az év vége felé sikerült a II. román határőrezred parancsnokának, Bukovina későbbi kormányzójának, báró Enzenbergnek, a folyamatot kissé megfékezni. Az érdekes ebben az, hogy amikor Enzenberg Bukovina kormányzója lett, akkor már támogatta az erdélyi bevándorlást.

***************************************************************************

A bécsi levéltárba két összeírás található azokra az erdélyi bevándorlókra vonatkozóan, akik 1778-ban bizonyos bukovinai falvakban találtattak. Mindkét összeírás a lembergi főparancsnokság utasítására jött létre, és 1778. január 27 - 1778. december 15-e között zajlott le. Mindkettőn a csernovici dátum van és ellátva Enzenberg aláírásával, aki akkor Bukovina katonai kormányzója volt. Az elsőn a dátum 1778 november 3, a másikon 1778 december 15. Az összeírást a tisztek végezték el, akik faluról falura mentek és kikérdezték a bevándorlókat. A kimutatásokat olyan tisztek állították össze, akik faluról falura utazva beszélgettek a bevándorlókkal és beírták táblázatokba őket: 

1. A falu vagy birtok neve, ahol a parasztok letelepedtek; 
2. Az említett falvak vagy birtokok tulajdonosainak neve; 
3. A családfő, az apa vagy az anya neve; 
4. Férfi családtagok száma; 
5. Női családtagok száma; 
6. A bevándorlás ideje Erdélyből; 
7. A falu vagy város neve, ahonnan jöttek; 
8. A bevándorlók foglalkozása; 
9. Az általuk kapott szántó terület nagysága korec-ban; 
10. A kaszáló területe korecban; 
11. A közös földhasználat; 
12. Birtokolja a földeket a tulajdonostól; 
13. Vétel útján birtokba venni a földeket; 
14. Önkényesen használják; 
15. A falusiak saját felelősségükre használják; 
16. A falusiak használatára; 
17. Szabad határőrök voltak Erdélyben; 
18. Alattvalók vagy jobbágyok voltak Erdélyben.
 Az I. kimutatás összesen 1200 családfőt foglal magában, 5018 lélekkel, azaz 2623 férfit és 2395 nőt. Társadalmi helyzetük szerint 410 határőrcsalád volt, mégpedig 308 a II. román és 102 az I. székely ezredből, összesen 1768 lélek, ebből 930 férfi és 838 nő. A fennmaradó 790 családfőből 343 jobbágy, 238 zsellér, 206 alattvaló, 2 szabad és 1 cigány. 
Amint észrevehető, társadalmi állapotuk határőr, jobbágy, zsellér, alattvaló, stb. és ez egy bizonyos társadalmi különbséget mutat köztük, amely még nem volt behatóbban tanulmányozva. Ezeknek a csoportoknak a jogai és kötelességei az állam és a földtulajdonosok iránt még nem kerültek pontos meghatározásra. Általában a zsellér, jobbágy és alattvaló kötelességei nem különböztek egymástól, egyformán voltak kihasználva, elnyomva és megalázva. Azonban úgy néz ki, hogy az elnevezések inkább a föld telekkönyvi állapotára vonatkoznak. Mivel jobbágyok leginkább a falvakban voltak, míg a zsellérek és alattvalók a városokban.
    A II. kimutatás szintén Enzenberg aláírásával rendelkezik, Csernovici keltezésű, 1778. december 15-ből, és az I. kimutatás pótlására készült. 117 családfőt tartalmaz, megjelölve azt a települést, ahol letelepedtek, a családfő nevével, a család és a családtagok számával: feleség, fiúk, lányok és rokonok; tulajdonuk, lovak, tehenek, borjak, birkák és disznók, amelyekkel a bevándolrók Bukovinába érkeztek. Fel van tüntetve a bukovinai átkelési hely, a származási község és a megye, valamint a okmányaik. Végül bemutatja a bukovinai letelepedésük dátumát és azokat az okokat, amelyek kivándorlásra késztették őket. A bevándorlók többsége inkább nem mutatta be a bizottság előtt bevándorlásuk okát. Néhányan azonban elég bátrak voltak ahhoz, hogy nyíltan elmondják, mi késztette őket arra, hogy elhagyják otthonukat. Így vallotta be egyikük, hogy Bukovinába menekült, megmenteni ősi hitét. Mások a jobbágyi feladatok elviselhetetlen nyomását jelölték meg a kivándorlás indokaként.
    A II. kimutatásban szereplők 1778 nyarán és őszén telepedtek le Bukovinában, ami azt bizonyítja, hogy akkor még javában zajlott a bevándorlás. Egyesek Borsán keresztül, Máramaros felől, mások Radnán, mások Măgurán és Pietrele Roșii-n keresztül jutottak be az országba. A bevándorlók közül többen azt vallották a bizottság előtt, hogy szülőfalujukat elhagyva „dombon, völgyön és erdőn át” mentek, hogy elérjék a bukovinai határt. A bevándorlók születési helye a II. kimutatásban pontosan kimutatható, mert a megyét is megjelölik. Az I. kimutatásban a megye nincs feltüntetve, emiatt a bevándorló származási helyének rögzítése komoly nehézségekbe ütközik. És ez azért van így, mert különböző megyékben vannak azonos nevű települések.
 
                                                                                                                                                   Fogadjisten
 
BUC 1
 
BUC 3
 
    A bevándorlók túlnyomó többségét Moldova szomszédos megyéiből érkeztek, nevezetesen: Beszterce-Naszód, Maros, Csík, Háromszék, Máramaros, Szamos (Szolnok-Doboka), Kolozs, Torda, Szatmár, Szilágy és Bihar megyékből. A többi erdélyi megyéből származó bevándorlók száma elenyésző. Érdekes módon a bevándorlók nem tüntették fel szülőfalujuk hivatalos, magyar vagy szász nevét. Csak a románt ismerték, és azt a jegyzőkönyvbe adták. Mivel azonban a biztos tisztek nem tudtak eléggé románul, mindkét küldeményben a helységnevek, valamint a család és a keresztség nevei úgy szerepelnek, hogy azokat csak nagy nehézségek árán lehetett beazonosítani és átírni helyes román formában.  Mindkét kimutatás 79 bukovinai falu erdélyi bevándorlóit mutatja be. Dornából kiindulva a bevándolók lassan és szisztematikusan behatol észak felé, elérve a Prut völgyét, ahol 1778. április 24-én 16 család telepedett le Molodiában. 
   A feljegyzések a következő településeken mutatják be az erdélyi bevándorlókat: Dorna, Ciocăneşti, Fundul-Moldovei, Pojorîta, Sadova, Câmpulung, Vama, Moldovița, Bucșoaia, Stulpicani, Gura-Homorului, Mănăștirea-Humor, Voronet, Corlata, Brasca, Drăgoesti, Măzănești, Capu - Codrului, Valea - Seaca, Lucăcești, Zăhărești, Liteni, Ilișești, Stupca Berchișești, Braiesti, Balaceana, Tolva, Securiceni, Reuseni, Bosancea, Suceava, Uidesti, Partesti, Solca, Botoșana, Soloneț, Teodoresti, Arbore, Mihoveni, Buninți, Itcani, Mitocul-Dragomirnei, Călinești-Cuparăuți, Patărăuți, Maritei, Iaslovăț, Crainicești, Milesăuți, Rădăuți, Horodnic, Vicovul-de-Sus, Vicovul-de-Jos, Straja, Plosca, Sf. Tureni, Cernăuți, Ostrita, Molodia és Zeleneu.
    Az I. összeírásban látható bevándorlók letelepedése nem egyszerre történt meg, hanem az 1718 és 1778 közötti időszakban. Simeon és Vasile Ungurеап Fundul Moldoveiból a legrégebbi bevándorlóként szerepelnek, mindketten Radnából származnak, akik 1718-ban vándoroltak Moldovába. 1728-ban a szentjánosi Simeon Ostinar Gura-Humorului-on telepedett le, Tudor Căilă Borgóból. 1733-ban a nagyborgói származású Mihai és Grigoraș Moroșan testvérek Radócban telepedtek le. 1738-ban a berghiai Marin Danilă Dornában, Vasile Moroșan Bisztrából Szatul-Mare-ban, a májeru-i származású George Gandii pedig Moldovicán telepedett le. 
    1738 és 1758 között szórványos településeket találunk Strajan, Radócban, Horodnikon, Vikovban, Kampulungon, Uideștiben, Dornán, Gura-Humoruluion stb. 
    1760-tól gyakoribbá válnak a bevándolások, és 1761 és 1764 között érik el csúcspontjukat, amikor tömeges kivándorlásokat észlelnek, természetesen a közismert naszódi zavargások kapcsán. Aztán egész falvak vándoroltak Moldovába a pap, a tanár, a polgármester és a vatamán vezetésével. Akkoriban Botoșana, Balaceana, Tereblacea stb. a legnagyobb határőri kontingenst kapta.
    A I. Székely Határőrezred bevándorlói 1762 és 1776 között magányosan érkeztek Bukovinába, és megalakították Iacobești (Fogadj Isten) és Țibeni (Isten Segíts) székely falvakat. Figyelmen kívül hagyva a lakosság 1763-ban és 1764-ben Naszód területéről való elvándorlását, a bevándorlók nem nagy csoportokban érkeztek, hanem általában kisebb, 2-5 családból álló csoportokban, egyetlen faluban telepedtek le, vagy szétszóródtak a szomszédos falvakban. A következő évben ismét több családból álló csoport érkezett, és több éves megszakítás után újonnan érkezett menekültek telepedtek le a korábban érkezettek mellé. Ha a rendelkezésünkre álló összeírásból nem lenne kimutatható, hogy az egymás után érkeztek a bevándorlók Erdély különböző megyéiből, azt hihetnénk, hogy ezek a bevándorlások jól átgondolt terv szerint történtek. 
    A bevándorlók különböző falvakból és megyékből indultak, és véletlenszerűen telepedtek le, ahol csak helyet találtak. A jövevények azokat a falvakat részesítették előnyben, ahol erdélyi szenvedőtársakat találtak.  Nagyobb csoportok a bevándorlók általában egyetlen helyről indultak; míg a kisebb csoportokat a legkülönfélébb falvak bevándorlói alkották. Az I. és II. összeírás szerint a bevándorlók fő és leggyakoribb foglalkozása a mezőgazdaság volt. Találunk közöttük olyan mesterembereket is, mint: kádárok, molnárok, fazekasok, ácsok, patkolókovácsok, cipészek, asztalosok, hegedűsök, sörfőzők, kocsmárosok, vendéglősök.
   A bevándorlók, szinte az összesen, házasok voltak. A magányosok száma eltenyésző. A családtagok elég sokan voltak, 6-11 gyermekes családokkal találkozunk. Amikor Bukovinában letelepedtek, a bevándorlók kaptak szántót és kaszálót. A szántóföldek és a kaszálókat egyéni használatra kapták, de a legelőket közösen használták. A szántó nagyságát a vetéshez szükséges vetőmag mennyisége szerint számítottuk ki. Ez a mennyiség kukoricánál ¼ és 12 korec között változott. Mivel Bukovinában egy korec (100 kg) kukorica egy fálcsa föld bevetéséhez elég volt, a parasztoknak felajánlott szántó 20 prazsina 12 fálcsa változott, a kaszáló kiterjedése fél fálcsa és 15 fálcsa között változott. A telepítés feltételeit esetenként közös megegyezéssel állapították meg. A bevándolók a tizedért és a munkáért cserébe, ingyen kapták meg a földet. A kisajátításra csak 1848-ban került sor. A bevándorlók közül sokan szegények maradtak, föld nélkül. A feljegyzések azt mutatják, hogy a legtöbb faluban az újonnan érkezetteket jól fogadták az őstelepesek, hasznos elemnek tartották őket. Ezek a feljegyzések nyelvészeti, néprajzi és folklórkutatásra is szolgálhatnak. Érdekes és meglepő eredményeket hozhat egy mindezen szempontú összehasonlító vizsgálat a bevándorlók Bukovinában letelepedett leszármazottai, valamint egykori rokonaik és az erdélyi és máramarosi falvakból származó polgártársaik között. Mindezek miatt úgy gondoltam, hogy jó lenne a mellékletben közzétenni a bécsi levéltárban számunkra megőrzött, fent említett összeírásokat.
 
                                                                                                                                                       Istensegíts
 
BUC 5
 
BUC 7
   A II. bevándorlási hullám
   A bevándorlás 1778 után sem szűnt meg. 1781-1782 között 786 család érkezett Bukovinába (3209 személy), ezek hoztak magukkal 8662 szarvasmarhát, 464 szekeret és felszereléseket.

   A bevándorlás az osztrák kormány kedvére volt, és szerintük mindent meg kell tenni ennek érdekében, a legkevesebb befektetéssel. Bukovina népességének növelése kevés költséggel csak a bevándorlás növelésével volt lehetséges. Ezek a hatóságok iránt nem voltak igényekkel, élelemmel, igavonó állatokkal és gazdasági felszerelésekkel jöttek.
   Moldvában sok erdélyi kivándorló tartózkodott, ezért egy idő után az erdélyi fejedelmek ezeket katonaszökevényként könyvelték el, és kérték kiadásukat Moldva fejedelmétől. Az ötlet a szászoktól indult el még 1718-ban.
   Igényeiben az erdélyi fejedelemség a Pozsareváci és Belgrádi békeszerződésekre támaszkodott, azonban a szerződésben előírtak csak a hadifoglyokra vonatkoztak és nem az erdélyi szökevényekre. Kaunitz osztrák kancellár azt állította, hogy Bukovina határának meghúzásakor olyan egyezség volt, hogy a Bukovinából átadják a szökött cigány rabokat, cserébe a Moldvában tartózkodó katonaszökevényekért.
   Kaunitz még állítja, hogy az osztrákok már 1758-ban egy fermánt kaptak a törököktől, vonatkozva arra, hogy a fejedelemségek kötelesek kiadni a katonaszökevényeket. Ilyen állításokra támaszkodva, az osztrákok széleskörű intézkedéseket tettek annak érdekében, hogy az erdélyi katonaszökevényeket visszakapják. Egyik jelentésük a következőket tartalmazza: „Az osztrák kormány megfigyelte, hogy már 40 vagy 50 éve rengeteg alattvalójuk (Magyarországról, Erdélyből és más vármegyékből) megy és telepedik le Moldvában vagy Oláhországban, de soha nem érte el a kivándorlás azokat a méreteket, mint 1763-64-ben, amikor 24000 család vándorolt ki. Ez a Sikovicz és Buccov határőr szervezési tervének is köszönhető. Az osztrákok szerint 8000 család van Moldvában és 16000 Munténiában, ez 96000 személy, ha csak négy tagot számítunk egy családra. Különben ők mindenkit katonaszökevények számítottak, aki valamikor a területükön élt.
   Állításuk bebizonyítására az osztrákok egy századost és 10 őrmestert küldtek Moldvába, akik helységről-helységre mentek kiszimatolni azoknak a személyeknek a nevét és leírását, akik osztrák területről származtak, hogy ezeket utólag reklamálják a Vajdánál és a Portánál.
   Ezek a „követek” azonban rengeteg helybélit (Moldvában és Munténiában) rávettek arra, hogy, hogy osztrák területre költözzenek, Bukovinába vagy Galíciába. Leginkább az osztrákok által ígért kedvezmények és a törökök elleni gyűlölet vette rá őket, rengeteg kihalt falut hagyva maguk mögött. Moldva vajdája ellenezte az eljárást, de „követek” egy olyan levelet mutattak fel neki Kaunitz kancellár részéről, amelyben kijelenti, ha a vajda továbbra is akadályozza a munkájukat, akkor Szentpétervárral együtt eltávolítják trónjáról. A fenyegetés eléggé hihető volt, hiszen a Porta képtelen lett volna két nagyhatalomnak ellenállni. Különben Moldva fejedelmét 1785. január 12-én eltávolították. A fentiekből kiviláglik az osztrák politika a migránsokat illetően. Beddaus kapitány és őrmesterei most már zavartalanul működhettek egész Moldvában, felkutatni és visszatérésre kényszeríteni a kivándoroltakat Erdélybe. Raicevich osztrák ügynök közölte Enzenberggel, hogy Jászvárosba érkezett egy bizonyos urat meggyőzni a császári és királyi kivándoroltak visszaszolgáltatására. Élelmes, okos őrmestereket igényelt a menekültek felkutatására. A következő évben Kaunitz közölte Raicevich-el, hogy a Haditanács és a császár kevésnek találta, hogy csak egy őrmester kutatja a katonaszökevényeket. Az oroszok példáját követve, hozzon létre egy különleges osztagot a katonaszökevények felkutatására és kiadására, ellátva útravaló pénzzel azokat, akik visszatérnek. Eldöntötték, hogy küldenek még egy tisztet, több őrmestert és egy sebészt.
   Raicevich jelenti 1784. március 26-án, hogy kevesebb gonddal jár a moldvai dezertőrök felkutatása, mint a munténiai. Moldvában az osztrákok előnyére szolgál az 1776-os egyezmény és az oroszok példája. Moldvában kétféle szökevény van, „soldati confinari Valachi ez Siculi, e soldati regolati.” A román és székely határőrök Moldvában Erdély határán telepedtek le, míg a reguláris hadsereg katonái kelet- és észak Moldvában. A családos határőröket egyenesen Erdélybe kell küldeni, míg a reguláris hadsereg katonáit Bukovinába, miután Jászvásárban orvosi vizsgálat alá vetették őket. A munka elvégzésére Moldvában elég lenne 12 határőr őrmester és 6 különböző ezredekből, ezeket beosztva kettesével, egy a rekrutálásra egy a szállításra. Az őrmesterek uniformist kell viseljenek és beszéljenek az ország nyelvén. Rendelkezésükre kell álljanak szekerek a nők és gyermekek szállítására. Mindegyiknek parancsa van a fejedelemtől a körzetek vezetőihez, hogy ezek ne akadályozzák az őrmesterek munkáját azoknak a dezertőröknek a kiadására, akik már letelepedtek egy helységben és adóznak is ott. A moldvai dezertőrök felkutatásával és visszavitelével Enzenberg helyettesét bízták meg, Beddaus századost, aki 1784 nyarán érkezett Jászvásárba, „con uno treno grande de servitu e cavalli” (nagy kísérettel és lovakkal). Érkezése után Beddaus szétküldte őrmestereit. Ezek fel kellett fedezzék a katonaszökevényeket, majd a moldvai Diván (moldvai igazságszolgáltatás) elé küldeni őket, aki ellenőrizték papírjaikat és eldöntötték kiadásukat. A Diván úgy döntött, hogy aki moldvai nőt vett el feleségül, azok nem kerülnek kiadásra. Beddaus ellenezte ezt, és kérte a szökevények kiadását függetlenül attól, hogy házasok-e vagy sem. Nemsokára megérkezett Schmeltz kirurgus is, a dezertőrök megvizsgálására. A moldvai hatóságok próbálták a nők és a dezertőrök gyermekei kiadásának megakadályozását, de sikertelenül. Enzenberg őrmestereinek mindenki katonának számított. Az igazság az, hogy a nők sem szívesen váltak volna meg férjeiktől, így önszántukból mentek velük Bukovinába.
   Közben Enzenberg jelentette Bécsbe, hogy Bukovina népessége az elmúlt négy év (1778-1782) alatt 6000, Moldvából jött családdal szaporodott. Újabb jelentést küldött 1784-ben, amelyben megjegyzi, hogy a moldvai bevándorlás folytatódik. Enzenberg: „ha a hotin-i pasa és a moldvai urak a Divánukkal nem fejezik be a kegyetlen elnyomásukat, előbb-utóbb nem lesz elegendő hely Bukovinában, ahol ezek a menekültek meghúzzák magukat és letelepedjenek, bár nagyon hasznos telepesek, ők nem kérnek előlegezést vagy pénzt, maguk építik fel házaikat.”
   A moldvai, intenzív bevándorlások miatt, 1783-ban leállították a Kotzman-i körzet betelepítését németekkel, mivel az államnak ez nagyon sokba került.
   Beddaus és közreműködői azonban hiába áltatták magukat azzal, hogy a moldvai hatóságok tétlenül nézik majd a vidék elnéptelenedését. Egy napon két őrmestert tartóztattak le a Gyímesekben, és Bákóba kísérték őket a végrehajtó elé. Itt felolvasták nekik Moldva fejedelmének parancsát a végrehajtókra vonatkozóan, amely a legkíméletlenebb büntetést helyezi nekik kilátásba, ha engedik a császári-királyi őrmestereket a körzetben tartózkodni. Amint ezek megjelennek a körzetben, a végrehajtók elűzhetik és megverhetik őket, elkísérhetik Jászvásárba vagy Erdély határáig, esetenként meg is gyilkolhatják őket. Ha a végrehajtók a parancsot nem teljesítik, akkor őket kísérik be Jászvásárba, ahol 300 botütést kapnak és kirúgják őket a szolgálatból. Ha a németek annyi embert fedeznek fel és visznek ki az országból, akkor ki fogja a fejedelmi adót fizetni, és a végrehajtók bérét? Ezek után mindkét őrmestert átkísérték a határon a pandúrok. A történteket Beddaus jelentette a Haditanácsnak, megjegyezve, hogy ilyen feltételek mellet ő nem lépes megbízatását teljesíteni. Hiába a kérelmek a Vajdánál, erről Oechsner ügynök így nyilatkozott: „szégyenben maradunk, mert a Vajda még válaszra sem méltat.” Későn, és csak Raicevich közbelépésére válaszolt a Vajda, hogy megengedi a dezertőrök felemelését, a takarmány begyűjtése után. A Vajda azt szerette volna, hogy a dezertőrök maguk döntsenek arról, hogy maradna-e vagy sem az országban.
   Raicevich felhívta a Mavrokordat Sándor vajda figyelmét a pozsarevici szerződésre, az abban előírtakra. A Vajda válasza az volt, hogy abban nem a dezertőrökről és a bevándorlókról van szó, hanem a kereskedőkről, mert a török nyelvben a „tugiar” az kereskedőt jelent és nem „subditus”, ami a latinban alattvaló. Raicevich kérte, hogy a dezertőrök felemelésben az osztrákok ugyanolyan kedvezményben részesüljenek, mint az oroszok. A Vajda azt válaszolta, hogy az oroszok csak a szláv honfitársaikkal rendelkezhetnek, és nem a más nemzetiségbeli katonaszökevényekkel.
   Ennyi akadály láttán II. József császár elrendelte 1785. december 2-án, hogy csak azok a dezertőrök kerüljenek felkutatásra és felemelésre, akik alkalmasak a katonai szolgálatra. Ne hozzanak vissza hasznot nem hajtó embereket, akiket folytonosan őrizni kell egy újabb szökéstől és még másokat is magukkal csalogathatnak. Semmi haszon nem származik egy olyan népességből, akit folytonosan őrizni kell. A császár elrendelte a dezertőrök és kivándorlók vissza hozatalának leállítását, az akció ezentúl csak azokra vonatkozik, akik alkalmasak a katonai szolgálatra és önszántukból szeretnének visszajönni.
   1784. májusban Raicevich jelentette, hogy újabb bevándorlók érkeztek Hotin körzetből és Moldvából, azonban ezeket nem lehetett rögtön bejegyezni, mert sokan közülük titkos ösvényeken érkeztek, a közigazgatás nem figyelt fel rájuk, mivel a rokonaiknál és ismerőseiknél húzták meg magukat.
   A moldvai bevándorlás akkor is folytatódott, miután Beddaus és őrmesterei megbízatása megszűnt. A jászvásári udvarban kihelyezett osztrák diplomata azonban továbbra is nyomozta az állítólagos katonaszökevényeket és szállítatta kisebb-nagyobb csoportokban Bukovinába.

    Moldva és Vallachia 1793-1812 között
  Az 1788-as osztrák-orosz-török háború következtében újabb menekültek érkeztek Bukovinába, családostól, állatostól és minden mozgatható ingóságukkal. A háború, osztrák –török részről - a szisztovi békekötéssel szűnt meg (1791. augusztus 4.). Ennek VII. cikke leszögezte, hogy azok az alattvalók, akik a háború előtt vagy közben menekültek a két ország egyikére, ne kérhetők vissza.
A feljebb leírtakból kiviláglik, hogy Erdélyből folytonosan tartott a kivándorlás Moldvába, a jelensége fontosabb növekedése a XVIII. század második felében észlelhető. Ekkor Moldvában már 8000 bevándorolt családfő él, megközelítőleg 32000 személy. Azonban sokan álnéven bujdostak Moldva falvaiban, hogy Raicevich ügynökei ne találjanak rájuk.

Térjünk kissé ki a magyar vonatkozásra (R. F. Kaindl: Telepítésügy Bukovinában …
A magyar telepesek eredete Bukovinában és a legrégebbi telepítések
   1. A magyar telepesek Moldvában és az ő származásuk.
Bukovinába, az első magyar telepesek nem közvetlenül Magyarországról jöttek, hanem Moldvából költöztek át. Kétségtelen, hogy az akkor alakult moldvai vajdaságba már a 14. században is vándoroltak be magyarok és különösen székelyek Erdélyből, és közte, az annak részét képező, Bukovinába is.
  Nikolaus Kostin moldvai krónikás véleménye szerint Szucsáva neve is egy Szűcs nevű magyartól származik, akinek szűcs volt a mestersége, aki állítólag itt telepedett le.
  Ha ez az eredeztetés így nem is igaz, ugyanakkor az a feltételezés elfogadható, hogy mint az oláhok és a szászok, jöttek ide a magyarok is, már a tartomány Nagy Lajos általi elfoglalásakor, és a Moldvai fejedelemség megalapítása után is. A 15. században Moldvába menekült sok huszita is, akik a csángós nevet vették fel. A magyarok moldvai jelenlétéről, következő évszázadokból is számos tudósítás maradt fenn. Elegendő itt azokra az említésekre gondolni, amit a szász telepesek mellett, mások is, szóba hoztak.
  A 18. században létszámuk a magyarországi politikai emigránsokkal növekedett, elsősorban azokkal a magyar, részben székely menekültekkel, akiket - az 1763-tól kíméletlenül véghezvitt - erdélyi határőrség felállítása, menekülésre kényszerített. A menekültek kisebb része dezertőr volt a hadseregből, voltak köztük magyar telkes jobbágyok /?/ is. Ezek a bevándorlók többnyire otthonosan letelepedtek és legalább részben a jómódú gazdákhoz számítottak. Olykor ezeket az embereket a csángókkal azonosították, mert az ő soraikból rekrutálódtak a Bukovinába bevándorlók is. Annak is mondták: csángó- magyarok bevándorlása.

   2. Az első telepítések Bukovinában (Istensegíts és Fogadjisten)
   Az első magyar telepesek Bukovinába költözését és a két legrégebbi telep - mégpedig Cibeni vagy Istensegíts és Jakobestie vagy Fogadjisten – létrejöttét, némi homály fedi. Egyik általánosan elfogadott vélemény szerint, ami nem egészen megalapozott, ezek az első telepesek, összesen mintegy 100 család, az 1777-es évben Mártonfy Mór misszionárius vezetésével Moldvából jöttek és megalapították a két nevezett települést.  
  Nem ismerünk olyan hivatalos dokumentumot, ami ezt az eseményt ebben az összefüggésben hozná. Teljes joggal vethető fel ezzel a véleménnyel szemben, hogy Mártonfy később az ő jelentéseiben erről az érdeméről - e két falu alapításában játszott szerepéről - nem írt. Ugyanis, például később, amikor 1784 őszén megbízottként, Moldvába küldték, azzal dicsekedett, hogy 150 dezertőrt rábírt arra, hogy Ausztriába visszatérjen.
  Ezzel szemben nem vitás, hogy Mártonfy minorita szerzetest a bukovinai kerületi adminisztráció már 1777 kezdetén Bukovinába hívta, feltételezhetően azért, hogy megkezdje a magyarok bevándoroltatását. A magyar telepítések kezdete bizonyára már Splény idejére esett.
  A székelyek beáramlása egyébként folyamatos volt. Így aztán az 1778. november 3-án tartott összeírás szerint Erdélyből jövő bevándorlók száma nem kevesebb, mint 5018 fő volt, köztük 1768 határőr (román-magyar, 930 férfi és 838 nő). Enzenberg az 1779-es év októberéből származó emlékiratában, e két telepről a következőket jegyzi meg: „Azok a … székelyek vagy magyarok, akik már évekkel ezelőtt Erdélyből Moldvába emigráltak, két falut létesítettek, név szerint Helf-Gott és Vergelts-Gott vagy magyarul Isten- Segitsch és Fogod-Isten

Codrul Cosminului - Buletinul „Institutului de Istorie şi Limbă“, Universitatea din Cernăuţi, 1925-1926 (Anul II. - III.)
BEJENARI ARDELENI ÎN BUCOVINA. Ioan Nistor. Codrul Cosminului, Cernăuți 1927. Institutul de Arte grafice și Editură „Glasul Bucovinei''

Akiknek nem volt hazájuk. Bukovinai testvéreink.

Publicat: Vineri, 24 Mai 2024 15:49 | Accesări: 274
 
                                       Akiknek nem volt hazájuk. Bukovinai testvéreink.
    
                                                    Ifjú Erdély, 1936-02-01/ 6. szám
    Túl a Kárpátokon Bukovina szívében, mintegy 160 esztendeje él egy kis magyar sziget. Öt falu szétszórtan lakik mintegy 15 000 magyar. A Szucsáva folyócska partján Andrásfalva (Măneuţi), Hadikfalva (Domeşti) és Istensegíts (Ţibeni) alig pár km.-re egymástól, valamivel távolabb Fogadjisten (Iacobeşti) és Józseffalva (Vorniceni) községekben. Nagy általánosságban csángóknak nevezik őket. Ne próbálja azonban senki se azt mondai nekik, hogy „csángók“, mert ezt igen nagy sértésnek veszik. A „csángó" az ő fogalmaik szerint tekergő félét jelent, amire azt mondják, hogy csángált“. Magukat székelyeknek vallják és büszkék eredetükre. Mindenki tudja közöttük, hogy őseik a mádéfalvi veszedelem idejében menekültek Csíkországból. Mária Terézia királyné alkotmányellenes rendeleteivel nagy terheket vállaikra, miben a székelyek ősi jogaik megsértését látják. Mádéfalván gyűlnek össze 1764-ben a sorozásra, hol a királyné hóhér generálisa, Buccow éjnek idején rátámad a mit sem sejtő fegyvertelen népre s mintegy 700-at lemészároltat. (Siculicidiumnak nevezik ezért ezt az eseményt). A megmenekültek nem bírják elviselni a megaláztatást és ott hagyják hazájukat s bújdosásra adják fejüket. Szomorúan emlékeznek vissza apáiktól hallott dolgokra s búsan mondogatják, hogy szegény székelynek csak a saját hazájában nem volt jó sohasem. Valóban, a magyar elnyomatást minduntalan emlegető románok ehhez hasonló példát nem tudnak felmutatni. A menekülők mintegy évtizedig bolyongnak a Tatros folyó völgyében, végre a császár megszánja és Hadik András generális által letelepíti őket az akkor gyér lakosságú Bukovina területére. 
    Andrásfalva.
  Az öt magyar község közül minket Andrásfalva érdekel leginkább, mert amíg a többi színtiszta katolikus, addig andrásfalvi református gyülekezetünk valóságos kisebbséget képez a kisebbség. A települők között csak kevés református volt. Ezek amikor látták, hogy senki sem törődik velük, követek által keresik Abats János akkori erdélyi püspököt s arra kérik, hogy mivel nincs lelki Pásztoruk, tanítójuk az „Idvesség dolgaira nintsen", rendelne nekik „Lelki Pásztort és Tanítót." A dolog hitelesebb voltáért csatolják az 52 református gazda névét. Az első lelkész 1801-ben érkezik meg Miskolczi István személyében és ezzel kezdetét veszi az egyházi élet. Utóda, Bíró Mózes templomot és iskolát épít Szabó László bőkezű patrónus patraunci földbirtokos segítségével. A hívek száma rohamosan szaporodik. Az 1870-es évek táján már 653 a hívek száma Andrásfalván, a környékbeli falvakon pedig 160. 
   A nagy szaporodás következtében az 1884 és következő években mintegy 630 lélek vándorol ki papostól, tanítástól a mai Jugoszlávia területére s ott megalapítják Hertelendifalvát. Az otthon maradottak kiheverik a nagy vérveszteséget, valamint a további kivándorlást, sőt új templomot, iskolát és papi lakást is építenek. 1934-ben ünnepelték, püspöki vizitáció keretében településüknek 150 éves, iskolájuk alapításának 100 éves évfordulóját. 
 
Kep 1
 
    A ház. 
    A politikai község egy nyílegyenes utcából áll, végében a hadiki és cibeni „gatyaszárral“. Ez a„nagyfalú“, a vele párhuzamosan haladó utca az „Újfalu“. Az út két oldalán a fehérre meszelt kisfaházak „drányicával“ vannak fedve. A házak külsejéből következtetni lehet tulajdonosuk anyagi helyzetére, sőt vallására is. A katholikus gazda háza tetején kis fakereszt van. A ház előtt virágos kert, a kis ablakokban muskátli. Az eszterhéjból az ereszbe jutunk. Itt van a „kuptor“, az „espar“ a „gudu“-val, mögötte a „sutu". Innen jobbra és balra ajtó nyílik. Az utca felőli udvaron van a „nagyház“. Ez mindig tiszta s csak nagyobb családi eseményekkor használják. 
    Bútorzata a magasra vetett ágy, sok magyaros, mint: „békás, kakastaréjos, tányéros, csitkos, pántikás, csipkerózsás“ és „németes“ párnákkal. Az ágyak és falak is maguk szőtte „festékes“-ekkel vannak telerakva. Középen az asztal, körülötte székek és a kanapé. A fal mellett a magyaros motívumú és színezésű tulipános láda, felette a rudas, melyre a szebbnél szebb mintájú „rúdikendők“ vannak felterítve. A „tálason“ díszes edények. A falon képek, reformátusoknál feliratos táblák. A család apraja, nagyja az udvar felőli szobában a „kicsiház"-ban lakik. Padlóját „a tisztaság kedvéért“ fűrészporral hintik tele. A ház kiegészítő része a „suflág“. Itt tartják a lisztet, osztovátát, nyüstöket stb.-t. Az épülettel egy fedél alatt van a csűr, hátrább az istálló. Az udvaron a „disznó és tyúkpajta“, valamint a nyárikonyha célt szolgáló „füstösház“. Életmódjuk. Az andrásfalvi reggel „ebédel“, rendszerint húsételt. Ha 10 óra tájt eszik vajas kenyeret, azt mondja, hogy evett „féldélre“. Délben van a „délebéd“, mely rendszerint valami gyorsan elkészíthető étel pld. rántotta, vagy hideg étel, mint aludttej, túró stb. A vacsora rendszerint „a pityóka aludttejjel“, mely különben az u. n. nemzeti eledel. Ez úgy készül, hogy a meghámozott és kockákra vagdalt burgonyát kevés vízben megfőzik és leöntik pirított hagymás zsírral. A „dudligaluska“is specialitásuk. Ez felerészben főtt, felerészben reszelt nyers burgonyából és kevés lisztből készül. A fő étkezésük reggel és este van, mely abban leli magyarázatát, hogy nyáron az egész családmezei munkán van, s nem igen jut idő ebédet készíteni. Legfontosabb táplálékuk a „pityóka“, tej, hagyma, „főtt málé“ (puliszka), tojás, saláta. Ruházatukban nagyjában megőrizték székely viseletüket. Az „emberek“ ruhadarabja a báránybőr kucsma, a bársony „krecsán“ (kabát), a báránybőrből készült „mejjes“ és „ujjasbunda“ és fekete zsinóros „harisnya“. Lábukon csizmát viselnek, de bakancsot, sőt a szegényebbek bocskort is. Esős időben vagy „porozó“-ban (hóviharan) a „mentovát“ veszik fel. Ez posztóból készült hosszú nagykabát féle. Nyáron gyapotból készült bő „gatyát“ és „lájbit“ viselnek. 
    A „fehérnépek“ fejükön „ruvát“ hordanak. Egyéb ruhadarab a „rokoja“ nevű szoknya, elől a „karincával“ és a „lájbi“. Lábukon „istrimflit“ viselnek. A lájbi igen szép magyaros motívumokkal van kivarrva. A lányok leeresztett hajfonatukban színes „pántikát“ hordanak. Nyakukon gyöngyöt. 
    Kendő-e vagy ruva? 
    Nyelvüket is elég tisztán megőrizték 170 év alatt. Nem lehet csodálni, ha az idegen népekkel való érintkezés következtében néhány idegen szó is becsúszott a nyelvhasználatba, mint refujál, guzgány, zsandár, trifoj, estrázsa, kiria, kalfa, stb. Mondatszerkesztésükön is észre lehet venni idegen hatást, midőn feleségem helyett azt mondják: „a zenyém a zasszony,“ Jánosunk helyett pedig „a mienk a János.“ Az egyik nőszövetségi gyűlésen egy asszony a férfiak dohányzása ellen ekként emelt szót: „Tiszteletes Úr, egy pácska árával egy huszkát veszünk, amiből egy hónapig lehet vakarni”. Az andrásfalvi nyelvben a pácska dohányt jelent a huszka pedig csonka kúp alakba préselt őrölt só, melyből a kés fokával kaparnak az ételbe. Szereti használni a kicsinyítő képzőket, pl. Annácska, Jóskácska. A „gyermek“ szó alatt fiút ért. A lány nem gyermek, az asszony sem ember. Az „ember“ csak a férfi. Nem ismervén egy kifejezéseiket, kezdetben sokszor fonák helyzetbe kerültem. Egy alkalommal, midőn prédikációmban Isten személyéről szóltam, híveim mind lesütötték szemüket. Később tudtam meg, hogy ennek okaz volt, hogy a „személy“ náluk megesett lányt jelent. Az iskolában, amiben egy gyermeket tökfilkónak tituláltam, egész gyermeksereg a pad alá bújt, szégyenében. A Jónás történetében említett tököt „bosztány“ szóval kell helyettesítsem. Amikor a lányoknak azt mondtam, hogy vegyétek le a kendőt fejetekről, úgy néztek rám, mintha hetentotta nyelven szóltam volna hozzájuk. Azóta „ruvát“ mondok. Egyszer egy asszony egy kuffert kért. Készséggel hoztam le a padlásról az ütött-kopott jószágot, de nem akarta elvenni s pár értelmetlen szót mondva, nagy sietve eltávozott. Azt hittem bolond. Később tudtam meg, hogy ő is hasonlóan vélekedett rólam, midőn én levélboríték helyett — mit kérni akart — bőröndöt nyomtam a kezébe s még azt is megkérdeztem, hogy hova akar utazni. Az özvegyet „ögyveznek”, a feketét „feteké“nek mondják. Az andrásfalvi illemszabály szerint ezt, hogy disznó, vagy fáj a gyomrom, csak akkor szabad kiejteni, ha előbb odateszi az ember azt, hogy „bocsánattal legyen mondva“. Az itt nem reprodukálható szavakat azonban minden szégyen nélkül természetesen mondja. A faluban csak a bíró az „úr“. A lelkészt vagy tanítót egyszerűen csak papnak, vagy tanyítónak“ nevezi. A bírót azonban mindig bírónk titulálja. 
 
Kep 2
 
    Érdekes szokások.  
    Az andrásfalvi furcsaságok közé tartozik az is, hogy a kétlovas szekérbe, melynek egy rúdja van tulajdonképpen, csak egy lovat fog be. Az ökröt nem verik, földjeiket lovakkal művelik. Fő terményük (pityóka“. Ezt úgy termelik, hogy a megszántott földbe a „markirral“ árkot húznak s a családjai ebbe megtelő távolságra beleszórják a gumókat, melyre kapával fölhúznak s a végén lehengerlik a „höngörgetővel”. 
    A zab jól megterem, az őszi búza e zord talaj alatt gyakran kifagy, ezért inkább tavaszon vetnek. A terekbúza (tengeri) nem mindig érik be még csinkántin sem, azonban nem nagyon búsulják, mert hoznak Moldovából eleget cserélt hagyma vagy burgonyáért. Földjük igen kevés. Egy családra átlag nem igen jut több 2 hold. Ezt azonban, ha jobban megművelnék, háromszor annyit jövedelmezne. Földtrágyázási kísérletemmel kudarcot vallottam. Vetésemet lelegeltették. Mikor kérdőre vontam a tetteseket, azt felelték, így: „Úgy tudtuk, hogy a tiszteletes úr úgyis beszántja, gondoltuk, minek menjen kárba, inkább lelegeltetjük.“ 
    Érdekes, hogy a modern mértékegységet nem fogadták el. Hosszúságmértékük a „prazsina“, mely rudat is jelent. Ez a. m. 75 cm.-nek felel meg. Ha ezzel négyet előre egyet keresztbe mérnek, az is csak „prazsina", de területet jelent. 80 prazsina egy „fácsa“. — Egy katasztrális holdnak negyvennégy prazsina felel meg. Kisebb hosszúságmérték az arasz. Két araszegy „sukk“. A vásznat „sing“-el mérik. Ez kb. 70 centi. Űrmértékük a „petráj“; ez kb. 30 liter. Négy petráj egy „korec“. A „szindzsák“ egy nyolcadl iternek felel meg. Házi iparral csak az asszonyok foglalkoznak. Szőnek, fonnak s igen szép „festékeseket“ készítenek, miket messzi vidékre elvisznek. A férfiak „kiriáznak“, azaz fuvaroznak fát, deszkát s kereskedelmi árukat. Télen, ha saját részükre hordják a fát, akkor erdőlnek, ha a zsidóknak, akkor „tőkére“ mennek. A szegényebbek nyáron „Romániába“, azaz Moldovába mennek mezei munkára. Ha Erdélybe mennek rokonaikhoz látogatóba, azt mondják, hogy „Magyarországba“ mennek. 
    Szokás a „lánylopás“. Ennek oka a féltékenység, vagy a szülők ellenzése. Ez legtöbbször kölcsönös megegyezéssel történik és nem ritkán a leány mutatja az utat. Bizony úgy elfogyott a lányok szégyene, mint a „papkiszuromszemedvirág verése“, mondják az öregek. A leánylopás rendesen tisztességes házassággal végződik. Amikor a menyasszonyt a legény házához viszik, a kaput szalmafonattal becsóválják. Miután tréfából jól lebecsmérlik kelengyéjét, a nagyházba mennek, hol a vőlegény és menyasszony fogadják az ajándékokat. Mikor valaki leteszi ajándékát, egy asszony rendesen így szól: „...arra ígéri magát, hogy ezzel nem fogja kifizetni, hanem mikor elhívják keresztelni, még többet is ad“. Ezután következik a „kontyoló“, mely abból áll, hogy leszedik a menyasszony fejdíszét, jobb és bal felére egy-egy asszonyt ültetnek s mindhármukat tetőtől talpig letakarják lepedővel. A vőlegénynek ki kell találnia, melyik a menyasszony. Ha nem találja ki, azt kell megcsókolnia, akit megfogott, lett légyen az 90 éves vénasszony is. Az esküvő folytatása a tánc és ének. A ,,muzsikások“ fúvós hangszereken játszanak. Táncuk a csárdás. A legény „elhúzza“ a lányt a táncba. A cselekedetre igentaláló a kifejezés. — Péter Pál napján van a búcsú, melyből a reformátusok csak a „krámot“ tartják. Ez a legnagyobb „ünnep“, melyre hetekkel előre készülnek. Ilyenkor 2 napig éjjel nappal tart a mulatozás. Az ünnepi asztalt rogyásig terítik minden földi jóval, mint sült csirke, „galuska“(töltött káposzta), főtt aszalt szilva, tejbe kása, rétesek. Sorra jár ilyenkor a pálinkás üvegpohár, melyet ivás előtt egymásra köszöntenek. Az alkoholfogyasztás különben nem nagymérvű. 
    Jöjjenek nálunk es.
    Az andrásfalvi minden furcsasága mellett józan gondolkozást, mérsékletes, hitéhez ragaszkodó, buzgó vallásos lélek. Egyházát szereti s annak áldoz is, különösen ha látja, hogy mire megy pénze. A régi időből fennmaradt adóhátralékot úgy tudtam beszedni, hogy „megdolgoztattam” őket. Ez úgy történt, hogy egy napon nekifogtunk a kerítések javításához. Mikor látták, hogy bontódik a régi s én is dolgozom, egymás után vették ki a kezemből a munkát. Míg reggel alig voltunk néhányan, délben, mint, valóságos hangyaboly lett a parókiám. Hozták pénzt is a költségre. Amikor a templom belsejét festettük, önkéntes adakozás útján annyi pénz gyűlt egybe, hogy nemcsak fedezte a kiadást, de fölösleg is maradt. A tavaly 12 000 lej költséggel, a templom külsejét is kijavítottuk, mind az adóhátralékból. Most szinte szomorkodom, hogy alig van kint adóhátralék, mert új iskolát is kellene építeni. 
    Befejezésül ezzel az andrásfalvi köszöntéssel búcsúzom: „Jöjjenek nálunk es.“   
    Bagnóczky Géza
A képeket a hidasi parókián készítettem 2009-ben. LGP.

Sántha Alajos (1914. Istensegíts-2013. Csátalja)

Publicat: Sâmbătă, 08 Iunie 2024 04:53 | Accesări: 228
                                                              Sántha Alajos (1914. Istensegíts-2013. Csátalja)
    Meg vagyok győződve, hogy Alajos bácsi sokkal többet tudott, mint amennyit papírra vetett. Arról is, hogy észrevette 1940 előtt, milyen szépen alakul ki a bukovinai magyarság újabb történelme, törölve a régit, a valót. Egyik beszélgetésünk során azt kérdeztem, mi vitte rá arra, hogy a könyvét megírja, mi volt az ok? A válasz: rengeteg valótlan dolog kezdett megjelenni rólunk, a bukovinai magyarokról. És akkor röviden, tömören összefoglalta a könyve anyagát. Ott nincs folklór, nincs olyan, hogy az öregek elbeszélése szerint, hanem csak dokumentált anyag. Azt is kérdeztem, miért nem a cím bukovinai székelyek? 
    Az alábbi cikke 1939-ben jelent meg, és gyakorlatilag az egész bukovinai letelepedést összefoglalja. Röviden: az első két telep létrejötte talány. Hadik nem volt ott, csak 1780-ban kért segítséget tőle Mártonffy pap, amikor valószínűleg észrevette, hogy az első két telep kezd bomlani. Vége az adókedvezményeknek, s köd előttem, köd utánam. Tulajdonképpen Hadiknak csak jelentettek: „…segélyt kér Bécsből, Hadik András gróftól …írja Bécsbe Hadik András grófnak…Enzenberg 1785 febr. 20-án azt írja Hadik Andrásnak…Mártonffi pap jelenti Hadik András grófnak…Enzenberg kormányzó, Hadik András gróftól messzemenő engedményeket eszközölt…” Miért is volt ez? Hát nem a hazaszeretettért, és nem is a magyarságért, hanem azért, mert Bukovina katonai kormányzás alatt volt, és mint a főhaditanács elnöke, őt kellett informálni. Olyan honvédelmi miniszterforma. Ennyi. Hadik jelenlétéről, a bukovinai telepítésekkor, nincs dokumentum.
                                                                                                  *************
   
    Magyar Lapok, 1939. augusztus 6/170. szám. 
                                                            Hogyan keletkezett Józseffalva? Írta: Sántha Alajos
    E falu legújabb története egészen életté, napi gonddá vált a jóakaratú lelkekben. De igen sokan vannak, akik Józseffalva régi történetéből is egyet-mást tudni szeretnének. S méltán. Ha valakiért vagy valamiért áldozatot hozunk, szeretnők ismerni annak múltját is. De eltekintve is ettől, Józseffalva története, mint minden bukovinai magyar falu története valóságos regény. 
    Nem regénybe illő-e az, hogy Józseffalva egykori plébánosa Druzsbáczky György, a szabadságharc idején Lenkey-huszárokat vezetett a Kárpátokon át?! Nem kedves-e az, hogy Jókai a józseffalvi iskola építésére gyűjtést indít Hon című lapjában és állandóan érdeklődik az iskola felépítése felől?! 
    De ezek mind újabb dolgok és igen sokan tudják is ezt. Kevesebben ismerik azonban Józseffalva legrégibb történetét, keletkezésének körülményeit. 
    Mikor és hogyan keletkezett Józseffalva? Egy bukovinai öreg magyartól igen szép regét hallottam két évvel ezelőtt, a bukovinai magyar falvak keletkezésére vonatkozólag. Eszerint, három vitéz magyar vezér: Józsai, Andrási és Hadai hozták a magyarokat Bukovinába, miután a törököket a bulgár határon keresztül kergették. Józseffalvát nevezték Józsairól, Hadikfalvát Hadairól és Andrásfalvát Andrásiról. Fogadisten és Istensegíts községneveket pedig Józsai adta volna a két új telepnek. Az öt falu lakosai csaknem mind katonacsaládok voltak. 
    E bizonytalan, évszámnélküli rege helyett lássuk a történeti igazságokat Józseffalva keletkezésére vonatkozólag. 
    Időrendben Józseffalva a negyedik bukovinai magyar falu. Az első kettő: Fogadjisten és Istensegíts, azután következik Hadifalva, Józseffalva s végül Andrásfalva. Fogadjisten és Istensegíts 1776-ban keletkezett Splényi Gábor, az első bukovinai osztrák kormányzó idejében. 1778-ban Splényi távozik Bukovinából és utódja Enzenberg Károly lesz. 1779 októberében, a bécsi kormánynak küldött jelentésében ő is említi a két magyar falu létezését. Mártonffi Mór, a bukovinai magyarság első papja, minden valószínűség szerint már 1776 őszétől Istensegíts és Fogadjisten lelkipásztora, írásbeli életjelt magáról 1780 decemberében ad, amikor munkásságára hivatkozva, segélyt kér Bécsből, Hadik András gróftól, a főhaditanács elnökétől. 
    II. József császár 1783-ban Bukovinába jön. Június 19-én Csernovicból, a többek között a következőket írja Bécsbe Hadik András grófnak: „Die Vermehrung der Population in diesem Lande ist das wichtigste, und um diese zu erlangen, muss alles, jedoch ohne besondere Kosten angewendet werden.“ Tehát sürgeti a császár Bukovina betelepítését, mivel a gyér lakosság nem elegendő a földmegművelésére. 
    („Ebben az országban a népesség növekedése a legfontosabb, ennek eléréséhez mindent meg kell tenni, de minden különösebb költség nélkül.” –LGP).
    1784-ben meg is indul a telepítési munka. S kik lettek volna erre alkalmasabbak, mint az 1764. évi mádéfalvi veszedelemből megmenekült, Moldvában bujdosó háromszékiek, csíkiak és udvarhelyiek?! De ebben az időben nemcsak székelyföldi menekültek vannak Moldvában, hanem alföldi, sőt dunántúli magyarok is. 
    Beddaus osztrák kapitány 1784 nyarán 7 altiszttel, 1 sebésszel és két betegápolóval Moldvába megy, hogy az ott levő székelyföldi és alföldi menekülteket összeírja és Bukovinába hozza. Nagy segítségére volt ebben neki a Jászvároson működő császári megbízott Raicevicsis.    
     Ezenfelül 1784 őszén, Enzenberg kormányzó Mártonffi papot is Moldvába küldi, hogy egyrészt szőlővenyigét vásároljon a kezdődő bukovinai szőlőműveléshez, másrészt győzze meg a magyar menekülteket, hogy jobban teszik, ha Bukovinába jönnek. 
    A fáradságos munkának meg is lett az eredménye. 1784 nov. 8-tól, 1785 jan. 2-ig több mint négyszáz magyar jött Bukovinába. 
    Enzenberg 1785 febr. 20-án azt írja Hadik Andrásnak, hogy a székelyföldi származású menekülteket a Szereth és a Szucsáva-folyók közé, a többi magyar menekülteket pedig a szucsávai kerületben fogja letelepíteni. 
    S úgy is történt. 1785. június 4-én megtörtént a Szucsáva partján lévő Hadikfalva ünnepélyes megalapítása, amelynek lakói túlnyomóan székelyföldi származásúak. 
    1785. szeptember 16-án Mártonffi pap jelenti Hadik András grófnak, hogy moldvai útjának megvan az eredménye, ötven magyar család arra készül, hogy a szucsávai kerületben új magyar falut alapítson: Józseffalvát. Ez az ötven magyar család, amely között van alföldi és székelyföldi is, őse Józseffalva mai magyar lakosságának. Ez az ötven magyar család megértette Mártonffi pap hívó szavát és Moldvából, ahol bujdosott, Bukovina földjére jött, hogy gyökeret verjen és új életet teremtsen. 
    1785 ősze, történeti évszáma Józseffalva megalakulásának. Lakók voltak, csak házak nem voltak. Még 1786. január végén Józseffalván csak egyetlen egy ház volt készen. Az új telepesek a telet rögtönzött földi kunyhókban, vagy a környező, már meglévő falvak lakosainál töltötték. 
    Enzenberg kormányzó, Hadik András gróftól messzemenő engedményeket eszközölt ki az új telepesek részére. 
    Ingyen háztelket és szántóföldet kapott minden család. Amíg a föld terméséből megélhetnének, addig a férfiak napi 6 krajcárt, a nők 4 krajcárt, a gyermekek 2 krajcárt kapnak. Minden család ötven forintot kap előlegként az építéshez, amelyet mihelyt tehetik vissza fognak fizetni. A gazdasági eszközök beszerzéséhez húsz forintot kap egy-egy család, négy éves visszafizetési kötelezettség mellett, öt évig nem kötelesek adót fizetni. 
    Hogy ezeket a kedvezményeket, mind megkapták-e, vagy nem, nem lehet tudni teljes biztossággal. Annyi biztos, hogy a földkunyhókban az élet még több ideig tartott és rendes földmíveleti munka sem folyt kellő eszközök hiányában. 
    1786 nyarán II. József császár, amikor ismét Bukovinában járt, a földkunyhókban lakó józseffalvi családokat a szükséges igásállatokkal, gazdasági felszerelésekkel ajándékozta meg. Talán a császárlátogatástól kezdve, kapta igazában ez az újtelep, a nagy császár neve után, a Józseffalva elnevezést. 
    A II. Józseftől ajándékozott gazdasági felszerelésekből a hagyományokhoz ragaszkodó derék józseffalviak sokáig őrizgettek néhány láncdarabot, mint féltett ereklyét, a padlás zugában. Ezelőtt néhány évvel, az egyik derék józseffalvi gazda engem is megajándékozott két láncszemmel, amelyet ma is nagy tisztelettel őriztek, mint Józseffalva keletkezésének százötven éves hallgatag tanúját és bizonyítékát. Nem tudom, hogy a májusi katasztrófából sikerült-e megmenteni legalább egy-két láncszemet az új Józseffalva számára, amely a régi romjain fog felépülni?! Egy láncszemet, amely összekötő kapocs lenne a régi és az új Józseffalva között!? 
    Enzenberg kormányzó, Hadik András gróf, Mártonffi pap buzgósága és II. József császár jóakarata százötven évvel ezelőtt magyar falut teremtett Bukovinában.
    Józseffalva most újjászületés, megint keletkezés előtt áll. A tél még nincs itt, de a küszöbön van nemsokára. Megint földbe vájt kunyhókban töltsenek egy lelet magyarjaink, mint őseik százötven évvel ezelőtt?! 
    Ha a II. József-féle láncszemek elvesztek volna a májusi katasztrófában, pótoljuk ezt a holt történeti bizonyítékot mi Józseffalva felépítésében legyünk nagylelkűek, mint Enzenberg kormányzói érdeklődők, mint Hadik András gróf, fáradhatatlanok, mint Mártonffi Mór és törhetetlenek, mint József császár kemény, százötven éves láncszemei.
                                                                                                            ***************
                                                                      Sántha Alajos: Lelkesítő üzenet a múltból. 
     Magyar Lapok, 1939. július 15/151. szám.    
    Öröm látni azt a megmozdulást, amelyet a magyar társadalom tanúsít az elpusztult József falva felépítése érdekében. Elemista gyermektől az egyetemi polgárig, a papnövendéktől a püspökig mindenki adakozni, segíteni akar. 
    Megdobban a magyar földmívesek, iparosok szíve és utolsó pénzecskéjüket Józseffalvára küldik, a még szegényebbeknek. 
    Mostanában minden magyar lapnak megvan a rendkívüli rovata, meghitt sarka: Józseffalváért. S jól van ez így. A múltban is találunk példát, amikor a szegénnyé lett bukovinai magyarságért: egyszerre dobbant meg az egész magyar társadalom jó szíve. 
    Csak ezt az évszámot említem: 1866. Ez az évszám tüzes, fájó betűkkel van beleégetve minden bukovinai magyar lelkébe, a legkisebbtől a legnagyobbig. 
    Mit jelent Bukovina magyarságának történetében 1866? 
    A bukovinai magyar nagyapák és nagyanyák, amikor 1866-ot emlegetik, nekik, önkénytelenül fohászkodnak. Éhségtől és nincsenségtől ments meg Uram minket! 1866 jelenti a bukovinai magyarság életében a fekete esztendőt, a megpróbáltatás napjait. 
    1864 nyarán hideg esők, árvizek pusztították el a termést, a takarmányt. 1865-ben forró szárazság égette ki a gyenge vetéseket. 
    1866-ban föllépett a teljes élelmiszerhiány, a nincstelenség. A nyomorúság elérte tetőpontját. A szegény nép élete valóságos kínszenvedéssé, kálváriává vált. A féltve őrzött kevés élelmiszert városon, falun egyaránt méregdrágán árulták. Munkaalkalom nem volt, tehát pénze sem lehetett a népnek. A takarmány hiánya miatt eladott igás állatok árából csak néhány napig lehetett eltartani egy népesebb családot. A tavasz beálltával az éhes emberek ellepték a mezőket és a megjelenő zsenge, zöld növénysarjakat összegyűjtve, levest főztek, vagy pogácsafélét sütöttek és így csillapították éhségüket. A nyomorúságos táplálkozás miatt igen sokan gyomor és bélbetegséget kaptak és elpusztultak. 
    Imets F. Jákó, a nemesen gondolkodó, Gyulafehérvárt működő székely pap értesülvén még 1865 végén az egyik magyarországi lapból a bukovinai szükségről, a Kolozsvári Közlöny 1866. január 2., 3. és 5. számában lélekbemarkoló cikket ír a bukovinai magyarság érdekében: Néhány szó bukovinai szegény magyarjaink érdekében, címmel.
    Ebben a cikkben történelmi visszapillantást vet a bukovinai magyarság településére, majd részletezve a szükséget és nyomorúságot, a segítés lehetőségeit ismerteti. Ajánlja, hogy a segítés hírlapok és a főpásztorok útján történjék. Ma is lélekbemarkoló cikkének erőteljes bejezése: „Födözzük Uraim! addig is amint lehet idő és alkalomszerűleg a kiáltó hiányokat, hogy bennünket se a keresztény felebaráti szeretet érzéktelenségéről, s e vallásos lelkiismeretünk rideg közönyösségéről, s evégre nemzeti és faji öntudatunk káros önfeledtség és mulasztásról sohase vádolhasson!“ 
    Szavainak meg is lett az eredménye. Kolozsvártól a Székelyföldig mindenfelé megindult a segélyakció. Bodola Sámuel, majd halála után Nagy Péter református püspök, főképpen az andrásfalvi kálvinista magyarok támogatásában fáradozott. Fogarassy Mihály Erdély akkori római katolikus püspökének felhívására a székelyföldi plébániák hívei között gyűjtést rendeztek. A következő plébániák hívei adakoztak: Kézdiszentlélek, Kézdiszentkereszt, Szászrégen, Kőröspatak, Csíkmadaras, Lemhény, Ditró, Gyergyóremete, Szárhegy, Csomafalva, Újfalu, Kilyénfalva, Tekerőpatak, Tölgyes és Bélafalva, ez utóbbi, mint fiókplébánia. 
    Hosszas lenne a különböző városok és falvak adakozóinak nevét felsorolni. Ehelyett elég ha csak néhány buzgóbb gyűjtő nevét ismerjük meg, így Csíkszeredában Bocskor Mihályné és Witter Józsefné szereztek érdemeket a gyűjtés körül. Gyergyószentmiklóson egész sereg gyűjtő buzgólkodott. Közülük többen, a környező gyergyói falvakban is megfordultak és gyűjtöttek. Íme egy-két buzgó gyergyószentmiklósi neve: Worell Józsefné, Orell Máténé, Roth Jánosné, Balázs Mihályné, Kopacz Anna, Roth János, Kapdebó Vidor, Gáli Ignác, Bajkó Mátyás és Csibi Lajos. 
    A begyűlt összegeket vagy közvetlenül küldöttek az ínségeseknek Bukovinába, vagy pedig hírlapok útján, amint ezt az eljárási módot maga Imets F. Jákó is ajánlotta a már említett segélyakciós cikkében. 
    A hírlapok közül szép teljesítményt végzett a begyűlt összegek elszámolásában és továbbításában Erdély akkori és általában az egész Bach korszak két legtekintélyesebb lapja a Kolozsvári Közlöny és a Korunk. 
    1866-ban e két lapnak meg volt az időnkinti meghitt sarka, amikor és ahol a bukovinai magyarság érdekében szólott és az elért eredményről beszámolt. 
    Az elpusztult Józseffalva érdekében ma már nem írhatott cikket Imets F. Jákó, a derék székely pap és a Kolozsvári Közlöny és a Korunk is ma már a múlté. De akadtak most is Imets F.Jákóhoz hasonló melegszívű emberek, akik, mint annak idején Imets 1866-ban, felszólaltak az elpusztult Józseffalva érdekében. Akadtak most is hírlapok és közlönyök, amelyek mint annak idején a Kolozsvári Közlöny és a Korunk az elszámolás és a továbbítás munkáját örömmel vállalták. Végül akadtak és vannak lelkes adakozók szép számmal, mint annak idején is a múltban. S ki tudja, hogy még hány és hány ember jó szíve fog megdobbanni Józseffalva nevének hallatára?! Imets F. Jákó 1866. évi felhívása a Kolozsvári Közlönyben és az akkori lelkes gyűjtők és adakozók buzgósága, legyen lélekbemarkoló és biztató üzenet Józseffalva mai felépítőinek.  
                                                                                             *****************
                                                                                                Az én bácsim…
    Alajos bácsi könyvét kerestem ezelőtt vagy 35 évvel, amikor megáldottak a demokráciával. Akkoriban nehéz volt, net nem, mobiltelefon nem, csak posta és vonalas telefon. A kapcsolatok, tudakolózások nehezen, hosszasan vagy egyáltalán nem mentek. Aztán sikerült az írást (nem e könyvet) megszerezni Zsók Béla bácsi által. Neki sem volt könyve, hanem fénymásolat. Nos, azokat másoltam én is le, így lett meg a Bukovinai magyarok, most vagy 30 éve. Ezelőtt 15 évvel jelent meg az első próbálkozásom „A bukovinai Istensegíts és Fogadjisten” címen. Nehezen, mert tapasztalat sem volt, írni is alig győztek meg, addig csak magamnak gyűjtögettem. Rá egy évre, 2010-ben meghívtak a könyvet bemutatni Bonyhádra. Közben megtudtam, hogy Alajos bácsi Csátalján van. Nemsokára Csátalján is lett bemutató (Franciskát fogtam be), és nagy meglepetésemre, Alajos bácsi is eljött. Ajándékoztam neki a könyvemből, és ő is az ővének második kiadásából. Aki ott volt, emlékszik arra az estére. A székeket körbe tetettem, mert nem szeretek kiállni, és én úgy éreztem akkor, hogy a bukovinai magyarok közt nincs első. Én most is így érzem, de sokan mások nem. Megmondtam az elején, hogy beszédem közben bármikor kérdezhetnek, megszakíthatnak, vagyis inkább egy társalgást akartam kialakítani, ami sikerült is. De a dolog Csátalján nem maradt ennyiben.
    Kicsi Fransciskámat emberfeletti dologra kértem meg, azt kívánva, hogy hozzon össze Alajos bácsival. Ezt a golgotai útját ő jobban el tudja mondani. Végül sikerült. Akkor tudtam meg, hogy aradi tanárkodása idején Alajos bácsi a szünidők nagy részét nálunk, vagyis nagyapámnál töltötte Déván. Ismerte a családot, apámat, a testvéreket, és persze nagyon találtak Palijánossal. Akkoriban nagyapám egyik rokona küldözgetett csomagokat Kanadából. A vám Aradon volt. Ezeket Alajos bácsi vette ki, és hozta nagyapámnak Dévára. Szóval a két falubeli, bár volt korkülönbség köztük, nagyon jól egyezett. 
    Az első találkozásomkor, Alajos bácsival, bár kissé megilletődve, igyekeztem faggatni, mert nem volt beszédes. Sokat megtudtam, és már akkor eldöntöttem, hogy kell még találkozó, amelyre jobban felkészülök. Mert Alajos bácsinak, kora ellenére, vágott az esze, mint a beretva. A második is összejött, pesrez a mültkori „rendező” szervezésében. Erre már kész kérdésekkel jelentkeztem. Több időnk volt, Alajos bácsi is szépen bemelegedett, és biza sok minden kiderült, amiről én sem, és valószínűleg más sem tudott. Szép emlékekkel, majdnem egy órás filmfelvétellel maradtam.
    Az első találkozásunk után Alajos bácsival üzentem arra Bonyhád felé, hogy: „menjetek és készítsetek interjút, filmet vele, mert az ő korában sosem lehet tudni, hogyha este lefekszik, reggel felébred-e?” Tisztességesen válaszoltak, hogy: „szándékunkban van.” Tudtommal csak a szándékkal maradtak. 
    Isten nyugtassa Alajos bácsit!   

Csernakeresztúr 1878-1950

Publicat: Marți, 20 August 2024 05:27 | Accesări: 498

                                                                                            Csernakeresztúr 1878-1950

                                                                                    Tartalomjegyzék

           Csernakeresztúr a történelem során…………
           A telepítés előtt…………………………………
          Az elindulás. A csángó kérdés………………..
          Hírek 1911……………………………………
          Hírek 1912……………………………………
          Hírek 1913……………………………………
          Hírek 1914……………………………………
          Hírek 1916-1940……………………………..
         A Csernakeresztúrra települtek………..…
         Egyházi élet…………………………………..
         Befejezés……………………………………..

 

   Csernakeresztúr a történelem során

   A Ruszka-havasok északkeleti lábánál, Dévától nem messze fekszik Csernakeresztúr. Neve mindenek előtt arra utal, hogy a Cserna (Egregy) bal partján fekszik, Alpestes és Szántóhalma között.
   Csernakeresztúr eredetéről a falu neve is tanúskodik. Neve egy ősrégi, Szentkereszt tiszteletére szentelt templommal kapcsolatos, mely középkori templom lepusztult. I. Bélától és Szent László királytól kezdve, a települések a templom védőszentjeikről kapták nevüket. Szent László megszabta azt is, mely ünnepeket kell megülni. Az erre vonatkozó királyi dekrétumban felsorolt szentek templomai a legrégebbiek közé sorolhatók. E szentekről elnevezett települések kivétel nélkül mind Árpádkoriak, akárcsak a templomok többsége, amelyekről oklevelek tanúskodnak. (Szent Keresztről – Csernakeresztúr, Szent Andrásról – Szentandrás, Szent Györgyről – Sztrigyszentgyörgy, Szent Istvánról – Szentkirály, Szűz Máriáról – Őraljaboldogfalva, Kőboldogfalva, Terrae Episcopalis „Püspöki” – Piski, stb.)

   1302-ben Sancta Cruce, villa Sancta Crucis, 1365-ben Kyriztur, 1367-ben Keresthur, 1561-ben Keretshwr néven jelentkezik az oklevelekben. Azonban már az előző századból van adat Keresztúrra vonatkozólag, egy pestesieknek eladott birtoklevéllel kapcsolatban, a két tatárjárás közötti időben. Egy keresztúri birtok tulajdonjogát igazoló okmányt a alpestesi Mindszentek templom ládájából mentettek ki, amikor a háborús időkben azt a templomot lerombolták. A birtokvásár a nagy tatárjárás (1241) után négy ével történt, amiből az következik, hogy az alpestesi templom a második tatár betöréskor jutott veszélybe, s így a két tatárjárás között már megvolt úgyszintén Keresztúr is (1241-1285). Feltételezhető, hogy már a nagy tatárjárás előtt léteztek, mert alig hihető, hogy négy évvel az első tatárjárás után felépíthették volna a templomot. Az említett okirat igen érdekes, ma már teljesen elfelejtett dűlőneveket is megörökít. Így az Egregytől kiindulva Barmachalit, Nachkelé, Almásvis, Bervigága.
   Az idők folyamán Csernakeresztúr lakossága nőtt és gyarapodott, a falut eredetileg több magyar kisnemesi család lakta és birtokolta, többek között, 1383-ban Pál fia Keresztúri Péter szolgabíró, 1488-ban Keresztúri Kelemen szolgabíró, 1496-ban Márton fia Furka Gáspár, illetve az ő fiai Balázs és Lőrinc, a „keresztúri nemesek”, akik a gyulafehérvári káptalan megbízottjai előtt okmányokkal igazolták Keresztúr birtokára vonatkozó jogaikat, mert „elődeik háborítatlanul bírták ezen jószágokat”. Téglás Gábor, a „Hunyad vármegye leírása” szerzőjének állítása szerint a Keresztúri név később Furkára alakult (?).
   1733-ban Keresztúron, az addigi színmagyar faluban már 37 román családot tartottak számon. Ettől fogva a helység fokozatosan elrománosodott, a helybeli magyarság számaránya egyre csökkent. Ezt a folyamatot a bukovinai székelyek 20. század eleji betelepítése állította meg egy időre, vagy véglegesen. Ezt a jövő fogja eldönteni.
   Az 1910-es népszámlálási adatok szerint a falunak 555 lakosa volt, 159 magyar és 396 román. A bukovinai magyarok betelepítése után (1911–ben) az arány megfordult, és 1920-ban 327 román és 828 magyar lakott a faluban.

                                                                                 A telepítés előtt

    Eloláhosodott magyar lakása.
   Cserna folyó balpartján terül el a kis Cserna- (hajdan Egregy) Keresztúr. Egy idevaló eloláhosodott magyar lakosnak a házát tünteti föl képünk, melynek felső része a ház külsejét, az alsó pedig annak belsejét tárja elénk. A kis embercsoportozat pedig e nép viseletét láttatja. A ház külseje némi jóllétről s némi ízlésről, belseje pedig rendről és tisztaságról tesz tanúságot. A lakrész rendesen egy szobából áll, mely mellett néhol nyári konyha van. Az ágy egész a padolatig magaslik a belé rakott ágyneműek által, melyek mind a nők kézi munkájának eredménye. Főleg az ágytakaró, törülköző, a párnahaj azon házi iparczikkek, melyek előállításánál a nők szövési és hímzési ügyességüket kitüntetik.
    Ott a falhoz támasztva a guzsaly, a nőnek e házi jogara. Mihelyt beáll a tél, a család női tagjainak kezéből alig hull ki a guzsaly, vagy a rokka. A nő maga készíti a háztartáshoz szükséges minden fehér neműt. A legritkább esetek közé tartozik, hogy piaczról vásároljanak vásznat. Ott az elmaradhatlan nagy kályha, mely télen a lakást melegíti s melynek tüzénél egyszersmind az ételek készíttetnek. A szívesen látott vendéget rendesen azzal kínálják meg, hogy járuljon közelebb a tűzhelyhez. A falakon edénytartó és ízléstelen oláh szent képek láthatók. Rendesen minden ház előtt az utczán van egy kis agyagból összerakott ülőhely; ez a »pamlag« (oláhosan: pomnol.) Nyári estéken, ünnepnapokon azon foglalnak helyet s foly a diskursus — oláhul; mint a családban, ugy a családon kívül is. Ez a köznyelv. Csak itt-ott egy-egy szóból, meg a nép typusából, viseletéből lehet következtetni, hogy ez a nép valaha tiszta magyar volt.
    A ház tulajdonosának neve magyarosan van följegyezve a ház homlokzatára, de a ki ebből azt következtetné, hogy magyarul megértetheti magát a tulajdonossal, nagyon csalódik. Az egész falu népe, melynek egy tekintélyes részét a Furka-család teszi ki, oláh, azaz gör. keleti vallású. Csak egyesek hívei a reform. egyháznak. Ezek Alpestesről, a szomszéd faluba járnak isteni tiszteletre. így állván a dolog vallás ügyében Cs.-Keresztúron, magyar nemzetiségi tekintetben is hátrább áll e község, mint pl. Alpestes, hol ref. egyház és magyar pap van. Cs.-Keresztúron már kevesebb a magyar nemzeti öntudat, kevesebben vallják magokat magyaroknak. Az oláh beszerika (templom) és pap pusztítólag hatottak e tekintetben. Most azonban Cs.-Kereszturnak magyar nyelvű községi népiskolája van, melyben két tanító igen jó sikerrel működik. Ha igy megy, egy negyed évszázad alatt Keresztúron ismét otthonossá lesz a magyar nyelv, melyet a köznépből most csak nagy kivételesen ért egy-egy ember; beszélni meg annál kevesebben beszélik. Furka nevű úri család is vau Cs.-Keresztúron, de nagyot tévedne, ki a név oláh jelentéséből a családot is oláhnak nézné. Erre nézve régi családi okmányok alapján a következőket jegyezhetjük föl: Egy 1336-ki osztályos levélben a Furka család még Keresztúri néven fordul elő. 1469-ben a törökök éjnek idején meglepték hadnagy: Keresztúri Gergelyt, ki sátorából előrohanva, kétágú sátor-támaszával elűzte őket. A község lakosai oláh része diadalmasan beszélte, hogy »furká«-val (villával) űzetett szét az ellenség s a név rá is ragadt a hősre, kinek utódai aztán később dicsvágyból s megfeledkezve ősi magyar nevükről, a »Furka« nevet kezdték használni. De Furka József 1814-ben aziránt kérelmez, hogy ősei nevét használhassa. — A Furkák közül most 18 család reform, vallású, a többi g. n. e. Előbbiek értenek keveset magyarul, az utóbbiak nem. Vannak még e községben Zászlóczy, Bár, Antal, Horváth, Gyula, Farkas nevű családok is. De nyelvük, fájdalom, oláh. (Hunyadi Album, Budapest, Az Atheneum R. Társ. Könyvnyomdája, 1878, 25-27 old, szerkesztette Szabó Endre és Szathmáry György)

   Hunyad, 1880. július 24. 30. szám, IV. évfolyam
   Cserna-Keresztúrról írják nekünk e a hó 17-éről a következőket: Alpestes, Keresztúr a két Barcsa, Almás, Szent-András, Szántóhalma, Árki tegnap újból nehéz megpróbáltatásokat álltak ki. Délutáni 2 óra tájban megeredtek az ég csatornái s alig háromnegyed órai esőszakadás után ezen községek lapályait egészen ellepte a hegyekről szilajul lerohanó ár. A Cserna, az almási, az árkii és pestesi patakok vad dühvel rohanta a lapályokra, mindent, mit útjukba találtak, magukkal sodorván, összezúzván. A víz a lakóházakba is betódulván, a csendes lakókat otthonukból zaklatta ki. Takarmány, kukorica tönkretéve, a kalászos gabonák aratása meggátolva és pocsékká téve, mibe fekteti a gazda-közönség jövőre mindezek után reményét? Ilyen a gazda élete, küzdelem az elemekkel; és mind hiába, ma a legszebb remények kecsegtetik, holnap már arra a szomorú valóságra ébred, hogy mindez csak hiú ábránd volt, mert a gondviselés másként intézkedett és egy csapással a jövőbe vetett reményét tönkre tette…

    Ellenzék, 1883. január 29. Vízáradás Hunyadmegyében. A Cserna vize Cserna-Keresztúr, Kis és Nagy Barcsa között annyira kiütött, hogy a közlekedés e miatt Szászváros és Piski felöl telyesleg megszűnt. Barcsay Kálmán alispán úr erélyes óvintézkedéseket tett a víz további áradása s a közlekedés megnyitása érdekében, a mely intézkedése személyes jelenléte által jelenben folyamatban van. Megemlítendő azon körülmény, hogy az alispán a vész megakadályozása céljából a saját területén több élő gyümölcsfát kivágatott, hogy a további veszélyeknek elejét vegye.

    Magyar Polgár, 1896. május 13. Az E. M. K. E. választmányi gyűlése. Kolozsvár, május 12. (kivonat)
    Jelen vannak: Bethlen Gábor gr. elnök, Sándor József t. alelnök-főtitkár, Merza Lajos főpénztáros, Fekete Nagy Béla jegyző, Szoknia Ákos ellenőr, Deáky Albert, br. Feilitzsch Arthur, gr. Kornis Viktor, Mihály József, Pá1 István és Pál József alapító és választmányi tagok…
…Felolvasták ezután a dévai kir. járásbíróság értesítését, mely szerint f. év március hó 26-án Cserna-Keresztúron elhunyt birtokos Furka Ferencz mintegy 30,000 frt értékű birtokát végrendeletileg az egyesületre hagyományozta. Az igazgató választmány meghatottan értesülvén e nagy alapítványról, megbízta K. Sándor József dévai közjegyzőt ez ügyben a képviselettel, fenntartván magának az egyesület, hogy kegyeletes részvétéről és megemlékezéséről akkor gondoskodjék, midőn a végrendelet adatai birtokában lesznek és a directorial ennek alapján a méltó megörökítés iránt, javaslatot tehet.

    Magyar Hírlap, 1896. augusztus 12.
   Kinevezések: A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter…, Zöld József nagyszebeni és Kiss Ödön csernakeresztúri állami iskolai tanítókat pedig a lugosi állami iskolához helyezte át.

   Magyar Lloyd, 1899. május 14.Déva. Iskola átalakítása Cserna-Keresztúron.
   Előirányz. 3728 frt. Versenyt. a m. kir. államépítészeti hivatalban Déván, máj. 20. d. e. 11 ó. Bánatp. 5°/o. Feltételek ugyanott.

   Déva és Vidéke, 1902. április 24.
   A csernakeresztúri visszahódított magyarok harangjaira adományozók névjegyzéke: Dobay Ferencz 10 korona, Dévai Előlegezési Szövetkezet 5 kor, Dévai ref. egyház 10 kor. Szöllősy Lajos Szőts Sándor 2—2 kor., Br. Kemény Kálmán 6 kor, Deák Lajos tanfelügyelő 3 kor, Budapestről, városmajor-u 5 sz. K. Béla 5 kor. adományát a következő sorok kíséretében küldte be: „Szerény tehetségemhez képest rakosgatok néhány fillért télre keresményemből s az így összegyűlt pénzecskével leghőbb vágyam a belőle telt csekélyke adománnyal szolgálni." —
Fogadják a szíves adományozók hálás köszönetemet. Kis-Barcsa, 1902 ápril 22-én.
László Zsigmond ref. lelkész.

   Déva és Vidéke, 1903. március 19.
   A kisbarcsa—csernakeresztúri magyarok is megünnepelték márczius 15-ikét a ref. templomban. A ref. lelkész méltatta az ünnep jelentőségét, a másfélszázra tehető s felszalagozott iskolás gyermekek elénekelték a Himnuszt és nemzeti költeményeket szavaltak, végül az ottani ifjúsági zenekar a Himnuszszal bezárta a nemzeti ünnepet.

    Déva és Vidéke, 1904. március 31. Csernakeresztúriak a kisbarcsai református templomért.
   Nyugtázás. A csernakeresztúri harang és templom-alapra befolyt adományok: (III-ik közlemény.) Budapesti Hírlap 7, Farkas Béla 2, Kocsis Albert 1, Zeidner Gusztáv 1, Lénárd József 3, Hátszegi főszolgabíró 1, Honvéd zászlóalj - parancsnok 2, Szászvárosi ev. ref. egyház 5 Eötvös Lajos (Miskolc) 10, Sándor Lajos 2, More József 1, Juczi Tedesku 0,40, Gál Dénes 1, Hersch Ignác 1, Bikfalvi Árpád 0,40, Buda Béla 2, Nagy Lajos 2, Zazányi Miklós 0'40, Kerekes Gyula 1, More József 0 80, Valiloncs. lelkész 2, Simon Ferenc 2, Zatureszky 3, Balog Gyula ívén 14, Kenderessy Árpád 10, Szilvássy Aladár 5, Nemes Zoltán 2 korona.
   Csernakeresztúri illetőségűek: Herczeg Sándor 60, Herczeg Sándorné 60, Szörényi Antal 40, Kiss Mihály 50, László Zsigmond 30, Furka József 20, Furka József 30, Furka Balázs 30, Furka János Nopcsu 30, Mángut László 20 kor. és a toronyterületet 100 kor. értékben, Furka József Gáspár 30, Köpeczi Sándor 10, Furka Anti Antié 30, Furka Ferenc Husztyne 20, Horváth Sándor 24, Kiss Lajos 20, Keresztes Sándorné 10, özv. Furka Ferencné 10, Varga János 2, Horváth Lajos 10, Horváth Berci 20, Furka Lőrinc 20, Horváth Samu 10, Keresztes Sándor 30 korona. Schalát főbányatanácsos úr szíveskedett a szükséges öntött salakot és kőanyagot a torony építéséhez felajánlani. Fogadják a kegyes adományozók egyházam nevében hálás köszönetemet hazafias áldozatukért. Kisbarcsa, 1904. március hó. László Zsigmond ref. lelkész. —
Idevonatkozó hazafias adományokat szerkesztőségünk is szívesen elfogad és rendeltetési helyére beszolgáltat.

    Déva és Vidéke, 1904. május 5.
   A falu réme címért versengett Kiss Lajos meg Furka Lőrinc Cs. Keresztúron; minthogy egyik is volt olyan legény mint a másik, egyiknek el kellett távoznia Cs.-Keresztúrról, avagy az egész sárgolyóbisról.. Furka Lőrincnek kellett volna megkezdenie az utat, s f. hó 1-én a dévai ügyészségi fogházba 3 havi hűsülésre bevonulni, éppen a vetélytársa testén általa okozott súlyos természetű fogyatékosság miatt. De nem tudta lelkén elviselni e vereséget, 12 nappal előbb úgy össze-vissza verte egy doronggal Kiss Lajost, hogy az 2 napi kínlódás után a dévai, közkórházban meghalt. Furkát, kinek május 7-én a katonaságnál is be kellett volna tényleges szolgálatra vonulni, hármas bevonulásképen Papp Jenő vizsgálóbíró letartóztatta s vizsgálati fogságba helyezte.

   Pesti Hírlap, 1904. október 13.(Tűz.)
   Déváról jelentik: Csernakeresztúron a Herczeg Sándor földbirtokos tulajdonát képező nagy malom teljesen leégett. A tűz az éjjelkeletkezett és átcsapott a faszerkezetre, úgy, hogy egy óra alatt az egész épület lángokban állt. Az összes berendezés, a gabona- és lisztkészlet szintén elpusztult. A kár körülbelül 12.000 korona és csak igen kis összeg volt biztosítva.

   Pesti Hírlap, 1906. szeptember 22. (Százezer koronás tűzkár.)
   Déváról jelentik: Csernakeresztúr községben csütörtökön este óriási tűzvész pusztított, amelynek sok ház esett áldozatul. A tűz Herczeg Sándor magyar földbirtokos udvarában keletkezett. Az oláh lakosság eleinte tétlenül nézte a tüzet, csak mikor az ő házaikra csapott át a tűz, látott az oltáshoz. A tüzet a dévai tűzoltóság oltotta el. A kár meghaladja a 100.000 koronát. A csendőrség megindította a vizsgálatot a tűz keletkezésének kiderítése céljából.

   Előre, 1906. november 24. Az örökség átka.
   Déva mellett Csernakeresztúr községben Furka, Jánosné gazdag öregasszonyt házában meggyilkolva találták. A hulla már oszlásnak indult. A vizsgálat megállapította, hogy a gyilkosságot az özvegy unokaöcscse, Furka Zsigmond követte el, akire az özvegy egész birtokát íratta, élvezeti jogának fenntartása mellett. Mivel azonban a fiatalember minél hamarabb szerette volna a birtokot tulajdonába venni, nagynénjét kegyetlen módon, még csütörtökön, késsel megölte és a hullát a házban elrejtette.
   Mikor a hulla már oszlásnak indult, a bűz miatt a szomszédok nyugtalankodni kezdtek és feljelentést tettek. Furka megszökött és ennek következtében a gyilkosság kiderült. A megszökött gyilkosnak a rendőrség nyomában van.

   Magyarország, 1907. június 26.
   Déváról táviratozzák. Tegnap nagy vihar vonult végig Hunyadvármegyén némely helyen dió nagyságú jégesővel, mely a bőségesnek ígérkező termést, különösen Piski környékén, tönkretette. Legtöbbet szenvedtek Piski, Tompa, Bácsi, Batiz, Kalán, Petrény és Tóti községek. A termés le van verve és a földön fekszik. Csernakeresztúron a villám beütött egy istállóba és az ott lévő hét darab marhát megölte és a csűrt felgyújtotta

   Hivatalos Közlöny, 1908. január 1.
A dévai magyar királyi tanítóképző-intézet igazgatósága jelenti, hogy Horváth Béninek, aki Csernakeresztúron (Hunyad m.) 1889. aug. 15-én született, róm. katholikus vallású és magyar anyanyelvű, a dévai áll. tanítóképző intézet 1905/6. évfolyamának első osztályáról bizonyítvány másodlatot adott ki.

   Déva és Vidéke, 1908. február 8. Kiállítás Csernakeresztúron.
  A csernakeresztúriak nagy hálával tartozhatnak a kormánynak, amelynek rendeletéből Németh Jenő gazdasági tanár (lapunk munkatársa) ott ez évben is kézimunka tanfolyamot rendezett. Németh Jenő szaktanár és Keresztes Sándor csernakeresztúri tanító igazi lelkesedéssel és nagy szakértelemmel buzgólkodtak azon, hogy a csernakeresztúriak a kézi munkához szükséges ügyességet és szakértelmet, megszerezzék.
E kézi munkák eredményét folyó hó 9-én mutatják be a csernakeresztúriak az általuk rendezett kiállításon. A kiállítás a megfelelő ünnepélyességgel egybe kapcsoltan nyittatik meg, és mint értesülünk azon Dénes Károly kir. tanfelügyelő is részt vesz.

   Déva és Vidéke, 1908. február 22. Kosárfonó tanfolyam Csernakeresztúron.
   Németh Jenő gazdasági szaktanár a folyó évben Csernakeresztúron rendezett kosárfonó tanfolyamot. A nép kulturális és anyagi érdekeinek ápolását hathatósan mozdítja elő az ő tevékenysége, melylyel minden esetben azon községeket keresi fel, ahol magyarság is van, mert a felekezeti féltékenység s a magyar intézményektől való tartózkodás a tiszta ro¬mán községekben lehetetlenné teszik bármily üdvös akciónak is a keresztülvitelét.
   Másfelől értékes sikereket csak ott bír felmutatni, ahol lelkes támogatókra talál. Ha a községben nincsenek lelkes segítő társak, mint volt Bácsiban Botha Sándor ref. lelkész, Alpestesen Csősz Gábor tanító és Bakcsy Lajos körjegyző, Csernakeresztúron Keresztes Sándor és neje, kik fáradságot, sőt anyagi áldozatot sem kímélve, a legmesszebbmenő ügybuzgalommal munkálkodtak a tanfolyamok sikere érdekében, akkor az eddig látott sikereket felmutatnia lehetetlen.
   A múlt évben rendezett bácsi-i és alpestesi tanfolyamok sikerei igazolták, hogy a háziipari tanfolyamok rendezése üdvös eredményekkel jár és a tanfolyamok rendezésére igen alkalmas községek vannak Hunyadvármegyében.
   Igazolták azt is, hogy a tanfolyamok a nép anyagi jólétét hathatósan előmozdítják, mert a tanfolyamokon kiképzettek a kenyérkeresetnek egy tisztes és hasznos ágát tanulják meg s a gazdasági munkáktól felmaradt, de különösen a téli időt hasznos munkára használhatják fel.
   E mellett az akció az erkölcs ápolását is szolgálja, mert elvonja a népet a kocsmázástól, a tétlenségtől, a bűnös cselekedetek ezen melegágyaitól.
   A csernakeresztúri tanfolyam mindössze 20 napig tartott s azon 10, legényszámba menő ifjú vett részt. A 20 nap alatt készült 79 drb. takarmányozó kosár, 39. drb. szőllőszállító kosár, 3 drb ruháskosár, 1 drb egész kocsikas, 2 drb oldalkocsikas, 27 drb karkosár és egy pár drb igen szép díszkosár.
   A tanfolyam az elkészített tárgyak ünnepélyes kiállításával záródott be február 9-én, melyen részt vettek Dénes Károly kir. tanfelügyelő nejével és édesanyjával, Sarudy Ottó áll. tanítóképezdei igazgató, Benkő András kir. s. tanfelügyelő, Balázs Béla tanítóképezdei tanár, Botha Sándor bácsii ref. lelkész, László Zsigmond kisbarcsai ref. lelkész, a kisbarcsai áll. tanító. Csősz Gábor alpestesi tanító, Bakcsy Lajos körjegyző, továbbá az alpestesi és csernakeresztúri intelligenczia és a dévai csángótelep lakosságának jelentékeny számú tagja Zsók István vezetése alatt. Az ünnepély a Hymnusszal kezdődött és tartalmas programmal folyt le. Német Jenő meggyőző évekkel teljes beszéddel buzdította a lakosságot, hogy folytassák s ápolják a megkezdett munkát.
   Meleg és elismerő köszönetét nyilvánította Keresztes Sándor áll. tanítónak, ki valóban fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki a tanfolyam érdekében. Dénes Károly kir. tanfelügyelő szintén buzdító beszédet intézett a lakossághoz és az ifjúsághoz.
   A község lakossága nevében Keresztes Sándor tanító felkérte Német Jenő gazd. szaktanárt, hogy juttassa el a község hálás köszönetét Darányi Ignác földmivelésügyi miniszternek a tanfolyam engedélyezéséért s az anyagi támogatásért. Az ünnepélyen igen szép szavalatokat és énekdarabokat hallottunk. Utóbbiak között szép kurucdalokat is. Az ünnepély Darányi miniszter és Németh Jenő éltetésével ért véget. A készült tárgyak a készítőknek a földmivelésügyi miniszter ajándékaképpen kiosztották.

    Pesti Hírlap, 1908. március 28. (Rejtélyes gyilkosság.)
  Déváról táviratoztak: Furka János csernakeresztúri lakost a Csernakeresztúr mellett elvonuló vasúti töltés mellett halva találták. Furkát a mozdony kereke ölte meg. A rendőri nyomozás megállapította, hogy a halottat előbb megfojtották és csak azután tették a sínekre,hogy magukról a gyanút elhárítsák. Furka János gazdálkodó ember volt és vagyonos ember hírében állott. A csendőrség a tettesek nyomában van.

   Déva és Vidéke, 1908. április 25. Magyarosodás.
   Csernakeresztúrnak a múltban eloláhosodott magyarsága visszatér ősei egyházába. Úgy halljuk, hogy a közelmúltban történt tömeges áttérést közelebbről ismét többen fogják követni. Ebből az alkalomból f. hó 20-án az állami iskola tantermében lélekemelő ünnepség folyt le gazdag programmal. Az ünnepélyen megjelentek Dénes Károly kir. tanfelügyelő, László Zsigmond ref. lelkész, Benkő András kir. s. tanfelügyelő, Németh Jenő gazd. szaktanár és község intelligencziája.
Dénes Károly kir. tanfelügyelő nagyszabású beszédet intézett az újból reformátusokká lett lakosokhoz, kik kitörő lelkesültséggel fogadták beszédét. Ezen szép eredmény örökké dicsőségére válik a csernakeresztúri kitűnő áll. elemi iskolának. Az ügynek lelkes apostola Herczegh Sándor csernakeresztúri birtokos is, ki az állami iskolának régóta gond. elnöke és a magyarság lelkes vezére.

   Pesti Hírlap, 1908. május 27. (kivonat).
  Az EMKE jelentése rámutat arra, hogy az illetékes egyházi főhatóság és a magyar állam közös szervező munkája és áldozata alapján a korábban visszatért hunyadmegyei kisbarcsai magyarokhoz f. évi március 15-én ismét csatlakozott a szomszédos Csernakeresztúrról 25 eloláhosodott család.

   Az Újság, 1908-05-27. Kis életmentő. Déváról jelentik:
  Csernakeresztúron kis gyermekek fürödtek a megáradt Cserna folyóban. Egy nyolcz éves fiúcska mélyebb helyre lépett és az ár elkapta. A tizenkét éves Furka Ábris utána ugrott és a partra húzta a kisfiút. A kis életmentőt a községi elöljáróság megjutalmazta.

    Szászváros. 1909. március 11. (10). Új állami óvodák.
  Arról értesülünk, hogy a hátszegi egyesületi óvodát legközelebb átveszi az állam. A közel jövőben új állami óvodák fognak felállíttatni még Kudzsiron, Petrozsényben, Alpestesen és Csernakeresztúron. Az idén nyíltak meg a brádi, a rákosdi és a hosdáti állami óvodák. Bácsi községnek áll. óvoda felállítása tárgyában beadott kérelmét elutasította a miniszter, míg Lozsád községe kijelentette, hogy neki egyáltalán nem kell óvoda.

    Pesti Hírlap, 1910. február 17. (A falu rossza.)
   A hunyadmegyei Csernakeresztúr községben rettegett alak volt Furka Lőrinc, aki tolvajlásai miatt már ötévi fegyházat is ült. Karácsonykor szabadult ki a börtönből és azóta a községben naponta okozott valami galibát. Kedden két rokonára, Furka Dénesre és Pálra támadt, kik erre a támadót megrohanták és botjaikkal addig verték, mig meghalt. A gyilkosokat a csendőrség elfogta.

   Szászváros, 1910. április 28. Csángótelepítés.
  Megemlékeztünk lapunkban arról, hogy az állam Sztrigyszentgyörgyön csángótelepítés céljaira több kisebb birtokot megvásárolt. Amint értesültünk, a telepítés már megkezdődött s az első, mintegy 40 családból álló csángó-csoport már meg is érkezett Sztrigyszentgyörgyre.

TAJ0

                                                                                                   

                                                                                                               Az elindulás

   A csángókérdés. Írta: Lajos Dénes. (kivonat)
   Pesti Hírlap, 1911. június 9. 185. szám.
   A magyar társadalom, magán viseli a magyar ember természetét. Könnyen lobban fel és áll be valamely eszme szolgálatába, de épen ilyen könnyen ki is alszik lelkesedése. Ez a szalmaláng-természet az oka annak, hogy annyi szép eszme, annyi nemes gondolat nem valósulhat meg, amit kevés kitartással és valamivel több akaraterővel a nemzet javára dúsan lehetne gyümölcsöztetni. Itt van napjainkban mindjárt a székelykérdés, annak megoldására száz és száz határozatot hoztak különféle társadalmi egyesületek, de végrehajtásáról egynek sem gondoskodtak. És itt van a székelykérdés szülőanyja, a csángókérdés, amit már el is felejtettünk. Napjainkban a csángókérdés ismét felszínre került. Nemrégen a Pesti Hírlap foglalkozott az egyetemes csángóügynek egy részletével, a Hunyad-vármegyei csángótelepítéssel a vármegyében dúló politikai felfordulással kapcsolatban. A helyes és nemes intenciójú cikknek információi azonban tévesek, s azok rektifikációra szorulnak, ami e cikk keretében meg fog történni, s amit az ügy nagy nemzeti jelentősége meg is követel, mert ilyen országos fontosságú kérdésben egy pillanatig sem szabad a nagy ügy legkisebb nüánszának is a tendenciózus pártpolitika homályában lennie.
   Harminc esztendővel ezelőtt a csángókérdés uralta úgyszólván az egész magyar közéletet. Könyvek, röpiratok foglalkoztak a csángók sorsával; a képviselőházban interpellációk követelték a kormánytól a csángók visszatelepítését; egyesületek alakultak a csángók szeretetének, támogatásának jegyében, s a csángó-visszatelepítési akció Odescalchi Arthur herceg kezdeményezésére és vezetése mellett 1883-ban meg is indult és akkor melegében a temesmegyei Székelykevén, Sándoregyházán és Hertelendyfalván csángótelepeket létesítettek. A csángótelepítést a nagy nemzeti felbuzdulás nyomása alatt a kormány vette a kezébe, s az eltelt huszonnyolc esztendő alatt sikerült is - két állami csángótelepet létesítenie Déván és Vajdahunyadon, s a marosludasi telepen is elhelyeztek egy pár csángócsaládot.
   A társadalom és mindenkori kormányok örök bűne lesz, hogy a Bukovinában, Moldvában és Besszarábiában élt mintegy háromszázezer magyart a nemzetre nézve elveszni engedtek. A múlt század elején az utazók még számos magyar nevű és tiszta magyar lakosú falut találtak e tartományokban, de a besszarábiai, moldvai magyarok már ekkor panaszkodtak a tűzzel-vassal való eloláhosítás miatt. Az oláh hatóságok által akvirált olasz papok a kormány által adott utasítás értelmében valóságos irtóhadjáratot indítottak a magyarok ellen, s hogy milyen sikerrel járt munkájuk, bizonyítják a harminc esztendő előtt keletkezett csángólázt előidéző könyvek és röpiratok, melyek Gegő Elek, Jerney János és mások helyszínen szerzett tapasztalataival szemben már csak százötvenezer magyarról szólónak, s azokról is úgy írnak, mint akiket csak sürgős beavatkozással és hazatelepítéssel lehet megmenteni attól, hogy az oláh erőszak meg ne fossza őket nyelvüktől, vallásuktól és nemzeti jellegüktől és ne asszimilálja végleg a magyar nemzet pótolhatatlan veszteségére.
   A harminc esztendő előtti nemzeti felbuzdulás vajmi kevés eredményt mutatott fel, s csak természetes, hogy azóta Besszarábiában az akkor már alig hallható magyar szó végleg elnémult…
    A bukovinai csángók.
   Abban a rettenetes lelki és testi kálváriában, melyben a Kárpátokon túl lakó csángó testvéreink a nemzetre nézve lassanként elvesznek, csak a bukovinai csángók tudták magukat napjainkig magyarokként fenntartani. Az ő helyzetük, igaz, lényegesen különbözik a moldvai csángók helyzetétől. Bukovinai múltjuk még csak másfél százados, s abban a szerencsében részesültek, hogy utóbb osztrák fennhatóság alá kerültek….
   Az első csángó telep Fogadj isten nevet kapott, s következett utána Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Magyarfalva és Boldogfalva. A két utóbbi lassanként elpusztult, ellenben a másik öt máig is fennáll, nagy részben változatlan, lüktető magyar szellemmel. A bukovinai csángók száma ma tizenkétezret tesz ki. A községek közül legnagyobb Hadikfalva; lakosainak száma 4—5 ezer; Andrásfalva 3—4 ezer; Istensegíts 2 ezer; Józseffalva 900—1000 és Fogadjisten 100—150 magyar lakossal. Az öt község Radautz környékén az orosz határ mellett fekszik. Közigazgatásilag Andrásfalva a radautzi, Hadikfalva, Istensegíts a szucsavai, Fogadjisten a szerethi és Józseffalva a gurahomorai kerületi kapitánysághoz tartozik. Fogadjisten és Józseffalva az utolsó pár évtized alatt vegyes lakosságúvá változott, sőt a magyarság határozottan kezd tért veszíteni bennük, míg a másik három tiszta magyar község. Fogadjistenben és Józseffalván az oláhok lassan, de biztosan terjeszkedni kezdenek, s az eladásra kerülő csángó birtokot oláh kormány-támogatással éppen úgy kezdik megvásárolni, mint Erdélyben a magyar birtokokat az Albinának vagy más pénzintézetnek a segítségével. Az intenció itt is, ott is egy: kihúzni a magyar ember lába alól a földet.
   A bukovinai csángónak az osztrák fennhatóság alatt nem kell küzdenie nemzetiségéért. A német nyelv tanítása kötelező iskoláiban, a hatóságok nyelve is német, de ezentúl teljességgel nem törődnek vele, hogy a csángók mit csinálnak, milyen nyelven imádják istenüket, vagy milyen nyelven tanítják gyermekeiket az iskolában. Ez a magyarázata annak, hogy a bukovinai csángók másfél század elmúltával is nyelvben, szokásokban, gondolkozásban és kultúrában tiszta magyarok maradtak. A nép római katholikus, csak Andrásfalván van mintegy 400 református. Vezetői a saját vérükből származó papok és tanítók, kiknek elévülhetlen érdeme a magyar szellemű kulturális fejlődés, s nekik köszönhető, hogy a nép el nem széledt, el nem oláhosodott, hanem tömörülve erős magyarrá fejlődött. Ennek az ellenálló képességnek kifejlesztésében és fenntartásában nagy része volt Druzsbáczky Józseffalvi plébánosnak, aki 1848-ban a Lenkey-huszárokat átvezette a Kárpátokon. Ez a derék férfi nemcsak saját híveinek, de az egész bukovinai csángóságnak is lelkes vezetője, irányítója volt.
   Iskoláik községi iskolák, a modern kor követelményeinek mindenben megfelelőek, sőt sok magyarországi iskolát túl is szárnyalnak. Andrásfalva hatosztályú népiskolája például emeletes épület, melynek úgy berendezése, mint szelleme a legkövetelőbb magyar igényt is kielégíti. A bukovinai csángó értelmes, intelligens, fogékony lelkű, tanulni vágyó, szorgalmas és munkabíró nép, írni és olvasni 70 százaléka tud. Kiváló magyar érzése mellett erős asszimiláló képessége is van, amit igazol az a körülmény, hogy közöttük igen sok német, oláh és szláv nyelvben és érzésben tiszta magyarrá lett. A Zsók, Nyisztor, Urszulean, Weber, Roth, Schmidt, Nunweiler, Zemüller, Kossler, Sepniczky, Ursiczky családok közöttük ma törzsökös csángóknak tartják magukat, s sértésnek veszik, ha valaki idegen eredetükre célzást is tesz.
   Másik említésre méltó faji tulajdonsága a bukovinai csángóknak a szaporaság. A gyermekrendszer ismeretlen fogalom előttük, sőt arról beszélni is vétek és bűn. Statisztikai adatok tanúsága szerint a családonkénti átlagos lélekszám 6—7 között váltakozik. A nő 30 éves átlagos kora mellett az átlagos szülés száma 7, s a született gyermekek 64 százalékát felnevelik.
   Nem szép típusú, de egészséges, erős faj. Foglalkozás szerint őstermelő a csángó. Istensegítsen és Andrásfalván a szarvasmarha tenyésztés, Hadikfalván a lótenyésztés, Józseffalván a földművelés a főfoglalkozás. A józseffalviakban és istensegítsiekben szembeötlő kertészkedési hajlam mutatkozik. A hadikfalviak és andrásfalviak erős fuvarosok, aminek oka egyfelől az, hogy egész Bukovinán keresztül csak egyetlen számbavehető vasúti vonal vezet, s a közlekedési eszközök hiányát az élelmes csángók kihasználták, amit annál könnyebben tehetnek, mert a radautzi császári ménes közelsége következtében messze vidéken páratlanul szép lóállományuk van.   
   Földjük nagy része termékeny, főként a Szucsáva völgyében fekvő négy falué, de a föld ma már nagy szaporaságuk miatt elégtelen a nép eltartására. Ezért kénytelenek a nyári idő nagy részét napszámban eltölteni a felső moldvai bojárok birtokain. Az oláhországi parasztlázadás óta a nép javarésze már nehezebben kap munkát Moldvában, mint ezelőtt. Különben is felette silányul fizetik ott a munkát és elképzelhetlenül rosszul élelmezik a munkást, ugyannyira, hogy 3—4 havi munka után alig visznek haza valamit a munkabérből. Sőt az a veszedelem is fenyegeti őket állandóan, hogy a részrehajló oláh hatóságok jogigényeiket semmi védelemben nem részesítik, s így a munkaközvetítő zsidó ügynökök és a magyargyűlölő gazdasági tisztviselők igen gyakran még azt a szűk bért is elpanamázzák tőlük, amire keservesen rádolgoztak.
   A bukovinai csángó községek tisztasága, rendezettsége előrehaladott kultúráról tesz tanúságot, s a piszkos kunyhókból álló oláh községek között annyira kirívó, hogy az ember szinte elképzelni sem tudja, hogy a szomszéd községben lakó csángók és oláhok egy államnak lakói.
Az említett öt bukovinai falu csángón kívül él még Bukovinában mintegy húszezer magyar, úgy hogy a bukovinai magyarság száma mintegy harmincezret tesz ki. Ezek azonban szétszórva élnek az oláhok és németek között, s magyar nemzetiségi jellegüket az élet súlyos terheinek nyomása miatt nem tudták úgy megóvni, mint a mádéfalvi veszedelem menekültjeinek utódai. Azért ezek között is igen sok van, akik utódról-utódra végrendeletileg hagyták magyarságuk megőrzését és a Magyarországba visszaköltözés kötelezettségét, ami egyformán álma, vágya és törekvése a bukovinai és moldvai magyarságnak.

TAJ1


      A csángó telepítések.
   A Magyarországon élő csángók közül a gyímesi csángók őslakói földjüknek. A Brassó-vármegyei hét csángó falu, az u. n. Hétfalu már telepítésnek az eredménye. Az újabb kori telepítések az 1883. évben fellángolt csángóláznak a következményei. A telepítés, mint már említettük, herceg Odescalchy Arthur kezdeményezésére társadalmi útón indult meg, s a Temes vármegyében eszközölt telepítések sikerrel is jártak. Az állam ezután kezdett a csángó telepítés fontos kérdésével foglalkozni, s a Temes-vármegyei telepítések után az első állami csángó telep húsz év előtt Déván létesült, s a múlt évben fejeződött be.
   A dévai telepre százötven csángó családot telepített be az állam, s egészen új városrészt alapított belőlük. A második állami csángó telep Vajdahunyadon létesült huszonöt családdal, s a marosludasi telepen is elhelyeztek néhány családot. Ez az állami telepítés azonban sikeresnek nem mondható. Nem azért, mintha a telepítési anyag, a csángók, mindenképen nem volnának alkalmasak és érdemesek a telepítésre. Sőt ellenkezőleg, a csángó az egyetlen magyar faj, amely az erdélyi nemzetiségi vidékeken mint telepes, nemzeti és kultúrmisszió teljesítésére is mindenképen megfelelő. Hiszen ha évszázadokon keresztül az államot alkotó oláhság között is meg tudta védelmezni nemzetiségét, sőt asszimilálta is az idegen fajokat, akkor a magyar állam intenzív védelme mellett Erdélyben egyenesen nemzeti misszió teljesítésére van hivatva. Az állami telepítés sikertelenségének oka a gyakorlati élettel nem számoló rendszerben keresendő. Az állami telepítés rendkívül súlyos terheket ró a telepesekre, s előfeltételei már magukban hordják a sikertelenséget. Az állami telepesnek ugyanis legkevesebb 5—6 ezer korona vagyona kell hogy legyen, amivel telepét elfoglalhatja, berendezheti. Hol marad ezenkívül a megélhetéshez és a gazdálkodáshoz szükséges forgótőke, valamint az évi törlesztési összeg? Hiszen dicséretes dolog, hogy a fizetni nem tudó telepeseknek határidőt és újabb fizetési kedvezményeket adnak, de ez a fenyegető anyagi romlásnak csak kitolását és nem végleges elhárítását jelenti. Ez az oka annak, hogy sem a csángó, sem a magyar telepítés Erdélyben nem felelt meg a hozzáfűzött várakozásnak, s a nagy megfontolás és hosszú tétovázás után csigalassúsággal létesített telepekről is a telepeseit megszökteti. Erdélyben például a telepítési célokra vásárolt birtokok tekintélyes része még ma sincsen benépesítve, s az állam kénytelen-kelletlen beállott házilag gazdálkodó földbirtokosnak, sőt ez idén például a Hunyad vármegyei marossolymosi telepítésre megvásárolt birtokát bérbe akarta adni, s hajszálon múlt, hogy az oláhok ki nem bérelték. Több más birtok, mint az alpestesi és folti kincstári kezelésben emészti fel egész jövedelmét.
   Az állami telepítések eddigi sikertelenségének másik oka a bürokratizmus és határt nem ismerő lelkiismeretlenség. Az új dévai csángótelep házait bár megyeszerte elolvadó házaknak hívják, mert a teljesen rossz anyagból épült házak, gazdasági épületek egymásután dűlnek be, vagyis amint, a csángók igen találóan mondják: elolvadnak. A telepek építkezései határozottan azt a benyomást keltik, mintha a vállalkozó üzleti hasznának növelése céljából készülnének ezek az épületek. Ne csodálkozzék tehát senki, ha úgy a csángó, mint a más állami telepítések rosszhírűek és éveken keresztül folytatott kísérletezések után sem hozzák meg a kívánt eredményt.
   A Magyarországon eszközlendő telepítéseknél elsősorban arra kell törekednie az államnak, hogy annak nemzeti jelentősége legyen. Nemzeti jelentőségű pedig csak akkor lesz a telepítés, ha azt nemzetiségi területen végzik és a telepes anyag kellő erkölcsi garanciát nyújt arra, hogy a nemzetiségek állandó ostromának ellenáll, sőt azokat asszimilálja. Erre a legalkalmasabbnak minden eddigi kísérletezés tanúsága szerint a csángó nép látszik. Hunyad vármegyében, hol a lakosság 82 százaléka oláh, egyesek a telepítésnek ezt a princípiumát már felismerték s látva azt, hogy az államnak egy-egy telep benépesítéséhez évtizedes fontolgatásra van szüksége, — mialatt a még meglevő magyarságot is az oláh tenger egyre növekedő dagálya elnyeli, — társadalmi úton vették kezelésbe a csángótelepítés kérdését. Az akció élére Barcsay Andor országgyűlési képviselő állott, kinek közbenjárására a koalíciós kormány Szabó Imre pénzügyigazgatóság mellé rendelt számvevőséghez beosztott számtisztet, aki néprajzi tanulmányaival a szakirodalomban jelentős sikereket ért el, kiküldötte a bukovinai csángók viszonyainak tanulmányozására 1908-ban. Szabó Imre jelentései alapján elvben a kormány elhatározta a Hunyad vármegyében megkezdett csángótelepítés folytatását, vásárolt is Marossolymoson, Alpestesen, Folton és Alsófarkadin összesen 5800 kat. hold birtokot, de azután a földművelésügyi minisztérium telepítési osztályában, melynek vezetője Lovas Sándor miniszteri tanácsos érthetetlen aversióval viseltetik a csángók iránt, s megint felülkerekedett a fontolgatás, tétovázás és határozatlanság, s a telepítés sürgős munkája megakadt. A munka sürgős a csángók és a magyar nemzet szempontjából egyaránt. A csángók földje ugyanis, mint említettük, ma már elégtelen a megszaporodott nép eltartására. Bukovinában földet szerezni szinte lehetetlen, mert az oláh földjét el nem adja, sőt ellenkezőleg maga is venni szeretne. A bukovinai csángó tehát, aki évszázadokon keresztül anyagilag is fel tudta venni a küzdelmet a körülötte élő nemzetiségekkel, ma már kényszerítve van arra, hogy az eddigieknél más megélhetési források és módozatok után nézzen. Így ébredt fel lelkükben a Bukovinából való elköltözés vágya és erősödött olthatatlan szomjúsággal az őshazába visszaköltözés gondolata. Táplálta ezt a gondolatot az első csángótelepítés és ellenállhatatlanul fokozta a viszonyaik, életmódjuk iránt meg-megújuló érdeklődés. Mikor Szabó Imre megjelent közöttük, egyszerre az öt falu csángó népe hajlandónak mutatkozott egész élete fáradságos munkája gyümölcsének, birtokának otthagyása árán is haza jönni, csakhogy a lelket sorvasztó idegenből őshazájában telepedhessék meg. Mert a mai kozmopolita világfelfogás terjedése dacára is akadnak még fajok, melyeknél a honvágy nemzedékek kihalta után is erősebb minden más érzésnél. A csángótelépítés folytatásának megakasztásához talán a politikai zavarok is hozzájárultak. Ezt azonban egész határozottsággal nem állíthatjuk. A szomorú tény az, hogy akkor, amikor tizenkétezer bukovinai csángó a magyar államhatalom megváltó kegyelmében bizakodva ősei által elhagyott hazájába visszatérni készült, az állam elfeledkezett róluk. Ennek következtében alakult meg azután a Hunyad-vármegyei csángó-telepítési érdekeltség.
   A legújabb csángó telepítés.
   Az állami csángótelepítési tervek elnémulásáról kétségbeesetten értesültek az ősi hazájukba készülő csángók. A felébredt kivándorlási ösztönt élesztgette és élesztgeti az egyre jobban fokozódó elégületlenség, s most már a szorgalma és munkássága szerint boldogulni akaró csángó semmi szín alatt sem akar Bukovinában tovább gyötrődni. Ezt a nyugtalanságot észrevette a bukovinai osztrák hatóság, de nem kerülte el figyelmét a lesben álló és a szláv tartományokra éhes Oláhországnak sem.
— A csángók elkerülnek Bukovinából? — kérdezi az osztrák. — Hát jó, menjenek, hiszen úgyis gyanús nép voltak.
— A csángók elkészülnek Bukovinából? — kérdezi az oláh. — Hát jó, menjenek, legalább földjüket jutányosan megszerezhetjük.
— De ne a magyarságot erősítsék, —mondja az osztrák és az oláh, mintha összebeszéltek volna. — Majd gondoskodunk arról, hogy ha menni akarnak, jó messze menjenek, ahol reánk örökre veszélytelenek lesznek.
És megjelentek a bukovinai csángó falvakban a kanadai ügynökök, akik tejjel-mézzel folyó kanaánt ígértek és ígérnek véreinknek Kanadában. Száz dollárért százhúsz hold elsőrendű termőföld! — csábítják a derék munkás csángót az ügynökök és fájdalom, sokan lépre mennek. 1910-ben kilencven, 1911 tavaszán 78 családfő vándorolt ki Kanadába, azzal a szándékkal, hogy családját is később magával viszi, s talán mind el is megy, ha az időközben Hunyad vármegyében megalakult Csángótelepítési érdekeltség fel nem tartóztatja ezt a készülőben levő rettenetes folyamatot.
Barcsay Andor képviselő bámulatos bátorsággal és hatalmas akaraterővel és agilitással állott útjába ennek a veszedelmes tervnek. Megalakította a települni szándékozók bevonásával társadalmi úton a csángó visszatelepítési érdekeltséget, s rendkívüli fáradságot és munkát igénylő akciójában nélkülözhetlen segítőtársaiul szegődtek hozzá a már említett Szabó Imre és B. Szabó István dévai lapszerkesztő, dévai kórházi gondnok. Rothadt közállapotainkat élénken jellemzi, hogy a csángóügynek e két lelkes hívét, mióta a mostani kormány minden közéleti tevékenységet a pártpolitika kicsinyes, rút szemüvegén keresztül bírál meg, Szabó Imrét érdeknélküli lelkes rajongása jutalmazásául Déváról áthelyezték Aranyosmaróthra, B. Szabó Istvánt pedig állásától felfüggesztették.
   A telepítési érdekeltség gyorsan munkához látott és Sztrigyszentgyörgyön, Csernakeresztúron, Nagybarcsán, Lodzsádon és Gyalmáron 3600 hold földet lekötve megkezdette, illetőleg folytatta az állam által félbehagyott telepítést. A telepítési tervezet a következő: visszatelepíteni a bukovinai csángókat Erdélybe, elsősorban a nemzetiségi többségű Hunyad vármegyébe a Maros és a Strigy völgyébe, hogy az oláhok területi egysége megbontassák és ezen vonalon át Erdély belsején keresztül természetes és megszakítás nélküli összekötő vonal teremtessék a magyar többségű vármegyékkel. Ennek a telepítési vonalnak rendszeres, okszerű kiépítése megfelel a csángók sajátosságainak és természetének, mert az oláh népet, mivel évszázad óta velük együtt élnek, ismerik, nyelvüket értik, ellentétben a kormány által telepítési anyagul kiszemelt alföldi vagy dunántúli magyar néppel.
   Az ilyen módon alkotott első telep a sztrigyszentgyörgyi, melyet 46 csángó családdal 424 kat. holdon létesített az érdekeltség. Sztrigyszentgyörgy eloláhosodott magyar falu, körülbelül hat család maradt meg benne magyarnak és reformátusnak, a többi oláhvá és görög-keletivé lett. A telepítés jól bevált, a telepesek elégedettek, nyugodtak és boldogok.

TAJ2


   A csernakeresztúri telep.
   A második telep az egészen fiatal és most épülő csernakeresztúri a nagybarcsai fiókteleppel 2000 kat. holdat foglal el. Száznégy csángó család települt le itt, telve duzzadó reményekkel. Ez a falu történelmi múltú magyar falu. A Déva és vajdahunyadi útvonalon fekszik, Hunyady János gyalogos katonáiból telepített magyar falu volt. Teljesen eloláhosodott. Ma mintegy húsz református vallású magyar lakik még benne, de ezek sem tudnak magyarul. Az új telepesek kötelessége Hunyady János katonáinak utódait visszahódítani a nemzet számára.
   Száguldó automobil visz ki Déváról Csernakeresztúrra. Az automobilt tulajdonosa, az egyik legősibb és legmagyarabb erdélyi mágnáscsalád sarja, báró Kemény József vezeti, a csángók visszatelepítése ügyének lelkes bajnoka. A falu végén ideiglenes deszkabódék, mindenfelől határt jelző póznák mutatják, hogy itt nagy munka készül. Az érkező automobilt nagy tömeg férfi és asszony, de még több bámuló arcú gyermek várja. Amint megállunk, az automobilt egyszerre körülállják, s Bukovinában tanult háromszoros hoc-i mintájára háromszoros éljennel köszöntenek. Tisztelettudóan leveszi mindenki a kalapját, s előáll közülük a legöregebb, a legtekintélyesebb. Both Péter Simon, a csángó-bíró és a csángók sajátságos selypítő magyar beszédével pár szóval üdvözöl:
- Üdvöszlöm méltóságtokat, hogy a szegény cángók között megjelenni kegyeszkedtek.
- Éljen, éljen, éljen! — hangzik fel ismét székelyesen vontatott hangsúlyozással és megindulunk a csángó bíró vezetésével az épülő telep bejárására. A lakásokat még csak deszkabódék képezik, a házak helyét a kiásott fundamentum-gödrök jelzik. A gyermekek örömmel futnak előttünk, s egy-egy, csóvákkal kipécézett területen megáll három-négy is, s boldog büszkeséggel mondja:
- Ez a miénk. Itt lesz a mi házackánk. Both Péter Simonnal beszélgetésbe elegyedem. Középtermetű, 54 esztendős, őszülő, értelmes arcú, igazi csángó típus. Szaporán beszél, de nem bőbeszédű, s jóformán csak a kérdésekre felel.
- Nehezére esett-e, hogy ott kellett hagynia a földet, ahol született, s életének javát eltöltötte? — kérdezem tőle.
- Hálát adok az Istennek, hogy haza jöhettem. Mert mi, ha Bukovinába születtünk is, mindig Magyarországot tartottuk igazi hazánknak. Fiatalságomban nem sikerült hazajönnöm, de legalább most az Isten megadta érnem, hogy meghalni haza jöhetek.
Bukovinai életükről kérdezősködtem tőle. — Nem panaszolkodhatunk, instállom, hogy rosszul lett volna dolgunk. De mikor a nép szaporodni kezdett, széjjel kellett néznünk, hogy mihez kezdjünk, mert az a föld, ami öt-hatezer embert eltartott tisztességesen, kétszer annyit már nem tud eltartani. Aztán örökké haza vágytunk az őshazába. Végre Barcsay nagyságos úr, — áldja meg az Isten, — haza segített.
- Hát a többiek, akik ott maradtak, mit csinálnak?
- Haza készülnek, instállom, s ha nem jöhetnek haza, elmennek Kanadába. Istenem, az a Kanada! Mennyit kértem azokat, akik már elmentek, hogy maradjanak még ott, az Isten majd csak haza segít, de inkább hallgattak a lelketlen ügynökökre, akik eget-földet ígértek.
- Mi lesz velük, mi lesz velük abban a vad idegenben? — sopánkodik közbe egy öregebb asszony.
- Both Péter Simon szigorú tekintettel hallgatást parancsol, s azután folytatja:
- Ha százötven esztendeig várni tudtunk, míg az Isten reánk tekint, hogy haza jöhessünk, hát várhattak volna ők is még egy kevés ideig. Mert én hiszem, hogy hazajöhetnek rövidesen — ugye nagyságos úr?— fordult az öreg Barcsayhoz.
- Hazajönnek mind Simon, ne búsuljon, — nyugtatja meg Barcsay.
- Istenem, hallgasd meg! Bárcsak úgy lenne, — rúgják rá kórusban a körülállók.
- Hát az nem kedvetlenítette el az ott maradiakat, hogy az állami telepesek panaszoskodnak nehéz sorsuk miatt?
- Nem; úgy elfogta a csángót a hazatelepedési vágy, hogy állami telepesnek is elmenne. Uram, gondolja meg, hogy 150 esztendeig egy nyájban élt a falu csángósága, nyelvét, hitét megtartotta az idegenben, s most elszéledjen a világban? —ez istenkísértés volna. Mikor hazajövetelük körülményeit tudakoltam, az öregnek könnybe lábadt a szeme.
- Micsoda nehéz út volt az! — sóhajtotta. — három hétig tengelyen utaztunk, uram! három hétig, híjban fagyban. Nem adott az állam vasúti kedvezményt, pedig akkor három nap alatt itthon lehettünk volna. Éjjel barmainkkal bújtunk össze, hogy meg ne fagyjunk. Három kicsi gyermekecske meg is halt az utón, a sok viszontagság miatt.
  Itt meg kell jegyeznem, hogy ezeknek a csángóknak hazajövetelük alkalmával a kormány még vasúti kedvezményt sem adott. Akart-e adni, vagy nem, nem tudom, csak azt tudom, hogy Hunyad vármegye főispánja Mara László pártpolitikai szempontból ellenezte az utazási kedvezmény megadását, s így saját alkalmatosságaikon voltak kénytelenek utazni a 30 fokos hideg okozta szenvedések között.
  Beszélgetés közben bejártuk a telepet, ahol mindenütt dolgos kezek szorgos munkájának nyomai láthatók. Azóta már részben fel is épültek a csinos házak, gazdasági épületek. A munka folyamatát látva, egyszerre megértettem, hogy mi a különbség az állami telep és a telepítési érdekeltség épületei között, s nem csodálkoztam az állami telepesek elégedetlenségén. A telepítési érdekeltség telepén a csángók maguk építik épületeiket gyakorlati szakértelemmel. A házak fundamentumát a közeli vajdahunyadi vasgyár vassalakjából építik egy dévai építőmester segítségével. A felépítmény jól kiégetett téglából készül. Egy ház két szobából és konyhából áll, gazdasági épületet pedig mindenki tetszése szerint épít, rendszerint kőalapon, vakolt boronafából. A házilag történt építkezés biztosítja az építkezés jóságát és praktikusságát.
  A telepek hasonlóak az állami telepekhez. Itt is kétféle telep van: gazdasági és munkástelep. A gazdasági telep áll 10 kat. hold szántóból és háromnegyed hold belsőségből, a munkástelep 5 hold szántóból és háromnegyed hold belsőségből. Ezenkívül közös erdőjük és közös legelőjük van, aminek rendkívüli nagy gazdasági jelentősége van. A csernakeresztúri telepen minta bolgárkertész telepet létesített az érdekeltség, s a befőzésre alkalmas zöldséget a közeli dévai konzervgyár, amely itthon, teljesen ismeretlen, de Angol- és Franciaországban elismert neve van, és bármilyen nagy mennyiséget produkáljanak, előre leköti s igen figyelemreméltó jövedelmet biztosít a szorgalmas népnek. A gazdasági telepért 1500 korona, a munkástelepért 150 korona előleget fizetnek, s az évi törlesztés mindössze 179 korona.
   A befektetés és az évi teher között tehát óriási különbség van az állami és az érdekeltségi telepes között. Telepítésre vár újabban a gyalmári 475 és a lozsádi 233 kat. holdas birtok, amire az érdekeltség már előlegeket adott és jövő tavasszal szándékozik benépesíteni. Mindkét faluban szintén nagy nemzeti jelentősége van a telepítésnek. Gyalmár teljesen eloláhosodott falu, Lozsádon még a magyarság többségben van, de az egyke-rendszer átka már gyengíti a magyarság erejét. Rendkívül ügyes gondolat tehát a szapora csángóság telepítésével útját vágni a magyarság elpusztulásának.

TAJ3


  Déván telepítési iroda irányítja a telepítést és bonyolítja le a telepesek sok ügyes-bajos dolgát. Az irodát Barcsay vezetésével a már említett Szabó Imre és B. Szabó István látják el. Nincsen a napnak olyan órája, mikor ne volna csángó vendége az irodának. Nem csak a sztrigyszentgyörgyi és csernakeresztúri telepes csángók, hanem az állami telepesek is ide járnak tanácsért, útmutatásért. Valóságos gondviselésnek tekintik ezt az irodát, s teljes bizalommal keresik fel minden dolgukban. Az egyik gyümölcsfát, a másik vetőmagot, s az állami telepes akárhány telephelyet kér. Százával érkeznek a kérő, rimánkodó levelek Bukovinából, melyekből a honvágy kétségbeesése sír ki. Mindenki telepet kér, mindenki haza akar jönni. A tiszta írású levelek olvasásánál nem egyszer könny szökik az ember szemébe.
- Remélem, hogy teljesíteni fogja mielőbb egy hazájába szeretettel visszavágyó bukovinai magyar család hő óhajtását — írja Székely Ignác Fogadjistenből Barcsay Andornak. Istensegítsről Szentes Jóska, aki hat gyermek apja, így ír:
- Édes atyám is ott van már és vele egy testvérem és az én szívem is oda vágyik, szeretett hazámba telepedni meg velük. Józseffalváról a sok között a következő levél jött:
- Van szerencsém tudatni, hogy úgy mint én, Péter Ferenc huszár és Pap János józseffalvi földműves gazdák vagyunk és hazánkba vágyunk. Könyörgünk, hogy segítsenek haza és adjanak telepet, hogy hű fiai lehessünk hazánknak otthon, mint voltunk az idegenben is. Pap János földműves gazda, bír 3000 korona értékűvel és családi tagja áll 10 darabból, 4 fiú és 4 leány. Péter Ferenc földműves gazda bír 1600 korona értékűvel és családi tagja áll 8 darabból, 4 fiú és 2 leány. Ilyen és ehhez hasonló száz és száz levél van, sőt van egy levél Hadikfalváról, az osztrák helytartóságnak egy hivatalnokától, aki rossz magyarsággal írott levelében magát büszkén vallja csángónak és telephelyet kér.
Ez a rövid rajza ma a csángókérdésnek, mely kell, hogy érdekelje és munkára serkentse a társadalmat és államot egyaránt. Az érdekeltségi telepítés jelentőségének fokmérője az oláhok között keletkezett izgalom és ellenakció. Bámulatos magas áron vásárolnak össze Hunyad vármegyében minden eladásra kerülő kis- és nagybirtokot, s azokat parcellázzák és telepeket alkotnak rajtuk. A gyalmári telepítés ellensúlyozására Algyógyfelfaluban létesítettek telepet, a sztrigyszentgyörgyit a brettyei, a dévait a szántóhalmi telepítéssel akarják paralizálni. A csángó telepítésre az altruista banknak és az államnak megadta az irányítást a hunyadmegyei érdekeltségi telepítés, mely mindenféle támogatásra érdemes és valóban páratlanul álló nemzeti szolgálatot teljesít. A csángó népben rejlő bámulatos nemzeti érték ki nem használása meg nem bocsátható bűne lenne államnak és társadalomnak egyaránt. Ma, amikor a kivándorlás miatt naponként fogy a magyar nemzet, főként a nemzetiségi vidékek magyarságának új, érintetlen erőkkel való felfrissítése nemzeti kötelesség. A belügyminisztérium kezelésében mintegy 200 ezer korona hever abból a pénzből felhasználatlanul, amit herceg Odescalchy társadalmi akciója a csángóit visszatelepítésére összegyűjtött. Az Akadémia kezelésében is van rokoncélú tekintélyes összeg. Ezeknek felhasználásával a megindult és nagy reményekre feljogosító társadalmi akció fáradságos munkáját igen szépen lehetne támogatni. Akár társadalmi úton, akár az altruista bank közbejövetelével, vagy pedig külön állami beavatkozással ebbe a kérdésbe sürgősen bele kell nyúlni, a bukovinai csángóságot haza kell telepíteni, és a haldokló moldvai magyarságnak segítségére kell sietni.

                                                                                         HÍREK 1911

    Pesti Hírlap, 1911. július 13. Hunyadmegyei képek. (kivonat)
   Teljesedett tehát az oláh kívánság és a hunyadmegyei oláh tengerbe jó ideig nem kerül az állam jóvoltából magyar sziget. De a magánvállalkozás, amely persze a maga üzleti hasznát nézi és talán súlyos terheket ró néha a telepesekre, szintén érzi a félelmetes oláh hatalmat s megbénulva végzi a dolgát. Mi ez a magánvállalkozás? Óh, senki se gondolja, hogy ez rajongó magyar érzések diadala! Nekünk nincsenek fanatikusaink, akik nemzeti célokra százezreket áldoznak, s szinte érthető, hogy a legnemesebb cél mögött is üzleti érdek rejlik. El kellett ezeket mondani e helyütt, hogy a magántelepítés alatt mindenki üzletet értsen, de egyszersmind lássa meg az üzlet mögött azt a becsületes magyarcélt is, amelyért szívesen felejtjük, hogy az üzleti üzlet...
   Ez a magántelepítés abból áll, hogy veszendőnek indult magyar birtokokat megvásárolnak és e birtokokon csángókat és magyarokat telepítenek. Az állam is így tesz, de a földet a beszerzési áron és a telepítési költségek elengedésével adja, míg a magántelepítési akció — noha Hunyad megyében minden elismerés megilleti, — üzleti jellegénél fogva nem követhet ilyen elveket. De a jelenlegi időpontban, amikor a földművelésügyi minisztérium mélységesen elszomorító telepítési politikája következtében a magyar föld visszahódítása szünetel, örülnünk kell, hogy legalább szórványos esetekben a tőke szolgál igazi nemzeti célt. Különösen ki kell emelnünk egy lelkes fiatal állami tisztviselőnek, Szabó Imre számtisztnek e téren szerzett érdemeit. Szabó — noha az oláh vezéreik óhajára maga az állam üldözi, amiért mellékfoglalkozásképp nagy gazdasági és ethnográfiai tudással intézi a magyar telepítés ügyét — szép eredményeket ért el s ha a telepesek kibírják a vállalt terheket, egymaga többet tett a magyarságért, mint tíz kormány valamennyi főispánja. A telepesek — akár államiak, akár magánosok — túlnyomólag csángók. Hasznos elem, bár kissé koldus természetű, de minden bűne mellett egy csángó, ha új telepes is, akár tíz oláh árán is itt tartandó.
   Az állami telepítések szünetelése közben — 1910-ben — megindult a magántelepítés. Barcsay Andor képviselő kezdte az imént említett Szabó Imre számtiszttel, az Országos Központi Hitelszövetkezet és a Kisbirtokosok Földhitelintézete közreműködésével. Három folyónak, a Csernának, Sztrigynek és Marosnak mentén, illetőleg folyók völgyében történtek az első magántelepítések. Majláth Gusztáv erdélyi püspök közbenjárására Sztrigyszentgyörgyre küldték Kolozsvárról Szász István erdélyi telepítési főfelügyelőt és Budapestről Schmidt József állami mérnököt, hogy vizsgálják felül a létesítendő telepeket. Az állami kiküldöttek mindent rendben találtak és különösen dicsérték, hogy a csángó-telepítések falu- és nem tanyarendszerben történtek, mert a tanyarendszer veszélyezteti a kitűzött nemzeti célt, amennyiben szétszórja az odahozott magyarokat.
   A sztrigyszentgyörgyi telepre ötvenegy család jött s mintegy százezer koronát hozott magával Bukovinából. Hét család jött csak a boszniai Vucsiákból, oly elhagyatottak voltak a nekik idegenné lett magyar vidéken, még papjuk se volt, egy katholikus paraszt, Kocsis látván, mondotta el mindennap a szabad ég alatt a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Ez a paraszt keresztelt és ez is temetett.
   Jött a vad oláh népség közé újabb öt csángó család, s ekkor a sztrigyszentgyörgyi magyar sziget már vagy kétszáz lelket számlált. Egymásután épültek az utcák, a kis házakkal és belsőségekkel. És e házakba visszatértek a két évszázaddal ezelőtt kiüldözött csángók és megkezdődött új honfoglalásuk. Az egy-két szobában elhelyezték magukkal hozott holmiaikat és a feszületet és a Mária-képet, amint az ókori hősök mondavilágában magukkal vitték vándorlásaikon a házi tűzhely isteneit a hontalanok, és ezek az új tűzhelyalapítók pár hét alatt megteremtették a piskii katholikus egyház fiókközségét. Tizenöt évvel ezelőtt veszett ki onnan a magyarság; a győztes oláh faj nemcsak a földjeinket szedte el, hanem a templomot is. Az oláh görög keleti nép vette meg a plébános földjét, házát és a templomot, amit lebontatott s aminek tégláiból a falubeli gaz oláh népség sok egyéb között istállókat épített. A magántelepítés visszavásárolta Ujec Jeromos görög keleti paptól az elődje által megvett magyar birtokot s miénk ismét a templom helye is. Persze, a nagy szegénység mellett csak a helye, de az új honfoglalóknak Majláth püspök hatszáz koronát adott, hogy ha már nem építhetnek templomot, emeljenek haranglábat és vegyenek abba egy kis harangot. A romba döntött templom helyén már felépült a harangláb s most pünkösdkor már szólt a harang. És a szava odaszólítja a sztrigyvölgyi falvak pusztuló magyar népét és hirdeti a régi rétek levezeklését. Mint fanatikus emberek mondják: az elnémult harang megszólalt ismét… Az eloláhosodott faluban a telepítés előtt csak négy százalék volt a magyar, ma pedig a lakosság ötvenhat százalékát alkotja.
   A telepítés áttért a Csernavölgyre. Az Ardeleana már rátette a kezét egy dobrakerületi kétezer holdas magyar birtokra, de a telepítők megszerezték száznyolc csángó család számára és Csernakeresztúr újra magyar falu! Ez a helység Árpádkorbeli telepítés, csupa református ember, de ma már mind oláh; azok a nyomorultak a nyelvüket is elfelejtették és a nevüket, a sok száz éves magyar nevüket is oláhosan írják. Most közéjük van ékelve vagy hétszáz csángó és az oláh reformátusok lassankint — hiába minden izgatás — lassankint ismét református magyarokká lesznek.
   Szépen sikerült a telepítés Marosvölgyében is, Lózsádon, Benzencen és Gyaluváron, ahol ma Hunyadi János oláhvá lett magyar gyalog-nemesei élnek. S mégis, a munka sohasem lehet sikeres, mert a kormány nem akarja ingerelni az oláhokat és ezért nem jó szemmel nézi a csángók telepítését. Erdély szomorú ügyét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy amikor Csernakeresztúrra betelepítettek hetvenhét csángó családot, körülbelül négyszázötven lelket, a magyar földművelésügyi miniszternél annyit nem sikerült keresztülvinni, hogy a segítségével ezek a szegény emberek félárú jegyet kapjanak, holott ha megfelelő számú munkás összeáll, akkor minden protekció nélkül kap a kereskedelmi minisztérium gondosságából úgynevezett munkásjegyet. Az idén februárban indultak el Bukovinából a Csernakeresztúrra telepített csángók s mert vasútra nem tellett, gyalog jöttek át az Északkeleti Kárpátokon, a Magura-szoroson. Beszterce felől jöttek övig érő hóban és két kis gyermek megfagyott és másik kettő a dévai közkórházban halt meg, ahová a magurai hóban szerzett tüdőgyulladással vitték őket. Stetina államtitkár megadta volna a csángók félárú jegyeit, de a főispán ezt egyenesen megakadályozta.
                                                                                                                   *
   Három és fél év alatt tíz magyar telep létesült a munkapárti kormány minden rosszakarata dacára és kilencezerkétszáz hold maradt magyar kézen és került vissza magyar kézre. Ezt nem tűrhették el az oláhok és megindították az ellenakciót. Hogy miből állt ez? Tessék a térképen a telepítési vonalakat megnézni. A három folyó völgyében húzódnak végig. Nos, az oláhok Osváda Vazulnak, az Agricola vajdahunyadi bank vezérigazgatójának vezetése mellett megkezdték a telepítési vonalakba az ellentelepítéseket. A dévai és csernakeresztúri telepítések ellensúlyozására az oláhok az Agricola útján megvették a szántóhalmai kétszáz holdas magyar birtokot, a gyalmári ellen pedig gróf Kun István algyógyi hétszáz holdas birtokát, amely az Emke földjével, gróf Kun Kocsárd földműves iskola birtokával határos. Ezzel Algyógy vidékén teljesen el van vágva a magyarosítás vonala. S a sztrigyszentgyörgyi magyar telepítésnél is ellenpontot teremtettek az oláhok. Magyarbrettyén megvették a Szente család hatszáz holdas birtokát, amiért az Ardeleánának, Vlad pénzintézetének lehetnek hálásak fajbeliei. Az oláh ellenakció, nem úgy, mint a magyar, azonnal benépesíti a magyar kézről elhódított birtokot s a külterjes gazdálkodást űző oláh parasztot biztos eredménnyel földhöz segíti. Az árulók jól és eredményesen dolgoznak. F. A.

TAJ4

      Pesti Napló, 1911. december 23. A szentandrási magyargyűlölők.
    Megemlékeztünk arról, hogy a hunyadvármegyei Szentandrás községben az oláhok nemrég megtámadták a magyar állami iskolát s nemzetiségi gyűlölködésből összetörték bútorzatát, bezúzták ablakait s megfenyegették a lakosságnak azt a részét, mely gyermekeit az állami iskolába járatja. A szentandrási oláhok a magyarság ellen — mint Déváról jelentik — a múlt vasárnap ismét merényletet követtek el. Ismeretes, hogy Barcsay Andor országgyűlési képviselő kérdésére csángótelepítési akció indult meg Hunyad vármegyében. A többi közt Csernakeresztúrra ez év tavaszán nyolcszáz csángót telepítettek be s ezzel az eloláhosodott magyar község magyarsága ismét hétvég százalékra szaporodott. Az oláhok erős gyűlölködéssel fogadták a csángótelepítést, úgy hogy az első telepeseket heteken keresztül csendőrök őrizték az oláhok veszedelmes magatartása miatt. Vasárnap történt, hogy a csernakeresztúri csángótelepről mintegy négyszázan, férfiak, asszonyok és gyermekek, szekereken átmentek Piskire, a gróf Majláth Gusztáv erdélyi püspök által adományozott harangjuk felszentelési ünnepélyére. Mikor hazafelé jöttek, déltájban, a Szent András és Nagybarcsa között levő után egy csomó oláh megrohanta a szekereken és gyalog jövő csángókat s revolvereikből többször rájuk lőttek éktelen szitkozódás közben. — Miért jöttetek ide? — Megvoltunk nélkületek is! — ordított a fellázított oláh tömeg. Csak a véletlennek köszönhető, hogy az oláhok támadásának nem lettek tragikus következményei. Mire a csángók első meglepetésükből felocsúdtak, az oláhok szétszaladtak a mezőn. Az ügyben a csendőrség megindította a nyomozást s a felbujtókat Modola Péter és János, Tollas Ferenc és Borka János személyében kinyomozta s ellenük már meg is indult az eljárás.

    Csernakeresztúri születések 1911-ben.
Nr. Szülők                                                      Gyermek                                     Született                 Megjegyzések
1. Szentes Gergely, János Katalin                 Vince                                          Ápr. 2.                    Déváról
2. Búzás János, Papp Éva                               Katalin                                       Ápr. 12.
3. Lovász Lajos, Barabás Anna                      Vilma                                         Jún.24.
4. Kerekes György, Tamás Katalin               József                                          Júl.7.
5. Molnár András, Sántha Regina                 Katalin Mária                           Aug.12.
6. Péter Mihály, Péter Anna                           Ilona Anna                                Aug.18.
7. Kásler Gergely, Palkó Anna                       Sándor                                      Aug. 21.
8. Farkas János, Varga Rozália                      Katalin                                       Aug. 30.
9. Miklós József, Bíró Rozália                        Emerencia                                 Szept. 6.
10. Miklós Antal, Csernik Anna                   Mária                                          Szept. 10.                Déváról
11. Tamás Lajos, Kató Borbála                      Borbála E.                                  Nov. 3.
12. Varga Ferenc, Kelemen Vera                   Mária                                         Nov. 15.
13. Daradics Mihály, Kásler Anna                Mária                                         Dec. 3.                     Déváról
14. Pék Menyhért, Pál Anna                          Vilmos                                       Dec.10.

    Átköltöztek 1912-ben.
Illés József, Sebestyén Erzsébet - Déváról mentek át.
Dávid András, Dobrowolsky Katalin - Székelykevéről jöttek.

    Átköltöztek 1913-ban.
László András, Nagy Teréz - Déváról mentek át.
Kelemen János, Sebestyén Anna - Déváról mentek át.
Szentes István, Galambos Teréz - Vajdahunyadról jöttek át.
Lovász István, Lovász Mária - Sztrigyszentgyörgyről jöttek
Szatmári György, Palkó Emerencia - Déváról mentek át.

    Népszava, 1912. április 5. kivonat.
   Hunyadmegyéből jelentik, hogy a híres csángótelepítés teljesen csődöt mondott. Az állam nagy garral világgá kürtölte, hogy a csángókat visszahozza a magyar hazába. Az állam rendezte a visszatelepítést, amelyet azonban néhány nagy hazafi üzleti célokra használt ki. A csángókat teljesen kifosztották, úgy, hogy azok ismét kénytelenek más országba vándorolni. A jelentés szerint A hunyadmegyei csángótelepesek baja ismét fölújul. Az állami visszatelepítés, amelyet a magánosok vettek kezükbe, csődöt mondott. Sok panasz merült fel az egész megyében, de különösen elszomorító a helyzet Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron. A visszajött csángók a szó szoros értelmében kifosztva állanak, maholnap dobra kerül mindenük és mehetnek koldulni. Szép reményekkel kecsegtették és csalogatták őket haza és most egyesek annyira kihasználják őket, hogy tudatlanságukban tönkremennek és hazájukat ismét kénytelenek itthagyni. Csernakeresztúrról, pozitív értesülés szerint, többen készülnek Bukovinába visszatérni és nem riasztja őket vissza az ott töltött hosszú évek nyomorúsága sem annyira, mint amennyit anyagiak miatt itthon szenvedtek rövid pár év alatt. Hunyad megyében a lakosságnak csak tíz százaléka magyar. Most ismét tömegesen vándorolnak ki a magyar nyelvűek, mert a szeretett hazában jobban kifosztják őket, mint külföldön.

    Budapesti Hírlap, 1912. április 11. Déváról jelentik: Hunyad vármegye, közigazgatási bizottsága ma ülést tartott, amelyen Hajduczky József bányaigazgató interpellációt intézett Csulay Lajos alispán helyetteshez, amelyben fölvilágosítást kért a fővárosi lapokban megjelent közleményekre vonatkozóan, melyek a csernakeresztúri és sztrigyszentgyörgyi csángótelepítéssel kapcsolatosan megjelentek. Nevezetesen, hogy igaz-e, hogy a csángókat kifosztották, megrövidítették és teljesen elkeserítették, ugyannyira, hogy megélhetésük lehetetlenné vált. Az alispán helyettes nyomban válaszolt és kijelentette, hogy a megjelent hírlapi cikkek nyomán azonnal jelentéstételre szólította föl az illetékes közigazgatási főbírókat. Ezek jelentéséből a leghatározottabban megállapíthatja, hogy a hírlapi támadások tisztán légből kapott tudósítások nyomán keletkeztek. A főszolgabírók jelentéseikben beszámolnak arról is, hogy több csángó családot kihallgattak, akik kijelentették, hogy a telepen teljesen jól érzik magukat és semmi hiányban sem szenvednek. Nagy hálával emlékeznek meg Barcsay Andor dr. országgyűlési képviselőről, aki őket visszasegítette az őshazába és azóta is folyton támogatja őket. Nem felel meg tehát a hírlapok jelentése, mintha őket kifosztották, avagy bármiben is megrövidítették volna. A bizottság az alispán helyettes jelentését örömmel egyhangúan tudomásul vette.

TAJ5

    Szászváros, 1912. április 18. Új körjegyzőség.
  Vett értesítés szerint Csernakeresztúr központtal új körjegyzőséget állítanak föl. Az újonnan létesítendő körhöz Csernakeresztúr, Kisbarcsa, Nagybarcsa és Árki község fog tartozni. Alpestesi körjegyzőség e szerint megapad és ahhoz a székhelyen kívül a felpestesi körből átcsatolandó Keresztényalmás és Bujtor csatoltatik, egyben az alpestesi körjegyzőséget a vajdahunyadi járásba osztják be. Az új változásokat a május havi megyei közgyűlés elé terjesztik jóváhagyás és elfogadás végett.

   Újság. 1912. május 9. Barcsay Andor amiatt interpellálja a miniszterelnököt, s pénzügyminisztert, a földművelési és közoktatási minisztert, hogy a Hunyad megyei csernakeresztúri csángókat kisebb kölcsöneik miatt a tönk szélére sodorják. A csernakeresztúri csángótelepesek ügyét szerinte kormányhatósági támogatással kell elősegíteni és a bukovinai csángók visszatelepítését jobban fel kellene karolni. A csernakeresztúri csángók jelzálogkölcsön ügyeinek sürgős lebonyolítására kéri a kormány hathatós támogatását. Csernakeresztúr község részére közlegelő létesítéséhez államsegélyt kér, a földművelési miniszter rendelje el a telepítés kapcsán megszerzett ingatlanokhoz tartozó erdőterületek állami tulajdonba való átvételét, továbbá a telepes házak építkezési felülvizsgálatát, ellenőriztesse az ingatlanok kihasításának mérnöki munkálatait, végül az iskolaépület kibővítését, használhatóvá tételét sürgeti.

    Pesti Hírlap, 1912. május 9.
   Barcsay Andor interpellációt terjeszt elő a hunyadmegyei csángótelepesek állapotáról. Kérdi a miniszterelnököt, hajlandó-e a hunyadmegyei-csernakeresztúri csángótelepesek ügyét kormányhatósági támogatásával elősegíteni és a bukovinai csángók visszatelepítési ügyét felkarolni? Hajlandó-e a pénzügyminiszter a hunyadmegyei csernakeresztúri csángó visszatelepültek jelzálogkölcsön ügyeinek sürgős lebonyolítását tekintettel az általános pénzügyi nehézségekre hathatós támogatásával elősegíteni? Hajlandó-e a földművelésügyi miniszter úr a Hunyad megyei csernakeresztúri csángótelepítés kapcsán Csernakeresztúr község részére létesítendő közlegelőt a szokásos államsegélyben támogatni; hajlandó-e a közoktatásügyi miniszter a hunyadmegyei csernakeresztúri csángótelepesek 145 rendes és 70 ismétlő iskolai tanköteles gyermeke befogadására a meglevő csernakeresztúri iskolát és óvodát átfejleszteni.

   Világ, 1912. május 10. A hunyadvármegyei csángók.
   A magántelepítés titkaiból — Budapest, május 9.
   Egy képviselőházi interpelláció odaterelte a közfigyelmet a hunyadmegyei csángók felé. Alkalmunk nyílott a csángók sorsáról egyetmást a valódi világításban meglátni. És az összegyűjtött adatokból, melyek némileg más színben tüntetik föl a dolgokat, a telepítés magasztos leple alatt folytatott üzérkedésből közlünk néhány részletet, okulásul a nagyközönségnek és alapul a hatóságoknak, hogy végre-valahára beavatkozzanak azokba az üzelmekbe, amelyek most Hunyadban folynak. Az alább közlendő tényekről Hunyad vármegyében ma már nyíltan beszél mindenki s mégis érthetetlen okokból senki sem mer belenyúlni abba a darázsfészekbe, amely számos birtokost károsított meg és a csángótelepesek légióját tartja nyugtalanságban és jövőjük feletti szomorú bizonytalanságban. Hogy a dolgok állásáról tiszta képet nyerjünk, szükséges a magántelepítés történetét röviden megvilágítanunk.
   A telepítés.
   Van Déván egy «Hunyadmegyei székelycsángó telepítési érdekeltség vezetősége» című iroda, amely a bíróságnál, mint ilyen bejegyezve nincsen. A «vezetőség» Barcsay Andor és Szabó Imre, két teljesen vagyontalan úrból áll, kik közül utóbbi az adminisztratív szerepkört tölti be, hogy milyen közmegelégedésre, arról az a számos feljelentés tanúskodik, amely ellene a dévai királyi ügyészségnél megindult és részben még most is folyik.
Szabó Imre hívására jöttek be a csángók a bukovinai Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva és Fogadjisten községekből, hol 160 év óta éltek örökös vágyakozásban hazájuk iránt. Örömmel jött be valamennyi egyszerű hívásra. A magántelepítők Hunyad vármegye két községébe, Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra telepítették őket.
   A telepítéshez szükséges ingatlanokat hunyadmegyei birtokos családoktól vette a magántelepítő cég, természetesen hitelbe, így kerül a telepítők birtokába Pap Jenő ítélőtáblabíró sztrigyszentgyörgyi birtoka 96.000 koronáért, Herczegh Sándor csernakeresztúri birtoka 156.000, Csonka József csernakeresztúri birtoka pedig 120.000 koronáért. Azonkívül vettek hitelbe még más birtokokat is. Mindezen ingatlanokat, dacára annak, hogy legtöbbjéről még csak végleges adásvételi szerződésük sem volt, s a csángók között kis- és nagytelepként felosztották, s a telepekre javarészt hitelben lakóházakat építettek és a beköltözött csángóktól az előlegeket (bélyegtelen nyugták ellenében) felvették.
   E tárgyilagos historikum elmondása után tekintsünk a dolog mélyére, kutassuk a magántelepítésnek közszájon forgó rejtelmes mendemondáiból egyelőre azokat, amelyeknek valódiságáról okmányok alapján hiteles bizonysággal meggyőződtünk.
2000 koronáért 96.000 korona.
   Mint legjellemzőbb esetet ismertetjük, Pap Jenő királyi ítélőtáblái biró dévai földbirtokának telepítésre való felhasználását. Ismételjük,az alább elmondandó dolgokról pozitív értesüléseink vannak és azokat minden bekövetkezhető cáfolat ellenére is fenntartjuk. Pap Jenő, ítélőtáblabíró, a sztrigyszentgyörgyi székely-csángó telepesek meghatalmazottjával, Szabó Imrével, 1910. augusztus 10-én kötötte meg a birtokára vonatkozó adásvételi szerződést. Az eladási ár 96.000 korona volt, amelyből a csángók 43.000 koronát bekebelezett terhek átvállalásával fizettek ki, 2000 koronát pedig készpénzben adtak át eladó kezeihez, míg a fönnmaradó 46.000 korona vételárhátralék a tulajdonjognak vevők javára való bekebelezésével egyidejűleg lett volna eladó javába telekkönyvileg bekebelezendő.
   A vételárhátralékot 1910. október 1-én kellett volna eladó kezeihez készpénzben kifizetni. Pap Jenő táblabíró nyugodtan várta pénzét. Elkövetkezett a fizetési határidő, természetesen anélkül, hogy a «telepítési érdekeltség» kötelezettségének eleget tett volna. Lássuk, mi történt ezalatt, az eladott birtokkal.
   A magántelepítők a kétezer korona vételár-részlet lefizetése ellenében megkapták Pap Jenő táblabírónak 96,000 koronát érő ingatlanait, amelyet busás haszon mellett kilencven két bukovinai csángó között osztottak föl. A csángók birtokba vették az ingatlanokat, tulajdonjogot nyertek rá és ma is használják azokat. És most kezdődik a telepítési érdekeltség vezetőségének» «munkássága».
   A beszédes telekkönyv.
   A vételárhátralék megfizetése elmaradván. Pap Jenő táblabíró érdeklődni kezdett annak oka után és elsősorban meggyőződést szerzendő, a telekkönyveket nézte meg. Itt azután megdöbbentő fölfedezésre itatott. Kiderült ugyanis, hogy az adásvételi szerződésben kikötött feltétel dacára, a negyvenhatezer korona vételárhátralékot az eladott ingatlanra be nem kebleztették, ellenben az Országos Központi Hitelszövetkezettől nagy összegű kölcsönt vettek föl és ennek fedezetére kötötték le jelzálogul a táblabíró ingatlanait. A dolog természetes rendje szerint a telepítőknek —akik alatt mindenkor Barcsay Andort és Szabó Imrét kell érteni — ha már a táblabírót a szerződésben kötelezett jogaihoz, segíteni elmulasztották, a fölvett kölcsönből a vételárhátralékot kellett volna legelőször is kifizetni. Ki kellett volna fizetni először azért, mert a szerződésben kötelezték magukat a vételárhátralék egyidejű bekebelezésére, ami helyett azonban idegen kölcsönnel terhelték meg a birtokot; másodszor pedig azért, mert a fizetési határidő már lejárt. A fölvett pénzből azonban — mely bőven fedezte volna a vételárhátralékot — a telepítők újabb ingatlanokat szereztek. Hogy mi módon, azt is ismertetni fogják később.
   A táblabíró saját maga volt kénytelen a vételárhátralékot volt ingatlanára bekebeleztetni, és pedig most már a hitelszövetkezet utáni rangsorban. Nagy utánjárással, sok instanciával sikerült a táblabírónak az 1910. és 1911. években apró részletekben a telepítőktől annyit megkapni, hogy jelenleg 37.812 korona 31 fillér vételárhátralékból és ennek 1911. szeptember 9-től járó öt százalék kamataiból álló követelése áll fenn.
    A tönkretett csángók.
   Tekintve, hogy a telepítőknek csupán passzív vagyonuk van, kénytelen volt a táblabíró Györfi Antal sztrigyszentgyörgyi csángógazdát és kilencvenegy érdektársát a vételárhátralék megfizetésére a dévai kir. törvényszéknél beperelni.
A sztrigyszentgyörgyi csángótelepesek tehát a magántelepítők jóvoltából vagy kétszer fizetik meg a vételárat, vagy — akiknek ehhez módjuk nincsen — dobra kerülve mindenük, vándorbotot vehetnek kezükbe és koldulhatnak széles e hazában, ha ugyan a bukovinai állapotokat jobbnak nem találják és vissza nem térnek oda.
   Érdekes lesz itt megemlíteni, hogy Szabó Imre telepítő a csángók részéről közjegyzői okiratba foglalt meghatalmazást vett magának, amely szerint ő minden ügyes-bajos dolgaikban mint a csángók meghatalmazottja járhat el, így a csángó telepesek az ítélet meghozataláig nem is sejtik, hogy milyen veszedelem felé sodorja őket a magántelepítők által fölidézett ár.
   Szomorú állapotok, ezek a sztrigyszentgyörgyi dolgok, egyet közülök, Győrffi István istensegítsi lakos esetét holnap fogjuk elmondani. Érdemesek a beható tanulmányozásra és érdemesek az orvoslásra. Elvégre a nemzetiség zajló tengerében szigetként álló színmagyar télen sorsa nem lehet közömbös még a közhatóságokra sem. Közérdek kívánja a gyors orvoslást.

Tajhaz 0

   Világ, 1912. május 11.
  A hunyadmegyei csángók. Egy kifosztott ember esete. Budapest, május 10.
  Egyik napilapunk megemlékezvén a hunyadmegyei csángótelepítésről, Szabó István és Szabó Imre dévai lakosokat a csángótelepítés «rajongó apostolainak» nevezte. Itt megemlítjük, hogy Szabó Istvánnak a telepítéshez semmi köze nincsen, Szabó Imréről pedig beszéljenek a kezeink között levő eredeti írások másolatai.
    JEGYZŐKÖNYV, (Egy koronás osztrák okmánybélyeg), mely felvetett 1911. július 20-án, Bukovinában, Istensegíts község elöljáróságánál, Győrfi István istensegítsi lakos panasza tárgyában.
    Jelen voltak: Szőts Lázár bíró, Gáspár Pál esküdt, Szőts Antal közs. képviselőtestületi tag, Tomasevszky Tadeus községi jegyző és Győrfi István istensegítsi lakos.
    Győrfi István istensegítsi lakos előadja, hogy 1910. év őszén Magyarországra szándékozott települni. Mint ilyen, 1910. július 16-án beküldött Szabó Imre úrnak, mint a sztrigyszentgyörgyi telepítés megbízottjának egy telepért járó 526 korona 15 fillérnyi előleget. A közbejött családi akadály miatt, bármennyire is szeretett volna kitelepülni, ezen óhaja teljesen, sajáthibáján, kívül lehetetlennek, bizonyult. Minthogy a telepért járó előlegét már lefizette, elhatározta, hogy a kellemetlenségek kikerülése céljából a telepét másnak fogja átadni, aki majd az ő előlegét visszatéríti. Erre vállalkozott Barabás Imre hadikfalvi lakos. Együtt elmentek Szabó Imréhez Dévára és előadták szándékukat Szabó Imrének nem volt ellenvetése. Barabás Imre hadikfalvi lakos szintén lefizette ugyanazért a telepért ugyanazt az előleget. Tehát ugyanarról a telepről Szabó Imre két előleget vett fel. Győrfi István látva azt hogy az új telepes szintén Szabó Imre kezébe teszi le az előleget, bátorkodott kérni őt, adná vissza neki most már 1910. július 16-án beküldött és ugyanarra a telepre előlegezett 526 korona 15 fillért."
   Szabó Imre nem teljesítette a kérést, hanem azzal bocsátotta el Győrfit, hogy menjen haza, mert a pénzt posta útján fogja kezeihez kapni. Ez a dolog történt 1910. év december hó végén. Győrfi István hiába várt egy hónapig. Minthogy gazdaságát, amely az előlegnek összegyűjtésével alaposan megrongálódott, még a tavasz előtt rendbe akarta szedni, igen nagy szüksége volt pénzre. Ezért előlegének visszatérítését szorgalmazandó, 1911. február havában táviratban kérte Szabó Imrétől az előleg visszaadását. Erre válaszképpen Szabó Imre illetlen magaviseletéért szemtelen fráternek nevezte Győrfit, vérig sértő, 1911. február 14-én kelt levelében. Levele végén Szabó Imre kijelenti, hogy pénzét még e hónapban kezeihez fogja kapni. (E levél alább szó szerint közöltetik.) Győrfi ismét várt egy ideig, míg végre többszöri kérés, könyörgés után 1911. március 31-én kelt levelében Szabó Imre ismét határozottan ígéri, hogy Győrfi a pénzt még a jövő héten kezeihez fogja kapni. Késedelmeskedése okául a nagy elszámolási munkálatokat hozza fel. Azóta sokszor lekérte a legudvariasabb hangon pénzét, de eredmény nélkül. Ezután Tóth Imre istensegítsi tanítóhoz fordult panaszával. Tóth Imre tanítótól később hallotta, hogy ő is írt Szabó Imrének az előleg visszatérítése ügyében, azonban válaszra sem érdemesítette.
   Győrfi István istensegítsi lakos elmondta továbbá, hogy az 526 K 15 f. hiánya miatt, hogy romladozó vagyonkáját megmentse, kénytelen volt 12%-os uzsorakamattal váltóra pénzt fölvenni. Ezen végtelenül terhes és veszedelmes kölcsöntől csak jogos tulajdonának visszatérítése mentheti meg. Megjegyzi még Győrfi István, hogy a sok ajánlva elküldött levél is tetemes összeget emésztett fel. Ezen jegyzőkönyv Győrfi István abbeli kérelmére vétetett fel, hogy ezzel Magyarországon az illetékes hatóságoknál veszendőbe menő vagyonkája megmentéséhez felhasználhassa.
   Kelt mint fent.
   Szőts Lázár s. k. bíró, Gáspár Pál s. k. esküdt, Tomasevszky s. k. jegyző, Győrfi István s. k. istensegítsi lakos. (P. H.)
Ez az okirat világosan beszél. Lássuk már most, hogy Szabó Imre, az állítólagos «csángóapostol», hogyan válaszolt a Győrfi István jogos pénzkérő táviratára. A birtokunkban levő gépírásos levél szószerinti másolata ez:
Győrfi István gazdálkodó, Istensegíts.
   F. hó 12-én feladott szemtelen hangú táviratát megkaptam, úgy látom, a tisztesség fogalmáról keveset tud. Szerencsétlen fráter maga azt hiszi, hogy a maga pár garasára rá vagyok szorulva s hogy azért állásomat megkockáztatom. A bukovinai magyaroknak az ilyen magafajta emberek csak hírnevét rontják. Pénzét rövidesen megkapja, még e hóban, várja be, magaviseletéért szégyelle magát!
    Déva, 1911. február hó 14.
    Szabó Imre s. fc.
   Az igazság kedvéért megjegyezzük, hogy Győrfi István jogos követelését még mai napig sem kapta meg. Perelt ugyan a dévai járásbíróságnál, marasztaló ítéletet is kapott, de a jogerős ítélet alapján elrendelt végrehajtás eredményre nem vezetett, mert a «Hunyad megyei székely-csángó telepítési érdekeltség vezetőségének» — ahogyan Szabó Imre magát nevezi — lefoglalható vagyona nincsen, így festenek a «hazafias nemzeti missziót végző apostolok» a valóságban. Legközelebb a Csernakeresztúron levő csángótelepesek sorsára térünk át. A kezünk között levő számos adat közül csak a legmarkánsabbakat és a legjellemzőbbeket közöljük az igazságnak megfelelően.

Tajhaz1

    Pesti Napló, 1912. május 11/112. szám. (Az erdélyi csángótelepek.)
   Déváról jelentik: Hunyadvármegye közigazgatási bizottsága ma Mara László főispán elnöklete alatt tartott ülésén Hajduczky József bizottsági tag interpellációt intézett a csernakeresztúri csángótelepesek ellen vezetett végrehajtások ügyében. A közigazgatási bizottság elhatározta, hogy szigorú vizsgálatot indít, mely hivatva lesz a csángótelepítés körül fölmerülő szabálytalanságokat, illetőleg a szabálytalanságokról és egyéb bajokról régóta keringő rossz híreket földeríteni és az igaz tényállást megállapítani.

   Világ, 1912. május 16.
  A hunyadvármegyei csángók— Csernakeresztúr — Budapest, május 15.
Lapunk hasábjain megjelent közleményei hatása alatt Hunyadvármegye e havi közigazgatási bizottsági ülésén Hajduczky József bizottsági tag, Hunyadvármegye társadalmának egyik legtekintélyesebb tagja interpellálta a vármegye helyettes alispánját a csángók sorsa miatt, erélyes és pártatlan vizsgálatot követelt a felszínre hozott vádak tisztázása végett. Mi örömmel vesszük az interpellációt és konstatáljuk, hogy a közigazgatás érdeklődése megindult az ódiózus csángó-ügyben.
   Annak kijelentése után, hogy mi a csángótelepítés rejtelmeinek felszínre hozatalával nem egyes embereket akarunk kipellengérezni — amint ezt a hunyadmegyei érdekeltek feltüntetni szeretnék — és nem is pártpolitikai hajszát indítottunk meg egyesek ellen; készséggel sietünk a vármegye alispánjának segítségére, hogy nehéz munkájában a vezérfonalat meglelje. Bennünket tisztán a csángó nép jól felfogott érdekének védelme késztetett arra, hogy ehelyütt is ismertessük a magántelepítés bajait, igyekezzünk lehetővé tenni a csángók ittmaradását és preventív intézkedésekkel akadályozzuk meg a tönk szélére való jutásukat.
   Ha ez sikerül, úgy célunkat elértük és megmentettünk az országnak egy immár számottevő numerust számláló két községét a végromlástól. A vármegye alispánja által vezetendő vizsgálat van hivatva megállapítani azt, hogy a magántelepítés a mai formájában csődöt mondott és a kitűzött feladatait elérni képtelen. De kérjük ehelyütt is Csutay Lajos helyettes alispánt, hogy a vizsgálatot személyesen vezesse és hallgassa meg a vizsgálat folyamán a hunyadmegyei csángók sorsát alaposan ismerő embereket.
   Vásárlások hitelbe.
   A «Hunyad vármegyei székely-csángó telepítési érdekeltség vezetősége» a Bukovinából hazahívott csángók másik csoportját a Hunyad vármegyei Csernakeresztúron helyezte el.
   A telepítés céljaira megvették Herczegh Sándor és Csonka József csernakeresztúri földbirtokosok ingatlanait. Mindkettőt hitelbe. Szabó Imre ideiglenes adás-vételi szerződéssel megvette 256.000 koronáért Herczegh Sándor csernakeresztúri birtokát 1911. év március havában, és előlegül 20.000 koronát fizetett. A hátralékos 236.000 korona vételárat 1911. november 1-én kellett volna a magántelepítőknek Herczegh Sándor kezeihez lefizetniük. Ez a birtok 480 hold terjedelmű. Ugyancsak hitelben és ideiglenes szerződés alapján vették meg Csonka József dicsőszentmártoni gyógyszerésznek Csernakeresztúron levő 120 hold terjedelmű birtokát 120.000 koronáért, amelyre előlegül 10.000 koronát adott a telepítési érdekeltség vezetősége. Ez utóbbi szerződést 1911. április elején kötötte meg Szabó Imre és a hátralékos vételárat 1912. év január elsején kellett volna kifizetni. A szerződések szerint a csángótelepítési vállalat az ideiglenesen megvásárolt ingatlan birtokába és használatába lép, de ha a vételárat ki nem fizetné, az eladott birtok tulajdonjoga az eladókra visszaszáll.
   A magántelepítők a 30.000 korona előleg lefizetésével két, összesen 376.000 korona értékű ingatlanság birtokába és használatába léptek és menten hozzáláttak annak feloszlásához.
  Felosztották a két birtokot kis és nagy telepekre. A kis telep áll 5 hold szántóföldből belsőséggel együtt, a nagy telep pedig tíz holdból. 1911. évi április havában azután a magántelepítők elárasztották a bukovinai Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva és Fogadjisten községeket körleveleikkel, amelyben az ottani csángólakosságnak felkínálják a felosztott telepeket megfelelő előleg lefizetése ellenében. Fokozatosan 114 csángócsalád költözött vissza az országba és telepedett le Csernakeresztúron. A csernakeresztúri csángó telep ma nem kevesebb, mint 676 lelket számlál, vagyis a hunyadmegyei viszonyokhoz képest aránylag elég nagy lélekszámú községet alkot.
   A magántelepítők a nagytelepeseknek 1500 korona, a kistelepeseknek 750 korona előleg lefizetése ellenében adták át a birtok használati és birtoklási jogát. Ismételjük és kiemeljük, nem a tulajdonjogát, mert a magántelepítők azt a mai napig még meg sem szerezték. Ebből láthatja mindenki, hogy a nyerészkedésre alapított csángó telepítési magánvállalat busás haszonnal járt a befolyt nagy összegű előlegekből.
   Az előlegek.
   Sok csángó családnak azonban nem volt meg a kívánt előlege s így nem jöhetett volna haza, mert a magántelepítők az előleg lefizetése nélkül szóba sem állottak a csángókkal. Hogy ezek hogyan teremtették elő az előlegeket és milyen kellemetlenségeik voltak ebből kifolyólag, arra is részletesen kiterjeszkedünk legközelebb.
   A magántelepítők a felosztott nagy telepekre 2 szoba és konyhából, a kistelepekre pedig egy szoba és konyhából álló zsellérházakat építettek és pedig, amint erről is meggyőződtünk, legnagyobbrészt hitelben. Így tehát a magántelepítőknek abbeli érvük, hogy az előlegeket a lakóházak felépítésére fordították, korántsem fedi a valóságot, mert egyrészt a felépített lakóházak értéke nem éli fel az előleget, másrészről, a mesteremberek és vállalkozók nagyrészt már most is perli a vállalati árkövetelését, aminek a csángók fogják kárát vallani.
   Jellemző, hogy a magántelepítők és a csángók között semmiféle szerződés, avagy írásbeli megállapodás nincsen, ami jogviszonyaikat szabályozná.
   A csángók lefizették a kívánt előlegeket a bukovinai ingatlanságaik eladásával befolyt kölcsönből előteremtett pénzből, bejöttek az országba, látszólag kaptak földet, házat és azt hiszik, hogy «jótéteményben» részesültek. Az ingatlanok volt tulajdonosai azonban már kezdenek türelmetlenek lenni. A vételárhátralék lefizetésére kikötött határidő lejárt, az egyik 1911. november 1-én, a másik 1912. január 1-én, anélkül, hogy a «telepítési érdekeltség vezetősége» a fizetési kötelezettségének eleget tett volna, illetve eleget tudott volna tenni.
    Kiperlések előtt.
   Ha már most Pap Jenő táblabíró nyomán a két csernakeresztúri földbirtokos, Herczegh Sándor és Csonka József is pert indít az ideiglenesen eladott ingatlanság tulajdonjogáért, úgy ezt feltétlenül meg is nyerik, azonban a birtok- és használati jogért minden egyes csángótelepes ellen külön pert kell indítaniuk, mert az ideiglenes adásvételi szerződés szerint csupán a tulajdonjog száll vissza az eladókra a vételár le nem fizetése esetén. A telepítési vállalat pedig, mikor a csángókat letelepítette, nekik birtok- és használati jogot is adott. Ott élnek tehát a csángók a hunyadmegyei Csernakeresztúron több mint egy esztendeje, anélkül, hogy az általuk használt és birtokolt, valamint előlegekkel lekötött telepekre tulajdonjogot nyertek volna. De a tulajdonjog hiányán kívül ma Csernakeresztúron egy csángótelepes sem tudja, mennyit kell neki majd fizetnie az általa kért telepért. Ha az eladók, megunva a sok hitegetést, netán a por útjára lépnek, beáll a sztrigyszentgyörgyi eset, vagy fizetnek az előleg beszámításán kívül, avagy földönfutókká válnak.
   A csernakeresztúri csángó ma már kezdi felismerni a helyzetet. Érdekes jelenség, mikor munkaszünet napján végigsétál az ember a telepen és 10—15 főből összeverődött csángógazda közé elegyedve, sorsuk iránt kérdezősködik, mindenütt azt a választ nyeri: «jó megvolnánk mi, uram, csak azt tudnánk, mennyit kell fizetnünk a földünkért». Majd másik csoportból azt hallja az ember: «azt csak nem fogja engedni az ország, hogy kipereljenek innen».
   Nem a csángó a hibás a telepítésben, mert az ragaszkodik az anyaföldhöz és értelmes, hasznos nép, hanem a magántelepítők nem képesek elvégezni azt a munkát, amit a telepítéssel magukra vállaltak. És hogy ennek kárát a földhözragadt nép meg ne érezze, ki kell venni a hatóságnak a csángó-telepítést a magánvállalkozásból és ha ezt megteszi, ma még talán különösebb megrázkódtatások és nagyobb anyagi veszteség nélkül lehetne segíteni a dolgon.
   A csángótelepítésről megjelent cikkeink az egész országban, de különösen az érdekelt környéken érthető feltűnést és megelégedést keltettek. Egy dévai lap, kimerítően foglalkozván velük, maga is megerősíti adatainkat, a Pap Jenő birtokára vonatkozó részt illetőleg magához Pap Jenő táblai bíróhoz fordult, akitől a következő felvilágosítást kapta: „a Világ közleménye szóról-szóra igaz. Teljesen megfelel a valóságnak s azt első, sorától az utolsóig megerősítem. Különben is minden okmányokkal igazolható.”

Tajhaz2

   Világ, 1912. május 19.
   A hunyadmegyei csángók— Kormánybiztost a csángóknak — Budapest, május 18.
   A lapunk hasábjain eddig is napvilágot látott közleményekből konstatálható, hogy a csernakeresztúri és a sztrigyszentgyörgyi telepeket is — a nemzetiség zajló tengerében álló ezt a színmagyar két községet — a végromlás, az elpusztulás fenyegeti.
   E cikkben egyelőre nem foglalkozunk a magántelepítés konkrét bajaival és nem kutatjuk, mi okozta azt a szomorú állapotot, amibe ez a két magyar község jutott, hanem igaz bírálatot mondunk a két telep állapota felett és kutatjuk a módot, mint lehetne a felmerült bajon segíteni, hogyan lehetne a düledező telepeket újra felépíteni, őket megmenteni.
   A „Hunyadmegyei székely-csángó telepítési érdekeltség vezetősége“, hogy szerényen fejezzük ki magunkat, „nagy anyagi zavarokkal küzd.“ Ily körülmények között a magántelepítést nem tartjuk célravezetőnek és megengedhetőnek, tehát a legfőbb erkölcsi orgánum, az állam kell, hogy kezébe vegye az ügyet és cselekedjék ott, ahol az egyed munkálkodni képtelen. A múltban is volt rá eset, hogy a csángókat állami telepítésben részesítették, külön kormánybiztos vezette a telepítést akkor.
   És ha a kormány a közelmúltban a cigányügy rendezését annyira a szívén viselte, hogy szükségesnek tartotta a cigányügy rendezése végett kormánybiztost kiküldeni, miért nem lehetne most, mikor a csángókat veszély fenyegeti, a csángóügy rendezésére is kormánybiztost kiküldeni.
   Ismételjük, a múltban volt már csángó kormánybiztos és most, hogy a csángótelepítés bajai ismét felújulnak, elsőrendű kötelesség volna azokon gyorsan segíteni. De lássuk most, kik ezek a csángók, akiknek sorsa, kimaradása veszélyeztetve van? Érdemes-e velük foglalkozni és értük áldozatot hozni? A csángókat megismerni csak úgy tudjuk, ha megvilágítjuk azt a zaklatott múltját, amelyen keresztülment.
   A bukovinai csángók.
  A bukovinai csángók valamennyien utódaik és leszármazóik azoknak a székelyeknek, akiket Buccow Adolf báró, osztrák generális és Erdély teljhatalmú katonai és polgári kormányzója jogtalan adók behajtásával sanyargatott és az 1764 január 6-ikának éjjelén Mádéfalván rendezett vérfürdő alkalmával tömegesen legyilkoltatott. A menekülő székelyek átkelve a határon, az ausztriai Bukovina Cibeny és Jakobestie falvakban (melyeknek Istensegíts és Fogadjisten nevet adtak) telepedtek le.
   Csakhamar megalapították a többi magyar falvakat is, úgymint: Andrásfalvát, Józseffalvát, Hadikfalvát, Magyarfalvát és Boldogfalvát is. Számuk ma is többre tehető 10.000-nél. (A Moldvában lakó csángók száma több mint 70.000.) Idegen nép között, elválasztva véreiktől, lassanként felveszik az ottani szokásokat, öltözetet, most még sajátos csángónyelvjárásuk van, de kérdés, hogy nem vesztik-e el ezt is röviden a szigorú iskolai rendszabályok folytán.
   A bukovinai csángók között a nyolcvanas évek elején, több rossz termésű év után, erős mozgalom indult meg a Magyarországba való visszatérés után. Az 1882-ik évben megalakult csángó-magyar egyesület erélyesen munkába vette a csángótelepítést és e célra 200.000 koronát gyűjtött. Amikor herceg Odescalchi Artur 1883-ban Bukovinába ment 1000 csángó munkásért, több mint 3000 ember jelentkezett nála. Ekkor a kormány vette kezébe a telepítést és külön kormánybiztost nevezett ki e célra, így létesültek egyéb telepek között a dévai és vajdahunyadi csángótelepek is állami kezelés alatt.
   A csángó-magyar egyesület hosszas tengődés után, vagyon és támogatás híján, 1904. év február havában feloszlott és csekély alaptőkéjét a kultuszminisztérium vette át. Bár ekként az állami telepítés is megszűnt, a csángók lelkében égett a honvágy és így történt, hogy a „hunyadmegyei székely-csángó telepítési érdekeltség vezetőségének“ egyszerű hívására, anélkül, hogy szerződést kötöttek volna a telepekre, eladták Bukovinában mindenüket, hogy a magántelepítők által kívánt előlegeket előteremtsék és jöttek tömegesen Hunyad megyébe. Ezek szomorú és gyors segélyre váró sorsát már részletesen ismertettük és legközelebb ismét rátérünk a bajok feltárására.
   Kormánybeavatkozás.
  A fenti visszapillantásból megállapítható, hogy a csángók másfélszázados távollétük alatt is meg tudták őrizni faji különállóságukat és elhagyatva idegenben is fenntartották magukat, tehát értékes népelemet alkotnak, akiknek sorsán javítani érdemes dolog. Ne értsük félre egymást. Nem azt akarjuk mondani, hogy a kormány a csángóknak ingyen házat és földet adjon, hanem azt kívánjuk, hogy fejezze be a magántelepítők által megkezdett, de általuk befejezhetőnek nem is remélhető telepítési munkát. A csángókról eddig elmondottak után követeljük azt is, hogy az állami telepítést a magántelepítők teljes mellőzésével és elejtésével vegye kezébe a kormány.
   Hogy a magántelepítők maguk sem bíznak már magukban, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyik magántelepítő, Barcsay Andor képviselő maga is kérte a kormány beavatkozását. Hogy milyen intencióból, azt itt nem kutatjuk, de mindenesetre jellemző az önbeismerés és az a nyílt szó, hogy már egyedül ők semmit sem tehetnek.
   A hunyadmegyei két állami csángótelep, a dévai és vajdahunyadi, virágzik. Ha már a csernakeresztúri és a sztrigyszentgyörgyi telepek is létesültek, úgy a kormánynak kötelessége az 1883-iki állapot mintájára ezek fennállását is biztosítani. Akkor kormánybiztost küldött ki, tegye meg ezt most is haladéktalanul. Bízza meg őt a csángóügy rendezésével, utasítsa, hogy gyors és kimerítő javaslatot tegyen az orvoslásra.
   Aki a csángó néppel érintkezett és ismeri őket közelebbről, meggyőződhetett arról, hogy a csángóság értékes népelem, tudatában van a haladás szükséges voltának s ha visszatelepül az országba, még felnőtt korában is megtanul írni-olvasni és — ami a fajfentartás szempontjából rendkívül fontos — nagyon szapora nép. Egy-egy csángócsaládban a 9—12-szeres gyermekáldás normális esemény.
   Hogy pedig specializer Hunyad vármegyében milyen nagy szükség volna a csángók számára nyugodt és biztos megélhetésre módot nyújtani, azt hisszük, elég a statisztikára hivatkoznunk. Hunyadban tudniillik a nagyszámú magyar intelligencia betudásával is a magyarság alig teszi ki a lakosság tíz százalékát és az analfabéták száma ma is több a lakosság felénél.

Tajhaz3

   Világ, 1912. május 21.
   A hunyadvármegyei csángók. Széljegyzetek a magántelepítéshez. Budapest, május 20.
   I. Bukovinai levél.
   Levelet hozott a posta Bukovinából is. Nagy az öröm az odavaló csángók között, hogy akadtak emberek, akik az országba visszatért csángókkal törődni érdemesnek tartják. Egy teljesen érdektelen ember többek között ezeket írja: «Százszor jobb itt a csángóknak, mint Szabó Imre telepein. Sokról halljuk, aki itt jómódban volt, ott elszegényedett teljesen.» Ezen őszinte és igaz sorokhoz nem fűzünk kommentárt.
   II. A magántelepítés eredete.
  A Szabó féle hunyadmegyei telepítés eredete az 1906 - 1907. évekre nyúlik vissza. Akkor járt künn Bukovinában Szász István kolozsvári telepítési felügyelő, mint a földművelésügyi miniszter kiküldöttje, hogy a települni szándékozókat összeírja. Szabó Imre is vele volt és látta akkor a nagy települési kedvet. Az állami telepítés elmaradt, megkezdette tehát Szabó a magántelepítést. Hogy milyen szerencsés kézzel, azt már ecseteltük.
   III. A csángó nép tévhite.
  Mikor a Szabód Imre-féle körlevelek a bukovinai csángófalvakba érkeztek, ott mindenki azt hitte, hogy állami telepítésről van szó. Feltűnő csak akkor lett a dolog, amidőn 1910. év tavaszán az országba visszavándorló húsz családtól csak az előlegeket kérte Szabó, arról szörnyen hallgatott levelében, hogy mekkora évi törlesztések lesznek. A csángók Istent láttak Szabóban, akihez még a gyanú árnyéka sem férhet. Ezek a csángók is Csernakeresztúron laknak. Természetesen ma sem tudja egyik sem, mennyibe fog kerülni neki az a telep, amelyért Bukovinában mindenét eladta és hogy mikor perli ki hajlékából a volt földesúr.
   IV. A visszatértek.
   Többen már visszatértek Bukovinába. A sok közül szolgálunk is egypár nevével. Szőts Vilmos négy gyermekével azért tért vissza, mert Szabó a földjüket uj adóssággal terhelte meg. Sietett veszteséggel túladni telepén és visszatért Istensegítésre. Erős Gergelyné nem tudott boldogulni, visszament hat nyolc gyermekével. Pál István Ferenc öt gyermekével, Pál István .Katalin és Pál István azért mentek vissza, mert rossz földet kaptak, stb. Vájjon visszatérnek-e újból?
   V. A kifosztottak.
   Sok csángótelepesnek nem volt meg a szükséges előlege. Segítettek rajta dévai atyafiaik. Váltót adtak a telepítés vezetőségének, akik azt a dévai Iparbanknál leszámítoltak. Lejáratkor a bank perelt, holott a csángók már a váltó értékét a magántelepítőknél kifizették. A dévai kir. törvényszéknél 78/912. és a dévai járásbíróságnál 1912. V. 30. szám alatt elfekvő iratok tanúsága szerint a dévai Iparbank özv. Csobot Antalné csemakeresztúri, Csobot Fábián, Kajtár István és Csobot Ambrus dévai csángótelepeseket végrehajtja 3000 koronáért oly váltók alapján, melyeknek értékét ők a telepítési irodának kifizették. Sebestyén János, Zsók Szilveszter dévai és Dávid József sztrigyszentgyörgyi csángókat 4373/912. törvényszéki sz. alatt ugyancsak az Iparbank hasonlóképpen az irodának már kifizetett váltók alapján perli, illetve végrehajtja. Még mintegy negyvennégy ilyen károsult van, akinek esetét hosszú dolog volna leírni.
   VI. Vádirat.
  A dévai kir. ügyészségtől 1318 —1912. k. n. Sikkasztás büntette miatt terhelt Szabó Imre elleni büntető ügyben a nyomozási iratokat %-a csatolva, a következő vádirat benyújtásával küldöm át:
   Szabó Imrét, ki 1881. III. 14-én Déván született, r. kat. vallású, m. kir. pénzügyi számtiszt, vagyontalan, katonai szolgálatot teljesített, büntetlen előéletű dévai lakos, a btkv. 355. §-ába ütköző és a btkv. 354. §-a szerint minősülő sikkasztás címén azzal vádolom, hogy a Varga János dévai lakos által Déván 1914. év március hó végén vagy április hó elején biztosítékul átadott 1200 koronás váltót a dévai Iparbank Rt.-nál leszámítoltatván, azt jogtalanul eltulajdonította.
   A főtárgyalásra megidézendő tanuk: 1. sértett, 2. Csobot Fábián, 3. Csobot Ambrus, 4. Kajtár István. Déva, Beszerzendők: az 1399/912. p. sz. periratok. Indokok: A felek. jegyező előadása alapján megállapított tényállás szerint Várda János sértett, a Szabó Imre és dr. Barcsay Andor által vezetett csemakeresztúri csángótelepítés alkalmából kifolyóan a 111. számú telepet megvásárolta és az előlegül szükséges 1500 korona készpénze nem lévén még, csupán 300 koronát fizetett ki, a hátralékos 1200 korona fedezetére pedig egy váltót adott át Szabó Imrének. A sértett előadása szerint ez alkalommal határozottan kiköttetett, hogy a váltó csupán biztosítékul szolgál és az értékesítve egyáltalán nem lesz. Szabó Imre azonban a váltót ennek dacára 1911. évi július hó 1-én a saját és a dr. Barcsay Andor aláírásával ellátva, a dévai Iparbank Rt.-nál leszámítoltatta, és habár Várda János 1911. évi november 1-én a váltó egész összegét kifizette, 1912. évi január 8-án kamattérítvény címén 60 korona 40 fillért fizettetett vele és a váltót a lejáratkor nem rendezve, azt az intézet beperesítette és a sértettnek ezzel újabb költséget okozott.
   Szabó Imre ezzel szemben azt állítja, hogy a váltó átadásakor annak tovább forgatási tilalmáról és kamatmentességéről szó sem volt és minthogy a sértett által befizetett összeg és a váltó értéke együttesen sem fedezik még csak megközelítőleg sem az általunk átadott telep értékét és minthogy eszerint neki még sokkal nagyobb értékű biztosíték nyújtását lett volna joga követelni és minthogy végül a sértett elszámolási viszonyban áll, a váltót jogában állott értékesíteni. Ezzel szemben a sértett és a megidézni kért tanúk egyértelműen igazolják egyrészt a váltó átadásakor a továbbforgatási tilalom és a kamatmentesség kikötését, tehát annak csupán biztosítéki jellegét, másrészt igazolják azt is, hogy az eléjük terjesztett telepítési feltételek szerint, csupán 1500 kor, előleg volt adandó, a további összeg pedig 50 év alatt törlesztendő. Várda János tehát a 300 korona készpénz és az 1200 koronás váltó adásával a feltételeknek teljesen megfelelt és így a terhelt tőke további biztosítékot nem követelhetett. A váltó megállapodás-ellenes felhasználása ezek szerint vele szemben kétségtelen beigazolást nyervén, a sikkasztás bűntettével jogosan vádolható. Déva, 1912. évi április hó 27-én. Bigner s. k., vezető kir. ügyész. (P. H.)

    Világ, 1912. május 26.
   A hunyadmegyei csángók. A csernakeresztúri telepítés. Budapest, május 25.
  A csernakeresztúri telepítésről nincsenek telekkönyvek. Ugyanis, Barcsayék megvették a csernakeresztúri birtokosok ingatlanait, de olyan feltétellel, hogy abban az esetben, ha 1918 év folyamán fizetési kötelezettségüket nem teljesítenék, az ügylet hatálytalanná válik. Barcsayék nem fizettek. Ennek következtében a birtokosok most jogosítva vannak a vásártól visszalépni. Igen ám, de Barcsayék az ingatlanokat — miután a felpénz lefizetése után a birtokosoktól a vétel véglegesítése reményében az ingatlanokat tényleges birtokukba vették — már felparcellázták, sőt azokra egy Ráday Ferenc nevezetű dévai kőműves által házakat is emeltek. A csángók a parcellák és házak birtokába léptek 1500 korona előleg lefizetése után. A csángóknak kilátásba helyezték, hogy az 1500 koronán felüli összeget ötven év alatt fogják egy Barcsayék által szerződő kölcsön útján letörleszteni. Csakhogy Barcsayék a kölcsönt nem tudják megszerezni. Ennek következtében a csángók a maguk részéről eleget tettek ugyan a szerződésnek, mégis bármely órában kidobhatók a tulajdonosok (t. i. a birtokos urak) által. Barcsayék a felvett 1500—1500 koronákból egy kis előleget adtak a birtokosoknak, azután az építkezésre (t. i. a telepesek lakóházaira) is költöttek valamit. De édeskeveset. Ugyanis Rádaynak 1912. évi március 5-én Barcsayéktól még 100.548 korona 84 fillér járt. Ez a Ráday, ki különben szintén vagyontalan ember, a Dévai Iparbank Rt.-től kapott építkezéseihez pénzhitelt, a kereskedőktől pedig fahitelt. Ráday jól-rosszul (gyenge anyagból, mert fődolog volt a nagy haszon) felépítette a házakat. Most pénzre volt szüksége, mert őt is szorongatták. Nyakára járt Barcsayéknak. Ezek — isten tudja miért — rámentek a boldogtalan csángókra és kikényszerítették belőlük a cikkünk végében közölt meghatalmazást.
   A jóhiszemű emberek aláírták az írást, mert azt hitték, hogy e meghatalmazás a kölcsönügy lebonyolításához kell. Pedig dehogy! A meghatalmazás 1912. március 3-án kelt. Szabó Imre, pedig már 1912. március 5-én bírói egyezséget kötött a dévai kir. járásbíróság előtt Ráday Ferenccel akképp, hogy elismerte Rádaynak 100.548 korona 84 fillérnyi követelését és a csángókat az összegnek azonnali kifizetésére kötelezte, továbbá kötelezte magát Ráday ügyvédjének az egyezségnél való közreműködésért 500 korona perköltség megfizetésére. Látható, hogy a meghatalmazás ehhez kellett. Rádaynak ez okirat azért kellett, mert szorongatták hitelezői. Így: Kotzander Ignác aradi fakereskedő. Hogy ettől meneküljön, engedményt adott 23.701 korona erejéig Kotzandernek, 1912. március 21-én.
   Végrehajtás csendőrökkel.
   Kotzander az engedmény alapján végrehajtást kért a csángók ellen. Ügyvédje: dr. Glück Ede dévai ügyvéd 1912. március 4-én megkísérelte a végrehajtást a csángók ellen. Ezek tiltakoztak a foganatosítás ellen és figyelmeztették a végrehajtót arra, hogy ha nem távozik, baj lesz. Másnap két csendőrrel megismételtetett a dolog. Ámde ekkor a csángók — mintegy 200 ember, — a csendőrök elé állottak és kereken kijelentették, hogy miután ők Rádaynak nem tartoznak, ők a Ráday-féle követelésről semmit sem tudnak, továbbá, mert ők az 1500 koronák lefizetése által minden fizetési kötelezettségüknek eleget tettek, mindez okoknál fogva a foganatosítást csak testükön engedik meg.
   A csendőrök, látva a veszedelmes hangulatot, megtagadták a segédletet. A végrehajtó most egy szakasz csendőr, esetleg egy század katonaság kirendelésének kieszközléséért folyamodott a bíróhoz. Az intézkedés rövidesen meg fog történni.
    A meghatalmazás. (Másolat. Meghatalmazás. 3 koronás bélyeg.)
   Melynek erejénél fogva magunk és örököseink részére Szabó Imre urat, m. kir. pénzügyi számtiszt, dévai lakost, mint a «Hunyadmegyei székely-csángó telepes érdekeltség» vezetőjét feljogosítjuk, hogy a csernakeresztúri (Hunyadmegye) telepítési ügyre vonatkozó összes teendőket ellássa, az eladó birtokosokkal végleges örökvásári szerződéseket nevünkben és helyettünk köthessen, a telepítés lebonyolítására szükséges jelzálogkölcsönöket bármely pénzintézettől megszerezze, erre nézve visszterhes szerződést köthessen, a megszavazott jelzálogkölcsön értékét felvehesse, kötelezvényeket és ezzel kapcsolatosan egyéb okiratokat helyettünk és nevünkben kiállíthassa és aláírhassa, a felvett pénzösszegeket kezelje, utalványozza és belőle az összes kifizetéseket úgy az eladó földbirtokosoknak, mint a telepítési munkálatoknál érdekelt egyéb vállalkozóknak és hitelezőknek, magánszemélyeknek teljesíthesse, velük nevünkben és helyettünk szerződjön, elszámoljon és egyéb szükséges okiratokat kiállíthasson.
   Feljogosítjuk, hogy nevünkben és helyettünk ügyeinkben teljes joghatállyal bíróság előtt, valamint törvényszékek és politikai hatóságok előtt vagy azonkívül bárhol képviselhessen, teljes hatalmat adván neki általánosan minden jogi védelmeket és perorvoslásokat használni, pert belátása szerint kezdeni, vagy attól elállani, szóbeli tárgyalásokat írásbelivé változtatni, első végzéseket is elfogadni, halasztást, visszahelyezést és újítást kérni, mindennemű esküt ajánlani, illetve kínálni, elfogadni és visszakínálni, bírói vagy magánegyezséget kötni, rendkívüli felülvizsgálásért, valamint megsemmisítésért saját felelősségünkre folyamodni, személyes végrehajtás minden fokait kieszközölni telekkönyvi bekebelezéseket eszközölni, a dologi és részletfizetések iránt egyezkedni, pénzt és pénzértéket felvenni és azt jogérvényesen nyugtatványozni és elszámolni, mindazon intézkedéseket foganatosítani, amelyeket ezen telepítési ügyben szükségesnek tart, végre személyes gátoltatása esetében más meghatalmazottat hasonló, vagykorlátoltabb meghatalmazással saját választása szerint helyettesül megnevezni, szóval mindent megtenni, mit a törvény nemcsak a felek képviselői, hanem maguk a felek általi teendőkre megszab, kijelentvén, hogy minden az általa, vagy helyettese által tett intézkedéseit magunkénak tekintjük. Minek hiteléül kiadtuk jelen saját kezűleg aláírt, illetve saját kezűleg tett kézvonással megerősített meghatalmazásunkat.
   Kelt Csernakeresztúron, 1912. évi március 3. napján. Miklós Gergely, Hajnal és Társai s. k.

Tajhaz4

    Világ. 1912. június 7. A hunyadmegyei csángók. — Közbelépett a kormány.
   A Világ a csángók megmentése érdekében közölt cikkei egyikében, május 19-én, a következőket írta: A lapunk hasábjain eddig is napvilágot látott közleményekből konstatálható hogy a csernakeresztúri és a sztrigyszentgyörgyi telepeket is — a nemzetiség zajló tengerében álló ezt a színmagyar két községet — a végromlás, az elpusztulás fenyegeti. A “Hunyadmegyei székely-csángó telepítési érdekeltség vezetősége”, hogy szerényen fejezzük ki magunkat, «nagy anyagi zavarokkal küzd». Ily körülmények között a magántelepítést nem tartjuk célravezetőnek és megengedhetőnek; tehát a legfőbb erkölcsi orgánum, az állam kell, hogy kezébe vegye az ügyet és cselekedjék ott, ahol az egyed munkálkodni képtelen. A múltban is volt rá eset, hogy a csángókat állami telepítésben részesítették, külön kormánybiztos vezette a telepítést akkor. És ha a kormány a közelmúltban a cigányügy rendezését annyira a szívén viselte, hogy szükségesnek tartotta a cigányügy rendezése végett kormánybiztost kiküldeni, miért nem lehetne most, mikor a csángókat veszély fenyegeti, a csángóügy rendezésére is kormánybiztost kiküldeni. Ismételjük, a múltban volt már csángó-kormánybiztos és most, hogy a csángótelepítés bajai ismét felújulnak, elsőrendű kötelesség volna azokon gyorsan segíteni. Cikkeinknek megvolt a hatása és meglesz az eredménye.
   Lukács László belügyminiszter a hunyadmegyei csángótelepítés ügyének megvizsgálására Lovas Sándor miniszteri tanácsost küldte ki. Lovas Sándor miniszteri tanácsos most fejezte be a vizsgálatot, melynek eredménye az, hogy a megrekedt magántelepítés akcióját a kormány vegye a kezébe. Örömmel közöljük ezt a félhivatalos hírt addig is, amíg az újabb mentési akcióról beszámolhatunk.

    Mikor Szabó Imrét fehérre mossák.
   Pesti Hírlap, 1912. június 9. A hunyadmegyei csángótelepítés.
   Néhány hónappal ezelőtt a Pesti Hírlap-ban helyszínén szerzett tapasztalataim alapján részletesen foglalkoztam a hunyadvármegyei csángótelepítéssel s rámutattam annak az erdélyi magyarság szempontjából való nemzeti nagy jelentőségére. Utaltam akkor arra, hogy az állam által félbenhagyott csángótelepítésnek magántelepítés útján való folytatást miként változtathatja meg Erdélyben a nemzetiségi elosztódás térképét és felhívtam az egész magyar társadalmat, hogy siessen ennek az akciónak a támogatására. Rámutattam arra is, hogy Hunyadvármegye botrányos pártpolitikai viszonyai milyen károsan befolyásolják ezt az akciót és menynyire sajnálatos, hogy, — mert a magántelepítést függetlenségi emberek vezetik, — a vármegye hivatalos intézőkörei pártpolitikai szempontból bírálják el ezt a kérdést, s annak útjába tőlük telhetőleg akadályokat gördítenek. Ez a telepítés az akció egyik lelkes vezetőjének, Barcsai Andor országgyűlési képviselőnek interpellációja révén a napokban a képviselőházban is szóba került s úgy a kormány, mint az egész képviselőház részéről az ügy nagy jelentőségéhez illő méltánylásban részesült.
   Nem szándékom most foglalkozni a magyar társadalomnak azzal a veszedelmes betegségével, mely politikai vagy személyes érdekből annyi nagy reményekre feljogosító nemzeti mozgalomnak vágta útját, hanem egyszerűen rámutatok azokra a rosszindulatú, személyes és politikai bosszúvágytól és gyűlölködéstől vezetett támadásokra, melyekkel Hunyadvármegye egyes „fajmentő“, magyar „vezéremberei“ nekirontottak a magántelepítőknek és a telepítés ügyének az interpelláció elhangzása után. Soha eddig az egész kérdéssel nem törődtek másképen, mint hogy gátat emeltek titokban a telepítésnek és mert a régebbi csángótelepesek a legutóbbi képviselőválasztásoknál függetlenségi jelöltre szavaztak, megbízhatatlan, értéktelen és „nem kívánatos elemnek“ hirdették a csángókat. Most pedig, hogy országos botránycsinálásért, a magántelepítők diszkreditálására alkalom kínálkozott, egyszerre a derék, munkás, kipróbált magyar érzésű, megbízható csángók apostolaiként léptek fel.
   Nem jutott eszükbe, hogy a fürdővízzel a gyermeket is kiönthetik, hanem fővárosi és vidéki lapokban megindult a hadjárat a csángótelepülés ellen. Derék munkájuknak máris van egy igen szép eredménye: az oláh lapok kárörvendő, gúnyos hahotával foglalkoznak a dologgal és felvetették a kérdést — és nem minden alap nélkül, — hogy vajon annak a magyar fajnak, amelyik a nemzeti ügyet ilyen módon kezeli sajtójában, van-e joga Erdélyben magyarosítási akciót folytatnia. Ebből az egyetlen meggyőződésből a rosszhiszemű cikkezők vonják le avatatlan prókátorságuk minden consequentiáit. Hogy is áll hát valójában ennek a magántelepítésnek ügye? Mióta a magántelepítés méltatásáról írott cikkem a Pesti Hírlapban megjelent, azóta a sztrigyszentgyörgyi telepítés befejezést nyert és a csernakeresztúri telep is fölépült, a földeket a csángók birtokukba vették és zavartalanul használják; a házak elkészültek, azokba a telepesek beköltöztek és azokkal teljes mértékben meg is vannak elégedve. Az eloláhosodott kis Csernakeresztúr magyarsága a betelepített 780 lelket számláló 135 csángó családdal 10 %-ról 60 %-ra emelkedett. Egy gyönyörű új magyar falu keletkezett városiasan széles utcával, cseréppel fedett, téglától épült házakkal, egészséges, világos nagy szobákkal, melyeket a tisztaságszerető csángóasszonyok tulipános bútorokkal, művészi hímzésű vetett ágyakkal még díszesebbekké, kívánatosabbakká tettek.
   Ennek a telepnek céljaira Barcsay Andor képviselő és Szabó Imre pénzügyi számtiszt 1889 kat. hold ingatlant vásároltak meg 1,235.150 koronáért, ami kat. holdanként 654 koronás átlagárnak felel meg, amibe benne foglaltatik a 10, illetve 5 holdas telephelyen kívül a közös legelő és erdő is. (Jól tudjuk azt, hogy ma a termőföld átlagára ennél jóval magasabb.) A kétszobás ház 1810 koronába került. A telep tehát házzal együtt 6260 korona, amiből az előlegként fizetett 1500 koronát leütve, a fennmaradó 4700 korona 50 éves 6 %-os amortizációval 405 k 60 fillér évi terhet ró a telepesre. A munkástelepest természetesen ennek az összegnek fele terheli. A telepítést az intézők a nyerészkedés minden gondolatának kizárásával kontemptálták és végezték is. A nehéz pénzügyi viszonyok mellett nem sikerült a telepítőknek a telepítés anyagi részeit lebonyolítani, vagyis a nagy árán mondva, nem tudták megszerezni az ingatlanokra a szükséges jelzálogkölcsönt. Azok a derék, hazafias birtokosok: Herczegh Sándor, Csonka József, Buda Béla és Jenő, Fábián Imréné és Barcsay Andor, akiktől a telepítés céljaira az ingatlanokat megvásárolták, noha a fizetési határidő még a múlt évben lejárt, megértve az ügy nemzeti jelentőségét, megkímélték a telepeseket minden zaklatástól és türelemmel várják az idők jobbra fordulását. Méltán mondhatjuk róluk, hogy ők a mai viszonyok között Erdély magyarosításának hősei. A telepesek sorsának megnehezedését — és nem válságosra fordulását és tönkrejutását, mint ahogyan a támadók beállítják, — az építési anyag érhátralékai idézték elő az utóbbi időben, amiért végrehajtást kértek ellenük. Az így okozott izgalmat fokozták és elmérgesítették azok a lelkiismeretlen, gonosz támadások, melyek a sajtóban csupán közérdekből és fajszeretetből (!) láttak napvilágot. Ennek kétségtelenné tételére most csak azt említem fel, hogy egy fedezeti váltó miatt Szabó Imre ellen tett feljelentésre a kir. ügyészi vádirat, melyet Szabónak május hó 20-ikán kézbesítettek Déván, a Budapesten megjelenő „Világ" május 21-iki számában egy újabb támadó cikk keretében szószerinti szövegben megjelent. (A fedezeti váltó pedig, melyet tulajdonlapon csak Barcsay Andor és Szabó Imre girójára számítottak le, februári 28-ikán kifizettetett.) Mindennél ékesebben bizonyítja pedig a vádak tarthatatlanságát és azt, hogy a csángókat felbujtották a telepítők ellen, a kormány által elrendelt vizsgálat eredménye. De bizonyítja az is, hogy Barcsay Andor képviselő, mikor látta, hogy a telepítés anyagi részének lebonyolítása nagy nehézségekbe ütközik, maga tárta fel az ország színe előtt nyílt őszinteséggel a bajokat. Lukács László miniszterelnök erdélyi ember, ismeri Erdély bajait, veszedelmeit és van érzéke azok iránt. A földművelésügyi miniszterrel egyetértve nyomban kiküldöttek helyszíni vizsgálatra Lovas Sándor földművelésügyi miniszteri tanácsost és dr. Králik Dani kincstári ügyészt, akik négy napi beható, alapos, nagy ügyszeretettel és jóindulattal végzett tanulmányozás alapján meg fogják tenni javaslataikat arra nézve, hogy a kormány részéről minő beavatkozás szükséges a bajok szanálása céljából. A miniszteri vizsgáló bizottság munkájában nagy lelkesedéssel működtek közre Boér Gábor főszolgabíró, Székely Mózes kft. adófelügyelő és Szilassy István állami gazdasági felügyelő.
   Lovass miniszteri tanácsos megvizsgálta az egész telepet, a telepítők számadásait és meghallgatta a csángók panaszait. Szerzett impresszióiról a következőket mondotta: — Fel sem volt tételezhető, hogy a hírlapi támadásokban felhozott vádak megfelelnek a valóságnak. A telep igen szép, az épületek teljesen megfelelőek. A földek ellen csak az a kifogás emelhető, hogy egy részük távol fekszik a községtől s így megművelhetésük nehézségekbe ütközik. Vannak szépséghibái a telepítésnek, de ezek kireparálhatók. Rosszhiszeműségről beszélni sem lehet. Boér Gábor főszolgabíró és Székely Mózes állami erdőfelügyelő nagy lelkesedéssel nyilatkoztak a telepítés nagy jelentőségéről és úgy ők, mint Hunyadvármegye több tekintélyes férfia felháborodással beszélnek azokról a nemtelen támadásokról, melyeket a telepítés ellen intéztek. Tagadhatatlan, hogy a telepítésnek vannak apróbb hibái és merültek fel a telepítők részéről jóhiszemű mulasztások. Ezek azonban nem jelentik azt, hogy miattuk ilyen rendkívüli nagy jelentőséggel bíró ügyet a nagy nyilvánosság előtt pellengérre állítsunk. Nem szabad elfeledni, hogy azokért az ingatlanokért, melyeken a telepek létesültek, oláh pénzintézetek a telepítőknek nagy összegeket ígértek s ha üzérkedni akartak volna, nehéz ezresekkel drágábban adhattak volna túl az ingatlanokon, de e nyereséggel elveszett volna az erdélyi magyarságra nézve ismét két község és erős várakat szerzett volna magának az oláhság. Lám, Mara László, hunyadvármegyei főispán, gyámfiainak felsőszálláspataki birtoka eladásánál nem latolgatta sokáig a nemzeti szempontokat, hanem az oláhoknak adta el, úgyszintén csak a legutóbbi időben kerültek az Ardeleana Agricola és Hategana oláh bankok kezére a Brády, Kenderessy, Serbán-féle magyar birtokok és gróf Kun István algyógyi 800 holdas birtoka. És nem szomorú dolog-e, ha a székely főváros, Marosvásárhely főterén egymás mellett látjuk a büszke felírásokat: „Lumina, Institut de credit si economii societate pe actiuni, filiala“ és „Albina, Institut de credit, si de economii filiala.“ Van Erdélyben anyag bőven arra, amit a sajtóban szellőztessünk. Van ok, ami mozgásba hozza és összetartásra serkentse az egész magyar társadalmat. Szükség azonban nincs arra, hogy személyes sérelmekből közügyet gyártsunk azért, hogy a nehezen haladó nemzeti megerősödést akadályozzuk, vagy visszavessük. Nem lehet kétség az iránt, hogy a kormány megismerve a telepítés bajait, sürgősen beleavatkozik a dologba és eloszlatja a csángók és az egész erdélyi magyar társadalom aggodalmait. Ebben a kérdésben senkit, legkevésbbé pedig a kormányt semmiféle más gondolat nem szabad hogy vezessen, mint kizárólag az erdélyi magyarság megerősítésének gondolata. Ennek a telepítési ügynek szanálása kell hogy az első komoly lépés legyen annak a több ezer bukovinai csángó sorsának is az elintézésére, akik új hazát keresnek maguknak.
Lajos Dénes.

    Világ. 1912. június 9. A hunyadmegyei csángók.
   Tekintetes szerkesztőség! Figyelemmel olvastam a Világban a hunyadmegyei csángóikról szóló cikkeket. Engedje meg, hogy szerény észrevételeimet én is megtegyem, mint aki kezdettől fogva mostanáig figyelemmel kísértem a csernakeresztúri és sztrigyszentgyörgyi telepítéseket; mint aki érzi népének fájdalmát, szomorkodik a csalódásán, örül szerencséjén; szóval a néppel nemcsak fizikai, hanem lelki közösségben is él.
Amióta Szabó Imre itt járt, valóságos települési láz fogta el népünket. Diadalmenetben, olyan pompával fogadták Szabót véreink, amilyen másutt nálánál sokkal nagyobb uraknak sem jár. Megváltónak, megszabadítóinak mondták őt, aki majdan az összes magyarokat vissza fogja vinni és ami után oly sokszor sóhajtoznak, az édes hazába. Hogy valaki annyi bizalmat nyerjen, a különben bizalmatlan csángóiktól, mint ő, ahhoz egy emberöltő becsületes munkássága szükséges. Ezt a nagy bizalmat Szabó hazafias szólamokkal könnyűszerrel megnyerte. Ez a bizalom irtózatos hatalmat kölcsönzött Szabónak, alapját annak köszönhette, hogy olyan kiváló kormánybiztossal volt ott, mint Szász István telepítési felügyelő és a nép azt hitte, hogy az ő munkája teljesen azonos Szász István telepítésével. Várták, nagyon türelmetlenül Várták Szabó Imre sorait. Végre megjött az írás 1911. tavaszán, hogy induljanak, de előre küldjenek be bizonyos meghatározott nagyságú előleget, nehogy azután elveszítsék pénzüket. Hiába intettük óvatosságra népünket. A máskor oly óvatos csángó most örömmel, boldog mosolylyal adta fel Szabó címére nagyapjától örökölt házikója árát. Talán csak néhány ezüst maradt belőle...«de majd megsegít az Isten!» Sokszor hallották Szabótól, hogy lelketlen embereknek fel ne üljenek. Nem is ültek fel. Akik elmentek, most visszajönnek. Egyik előbb, másik később, de visszajönnek.
    Miért nem jönnek vissza a dévai állami telepesek? Honnan van az, hogy a dévai telepesek áradoznak leveleikben a boldogságtól, megelégedettségtől, amíg Szabó embereitől alig jön írás, vagy, ha jön, nagyon szomorú annak a tartalma. Ha a nem régen kivándorolt százak, anyagilag tönkremenve, egy-két év múlva lerongyolódva jönnek vissza, a külföld nem azt fogja mondani, hogy ezek Szabó áldozatai, hanem a «tejjel-mézzel folyó» Magyarországnak fogják tulajdonítani tönkremenésüket Ez pedig elég ok arra, hogy az itteni hatóságok ilyen értelmű feljelentésére, az osztrák kormány nagyon meg fogja nehezíteni a kivándorlást és talán lehetetlenné teszi a telepítést.
   A csernakeresztúri és sztrigyszentgyörgyi csángók állami támogatással való megmentése nemcsak a mi érdekünk, hanem érdeke nagy Magyarországnak. Az államra háruló teendő az, hogy állja útját addig minden gyanús kezdetű magántelepítésnek. Kérünk, könyörgünk és követelünk kegyelmet megcsalt véreinknek, mert ezen tönkrementek után a mi községeink fogják fizetni a kórházi betegápolási költséget, lelencházi és toloncoltatás költségeket; és akkor a dr. Barcsay- és Szabó-féle spekuláció nemcsak a kivándorlottakat, hanem virágzó falvainkat is nyomorúságra fogja juttatni. Megkülönböztetett tisztelettel:
Istensegíts, 1912. május 25. Egy csángó.

                                                               II. Egy telepes levele atyjafiához.
    Szeretett kedves rokonom István! Tudatom hogy én a hozzám intézett leveleidet mind megkaptam, s hogy nem tudtam utána nézni a pénznek, annak az volt az oka, hogy egész télen a kórházban voltam Pesten, húsvétra haza jöttem és első dolgom Szabónál a pénzt tudakolni, ő azt mondta a napokban elküldi, s mikor te nekem a levelezőlapot írtad, hát megint bementem, akkor meg azt mondta, hogy éppen a tegnapelőtt elküldte s úgy a pénz a levelet megkerülte, s ahogy így, beszélt én egész nyugodt voltam, hogy ő elküldte a pénzt neked, s többet nem kérdezhettem, mert én Szentpétertől ágyba fekszem még ma is, a lábaim fájnak.
   Ma kaptam kézhez azon soraidat amit Vej (Lovász) Ferenctől küldték s mostanáig is nagyon sokat tudtam Szabóról, amit hittem is, nem is, de most tényleg tudom, s mond kedves barátom mindenkinek, hogy én írtam Szabónak, egy legbeavatottabb embere, László János, hogy senki fel ne üljön a Szabó csalogatásának, és az ő telepeire ne jöjjön mert csak egyszer bánja meg, most még akik Keresztúról hazajárogatnak és dicsérik a Szabó telepítését majd csak két esztendő múlva fognak jajgatni, most még tej-vaj az egész mindenség. Hányan siratják máris a Szabóba helyezett bizalmukat és a föld éhes nép mégse hisz, menyen tovább Szabóhoz kér könyörög, mert gondolja hátha engem nem csal meg, sajnálom azt a szegény képviselőnket Barcsait, hogy még az ő becsülete is kockára esik Szabó miatt, pedig ez sajnos megtörténik ma holnap, mégpedig én fogom ezt te miattad a nyilvánosságra hozni, akárki minek tart engem, de az én becsületes lelkiismeretem ezt a nép nyúzást nem tűri tovább.
   Azt hiszed kedves Rokonom hogyha én ezt az ő telepítését jónak látnám nem biztatnám-e a népet mint ezelőtt tettem, hogy jöjjenek, ne kínlódjanak Bukovinába tovább, mert ez az igazi hazánk, de nem teszem, mert Isten is van s ha szegény ember könnyei nem szoktak porba hullni.
Hányat tudok én a kiket Szabó megkárosított kit 100—200—500 sőt 750 frtig is csak nem tehettem barátom semmit, kímélni akartam Barcsait mert, az igazat megvárva, neki köszönhetem részben hogy ma saját szemeim világával nézem a napot. No még az is kedves rokonom, hogy semmi ürügy nem szolgált még idáig arra, hogy beleköthessek Szabóba, s ha anélkül teszem hát árulónak néz a Világ. Hanem most alkalom nyílt reá még pedig Te általad.
   Tudniillik a dolgot úgy csináljuk, hogy te amennyiben nekem felhatalmazást adtál hogy Szabótól a pénzt felvehessem, elméssz be Szeretbe és sikkasztás címén engem beperelsz, mintha én Szabótól a pénzt felvettem volna és neked nem küldtem volna el, tanukul feladod azokat kik a felhatalmazást aláírták megjegyzem add ügyvédnek s a többit majd, ellátom aztán én, így aztán megkerül a pénzed, de másképp nem mert, úgy látom hogy Szabó olyan, hogy én reám, egyik legjobb és régi barátjára sem ad semit. Ahogy megkaptam a leveledet azon gondolkoztam hogy mivel is ajak elő Szabónak hogy a pénzt megkaphassam, úgy gondoltam hogy menyiben nem tudok menni, hát meg írom levélben hogy te bepereltél és Hurtig nekem felszólítást küldött Szeretből hogy a meghatalmazás folytán felvett pénzt három nap alatt küldjem be; gondoltam hogy talán tekint barátságunkra és megteszi, s azt is megírtam hogy mint barátját kíméljen meg engem ettől a pénz históriától és beküldtem neki, amire e levelemben csatolt levelet küldötte válaszul ezt te nem tudod elolvasni hanem vidd kedves Rokonom valamelyik tanítóhoz és az majd fölolvassa neked, innen te meg tudhatod, hogy tényleg a legnagyobb gaz csalást követte el veled, holott én előttem megígérte, hogy neked megküldi és nekem is hányszor ígérte Azt hittem hogy nekem mint régi jó barátjának néz a pofájára és teljesíti kötelességét, de bizony nem teszi meg úgy látszik. Hej pedig én sokat tudok reá, s nem csak olyan urakat láttam, mint ő, hanem majd meglássuk a következményeket, Te csak perel be a mint írtam és és pedig sürgesd a pert, a többi az én dolgom.
   Kedves Rokonom nagyon megbántottál engem azzal hogy soraidban becsületemet tépázod, de megbocsátok mert tudom milyen a keseredett szív kiömlése; s akkor mikor becsületemre fogadtam hogy megkapod a pénzt hát nem gondoltam arra hogy épp velem szemben is akkora gazember Szabó. Mond meg a Főtisztelendő és a bíró uraknak hogy ne engedjék a népet a Szabó féle telepre s hogy ezt én írom, s ha kérdőre vonnának érte, majd helyt állok.
   Mindnyájatokat üdvözöllek Déva 1911. aug. 22-én. Rokonod János.

   Az Újság. 1912. június 13. Gyilkos testvérek.
   Déváról jelentik: Csernakeresztúron Antal János eloláhosodott magyar család sarja haragudott a telepített csángókra és fenyegette őket, hogy kiirtja. A csángók féltek is tőle izgága természete miatt. Tegnap a korcsmában mulatozás közben egy sörös üveget vágott a csángók asztalához, mire két csángótestvér, Biszak Mihály és Samu, Antal Jánosnak estek és 18 késszúrással úgy megsebesítették, hogy halva maradt a helyszínen. A csendőrség a gyilkos testvéreket elfogta.

   Szászváros, 1912. június 13. Új villanyvilágítási vezeték a megyében.
   A dévai Villanyvilágítási Részvénytársasság vezetékhálózatát május hó folyamán tetemesen kibővítette. A Déváról Piskibe vezető fővezetéket, Szentandrásnál elágaztatva, Nagybarcsán keresztül Csernakeresztúr községig hosszabbította meg.
A villanyerőt gazdasági célokra is felhasználják és a mint értesülünk, a nagybarcsai uradalmat e célra már fel is szerelték. Több kis gazda kisebb gazdasági gépek villanyerőre való berendezése iránt szintén érdeklődött.
   A társulat a közigazgatási hatóságtól engedélyt nyert Szántóhalma, Szentandrás, Kis- és Nagybarcsa, továbbá Csernakeresztúr községek villanyvilágítására is. Közbeeső községeink közvilágítása a közel jövőben ilyenformán nem sokáig késik. Az államvasutak piskii 240 munkáslakásának villanyvilágítással való ellátására az aradi üzletvezetőséggel a napokban történt meg a megállapodás. A villamos erő nagyarányú felhasználása mindenesetre örvendetes esemény és különösen gazdasági téren jelent fokozott haladást.

Tajhaz5

    Világ, 1912. június 25. A hunyadmegyei csángók. Budapest, június 24.
   A «Pesti Hírlap» egyik utóbbi száma cikket közöl a hunyadmegyei csángótelepítésről, amely azonban — egyoldalú információ után készülvén— sok ténybeli tévedést tartalmaz és ezért helyreigazításra szorul.
   Első tévedése a cikknek, hogy pártpolitikai és személyes hajszát emleget. Ez állt legtávolabb tőlünk. Pap Jenő táblabíró, a dévai Justh-párt oszlopos tagja megerősítette közleményeinket, László János csángógazda, Szabó Imre jóbarátja szintén. Hol van tehát a politikai és személyes hajszának még a látszatja is?
   A csángótelepítés rendkívül fontos voltát és nagy nemzeti jelentőségét mi is átéreztük és éppen ez adta kezünkbe a tollat, hogy a két színmagyar község fennállását biztosítsuk és a tömeges tönkrejutást, amely szégyent hozott volna a magyar névre, meggátoljuk.
   További tévedése a cikknek, hogy a mentési akció Barcsay Andor ismeretes interpellációja után indult meg. Tudtunk mi a bajokról már régen, 1911. év nyarán is, de mint a «Déva és Vidéke» találóan írja, nem írtunk róla előbb, nehogy politikai bosztnak minősítsék eljárásunkat. A kiperlésekkel ez év tavaszán erősen nyilvánvaló lett a csángótelepítés baja. Ezért az első tudósítás a fővárosi lapokban már 1912. április 5-én megjelent, Barcsay Andor pedig csak május 9-én interpellált.
   Május 10-én, egyidejűleg a Világ sorozatos cikkeivel, Hunyadvármegye egyik legtekintélyesebb férfia, Hajduczky József takarékpénztári vezérigazgató, a vármegyei közigazgatási bizottság délelőtti ülésén (tehát akkor, mikor a fővárosi lapok révén Barcsay interpellációjáról még nem is tudhatott) erélyes vizsgálat elrendelését kérte. Ez megtörtént és mialatt a vizsgálat vezetésével megbízott főszolgabíró a csángók ügyéről beszámolt, egy 10 tagból álló csángóküldöttség tisztelgett Mara László főispánnál és kért segélyt a magántelepítők ellen. Ugyanakkor vette át Mara László főispán annak a 300 csángónak memorandumát is, amelyet a kormányhoz intéztek le, amely nem a leghízelgőbben nyilatkozott a magántelepítésről. Mara László főispán, aki a csángó nép sorsát meleg szeretettel karolta fel, személyesen járt el a kormánynál s az ő közbenjárásának köszönhető, az a gyors segély, amit a kormány nyújtott.
   Mi megengedjük, hogy a magántelepítők jóhiszeműen jártak el. De tudtuk azt, hogy munkájukat befejezni képtelenek és ezt cikkeinkkel, melyekben le nem tagadható tényeket és igazságokat ismertettünk, be is bizonyítottuk. Célunk az állami telepítés megvalósulása volt. Örömmel konstatáljuk mi is, hogy abbeli vágyunk, hogy az állami telepítés gyorsan létrejöjjön, meg is fog valósulni. Kétkedéssel kell fogadnunk a cikk azon részét, amely Lovas Sándor mint tanácsosnak azt a kijelentést imputálja: «Fel sem tételezhető, hogy a hírlapi támadásokban felhozott vádak megfelelnek a valóságnak», mert a Világ igaz cikkei okmányokkal beigazolhatók, annál kevésbé hihető el, hogy azokról Lovas mint tanácsos a vizsgálat idegejtésekor tudomást ne szerzett volna. Egyébként Lovas mint tanácsost bármikor, ha kívánja, meggyőzhetjük cikkeink valódiságáról.
Nem átallja a cikkíró az odiózus csángótelepüléssel kapcsolatban Mara László főispán személyét is érinteni. Pedig bátran állítjuk, hogy a csángóságnak sokkal jobb barátja a főispán, mint a magántelepítők. Ezt fényesen is dokumentálta azon tényével, hogy a földművelésügyi miniszter felhatalmazása alapján a hunyadmegyei csángók ingyenes jogvédőjévé a vármegye egyik legképzettebb ügyvédjét nevezte ki. Előre is érezzük, hogy a hunyadmegyei érdekeltség ebben is hajszát fog majd lelni, ha nem az ő kénye-kedve szerint fog az ingyenes jogvédő eljárni.
   Ám a mi akciónk célja nem az volt, hogy babérokat arassunk, hanem hogy az igazságot feltárjuk és bajba jutott embertársainkon segítsünk. Tudjuk, hogy ez nagyon kellemetlen lehetett egyeseknek, de ez korántsem akadályozott meg bennünket az igazság megmondásában. Legyenek nyugodtak a magántelepítők, mi az ő dicsőségükből (?) semmit sem fogunk elvonni, de ha bajba jutnak a magántelepítéssel, ismét előállunk és segítségükre hozzuk az állami támogatást és bennünket nem fog vezetni sem a pártpolitikai, sem a személyes gyűlölet, hanem csak egy belső rugó, az igazi és munkálkodó felebaráti szeretet.
   Csángó

    Szászváros, 1912. október 31. A csernakeresztúri csángók ügye.
   Ismeretes dolog, hogy a csernakeresztúri telepes csángók, sőt az eladó birtokosok is, minő kényes helyzetbe kerültek volt a telepítés hebehurgya keresztül vitele folytán. A telepesek új házikói előtt már megszólalt a végrehajtó dobja. Az ügy rendezését Mara László főispán közbenjárására maga a kormány vette kezébe. A kormány közbenjárására az úgynevezett altruista bank csakugyan kiutalt a telepeseknek 350.000 koronát, s mivel ez sem volt elég, igen nagy utánjárásra a pénzügyminiszter még 374.000 korona 50 év alatt törlesztendő kamat nélküli kölcsönt. Az ügyek ilyetén rendbe hozatala Mara László főispánnak igen nagy érdeme.

   Szászváros, 1913. április 17. A csernakeresztúri csángók ügye.
   A közelebbi napokban megyénkbe voltak kiküldve a földművelésügyi miniszter részérül Lovas miniszteri tanácsos, az altruista bank részéről pedig Horánszky Nándor és a csernakeresztúri telepítés ügyében tárgyaltak. Véglegesen megállapodtak abban, hogy a Barcsay-féle 520 hold birtok kikapcsoltatik a telepítési kérdésből s hogy a megvásárolt erdők szántóföldekké alakíttatnak át. A föld nélkül maradt csángók vagy más helyen kapnak földet, vagy visszakapják befizetett pénzüket. A földek végleges kiosztása a telepesek között csak az ősszel fog megtörténni. Október 1-ig mint haszonbérlők használhatják házaikat és földjüket. Egy kat. holdért 16 K-t, egy kisebb házért 40 K-t s egy nagyobb házért 60 K bért fognak fizetni. A közterheket a bank fogja viselni.

   Magyarország, 1913. július 11. Vajdahunyad, július 10.
   Tegnap délután hatalmas felhőszakadás vonult végig Zalasd, Rákosd, Zsoszány, Magyarosi és Felpestes községek felett A hirtelen jövő vízár házakat, kerítéseket, pajtákat ragadott magára és az útjában eső kukoricza, lucerna és búzaveréseket részben elsodorta és részben annyira telehordta sárral, hogy az egész évi termés teljesen tönkrement. A községekből lefolyó áradat Csernakeresztúron is óriási károkat okozott. A község alsórészét a víz teljesen elöntötte, úgy, hogy a lakosság az éjszakát a hegyoldalakon a szabadban töltötte.

    Szászváros, 1913. augusztus 7. Örvendetes hír Csernakeresztúrról.
   Csernakeresztúron a csángók betelepítése befejezést nyert s az új telepítés folytán a magyarság száma örvendetesen megnövekedett, mert míg a legutolsó népszámlálás sze¬rint a község 555 lakosa közül csak 159 vallotta magát magyarnak, addig most a községnek 1285 lakosa van, akik közül 889 magyar és 396 román. Így a község egészen magyar jelleget nyert. Miután a lakosság túlnyomó része róm. katholikus, társadalmi utón megtörténtek az előkészítő lépések egy róm. kath. templom építésére is, s ismerve Majláth püspöknek a hitélet ápolása mellett hazafias ügybuzgóságát, kétségtelen, hogy a telepesek ezen óhaja is rövidesen valóra fog válni.

   Budapesti Hírlap, 1913. december 4. A hunyadi csángók.
  A délkeleti oláh tenger egy kicsiny magyar szigetének a fájdalmas feljajdulása hatott el hozzánk. A hunyadmegyei Csernakeresztúron ezer csángó-magyar nyomorba süllyedten várja a reánk köszöntő tél fehér rémét, a mely őket végső pusztulással, reménytelen ínséggel fenyegeti. A csernakeresztúri csángó családokat magánúton telepítették be Bukovinából. Minden erejük megfeszítésével dolgoztak, hogy boldoguljanak hazájuknak azon a rejtett csücskén, mely megművelésre nekik jutott. Ám az idei esős nyár egy csapásra verte minden reménységüket és most a kicsiny udvarokon nap-nap után perdül meg a dob, akinek pedig nem viszik, az maga adja el lovát, tehenét. Erre a télre betéve falatjuk sem lesz, nemhogy vetőmagra telne, reménytelenül tétlen most a falu, csupán a bank dolgozik, amely könyörtelenül hajtja a követelését.
   Ezer magyar lélek várja a segedelmet, mely azonban semerről sem érkezik. Megindító gondolat, hogy ha már kenyérrel nem élhetnek, élni akarnak Isten igéjével. Segedelmet kérnek a magyar társadalomtól, de nem csupán arra, hogy enyhüljön a tél nyomora, hanem, hogy az urasági udvaron lévő csűrt átalakíthassák templomnak. Jancsó Ernő piskitelepi főesperes megható hangon kéri a közönséget, vegye pártfogásába a keresztúri csángókat, mentsék meg őket a pusztulástól és ha lehet, segítsék hozzá őket ahhoz is, hogy kicsiny templomukat megépíthessék.

   Pesti Hírlap, 1913. december 4. A hazatelepített csángók kálváriája. Éhező iskolás gyermekek.
   Mária Terézia vitéz tábornoka, Bukow, a székelyek hóhéra, a nyakas csíki székelyeket egy kissé megtizedeltette s egy néhány ezret az életben maradottak közül elüldözött a hazából. Az elüldözöttek hosszas hányódás után Bukovinában húzódtak meg, de másfélszáz év után is megőrizték magyar voltukat. A nyolcvanas években herceg Odeschalehi Arthur veterán történettudósunk lelkes kezdeményezésére megkezdettük a mártírok utódainak hazatelepítését, s ez a munkálat még napjainkban is tart. Négy év előtt is akadt egy lelkes magyar úr aki Bukovinában 116 családot toborzott és Csernakeresztúr hunyadmegyei községbe hazatelepítette azokat. A hős mártírok unokái a lelkes hívásra, örömmel jöttek a visszasóvárgott „édes hazába“, pénzzé téve Bukovinában mindenüket.
    Csángóink megérkezve Csernakeresztúrra, csakhamar arról győződtek meg, hogy ők egy rossz üzlet tárgyaivá lettek, mert azonnal kellemetlenné váltak, amint a velük kötött egyezség betartását kérték előre elszedett pénzeikért. A kezdet nehézségeinek is sokat elnéztek, de amikor a telepítő ur kötelezettségeinek nem tudott eleget tenni s egymásután kezdették idegen urak a foglalásokat az ámuló s már megcsalatásukat érző csángók ellen, a sajtó fellépésére egy év előtt, a csúfos kudarccal fenyegető telepítés ügyét az Altruista Bankra ruházta a kormány. Az Altruista Bank azzal kezdette meg működését, hogy a csángók által addig legalább névleg kitt tulajdonjogokat megszüntette és hozzáfogott a föld kiosztásához. Ennek következtében a szegény csángók a múlt őszén se nem szánthattak, se nem vethettek. Jött a tavasz, a földosztási munkálatok még ekkorra se készültek el s a nép kétségbeesve leste a mérnökök csigalassúságú pepecselését. Az általános zúgolódásra végre április végén kijelentették a bank mérnökei, hogy szántson-véssen mindenki oda, ahol a korábbi névleges birtoka ki volt jelölve. A szegény nép gyorsan munkához látót, de már kukoricánál egyebet nem vethetett ilyen későre, mert mire ők a vetéshez juthattak, az oláhok kukoricája már kapálás alá is került.
   Majd jött a rossz idő, az árvíz és a csángóság egyetlen reménysége, a kukoricatermés is elpusztult. Megjött az ősz is, a földek azonban még ma sincsenek — a negyedik évben — kiosztva, de megjelentek az Altruista Bank pénzbeszedői és minden összeszedhető pénzt elvittek a fentebb jelzett módon élvezett földek haszonbérében — a megmentett csángóktól. Ami kevés vagyont magukkal hoztak Bukovinából, az telepdíjban, berendezkedésben és haszonbérben, mert most csak haszonbért szed az Altruista Bank, mind elfogyott, elérték s most kétségbeejtő reménytelenséggel néznek a tél elé.
   Tekintettel az Altruista Bank magáról való gondoskodására, továbbá arra, hogy nem termelhettek semmit, legalább vetőmagot kértek utólagos fizetésre az erdélyrészi kirendeltségtől. A sok kérvényezésre pár nap előtt érkezett a válasz meg, hogy vetőmagot csakis készpénzért kaphatnak, holott mindenki tudhatja jól, hogy nekik ilyen már nincs a fentebbi okokból, így pedig szóba sem áll velük a földművelési kormány. Újra vetetlen maradt a földjük, de állataik legnagyobb részét is eladták, mert a banknak fizetni kellett. Ma a 116 családnak már csak legföljebb 80 darab szarvasmarhája van, míg e kiválóan fuvaros nép lovaiból csak azok vannak meg, melyeknek nincs vásári értéke.
   A nyáron napszámba jártak, de a dolgoztató nagy úr még a napszámbérekkel is adósuk maradt s most a 8—10—12 tagból álló családok éhínségnek néznek elébe. Minden vagyonkájuk elúszott a negyedik éve húzódó ,,megmentésük“ miatt, minden lehető hitelüket kiélték a környéken — s már csak valamiféle isten csudájában bíznak.
   A szegény csángók gazdakört és hitelszövetkezetet is létesítettek, de tehetetlenek, mert még nem is sejtik, hogy mikor fognak telepeik tulajdonjogához jutni, enélkül pedig még vetőmagra sem kapnak hitelt. Kértek hitelt vetőmagra az Országos Központi Hitelszövetkezettől is, de ez is ridegen elutasította s hitel helyett, inkább az üzletrészek befizetését követeli, szorgalmazza. Itt azonban még nincs vége a „megmentet csángók kálváriájának.
   A lerongyolódott, lesoványodott, elkényszeredett apáktól-anyáktól családonkint 4—5—6, sőt nyolc gyermek is puliszkáért sír, — mért éhesek. Most az őszön nyílt meg az iskolájuk, hova kétszáz gyermek tartozik, de sem egy ceruzát, sem ábécés könyvet nem tudnak beszerezni. Az egyik kultúregyesület titkára itt járva, még szeptemberben megígérte, hogy tanszerekkel el fogja látni a nyomorgó gyermekeket de bizony még november végére sem váltották be ezt az ígéretet. Különben minek is az iskola? Itt van a tél s a gyermekek úgy sem járhatnak már iskolába, legfölebb mezítláb és éhesen…
   És a szomszéd falvak oláhsága szánalommal nézi a szegény csángók tehetetlen vergődését s megelégedéssel gondol oláh voltára — a betolakodott magyarokkal szemben...
   Valósággal égbekiáltó bűn tovább így nézni az agyontelepítet és bankilag agyonaltruistások szegény véreinket, akik könyörtelenül dobatnak oda az éhínségnek! Itt tenni kell valamit, mert ezzel tartozunk önmagunknak. Annak a 780 lelket számláló hazatelepített csángóságnak nem szabad az oláhság gúnykacaja között éhen elpusztulnia, vagy züllött, közveszélyes alakokká süllyedni Hagyjunk fel a hivatalos exekválással, amikor 780 lélek a saját hibáján kívül kénytelen küszködni — az éhenhalással.
   A földművelési kormány azonnal, de sürgősen ejtsen meg egy szigorú vizsgálatot Csernakeresztúron s azonnal indítsa meg ott az ínségakciót. Tegye meg kötelességét a vármegye is. A gyermekvédő liga, vagy más egyesület pedig siessen a csernakeresztúri szegény éhező csángó gyermekek megmentésére, akik közé a vörheny már is beütött. Az iskola mellett fel kellene állítani — legalább a télre — egy népkonyhát s ruhával is el kellene látni az éhező, fázó haza (!) telepített csángó gyermekeket.
   De nem verné meg az Isten azokat az egyeseket sem, akiknek adatott miből, ha a magukéból is juttatnának legalább az éhínségnek kitett kétszáz iskolás gyermeknek, az ezeknél fiatalabbakról és idősebbekről nem is szólva.

    Pesti Hírlap, 1913. december 6. A csángóknak.
   Szomorúan váltak időszerűekké a hunyadmegyei Csernakeresztúr község hazatelepített csángói. Csütörtöki számunkban föltártuk, hogy milyen nyomorúságos sorsra jutottak ezek az emberek. Egy hosszú, keserves esztendő után az idei nyár volt minden bizakodásuk, hanem aztán a természet rombolásai megsemmisítették a reménységüket és mint annyi sokfelé az országban, náluk is az áradás végezte el az aratás munkáját. Azóta, amijük volt, azt mind sorra eladogatták és most kétségbeejtően közeledik feléjük az éhínség veszedelme. Segíteni kell sürgősen ezeken a szerencsétleneken, s kiváltképpen gyermekeiken, akik között már a járvány is pusztít. Hogy a segélykiáltás szavai nem fognak hatástalanul elhangzani, azt sejtetni engedi egy küldemény, amely pénteken érkezett be hozzánk és amely bízvást az adományok hosszú sorának lesz az elsője. Laguer Sándor rákosszentmihályi községi jegyzőtől húsz ABC-és könyvet, ötven palatáblát, száz palavesszőt, száz plajbászt, kétszáz irkát és két doboz tollat kaptunk száznegyvennégy tollszárral, hogy juttassuk el a szegény csángó iskolásfiúknak. A csomagot postára adjuk és merjük hinni, hogy melegszívű olvasóink közül minél többen fognak hasonló nemes szeretettel segíteni szegény magyar véreiken.

   Budapesti Hírlap, 1913. december 14. A hunyadi csángók.
   Néhány nappal ezelőtt szóvá tettük a hunyadmegyei Csernakeresztúron élő mintegy ezernyi csángónak a szomorú sorsát. Ezek a szegény emberek, akiknek az élete jó napokban is fölötte nehéz az őket körülvevő oláh tengerben, az idei télen szinte az éhínség elébe néznek és véghetetlenül reá vannak utalva a segítségre. A nyomorúságuk kettős, mert nemcsak kenyerük, de templomuk sincsen, pedig nagyon szeretnének valami védett helyet, ahol imádkozhatnának. Közlésünknek — örömmel jelentjük — a szörnyen nehéz gazdasági helyzetben is lett némi sikere, mert Jancsó Ernő főesperes Piskiből kelt levelében arról értesít bennünket, hogy templomra 156 koronát, szegényei számára pedig 80 koronát küldöttek jószívű olvasóink. Karácsonykor osztják szét a kis összeget, amely azonban addig még nyilván megnövekszik néhány adománnyal.

   Pesti Hírlap, 1913. december 20. Adakozások.
  A csernakeresztúri csángók részére legújabban a következő adományok érkeztek: Szabó Vilmosné (Hegybánya) gyűjtése (Szabó Vilmos 10 korona, dr Buchhauer József 2 korona, Grobmaxi Gyula, özvegy Liba Antalné, Grillusz Emil, Ilaverda N., dr Pátka József 1—1 korona, Szartorisz Ferenc és özvegy Horváth N.-né 50—50 fillér és özvegy Sümegh Jánosné 30 fillér, összesen 18 korona 30 fillér. Dr M. Dénes és Senki Sem 5—5 korona, azonkívül Sz. Istvánné (Budapest) 2 korona.

   Pesti Hírlap, 1913. december 20. A hazatelepített csángók kálváriája.— A kormány és az Altruista-bank áldozatai.
   A Pesti Hírlap a december 4-iki számban hívta fel a közfigyelmet a Csernakeresztúrra (Hunyad) Bukovinából hazatelepített csángó véreink szomorú sorsára. Ugyan kinek ne dobbant volna meg a szíve arra a hírre, hogy Bukov tábornok, a székelyek hóhéra, által a XVIII. században, hontalanná tett székelyek utódai, amidőn a hunyadmegyei magyarság erősítésére lelkiismeretlenül hazatelepítették, a telepítők spekulációja folytán három évi itthonlétük után a koldusbot vagy az éhenhalás közt választásinak — az általuk annyira sóvárgott édes haza kebelén.
   Negyedmagammal december 14-én, vasárnap, Csernakeresztúrra utaztam abban a reményben, az ottani telepes csángókról szóló szomorú és az egész magyar telepítés szégyenletes kudarcot jelentő hírek legalábbis túlzottaknak fognak bizonyulni.
   Hideg, lucskos időben érkeztünk a faluba, melyet eloláhosodott magyarok laknak, akik közül vagy negyven család Keresztes Sándor tanító buzgólkodására pár év előtt tért vissza ősei református hitére. A 116 családot számláló csángóságot ezen maroknyi magyarság megerősítésére telepítette volt három év előtt haza egy magántelepítő csoport, melynek lelkiismeretlensége folytán egy év előtt a telep a csőd szélére került. Ekkor a kormány lépett közbe s rábízta a szegény' csángókat az Altruistabanknak nevezett pénzcsoportra, amely aztán megmentette őket — szépen.
   A csángó nép buzgó, vallásos (róm. kath.) nép s így őket az állami iskola udvarán találtuk, hol az egyik tanteremben a piskitelepi káplán a miséhez készül. A sáros udvaron álló csoportok közé lépünk. Kérdéseinkre vontatottan, kitérőleg válaszolnak. Kopott ünneplő ruhájuk, minden egészséges színt nélkülöző arcuk azonnal elárulja a szenvedést, a holnaphoz fűzött reménytelenséget, bár váltig hangoztatják, hogy végre is csak nem fogja őket elhagyni Isten.
Végre is megértik, hogy nem ekzekválni jövünk és közlékenyebbek lesznek.
— Hogy állanak a földekkel, még mindig nem kapták meg?
— Megkaptuk vagy három hét előtt szóval, de még semmi írásunk nincs róla.
— A múlt ősszel vetettek-e?
— Nem szántottunk, nem vetettünk s így őszi vetést nem is arattunk, mert a bank a földeket akkor elvette, hogy újra parcellázza s csak késő tavasszal engedte meg, hogy a régi helyen szánthassunk.
— A tavaszszal legalább vetettek?
— Igen, amikor az oláhok már a kukoricakapálást kezdették.
— Mit fizettek és hogyan az idén?
— A bank két embere itt volt a múlt hónapban , azt mondta, hogy haszonbért kell fizetni, mert ha nem, fiskális kezére adnak, akkor nem lesz telep. Erre aztán mindenki mindenét, aminek csak ára volt, eladta s fizettünk annyit, amennyit csak tudtunk. Az egész kirótt bért így sem fizethette be mindenki. Könyörgésünk dacára is azt hagyták meg, hogy aki december 15-re nem fizet, az lemondhat a telepről. Fizetnénk uram, szívesen, de — szégyen ide, szégyen oda — már az sincs, amit együnk.
— Volt-e termésük?
— Későre szánthattunk, áprilisban, ami lehetett volna, azt is megette a víz.
Egyikünk megkérdi az egyik csángótól: Például ma mi lesz maguknál az ebéd?
— Ilyen szűk világban még ebédet is együnk? Még jó, ha telik reggelre és estére egy kis málé káposztalével, néha egy kis káposzta s a jobb módúaknál egy kis bab, mert még krumplija is csak kevésnek termett.
— De kukoricájuk csak van?
— Termett egy kevés, de azelőtt azt a sertésem ette meg, de most már az sincs. Ha a vajdahunyadi két zsidó nem volna, nem tudjuk, hogy mi lenne most velünk. Ezek látnak el kukoricával, hogy a jó Isten áldja meg őket.
— Hát most ősszel vetettek-e?
— Hová uram? Csak most kaptuk meg a földeket, meg sem szánthattuk még. Kértünk a kirendeltségtől vetőmagot hitelre, nem ingyen, de nem adott, még nem is válaszolt. Csak úgy halljuk, hogy hitelbe nem ad, nekünk pedig pénzünk nincs már, mert a Bank minden összeszedhetőt elvitt. Csak nem maradhatunk az utcára?
— Miért nem segítenek egymáson? — kérdi az egyik vendég.
— Olyanok vagyunk mi már, mint az elsüllyedő, ha egymásba kapaszkodunk, még hamarább odanyuvadunk (fulladunk.)
Erős Andrást kérdezzük ki, a Gazdakör elnöke (állami tanító) előtt. Kétezer koronával jött Bukovinából a saját fogatján, tíz holdas telepes. Termett az idén: öt métermázsa árpája, 35 zsák kukoricája csövesen, három szekér szénája, négy zsák krumplija, káposztáját, hagymáját, babját elmosta a víz. A tavaszon még volt két lova, egy tehene és két disznója. Ezeket eladta a haszonbér miatt. Most se lova, se tehene, csak két malaca van és négy gyermeke. (3 iskolás.)
A telep legmódosabb gazdája Lakatos István, az egyedüli 30 holdas telepes, tizennégyezer koronával jött Bukovinából. Összes termése 80 zsák csöves kukorica, 5 szekér széna, tíz zsák krumpli, két véka (60 liter) bab. Még van négy marhája, egy lova és 5 malaca.
   Palkó István öt holdas telepes. Ezerhatvan koronát hozott. Két lova volt. Öt élő gyermek van, hét elhalt. Termett 12 zsák kukoricája (két holdon!), 60 liter zabja 1 holdon. Most van egy sertése, lova nincs, tehén egy drb. A Banknak 65 koronát fizetett bérbe.
Dávid Albert öt holdas gazda. Ez 720 koronát hozott magával. Van hét élő gyermeke (négy járna iskolába), egy meghalt. Ennek még malaca sincs. Összesen 25 zsák kukoricája termett, de az sem érhetett, meg.
   Farkas Sándor öt holdas telepes. 1200 koronát hozott magával. Van egy lova, tehene már nincs, malac kettő. Öt élő gyermeke van (3 iskolás), kettő meghalt. Termett kilenc véka kukoricája (a 3 K), 3 és fél mázsa árpája, két mázsa zabja. A Banknak most ősszel 128 K 34 fillért fizetett.
   Nehéz helyzetbe került Balázs Mártonné, mikor a gyermekek száma után tudakozódtunk. Hamarjában nem is tudom — felel szégyenkezve. Végre kisüti, hogy kilenc élő gyermekkel ment újra férjhez s így ő újabb gyermekhez jutott, úgy, hogy most tizenöt élő gyermeket gondoz, akik közül a legnagyobb most vonult be katonának…
- Miért nem járnak a hunyadi vasgyárba fuvarba? — kérdjük.
- Most mennénk szívesen — felelik, akiknek maradt még lovuk — de ott azt mondják, most menjünk oda, ahol a tavaszon és nyáron dolgoztunk.
- Hát, hol dolgoztak a nyáron?
- A Barcsay-birtokon, a bérlőnél, de csak hetünknek 852 korona napszámunk veszett oda, nem fizették ki. Másoknak 70, 50, 20, 52 koronája veszett oda. Vagy száz napszámos is járt oda egyszerre és mind a saját kosztjukon voltak.
A tanító és a káplán mondják, hogy negyedik éve vannak itten, de a sok születés dacára eddig az összes szaporulat egy lélek!
Ugyancsak a káplán mondja: Beteghez hívnak, de amikor a szentelt olaj letörléséhez egy morzsa kenyeret kérek, alig tudnak 4—5 háznál ennyire akadni.
   A tanító meg azt meséli, hogy vagy 110 gyermek jár fel az iskolába, de sokan közülük — ebben a decemberi időben is — mezítláb és gatyában jönnek fel, kiéhezetten. Ma kaptak a jószívű adakozóktól Budapestről — a Pesti Hírlap felhívására — egy rakás viseltes ruhát és 10 pár elhasznált lakkcipőt, részükre. Kaptak még 80 koronát is és ebből is ruhát fognak beszerezni. A kiosztásra kerülő furcsa szabású ínségöltönyökre epedőn, sóvárogva tekintő gyermekcsapat közül, a falu végén messze elhúzódó telep felé vettük utunkat.
   Betérünk az első házhoz. Tízholdas gazdáé. A nagyházba (nagyobbik szoba) betekintve szemünkbe ötlik, hogy a padimentum körül a fal nemzetiszínűre van meszelve. Szegény emberek még erről sem feledkeznek el ebben az ordító nyomorúságban. Fiatal pár lakik a házban így gyermekkel. Déli idő lévén, az ebéd után tudakozódunk.
   A menyecske végre szégyenkezve mutat rá a tűznél levő egyedüli ételneműre, a vizes máléra. A gallyakból összerótt istállóba tekintünk be, hol két gebe van bekötve. Az egyiket 17 frtért vették most… Van még az udvaron egy malac és néhány majorság és a kamrában néhány fő káposzta, egy kis zsák kukorica, de egyéb semmi.
  A következő ház egy ötholdas gazdáé. A gazda és a gyermek alszik. Az asszony fogad. A tűznél semmi ételféle. Hogy mi lesz az ebéd? Lesütött szemmel mondja: Már ebédeltünk.
   A pitvarban, mely konyhának volna szánva, kérődzik — egy tehén, az összes vagyon.
   Bemegyünk még a harmadik, a negyedik, ötödik házba is, de mindenütt ugyanaz a kép tárul elénk. Több helyen van új rendszerű vaseke, de amit elébe foghatnának, csak ritkán található. Egyébként a lakások tiszták, az arcokról az éhség tükröződik vissza, de a felszaporodott kísérő tömegből csak néhány asszony panaszkodik, de a többin is nyilván észrevehető a szemérmetes nyomorúság.
Íme a hóhér Bukowtól száműzött véreink erre a sorsra jöttek haza abba a sóvárgott hazába, melytől közel másfélszáz év előtt csak úgy tudtak eleik megválni, hogy Mádéfalván egy napon négyszázat gyilkoltak le közülük az osztrák zsoldos katonák.
    Nem vádolunk senkit, de mégis megkérdezzük a kormánytól és Altruista Bankjától, hogy:
    1. Miért vették ki ezeknek a nyomorult embereknek a szájából a legutolsó falatot is olyan haszonbér címén, amelyért földet csak késő áprilisban adtak s amelyen nem termett ez okból is úgyszólván semmi?
   2. Hogy tudták elnézni, hogy az Altruista Bank miatt el kelljen adni az utolsó tehénkét is, mely legalább egy kis tejet adhatott volna a most már éhező gyermekeknek?
   3. Az Altruista Bank nem járt volna-e el emberségesebben, ha előbb a szegény csángókat végleg birtokba helyezi s csak azután gondolt a maga pénzére?
   4. Ha ilyen körülmények között hitelre kérnek őszi vetőmagot az erdélyi kirendeltségtől, az legalább miért nem válaszol a könyörgésre? Hát csak arra jó, hogy az oláh parasztságnak szállítsa a vetőmagot a készpénzre?
   5. Mi lesz az Altruista Bank jövő évi telepbérével, amikor a nagy gondosság miatt most az őszön se nem szárhaltak, se nem vethettek a csángók? Jövőre legfölebb a csángó gyermekek kerülhetnek eladásra, mert egyebük a megmentett csángóknak aligha lesz?
   6. Ha a kormány ínség gabonával és legalább már tavaszi vetőmaggal ellátná, továbbá jutányosan beszerezhető marhaállományhoz juttatná a negyedik éve óta már minden vagyonuktól megmentett csernakeresztúri csángókat, vajon istentelenséget követne-e el?
   És végül a társadalom igazán istenes cselekedetet végezne, ha az éhező és fázó szegény csángó gyermekeket ellátná egy kevés rongyos ruhával, hogy ne lennének kénytelenek még decemberben is mezítláb és gatyában iskolába járni, s ha még naponta egy tál köménymag- vagy bableveshez is juttatná őket, paradicsomi élvezetben részesülnének azok, akik nem tehetnek arról, hogy szüleik mindenüket feláldozták, hogy itthon — halhassanak meg.
   Mindenki készül most a Megváltó születésének ünnepére, vajon lesz-e részük a szegény csernakeresztúri csángóknak — a megváltásból, vagy pedig nyomorultul kell elpusztulniuk az őket körülözönlő, kárörvendő és jóllakott oláhság elégtételére?
Moldovai András

Tajhaz6

    Pesti Hírlap, 1913. december 25. Adakozások.
   A csernakeresztúri csángó gyermekek részére legutóbbi kimutatásunk óta a következő adományok érkeztek lapunkhoz: Attila asztaltársaság 19 korona, Wolf Sándor (Törökkalizea) gyűjtése (Polgári olvasókör 5 korona, Ehrenfeld Sándor 1 korona 50 fillér, Wolf Sándor, Horváth János, Zelenka Berehtold, ifjabb Csordás Ferenc 11 korona, Varga György, Zsámboki István,Vass István, Mlager Mátyás, Sebők József, Somogyi János 50—50 fillér, összesen: 13 korona 50 fillér.
    Magyar Törekvő Társaság december 21-iki társasvacsorával egybekötött évi közgyűlésén Nagy Pál elnök indítványára a tagok adománya 9 korona. Jancsár István, Kovács János, Ruzitska L.-né, Bronts Viktor 5—5 korona, Zakar Mátyás 4 kor.,m. kir. pénzügyőri szak. 2korona 30 fillér, Nemes Rezső 2 korona 4 fillér és Rosenberg Áron (elhalt fiai: Kálmán, Géza és Rezső emlékére) 2 korona.

    Pesti Hírlap, 1913. december 28. Adakozások.
   A csernakeresztúri csángó gyermekek részére újabban a következő adományok érkeztek be lapunkhoz: Lőrinczi Ignácné gyűjtése 11 korona 96 fillér, Brüsztl Gáspár 10 korona, Banyó Károly 7 korona, Kopó Pál 5 korona és két magyar 4 korona. Egy köztársasági aláírással kaptunk egy csomagot, amely tartalmazott egy levelet egy 20 koronás bankóval, három teljes öltönyt, két12

   Pesti Hírlap, 1914. január 1. Adakozások.
   A csernakeresztúri csángók részére legutóbbi kimutatásunk óta a következő adományok jöttek. Koncz Kálmán 40 korona, X. Y. 26 korona, a Brandt-gyermekek 10 korona. Egy magyar 10 korona, N. M. 5 korona, Urányi Ilona 5 korona és egy ifjúsági egyesület bálján befolyt jövedelem tíz százaléka, 4 korona.

    Pesti Hírlap, 1914. január 7. Adakozások.
   Gonda Dezső (Zágráb) 10 koronát küldött be hozzánk a csernakeresztúri csángók részére.

   Pesti Hírlap, 1914. január 8. Adakozások.
   A csernakeresztúri csángó gyermekek részére újabban a következő adományokat kaptuk: Skurmán György 20 korona, a m. k. VI. számú felügyelőségi tisztikar 16 korona 80fillér, özvegy Kerepesi Józsefné 10 korona, P. Margit 2 korona és dr. Schaar Alfréd 2 korona.

   Budapesti Hírlap, 1914. január 8. Adakozás.
   A mai napon a következő adományok érkeztek hozzánk: Kisenyedi református templom részére: Tóthné Munkácsy Eleonóra Borostyánkő 2 korona és Sarlai Vilmos dr. Borostyánkő 5 korona, hunyadmegyei csernakeresztúri csángók részére Korda Imre Kiskunhalas 3 korona; Páduai Szent Antal szegényei részére Cs. F.-né Besztercsény 5 korona; Ugocsa megyei árvízkárosultak és az Ingyen tej részére özvegy Brestyánszky Ödönné Budapest 2.50—2.50 korona.

   Pesti Hírlap, 1914. január 10. Adakozások.
   A csernakereszturi csángók részére legutóbbi kimutatásunk óta a következőadományok érkeztek hozzánk: Homonnay Endre 11korona 80 fillér, dr M. D. 6 korona és egy ismeretlentől ötvenkét méter barkett szövet. Ezen kívül Lusács János 20 koronát küldött be lapunkhoz Szent Antal temploma javára.

    Budapesti Hírlap, 1914. január 18. Csángók kérelme. A Bukovinából hazatelepített csernakeresztúri csángók, mint többször megírtuk, templomot szeretnének építeni, azonban a maguk erejéből a tavalyi nehéz esztendő után, amely súlyos elemi csapásokkal paskolta végig az egész Erdély földét, nem tudnak boldogulni. A Budapesti Hírlap útján eddig néhány száz korona gyűlt össze a kegyes célra, de utóbb ezek az adományok is elmaradoztak s ezért Jancsó Ernő piskitelepi római katolikus főesperes azzal a kéréssel, fordul lapunk közönségéhez, hogy nemescélú adományaikat küldjék el az ő címére vagy lapunk szerkesztőségébe.

    Pesti Hírlap, 1914. január 22.
   A csernakeresztúri csángók részére legutóbbi kiutalásunk óta a következő adományok érkeztek be: Lévai Sándor harmadik osztályú tanuló gyűjtése 18 korona 20 fillér, 2550 számú előfizető (Gács) 10 korona és Kip Erzsike 5 korona.

   Budapesti Hírlap, 1914. január 25. Adakozás.
Mai napon a következő adományok érkeztek hozzánk: csernakeresztúri csángó templom építésére Erdész János Sajószentandrás 2 korona. Munkanélküliek részére a M. kir. földművelésügyi minisztérium számvevőségi tisztikara 55 korona. Szt. Antal szegényei részére Pankuch József, Pozsony 1 korona.

   Pesti Hírlap, 1914. január 22.
   A csernakeresztúri csángók részére legutóbbi kiutalásunk óta a következő adományok érkeztek be: Lévai Sándor harmadik osztályú tanuló gyűjtése 18 korona 20 fillér, 2550 számú előfizető (Gács) 10 korona és Kip Erzsike 5 korona.

Tajhaz7

   Pesti Hírlap, 1914. február 6. Adakozások.
  Palatkán István (Dornavölgy) 25 korona 60 fillért gyűjtött a csernakeresztúri csángóknak. Ugyanerre a célra Barta Ignác (Szabadka) 3 koronát küldött be hozzánk két fiúgyermeke felgyógyulása alkalmából. Ezenkívül Mikes László (Ruszin) 2 koronát küldött be hozzánk a csernakeresztúri csángóknak. K. A. (Nagyszeben) 4 koronát a csernakeresztúri csángóknak. Mauschel Vince gyűjtése a csernakeresztúri csángóknak 6 korona. Kovásznán dr. E. H-nétől 10 koronát kaptunk a csernakeresztúri csángók részére.
Cs. J.-től (Aranyosmaróti) 5 korona érkezett be lapunkhoz a csernakeresztúri csángók részére.

    Budapesti Hírlap, 1914. március 6. A csernakeresztúri csángók.
  A csernakeresztúri csángók nyomorának enyhítése érdekében közzétett soraink elérték azt az eredményt, amelynek elkövetkezésében bizonyosak voltunk. Déváról jelentik nekünk, hogy a csernakeresztúri szűkölködő csángók javára indított gyűjtés eddigi eredményeképpen 1508 korona érkezett a község elöljáróságához. Az összeg egy részét kiosztották, más részén olcsó kukoricát vettek a csángóknak. Az iskola címére 235 korona 16 fillér folyt be. Ezt az összeget a szegény csángó gyermekek könyv-, papír-, író- és rajzszer-szükségletére fordítják. Boér Gábor főszolgabíró ezenkívül kieszközölte, hogy a csángók a vajdahunyadi vasgyárban munkát kapjanak, a leányok egy részét pedig cselédeknek helyezte el Déván.

    Az Újság, 1914-03-17.
   Csernakeresztúron a csángók először ünnepelték márczius 15-ét. Itt az ünnepi beszédet Dénes Károly kir. tanfelügyelő mondotta, ki a csángókat igazhazafiságra intette.

   Központi Értesítő 1914. május 21.
   Dévai törvényszék, 1914. június 28. 10166.sz. 296/1. Csernakeresztúri hitelszövetkezet, mint az Országos Központi Hitelszövetkezet tagja.  
   Főtelep Csernakeresztúr.
   Ezen korlátolt felelősségű szövetkezet az 1913. évi május 25-én tartott alakuló közgyűlés által elfogadott alapszabályok szerint az 1898. évi XXIII. t.-cz. értelmében alakult. Székhelye: Csernakeresztúr. Működési köre kiterjed: Csernakeresztúr, Kis- és Nagybarcsa, Alpestes, Szántóhalma, Szentandrás, Árki, Popesd és Keresztényalmás községekre. A szövetkezet czélja: tagjai anyagi helyzetét javítani azáltal, hogy őket takarékosságra buzdítja és pontosságra szoktatja, hiteligényeiket kielégíti s esetleges vállalkozásaikban és netaláni üzleti ügyeikben segíti. Tartama: Bejegyzéstől számítandó határozatlan időre terjed. Üzleti tőkéje: a mindenkori tagok által jegyzett 50 koronában megállapított üzletrészekből áll, mely összeget év alatt heti 20 filléres előleges részletekben fizetendő. Az igazgatóság 10 tagból áll, kik közül 9-et háromévi időtartamra a közgyűlés választ, egyet pedig az Országos Központ nevez ki. A felügyelő bizottság 5 tagból áll, kik közül 4-et a közgyűlés választ, 1-et az Országos Központ nevez ki. Az igazgatóság tagjai: ifj. Soós József, Dávid András, Szabó Gábor, Búzás János, Lakatos István, Furka Farkas, Pap Szilveszter, Illés József és Erős András csernakeresztúri lakos, földművesek, kiket a közgyűlés választott és László Zsigmond lelkész, kisbarcsai lakos, kit az Országos Központ nevezett ki. A czég érvényes jegyzéséhez a czégszöveg alá kétigazgatósági tagnak együttes aláírása szükséges. A szövetkezet hirdetményei mindenkora Budapesten megjelenő Országos Központi Hitelszövetkezet Értesítő czímű lapban és esetleg más helyi lapban is tétetnek közzé. Okmánytári szám: 100.

    Budapesti Hírlap, 1914. július 18. Építik a csángók templomát.
I   smételten megírtuk, hogy a csernakeresztúri csángók templomot akarnak építeni. Gyűjtést is rendeztünk a temploma javára, ami némi sikerrel is járt. A csángók, mint tudósítónk meggyőződött róla, hozzáfogtak a templom építéséhez. Az Altruista Bank rendkívül olcsón is adott telket a templom és a papi lakás számára. A hatalmas telken a régi, de rozoga urasági épületet lelkészi lakássá alakítják át s a csűr helyére jön a templom. A csűrt már lebontották s a téglát vetik az épületek részére. De igen kevés a pénz. Szegény csángók nagyon aggódnak, hogy félbe kell hagyni a megkezdett munkát. Szívesen vesznek a csángók nemcsak pénzadományokat, hanem fölszerelési tárgyakat is a templom számára. Olcsón kaptak szószéket a vajdahunyadi szentferencrendiektől, akik régi templomuk szószékét adták át méltányos áron. Dénes Károly kir. tanfelügyelő előterjesztést tett a miniszterhez, hogy engedje át ingyen a templom számára a dévai áll. tanítóképző régi orgonáját, amelyet a most épülő XV palotában nem lehet fölhasználni. Pénzadományok a Budapesti Hírlap szerkesztőségéhez, esetleg Jancsó Ernő főesperes-plébános címére, Piskire, Vagy Keresztes Sándor áll. el. isk. igazgató, egyházgondnok nevére Csernakeresztúrra küldhetők.

   Pesti Hírlap. 1916. április 20.
   A vallás- és közoktatásügyi miniszter Szarka Gáborné szül. Szeifert Ilona okleveles kisdedóvónőt a Csernakeresztúr-csángótelepi állami kisdedóvodához… kisdedóvónővé kinevezte.

   Dévai törvényszék 1917. május 2. Cg. 73/917. 331/1
   Csernavölgyi fogyasztási és értékesítő szövetkezet, mint a Hangya czímű Országos Központi szövetkezet tagja.
   Főtelep Csernakeresztúr.
   Ezen korlátolt felelősségű szövetkezet az 1917. évi április hó 22-én tartott alakuló közgyűlés által elfogadott alapszabályok szerint alakult. Székhelye: Csernakeresztúr. Czélja, hogy tagjait és hozzátartozóit olcsó és jó minőségű háztartási és gazdasági czikkekkel ellássa és termékeik eladását közvetítse. Tartama: határozatlan idő. Üzlettőkéje: névre kiállított, a szövetkezet tartama alatt sem fel nem emelhető, sem le nem szállítható 50 koronás üzletrészekből áll, mely a belépéskor fizetendő be. A tagok a szövetkezet kötelezettségeiért az általuk kért egy vagy több üzletrész névértékének ötszörös összegéért felelősek. Az igazgatóság 11 tagból áll, kiket, háromévi időtartammal a közgyűlés választ, úgy azonban, hogy a szövetkezet fennállásának első évében, az előző évben választott igazgatóság 4 tagja sorsolás útján kilép. A felügyelő bizottság 9 tagból áll, kiket a közgyűlés választ. A közgyűlésen megválasztatott: dr. Barcsay Andor, Keresztes Sándor, Szörényi Antal, Buday István, Szabó Gábor, Kapós György, Martina Lajos, Popovits György, dr. Nemes József, Buda Béla és Biró Sándor igazgatósági tag ezen minősége és cégjegyzési jogosultsága bejegyeztetik. A szövetkezet hirdetményei mindenkor a Budapesten megjelenő »Gazdaszövetség« czímű lapban és esetleg más helyi lapban is tétetnek közzé. Okmánytári szám: 114.

    Ellenzék, 1917. December 3. Csángók jönnek Pest megyébe.
   A háború alatt sokat szenvedtek a bukovinai csángó falvak, különösen pedig Hadikfalva és Istensegítsfalva, mely községeknek összesen hatezer főnyi lakója volt. Az épületek legnagyobb része e két faluban megrongálódott, úgy, hogy a lakosság legnagyobb része kénytelen volt Magyarországon menedéket keresni. Déván, Csernakeresztúron, Vajdahunyadon és Sztrigyszentgyörgyön telepedtek le a menekülő csángók.
Egy nagyobb csángócsoport most ismét útban van Magyarország felé, hogy a bukovinai tél nyomorúságai elől magyar véreiknél keressenek menedéket. Azzal a szándékkal lépték át a Kárpátokat, hogy Pest vármegyébe jönnek és itt telepednek le.

   Köztelek, 1918. augusztus 31.
   Botosispán kerestetik konvenciós állásba, ki tömegélelmet gyártó, számos munkást foglalkoztató üzemünkben munkásaink eligazítását, okszerű foglalkoztatását és pontos nyilvántartását kellő eréllyel ellátni képes. Magyar és román nyelv, jó írás megkívántatik. Megfelelő egyén felmentése 30 napi próba után kérelmeztetik. Állás azonnal elfoglalható. Ajánlatok bizonyítványmásolatokkal Csernakeresztúrra címzendőek. Személyes jelentkezők előnyben részesülnek. Nagybarcsai konzervgyár.

    Déva és vidéke, 1924. november 8. Kivonat.
   Hunyadvármegye egészségügyi bizottsága m. hó 27-én d, u. 5 órakor tartotta meg ülését Dr. Dubleșiu György elnökletével, annak hiva¬talos helyiségében. Lovász Péter csernakeresztúri lakósnak hentesiparra, illetve hússzék megnyitásra az engedélyt megadta.

   Nemzeti Újság, 1925. szeptember 6. (kivonat).
   Erdélyben még ma is működnek Hangya-szövetkezetek. Így például Hunyad megyében, ha az ember keresztülmegy Alpestes vagy Csernakeresztúr községeken, ott látja a Hangyaszövetkezet cégtábláját, amely csak annyiban jelzi a változott időket, hogy a „Hangyaszövetkezet“ cégfelírás elé odabiggyeztette a „szövetkezet“ szó román fordítását is, a „cooperativ“-ot. De még sok más erdélyi faluban és községben működik Hangya-fiók, természetesen a maguk erejére hagyatva és utalva, de bizonyságot téve arról a kitűnő szervezettségről, amellyel a Hangya rendelkezett s arról a szívósragaszkodásáról, amellyel még ma is számos helyen viseltetnek a Hangya iránt az elszakadt magyarok.

   Déva és vidéke, 1926. május 22. Országos Magyar párt, alakuló gyűlés.
   Csernakeresztúron Dr. Leitner Mihály ü. v. alelnök vezetésével Balogh Géza és Dolcsig János jelentek meg. Szép gyűlés keretében itt is megalakították a tagozatot és megválasztották a következő tisztikart: Elnök: Daradics György, alelnök: Tamás Lajos, pénztáros: Furka József, ellenőr: Juhász Gyula, jegyző: Farkas Gyula.

    Déva és vidéke, 1927. április 30. A csernakeresztúri róm. kath. elemi iskola ügye.
   A csernakeresztúri róm. kath. elemi iskolát a tanügyi hatóságok már-már bezárták, mivel az épület nem felelt meg a tanügy követelményeiknek, amikor az egyháznak sikerült egy másik épületet vásárolnia, amely az iskola céljaira teljesen megfelelő volt. Ezzel az intézkedéssel a mintegy 50—60 magyar gyermek iskolájának fennállása biztosíttatott.

   Magyar Kisebbség, 1928. június 1. Rom. kath. elemi iskolák:
   Csernakeresztúr:
Alakulási év: 1920
Tannyelv: Magyar
Tanerő: 2
Tanoszt. 7
Rendes tanuló: 72.
1931-ben a gyermeke száma 95.  

    Az Est, 1929. január 20/17. szám. A román akadémia érdekes állásfoglalása a magyar nevek kérdésében. Kolozsvár, január 19.
   Kiss Lajos csernakeresztúri csángógazdának a múlt év márciusában fia született, akit Lehelnek akart kereszteltetni. A jegyző Kiss Lajost maga elé idézte azzal, hogy efféle magyar nevet az anyakönyvbe hivatalosan beírni nem lehet. Azt ajánlotta a csángógazdának, hogy a román nyelvben legközelebb áll a lehel szuszog szónak megfelelő Spiru név, ezt írják be az anyakönyvbe a gyermek nevéül. A csángógazda szabadkozott ez ellen, a jegyző azonban kijelentette, hogy az újszülöttet, ha nem is Spirunak, de Alexandrunak fogják hívni.
   A gazda a vajdahunyadi járásbírósághoz fordult orvoslatért. A vajdahunyadi járásbíróság a kérdés előtt tanácstalanul állván, felírt a román akadémiához és véleményt kért. A bukaresti román tudományos akadémia döntése a napokban érkezett meg és szó szerint a következőképpen szól: „Lehel (kiejtve Levi, Lelő vagy Lei) egy X. századbeli magyar vezérnek neve, legendás személy a magyaroknál és régi krónikáik beszélnek róla. A Lehel név a keresztény magyaroknál is megmaradt és igen sokan használták, különösen a Fekete Körös vidékének Becse Greogor családjánál, mely azt állítja, hogy Lehel vezér családjából veszi eredetét. Lehel, a magyaroknál, mint családi név is előfordul, például Lehel Ferenc festőművész.
   Közérvényes szabályok szerint az összes kulturált népeknél a családi név tradicionális helyesírással a család tagjai által szabadon választhatók: Sturdza, Mihályi, Vajda, Erdélyi, stb. A keresztnevet azonban közös névnek kell tekinteni, melynek minden nyelvben meg van a megfelelő kifejezése. Románul Joan, Nikoláj, németül Johan, Nikolaus, magyarul János, Miklós. Ezeket a neveket a hivatalos iratokban és az anyakönyvekben az állam nevén kell írni. De ha a hivatalos nyelvben nincs megfelelő kifejezés, mint ahogy áll Lehel esetében, melynek a román nyelvben nincs megfelelő kifejezése, kell és jogos, hogy az eredeti nyelvnek megfelelően írják.
    Bianu, a román akadémia vezértitkára.
   A román akadémia döntése következtében a vajdahunyadi járásbíróság elrendelte, hogy akis csángó visszakapja Lehel nevét.

Tajhaz8

   Brassói Lapok, 1930. március 30. Csernakeresztúr: 1 perc.
  Ahol az ököl már régen életbe léptette a csend- és rendtörvényt. Déva, március hó 28.
   Csernakeresztúr Dévától mindössze pár kilométer távolságra fekszik és nagy részben csángók lakják. A legutóbbi választás alkalmával itt is meg¬indultak az előzetes egyezkedések. A magyarok szerények voltak és a 12 tanácstagságból mindössze kettőt kértek. De ezt sem kapták meg. Erre mit lehetett csinálni? Benyújtották az önálló listát és a választási eredmény 10 magyart juttatott be a községi tanácsba. Természetesen a bíró is magyar lett.A választás szabályszerű volt, megsemmisítésről szó sem lehetett. Ezek után bemutatjuk Bumbia Josif urat. Szép, nagy, erős ember, azon kívül kard van az oldalán, meg revolver is.
    Ő a csernakeresztúri főhatalom, a Dalai Láma, ő a belügyminiszter, ő a Minden. Majd ő megmutatja, hogy megsemmisíti a választást. Nem formálisan, hanem ténylegesen. Nemcsak a választást, hanem a falu egész életét meg¬semmisíti. A városi ember nem is sejti, hogy kint a falvakban milyen nagy úr lehet egy ilyen Bumbia.
    Mit neki az új községi tanács, pláné az olyan amelyben 12 tag közül 10 magyar. Elrendelte, nyolc óra senki sem mutatkozhatik az utcán, akit pedig az esti órákban elcsípnek, azt kegyetlenül elverik. Legutóbb egy legény a harmadik szomszédtól nyolc óra után pár perccel igyekezett a lakására, de szerencsétlenségére. Összetalálkozott az őrmester úrral és a káplárjával. És ekkor Bumbia nagy cirkuszt rendezett. A legényt a káplár zavarta haza, az őrmester pedig odaállt a nyitott kapu élé azzal, hogyha az üldözött embernek sikerül beugrania előle, akkor rendben van a kihágási ügy. A legény rohant és az őrmester úr iszonyút sújtott feléje. Szerencsére az ütés nem talált, különbén szétzúzta volna az áldozat fejét.
  Vasárnap délután színi előadást rendezett a csernakeresztúri fiatalság, amelyik 8 óra után pár perccel ért véget. A résztvevők nem mertek hazamenni, végre is egyenkint, nagy kerülővel szökdöstek lakásaikra. A fékevesztett és hatalmi tébolyban szenve¬dő csendőr tevékenységét már jelentették illetékes helyeken, ahol szigorú vizsgálatot és megtorlást helyeztek kilátásba.
   Csernakeresztúron különben az állami tanítónak is csendőr-tempói vannak. Egyre- másra szabja ki a jogtalan büntetéseket. Simeria Alexandru tanító ur a törvényes igazolásokat sem hajlandó respektálni.
   Csernakeresztúrnak, amint látszik, nem von szüksége a Madgearu féle gyors törvényre, ott mar régen érvényben volt a csend- és rendtörvény. A tanító és csendőr léptette életbe.

   Brassói Lapok, 1930. április 16.
  Csernakeresztúr: 1 perc címmel a 73-ik számunkban megírtuk, hogy Csernakeresztúron a választások óta még egy csendőrőrmester van, aki ott is bevezette az önkényuralmat. Az őrmestert meg is neveztük Bumbia Josif néven. Utóbbi értesülésünk alapján, Bumbia Josif a csernakeresztúri régi csendőrőrmester, aki a falusiakkal mindig emberiesen és mindenekfelett legálisan bánt el; a brutalizáló csendőrőrmestert, aki a választások óta van ott, Todosie Jonnák hívják.

   Keleti Újság, 1931. február 2. Csernakeresztúron a községi tanács többsége nem lehet magyar.
   Négyszer semmisítették meg a választást, mert a magyarok győztek — Hogy a magyar többséget eltüntessék, a községből harminc házat a szomszédos községhez csatoltak. (Déva, január 31.).
   A közigazgatási törvény biztosítja a községeknek, hogy a lakosság kívánságának megfelelő tanácsot választhatnak maguknak. Ez azonban csak a törvényben van meg, mert nagyon sok esetben, ha a többség magyar volt, mindig akadtak olyanok, akik „az állam érdekében” ezt kifogásolták s mindent, elkövettek, hogy a választásokat megsemmisítsék.
   A hunyadmegyei Csernakeresztúr község lakosságának kétharmad része csángó magyar. A választásokon e miatt a magyar lista került ki győztesen s így a tanács is magyar lett volna. A község román papja azonban, Copos Gheorghe, aki máskülönben a dévai mezőgazdasági kamara alelnöke és a vármegyei tanács tagja, nem nyugodott ebbe bele s így a választást megfellebbezték. Valami négyszer mindig új választást rendeltek el s mindannyiszor a magyarok kerültek ki többségben. Amikor a csernakeresztúriak látták a románság hajthatatlanságát, egyezkedni kezdtek.
   Az egyezkedések során a magyarok felajánlották, hogy elfogadják bírónak a románok egy megbízottját, a tanácstagok fele pedig legyen román és a fele magyar. Ez az ajánlat nagyon szép volt s a magyarság arról tett tanúságot, hogy számarányának elhagyása mellett is bele megy az egyezségbe, csak azért, hogy a községben végre béke legyen. Ezt azonban nem fogadták el. Újból választottak. Ismét a magyarok kerültek ki győztesen. De ezt is megfellebbezte Copos Gheorghe lelkész és a választást azon a címen, hogy sokan voltak olyanok, akiknek nem volt választási igazolványuk s mégis leszavaztak, megsemmisítették. S ez ismét a magyarság egyik nagy sérelme volt, mert a háromszori szavazás után már sokan azt hitték, hogy nem kerül a sor újabb választásra s így nem mindenkinek volt meg a választási igazolványa, a jegyző úr pedig csak románoknak adott ki duplikátot.
    Erre a csángók dr. Martonossy György ügyvédjük útján a dévai járásbírósághoz fordultak, ahol Heul Jacob vezető-járásbíró kijelentette, hogy a duplikátot ki kell adniuk, azonban abban az esetben, ha nem is lesz igazolványuk, leszavazhatnak mindazok, akik a választói jegyzékben fel vannak véve. Így történt meg, hogy hivatalos bírói fórum előzetes tudomásával és beleegyezésével szavaztak le többen választói igazolvány nélkül, de természetesen mind csak olyanok, akik a választói listában benne voltak. S a közigazgatás mégis megsemmisíti a választást.
   Legújabban február 16-ra tűzték ki a minden valószínűség szerint legutolsó választást. S most jön csak a meglepetés. Copos Gheorghe és azok, akiknek a magyar többségű községben a magyar többségű tanács nem tetszett, nem mindennapi ötletet eszeltek ki és meg is valósították. A község a hunyadi oldalon össze van épülve Felpestes községgel. Fogták magukat s Csernakeresztúrból a Felpestessel szomszédos 30 házat, amelyekben egytől egyig mind csángók laknak, egyszerűen átcsatolták Felpestes községhez, jóllehet, mióta Csernakeresztúr fennáll, azóta mindig Csernakeresztúrhoz tartoztak s így most már reményük van ahhoz, hogy a tanács mégis csak az ő szájuk íze szerint fog megalakulni.
   A sérelmes intézkedés ellen a csernakeresztúriak küldöttségileg keresték fel Dr. Oncu Jacob prefektust és dr. Atirescu Jeronim megyefőnököt, azonban konkrét ígéretet nem kaptak. Dr. Martonossy György, a küldöttség vezetője rámutatott arra, hogy itt direkt a választás okából történő elcsatolásról van szó, amely annál is inkább nem helyénvaló, mivel a közigazgatási törvény életbeléptekor a községnek a határai és lakossága meg volt állapítva. A csernakeresztúriak érdeklődéssel néznek a döntés elé s kíváncsian várják az újabb választást, amelyen a nagy elkeseredés miatt egyáltalán nem szándékoznak részt venni. Az esetet ajánljuk Moldován Valér tartományi igazgató figyelmébe. Nagyon ritka dolog, hogy a közigazgatási törvény életbelépése után egy évre se legyen egy községnek tanácsa. Így biztosítja a törvény az autonómiát.

    Ellenzék, 1931. március 15.
   Több helyről, különösen a Kőrös vidékéről árvizeket jelentenek. Brád több utcája víz alatt áll. Kelecel és Kristyór környékén szintén utakat öntött el az ár. Csernakeresztúr és Vajdahunyad között nagyterületek állanak víz alatt. De minden arra mutat, hogy ezek az áradások is csak átmeneti dolgok és a mi területeinket most már el fogják kerülni a nagyszabású tavaszi áradások.

   Keleti Újság, 1931. április 4.
   A hunyadmegyei magyar községekben is próbálkoznak kommunista propagandával.(Déva, április 2.)
A zsilvölgyi kommunista propaganda, amely napról-napra különféle röpcédulákat produkált, úgy látszik, terjeszkedik. Mostanában a vármegye magyarlakta helyiségeit keresi fel. Erre enged következtetni az a körülmény, hogy a napokban csupán magyarok által is lakott falvakban osztogattak röpiratokat. Az utóbbi napokban ugyanis Hunyadmegye Piski, Haró, Alpestes, Csernakeresztúr községeiben s Vajdahunyad városában szórtak szét ilyen röpcédulákat, amelyeknek legnagyobb része a hatóságok kezeibe jutott. Azokat pedig, akik ilyen röpcédulákat elfogadtak, letartóztatták. A csendőrség ilyenformán letartóztatta Lázár József vajdahunyadi gyári munkást és két társát, akik el akarták égetni a röpiratokat s azt vallják, hogy találták. Hogy ki osztogathatta, a hatóságok nem sejtik, mivel éjnek idején történhetett. A három munkást egyelőre vizsgálati fogságba helyezték, ellenük az eljárást megindították. Vajdahunyadon nagyobb számú gyári munkásság van s itt még érthető volna a kommunista propaganda. De, hogy mit keresnek a magyar és román nyelvű izgató tendenciájú röpiratok a kis községekben, azt a hatóságok sem sejtik.

    Keleti Újság, 1932. július 18. Az elszakított Csernakeresztúr. (Déva, julius 16.)
   Hunyad megyében amíg dr. Meskó Miklós megyei alelnök vezetésével a párt vezetői a Zsilvölgyében tartottak gyűléseket, addig ugyanakkor dr. Martonossy György vezetésével több lelkes tag a Csernavölgyét látogatta meg vasárnap Csernakeresztúron a szövetkezet helyiségében tartottak lelkes gyűlést. Beszédeket mondottak dr. Martonossy György, Péntek Elek és Borbély Ferenc dévai csángóbíró. A nép egyhangúlag nagy lelkesedéssel hallgatta meg a beszédeket. A beszélgetések alatt kiderült az is, hogy a községi választások során Csernakeresztúr egy nagy részét Alpesteshez csatolták, jóllehet nagyon messze van egymástól a két község s ezeket a szavazókat nem vették fel sehol se, úgyhogy 30—40 szavazat vész el így a magyarság kárára. Elmondották a csernakeresztúriak azt a sérelmüket is, hogy miután a földjeik öt község határában feküsznek, a helyzet az, hogy a csernakeresztúri gazdálkodó öt község terheit kell, hogy hordozza a község szerencsétlen beékelt helyzete következtében. Dr. Martonossy György megígérte, hogy a község részére ebben az ügyben a kérvényeket elkészíti s illetékes helyeken el fog járni s a Magyar Párt módját fogja ejteni annak, hogy ezt a kiáltó sérelmet valahogyan megszüntessék.

    Ellenzék, 1934. március18. FÉNYES NAPPAL FARKASOK TÁMADTAK MEG DÉVA KÖZELÉBEN EGY VASUTAST.
  Nagy József váltókezelő, aki a Déva melletti Branyicskán teljesít szolgálatot, de a közeli Csernakeresztúron lakik, kedden délután falujából az állomásra sietett, hogy a Tövistől Soborsinig közlekedő vonattal szolgálati helyére utazzon. Alig fordult ki a faluból a mezőkön átvezető útra, kóbor farkasokkal találkozott. A kötelességtudó ember nem tért vissza a faluba, hanem kerülőt tett s így kísérelte meg elérni az állomást, hogy a vonatot le ne késse. Az állatok azonban így is észrevették és utána eredtek, mire Nagy is futásra fogta a dolgot. Sikerült is a farkasoktól űzve a falu kis állomására épp akkor beérkeznie, amikor vonatja befutott. Teljesen kimerülve, a halálos veszedelemtől összetörve szállt fel a vonatra, ahol csak néhány perc múlva tudott szóhoz jutni, amikor is elmondta izgalmas kalandját.

    Magyar Nép. 1935-08-24/34. szám.
   Szigorú adóvégrehajtás egy telepes faluban. A Déva mellett lakó csángó telepesekhez kiszállottak az adóvégrehajtók és a legszigorúbb eszközökkel hajtották be a hátralékos adótartozásokat. Sajnálatos esetek is történtek. Egyik csángótól, mivel nem tudott fizetni, a párnákat akarták elvinni. Miután a családfő ragaszkodott a párnákhoz, a ház ajtaját akasztották le.

   Keleti Újság, 1939. március 4. Magyar albírója lesz több hunyadmegyei községnek.
   Belügyminiszteri rendelet értelmében, olyan községekben, ahol a kisebbségek létszáma meghaladja a községek lélekszámának ötven százalékát, a többséget alkotó népkisebbségből kellalbirót kinevezni. Hunyad megyében Lozsád, Rákosd, Hosdád és Csernakeresztúr községek kapnak magyar albírót.

   Keleti Újság, 1939. szeptember 2.
   Hunyad megyében nagy a káposztatermés. Hunyad megyében az idén a tavalyinál nagyobb és jobb minőségű káposztatermés mutatkozik. Különösen jó káposztatermő vidék Déva környéke és pedig Haró, Sárfalva, Csernakeresztúr, Szentandrás s ezek között, is elsősorban Haró, ahol a tavalyi, mintegy 80 vagon helyett az idén mintegy 100 vagon káposztára számítanak. A tavaly a káposztának egy jórészét kereskedelmi utón nem tudták értékesíteni.

   Ellenzék, 1940. december 28. (kivonat). Hazavágynak a Kossuth-kalapos bukovinaiak Írta: Tóth Bálint (kivonat).
   Kitelepült bukovinai magyarok laknak Jugoszláviában Székelykeve, Székelyvár, Hertelend községekben. Ez a csodálatosan szapora magyarság népesítette be visszatelepülései során Déva, Vajdahunyad, Csernakeresztúr, Marosludas, Vice és Lugos egy részét. Az ősi ösztön Erdély rabsága alatt is csalhatatlanul vezette őket, anélkül, hogy első segítséget kellett volna igénybe venniük. Ez a visszatelepülés egyszerűen, de tántoríthatatlan határozottsággal és páratlan céltudatossággal történt.
   Este csak megjelent egy küldöttség a falu plébánosánál. Köszönjük a jóságát Tisztelendő Úr, de bejelentjük, hogy az éjjel 60 szekér hazamegy Erdélybe. A plébános meglepett érdeklődésére elmondta az atyafi, hogy már hetekkel ezelőtt megnéztek itt vagy ott egy eladó birtokot. Közösbe megvették és most hazamennek, így szállingóztak át ismét a határon másfél évszázad múlva és igy telepedtek meg ismét otthon. A másfél évszázada elhagyott földön, de mégis otthon. Öröm és és boldogság nekünk a bécsi döntés, siró öröm a bukovinaiaknak. Északi erdejük mellett az orosz határ, a Székelyföld hazatért, ők Romániába maradtak, haza lehet-e még menni, el lehet-e meg érni a Kárpátok nyugati lábait?!

A Csernakeresztúrra települtek. Összeállította Nyisztor István, ottani gazda.

 

 
             Ssz.      Név         Honnan               
1. Szabó Antal                  Ist.
2. Tusa János                    Ist.
3. Id. Lovász Ferencz      Ist.
4. Lovász Lajos                Ist.
5. Both Simon                  Ist.
6. János Máté                   Ist.
7. Balázs Márkus             Ist.
8. Pék Menyhért              Ist.
9. Lőrincz Ádám             Ist.
10. Erős Gergely              Ist.
11. Búzás János                Ist.
12. Szabó Mihály             Ist.
13. Nyisztor Samu           Ist.
14. Kajtár Miklós             Ist.
15. Lovász István             Ist.
16. Nyisztor Lajos            Ist.
17. Szabó Lajos                 Ist.
18. Györfi Ágoston          Ist.
19. Kozma Ágoston         Ist.
20. Szentes Gergely         Ist.
21. Szabó Gábor               Ist.
22. László Orbán              Ist.
23. Ifj. Lovász István        Ist.
24. Nyisztor Ferencz        Ist.
25. László Imre                 Ist.
26. Várda Márton             Ist.
27. Szentes István             Ist.
28. Kozsán István             Ist.
29. Molnár András           Ist.
30. Daradics Mihály          Andr.
31. Farkas József                Andr.
32. Dávid András              Andr.
33. Ifj. Erős Gergely          Andr.
34. Varga Ferencz             Andr.
35. Id. Erős Gergely          Andr.
36. Kelemen Pál                Andr.
37. Fábián Gergely           Andr.
38. Daradics Márton         Andr.
39. Kásler Ambrus            Andr.
40. Farkas János                Andr.
41. Fábián Antal               Andr.
42. Biszak Mihály             Andr.
43. Turbuk Imre               Andr.
44. Szatmári János           Andr.
45. Id. Palkó István          Andr.
46. Dávid Albert               Andr.
47. Kelemen Antal           Andr.
48. Kelemen János           Andr.
49. Kovács István             Andr.
50. Kelemen Piusz           Andr.
51. Csiszér Antal             Andr.
52. Ifj. Palkó István          Andr.
53. Erős András                Andr.
54. Kásler Gergely            Andr.
55. Herczeg Gergely         Andr.
56. Sebestyén Vilmos       Andr.
57. Daradics Fábián          Andr.
58. Palkó Márton              Andr.
59. Juhász Gergely           Andr.
60. Szatmári György        Andr.
61. Gábor Mihály             Andr.
62. Balázs Gergely           Andr.
63. Sebestyén Fábián       Andr.
64. Szemcsuk István        Andr.
65. Szemcsuk Ambrus     Andr.
66. Kelemen Barabás       Andr.
67. Sebestyén János         Andr.
68. Sebestyén Ágoston    And.
69. Nagy Gergely             Had.
70. Illés József                   Had.
71. Ifj. Miklós Gergely     Had.
72. Miklós Mihály            Had.
73. Tamás Balázs              Had.
74. Forrai András             Had.
75. Antal Márton              Had.
76. Pál László                    Had.
77. Ferencz Antal             Had.
78. Miklós Gergely          Had.
79. Miklós Antal              Had.
80. Miklós József              Had.
81. Jakab Gergely            Had.
82. Beréti Boldizsár         Had.
83. László András           Sz.keve
84. Becze Márton            Sz.keve
85. Székely László           Fogadj
86. Székely Lajos             Fogadj.
87. Gáspár István            Fogadj.
88. Gáspár Ferencz         Fogadj.
89. Bogos Antal               Had.
90. Pap Pál                       Józs.
91. Péter Mihály              Józs.
92. Várda Péter                Józs.
93. Hiriczkó Balázs         Józs.
94. Péter Tivadar             Józs.
95. Kórodi Miklós           Józs.
96. Id.Péter Mihály          Józs.
97. Péter János                 Józs.
98. Péter Antal                Józs.
99. Pap Szilveszter         Józs.
100. Ambrus József         Józs.
101. Mészáros János       Józs.
102. Mészáros Ferenc      Józs.
103. Tamás Lajos             Déva
104. Daradics György     Déva
105. Oláh János                Déva
106. Dávid Fábián           Déva
107. Miklós József            Had.
108. Lakatos István          Sándoregyháza
109. Kerekes Samu           Hertelendyfalva
110. László János               Déva

Tehát bejött 110 férfi, 110 férjes asszony, 402 gyermek (212 fiú, 190 leány) összesen 622 lélek. Behoztak 192 lovat, 100 szekeret. 109 telepes kapott összesen 900 hold földet. Egy telepesnek már nem jutott föld. Azonban mégis ittmaradt. Mintegy 18-20 telepes, illetőleg idecsalt települni akaró családot, akik leginkább az 1883 évi bánáti telepes községekből, Székelykeve, Sándoregyháza és Hertelendifalváról jöttek, egy évi ott tartózkodás után, azzal az ürüggyel, hogy nincs több föld, egyszerűen kilökték a telepből.
A földek használati haszonbérét a befizetett előlegükből levonták és szélnek eresztették őket, akik aztán ennek folytán teljesen koldusbotra jutottak. Régi községük szánta meg őket és adott nekik egy-egy lakhelyet, amelyre aztán nyomorúságos viskókat építettek, és itt tengetik életüket ma is. Nem falnak be talán annyi falat kenyeret, mint amennyi átkot szórnak ezek a szerencsétlenek Szabóra.
E szomorú emlékű telepítéssel aztán a bukovinai magyarság telepítése lezárult. A kilátástalanság tudatában élő magyarság, a magára hagyatottságában, úgy segít magán, ahogy tud. Egyesek idegenbe költöznek, mások pedig existenciájuk biztosítása végett más nemzetiségűekkel házasodnak össze. Mindkettő a magyarság számára megsemmisül.

                                                                                                Az egyházi élet

   Bukovina.
   A lembergi Egyházközösségéhez beosztott községek idegen nemzetiségű, magyarul rosszul beszélő papokat kaptak, Piroch, Zsolesz, Justyák, Druzsbáczky, Kubacek, Wisnewsky stb., akik Druzsbáczky kivételével mind törték a magyar nyelvet, s akik híveik lelki dolgain kívül semmilyen kulturális ügyet nem karoltak fel. Egyedül a vallás megerősítése, ápolása volt minden gondjuk. E tekintetben méltó utódai voltak Mártonffynak s munkájuk eredménye ma is meglátszik a bukovinai magyarságon.
    A magyar faj között talán egyedülálló e tekintetben a bukovinai magyarság. Vallása nem színlelt, az nála komoly érzület. A régi öregek, vallásos érzésüket, teljes egészében megtartották. Emellett tanúskodik a vallásos érzésnek nyilvánosan való kifejezése is. A déli és esti harangszót keresztvetéssel és levett kalappal hallgatják végig. Halottaikat temetéskor a templomban szentelik be, hajdonfővel kísérik örök nyugalomra. A gyászoló család férfitagjai, az elhalálozás pillanatától a temetés után való napig, fedetlen fővel gyászolják az elhunytat. Senki a templom előtt el nem megy úgy, hogy nyolc-tíz lépés menetelésre kalapját le nem emelje fejéről. A magyar fajnál annyira divatos és még a törvény által is nehezen korlátozható káromkodástól és trágár beszélgetéstől egyenesen irtóznak. A bukovinai magyar családban, a káromkodó és trágárul beszélő embert, még ha ingyen dolgoznék sem tűrik meg. Ritkán lehet közöttük olyant találni, aki a templomba való járást elhanyagolja és vallásos kötelezettségének nem tesz eleget. Ha akadna is olyan, azt valamilyen enyhe módon kényszerítik vallásos kötelezettségének betartására.
   A vadházasságok, és nőcsuszamlások ritkaság számba mentek. Ha néha mégis előfordult, azt nem közösítették ki maguk közül.
   A mély vallásos és erkölcsi élet nyomán, a gyermeket Isten áldásának tekintették, s azt tartották, hogy ahány gyermeket ad az Isten a házhoz, annyi falat kenyeret is ad a családnak. E hit felfogásának tudható be, hogy a két rendbeli kolera rettenetes pusztítása ellenére, a betelepítés idejében feltüntetett 2687 lélekszám, 1880-ban, már 9887-re szaporodott. És ezután a kilencvenes években a gyermekhadseregen végigsepert diftéria ellenére is, évtizedeken keresztül csak úgy öntötte magából a magyarországi és amerikai telepítésekhez az emberanyagot.

                                                                         JANCSÓ ERNŐ főesperes
                                                                 (1852. március. 6.- 1915. április 2.)

   Szükségesnek tartom, egy látszólag háttérbe húzódó személy bővebb ismertetését, akinek - habár rövid élete sok eltervezett jótettét megakadályozta - fontos szerepe volt a pusztakaláni, csernakeresztúri templomok felépítésében, és felszólott a sztrigyszentgyörgyi templom eljövendő építése érdekében is.
    Nagynyújtódon (a valamikori Háromszék megyében) született, 1852. március 6-án, ősi nemesi családból, nyújtódi Jancsó Emánuel és Mártonfalvi Rákosy Terézia 10. gyermekeként. Keresztelte Kozma Simon nyújtódi plébános, Erneszt Nesztor Emánuel névre. Így valótlan, az a róla elterjesztett hír, hogy eredetileg református lett volna.
   Elemi iskoláit Nyújtódon, Gelencén és Kantában (Kézdivásárhelyt) végezte. Gimnáziumi éveit Kézdivásárhelyt (1863.), Brassóban folytatta, hol németül is megtanult. 1871-1872-ben Gyulafehérvárt végzett, és ott is érettségizett. Teológia tanulmányait Gyulafehérvárt végezte, 1873-1876 között. Ugyanez évben, december 26-án dr. Fogarassy Mihály erdélyi püspök áldozópappá szentelte. Első miséjét 1877. január 8-án mutatta be, a nyújtódi, régi templomban. 1877. január 26-tól 1878. augusztus 31-ig szászrégeni káplán, és tanító volt. Onnan Brassóba helyezték káplánnak 1881. augusztus 22-ig. Brassóból Szebenbe „disponáltatott”, mint hitoktató és a gimnáziumi ifjak „praefectusa”. Itt szolgált 1886. augusztusig, mikor Lönhárd Ferenc erdélyi püspök saját költségén alapított piskitelepi plébániára plébánosnak nevezte ki, miután 1882. május 10-11-én a zsinatvizsgát eredményesen letette [...]
   Az egyház érdekében kifejtett munkáját a püspöki hatóság méltányolta, és ezt fontos megbízásokkal és magas kitüntetésekkel is kifejezésre juttatta. 1890-1896. között a hunyadi esp. kerület jegyzője, majd a hátszegi Szent Ferencrendi nővérek rendkívüli gyóntatója. 1894-1895 között rendezte (Pringer József hátszegi alesperes helyett) a hátszegi plébánia zilált anyagi helyzetet. 1894. október 16-án a Hunyad megyei kerület helyettes alesperese, majd 1899-ben rendes alesperese és a római-katolikus iskolák tanfelügyelője. Véghezviszi a hunyadmegyei congrua-ügy rendezését, az összes plébániák számára. Érdemei elismeréséért, 1902. április 24-én Hunyad kerület főesperese lesz, amely hivatalba Lády Gyula hátszegi esperes plébános 1902. április 25-én ünnepélyesen beiktatta. A szászvárosi Kuun kollégiumban a római-katolikus növendékek hittanvizsgáin, mint püspöki biztos elnököl. A piskitelepi Magyar Állami Vasút-korházában működő Szent Vince nővérek lelki vezetője. Püspöki megbízás folytán „benedicalta” a pusztakaláni, lupényi, teleki, zámi és lindzsinai kápolnákat, a gyalári, és aninószai templomokat, a petrozsenyi, govasdiai és gyalári oltárokat. Megszentelte a kaláni, alsóteleki, zámi és sztrigyszentgyörgyi harangokat, valamint a piskii, kaláni, dobokai és lindzsinai temetőket.
   1911. augusztus 17-én ünnepelte Jancsó főesperes piskii plébánosságának 25 éves jubileumát, ünnepélyes keretek között [...] Jancsónak kétségtelenül a legnagyobb érdeme a pusztakaláni gyönyörű templom felépítése volt. Az akkori iskolás gyermekek is Hunyadvármegye földrajzában azt tanulták: "Pusztakalán arról nevezetes, hogy híres vasöntödéje és szép temploma van." Ez utóbbi pedig Jancsó főesperes alkotásának a koronája.
   Ő szerzett továbbá gyönyörű belsőséget (7 hold gyümölcsöst) s anyagi lehetőséget a csernakeresztúri '"Csángótelepesek" plébániájának megalkotásához, illetőleg megszervezéséhez (1911).
   Sokat foglalkozott a Sztrigyszentgyörgyön építendő templom kérdésével is, habár az 1910-1911-ben odatelepedett bukovinai székelyek Sztrigyszentgyörgyön való megmaradásában nem bízott. Közben kitört az első világháború és elmaradt templomépítési terve, majd 1915-ben bekövetkezett a halála.
                                                                                                                             ***
    Jancsó Ernő piski esperes már 1911. júliusában, Keresztes Sándor áll. isk. tanítóval, szervezi a csernakeresztúri fiókegyházat, minden hónap 4. vasárnapján és minden csütörtökön mise lesz. Ideiglenesen a tanfelügyelőségtől átengedett teremben tartják a misét.
   1911. novemberben Seltehoffer Frigyes harangöntőtől két harangot rendelnek. A nagyobbik 103 kilós, felirata: „A szent kereszt tiszteletére ajándékozta Majláth Gusztáv Károly gróf erdélyi püspök a csernakeresztúri híveknek”. A kisebbik 52 kilót nyom, felirata: „A szeplőtelen szűz tiszteletére öntette a csernakeresztúri fiók község”.
    Hívei számát tekintve, Jancsó szerette volna, ha Csernakeresztúr minél hamarabb önálló plébánia lesz. Ennek érdekében azonban templom és papilak szükségeltetett. Majláth püspök közvetítésével a m. kir. földművelésügyi miniszterhez fordul, ingyenes telket kérve. Azonban a telepítés magánjellegére hivatkozva, elutasításban részesült.
    Jancsó Ernő 1913-ban a sajtó útján is segítségért folyamodik:
„Nagy Hunyadinak földjén, Csernakeresztúron a Szent Kereszt 1600 éves jubileumának örök emlékére Isten segítségével, az erdélyi róm. kath. status méltóságos Igazgatótanácsának és az EMKE. méltóságos elnökségének nagybecsű támogatása mellett egy magyar plébániát óhajtunk felállítani egy — 1000 léleknek meg¬felelő — templommal a „Furka“-féle telken; hogy ezen magasztos vállalkozásunk a szent célhoz méltóan sikerüljön, Hunyadvármegye áldozatkész honfiaihoz és honleányaihoz fordulunk elsősorban, szeretettel kérvén, miszerint ezen egyház alapítására szíves adakozásaikat a gyűjtőíven jelezni és főtisztelendő Jancsó Ernő főesperes címén Piskitelepre küldeni kegyeskedjenek.
Az adakozók lelki üdvéért évenként május és szeptember hónapokban két szentmise fog bemutattatni a Mindenhatónak.
A csernakeresztúri fiókhitközség nevében: Csernakeresztúr, 1913. november hó 4-én.
Jancsó Ernő s. k. Keresztes Sándor
főesperes, plébános elnök. s. k. lg. tanító, egyh. gondnok."
                                                                                                                             *
   Midőn a fönnebbi kérelmet lapunk olvasóinak tudomására hozzuk, tudatjuk, hogy lapunk szerkesztősége a vallásos és hazafias célra bármi csekély adományt örömmel fogad és juttat rendeltetése helyére.”
   Közben eladásra kerül a Furka jegyző féle telek. Jancsó szemet vet rá, és elkezdődik a kopogás sorozata, e megfelelő pénz beszerzésére, még akkor is, ha a telepesek egy része nem a román faluban, hanem a magyar faluban, az egykori „vásártéren” szeretné a templomot felemelni. A státusz igazgatósága a telek megvásárlására 15.000 koronát, az ottani épületek átalakítására 5.000 koronát szavaz meg.

   Pesti Hírlap, 1913. június 3. Tanügyi rovat. Háromszáz tanítói állás.
   A vallás- és közoktatásügyi miniszter az alább felsorolt községekben lévő és a törvényszerű illetményekkel egybekötött állami el. isk. tanítói és tanítónői állásokra folyó évi június hó 15-iki lejárattal pályázatot hirdet. A pályázatok a következők: Hunyadmegye: Csernakeresztur egy tanítói, egy tanítónői rk., Déva-csángótelep egy tanítói rk., Lupény egy tanítói ág. ev., egy tanítónői…

   1913. augusztus 1. Hivatalos Közlöny.
A vallás- és közoktatásügyi m. kir. Miniszter: Kinevezte:…Hunyad megyében: Lupényre Dezméry József, Csernakeresztúrra Székely György és Susnek Gizella, Zajkányra Fekete Gyula, Marosillyére Sándor József…

   1914. május 27-én megkötik a vásárt az Altruista bankkal. A hivatalosan 16.000 koronára becsült 7 hold és 610 lapmáter birtokot és ingatlant 5.000 koronért engedi át a Altruista bank, és az EMKE is küldi a megígért 5000 koronát. Hazatschek Károly szászvárosi építész elkészíti tervrajzot, és július 26-án ünnepélyesen elhelyezik az alapkövet. Az okirat szövege a következő:
„Az önállósítandó csernakeresztúri rom. kath. hitközség által a Szent Kereszt ezerhatszázados emlékére emeltetett e templom 1914-ben.
Ő szentsége X. Pius pápasága
I. Ferenc József apostoli királyunk uralkodása alatt
Székhelyi Majláth Gusztáv Károly gróf Őnagyméltósága erdélyi püspökségének 16- évében
Nyújtódi Jancsó Ernő Hunyad kerületi főesperes és piskii plébános könyöradomány gyűjtése következtében u. m. az erdélyi stástustól 20000 (húszezer) korona
Az EMKÉ-től 5000 korona
a hunyadmegyei közönségtől 800 kor.
És az Altruista banktól 10000 korona értékű belsőség.
Nagybarcsai Barcsay Andor országgyűlés képviselő főgondnoksága idejében.
Keresztes Sándor igazgató tanító buzgó fáradozása mellett Hazatschek Károly szászvárosi építő mester kezével.
    A csernakeresztúri hívek kézi és igás munkája segélyével.
   A csernakeresztúri egyháztanács felelőssége és ellenőrzése mellett. Egyháztanács: Jancsó Ernő beszolgáló lelkész elnök, Keresztes Sándor gondnok, Székely György jegyző, Illés József, Péter Tivadar, Erős András, Szabó Gábor, Ferenc Antal, Hangyási Mátyás.
Török István káplán fáradozásával és Turbuk Imre sekrestyés szolgálatával.”
   Következnek a csernakeresztúri kath. hitközség hívei 1914-ben.
A lelkesedést és lendületet megtörte az 1914. augusztus 4-én kiadott mozgósítási parancs, amikor már a templomalap kész volt, és a falak fél méteresek. Építőmesterek, munkások mentek a frontra. 1915. év Nagypénteken meghal Jancsó Ernő, helyét Hoboth József újonnan kinevezett piskii plébános veszi át. Új szerződést köt Csányi József marosillyei építésszel. A templomot 1916-ban fejezik be, és a Szent Kereszt ünnepén, szeptember 14-én Hoboth József az új templomot megáldja, a püspök megbízásából.

   Magyarország, 1917. szeptember 29. Kinevezések.
  A vallás- és közoktatásügyi miniszter… Röder Amália okl. kisdedóvót a Csernakeresztúr csángótelepi áll. kisdedóvodához kisdedóvónővé kinevezte.

   1917-ben feljavítják a Furka-féle házat.
   1918. április 19-én az önálló plébániára pályázatot hirdetnek, ezt Csaby Béla János nyeri el, aki azonban egy éven belül engedély nélkül eltávozott. Helyébe, 1919-ben, Dézsi Lajos lelkész érkezik. 1920-ban Keresztes Sándor gondnok hazatér Magyarországra, helyébe Daradics Györgyöt választották. Az egyháztanács tagjai: Juhász Gergely, Miklós Gergely, Mészáros Ferenc, Papp Szilveszter, Hangyási Mátyás és Kelemen Barabás. Ez év március 20-án beindul a római katolikus iskola, Miklós Mihály gazda egyik házában, bár a román hatóságok számtalan akadályt tettek ellene. Első tanítónő Zsók Júlia, fizetése alig több semminél. A gyermekek sokasága miatt Beke Árpád okleveles kántortanító is a faluba érkezik. Azonban ő elpályázott. És az 1921/22-es tanévre Antal Jánost nevezik ki helyettes tanítónak.
  A világégés végével új urak érkeznek, tünedezik az egyházi vagyon. A főpásztor 30 lejes fejenkénti egyházi iskolai járulékot szeretne, de a hívek szegények. Iskolának bérbe veszik a Papp Pál-féle házat, évi 2000 lej összegért. Padolatlan, poros, egészségtelen, de más nincs.
A háborúba a harangok is bevonultak, rekvirálták őket. A harangot egy vasúti ütközőből összeállított kalapáló helyettesíti. Vagyon nincs, adomány sincs, és koldulási cédulát igényel a pap. Ez két hónapra szól, és alig gyűlt be 4000 lej, ami messze elmarad a tervezett harangok árától. A nagylelkű ferencesek, mint mindig, két vasüstöt adtak kölcsönbe, ez lett a harang 1924-ben.
   A főpásztor 6000 lej segélyt ad az iskola valamiképpeni helyrehozatalára, és ez a Tamás Lajos házába költözik. Meghatározzák az évi, egyházi adót, búzában, kukoricában, pénzben. Novemberben távozik Antal János kántortanító, helyébe Kozma János érkezik.
   1925-ben 4895 lej segélyt kap az egyházközség, kijavítani a papilak zsindelyfedelét. Beszereznek 2 színes, 2 gyászlobogót. A november 25-én tartott közgyűlésen növelik az egyházi adót, minden család 30 lejt kell pótoljon.
    1926-ban kimondják, hogy az állandó vasúti munkások ne 30 lejt adjanak családonként, hanem 120 lejt.
   1927. A főpásztori rendelet szerint, minden 3 évben gondnokot és egyháztanácsot választanak. Ez évi választás eredménye szerint, gondnok Daradics György. Egyháztanácsosok: Juházs Gergely, Papp Szilveszter, Sebestyén János, Szatmári György, Sebestyén Sebestyén, Nisztor István. A Hitelszövetkezet segítségével, 160.000 lejért megvásárolják Papp Pál telkét, az építendő iskola részére. A hívek hozzájárulása 1500-1500 lej. Majdnem mindenki vállalta, de 23-an nem adakoztak. Újból építik a plébánia melléképületeit (istálló, stb.).
   1929. Kozma János tanító helyébe Formanek Simon és Lukács Margit érkezik.
   1930. március. Egyháztanácsi választás. Gondnok Daradics György, tagok Juhász Gergely, Papp Szilveszter, Nisztor István, Sebestyén Sebestyén, Szatmári György és Péter Tivadar.
  1931. Az új haragok beszerzése. A nagy harang a műkedvelői előadások jövedelméből, a középső, 112 kilogrammos Guti László helybeli kereskedő adományából, a 60 kilogrammos kis harang pedig Hőnig Frigyes aradi harangöntő műhelyéből. Augusztus végén elkezdődik a templom, sekrestye felújítása, meszelés. A munka végeztével vihar keletkezik, amely az elvégzett munkát tönkreteszi. A templom megrongálódott keresztjét Búzás Gáspár állítja helyre. Elkezdődik a kutak ásása az iskola területén.
   1932. október 3-én Majláth püspök bérmál Csernakeresztúron. A bérmálás szentségében 185-en részesülnek.
   1933. A tanítók fizetése akadozik, az egyház szegény. Felemelik az egyházadót 45 lejről 70 lejre. Július 2-án meghal Formanek Simon tanító és kántor. Déván temették el, a csernakeresztúri hitközség részvéte mellett. Helyébe, 1933. augusztus 15-én, Pánczél József került kinevezésre.
   1934. A nagyhét előtt megújul az utcai kerítés és kapu, a templom pénztárából, a hívek adományából és közmunkájával.
   1935. A két tanító, Pánczél József és Lukács Margit máshova kapott kihelyezést. A hitközség adós maradt nekik, így egyenként 12000 lejt követelnek. Az utóbbi azonban önként elengedett 5000 lejt.
   1936. A katolikus iskola tanítónője január 10-én lemondott. Helyébe Baricz Ilona okleveles tanítónőt nevezték ki.  
   1938. Az állásáról lemondott Baricz Ilona tanítónő helyett Tamás Veronika okleveles tanítónőt nevezték ki. Állását december 1-én foglalta el.
   1939. Püspöki segítséggel, 105000 lejért az egyházközség birtokába kerül a volt Hitelszövetkezeti ház, iskolai célokra. Sepsiszentgyörgyi és sepsikilyéni Czakó Károly ny. százados, földbirtokos a Nagybarcsa község határában levő ingatlanából az egyházközségnek adományozza Barcsay Ákos fejedelem romban álló ősi várkastélyát, a mellette levő emeletes épületet, a két bástyával, összesen két hold 53 négyzetöl területet. Április 3-6 között missio. A katolikus nők adományából 3200 lej gyűlt össze, ebből 2 szőnyeget vásároltak, az oltár elé és a templomhajóba. Gyűjtés volt a leégett, bukovinai Józseffalva részére. A begyűlt 6500 lejt a „Magyar Lapok” kiadóhivatala juttatta el a szükségben szenvedőknek.

 


   Magyar Lapok, 1939. november 7. Józseffalváért. (kivonat)
   Egy nagyobb állomás után újra elindulunk, a gyűjtés, az adakozás nehéz útján. Nem kell külön említenünk, hogy aki ma adakozik, aki ma gondol távoli, ismeretlen véreire, az már nem is jótékonyságot gyakorol, hanem a hősiesség példaképe. Hogy pedig szünet nélkül tart az adakozás, az azt bizonyítja, hogy népünknek egyik fő jellemvonása az erkölcs, a lélek, a szellem terén tanúsított hősiesség. Nem szalmaláng fellobbanása volt az általánosan megindult adakozás, hanem az állandó, kitartó együttérzés és segítés népünk lelkében soha ki nem hunyó tüze.
Megsegítettük Józseffalvai véreinket. Büszke önérzettel mondjuk ezt, hiszen mellettünk tanúskodik a most vasárnap felavatott új Józseffalva. De még inkább büszkék lehetünk arra, hogy a szenvedés, a csapás ereje egységbe, közös akaratba kovácsolta bizonytalan ingadozásunkat. Örömmel újságoljuk az új Józseffalvának, hogy Csernakeresztúr 6500 leit, Nagysomkut (Szatmármegye) 2600 leit, Avasfelsőfalu 900 leit küldött, de újabban szerkesztőségünkbe Dézsi Lajos lelkész, Radics István esperes és Farkas János plébános útján.
A csernakeresztúri hívek adománya:
Csernakeresztúri Hitelszövetkezet ..............400
Hangyási Mátyás…………………………..200
Guti László………………………………...200
Sebestyén János............................................200
Dézsi Lajos………………………………...200
Nisztor Ferencné…………………………..150
Sebestyén Sebestyén………………………135
Várda Márton………………………………120
Száz (100) lejt adományoztak: Kelemen Antalné, Papp István, Antal Pál György, Miklós Antal Hajnal, Sebestyén Antal, Farkas István, Nisztor Mihály, Both Vilmos, Nisztor István, Özv. Tamás Balázsné, Ambrus Ferenc, Péter Mihály, Kásler Fábián, Sebestyén Ágoston, Dávid Fábián, Papp Szilveszter, Péter Tivadar, Hirickó Lőrinc, Tusa Lajos, Kajtár Antal, Péter János, Papp József, Miklós Jánosa, Id. Dávid András, Kajtár Miklósné, Turbuk József , Turbuk Klára, Ifj. Dávid András, Szatmári György, Daradics József, Daradics Mihály, Búzás Gáspár.
Szabó Mátyás 60 lej.
50 leit adományoztak: Ambrus Tivadar, Szőte Mária, Lakatos Gáspár, Szőts Lajos, Miklós Mátyás,Daradics György, Herczeg Balbina, Both Gergely, Nagy István, Fábián Gergely,özv. Búzás Jánosné, Miklós Gergely, Fazakas Imre, Szemcsuk Mózes, László (?).


Ellenzék, 1940. május 4. Márton Áron püspök Hunyad megyei látogatásának sorrendje.
A hunyadi esperesi kerületben május hónapban lesz a bérmálás. Márton Áron erdélyi püspök első bérma-útja lesz itt. Nagy érdeklődés és készület előzi meg a püspök eljövetelét. A püspök körútjának sorrendje a következő: Május 3-án Csernakeresztúron,4-én Vajdahunyadon, 5-én Govasdián, 6-ánKirálybányán, 7. és 8-án Déván, 9-én Dobrán, 10-én Marosillyén, 11-én Pusztakalánon12-én…
Csernakeresztúron 89 fiút és 88 leányt részesített a bérmálás szentségében.
1941-ben napközi otthont hozott létre az egyházközség, azonban ezt hamarosan bezárták a himlőjárvány miatt. Eisler Ágota tanítónőt Sárpatakra helyezték, helyébe Nemes Ilona érkezett. Az iskolának 36 padot készített Búzás Antal asztalos, a 40180 lej költséget a püspökség állta. A régi iskola állapota és csekély befogadóképessége miatt felvetődött egy új iskola építésének terve. A püspökség a templomtól jobbra levő telket szemelte ki, azonban a hívek hallani se akartak arról, hogy az iskola is a „román faluba” épüljön.
1942-ben a dévai Lipót Gáborné két, háromágú gyertyatartót ajándékoz a templomnak.
1944-1945-ben felépül a 3 tantermes iskola.
1945-1946-ban 50 család költözött Magyarországra.
1948. Államosítják a csernakeresztúri iskolát. A hittanórák e templomba kerülnek megtartásra. Szeptember 22-én Márton Áron püspök 150 személyt részesített a bérmálás szentségében. Október 13-án meghal Dézsi Lajos, aki 1919-től volt a falu lelkésze. Született 1882. szeptember 22-én Udvarhelyen. Karda Ferenc főesperes temette el.
1949. január 20-án új lelkész érkezik, Kósa József személyében. A hívek száma 735.

Anyakönyvi kimutatás 1919-1950.

Év     Keresztelés       Házasság       Temetés
1919       40                     14                     12
1920       30                     11                     12
1921       30                      8                      18
1922       31                      4                      15
1923       27                      7                       5
1924       26                      9                      14
1925      34                       4                      25
1926      35                       6                      16
1927      37                     14                      22
1928      33                       5                      17
1929      30                       8                      18
1930      35                      12                     14
1931      28                       2                      16
1932      31                       6                      17
1933      34                       9                      18
1934      23                       9                      23
1935      31                       5                        9
1936      38                       8                      12
1937      29                       9                      15
1938      36                      10                     18
1939      29                       5                      12
1940      37                      13                     10
1941      27                       3                      21
1942      21                       3                      19
1943      11                       8                      18
1944      19                       1                       8
1945      16                       8                     18
1946      21                       9                       4
1947      22                       9                     10
1948      20                      11                      5
1949      20                      13                    10
1950      26                      11                    10

    Magyar Szó. 1958. december 21. Keresztúri jelképek.
   Ha sok új ház van egy faluban, a huszadik, harmincadik után az ember már szinte közömbösen megy el mellettük. Pedig de sok mindent elmondanak ezek a félig kész vagy éppen frissen vakolt hajlékok lakóikról. Vallanak ízlésükről, kérdezetlenül is árulkodnak életkörülményeikről. Jó néhány ilyen „vallomást“ jegyezhettünk füzetünkbe Csernakeresztúron, ebben a dombok alján elnyúló faluban, pontosan fele útján Vajdahunyad és Déva között. Hiszen míg a gondosan kövezett, rendben tartott főutcán végigmentünk (sokat elmond a tiszta utca is a falu népéről), 68 csinos, ízléses s meglehetősen tekintélyes külsejű új házat számláltunk össze.
   A negyven év körüli, szerény, de a falu dolgaira büszke tanítónő előre felhívja a figyelmünket, tekintetével, beszédével, ha egy-egy új ház felé közeledünk. Csak akkor hallgat el, mikor fogyni kezdenek a házak az út két oldalán. Talán itt a falu vége? De nem, hiszen ott jobbról még egy házsor tűnik elő. Hosszú, nyílegyenes utca, kivezet egészen az erdő aljáig. S az utca elején, a kicsi térségen emeletes, piros cseréptetős új épület, friss a vakolás rajta, testetlenek még az ajtók, ablakok.
— Az új művelődési házunk — mondja véggé a tanítónő. — Önkéntes munkával építettük...
   S már vezet is a bejárat felé. — Sokan úgy hívják, a keresztúri jelkép.
   Szép jelképe valóban a falusi dolgozók művészetre, művelődésre szomjúhozásának. Hamarosan kiderül, hogy nemcsak ennek a jelképe ez a vadonatúj kultúrotthon. Többnek is, szebbnek is, de mégis hozzá tartozónak: a keresztúri románok és csángó-magyarok testvéri egymásra találásának. Közel öt évtizede élnek egymás mellett Keresztúron a románok és magyarok. Mióta a csángók a messzi Bukovinából idekerültek. A románok lent, a domb aljában, a csángó-telepesek az erdőszélnek vivő nyílegyenes úton. Más utcában laktak, egy kis térség is elválasztotta őket — ez a hely, ahol most állunk — de sorsuk egy sors volt mindig. Küszködés a Cserna-menti dombok agyagjával, harc a megélhetésért, a nagyobb darab kenyérért. A Habsburg császárok idején a románok nyelvét üldözték, a Hohenzollern királyok idején a csángókét. Hol a románokat nem tűrték meg állami kenyérben, hol a közel ezer csángó közül alig négy maradhatott állami fizetésen s azok se sokáig. Kinél találtak megértő szóra, biztatásra, együttérző szeretetre? A dombaljiak a telepeseknél s a telepesek a dombaljiaknál.
   Ezt az egységet kezdték ki a falu gazdagjai s városbeli tanácsadóik. Előbb csendőrszuronnyal, aztán mérgezett szóval. Keresztúron is akadtak gyenge emberek, haszonlesők is, gyávák is, kiken fogott a szógyilok. A torzsalkodásra most kicsit szégyenkezve emlékeznek vissza a keresztúriak, úgy, mint rossz álomra szokott az ember.
   A tizennégy évvel ezelőtti augusztus új világot hozott a Cserna völgyébe is. A falubeli kommunisták a testvéri megértés helyreállításával igyekeztek megkezdeni a szabad életet. A szocializmus hamarosan beáramlott a völgybe. Vajdahunyad úgy kezdett nőni, fejlődni, mint a hirtelen növésű gyermek. Hamarosan ki is nőtte régi ruháját. Új, magas kohók épültek, új városnegyedek, sok munkáskéz kellett. Csernakeresztúrról a fiatalság fele ott kapott munkát. Románok, csángók reggelenként együtt mentek munkába, délután együtt tértek haza. Egymás nyelvén tréfálkozva töltötték az időt útközben, s ha dalra támadt kedvük, megtanulták egymás dalait.
   Otthon, a faluban is gyorsan változott a világ. Társulás alakult, kettő is egymás után, együtt dolgoznak bennük románok, magyarok. Együtt járnak agrotechnikai körbe, gyűlésekbe, közös dolgaikat megbeszélni. A nemzeti egyenjogúság politikája mély gyökeret eresztett a faluban. Fenn, a csángó-telepi tíz tanerős iskolában Marksz Viktor igazgató, Zsók Júlia, Iancu Malnina tanárnők sokáig mesélnek iskolájukról, amelyet a néphatalom teremtett meg. A 163 csángó iskolásgyermekről, akik néhány évvel ezelőtt még olyan vadócok voltak, hogy az első nap összetörték a padokat. Sokáig mesélnek a 87 írástudatlanról, akik közül ma szinte mindegyik újságolvasó (közel kétszáz újság jár a faluba s nem szabad elfelednünk, hogy falun az újság bejárja a hetedik szomszédságot is).
   Az új élet és a vele érkezett nemzeti egyenjogúság végképp összeforrasztotta Csernakeresztúr dolgozóit. Ennek jelképe az új kultúrház a két utca között.
    Története van ennek a jelképnek. Mikor az új művelődési ház építésének gondolata, terve megszületett (addig a román elemi iskola nagytermében tartották az előadásokat, táncmulatságokat) egy pillanatra mintha feléledt volna a bizalmatlanság és vetélkedés. A dombaljiak azt kívánták, hogy az ő utcájuk közepén emelkedjék az új kultúrotthon, a csángótelepiek meg az ő utcájuk mellett kardoskodtak. Marksz Viktor igazgató-tanár, a keresztúriak jó ismerője, erősen állítja ugyan, hogy nem bizalmatlanságról volt akkor szó, hanem egy kicsit a büszkeségről, meg a kényelemről. De mégis megronthatta volna a kialakult testvéri baráti légkört.
   A falu öntudatos dolgozó földművesei, s mindenekelőtt a kommunisták nyomban felismerték, hogy mit kell tenniük. Furca Balaj, Furca Ludovic, Bar Anna lenn, a dombaljban, Péter János, Kozma Ambrus, Búzás Antal s mások fenn, a csángótelepen sorra járták az embereket, esténként, munka végeztével betértek egy kis beszélgetésre.
— Benn, az üzemben s itthon, a társulásban megértjük-e egymást? — kérdezték.
A válasz egyformán hangzott mindenütt:
— Miért ne értenék meg?
— Hát akkor a kultúrháznak is ezt a megértést, testvériséget kell hirdetnie. Építsük fel a két utca közé, a térségre, úgyis üres ott a hely.
— Okos gondolat — hagyták helyben a dombaljiak.
— Hogy nem jutott mindjárt eszünkbe — így a csángótelepen.
   S az emeletes falak mély alapját közös erővel, románok, magyarok, a két utca közötti térségen ásták meg... A két utca között immár a falu közepén...
    Az új kultúrházban még nem tartanak előadásokat, a népköztársaság évfordulójának tiszteletére szeretnék felavatni. De a keresztúri jelkép immár élő valóság a táncosok, kórustagok, színjátszók mindennapi tevékenységében. Mert a keresztúri műkedvelőknek eddig is nagy részük volt a testvériség ki-, kovácsolásában, ezután még többet akarnak tenni az elmélyítéséért. A román és magyar fiatalok, Zglobiu Maria, Furca Ioan, Horvát Ladislau, Kiszeli Kató, Both Teréz, Nyisztor Erzsébet, Vas Lujza, Sebestyén Lajos és mások, közösen szerepelnek a tánccsoportban, a kórusban, csak éppen a színdarabokat játsszák külön-külön, de azokban sem ritkaság, hogy román fiatal a magyar előadásban, magyar fiatal meg a román előadásban lép fel. Hiszen ha jól ismerik egymás nyelvét, szokásait, miért ne szerepelnének együtt a színdarabokban is?
S egymás dalait, szokásait immár jól ismerik Keresztúron. Legközelebbi bemutatójukra a „hétféle“ nevű csángó tánccal készülnek. János Szabina néni tanítja be őket.
   Hatvan körül járó, termetes asszony János Szabina, a csángótelepiek közismert Szabina nénije. A konyhában foglalatoskodik éppen, mikor benyitunk a kicsi házba, vajat köpül vacsorára.
— Ennyi vendég is ritkán jön hozzám — igazítja meg fejkendőjét s kötényét, örök asszonyi büszkeséggel. Velünk tartott a csángótelepi iskola néhány tanítója is.
— A hétféle táncról érdeklődnek ? Hát szép tánc az, meglátják, kár hogy eddig itt soha nem járták.
— Maga tudja egyedül a faluban?
— Nem sokan ismerik rajtam kívül. Még ott tanultam, Andrásfalván, kicsi leányka koromban. Azóta se érdeklődött senki utána. Most meg úgy kérleltek ezek a fiatalok, a csángók, meg a román fiatalok is, igen lelkem, azok még jobban kérleltek, hát meg lehet tagadni nekik? Aztán csendesen hozzáteszi:
— Nagyot fordult a világ Keresztúron. Az én öreg szemem is sokat lát, sokat bizony...
A kultúrház avatásán csángó népi öltözetben, virágos kötényben, díszes gyöngyökben román és magyar fiatalok járják majd a „hétfélét“. Ez is jelkép lesz, szívet melegítő jelkép.
   S hogy a keresztúri jelképek még szebben csilloghassanak, a könyvtár rég húzódó ügyén is jó lenne mozdítani egyet. Van falusi könyvtár Csernakeresztúron, fizetett könyvtárossal, csak éppen a könyvelosztó bánik mostohán velük. Tanárok, falusi dolgozók mondják (s maga a könyvtárosné), hogy több könyv, több szépirodalmi olvasnivaló kellene ide. Egy-egy kötetet annyira agyonolvastak, ronggyá forgattak már (például az Egri csillagokat), hogy össze kell ragasztgatni a lapokat, nehogy széthulljanak.
   Nem nagy dolog, csak figyelem kérdése: a könyvelosztó gondoskodásáé erről a dombaljban meghúzódó kicsi faluról s akkor nem lesz többé panasz a könyvellátásra.
  Hiszen a könyv, a nyomtatott betű is az új dolgozó paraszti öntudat kimunkálását szolgálja, a szocialista kultúra fényét sugározza, erős összekötő kapocs a falu román és magyar dolgozói között, egymás kultúrkincseit közvetíti, népszerűsíti s így a lelkeket még jobban összeforrasztja, akárcsak a legszebb keresztúri jelkép, a két utca közötti határt, az üres térséget örökre betöltő vadonatúj művelődési otthon.
        BEKE GYÖRGY, ILLÉS JÓZSEF

                                                                                                                        Befejezés

    Egy anekdotával vezetem be a mondanivalómat. Valamikor, a nagy szovjet testvér gyáraiban, és nem csak ott, szokásba ment az ötéves terv. Egy gyárban szegeket készítettek, és kilóban adták meg, a megvalósítandó mennyiséget. Persze, több apró szegből tevődött össze a kiló, időt, energiát és fáradságot követelt, a növekvő tervet mind nehezebb volt megvalósítani. Akkor egy aktivista azzal jött elő, hogy ne sok apró szeget készítsenek, hanem egy nagy darab, egykilós szeget, így hamarabb kész a terv. Így vagyunk mi is a bukovinai őseink történelmével, mert nem apró, valós eseményekből tettük azt össze, hanem egy nagyobb eseményhez, Madéfalvához közöttük az egészet, amelyről, mellesleg, vagy 120 évig senki sem emlékezett meg. Pedig voltak előzmények bőven.
    Kétségtelen, hogy a történelemben voltak olyan egyedi események, amelyek évtizedekre döntöttek egy-egy nép vagy birodalom sorsáról, mint a nándorfehérvári (1456), a mohácsi (1526) vagy a kahlenbergi (1683) csata, de ami esetünkben ez nem jellemző.
   A 16-17 századtól, a székelyföldi kivándorlás komoly méreteket öltött. „Siculus libere emigrat! — tartja egy 1508-ból származó törvényünk… A 16. századtól kezdve mind sűrűbben hangzik el székely ajkakról az elkeseredett elhatározást jelentő szó: Bemenjek én Moduvába!”
   Érdemes alaposan tanulmányozni Pál-Antal Sándor művét, „Népességi viszonyok a Székelyföldön a 18. század elején,” megismerni a 18. század székelyföldi helyzetet. Saját szempontomból, előszeretettel tanulmányoztam a székelyföldi körözöttek dokumentumait 1771-1777 között, vagyis a bukovinai kitelepedés előtt, mert meggyőződésem volt, hogy a madéfalvi eseményeket mellőzve is, sok székely élt Moldvában. Kutatásaim közben olyan nevekkel találkoztam, melyek a későbbi Bukovinában is előfordulnak. Keresték őket dezertálás miatt, lopásért, csalásért, adóhátralékért vagy komolyabb bűntényekért. Ezek, tetteiket a madéfalvi amnesztia után követték el, majd Bukovinában ismét amnesztiát kaptak. Vajon ők miért nem mehettek oda telepedni, szabadulni a törvény kezei közül?
   A bukovinai magyarok történelme leginkább úgy kezdődik, hogy a madévfalvi veszedelmet követően, ezrével menekültek a határon, a Kárpátokon túl és letelepedtek Moldvában, majd 10 év ottlét után átmentek és letelepültek Bukovinában. Szép, nagyon szép ez az elmélet, azonban el kell mondani, hogy erre abszolút semmi történelmi vagy írásos bizonyíték nincs, csak a lélekemelő előadások: arra sincs, hogy csak a menekülteket telepítették Bukovinába és arra sincs, hogy az összesen a madéfalvi események miatt kerültek Moldvába.
    Most újabb azt látom hogy Hadik András telepítette Bukovinába a bevándorló magyarokat. Azon csodálkozom hogy akkor mit keresett Mártonffy Mór, Mieg őrnagy és Beddaus kapitány Moldvában, becsalogatni a magyarokat. Másik feltevés az hogy Hadik András saját birtokára telepítette őket. Az igazság az, hogy a fogadjisteniek az Ilisesti kolostor birtokára voltak telepítve az istensegítsiek a szolkai kolostor birtokára. Ezért fizettek az istensegítsiek minden évben 120 forint bért a földekért.
    László János dévai író kutatásai közben, a bukovinai Fogadjistenben, egy ottani régi földbirtokos, báró Kapri könyvtárában feljegyzést talált, amely szerint Enzenberg, a bukovinai katonai kormányzó, névszerint féljegyezte az oda bevándoroltakat s ez az irat 1787 —5.—VII. jelzés alatt a bécsi Hadilevéltárban van: név, családtagok, származási hely, stb. Átnéztem. Ami különösebben meglepett, hogy nincs köztük egyetlen madéfalvi sem, mikor „ezrével menekültek akkor a székelyek”, egyesek szerint?
    Még egy pontosítás: Bukovinába mindig voltak magyarok, az osztrák bevonulás előtt is, például Moldvabányán, Szeretvásáron, Szucsáván, de szervezetlenül. Az elfoglalás után kezdték meg az osztrákok a telepítéseket, a Moldvába menekült magyarokkal is, bár eleinte csak a német telepesek jöttek szóba. Jancsó Elemér megjegyzi 1938-ban: „A menekülők nagy része Moldvában talált új otthonra, hol már századok óta nagyszámú magyarság élt. Itten kereste fel a bujdosókat Mártfonffy Mór misszionárius és hosszas rábeszélés után sikerült rábírni a menekültek egy részét, hogy Bukovinába telepedjenek, így jöttek létre Bukovinában Fogadjisten és Istensegíts községek. Mártonffy telepítési akciója nem egyéni iniciatívára történt, hanem az osztrák kormány kimondott óhajára.”
   Vagyis az első telepesek nem Hadik András hívására vagy szervezésére jöttek, bár napjainkban ez is gyakrabban elhallatszik, a történelmünket kevésbé ismertek részéről. A Hadik javaslatára létrejött második telepítés (1785-1786), kizárólag katonaszökevényekre vonatkozott, és ez kihúzta a szőnyeget a csángók vagy a nem katonaszökevény székelyek lába alól.
   Majd következett a magyarok keveredése Bukovinában, németekkel, ukránokkal, románokkal és még ki tudja hány fajta néppel. Így alakult ki a bukovinai magyarság egységes népcsoporttá, nyelvben, szokásban, viseletben, a többség hatására, azonban ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy genetikailag is egy törzsből származnak. Egyszerűen csak lettek. De hogyan lettünk csángók?
   A történelem során a székelyek elnevezése mindig megmaradt, legfeljebb latinul írták, hogy: siculus. Azonban a bukovinai magyarok nagyon bővelkedtek az elnevezésekben, mint alább meglátjuk.
   Nézzük meg tehát, hogy 1779-1859 között időrendben megjelent forrásértékű írásokban a szerzők hogyan nevezték az 1764-ben Erdélyből Moldvába menekült, majd Bukovinába telepített/telepedett népcsoportot (a zárójelbe telt szám a forrásanyag keltezésének évszámait jelöli):
- Gens Hungarica vagy Hungarica Gens: Mutnyansky (1785)
- Bukowiner Ungarn: Budai-Deleanu (1803).
- bukovinai magyar: Batthyáni (1805), Kis-Várday (1824), Bíró Mózes
(1836), Gegő (1838), Jerney (1845), Honismeret (1846), Pukolai (1848), Göndöcs (1858, 1859).
- Székiem oder Ungaren: Kis-Várday (1824).
    Később mind inkább csángók lettek, vagy csángó-magyarok, és ők ez ellen nem tiltakoztak, sőt ők maguk is annak nevezték magukat. Erről írja keserűen László János:
„A legszomorúbb azonban, hogy még 1883-ban, Magyarország akkori művelt vezetői elkeresztelték, a székely helyett új nevet adtak neki: CSÁNGÓ. A nép a maga tudatlanságában e nevet vállalta. Dévát, és a többi Hunyad megyei telepeket, még ők maguk is csángótelepeknek, magukat csángóknak nevezik, pedig sem történelmileg, sem vérségileg, sem életmódban semmi közük nincs az egyébként tiszteletreméltó, de másfajta magyarhoz, a csángóhoz.”
   Történelmünk érzelmi behatásokra és politikai befolyásokra épült, és sok ponton még köszönő viszonyban sincs a valósággal. Néha a másik végletekbe esik, és mértéktelen túlzásokat tapasztalhatunk benne. Nekünk, egyszerű embereknek ez nem használ, hisz akik így viszonyul őseik viselt dolgaihoz, azok nemzedékeknek adnak át képzelt eseményeket. Csak azok az önteltek nyernek vele, akik szeretnek rivaldafényben mutatkozni, generációk kárára.
   Sorsunkról, nincs mit mondani, de mintha szószerint teljesülne az, amit László János könyvében leírt 1937-ben:
„S ha van az Égben könyv, melyben a népek és nemzetek sorsát előre lejegyzik, akkor az Örökisten e maroknyi népnek sorsát még a madéfalvi veszedelem előtt így jegyezte fel:
„Ártatlanul mészároltassatok le,
Kő kövön ne maradjon a ti házaitokból,
Sohase legyen elegendő számotokra az otthonotok,
Mindég szükségben szenvedjetek,
Örök bujdosás legyen osztályrészetek,
Hazát csak idegen nemzetek között leljetek,
Senki se törődjön veletek,
S végül veszítsétek el neveteket is.”

László Gergely Pál, Déva, 2023.

Enzenberg 1725-1810

Publicat: Joi, 19 Septembrie 2024 04:28 | Accesări: 268

                                                              Carl Freiherr von Enzenberg

     Carl Enzenberg a tiroli Toblach helységből származó német család gyermekekén 1725-ban született Pádovában (nem tartom kizártnak, hogy zsidó eredete lett volna valójában).
    Katonai pályára lépett, 1752-ben már hadnagy, 1762. február 26-én őrnagy, 1764-ben alezredes, és a II. román határőrezred parancsnoka. 1770 május 1-én ezredes, 1777 november 17-én tábornok, 1790 január 16-án tábornagy. 1792 január 1-én lépett nyugdíjba. 
    Nagyszebenben halt meg 1810. május 25-én. Enzenberg 1768 február 8-án esküdt meg Naszódon Siskovich Mónikával, ezzel rokonságba került a nagy-kállói Kállay családdal, mivel a Mónika anyja Kállay Katalin volt. Házasságukból több gyermek született: 
    Franciscus Salesius Carl (1769. március13), 
    Mária Antónia (1770. április 17), 
    Mária Jozefa (1771. július 19), 
    Mária Carolina (1773. január 6) 
és ismét Mária Jozefa (1774. február 7), az összesen Naszódon.
 
naszod 3 anima 01 
 
       Mint tábornok és Bukovina kormányzója
    Enzenberg parancsnoka volt a II-es román határőrezrednek 1764 február 8 és 1778 március 13 között. 1777. november 16-án Enzenberget előléptették tábornokká, és egyben kinevezték Bukovina, a nemrég osztrák fennhatóság alá került tartomány kormányzójának.
    Az 1778 március 13-án Naszódon tett jelentésében tudatja a következőket: az 1777 november 26-án és 1778 február 28-án kapott parancsok következtében március 13-án befejezte II. román határőrezred, az erdőügyek és sószállítás átadását és március 15-én indul Bukovinába, ahova március 23-án érkezett meg.
    A Csernovicba tábornokként áthelyezett Enzenberg távozása után a krónikás megjegyzi: a naszódi regiment katonáit mély szomorúság vette hatalmába a parancsnok távozáskor, hiszen elveszítettek egy kiváló tulajdonságokkal rendelkező, művelt embert, akinek egy olyan ezred megalakulását köszönhetik, amely példaképpen szolgálhatott bárkinek. Bukovinába érkezése után Enzenberg folytatta kiváló szervezői munkáját, beírva magát ezzel a kicsiny ország történelmébe.
   1778. április 3-án átvette kormányzói székét elődétől, Splényitől. Ezzel Bukovina történelmében egy új reform- és egy erőteljes közigazgatási korszak következik.
A vezetés most egy olyan kormányzó erőteljes kezébe került, aki tisztába volt a körülményekkel, mert 1773-ban már parancsot kapott II. József császártól Moldva ezen területének beutazására, majd útjáról részletes jelentést kellet küldjön Bécsbe. Ebben az időben a bécsi vezetés már szemet vetett Moldva északi részére, tervei szerint összekötni Galíciát Erdéllyel.
    Enzenberg egyik nagy megvalósítása a posta intézményének létrehozása Bukovinában, amely ismeretlen volt Bukovinában. Splényi tábornok egy régebbi terve szerint, 1778. szeptemberben egy beadványt nyújtott be a kormánynak, megokolva az intézmény szükségességét. A tervezett posta útvonala: Sniatyn-Csernovic-Szeretvásár-Szucsáva-Váma-Pojorita-Jakobény-Dorna és Borgó. Bár eleinte az Udvar és az erdélyi katonai parancsnokság ellenezte a tervet, 1783. január 1-én a posta beindult Bukovinában.
    A reformok 1779-ben indultak be saját terve szerint, ez vonatkozott a közszolgáltatásra, az iskoláztatásra, a kataszter elkészítésére, az uzsorások és árendások kitoloncolására Bukovinából, az ortodox egyház szabályozására, a mesterségek fejlesztésére. Az ő rendeletére készült el Bukovina lakosságának pontos összeszámlálása, ennek neve „Consignationes.”
Források:
1. Arhiva Somesana nr. 21/1937, Iuliu Moisil-Colonelul baron Enzenberg, 669 és 679-680. oldalak.
Redactia, administratia si directia revistei: „ARHIVA SOMESANA” Nasaud, str. Vasile Necsu, 29

Népességmozgás Bukovinában a 18. század végén.

Publicat: Duminică, 22 Septembrie 2024 05:35 | Accesări: 255

                                                                              Népességmozgás Bukovinában a 18. század végén.

    Bukovina anexálásakor, az elfoglalt területen (10.441 km2) csak három város létezett: Csernovic, Szucsáva és Szeretvásár, 226 szervezettebb és 52 szétszórtabb falu.
    A történészek, a lakosok számát, 71750-re teszik. Azonban Splényi és Enzenberg kimutatásai eltérő adatokkal szolgálnak: 11421-12443 család 1774-ig, majd 14047-17047 család 1775-1776 között. Ezeket számításba véve, a lakosság száma 58000-85000 között változott. A számok azért változóak, mert a népszámlálás különböző módon történt. Splényi kimutatása csak az önkéntes jelentkezésekre vonatkozott. Mivel a helyi lakosok már több esetben ráfáztak az orosz elfoglalás alatt az ilyen kimutatásokra, az adózás miatt, nem igen tolakodtak jelentkezni. A másik ok az, hogy tavasztól késő őszig sokan „móduváztak” és csak a tél beállta előtt tértek haza (nocsak, nem a magyarok kezdték el!). Ebből az is következett, hogy bukovinai földjeiket elhanyagolták, parlagon hagyták. A következő kimutatásban a lakosokat nem nemzetiség és anyanyelv szerint számolták össze. Kivételt képeztek az örmények, zsidók és cigányok.
    Enzenberg jelentést írt 1781. február 14-én a galíciai Főparancsnokságnak, amelyben leszögezi: „A bukovinai körzetben levő falvak lakossága nagyjából szökevényekből és jövevényekből áll, és nem tévedek, ha azt állítom, hogy a 23000 családból alig akad 6000 moldvai.”
    A több mint 50000 őshonos lakos száma (1774-ben), 1781-re 30000-re apadt, bár a románok száma megnőtt az Erdélyből, Moldvából és Hotin vidékéről bevándoroltakkal.
    Mieg őrnagy jelentése szerint, aki mellesleg jó ismerője volt a vidéknek még a megszállás előtt, a helyzet a következő: „románok, németek, néhány magyar, ruszinok, akik közt még találhatók Lengyelországból, Máramarosból és Erdélyből érkezett bevándorlók, úgyszintén cigányok.”     
    Rumjancev népszámlására alapozva, a helyzet a következő 1774-ben, ami a lakosság számát illeti:   
Ssz.     Nemzetiség     Lakosok
1.         románok          54284
2.         rutének            17125
3.         huculok           5975
4.         örmények        435
5.         cigányok         2655
6.         zsidók             2425
7.         törökök              70
8.         lengyelek         460
9.         németek             20
10.       oroszok           1065
11.       összesen       84514
    J. Budinsky mérnök, a földnyilvántartás igazgatója jelentett 1782. június 22-én a Bukovinai Adminisztrációnak, hogy a rendelkezésre álló földek az akkori lakosok kétszeresét is képesek eltartani. Itt már felvetődött a telepítések gondolata, de számos akadály is. A falvak és a hozzájuk tartozó földek a földesurak tulajdonai voltak, akik ellenezték a telepítést, és még nem létezett jogi alap rákényszeríteni őket, új telepítések elfogadására, falvak létrehozására. Így az újonnan érkezettek a már meglevő vagy kihalt falvakban szálltak meg.
    A telepítésekre vonatkozó eljárások is vita tárgyát képezték. Budinsky és Splényi a vallásilag egyesült parasztokat hozták volna Galíciából, biztosítva nekik vallási szabadságukat.  Ez ellen fellépett Enzeberg, aki a bukovinai telepítéseket nem a Császárság területén élő lakosokból javasolta, gyengítve ezzel a Császárság más részét, hanem a környező országokból, azokat gyengítve. Alapoztak még a helyi lakosok népszaporulatára is. A lényeg az, hogy az állam minimális költségeket álljon. 
    A bécsi Haditanács közölte 1784. március 27-én Enzenberggel, hogy Bukovina lakosságának növelése elsődleges célkitűzés, amelyet a helyi adminisztráció kell megvalósítson, támogatva az újonnan érkezetteket. De ki is voltak az újonnan érkezettek?  
    Bukovina népességének növelése három módon volt lehetséges: a Birodalom más tájairól hozott telepesekkel, a szomszédos országok lakosainak „becsalogatásával” és a természetes szaporulattal. Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni az illegális bevándorlást, főként Galíciából, és a bukovinaiak, erdélyiek és galíciaiak visszavándorlását Moldvából. 
    A Bécs által irányított telepítések szervezettek, szisztematikusak és politikaiak voltak, elsősorban a német telepeseket támogatták. A németek foglalták el a fő hivatalokat, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, ők irányítottak minden szociális és gazdasági tevékenységet. A német telepesek kiváltságokban részesültek, előnyökben, adómentességben, különböző munkákra nem voltak kötelesek. A német mesteremberek 30 évre adómenteségben részesültek, a német parasztok, akik saját házakat emeltek az államköltségre és ugaroltak, 3 év adómentességet kaptak. A bukovinai önkormányzatot kötelezte Bécs, hogy a német telepeseknek házat építtessen, és a gazdasági eszközöket beszerezze nekik.
    Bukovinába az első németek a Bánságból jöttek (oda pedig a Rajna vidékéről) 1782-ben, Csernovic és Szucsáva környékére, Rosa, Jucica, Greci, Molodia és Mitocul Dragomirnei falvakba.  Következtek 1787-ben a Frankföldi és Baden-Württemberg-i németek (80 család), akik Fratauti (1788), Satu Mare, Milisauti, Sf. Onofrei (1787), Arbore, Itcani, Ilisesti, Tereblecea, Badeuti telepedtek. Később is érkeztek németek, Boemia, Boroszló (Breslau) vidékéről, akik Boureni, Negrileasa (Schwartzhal) falvakba telepedtek, de olyanok is, akiknek Galíciában már nem volt lehetőségük a letelepedésre.
    Hivatlanul is jöttek telepedni vágyók, a szomszédos Moldvából. Ezek inkább kedvére voltak Enzebergnek, mivel, gazdasági eszközökkel, igavonó-és háziállatokkal érkeztek, ők maguk építették házaikat. Már az 1782. október 3-i jelentésében, amikor még alig indult be a németek telepítése, Enzenberg aggodalmát fejezte ki abban az irányban, hogy a német telepesek miatt csökken majd a Moldvából bevándorlók száma. Például 1784. március 20. és május 9. között Moldva és Hotin vidékéről érkezett 97 család (453 személy), tulajdonukban volt 96 ló, 281 ökör, 197 tehén, 303 juh, 288 kecske és 6 disznó, őket Csernovic és Dnyeszter körzetekbe helyezték. Júliusban Moldvából érkezett 325 személy, hoztak magukkal 25 lovat, 95 ökröt, 94 tehenet, 78 bikát, 59 borjút, 183 juhot, 43 kecskét, 17 disznót, ezeket Csernovic Szeret, Szucsáva körzetekbe telepítették. Most már attól tartott Enzenberg, hogy nem lesz lehetőség a telepesek befogadására. Leginkább az elnyomatás, adózás, vagyis gazdasági okok miatt menekültek Moldvából, ahol 1777-1788 között öt vajda követte egymást a trónon. Mindegyik igyekezett rövid távon meggazdagodni, persze a parasztok kárára. Bukovina katonai kormányzása alatt, a Moldvából bevándorlók száma magától beszél: 1781-ben 1330 család, 1782-ben 3033 család, 1783-ban 1021 család.  
    Nem lehet figyelmen kívül hagyni az 1763. évi naszódi lázadást, és a madéfalvi eseményeket sem. Mindkettő okot szolgáltatott a moldvai bevándorlásra. Egyesek szerint, bár kissé túlzottnak tűnik, ezek következtében 24000 család távozott Erdélyből. Az erdélyiek zöme az akkori Moldva északi részébe telepedett, majd az osztrákok bejövetelekor Moldva közepe felé menekült. Enzenberg kérelmezte a moldvai Tanácstól az úgynevezett szökevények kiadását, és Beddaus kapitányt küldte Moldvába 10 káplárral ezek felkutatására. Beddaus sikerrel járt, rövid idő alatt 2287 erdélyi menekült családot küldött át, köztük több székelyt, de nem Erdélybe, hanem Bukovinába, minden ingatlanukkal együtt. Ezek különböző kedvezményekben részesültek. Azonban akik 1775. után Erdélyből egyenesen Bukovinába telepedtek, nem kaptak kiváltságokat, adózóként voltak számon tartva. Enzenberg jelentéseiből kitűnik, hogy 1778-ban 5418 erdélyi bevándorló találtatott Bukovinában (főként katonaszökevények), ebből 4897 román. Majd újabb hullám érkezett Erdélyből 1781-1782 között, 3209 személy: hoztak magukkal 484 szekeret és 8662 szarvasmarhát. Az erdélyi telepesek leginkább Bukovina déli részére telepedtek, mintegy helyet adva ezzel az északi részre érkező ruszinoknak, lengyeleknek. Olcsó munkaerőre számítva, még a földesurak is támogatták a galíciai bevándorlókat.  Ezek a bevándorlók élénk vitára adtak okot Enzeberg és Galícia kormányzója között, arra hivatkozva, hogy az 1779 után érkezetteket visszatoloncolják. A bécsi Haditanács 1779. október 2-án rendeletet bocsátott ki arra vonatkozva, hogy Bukovinába csak a galíciai Önkormányzat által kibocsátott engedéllyel telepedhettek a galíciai parasztok.
    A bukovinai lipován-oroszok a vallási elnyomás miatt távoztak országukból, mintegy 2000 család a Fekete tenger partjára. Néhány család 1774-ben Prisaca (majd utólag Lipoveni) faluba telepedett. Az újonnan érkezettek 1780-ban megalapították a Climauti és Fantana Alba telepeket. A bécsi udvar 1783-ban 3 évi adómentességet és vallásszabadságot adott nekik. Két lipován, Alexander Alexejev és Nichifor Larionov felment 1783. október 5-én Bécsbe, nagyobb kiváltságokat kérve. Október 9-én, II. József császár személyesen adta át nekik a császári rendeletet: 
1. teljes vallásszabadság nekik, gyermekeiknek, utódaiknak és papjaiknak,
2. 20 év adómentességet,
3. felmentés a katonai kötelezettségek alól, 
4. 20 év után ugyanazon feltételek mellet fizetnek adót, mint a többi lakos.
    Ennek hallatára Moldva akkori vajdája megtiltotta a lipovánok kivándorlását. 1784-ben csak 75 lipován család élt Bukovinában, de számuk lassan növekedett, 1844-ben 1966 lipován személy, 1857-ben 2939 lipován lakos élt Bukovinában.
    A lengyelek bevándorlása 1786-tól kezdődött, miután Bukovinát Galíciához csatolták. A galíciai lengyel nemesség már ott kedvező pozíciókban volt, java a közigazgatásban vett részt. 1849-ben már 4000 lengyel élt Bukovinában, java állami alkalmazott, ám 1880-ra már kb. 190 nagybirtok volt a kezükön. A szegényebbje főként a sóbányákban dolgozott.
    Galíciából történt a zsidók bevándorlása is, akik leginkább földbérlők, mesteremberek vagy kereskedők voltak. Ezek bevándorlását így írja le egy szemtanú : „A bukovinai zsidók az összesen Lengyelországból jöttek. A katonai kormányzatkor szigorúan őrizték őket, és csak alig több mint 100 család volt eltűrve. Akkor nem terjeszkedhettek. De a katonai kormányzat megszűnése után őrizetlenségük és néhány köztisztviselő mohósága miatt az egész országot ellepték a zsidók.”
    Enzeberg beszámolt arról, hogy a zsidók a szabadabb mozgás és a nagyobb nyereség miatt jöttek Bukovinába. Társultak a helyi földesurakkal, de leginkább ezek bérlőivel, és rövid idő alatt hatalmas összegeket nyertek. Befolyásolták a gazdatisztek és bírók megválasztását, ezeken át a parasztságot gazdaságilag lezüllesztették. Valódi számukat nehéz megállapítani, mert mint Budai-Delenau mondja, „leleményesen kivonták magukat a nyilvántartások alól, mintha szent titkot csináltak volna abból, hogy igazi létszámukat sose lehessem megtudni.” Mégis, a bukovinai közigazgatás levéltári anyagából kiderül, hogy 1776-ban 650 család és 2906 személy tartózkodott ott, akik az orosz-török háború alatt, és Bukovina osztrák elfoglalása után telepedtek be. Számuk tovább növekedik, 1779-ben 800 család és megközelítőleg 4000 személy, 1780-ban 870 család és még öt családtalan, 1781-ben már 1050 család és 4631 zsidó lakott ott. Összehasonlításként, 1780-ban Sziléziában 812 család, Alsó-Ausztriában 337 család, Tirolban 57 zsidó család élt. 1848-ra már 11581 zsidó lakos élt Bukovinában, az 1910-es évig 102919-re növekedett. Mindez annak ellenére, hogy ők sohasem voltak telepítve.
    Azonban az osztrákok szorgalmazták a magyarok és szlovákok betelepítését. Az első magyar telepesek 1775-1777-ben érkeztek, és Tibeni (Istensegíts) és Iacobesti (Fogadjisten) falvakban. 1785-ben készületeket tettek az osztrákok, hogy 36 magyar családot Hadikfalvára (Dornesti), 35-öt Andrásfalvára (Maneuti) és 33-at Józseffalvára (Vorniceni) telepítsenek. A magyarok java mezőgazdasággal, gyümölcstermesztéssel és állatneveléssel foglalkozott. Számuk 1825-ben 3100, 1846-ban 5446, 1857-ben 7282 személy.    
    Az első szlovák családok 1820 körül telepedtek Bukovinába. Főként erdőkitermeléssel és üveggyártással foglalkoztak. 1848-re számuk elérte az 1837 személyt.
    Egy másik nemzet, amelynek betelepítését az osztrákok szorgalmazták, az örmény volt. Az első örmény telepesek még a középkorban Moldvába érkeztek, és főleg kereskedelemmel foglalkoztak évszázadokon át. Bukovina elfoglalásakor Splényi alig 58 örmény családot talált itt. Enzenberg írt róluk 1779. november 22-én Hadiknak, javasolva számosabb örmény becsalogatását, és velük együtt a szomszédos országokból való kereskedelmet (Török, Moldva, Ukrajna). 1782-ben az örmények egy kérelmet adott át a Haditanácsnak, amelyben azon jogaik megerősítését igényelték, amelyekben Moldva vajdái őket részesítették 1671-1673 között. A Haditanács az 1782. július 4-én kiadott rendeletével megerősíti jogaikat, vallásszabadságot biztosít számukra,   és javasolja minél több örmény betelepítését Bukovinába. II. József császár (az örmények kérelmére) Szucsávát szabad városnak nyilvánította 1786-ban, majd rá egy évre megengedte nekik, hogy Örményországból hozzanak maguknak papokat. 1780-ban Bukovinában 559 örmény lakott, számuk 1823-ban 2224-re emelkedett. A kereskedelmen kívül földekkel is foglalkoztak, számosan nagy birtokokra tettek szert.     
    Végül még akad egy nemzet Bukovinában, amelynek valódi létszámát sohasem tudták: a cigányok. Ezek vagy kivonták magukat a népszámlálások alól, vagy átvették a környező népek nemzetiségét. Egyes adatok szerint Splényi 294 cigány családot talált Bukovinában. Ioan Nistor történész szerint ezek száma csak természetes szaporulattal növekedett, de egy levéltári dokumentum arra mutat, hogy 1784-ban 38 cigány család lépte át a moldvai határt, érkezvén Bukovinába. Budai-Deleanu 1803-ban számukat megközelítőleg 400 családra teszi. Azonban feltételezhető, hogy valódi számuk sokkal nagyobb volt.
 

Telepítés Bukovinába. Legenda és valóság

Publicat: Luni, 23 Septembrie 2024 14:17 | Accesări: 388
 
                                                        TELEPÍTÉS BUKOVINÁBA. Legenda és valóság
  
    Bukovina elfoglalását, az idők során, különböző nemzetek történészei bőségesen tanulmányozták és leírták, azonban mi csak az első két magyar kolónia, Isten-Segits és Fogad-Isten esetére összpontosítunk. Nem titok, hogy a bécsi udvar elsősorban az új terület katonai megerősítését és területi biztonságát célozta. A katonaság, a hadsereg eltartása érdekében több minden szükségeltetett: a vidék gazdasága, a termelés és nem utolsó sorban a lakosság jóindulata a nagyobb helységekből és községekből, hisz ezek biztosították a századok elszállásolását, fenntartását. Ezeknek szükségük volt emberséges szállásra, élelmezésre és takarmányra a lovaknak. A Splényi által készített jegyzetekből (Bukovina leírása) arra következtethetünk, hogy eleinte mindez hiányzott. A problémák megoldását ő a telepítésekben látta, olyan megbízható emberek (parasztok, mesteremberek) behozatalát, akik ellentétben a talált helyi lakossággal, többet tudnak termelni annál, mint amennyit elhasználnak. A terméstöbblet biztosította volna a katonaság és az állatállomány ellátását. Elsőként Splényi német telepeseket szándékozott hozni a Birodalom területéről, de a nagy távolságok és a rövid idő miatt ez a terve eleinte meghiúsult.   
    A magyar történészek szerint, az első két magyar falu megalakulása Splényinek tulajdonítható, bár nincs forrás arról, hogy ezt mire alapozzák, legfeljebb annyi, hogy Splényi ott volt 1775-től. Azonban tudjuk, hogy a terepmunkát Mieg őrnagy, Mártonffy Mór plébános és Beddaus kapitány végezte, felkutatva és csalogatva elsőként a Moldvába otthonra talált magyarokat és székelyeket. Bizonyos források szerint, az új területen (10.442 km2) alig 11.421 család lakott, így hely is volt, föld is akadt, bár ez utóbbiak az ortodox kolostorok tulajdonában. A legenda szerint az első székely telepesek 1776-ban jelentek meg Bukovinában, de ki hívta őket arról nincs dokumentum csak szájhagyomány, hogy „aki apáinkat behozta az magyar volt.” Ez lehetett Mártonffy is, nemcsak Splényi. Egy másik szólás az, hogy három hét volt az esztendő a telepítéskor, vagyis 1777-ben, amikor az első 100 telepítendő család Bukovinába érkezett. Azért telepítendő, mert az Enzenberg népszámláláskor 1778-1779-ben kiderült, hogy előttük már több mint 600  magyar lakott Bukovinában, igaz nem egységes telepen, hanem szétszórtan. 
    Nincs tudomásunk olyan hivatalos (vagy nem) dokumentumról, ami a telepítést említené. És Mártonffy sem ír az első telepítésben játszott érdemeiről, bár később, amikor 1784 őszén megbízottként, Moldvába küldték, azzal dicsekedett, hogy 150 dezertőrt rábírt arra, hogy Ausztriába visszatérjen.
 
1. FOGADJISTEN 1773
 
    Mit is ír Mártonffy Mór plébános, aki mellesleg szemtanú volt az ügyben: „A Moldvában szétszóródott magyar nép kijött Mária Terézia Felséges Császárnő idejében 1772-ben és megmaradtak a Zamosten (Szamoska) birtokon 1776-ig, mikor kimentek Istensegítsbe nagyságos Splényi Gábor vezetésével, Mártonffy Mór lelkipásztorral, aki a falunak az Istensegíts nevet adta, aminek jelentése Isten-segíts. Deus adjuvet.”
    Több forrás, köztük Enzenberg is arra mutat, hogy a telepek már akkor működőképesek voltak 3-4 évvel azelőtt, hogy Ausztria rátette volna kezét Bukovinára. Mártonffy szerint 1776-ban mentek ki Bukovinába, de valószínű, hogy már előtte egy évvel ugaroltak. Ezek szerint a bukovinai magyarok egy része lengyel, török, orosz, moldvai fennhatóság alatt volt, majd 1775-től lettek osztrák alattvalók. Tulajdonképpen az osztrákok már 1774-ben bevonultak lassacskán, csak a szerződés került megkötésre rá egy évre. Érdekes, hogy már 1774-ben miután az osztrákok tulajdonképpen beosontak Bukovinába, halomra mentek a jelentések Bécsbe és jöttek onnan az utasítások vissza, mégis az első jelentést a magyar falvakról csak 1779 október 29 – én küldte Enzenberg Bécsbe, pedig az istensegítsi összeírás is már 1778 január 27-én megtörtént.      
    Az Istensegítsben élő 51 családból, 36 már 1771-1773 között a faluban volt. Ami a fogadjisteni adatokat illeti, csak azon a dátumon, a 65 családból 31 került oda 1771-1773 között. Meglehet, hogy az osztrák elfoglalás után csak az eskütételnek adtak egy ünnepélyesebb arculatot az utólag, 1773 után beköltözött 40-45 családdal egyetemben. Furcsa az, hogy eleinte Fogadjisten nagyobb volt, mint Istensegíts, hisz a szájhagyomány ennek ellentmond. Igen ám, de az egyházi anyakönyvekből kijegyzett házszámokból is ez derül ki. Akkor az is lehetséges, hogy az arány akkor változott meg, amikor Kapri megvásárolta a fél Jakobesti falut. Akkor az ottaniak egy része felköltözött a Jakabos völgyébe, akik pedig helyhiány miatt oda nem mehettek, azok Istensegítsbe költöztek az elhagyott házakba. Hiszen köztudott, hogy a telepítéskor biztosított kedvezmények megszűntével sokan elhagyták házaikat. Ez a jelenség később a többi magyar falu esetében is megismétlődik.
    Az orosz elfoglaltság alatt, Bukovinában Rumjancev és Rimszkíj-Korszakov is végeztetett népszámlást, azonban ez annyira hiányos és felületes, hogy nem lehet rá alapozni. 
    Megjegyzendő, hogy a román történészek, akár a 19. századi, akár utólag, az összesen 1776 előttre teszik a két falu létrejöttét. Nicolae Ciachir  bukovinai történész érthető módon külön választja az erdélyi magyar és székely telepeseket. Splényi emlékirataiban (A bukovinai körzet leírása), a két falu magyar neve nem szerepel. Azonban a román kolostorok adataiból kivehető, hogy Tibeni létezett jóval a magyarok bejövetele előtt, a teutonoknak ott egy kis erődítménye volt, és persze a szászoktól maradt templomromok, a Csonka-torony nevű részen.  
    Az 1899-ben kiadott „Die Österreichisch-ungarische Monarchie in Wort und Bild” könyvben a két falu megalakulást 1776/77-re teszik, még akkor is, ha ezt semmi sem támasztja alá. A legenda szerint 1777-ben az első két magyar faluban 100-120 család lakott, megközelítőleg 400 személy. Később, 1786-ban már tudjuk a jelentésekből, hogy a számuk 400 család és 1300 személy, ezt 1795-ben már 1800-2000 személyre nőtte ki magát.
    Érdekes az a térkép, amelyik Bukarestben található az Állami Levéltárban, az első a két magyar faluról, Istensegítsről és Fogadjistenről. Neve: “Plans des Bukowiner Districts bestehend in 72 Sections welche in denen Jahren 1773,774 und 775 von einem Departament de Kays: Königlicher General Staabs geometrisch aufgenommen worden.” (A bukovinai körzet tervrajza 72 részletben, az 1773, 1774 és 1775-ben elvégzett felmérések után, a Császári-Királyi vezérkar kirendeltsége által.)
    A kézzel kivitelezett térkép kitűnő grafikával, léptékkel ellátott, aprólékos, a rajz, az írás és a használt tinták minősége kiváló, a rajta látható elemek ma is könnyen leolvashatók. A részlegek (lapok) téglalap alakúak, 638/422 mm méretben, összetéve őket egy 5,6/4,5 méteres térképet kapnánk.
 
2. ISTENSEGÍTS 1773
 
    A térkép elkészítésének éve.
    A leltárban fellelhető 1773-as évszám nyilvánvalóan téves, neves román földrajztudósok (Al. Ungureanu, 1980 és 2004: V. Baican 1996) vagy történészek szerint általánosan elfogadott nézet, hogy a térkép három év alatt, 1773-1775 között készült el. Ennek nagy a valószínűsége, mivel a feltérképezett terület is, a kor technikájához viszonyítva, hatalmas. Mégis, minden oldal felső sarkában az 1778-as évszám található, amely azonban a kiadási évet jelenti a szakértők szerint. 
    Egy másik lehetőség is fennáll. Az 1773-1775 között elvégzett felmérések eredetileg egy másik térképet eredményeztek (Brouillons der Bukoviner Aufname bestend in 71 Sectionen, 1:57.600 léptékkel, ugyancsak az Állami Levéltárba található), és ezt 1778-ban megnagyobbította Fr. Von Mieg kétszeresre, 1:28.800 léptékkel.
    Ami minket illet, a következtetés egyszerű: a felmérések 1773-1775 között készültek el, akkor már Istensegíts és Fogadjisten már meg volt alakulva, mivel a térképen fel vannak tüntetve. Ezért nincs a két falu megalakulásáról jelentés küldve Bécsbe, mint például Hadikfalva esetében (1785). Érdekességként az s látszik a képen, hogy merre volt a Csonka torony rész, vagyis ahol a szászok temploma állt, akkor már romokban (ruin Kirch).
    A románok elköltöztetése.
    Parliseni vagy magyarul Pelesény lakosai.
   1774-ben 12 román parasztcsalád lakott itt, 1775-ben 15. Az elkövetkező években ezek száma emelkedett, 1779-ben 26 család és 1784-ben 46 család. A családok elköltöztetése 1786 május 1-én kezdődött, hogy az újonnan létrejött Istensegíts falunak nagyobb fejlődési lehetőséget biztosítsanak. Istensegítsben magyarok  hozták létre egy telepet 1777-ben a Draganesti nevű részre, majdnem az összesen szökött Moldvába katonák, anélkül, hogy a solka-i kolostornak, a föld tulajdonosának, valami fizettek volna. Mivel a föld kevésnek bizonyult, a telepesek árendába vették még két uradalom földjeit, közel Parliseni-hez és Ivancicauti-hoz, 30 aranyért évente az összest. Ebből következtethető, hogy a mostani Istensegíts a három egykori uradalom földjén helyezkedik el (Parliseni, Ivancicauti és Draganesti).  
       Lelkészségek.
    Közvetlenül Bukovina elfoglalása után az új katonai adminisztráció az ezen a területen állomásozó katonák számára 9 lelkészi körzetet szervezett. Az istensegítsit Fr. Mártonffy polgári káplán igazgatta. Johann Polek 1909-ben Csernyivciben megjelent „Zur Frage der Errichtung einer römisch-katholischenn Pfarre zu Czernowitz” című könyvében említése szerint Mártonffy atya gondoskodott az első Bukovinába érkezett magyar telepesekről. 1787. április 4-én a katonai lelkészek polgári lelkészekké alakulnak. 1811. június 27-én a császár által aláírt 5159. számú rendelettel az istensegítsi polgári lelkészséget plébániává alakítják. Ha figyelembe vesszük, hogy Splényi nem tesz említést szervezett magyar település jelenlétéről, ez azt jelenti, hogy az Istensegíts kolónia 1776/77-ben jött létre. És van még egy érdekes tény. Mártonffy atya volt az egyetlen magyar káplán, a többi 8 német volt.
   
Források:
Nicolae Ciachir, Din istoria Bucovinei 1774-1944, Ed. didactica și pedagogica, R.A., Bucuresti, 1993.
August Nibio, Verschwundene Ortschaften in der Radautzer Ebene, Radautz 1933, 64-65 oldal
 

A bukovinai magyarok táncairól

Publicat: Miercuri, 16 Octombrie 2024 02:53 | Accesări: 693

                                                                                   A bukovinai magyarok táncairól  

    Írásom témájának megválasztása nem okozott különösebb gondot nekem. Eredetem, a családi hagyomány, eddigi tevékenységem mind közrejátszott és segített munkámban. Apai ágon, anyai ágon bukovinai ősöktől származom. Nagyapám, László János istensegítsi születésű írónak 2005-ben megjelent könyvében hosszú fejezet tanulmányozza a bukovinai székelyek viseletét, ünnepi alkalmait és táncművészetét. Mielőtt áttérnénk a bukovinai táncalkalmak bemutatására, néhány szóban jellemezném a magyar néptáncot.
    A magyar tánc tartásával, formáival, különösen lelkületével messze kimagaslik más nemzetek táncai közül. Tánc közben a magyar ember szinte semmit sem tud a körülötte lévő világról. Arca, tartása, egész lénye a tánc hatása alatt áll. A magyar táncban a férfinak uralkodó szerepe van; a nő mozgása a tánc közben nemesen egyszerű. Mialatt a férfi táncol, a nő vagy mozdulatlanul szemléli őt, vagy egészen kis mozdulatokkal mozgatja magát a férfi táncának hatása alatt. Ez az összhang szinte párbeszéd, a férfi kiállása, bátorsága, magabiztossága, kitűnni akarás; a leány szerény, finom mozgása, elismerő arcjátéka szavak nélküli felelet. A magyar néptáncok sajátosságaihoz tartozik az is, hogy a férfi a leánnyal összefogózva ritkán táncol. A legény legtöbbször a leány előtt figurázik, ügyességét mutatva, majd elkapja a leányt, és csak akkor fordulnak egy párat összefogózva. A magyar embernek a magyar zene és a magyar tánc a levegője. Ebben otthonosan, szabadon érzi magát. Bartos Mónika néprajzkutató megjegyzi: „Ez a tánc és ez a nóta úgy hozzátartozik a magyar emberhez, mint a feje, karja vagy a lába. Nélkülük csak roncs és nyomorék lehet, s ha elveszti őket, veszteségébe hamarosan belepusztul”.
    Felföldi László és Pesovár Ernő a magyar táncdialektusokat három nagy csoportba osztályozták. Első a nyugati vagy dunai táncdialektus (Csallóköz, Szigetköz, Rábaköz, Nyugat-, Közép- és Dél-Dunántúl, Kelet-Dunántúl, Kalocsa, Kiskunság). Második a középső vagy tiszai táncdialektus (Felső-Tiszavidék, északkelet-felvidék, keleti palócok és matyók, Nagykunság, Jászság, Dél–Alföld és Alsó-Tiszavidék). A harmadik, és ami minket érdekel, a keleti-vagy erdélyi táncdialektus (Kalotaszeg, Mezőség, Maros-Küküllő vidék, Marosszék, székelység, Barcaság és hétfalusi csángók, gyímesi csángók, moldvai csángók és a bukovinai székelység).
    Bár a bukovinai magyarok elég sanyarú körülmények között éltek ottlétük 170 éve alatt, minden alkalmat megragadtak tánctudásuk bemutatására. Az archaikus, feudalista korból származó elemeket őrző kultúrájuk Csík-Háromszék vidékéről származik. Kevés külső befolyás tett rá hatást bukovinai elszigeteltségük során. A bukovinai székelység tánckincse - akárcsak a gyímesi csángóké - három stílusrétegre oszlik: I. a régi székely és újabb magyar táncok, II. a romános, III. a németes táncok csoportja.
    Jellemző táncuk a silladri (páros silladri, körsilladri vagy csoszogatós, árgyelános), a verbunk (csűrdöngölő vagy cigányos), a románoktól átvett táncok (hóra máre, szirba) és a páros táncok (ruszácska, huculenka), valamint a bukovinai németektől átvett valcer, stájer, trompolka, mazurpolka, klazurpolka, cigánypolka, kalup, szapora kalup, visszás kalup és rizgetős. Jellemzők még a kontratáncok: bemenős, toppantós, kétféle toppantós, háromtoppantos, rop-rop, diótörő, viricses, gólyás, rúzsán, az Ajtóig meg vissza, fésűs, le Cibényig és a páros forgatós táncok (csattogtatós, fenyegetős, suszteros, kaszás, köszöntős, Ez az Ádámé).
    A bukovinai zenekar több hangszerből tevődött össze, de elmaradhatatlan volt a hegedű. Húros hangszerek voltak még a citera, cimbalom, nagybőgő. Következtek a fúvós hangszerek, mint a trombita, tárogató, furulya, majd az ütőhangszerek, a nagydob, kisdob, réztányér, cintányér, stb. Tánczenéjüknek nem az volt a kimondott célja, hogy szép legyen. Fontosabb volt nekik az, hogy táncra gerjesszen és mámorítóan hasson, még akkor is, ha a zenész a táncbavivő hatást éppen a zene tisztaságának megsértésével érte el: például a furulyahang morgással való torzítása, vagy amikor a citerajátékos hangtalanul zörögteti a húrokat.
    A Bukovinával foglalkozó folklórkutatók, az ottani magyarok táncát, alkalom szerint, két nagy csoportba osztották: az elsőben az anyagi alapok előteremtését szolgáló táncok tartoznak, mint a „karácsonyi leányénekelés” és „betlehemezés”. A második csoportban azok a társas összejövetelek tartoznak, melyek naptári időhöz rögzítettek (hétköznapok, vasárnapok vagy jeles ünnepnapok) vagy a közösség munkaidejét voltak hivatva megszakítani: lakodalmak, keresztelők, névnapok, kalákák, stb. Az alábbiakban néhány jelesebb táncalkalom rövid jellemzését mutatom be.
    A keresztelő fontos alkalom volt, sokszor az egész falu számára, hogy minden naptári és más alkalomszerűség nélkül kimulathassák magukat. Nagy volt a készülődés, már egy héttel előtte hívogatták a vendégeket. Hogyha hívtak is egy-két pár keresztszülőt, a legtöbbje ajánlkozott annak. Így arra is volt példa, hogy egyszerre 24 pár keresztelt egy gyermeket. Először az asszonyok futottak össze, felöltöztették a kicsikét, amiért megtiszteltek őket pálinkával. Az emberek a megkeresztelés után jöttek. A más faluból érkezők „komatrinát” hoztak (tyúkot, kelt- és sült tésztát). Gyakorlatilag „huszonnégy órás” keresztelőket tartottak, de olyanokat, hogy „másnap is futottak az emberek gyógyulni.” Persze a muzsikások is kitettek magukért.
    A lakodalmakat hatalmas készülődés előzte meg, nem egy család adósságokba is keveredett miatta. Külön mulatott a „hazaji” (menyasszony) és a vőlegény háznépe, amely néha 80-80 párt is kitett. A zenészek számára valóságos maratoni futást jelentett a lakodalom, mely általában szerdán kezdődött. Húzták a legény búcsúztatásakor, a „hazaji” felé menet, annak kikérésekor, a templom felé és a templom előtt. Ez utóbbi esetben csak akkor, ha a menyasszony „bokrétásan rakott” volt. Aki a kalácsot vitte, az a templomtól a hazaji házáig minden utcasarkon megforgatta az ifjú asszonyt. A legények-leányok csak éjfélig mulathattak a lakodalomban, addig, míg a menyasszonyt elvitték. Ám ők kitombolták magukat a lakodalom előtti „siratóestén.” A lakodalom az idősebbek igazi mulatsága volt, mindig is ők voltak többen. A lakodalmas háznál a gazda a fő táncosztó, legtöbbször idősebb ember is, a vőfélyek pedig csak felszolgáltak. Ő táncoltatta meg először a menyasszonyt, majd a saját feleségét és sorra a nyoszolyóleányokat, és adott rendre kit-kit a saját párjának (násznagyoknak, vőfélyeknek). Addig nem illett táncolni, míg ezek ki nem táncolták magukat. Az ilyen lakodalom akkor zajlott le, ha a búsapa és anya, illetve az örömapa és anya tehetősebbek voltak. Ellenkező esetben szöktetés történt. Bizony, a szegénység miatt sok szöktetés történt, a falu papjainak nagy kétségbeesésére.
    A karácsonyi leányénekelés és a betlehemezés, mindkettő táncos mulatság volt. Mind a karácsonyi leányénekelés, mind a betlehemezés két főmozzanatra bomlik: első a vallásos célzat, második a pénz- és élelemgyűjtés. „Az volt a leány, akit megénekeltek, akit nem, az meg leányka volt” tartják egybehangzóan a megénekelt leányok koráról. A legények települési csoport és kor szerint álltak össze. Utóbbi szerint két csoportba oszlottak: előbbibe tartoztak 13-18 éves korig, a másodikba a 18 és 24 év közöttiek. Ahol ez a két korosztály megvolt, mind a kettő külön - külön járt. Általában Alszeg és Felszeg szerint csoportosultak. Az énekelés este 6-kor kezdődött és reggelig tartott. A legények mindenkivel „elkezeltek”, megtáncoltattak minden leányt, sőt még a szomszédasszonyokat is. A zenészek csak 2-3-at húztak egy háznál: egy-két csárdást és egy vígabbat. Mindez folytatódott a karácsony másodnapi „csobányolással”, ahol már a háziak is részt vehettek.  
    A vízkereszti „költőbál” után következett a „húshagyati tánc.” 
A mulatságot másfél héttel előtte az ún. „ingyen tánc” vezette be. A „húshagyat”-i (farsangvégi) mulatság három napon és négy éjszakán át megszakítás nélkül egyhuzamban tartott valamikor. Vasárnap délben indult meg a tánc és kedd éjfélig, a harangszóig tartott. Ekkor az elöljáró és a bíró hazaküldte a mulatókat. Azaz csak küldte, de nem mentek. Kezdődött a „hajnalozás”, amikor álarcosan végigénekelték-táncolták a falut. Ekkor szedték össze a „farsangi” pénzt. A szokás utóbb úgy átalakult, hogy ha valahol nem akarták megfizetni a pénzt, nem szégyellték még a tojáshoz sem nyúlni, sőt a zsidók még a láncot is elemelték a kocsiról. László János azt írta a szokásról 1935-ben, hogy: „Ma már ezt a végnélküli mulatozást is egy napra és egy éjszakára redukálta a pénztelenség”.
    A húsvét vasárnapi és a pünkösd-háromnapi tánc is jeles táncalkalom volt. Míg az első esti mulatság, az utóbbi három napon át tartott, reggel 8-tól az esti harangszóig (Mária harangszóig). Délben szétoszlottak ebédelni, majd újra összegyűltek mulatni.
    Érdekes módon a fiatal legény vagy leány temetése is táncalkalom volt. A bukovinaiak halállal kapcsolatos elképzelése sem tér el a magyar népnek erről a tárgyról alkotott elképzelésétől. Minthogy a túlvilági életben hisznek, ezért a halotti torról úgy vélekedtek: „annyi van neki a másvilágon, amennyit eltoroznak”. A halotti torok mérete, úgy látszik, Bukovinában még elég hatalmas arányú lehetett, a múlt századvégi egyházi jegyzőkönyvekben gyakran olvashatjuk az egyházi vezetők miatta való megbotránkozását. A leány és legény temetése és az azt követő tor egyenesen esküvői jellegű volt. A család tagjai és a résztvevők között csak annyi volt a különbség, hogy a gyászoló család nem táncolhatott. Nekik tilos volt még a tánchely felé is nézni. Hegedűsök, lovas legények, bokrétás kalappal, leányok hajba font pántlikával kísérték a koporsót. Egyet énekelt a kántor, egyet a „mozsikusok.” Talán a pogány korból maradt fent a szokás, eléggé ostorozták is miatta a papok a népet.
    Búcsúbálok. A társas összejövetelek szép szokása nyilvánul e népben, a búcsújárás szokásában is. Egy-egy falu búcsúnapján összegyűl a többi magyar falvak népe is, de igen szép számmal vesznek részt e búcsú ünnepségeken, a közromán és német falvak lakói is. Minden vallás és felekezeti súrlódás nélkül, a legjobb egyetértésben és hangulatban töltik el a búcsú napját, amely templomozás után, kedves vendégeskedéssel és tánccal van egybekötve. A fiatalság a táncot sohasem szervezte zárthelyiségű épületekben vagy kocsmában. Mindig valamely gazdának tágas udvarán, beléptidíj mentesen, az idegeneknek. Nem túlzás az a megállapítás, hogy sehol a földkerekségen, a magyar faj, a nemzetiségek részéről nem részesült oly nagy megbecsülésben, mint Bukovinában.
    Kalákabálok.  Jó szokása volt e népnek a kalákánál tanúsított önzetlensége. Nem igen szokták megtagadni az embertársán való segítséget. Ha kalákába hívják, a magas sürgös dolgát is abbahagyja, és megy segíteni embertársán. 
    Amint a fentiekből kitűnik, a bukovinai székelység szeretett mulatni. Azonban az erre vonatkozó egyházi tilalmakat szigorúan betartotta. Karácsony és vízkereszt között szünetelt a tánc, úgyszintén nagyböjtben és adventkor. Gyakorlatilag nagyböjttől-szeptemberig tánctilalom volt, a szürke hétköznapokat csak egy-egy nappali tánc tarkította. A tilalom alól még az olyan jeles ünnep sem tett kivételt, mint a pünkösd. Megjegyezném, hogy a bukovinai magyarok szigorú különbséget tettek a nappali és esti tánc között. Csak az utóbbit tekintették mulatságnak. 
    Az I. világháború után a bukovinai székelyek kulturális fejlődése nem csak megakadt, hanem egyenesen hátráltatva volt. Bukovina multikulturális létét felváltotta a nemzeti sovinizmus és a nacionalista propaganda, majd a román nemzetinek vélt kultúra erőszakos terjesztése. Mindez útját állta a székely etnikum kultúrájának szabad kibontakozását.
    A táncélet módosulásának azonban más okai is vannak: egyik az, hogy az öregek egyre inkább kedvüket vesztették, nem találtak örömet benne. A másik ok az idősebb és a fiatalabb generáció egyre gyakrabban került összetűzésbe, főként a divat miatt. 
    Hagyományaikat szétvitték kitelepedésükkor a diaszpórába és ideig-óráig új lakhelyükön is megőrizték azt, eredeti formájában. A szokások elmaradásához természetesen az is hozzájárult, hogy telephelyeiken a többiekhez képest csekély kisebbséget alkottak. Negatívan befolyásolta a hagyományőrzést az a tény is, hogy városok közelébe telepítették őket, ahol menthetetlenül megindult az elpolgárosiadás. Mindezt az is fokozta, hogy már odahaza Bukovinában a józseffalviak és az istensegítsiek „erősen divatoztak”. Elmaradt viseletükben a bokréta, pántlika, rakott szoknya, keményszárú csizma, priccses nadrág, zsinóros lájbi, helyettük félcipő, menyasszonyi ruha, fátyol és öltöny került viseletükbe. A tradíció megszűnt éltető lenni s a divatból kezdett táplálkozni. De nem úgy, mint korábban, hogy saját ízléséhez, stílusához formálja, generációkon keresztül éljen vele.
    „Nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a magyar néptánc”, írja doktor Kiszely István neves néprajzkutató, majd tovább folytatja: „ha a magyar tánckészség nem öröklődött volna, táncvilágunk talán nyomtalanul eltűnt volna. Egy biztos támasza van a magyar tánckutatóknak: a magyar lélek. Egyforma formákat több nép is teremthet, de ami sajátos, az kivétel. A mi népünkre jellemző sajátságokat feltüntető apró változások adják a magyar vonást. A különbség, az „apró” nagyon nagy lehet, ha a táncot a nép lelke hatja át”.
    2008. júniusában a teveli lakodalmason dr. Andrásfalvi Bertalan, mintegy 1200 ember előtt a következőket mondta: „Nem mi tartottuk meg hagyományainkat, hanem hagyományaink tartottak meg minket.”
    Észrevehetjük Európa-szerte a hagyományos kultúra megőrzésére és védelmére indult törekvést. Úgy látszik, ennek Erdélyben még nem jött el az ideje, hisz a pártok és a kormányok elfeledkeztek a népet megtartó sajátságos kultúráról, bár a nagy egyéniségek megértették ennek jelentőségét. Ugyancsak dr. Kiszely mondja: „ősi néptáncművészetünk nem múló divat, hanem nemzeti életünk szerves része és megmaradásunk egyik záloga”.
Forrásmunkák:
    Belényesi Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél. Akadémia Könyvkiadó, Budapest, 1958
    Kiszely István – Az erdélyi magyarság összetételéről és eredetéről, Magyar Múlt – Hungarian Past. XVIII. No. 41. Sydney, 1-24 oldal.
    Felföldi László – MTA Zenetudományi Intézet Néptánc Osztálya
    László János telepes gazda gépelt öröksége
    Pesovár Ernő – A magyar tánctörténet évszázadai – Néprajzi Értesítő, Budapest, 1972, IV. 

Hadikfalva, 1912.

Publicat: Miercuri, 06 Noiembrie 2024 05:01 | Accesări: 371
                                                                             Hadikfalva, 1912.
    Az Újság, 1912. június 29. A bukovinai csángókról. 
    Hadikfalva, június végén. 
    
    Csernovicztól két órányira vonaton, a román határ felé, tág, barátságos völgybe mélyül Bukovina földje. A magyar nyárnál hűvösebb, fénysugárban szegényebb nyár ölelése ott ugyan nem érleli az olvasztott arany ragyogó nemes színére a kalászt, de üdén zöld és dús a vetés, a kukoricza, a krumpli és rozs gondtalan telet ígér a földmívesnek és a marhának bő legelő kínálkozik. Két-három rutén falu elszórt tarka kunyhói mellett rohan el a vonat, mikáczok és nyírfák lombja közül kivillan a primitív kis templomok aranyozott fakeresztje. Egy-egy hallgatag, makacs szemű rutén asszony, izmos, karcsú, derekán hímes öv szorítja feszesre a bő nyersvászon ing ránczait — egy pillanatra abbahagyja a kapálást és a vonat után mered... 
    A mozdony lihegő zakatolásába belevegyül a furulya melanchólikus nótája, amint a marhát őrző, hosszúhajú, nedves tekintetű, bocskoros oláh legény fújja, hogy valamivel teljék az idő. Errefelé még csak rutén, oláh meg zsidósra torzított német beszédet hall az ember. Aztán fütyül a vonat és megáll. »Hadikfalva« — kiáltja a lengyel kalauz. A színmagyar szót furcsán tördeli ajka. És még furcsábban hangzik itt az idegen földön, mikor kérdezősködésemre németül felelt: »A többi négy magyar falu, Andrésfalva, Boldogfalva, Istensegíts és Fogadjisten is itt van, tíz percnyire. De a gyorsvonat csak Hadikfalván áll meg. A posta is itt van, a sürgönyfeladó állomás is. Az orvos is itt lakik. 
     Ezért mondják a magyarok, hogy Hadikfalva Bukovina Budapestje. A kis akáczillatos állomásról elindulok a falu felé vezető úton. Nem kell kocsi, vagy harmincz lépésnyire már, ott fehérlenek az első muskátlis ablakú házak. A helység egészen másképpen van építve, mint ahogy a rutének és az oláhok falvaikat építeni szokták. Szűk sorokba tömörülnek a faházikók, az udvaron gémeskút ágaskodik és a magas faragott fakapuk mintáját Székelyföldön találta ki a népízlés. A templom utczából czigányzene és jókedvű tömeg nótázása, kaczagása csap be a vasárnapi nyugalomban pihenő, néptelen kis utczába, melyben haladok. 
    Előre sietek és muzsikaszó mellett elvonuló menettel találkozom. Legelől három pitykés, dolmányos czigány aprózza tánczos jókedvvel a lépést. Hegedűjükből híres régi magyar nóta fakad: »Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs — ritka kis lány takaros . ..« Mögöttük, dobjával oldalán, a kisbíró feszít. Aztán jön a menet. Gyönyörű szép szál, meleg, nyílt tekintetű legények, öltözetük a fehér gyolcsból varrott ing, meg gatya és a székelyek zsinóros fekete mellénye. És erős, széles csípőjű, anyásán duzzadó keblű lányok és menyecskék. Színes, szártánczú viganójuk előtt a kékfestékes kötő, a szellő vígan lobogtatja a hajukba font sokszínű selyempántlikát. 
     A menet megáll a piacztéren és most felcsendül az első magyar mondat, melyre várok. Tisztán, tömören, semmiféle idegen befolyástól meg nem rontottan hangzik. A kisbíró mondja, miközben keze alatt halkan pereg a dob: »Pap Gedeon uramék házánál, földjén gyülekezzenek »kalákára« azok, akik abban részt venni akarnak«. A dob lepergett, a czigányok tusst húznak, a menet indul tovább, hogy a következő utczasarkon hirdesse a kalákát, a közös munkát, mely egy háznál gyűjti össze azokat, akik egymáson és egymásnak segíteni akarnak, mert napszámosra nem telik nekik. Ma Pap Gedeon uramék földjét kaszálja, holnap Nagy Sándor házát meszeli közös munkában a falu szegényebb sorsú, de összetartó népe. Jó magyar szokás ez a kaláka, olyanok találták ki, akik nem rossz szívvel vannak egymás iránt. A templomban megkondul a délelőtti misére hívó harangszó... 
     A kalákára toborzó menet hirtelen feloszlik és mindenki az isten háza felé indul. A bukovinai csángók nem vakbuzgóak, de vallásos érzelműek. Kivéve a legkisebb csángófalut, Fogadjistent, mely nagyon közel van a román határhoz és ahol már legalább is annyi az oláh, mint a magyar, a többiek, legalább eddig, nem befolyásoltatják magukat a rettenetes és emberbutító oláh babonától. A templom előtti térségen most együtt van az egész helység. Köröskörül a felállított falóczákon felgombolt vasárnapi rekliben ülnek a menyecskék és szoptatnak. Aláomló, lágy, illatos eső frissre, tisztára mossa a félig meztelen csecsemők piczi testét, arczát. 
    Kívül, a templom ajtaja előtt sűrű csoportba verődve tolonganak a leányok, a menyecskékkel versenyt éneklik a vasárnapi zsoltárokat. Bent, a templom hajójában pedig az öregasszonyok térdelnek és a férfiak. A tisztelendő úr magyarul prédikál. Arról beszél, hogy Krisztus a keményszívű gazdagokat alázta meg és magához bocsátotta tisztalelkű szegényeket. Prédikáczióját elég folyékonyan mondja, de beszédének idegen mellékíze van, megérződik rajta lengyel származása. Amint körülnézek a templomban, a mennyezeten észre veszem Szent László képmását. A hadikfalvaiak igen büszkék erre a képre. Valami merész ízlésű bukovinai festő piros huszárnadrágban, panyókára vetett, aranysujtásos mentében ábrázolta a szent életű magyar királyt. Most egy íriasan öltözött, szelíd, intelligens tekintetű fiatalember lép hozzám. 
— Kisvárday tanító vagyok, — mutatkozik be — látom, hogy ön idegen Hadikfalván. Legyen szerencsém a tanítólakban. Szívesen szolgálunk felvilágosítással, ha kell. 
    Néhány percz múlva ott ülök a főtanító kedves nappali szobájában. A fehérre meszelt falakon, a ragyogó tisztára súrolt padlón mindenfelé a kézzel szövött »festékes« magyaros színekben viruló szövete. Leginkább a szomszédos Andrásfalván készítik a gyors ujjú csángó asszonyok. A székely hímzésű, piros abroszszal borított asztal körül csupa csendes, nyájas, türelmes arca tekint reám. A boldogfalvai főtanító, az andrásfalvai tanító és családja, Istenfogadjról a fiatal tanító-házaspár. Csupa rokon, vő, sógor, testvér. Generáczióról generáczióra egymás között házasodnak, hivatásuknak élnek, újságot is legfeljebb ha egyszer egy héten vesznek, többször nem telik a tanítói fizetésből , és észre se veszik, hogy lassú, halk szárnycsapásokkal elsuhan felettük az élet... 
    Magyar származásúak, magyarul beszélnek, de osztrák honpolgár most valamennyi. A legvállalkozóbb, legbátrabb kedvű közöttük a legfiatalabb, Fogadjisten tanítója. Kollégának érzi magát, — hiszen a Budapesti Hírlapban már czikkezett — mindenféle okos újítási tervei vannak és fiatalosan felháborodik rajta, hogy parasztjai analfabéták maradnak. A legszegényebbje is inkább lefizeti a reárótt büntetést, de nem küldi rendszeresen iskolába gyerekét. Szegénye, gazdagja már hét éves korában házi és mezei munkára fogja, a kicsinyeket.
    - Különben jólelkű, tisztességes emberek a csángók — veszi át a szót a hadikfalvai főtanító, kinek családja már generácziók óta népmívelők a bukovinai magyar falvakban.
    - Mindig jókedvűek és nagyon összetartók. 
   Nyilván ennek köszönhetik, hogy idegen földön töltött százötven esztendő daczára megmaradtak tiszta magyaroknak. A falukban lakó oláhokkal és ruténekkel szemben ők az arisztokraták, nem engedik őket maguk közé, és talán egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy magyar legény más nemzetiségű lányt hozott volna a házhoz, vagy hogy magyar lány rutén legényt választott volna magának... 
    Eddig csupán Fogadjisten magyarsága forog veszélyben. Ott is magyar ember volt eddig a bíró, de attól tartunk, hogy a jövő bíróválasztásig az oláhok lesznek többségben és a befolyásosabbak, és így oláh nemzetiségű ember kerül a falu élére.
   - A csángók visszatelepítése Magyarországra már két kísérletben nem sikerült, ugye? - kérdezem. 
   - Nem bizony! Talán azért, mert a visszatelepítéssel nem az állam maga foglalkozott, hanem mint privát vállalkozás, egyéni érdekeket szolgált. A visszatelepített csángók kilenctized része a magyar viszonyokkal nagyon elégedetlenül tért meg Bukovinába... Pedig nem lett volna nehéz őket otthon tartani. Szeretik a földet, vágyódnak utána, hogy mivelhessék. Erre itt kevés lehetőség nyílik számukra, mert az éghajlat zordabb, a talaj terméketlenebb, mint Magyarországon. Ha csakugyan megkapják azt a talpalatnyi földet, mellyel hazacsalogatták őket, biztosan otthon is maradtak volna.
   - Itt mi a főkereseti forrásuk?
   - A marhatenyésztés. Van a ki meggazdagodott belőle. Hadikfalván legalább négy olyan csángó família lakik, kinek vagyona meghaladja a 30.000 koronát. A szegényebbje a Moldovába megy mezei munkásnak. Egy része Amerikában próbál szerencsét. Hadikfalva ötezer lakosa közül évente átlag száz ember — leginkább házas férfiak családjuk nélkül — vándorol ki Amerikába. De ott nem találnak munkát vagy nem bírják a túlfeszített küzdelmet — a bukovinai csángó nincs nehéz munkához szokva — és ezért száz kivándorló közül hatvan vissza is jön.
   - És milyen arányú a szaporodás és az elhalálozás a csángó falvakban?
   - A csángók erős, egészséges emberek, hosszú életűek. A halálozás nem nagy közöttük, viszont fajuk nem túlságosan szapora. Öt csángó faluban tizenötezer ember lakik. Ez a létszám körülbelül tíz esztendő óta áll fenn változatlanul. Nem apad és nem emelkedik. Leginkább a malária pusztít a lakosság között. A Moldovából hozzák a földmives-napszámosok. Nálunk az orvosi gyógykezelés szempontjából nagyon rosszak a viszonyok. Öt falunak két orvosa van. Ezek osztrák állami alkalmazottak és nem túlságos lelkiismeretességgel teljesítik feladatukat. Ezért a betegek szívesebben maguk kezelik egymást. A malária gyógyításának egy igen primitív, de csodálatosképpen néha eredményes módját találták ki. A lázbeteget kiviszik sétálni a folyó partjára és élénk beszélgetéssel igyekeznek lekötni figyelmét. Amikor ez sikerült, a part legmeredekebb pontjáról hirtelen lelökik a vízbe. A maláriás kiabál, kézzel-lábbal kapálódzik, míg kieviczkél a vízből, de az ijedtségnek és kényszerült hideg fürdőnek néha egész jó eredménye van. A láz nem tér vissza többé. 
    A főtanítóné asszony ebéd utáni csemegének elénk tálalja a csángók nemzeti eledelét, a szép sárgára sült kukoricamálét. Mint a jobbmódú családoknál szokás, tejfölt is kapunk hozzá. Kint eláll a langyos, termékenyítő nyári eső, kisüt a nap. Most már sétára indulhatunk a faluba, bekopogtathatunk néhány csángó házba. Meglátogathatjuk Bíró Sándor uramékat. Bíró Sándor a falu bírája és a leggazdagabb paraszt Hadikfalván. Ott fehérük szép, tágas háza nem messze a tanítólaktól. Amikor bekopogunk, díszes vasárnapi fekete tornába öltözött asszony, Bíróné jön elénk. A gazda nincs itthon, kint jár a határban. 
   - Isten áldja! — köszön csángószokás szerint Kisvárday tanító úr. 
    - Adj Isten nyugalmat! — hangzik a válasz. — Jó sors hozta nálunk. 
Bírónó asszonyom szívesen megmutatja házának minden zege-zugát. Ilyen az öt falu minden jobbmódú csángó háza — magyarázza. A házat a tágas, nyitott tűzhelyű konyha osztja kétfelé. Egyik oldalon a nagyház, másik oldalon a kis ház. A »kis házban« egyetlen szoba van, ahol a család étkezik és padkán alszanak a legényé, hajadonná serdült gyerekek. A »nagy ház« a családfő és annak feleségének négyablakos hálószobája. Magasra tornyozva állnak ott az ágyak, piros meg kék kockás párnáikkal, dumáikkal. Aztán következik a kamra, benne nehéz, faragott, szúette ládákban a gazdasszony legféltettebb kincsei, a háziszövött nyersvásznak, keresztöltéses hímzettek, festékesek. A gazdasszony minden gyereke első születése napjától kezdve gyűjteni kezdi számára a vásznat, a bőránczba szedett ingeket, alsókat. Ha kiházasítják, minden gyerek egyformán kap. A legény is, a lány is, és a fiatalok legszívesebben külön költözködnek az öregektől.    
   - »Napamasszony a maga háza előtt seperjék, — menyemasszony a maga fűtője körül parancsolják.« — tartja egy csángó közmondás. 
    Nézem a hímzéseket. Piros-fekete arabeszkjeibe mintha beleavatkozott volna a rutén ízlés. A székely hímzések egybefonódó leveleit, ágazatait naiv figurális rajzok tarkítják. Talán csak azért van ez így, — magyarázza a fiatal tanító úr — mert a jobbmódú csángó asszony nem szeret »stikkolni«. Inkább a szegényebb sorsúnak fizet a munkáért. Különösen a falukban lakó rutén asszonyok kézimunkáznak szorgalmasan és így történik meg, hogy a hímzés székely motívumaiba a rutén fantázia is beleszövi a maga képeit. Egy kis darabka keresztöltéses hímzettre alkuszom Bíróné asszonyommal. 
   - Hogy adnám? — tanakodik. — Hát egy pengő forintot fizettem, amiért kistikkolta a rutén Petra... Úgy csak nem adom, ahogy magam vettem... Nyerjek rajt, legalább egy fél forintot... Másfél ezüst pengőért odaadom...
- Bíróné asszonyomék a leggazdagabb csángók Hadikfalván, ugye? — kérdem mosolyogva. 
Ránt egyet a vállán: 
   - Na, nem éppen a leggazdagabbak! — és rátartós kevélységgel teszi hozzá : — A bátyám, a Fábri Ábrahám, aki három házzal lejjebb lakik a soron, még gazdagabb! 
   - És mit csinálnak itt a sok pénzükkel? Miért nem mennek vissza haza Magyarországra? 
   - Nekünk már csak itt van haza! Jó magyarok vagyunk, de ide szoktunk. Akárhány közülünk visszament Magyarországra, mind rosszul járt. 
- Hát a gyerekeiket miért nem iskoláztatják, miért nem küldik magyar városba tanulni? 
- A bátyám Debreczenben taníttatta papnak a fiát. Nemsokára meggyül és káplán lesz, Isten segítse... De az én uram csak parasztnak neveli a gyerekét. Hadd gyűjtse a vagyont. Ha sok pénze lesz, tanulás nélkül is úr lehet belőle. Bizonyos, Bíróné asszonyomnak faj-magyar a gondolkodása. 
    A fiatal és lelkes tanító úr arczát a falusi levegőnél is rózsaszínűbbre festi a megbotránkozás.
    - Gyerünk! — súgja halkan. 
    Elköszönök, hiszen odakint úgyis megint muzsikaszó veri fel az utcza csendjét. — Indul a vőlegény a menyasszonyos házba! — nevet Bíróné, aki a magas székelykapuig kísér ki bennünket. 
    A délelőtti, pitykés dolmányba bújt három czigány húzza a nótát: »Ég a kunyhó, ropog a nád ...« Felvirágozva, felpántlikázva, nótázva, hancúrozva lepik el az utczát a lakodalmas legények és lányok. Legelől a vőlegény, mellette jobbról, balról két pálczás »kérő« vőfélye. Már délelőtt összeeskette a pap a márkapárt. Megkötött házasság után a fiatalok — ki-ki a maga atyafiságával, barátságával — külön-külön a szülői házba vonultak. Itt is, ott is déltől mostanáig tartott a lakodalmi ebéd. 
    Most alkonyodik, az ifjú férj jussa ifjú feleségére megérett. Indul is híveivel együtt az asszony szüleinek háza felé, hogy magával vigye, aki már úgyis az övé. Mindjárt ott is lesznek a kapu előtt. 
    De az új menyecskét nem adják ám könnyen. Belülről a lányos ház atyafisága eltorlaszolja a kaput. A fiatal férj két »kérő vőfélye« pálczájával rávág a szigorú korlátra és ekkor megkezdődik a szemleges küzdelem. A vőlegény csapatjának be kell vennie a várat, a vőlegénynek el kell rabolnia menyasszonyát, csak így juthat birtokába. 
    Aztán a menyecskét összes ládáival és vásznaival együtt diadalmenetben hordozzák körül a faluban. 
   - Ilyenkor esik meg a legtöbb öklözés és bicskázás — beszéli a tanító úr. 
   - A csángók nem vetik meg a jó bort és a vérük is tüzes. Bárcsak az ereikben lobogó lángot is olyan könnyen és gyorsan tudnák oltani, mint ha igazi tűz üt ki nálunk. Valamennyi valóságos tűzoltó zseni. A tavalyi nagy búcsún, mely mind az öt falu lakosságát egyesíti, tűz ütött ki Andrásfalván. Azt hittük, hogy a nagy terjedelmű falu zsúfolt, faházakkal beépített utczasoraival egészen leég. De a csángók egy-kettőre megakadályozták a tűz terjedését. Hihetetlenül ügyesek és bátrak. 
   - És milyen a jó erkölcs errefele? 
   A fiatal tanító mosolyog: 
  - Ezt a kérdést a főtisztelendő úrhoz kellett volna intéznie, én nem vagyok olyan szigorú bíró. De azért elmondom, amit tapasztalok... 
    A menyecskék meg a fiatal házas férfiak tiszta erkölcsben élnek, ki-ki a maga párjával. A hiba az egészen fiatal gyerekekben meg gyereklányokban van. Ezek nem tudják bevárni, amíg összekerülhetnek. Tizenöt-tizenhat esztendős fiú, tizenhárom-tizennégy éves lány már szerelemre vágyik. A szülők nem akarnak beleegyezni a házasságba, mert nem akarják kiadni a gyerekek jussát. A fiatalok tehát összeállanak, ha kell, a pap szent áldása nélkül is. De mikor először jelentkezik a gólya, az öregek rendszerint beadják derekukat és a kiskorú pár annak rendje és módja szerint fogad egymásnak örök hűséget.
    Nézem a tömeget, mely a menyasszony kapuját döngeti. A rögtönzött ostromban, úgy látszik, részt vesz az egész falu apraja-nagyja. Most látom csak, hogy mennyi közöttük a szemfájós, érzékenyen pislogó gyerek, botra támaszkodó, kilobbant szemű, öreg vak. Megérintem az egyik világtalan karját.
   - Mikor vesztette el a látását, bácsi? Az idegen hangra felüti fejét, de a magyar szó megnyugtatja és őszintén felel: 
   - Öt esztendeje annak. Akkor negyvenhat éves voltam. 
   - Milyen betegségben vakult meg?
   - Az egyiptomi szemnyavalyában (trachoma). 
   - Hát járványos volt az itt?
   - Nem bizony. A Moldovából hoztam, mikor mezei munkás voltam kint. Valamennyien megkaptuk, akik ottjártunk ... Vagy tíz-húsz esztendeig marja az egyiptomi szemnyavalya a szemet, aztán belevakul az ember... Nálunk sok a vak ember! **  
   - Hát a kis gyerekek szeme mitől fájós? 
   - Azok is Moldovában kapják a szembajt, vagy olyanoktól, akik hazahozták a nyavalyát.    
   - És hogy kezelik magukat?
   - A megtetteket sehogy, megkövetem alásan... A gyerekeket meg az orvos úr keresi meg minden héten az iskolában. Rézgálic oldattal töröli ki a szemüket. A melyiknek használ, annak használ... a melyiknek nem használ, annak már csak az Isten segít — vagy az ördög. 
    Nagy kurjongatás, kaczagás. A vőlegényhadvezér bevette a várat. A megostromolt kapu megnyílik előtte és a kint maradtak között szétlobban az ünnepi várakozás. 
    - Danoljunk addig valamit! — kiált az egyik legény. És felcsendül a nóta: »Kossuth Lajos azt izente...« 
    A lelkesedés tüze rezegteti a sok fiatal hang hullámait, forró lávaként törnek elő a szavak: »Ha még egyszer azt izeni, mindnyájunknak el kell menni...« 
     Ejnye, ezek igazán megbecsülik a hazát, amely őseiknek nem adott elég kenyeret! — gondolom magamban és engem is elfog a meghatottság.  
- Ki volt már maguk közül Magyarországon? — kérdezem fennhangon, hogy a távolabb állók is meghallhassák. 
- Én is... én is... én is... én is !... — tör ki egyszerre vagy harmincz felelet.  
- Szeretik a hazájukat? 
- Nagyon! Büszkén valljuk, hogy magyarok vagyunk! 
- Hát akkor miért nem maradtak Magyarországon? Egy percznyi csend... A legények összenéznek… Aztán az előbbi daloskedvit intonál. Egy pillanat múlva együtt harsogja valamennyi:
    - Magyarország, de megcsaltál. Vagyonunkból kiforgattál... 
     Spontánabb feleletet már nem várhatok . . . Akiből dal formájában tör ki a keserű csalódottság, az nagyon is átérezhette. Hozzák a menyaszszonyt... 
    A tömeg jó kedve élénkséggé fokozódik. A mielőtt indulnék, még egyszer megnézem Hadikfalva népét. Csakugyan, csupa ragyogó, szép szál ember. Aki nem áldozta fel Moldovában a szeme világát, annak meleg és igaz a pillantása. Tizenötezer munkabíró, egészséges fajtájú, életrevaló magyar és idegen földön. Miért nem hozza őket haza Magyarország? 
    Balogh Vilma.

Hertelendyfalva -1939

Publicat: Vineri, 13 Decembrie 2024 04:44 | Accesări: 438

                                                             Láthatár, 1939-10-01/10. szám
                                Az aldunai székely községekben... Hertelendyfalva—Vojlovica


    Valószínűleg kevesen tudják, hogy Pancsova és Kevevára (a mostani Pancsevo és Kovin) között, a Duna balpartján, a múlt század második felében három, nagyobbára csángó-székely lakosságú község keletkezett. Az Alduna partjait azokban az időben még nem védték töltések, úgyhogy a tavaszi árvizek rendszeresen döntötték az alacsony, lapos torontáli partot és lehetetlenné tették nemcsak a települést, hanem a rendszeres földművelést is.
    A Délvidéknek a töröktől való visszafoglalása után, Mária Terézia uralkodásától kezdve, több ízben is megpróbálták ezeknek a végeknek állandó jellegű betelepítését. A bécsi politika akkori elveinek megfelelően elsősorban német, szerb, horvát és román lakosságot telepítettek. Az „aldunai réti földek“ néven nyilvántartott terület nagysága ekkor meghaladta a 150.000 holdat. 1865 óta a vármegye újabb területeket igyekezett ármentesíteni, és ezekre németeket, bolgárokat és szlovákokat hozatott. Az 1876-i nagy árvíz azonban minden telepítést elsodort és így újabb, kitartóbb erőkre volt szükség a régi terv sikeres megvalósításához.
    Ekkor terelődött a figyelem a bukovinai székelyekre, az ú. n. csángókra, akik rossz anyagi és társadalmi helyzetük miatt hajlandóknak is mutatkoztak a visszavándorlásra. Tisza Kálmán kormánya és az országos csángó-bizottság támogatták az elgondolás megvalósulását, míg csángórészről Thomka Károly andrásfalvi református lelkész állott a mozgalom élére. Az aldunai csángótelepítés céljaira csakhamar 100.000 forint gyűlt össze, a kincstár pedig 36.000 kat. hold földet bocsátott rendelkezésre. 1883elején Odescalchi Artúr herceg kiutazhatott Bukovinába, hogy magával hozza az első csángótelepeseket.
     A csángómagyarok több csoportban érkeztek új lakóhelyeikre, öszszesen 3 községben nyertek elhelyezést: Hertelendyfalván, Sándoregyházán és Székelykevén. Ma mind a három község Jugoszláviához tartozik és nevük: Vojlovica, Ivanovo és Skorenovac.
    Hertelendyfalva, mely az akkori főispántól, Hertelendy Józseftől kapta nevét, mind a 3 község közül a legkisebb volt. Ide a már említett Thomka Károly lelkész vezetésével összesen 778 telepes érkezett, túlnyomóan református vallásúak. A katolikus csángók közül 1932 Székelykevén és 810 Sándoregyházán telepedett le, úgyhogy Bukovinából összesen 3520 csángótelepes érkezett az Alduna mentére.
    Ily módon jöttek létre 1883-ban a dunamenti csángófalvak, melyek mai napig is fenntartották magukat. Sorsuk, fejlődésük nemcsak érdekes néprajzi tanulmány, hanem az egész magyarság szívügye is. Ma, midőn a magyar közvélemény egyre fokozódó figyelemmel és érdeklődéssel kíséri idegenbe szakadt csángóvéreink életét, nem lesz érdektelen közelebbről megvizsgálni e csángótelepes községek helyzetét sem.  

    Az első látogatás Vojlovicának, az egykori Hertelendyfalvának szól. A „Vojlovica“ név egy régi kolostortól származik, mely a falu határában fekszik. A mai Vojlovica már egészen összeépült Pancsovával, úgyhogy kezdetét csak a vasútvonal jelzi. A falu eredetileg a déli irányban vezető útnak csak egyik oldalán foglalt helyet; ma a másik oldalon is keletkezett már egy házsor. Ez a rész azonban közigazgatásilag Pancsovához tartozik. 
Hertelendyfalva már első pillantásra kellemes benyomást tesz a látogatóra. Hosszú, egyenes főutcája távlatot biztosít, míg sakktáblaszerű felépítése, fasoros utcái rendezett külsőt kölcsönöznek neki. igazi bánáti telepes község!

Lathatar 1939 pages491 491 page 0001


    Mindjárt a főutcán meglepetést kelt a számos sötétkékre meszelt ház, melyek sehogy sem árulnak el magyar ízlést. Később megtudtam, hogy ezek német és leginkább szlovák házak, melyek erős színezésükkel elütnek az egyszerű magyar hajlékoktól. De szomorúan lehet mindjárt megállapítani, hogy a magyarság alig is van képviselve a főutcán és a jobb falurészeken, mert már a telepítéskor kisemmizték őket az ígért helyekből. Első helyen azokat a szlovákokat és németeket helyezték el, akik Máriaföldről és a Bácskából menekültek az árvíz elől. A csángómagyarok aztán telepedhettek a falu mögötti erdőirtásokra. (Sőt mintegy 200 közülök vissza is fordult, mert már nem jutott neki hely az ígéretek szerint). Ez a beosztás máig sem változott: legelői vannak a szlovákok, aztán jön a német utca, és végül a magyar utca, mely már valamivel keskenyebb és szegényebb is az előzőknél.
A nemzetiségi megoszlás Hertelendyfalván ma is erősen érezhető, bár nemzeti vagy faji ellentétről szó sem lehet. Az érintkezés nyelve a magyar maradt, még a németek és szlovákok között is. Sajátos nemzeti egyéniségét azonban egyik falurész sem vetkőzte le. A statisztika szerint Vojlovica nagyközségnek 1931-ben, az utolsó népszámláláskor 3656 lakosa volt. Ebből magyar 1662, szlovák 1174, német 759, egyéb 61. A 61 „egyéb“ nagyobbára szerb munkáscsalád, akik az olcsóbb lakásviszonyok miatt költöztek ki Hertelendyfalvára, leginkább Pancsováról. 1939-ben a lakosság száma már meghaladja a 4000-et is.
    A mostani adatokat a település idejének számadataival összehasonlítva kiderül, hogy a magyarság és a szlovákság megkettőzte lélekszámát, míg a németek alig haladtak. És itt mindjárt rá kell mutatni a legörvendetesebb tényre: Hertelendyfalva csángómagyarsága mindmáig erősen szapora,ami biztosítja további fejlődését és fennmaradását. Az egyke ismeretlen, az utcákon nyüzsög a sok gyerek. A háború óta eltelt két évtized születési arányszáma kb. 35 ezrelékre, a halálozási mintegy 20 ezrelékre tehető, úgyhogy egy 15 ezrelékes elég magas természetes szaporodás jön ki. Márpedig a természetes és a tényleges szaporodás a faluban körülbelül ugyanazt jelenti.
    A szaporodás ezen örvendetes számarányán kívül azonban sok szomorú és kedvezőtlen körülményről is említést kell tenni. Mindenekelőtt a hertelendyfalvai magyarság nagyon szegény. Szegény önmagában véve és szegény a más nemzetiségűekhez viszonyítva. 1938 szeptemberében pl.
435 magyar gazda kezén volt a föld 24,8%-a,azaz 1201 hold;
304 szlovák gazda     „     ,,              „ 29.8%-a, „ 1448 „
160 német gazda       „     „                „ 15.3%-a, „ 750 „
idegenek (hitelezők, ügyvédek, stb.) 7.5%-a, „ 362 „
egyéb (terméketlen, közös legelő, stb.) 22.6%-a, „ 1094 „
           (100% össz. 4856 hold).
    E rövid statisztikából kiderül, hogy a falu összlakosságának 40%-át kitevő magyar lakosság a földnek csak alig 25%-át birtokolja. Ez a tény annál is súlyosabb, mert a mai 1201 kat. hold földtulajdonnal szemben a letelepedéskor a magyarok kb. 2000 holddal rendelkeztek.
    Minthogy 435 magyar gazdának összesen 1201 hold földje van, könnyen kiszámítható, hogy az átlagos magyar birtok nagysága alul marad a 3 holdon! Hozzájárul ehhez a föld meglehetős széttagoltsága. Minthogy a gyermekáldás elég nagy, újabb földszerzésre pedig sem tárgyi, sem egyéb okokból nincs kilátás, a föld további elaprózódásával kell számítani. Ebből következik, hogy a föld egymaga többé nem fog tudni megélhetést nyújtani. A számítások eszközlésekor (1938 szeptember) a falu 899 gazdájából 670 szorult mellékkeresetre, amiből 380 volt a magyar. A 62 földnélküliből 57 került ki a magyarok sorából, így tehát már most is, a jövőben pedig még többen fognak elsősorban ipari mellékkeresetre szorulni, ami a népfölöslegnek a közeli városokba való szivárgásával egyértelmű.

Lathatar 1939 pages483 483 page 0001


    Hertelendyfalva földje elég termékeny, a földmegoszlás is jó. Az 1/4—2 holdas birtokok a föld 45.6, a 2—10 holdasok 36.9%-át teszik ki. (Nagybirtok nincs és nem is volt, úgyhogy a jugoszláv földbirtokreform nem érintette). Sajnos, a termelés módja még mindig az ősi búza-kukorica rendszer,melyről nem hajlandók letérni. Ez a két termény foglalja el a bevetett terület 71%-át, míg a többit az állattenyésztéshez szükséges takarmánynövényekkel vetik be. Ily módon persze semmi hely sem, vagy alig jut ipari növényekre, kertgazdálkodásra, szőlőre vagy gyümölcsre. A termelés technikai szempontból távolról sem kielégítő.
    Hasonló a helyzet a másik főfoglalkozási ág, az állattenyésztés körül is. A sík határnak megfelelően igavonásra csak lovat használnak; ennek ellenére csak minden 9 emberre jut 1 ló. 1 szarvasmarha minden 8, 1 disznó minden 6 emberre jut. A magyarság minden bizonnyal itt is rosszabbul van képviselve az átlagnál. Az állatállomány javul, de okszerű állattenyésztésről még nem lehet szó.
    Önálló ipara a falunak alig van. Néhány mesterember ellátja a mindennapi szükségletet, a többi cikk a városból jön. Annál fontosabb a férfiés női lakosság egy mindig tekintélyesebb részének foglalkoztatása a pancsovai és belgrádi munkatelepeken, ahol 300—1000 dinárt keresnek havonkint, egyrészt a közelség, másrészt a közlekedési kedvezmények is elősegítik. Ezzel az irányú eltolódással a jövőben még fokozottan kell számolni. Magyar szempontból itt pillanthatjuk meg a falu életének legfontosabb változását, melyre még szellemi életének ismertetésénél vissza fogunk térni.
Most vázolt szegénységüknek megfelelően alakul a hertelendyfalvai csángómagyaroknak életmódja és táplálkozása is. Sajnos, itt is alacsonyabb szinten mozognak a többi nemzetiségnél. Egyoldalú termelésük következtében nem rendelkeznek megfelelő változatosságú és táperejű étrenddel; főként kevés tejet, tejterméket és tojást fogyasztanak. Főtáplálékuk a kenyér; ha ez már nincs, a málé. Változatosságot legföljebb a krumpli, bab, káposzta és paradicsom jelent, míg hús csak ritkán kerül asztalukra. Iskolás gyerekek körében gyűjtött adatok valóban szomorú képet festenek a falu sovány táplálkozási viszonyairól! Még szerencse, hogy aránylag csekély az alkoholfogyasztás, ámbár 11 kocsma is van a községben. A szeszes italok közül rendszerint a pálinka járja, míg a bor vasárnapra marad. Sört csak a németek isznak.
    Ami a házakat illeti, moldvai hazájukból az ottani építési módszert hozták magukkal. Akárcsak a Kárpátok alján, házuk eleinte fából épült, háttal északnak. Később, 1890 táján, áttértek a vályogverési módszerre; a mai csángóházak 85%-a ilyen. A házakat cseréppel fedik, kívül-belül meszelik. Ezek a házak jobban füllenek, mint a szlovákok és németek téglaházai, de nedvesebbek és ezért a tuberkulózis melegágyai. 1884-ben 419 ház volt a faluban, 1938 szeptemberében 837, 62-vel kevesebb, mint amennyi család. A magyarok közül 57 családnak nincsen háza. 20 kivételével a magyarok házai egy szoba-konyhásak, a többi 2 szoba-konyhás.
A     csángó házak eredetileg beljebb épültek, mint az utca vonala, hogy „az idegen ne nézzen be a feleség ágyába“. A ház — nagysága szerint — két vagy három részre oszlik. Az utca felől van egy szoba, az u. n. „nagyház“, aztán jön a konyha, előtte egy kis tornáccal, ez az „eresz“; és végül a nagyobb házaknál van még egy szoba, mely a konyha másik oldalán nyílik, és ez a „kisszoba“. Bejárat csak egy van és mindig az udvarból nyílik. A tornácot fafaragások díszítik. Istállók és színek külön, az udvar hátsó részén vannak. Ház, udvar és lakás elég tisztáknak mondhatók. Állatok közül csak kis csibét tűrnek meg a szobában.
    Lakásuk belül mindenekelőtt sötét, mert a két utcára néző ablak kicsi, s még hozzá azokat is elfüggönyözik és elzsalugáterezik. Bútorzatuk ma már csaknem kizárólag a közönséges városi tömegbútor; a régi tulipános ládák egyre ritkábbak lesznek. Az ágyakat már csak az öregek vetik magasra, hogy majdnem a mennyezetet érik. Az ablakok fölött, körül a szobában már csak ritkán látni a székely korsókat, festékeseket. Ezek lassankint eltöredeznek, utánpótlás pedig nem érkezik. Ily módon a lakás egyre jobban veszi eredeti székely-csángójellegéből és helyt ad a városi, gyakorlatiasabb szempontoknak.
    Az anyagi műveltség rövid felvázolása után szólni kell a falu lelki, szellemi életéről is. Voltaképpen ez az, ami a legnagyobb fokú érdeklődésre tarthat számot, hiszen Hertelendyfalva anyagi szempontból vett élete és műveltsége igen sokban egyezik más, hasonló felépítésű magyar falvakéval.
Mindenekelőtt érdekes megemlíteni, hogy a több mint félszázados különélés ellenére a hertelendyfalvaiak megőrizték sajátos eredetüknek tudatát és a visszamaradottakkal való szellemi kapcsolatukat. Hozzá kell azonban tenni, hogy ők a legerélyesebben tiltakoznak a „csángó“ szóhasználat ellen, mert ezen a „csatangoló“-nak egy rövidítését értik és gúnynévnek tekintik, öntudatos székelyeknek vallják magukat, akik tisztában vannak vele, hogy őseik Erdélyből, a Székelyföldről kerültek Bukovinába. Ámbár a közbeeső határ miatt a további cserék és utazások szinte lehetetlenek, még mindig előfordul, hogy különösen rokonok áttelepednek Bukovinából Hertelendyfalvára. Magam is találkoztam egy fiatalabb lánnyal, aki 3 év előtt jött egy bukovinai csángófaluból és még érzett is erősen a kiejtésén az ottani tájszólás. Természetes azonban, hogy az idő tűnésével ez a szellemi kapcsolat lazul és hovatovább történeti visszaemlékezéssé fog válni.
    A székely eredet öntudatának megfelelően Hertelendyfalva lakossága a jugoszláviai magyar kisebbség egyéb elemeitől is megkülönbözteti magát. Nincs szó szembenállásról vagy ellentétről, hanem csak a külön egyéniség öntudatosításáról. Ez azonban nem üres meggyőződés, hanem különböző, bonyolult szellemi, jellem- és egyéniségbeli eltérések kikristályosodása.
    Talán ez a sajátos egyéniség-öntudat képesítette a hertelendyfalvaiakat arra, hogy mindezideig Pancsova és Belgrád közelségében sem vesztettek túl sokat külsőleg és belsőleg. Mint mondottam, az utóbbi években a falu valósággal összeépült Pancsovával, mely közigazgatásilag már Belgrádhoz tartozik. Az érintkezés állandó: a férfiak munkába járnak, a lányok elszegődnek szolgálni. De nemcsak hogy nincs szó beolvadásukról, hanem eddig még csak felszívni sem tudott belőlük a város. A hatás persze lassan, de biztosan mégis érezhető és számolni kell vele, hogy a jövőben még csak fokozódni fog.
    Mint már fentebb szó volt róla, Hertelendyfalva további sorsára nagymértékben a főváros közelsége fogja rányomni bélyegét. A szegénység rákényszeríti a lakosság egy részét, hogy a városban keresse meg kenyerét: ezek magukba szedik az új levegőt és terjesztői lesznek odahaza is. A visszatérő cselédlányok levetik rakott szoknyájukat és levágják hajfonataikat; a legények Bata-cipőt hordanak és modern táncdalokat énekelnek. De ez még nem is lenne olyan baj, ha vele párhuzamosan nem változna meg székely egyéniségüknek legmélyebb alapja is, először csak öntudatlanul és észrevétlenül, aztán egyre kiáltóbban. A régi bútorzat, a népviselet, az énekek és szokások elhagyásával lassan kint tovatűnik a régi művészi érzés, a hangulat és a régi életformák is, hogy helyüket az uniformizált városi környezetnek adják át.

Lathatar 1939 pages484 484 page 0001


   Ez a probléma egymaga nem különlegesen hertelendyfalvai. Mindenütt fölmerül, ahol a korszerű követelmények többé nem tudnak megférni az ősi környezettel. Csakhogy Hertelendyfalva esetében csaknem elszigetelt, magára hagyatott falut látunk, ahol félős, hogy a nemzeti öntudat külsőségeinek feladásával elvész maga a nemzeti öntudat is. Az eddigiek alapján ítélve nincs ok a közvetlen aggodalomra. A régi székely bútorzat ugyan — mint említettük — már átadta helyét az újabb gyári daraboknak, de a népviseletet még a falu ifjúságának is kb. kétharmada hordja! Ez az a pont, ahol a hertelendyfalvaiak nemcsak sokat, hanem túl sokat költenek. Az ünneplő ruha férfiaknál és nőknél egyaránt díszes. A lányok ruházatának az alapszíne a meleg sötétpiros, a kék és zöld mára inkább városi színhatás. A székely lány ruhája Hertelendyfalván is 2—3 fehér alsószoknyából, piros rakott szoknyából, fehér, bőujjú ingből és aranyos díszítésű vörös bársony pruszlikból áll. Ma már a ruházat számos eleme eltér a régi, szigorú szabályoktól, de a fontos az, hogy a legtöbben még szívesen hordják a nemzeti viseletét. Az asszonyok öltözete ugyanilyen, csak piros helyett fekete színnel, és hozzá fejkötőt hordanak.

Lathatar 1939 pages492 492 page 0001


   A férfiak munkához gyakran még mindig a bő gatyát hordják, míg különben fekete posztónadrágot és csizmát, újabban inkább közönséges cipőt, mellényt és kabátot. Nyáron kabát nélkül, nyitott mellénnyel járnak, amihez hozzájárul a legények selyem nyakkendője, a „fejem ruva“. Általában a ruházat anyagát már nem készítik maguk, mint régebben. Hertelendyfalva népviselete, különösen a lányoké és asszonyoké, rendkívül tetszetős, egyszerűségében is szép és megkapó. A gyöngyösbokréták alkalmával is mindenütt feltűnést keltettek. Látva a tetszést, melyet mindenütt arattak, maguk is mintha újból kedvet kaptak volna a már-már ledobott népviselet további hordására. Ezek ellenére számítani kell vele, hogy idővela városi ruházkodás további hódításokat fog tenni.
   Érdekesen alakul a hertelendyfalvai székely varrottasok kérdése is. Bukovinából a minták igen nagy gazdagságát hozták magukkal, amelyhez idővel még újabb, főként idegen hatásra keletkezett elemek járultak. Az utóbbi években néhány művészbarát jugoszláviai magyar megrostálta a hertelendyfalvaiak által készített mintákat és csak azokat tartotta meg, amelyekről kimutatható volt, hogy eredeti, hamisítatlan erdélyi-bukovinaiminták. Ezzel egyrészt elejét vették a varrottasok elfajulásának, másrészt azonban megmerevítették régi fejlődési fokán. Hertelendyfalva varrottasai semmiben sem különböznek az erdélyi székely munkáktól: ugyanolyan anyagból, ugyanolyan öltéssel, piros és kék, vagy piros és fekete színekben készítik őket. Újítás inkább csak abban van, hogy a kézimunkákat igazi iparművészeti értelemben mindenfélére alkalmazzák (terítő, függöny, törülköző, kefetartó, diványpárna, szalvéta, zsebkendő, gyerekruha, stb., stb.) De éppen a varrottasakkal kapcsolatban állapítható meg legjobban, hogy képzelőerejük kiapadóban, művészetük öntudatlansága megszűnőben van. A kézimunkákat nem díszítésre és saját élvezetükre, hanem a piac számára készítik. Az eladás megszervezése még folyamatban van; sajnos, nagyobb eredményhez tőke kellene, mert a földhözragadt szegény embereknek annyi pénzük sincs, hogy a kézimunka anyagát előlegezzék, így is éhbérért csinálják a rendkívül szemrontó munkát.
    A vallásos élet nem különösen bensőséges. A magyarok közül 1350 református, 312 róm. hat. A reformátusoknak külön ,,magyar” templomuk van; mellette a lutheránus „tót“ templom foglal helyet, míg a katolikusok Pancsovára járnak istentiszteletre. A többséget képező reformátusoknak papja a kiváló Thomka Károly, a csángókat idevezérelt Thomka Kálmánnak a fia, akinek unokája viszont, Thomka Viktor, Újvidéken működik ref. lelkészként. Mindketten hertelendyfalvaiak és kitűnő ismerői az aldunai székelység kérdéseinek. Ezen rövid tanulmány számos adatát merítettem Thomka Viktor Hertelendyfalváról írott pályadíjnyertes művéből.
    Családi életük alapja a munka- és vagyonközösség, de sok benne az érzelem is. A család korlátlan feje az apa. Korán házasodnak, a lányok 16—18, a fiúk 19—22 éves korukban. A szülők alacsony kora és rendszerinti gyenge tápláltsága következtében rendkívül magas a csecsemőhalandóság.
Műveltség tekintetében talán elég lesz megemlíteni, hogy a falunak van magyarnyelvű állami elemi iskolája, ahol azonban az államnyelvet is tanulják. 1938—39-ben 275 magyar tanuló iratkozott be, 4 tanerő (3 magyar és egy szerb) vezetése mellett. Az analfabetizmus 2%. Van 300 kötetes népkönyvtár. Kisebbségi magyar lapoknak 80 előfizetője van.
    Társadalmi különbségekkel itt is találkozunk, ha nem is társadalmi ellentétekkel. Nagy különbség áll fenn az „alvidéki“ és „felvidéki“, az egylovas és kétlovas gazda között. A földnélküliek külön negyedben laknak és külön kocsmába járnak. Mindezek ellenére jól megférnek, ha irigykednek is egymásra. Az „osztályellentétek“ jelszava még nem jutott el hozzájuk s így nem is panaszkodnak senkire. Társulási hajlandóságuk kicsiny. Majdnem minden egyesületben ugyanaz a néhány ember szerepel. Van Gazdakörük, Tűzoltó Egyesületük, Ifjúsági Egyesületük, Dalárdájuk. Ez nem sok, de elég, s amellett szép működést fejtenek ki. Különösen népszínművek előadása igen kedvelt.
    Szokásaik, dalaik és népköltészetük még mindig az ősi forrásokból táplálkozik. Az öregek még mesélik a régi regéket és el-eldúdolják a régi dallamokat, de azokra új szöveg már ritkán készül. A tudatalatti mélységekből még elő-előtör egy régi mértékű rím vagy rokon melódia, de a nehéz élet, az új környezet és csekély számuk lehetetlenné teszi a további alkotást. Nyelvükmég ma is az a jól érthető, zamatos székely nyelv, amit Bukovinából hoztak magukkal. Szókincsük, kiejtésük nem változott, mint ahogy egyelőre szerb hatást sem lehet fölfedezni. A nyelv itt is a magyarság nagy ereje, amelyet eddig egészen töretlenül sikerült megóvni.
    Hertelendyfalva-Vojlovica egy szép élmény és minden szomorú jelensége ellenére is biztató látvány. Az egyedülálló, különben is vegyes lakosságú falu magyarsága ott küzd 55 éve az idegen tengerben. Helyzete súlyosbítva van szegénysége és a városra utaltsága által, mely végeredményben elnyeléssel fenyegeti. De erejét megmutatta azáltal, hogy számát több mint megkétszerezte, és a mai nehéz körülmények között is élni, fejlődni képes! A látogató kétségtelenül azt a benyomást nyeri, hogy a magyar Hertelendyfalva léte és fennmaradása minden nehézség ellenére is biztosítva van.
            Bolgár László

Bukovina. Honnan jöttünk?

Publicat: Joi, 23 Ianuarie 2025 03:49 | Accesări: 903

                                                                                          Bukovina. Honnan jöttünk?

   Mielőtt a témába belevágnánk, el kellene eldönteni, hogy Splényi vagy Hadik párton vagyunk-e? Mert a László János szerint Splényi hozta be a magyarokat, mások szerint Hadik András. Szép mikor a sajátjainkat dicsérjük, még akkor is, ha tetteiket személyes vagy állami érdekek vezették. A kérdés az, hogy ki-meddig munkálkodott? Mert Splényi 1777-ben tovább állt, helyette Enzenberg jött. A legtöbb jelentés, kimutatás és maga a népszámlálás is tőle ered. Ha Hadikot emlegetjük, és az adatokat róla, akkor ő 1775-1786 között csak telepítgetett Bukovinába. Más források szerint Istensegíts és Fogadjisten már az osztrák bevonulás előtt létezett, amikor Hadiknak még nem volt arra tennivalója. Splényi meg sem említi Hadikot.
Mit is ír Mártonffy Mór plébános, aki mellesleg szemtanú volt az ügyben: „A Moldvában szétszóródott magyar nép kijött Mária Terézia Felséges Császárnő idejében 1772-ben és megmaradtak a Zamosten (Szamoska) birtokon 1776-ig, mikor kimentek Istensegítsbe nagyságos Splényi Gábor vezetésével, Mártonffy Mór lelkipásztorral, aki a falunak az Istensegíts nevet adta, aminek jelentése Isten-segíts. Deus adjuvet.” A latinból átvett fordítás azonban kétféleképpen is értelmezhető: Splényi Gábor vezetésével vagy Splényi Gábor vezetése (kormányzása) alatt. Ezek szerint Hadik sem csalogathatott, legalább is az első tizenöt évben Madéfalva után, és a Kajtár Lőrinc féle elnevezés is legenda, még akkor is, ha megható. Továbbá Mártonffy meg sem említi Madéfalvát, bár nehezen hinném, hogy nem jutottak az események tudomására. Magyarokról beszél (gens hungarica), nem székelyekről. Az is nehezen hihető, hogy a telepítéskor kérdezgették a moldvai magyarokat: madéfalvi menekültek vagytok-e? Akkor jöhettek.     Mint említettem, a történelmünk azzal kezdődik, hogy: „a madéfalvi veszedelmet követően a Moldvába menekült székelyek alkották…
Hadik életrajzában feljegyeztetett, hogy: „élete végén kegyelmet eszközölt ki a Habsburg kényszersorozás elől Moldvába menekült székelyeknek és családjaiknak, akiket az általa kormányzott Bukovinában telepített le. A bukovinai székely települések közül Hadikfalvát és Andrásfalvát is őróla nevezték el hálából.”
    Hadik 1790-ben halt meg. Élete végén, Bukovinában már megszületett a második generáció, ezeknek nem volt szükségük amnesztiára 24 évvel Madéfalva után. Az amnesztia Madéfalva után egy évvel lépett életbe, 1765-ban. A két falu elnevezését majd alább megvitatjuk, ez a Szádeczky Lajos rossz fordításnak és nacionalizmusának köszönhető.
    Szóval az eredetileg még „osztrák Moldova” néven ismert Bukovina lakossága 1777. október 1-én kezdte meg letenni a hűségesküt az új hatalom iránt. Négy év alatt, Bukovina lakossága 47.175 lakossal növekedett, elérve a 116.925 személyt. Enzenberg tábornok jelentésből, aki 1777. november 16-án vette át tisztségét, megtudhatjuk, hogy honnan is érkeztek a telepesek - Erdély, Máramaros, Moldva, Galícia – valamint foglalkozásukat, ingó vagyonukat, származásukat és azt, hogy milyen falvakat létesítettek.
    A telepesek vagy új helységeket hoztak létre (Tereblecea, Botoșana, Iaslovăț, Teodorești), vagy a régebbi településeken helyezkedtek el (Stupca, Corlata, Gura Humorului, Solca, Ițcani, Voroneț, Sadova, Dorna, stb.) Az Istensegítsbe, Fogadjistenbe, Hadikfalvára, Józseffalvára és Andrásfalvára telepedette magyarok mellett még érkeztek rutének, akik a galíciai bojárok birtokairól menekültek a kizsákmányolás elől, lipován-oroszok (Climăuți, Lipoveni, Fântâna Albă, majd Lucăvăț helységekbe), szlovákok Solonețu-Nou, Pleșu, Poiana Micului helységekbe, és főleg németek, zsidók, örmények, cigányok, stb.
    Ami a bukovinai magyarság eredetét illeti, akadnak olyanok, mint említettem, akik megrögzötten a Székelyföldhöz kötik azt, sőt annyira is jutottak egyesek a kutatásokban, hogy minden bukovinai magyarnak csíki eredetet adnak. Ezek szerint a Kaschler, Meichel, Nistor, Brendian, Ciganyuk, Gafiuk, Lávrik, Szemcsuk, Csernik bukovinai nevek, az összesen csíkiak.
    Nos következzék a csíki eredet megtárgyalása. Aki ezt csak állítja, és nem dokumentálja, rendre megtagadja a bécsi Hadilevéltár adatait, Rumjancev orosz tábornok (1774-ig) és Enzenberg népszámlálását (1778-1779 között), Bíró Mózes andrásfalvi tiszteletes (1830-1865 között) feljegyzéseit, az anyakönyvi adatokat, a történelmi visszaemlékezéseket és folytathatnánk. A Bécsi Hadilevéltárban található az Enzenberg által elkészíttetett alapos, németes és pontos kimutatás nemcsak a bevándoroltakról, hanem a családtagokról, állataikról, gazdasági felszereléseikről, társadalmi állapotukról, származási helyükről. Az Enzenberg népszámlálásból csak a mostani Szucsáva megye területét figyelembe véve, több mint 620 magyar jegyeztetett fel, akik már 1752-től kezdődően Bukovinában éltek, megközelítőleg 40 helységben, java Ilisesti környékén.
    De vannak magyarok Aradról, a Nyárád mentéről és ezeket Bíró Mózes tiszteletes kísérte végső útjukra. László János író pontosan rámutat arra, hogy a telepítés előtt a földeket megtekintő személyek fele a gyergyói medencéből származott el. Írások jegyzik fel, hogy az Ömböliek Szatmár megyéből vagy Felsőbányáról, a Szőtsök egy ága Maroshévízről, a László egyik ága Gyergyóalfaluból a másik Kománfalváról (Moldva) származik, egyik Sebestyén ág a Nyárád mentéről, Kurkó Mária „bákói” bejegyzéssel szerepel, bár a Kurkók áltatában Csíkszentdomokos környékiek, stb. Az andrásfalvi reformátusok is az összesen csíkiak egyesek szerint. Nagy utat tettek meg a Csernovictól keletre levő Raráncsáig. Miért nem mentek ők is Csángóföldre? Vagy hol vannak róluk az ottani adatok? Miért van kizárva még annak a lehetősége is, hogy Észak-Erdélyből származnának? Mert Andrásfalván: „1801-1835 között volt Miskolczy István a lelkipásztor… Ő volt az, aki kiderítette, hogy nemcsak székelyekből áll a bukovinai falvak lakossága, hanem szatmári, felsőbányai, Beszterce vidéki, magyarnemegyei, Doboka vármegyei magyarokból is.” És hol maradnak a csángók, hisz közülük is kerültek a bukovinai telepekre?

 

HONN 1
    Bukovina elfoglalását, az idők során, különböző nemzetek történészei bőségesen tanulmányozták és leírták, azonban mi csak az első két magyar kolónia, Isten-Segits és Fogad-Isten esetére összpontosítunk. Nem titok, hogy a bécsi udvar elsősorban az új terület katonai megerősítését és területi biztonságát célozta. A katonaság, a hadsereg eltartása érdekében több minden szükségeltetett: a vidék gazdasága, a termelés és nem utolsó sorban a lakosság jóindulata a nagyobb helységekből és községekből, hisz ezek biztosították a századok elszállásolását, fenntartását. Ezeknek szükségük volt emberséges szállásra, élelmezésre és takarmányra a lovaknak. A Splényi által készített jegyzetekből (Bukovina leírása) arra következtethetünk, hogy eleinte mindez hiányzott. A problémák megoldását ő a telepítésekben látta, olyan megbízható emberek (parasztok, mesteremberek) behozatalát, akik ellentétben a talált helyi lakossággal, többet tudnak termelni annál, mint amennyit elhasználnak. A terméstöbblet biztosította volna a katonaság és az állatállomány ellátását. Elsőként Splényi német telepeseket szándékozott hozni a Birodalom területéről, de a nagy távolságok és a rövid idő miatt ez a terve eleinte meghiúsult.
    A magyar történészek szerint, az első két magyar falu megalakulása Splényinek tulajdonítható, bár nincs forrás arról, hogy ezt mire alapozzák, legfeljebb annyi, hogy Splényi ott volt 1775-től. Azonban tudjuk, hogy a terepmunkát Mieg őrnagy, Mártonffy Mór plébános és Beddaus kapitány végezte, felkutatva és csalogatva elsőként a Moldvába otthonra talált magyarokat és székelyeket. Bizonyos források szerint, az új területen (10.442 km2) alig 11.421 család lakott, így hely is volt, föld is akadt, bár ez utóbbiak az ortodox kolostorok tulajdonában. A legenda szerint az első székely telepesek 1776-ban jelentek meg Bukovinában, de ki hívta őket arról nincs dokumentum csak szájhagyomány, hogy „aki apáinkat behozta az magyar volt.” Ez lehetett Mártonffy is, nemcsak Splényi. Egy másik szólás az, hogy három hét volt az esztendő a telepítéskor, vagyis 1777-ben, amikor az első 100 telepítendő család Bukovinába érkezett. Azért telepítendő, mert az Enzenberg népszámláláskor 1778-1779-ben kiderült, mint említettem, hogy előttük már több mint 600 magyar lakott Bukovinában, igaz nem egységes telepen, hanem szétszórtan.
   Mártonffy szerint 1776-ban mentek ki, de valószínű, hogy már előtte egy évvel ugaroltak. Ezek szerint a bukovinai magyarok egy része lengyel, török, orosz, moldvai fennhatóság alatt volt, majd 1775-től lettek osztrák alattvalók. Tulajdonképpen az osztrákok már 1774-ben bevonultak lassacskán, csak a szerződés került megkötésre rá egy évre. “Nem ismerünk olyan hivatalos dokumentumot, ami ezt az eseményt ebben az összefüggésben hozná. Teljes joggal vethető fel ezzel a véleménnyel szemben, hogy Mártonffy később, a jelentéseiben, erről az érdeméről - e két falu alapításában játszott szerepéről - nem írt. Ugyanis, például később, amikor 1784 őszén megbízottként, Moldvába küldték, azzal dicsekedett, hogy 150 dezertőrt rábírt arra, hogy Ausztriába visszatérjen.”
    Érdekes, hogy már 1774-ben, miután az osztrákok tulajdonképpen beosontak Bukovinába, halomra mentek a jelentések Bécsbe és jöttek onnan az utasítások vissza, mégis az első jelentést a magyar falvakról csak 1779. október 29 – én küldte Enzenberg Bécsbe, pedig az istensegítsi összeírás is már 1778. január 27-én megtörtént.
    Nehezem hinném, hogy Splényi nem írt volna jelentést Bécsbe egy olyan eseményről, mint két település létrehozása. László János, monográfiája megírásához, adatokat kért és kapott, Groza Péter akkori miniszterelnök segítségével, a bécsi Hadilevéltárból. Istensegítsről és Fogadjistenről nem létezett semmi. Miért? Mert már az osztrák bevonulás előtt léteztek. Csak Istensegíts esetében tudott Wickenhauser a helyi hatóságok hozzáférhető beszámolóira támaszkodni: „Istensegítsen az épületekhez a fát a tartományi katonai közigazgatás adta. Az istensegítsi határ, a szolkai kolostorhoz tartozott, amivel a falubeliek – ugyanúgy, mint a klimóczi lipovánok a putnai kolostorral – Szent György napjáig (1785. április vége) érvényes szerződést kötöttek. Lekötelezettség helyett évenként 150 forint megváltást fizettek.” Mártonffy volt a falukáplán, évi 255 forintért vállalta a papi teendők ellátását.
    Az Istensegítsben élő 51 családból, 36 már 1764 előtt elhagyta Erdélyt.. A román krónikások feljegyzik, hogy a cibényi templom 1730-ban épült, majd utólag Szeretvásárra költöztették. Ami a fogadjisteni adatokat illeti, csak azon a dátumon, a 65 családból 31 került oda 1771-1773 között. Meglehet, hogy az osztrák elfoglalás után csak az eskütételnek adtak egy ünnepélyesebb arculatot az utólag, 1773 után beköltözött 40-45 családdal egyetemben. Furcsa az, hogy eleinte Fogadjisten nagyobb volt, mint Istensegíts, hisz a szájhagyomány ennek ellentmond. Igen ám, de az egyházi anyakönyvekből kijegyzett házszámokból is ez derül ki. Akkor az is lehetséges, hogy az arány akkor változott meg, amikor Kapri megvásárolta a fél Jakobesti falut. Akkor az ottaniak egy része felköltözött a Jakabos völgyébe, akik pedig helyhiány miatt oda nem mehettek, azok Istensegítsbe költöztek az elhagyott házakba. Hiszen köztudott, hogy a telepítéskor biztosított kedvezmények megszűntével sokan elhagyták házaikat. Ez a jelenség később a többi magyar falu esetében is megismétlődik.
    Részünkről először Mártonffy Mór jelöli meg Istensegítset ezen a néven, 1776-ban. Földi István úgy említi Hadikot, mint aki 1777-ben hívta a magyarokat áttelepedni Moldvából, de 1784-ben is, ha szép szóval nem, akkor kényszerrel. Ezek szerint vagy 7-8 évig Hadik csak csalogatással foglalkozott. Lehet ilyent elkövetni, egy idegen állam területén? Hogyha Hadik András csak 1777-ben hívta magyarokat, akkor kik lakták Istensegítset akkor, amikor már a térkép is jelezte a települést, és a népszámlálás is? A magyarok tervszerű, további telepítését Bukovinába, maga II. József császár kezdeményezte. 1783. november 9-i kéziratával megparancsolta Hadik Andrásnak, az udvari haditanács elnökének, hogy néhány altisztet küldjön a dunai fejedelemségbe a dezertőrök felkutatására és a határon történő áthozásukra. Szóval Hadik tulajdonképpen csak 1783 után kezdett működni a telepek érdekében, akkor is parancsra, és nem felebaráti szeretetből.
   Az orosz elfoglaltság alatt, Bukovinában Rumjancev és Rimszkíj-Korszakov is végeztetett népszámlást, azonban ez annyira hiányos és felületes, hogy nem lehet rá alapozni.
   Azonban az Enzenberg tábornok által végzett népszámlálás 1778-1779 között fontos és pontos. Megjegyzendő, hogy a román történészek, akár a 19. századi, akár a későbbiek, mindnyájan 1776-előttire teszik a két falu létrejöttét. Nicolae Ciachir bukovinai történész érthető módon külön választja az erdélyi magyar és székely telepeseket.

HONN 2   

   Az osztrák kimutatásoknak köszönhetően újabb ismereteknek jutunk tulajdonába, a telepesek eredetének megismerésére. Például Erdélyből (nem moldvai menekültek) Bukovinába jött 1778-ban 4857 román és 431 magyar telepes (Istensegíts és Fogadjisten megalakulása után!). Vajon ezt a 431 magyart is Hadik hívta? Ekkor már érvényben volt az amnesztia a madéfalvi mozgalomban részt vettek számára. A tulajdonomban levő Enzenberg lista szerint az említett Tereblecea-n (Istensegítstől 28 kilométerre) már Bukovina bekebelezése előtt is voltak magyarok (zárójelben a kitelepedés éve): Bogár László (1764), András István (1763), Aba Sámuel (1763), Birta Gergely (1763), Simon János (1863), Rab Gábor (1762), Szász Cyrill (1765) és Jakab János (1773). Nézzünk kissé körül néhány bukovinai településen, különösen figyelve az Erdélyből érkezettek betelepedési éveit:
BALCĂUŢI. A faluba 1780-ban, 113 lipován család lakott, 1786-ban beköltözött pár magyar család a Laudonfalva nevű részre.
BOSANCI 1772-1774-1777-ben érkeztek erdélyi telepesek,
BOTOŞANA 1762-1763-ban több, mint 100 erdélyi család telepedett le,
BRAIESTI Erdélyi telepesek 1763-1778 között,
BRAŞCA 1768-1774 között,
CÂMPULUNG MOLDOVENESC 1744-1776,
CHILIŞENI 1756-1778,
CORLATA 1762-1772,
DORNA-VATRA vagy VATRA DORNEI 1748-1774,
DORNEŞTI vagy HADIKFALVA. 1775-ben a faluban egy pap és 26 paraszt lakott. 1785-ben magyarokat telepítettek, majd 1787-ben németeket a Kriegsdorf telepre,
DRĂGOIEŞTI. 1756-1773,
GURA HUMORULUI 1728-1773,
IACOBEŞTI vagy FOGADJISTEN. Rumjancev orosz tábornok kimutatása: 1772-1773 között 21 ház, 1 szegény, 20 jobbágy. 1775-ben 20 parasztcsalád és 74 székely-magyar család, akik Ilisesti vidékén voltak 1752-1772 között. Az I. Székely határőrezredből származik többsége.
IASLOVĂŢ. 1753-1764,
ILIŞEŞTI. 1762-1778, 50 erdélyi család,
ISTENSEGITS vagy ŢIBENI. 1771-1773 között jött létre, de a Mártonffy Mór által javasolt név csak 1776-ban jelenik meg először,
LITENII LUI BOGDAN. 12 erdélyi család 1763-1774 között,
STUPCA. 1774-ig 45 erdélyi család,
TEREBLECEA-UNGURENI. 1754-1778 között több, mint 50 erdélyi család .
    Lehet azt biztosan állítani, hogy az erdélyi telepesek közt nem voltak magyarok? Mert a szegénység nem válogat nemzetiségek szerint. Rónai Béla neves professzor előzőleg már említett, kitűnő összefoglaló munkájában a következőként emlékezik, a bukovinai magyarok összetételéről: román család 75, német 95, orosz 7, cigány 11, rutén 38, lengyel 34, cseh és szlovák 70, horvát 1, egyéb 11. Sajnos, nem történik említés a csángókról, akik valószínűleg magyarokként kerültek elkönyvelésre. De voltak köztük, hiszen nem egyszer említődik meg a Csángó mint családnév, és nem tartom kizártnak, hogy eredetre utal.
    Bukovinában, az elfoglalt területen, a hűségesküt 1777. szeptember-októberében tették le. Például 11 falu, köztük Istensegíts és Fogadjisten is 1777. szeptember 27. és október 8-a között tette le ünnepélyes körülmények között az esküt: Gura Humor, Serbăuţi, Călăfindeşti, Călineştii lui Cuparencu, Călineştii lui Naica (Ienachi), Mărăţei, Găureni, Doromeşti, Fogady Isten, Isten Segit, stb. Ezzel az újabb telepek létrehozása közel 10 évig szünetelt. Majd az 18. század vége felé újból beindult, köszönhetően az időközben végzett, menekültek felkutatására.
   Az 1899-ben kiadott „Die Österreichisch-ungarische Monarchie in Wort und Bild” könyvben a két falu megalakulást 1776/77-re teszik, még akkor is, ha ezt semmi sem támasztja alá. A legenda szerint 1777-ben az első két magyar faluban 100-120 család lakott, megközelítőleg 400 személy. Később, 1786-ban már tudjuk a jelentésekből, hogy a számuk 400 család és 1300 személy, ezt 1795-ben már 1800-2000 személyre nőtte ki magát.
Érdekes az a térkép, amelyik Bukarestben található az Állami Levéltárban, az első a két magyar faluról, Istensegítsről és Fogadjistenről. Neve: “Plans des Bukowiner Districts bestehend in 72 Sections welche in denen Jahren 1773,774 und 775 von einem Departament de Kays: Königlicher General Staabs geometrisch aufgenommen worden.” (A bukovinai körzet tervrajza 72 részletben, az 1773, 1774 és 1775-ben elvégzett felmérések után, a Császári-Királyi vezérkar kirendeltsége által.)
   A kézzel kivitelezett térkép kitűnő grafikával, léptékkel ellátott, aprólékos, a rajz, az írás és a használt tinták minősége kiváló, a rajta látható elemek ma is könnyen leolvashatók. A részlegek (lapok) téglalap alakúak, 638/422 mm méretben, összetéve őket egy 5,6/4,5 méteres térképet kapnánk.
   A térkép elkészítésének éve.
  A leltárban fellelhető 1773-as évszám nyilvánvalóan téves, neves román földrajztudósok (Al. Ungureanu, 1980 és 2004: V. Baican 1996) vagy történészek szerint általánosan elfogadott nézet, hogy a térkép három év alatt, 1773-1775 között készült el. Ennek nagy a valószínűsége, mivel a feltérképezett terület is, a kor technikájához viszonyítva, hatalmas. Mégis, minden oldal felső sarkában az 1778-as évszám található, amely azonban a kiadási évet jelenti a szakértők szerint.
Egy másik lehetőség is fennáll. Az 1773-1775 között elvégzett felmérések eredetileg egy másik térképet eredményeztek (Brouillons der Bukoviner Aufname bestend in 71 Sectionen, 1:57.600 léptékkel, ugyancsak az Állami Levéltárba található), és ezt 1778-ban megnagyobbította Fr. Von Mieg kétszeresre, 1:28.800 léptékkel. Ami minket illet, a következtetés egyszerű: a felmérések 1773-1775 között készültek el, akkor már Istensegíts és Fogadjisten már meg volt alakulva, mivel a térképen fel vannak tüntetve. Ezért nincs a két falu megalakulásáról jelentés küldve Bécsbe, mint például Hadikfalva esetében (1785). Érdekességként az s látszik a képen, hogy merre volt a Csonka torony rész, vagyis ahol a szászok temploma állt, akkor már romokban (ruin Kirch).
    Enzenberg, a császár akaratával egyezően, még 1784 szeptemberében Moldvába küldte Mártonffy minorita szerzetest. A szőlőművelés bukovinai bevezetése és elterjesztése érdekében jelentős mennyiségű szőlővesszőt kellett vásárolnia, és másrészt – ami bizonyára a fő feladata volt- „Moldvában lévő székely emigránsok közül még többet - fel nem jegyzett módon- rábírni a visszatérésre.” Elfogadható, hogy Enzenberg az emigránsoknak az ügynökökön keresztül megüzenhette a főhatóságokkal egyeztetett javaslatokat, a velük való bánásmóddal kapcsolatban. Mártonffy egy későbbi tudósításából (1784. november 25.) tudjuk, utazása sikeres volt, nemcsak 110 ezer darab szőlővesszőt és ezer darabonként 30 koronáért vásárolt, hanem – ahogy már korábban említve lett – 150 dezertőrt felkutatott és rávett arra, hogy visszatérjen Ausztriába.
Továbbá, szeptember 15-én Enzenberg azt nyilatkozta az udvari haditanácsnak, hogy a székely falvakat a határon akarja elhelyezni, mert őket tartotta „a legmegbízhatóbb és leghasznavehetőbb”-eknek.
    Szeptember elején (1784) – az erdélyi főparancsnokság egyetértésével – azt közölték Enzenberggel, hogy a Moldvából visszakísértek egyes csoportjait, várhatóan, Erdélyben vagy más határőrvidékeken fogják letelepíteni. Enzenberg, mint látjuk, ezt a főparancsnoksággal történt megállapodást figyelmen kívül hagyta. Von Preiss táborszernagy, az erdélyi főparancsnokság parancsnoka szeptember 14-én tájékoztatta az udvari haditanácsot, hogy az erdélyi menekülteket, akik Moldvában tartózkodnak, visszaküldené Erdélybe, a vidéki alattvalókat /jobbágyokat?/ a földesurakhoz, a határőröket a korábbi helyükre, részben pedig a Törökországgal történt legutóbbi határ kiegyenlítésekhez szeretné helyezni. A korábbi rendelkezéseknek megfelelően az udvari Haditanács szeptember 29-én erre azt válaszolta: az erdélyi főparancsnokság jusson egyetértésre a bukovinai adminisztrációval, aszerint, hogy az a menekült, aki Bukovinában akar maradni, azt ott hagyják, a többieket pedig Erdélybe vissza kell küldeni. Az erdélyi főparancsnokság ezt a rendelkezést egészen méltánytalan módon értelmezte: a számukra szükséges minden székelyt visszatarthatnak, és csak a fölöslegesek maradhatnak Bukovinában. Ebben a felfogásban írt október 15-én Enzenbergnek. Figyelemreméltó, hogy Enzenberg ezt az egészen méltánytalan kérelmet kishitűen fogadta, és még ugyanazon a napon, október 26-án, amikor megkapta, részben október 27-én parancsot adott az alátartozó hatóságoknak (Beddaus, a szucsávai igazgatóság, a 2. oláh és a 2. kaszárnya ezred parancsnokság), hogy az Erdély felé elküldött menekülteket, Moldvából azonnal hozzák Szucsávára. Az a gyorsaság szinte megmagyarázhatatlan, amellyel Enzenberg reagált az erdélyi főparancsnokság kérelmére, az udvari haditanács összes parancsára (szeptember 1, október 1, október 13), amelyek október 26-ig a kezébe kerültek. Aztán 1784 november elsején érkezett meg von Preiss erdélyi főparancsnok október 22-re datált levele. Közölte ebben, hogy Beddaus kapitánynak parancsot adott arra, hogy a Moldvában található dezertőröket és emigránsokat 3 osztályba sorolja. Az erdélyi határőrvidék megszervezése?/ előtt kivándorolt határőrök, valamint a vidéki alattvalók Bukovinában maradhatnak vagy visszatérhetnek Erdélybe, ellenben mindazokat, akik a határőrség felállítása után vándoroltak ki és mindazokat, akik a határőrséghez újabban csatolt falvakból származnak, Moldvából közvetlenül, a gyímesi hágón keresztül, Erdélybe kell küldeni.
    A felkutatott magyar menekültek/dezertőrök újabb csoportja, 1784 november elején érkezett Szucsávába. 22 székelyhatárőr, 14 dezertőr a tábori és garnizon ezredekből és 8 erdélyi vidéki alattvaló. Itt megtudták, hogy a közben megérkezett parancs (október 27-i) szerint őket Erdélybe kell vinni, erre hatalmas elégedetlenség tört ki köztük. Röviddel azelőtt egy székelytől hallottak kedvezőtlen hít. Elmondta, hogy őt májusban átszállították Erdélybe, kénytelen volt a Moldvából magával hozott állatait és holmiját eladni. Mivel földet nem kapott, koldus lett, és szabadságlevéllel Moldvába visszatért, hogy valamerre szolgáljon. Nagy izgalom uralkodott el a megtévesztett magyarok között, miverl megtudták, hogy erős fedezet alatt Szucsávából Erdélybe kell továbbmenniük. Ezekből az emberekből nyílván nem maradt senki Bukovinában, mint ahogy már fent említettük, mert a később készült összeírásokban, ennek a transzportnak nincs szemmel látható nyoma.
    A második csoport november 8-án jött Szucsávába. Ez a csoport 33 családapából és 9 egyedülálló fiatalemberből állt. Ők tudták, hogy a nekik tett ígéret ellenére, Erdélybe kell menniük, azonban azt nem vállalták, hogy Csíkba visszamenjenek. A nekik járó, egy nap pihenés után, őket ugyanúgy óvintézkedések között továbbszállították Kapukodruluiba (Capu Codrului). Ott az első csoportot utolérték és november 9-én Enzenberg parancsa szerint besorozták őket Csak néhány fiatalembert küldtek Erdélybe, a többiek visszamentek Szucsávára.
    Aztán november 30-án érkezett Szucsávára egy további transzport, összesen 47 család. Ők azok közül valók, akikre Beddaus Jászvásáron, november 13-án datált levelében nyomatékosan felhívta a figyelmet, hogy ellenszenvvel viseltetnek hazájuk iránt, mégis nagyobbik részüket Erdélybe küldte, mert még nem érkezett meg Csernovicba az udvari haditanács november 27-i döntése. Csak a Szucsáván 1785 január 2-án elhelyezett transzportot kezelték e rendelkezés szerint. A három transzportból (november 8, november 30, január 2.) összesen 94 család vagy mintegy 400 lélek maradt vissza Bukovinában telepítésre. A nagyon pontos összeírás szerint magukkal hoztak 41 lovat, 7 csikót, 167 ökröt, 75 üszőt, 118 tehenet és 63 borjút, ezen kívül 82 szekeret és számos háztartási felszerelést. A menekültek közül többen 20, 30, sőt egyesek 40 éve megtelepedve, laktak Moldvában. Ezeknek a magyaroknak az odaköltözésével a bevándorlás nem zárult le; tovább tartott 1785-ben egész éven át és még tovább a következő években. 1785 augusztusában 27, novemberben 34 család jött Szucsávára, közülük mintegy 40 székely. 1786. január 12-én 27 székely család jött, május 3-án 32 család, majd később még 8 család.
    1783. november 24-től 1786. május 14-ig összesen „830 erdélyi menekültet (675 a határőr- és katona ezredekből, valamint 155 vidéki alattvaló) 474 asszonnyal és 983 gyerekkel (556 fiú és 427 leány) összesen 2287 főt szállítottak vissza Moldvából Bukovinába.” Azonban nem ismerjük pontosan, hányan maradtak közülük Bukovinában, és hányan költöztek vissza Erdélybe vagy Moldvába. Ehhez jött még az is, hogy Enzenberg szándékával szemben, később a katonaszökevényeket vissza kellett küldeni a csapattestükhöz.
Beddaus 1786 május 14-én átadta átfogó jelentését, amelyben részletesen referált és jelentett tevékenységéről, „hogy az egész előbb említett ügy lényegében befejeződött, már Moldva minden körzetét beutaztuk, az előhívott és megtalált dezertőröket elszállítottuk.” Ténylegesen nincs már több lényeges, ami történhetne.
    Az első bukovinai, magyar telep, amelyről jelentéseknek vagyunk birtokában, Hadikfalva vagy Hadikdorf volt. Enzenberg 1785 április 12-én azzal a sürgető kéréssel fordult Beck főigazgatóhoz, aki akkoriban vette át Bukovinában a kolostori javakat, hogy egyrészről 140 székelycsalád számára, akik már megérkeztek vagy még várunk, másrészről a „csak nemrég” megérkezett 50 moldvai családnak tűzzön ki területet, azaz ki kell tűzni két falut a székelyeknek, egy falut a moldvaiaknak. A székelyek számára az egyik telepítési helynek, mint ismeretes az ősi, nagyjából lakatlan Dornesti lett kinézve. Második helyként, Szeretnél lévő Balkócz (Balcauti) uradalom lett szemügyre véve. Utolsóként Laudonfalva, azaz Laudondorf lett kiszemelve, anélkül, hogy tudnánk, mikor történt ez. Ide már 1784 tavaszán rutének telepedtek le, amit - az 1785 április 13-én kibocsátott javaslat következtében - 52 moldvai családnak engedtek át. Kaindl szerint itt magyarok sohasem telepedtek le, azonban adataink szerint megfordultak ott, csak kevés ideig.
   Hadikfalván, az építkezés vezetésével, Nagy /Lajos/ számvevő, majd később Diwisch főhadnagy volt megbízva. De a magyarok a házakat maguk akarták megépíteni, így az építkezés nagyon lassan haladt előre, úgyhogy Hadikfalván 1785. szeptember elejére csak 35 ház készült el, azok is tető nélkül, tehát szemmel láthatóan csupán félkészen álltak a falak. A tartományi közigazgatás 1785. november 9-én kénytelen volt megbízni Diwisch főhadnagyot azzal, hogy „ellenkező esetben a lusta telepeseket erőszakkal ösztönözzék.” Erre a parancsra a székelyek kivándorlással fenyegetőztek, ám 1786 január végéig már legkevesebb 40 ház készült el. Csak ez év októberében fejeződött be az építkezés. Említésre érdemes, hogy Hadik gróf, mert a falu róla lett elnevezve, ablaküveget, ajtóvasalatokat és más ajándékokat adott. Istentiszteletet és iskolai oktatást 1786. január kezdetétől a községházán tartottak.
   De a viszonyok nem voltak szerencsések. 1786. március 2-án Mártonffy plébános kénytelen volt levélben fordulni a tartományi igazgatáshoz, ebben kifejti „hogy 18 hadikfalvi telepes kilátástalannak érzi magát, a létfenntartás miatti szükségből kénytelen alacsony áron ökreit eladni és 25 Gulden előleget szeretnének a jövendőbeli hozamra felvenni”. A kérés nem került meghallgatásra, mert az ilyesfajta, előre történő kifizetéseket, az udvari haditanács 1785. március 16-i leirata megtiltotta.
   Józseffalva megalakulásáról már kevesebb adat áll rendelkezésünkre. 1785 szeptember16-án, Mártonffy egy tudósításban tájékoztatja az udvari Haditanácsot, hogy már elkezdték Józseffalva megalapítását és ezt a falut 60 családnak szánják. Továbbá megjegyzi, hogy itt oláhok is letelepedtek, akik nyilvánvalóan visszahozott erdélyi alattvalók vagy vidékiek, ezért Enzenberg tervezi, hogy a magyar templom mellett, egy oláh templomot is építtet.
    A telep létesítésére vonatkozó terv 1785 júliusában született, és elsősorban 120 székely dezertőr számára. Helységük Szucsáva városától délre fekvő Vorniceni határban fekszik és a szlatinai kolostorhoz tartozik. A telket a kimpolung-i, vama-i és corlata-i hegyi parasztok használták, akik maguknak tavaszi vetésű terményeket termeltek, szénafüvet kaszáltak, és mint egyedüli hasznos dologból tizedet fizettek a kolostor részére. Ezt követően a telepeseknek a terület átengedéséért családonként 2 forint 30 krajcár járulékot kellett fizetniük a szlatinai kolostornak. 1785/86 telén lakosok a szomszédos falvakból - Dragoiestiből és Stupkából - megállapodott bérért, építéshez való faanyagot hozattak. Miután 1786 januárig csak egy ház készült el, 1786 márciusában jött 13 ács, köztük 7 Moldvából, hogy a házakat, istállókat és gazdasági épületeket felépítsék. A telepesek az építkezéshez, ugyanúgy, mint Hadikfalván, túl lomhán álltak hozzá, ezért minden eszközt meg kellet ragadni, hogy őket arra ösztönözzék, amint a tartományi adminisztráció mondta: belőlük jóravaló földműves váljék. Mivel a rendelkezésre álló földterület csak 30 családnak volt elegendő, Beck kerületi kapitány 1788. június 23-án egy csereüzlet során rábírta Ienachi Cantacusino moldvai bojárt, hogy a Józseffalvánál lévő Tolova uradalmáról (205 fálcsa 12 prazsina) lemondjon a vallási alap javára. A görög-keleti vallási alap ezt a területet haszonbérbe adta a telepeseknek 123 Gulden 52 krajcárért, amit leginkább legeltetésre használtak. Így aztán ez a terület a telepesek birtokába átkerült, ezért a falut jelenleg is Józseffalvának vagy Tolovának nevezik.
    1785 végén a tartományi adminisztráció úgy vélte, hogy egy újabb telep megalapítására kell gondolni. December 4-én az iránt érdeklődtek a fratóci gazdasági hivatalnál „vajon hol tudnának 40 család letelepedésére egy falut kijelölni.” Rövid idő múlva már az adminisztráció elő is állt, egy 50 családból álló telep tervével, Fratóctól keletre, a síkságon, ami a magyarok által lakott Hadikfalva és Istensegíts szomszédságában van. Mártonffy plébános 1786. február 20-i tudósításában az áll, hogy Andrásfalva néven, egy ötven család számára alkalmas telep megalakítása várható a közeljövőben. A tudósítás szerint a telepítési üggyel megbízott Diwisch főhadnagy 1786. február 26 és március 20 között elindította a székelyeket, akik eddig többségében Istensegítsen voltak elszállásolva. Február végén 27 család Fratócba költözött és márciusban kimérték a falut. Ezután áprilisban és májusban további 85 család követte őket. Minden házigazda kapott szabályos ház- és kerttelket fél hold kiterjedésben.
    A vetés megtörténte, valamint a kertek és a házhely kialakítása után, 1786 májusában megkezdődött a házépítés oly módon, mint Hadikfalván. Erre a célra márciustól, minden környező településen, ahol a szükséges mennyiség rendelkezésre állt, fizetés ellenében, építőfát vásároltak és a székelyek maguk, kézben vagy fogatolással hazaszállították. Pénzt Heinrich területi igazgató Szeretvásáron, számla ellenében biztosította.
    A száz ház asztalos munkája 1786. április 28-án 700 Guldenbe került, a dránica szegeket Erdélyben 1 forint 3 krajcárért (ezer darabonként) vásárolták. A telepesek sorsa láthatóan rosszul ment, ugyanis a fratóci igazgatóság 1787. január 13-án azt a feladatot kapta a körzeti hivataltól, hogy andrásfalvi székelyeknek, szükségből, adjanak a Fratócon tárolt csöves kukoricából 370 vékát, vékája 30 krajcár, vagy esetleg ledolgozhatják jövő nyáron ott, a magtár építésénél. Ennek ellenére 1787. júliusban 28 család kivándorolt, így aztán 1787. augusztusban csak 56 házigazda maradt. Ezek a megmaradt emberek, azonban a nekik juttatott földnek csak az egy nyolcadát művelték meg, így aztán Danss telepítési biztos azt javasolta, hogy a hadikfalvi telepesekkel egyesüljenek, és oda költözzenek át. Ezzel szemben az akkori jószágigazgató, Schaiblein, a magas költségek miatt amellett volt, hogy a székelyek inkább javítsák a házukat és optimizálják a földművelésüket.
    Nincs tudomásunk arról, hogy a zömében református magyarok mikor érkeztek Raráncsába. Már 1785. október 4-én Beddaus, arról tudósított, hogy van egy 30 kálvinista családból álló egy egész telepre való magyar, akik Bukovinába jőve, téli tartalékaikat már felemésztették. Valóban, 1786. májusban 40 család jött Szucsáva város felé, ahhoz legközelebb lévő szomszédos Skejában (Scheia) helyezkedtek el. Közben kitört a törökökkel a háború (1788-90). A vidék, mivel a Hotin erőd szomszédságában helyezkedett el, különösen veszélyeztetve volt. A reformátusok elhagyták a telkeiket majd Hadikfalvára, Istensegítsre és Andrásfalvára költöztek ideiglenesen. Elhagyott telkeiket moldvai visszavándorlók foglalták el, így a magyaroknak már nem volt lehetőségük oda visszatérni. A kolostor sem akarta őket visszafogadni.
   A Raráncsa faluból kénytelenül elvándoroltak nem akartak egymástól elválni, ezért újból kellett maguknak letelepülési helyet keresniük. Beck 1786. május 10-én azt javasolta, hogy ezeket oda küldhetnék, ahol ők egy saját községet képezhetnének, anélkül, hogy a vallásuk miatt „feltűnést és ellenszenvet” keltenének.

HONN 3


   A zuczkai intéző, Templ, 1786. október 22-én jelenti, hogy számukra a telkeket és az építőfát kiutalta. De még további 40 család telke megmaradt, így a tartományi adminisztráció megparancsolta a zuczkai gazdasági hivatalnak, hogy a további telepeseket is fogadja. Ennek ellenére a telepítés nem folytatódott.
    Egy értékes összeírás szerint 1786 elején Bukovinában 702 magyar családot illetve 2136 főt számoltak össze, éspedig Istensegítsen 276 családot vagy 817 lelket, Fogadjistenben 154 családot vagy 499 lelket, Hadikfalván 224 családot vagy 685 lelket, Józseffalván 48 családot vagy 135 lelket. Még számolnunk kell azokkal, akik januárban érkeztek és Andrásfalvára átköltöztek, akik májusban jelentek meg és a Raráncsára-ra küldött családok, összesen mintegy 70 háztartás vagy 200 lélek, ha a magyar családokra átlagosan csak három főt számolunk. Tehát Bukovinában 1786 közepén körülbelül 770 család vagy 3350 magyar volt.
    De már fent az is hangsúlyozva volt, hogy már ennek az évnek a közepén elkezdődött a magyarok kivándorlása. Így 1787 nyarán Andrásfalván 7, Hadikfalván 28, Józseffalván 16 ház üresen állt. Ezért gondolhattunk akkoriban arra, hogy az andrásfalviak egy része éppenséggel átköltözhetett Hadikfalvára.
   A magyarok majdnem száz évig nyugodtan éltek a tartományban és nagyobbik részüknek kielégítő jólétük volt, egy részük azonban ismét vándorbotot fogott kezébe.
   Az 1880-as év végén Bukovinában összesen 9887 magyar lakott. Nacionalista fondorlatok és magyar ügynökök rábírására 1883-ban több mint 1000 család vándorolt ki Bukovinából Magyarországra, ahol rájuk szörnyű csalódás várt. Emiatt mintegy 400 család vissza is tért. 1890-ben az összlétszám csak 8139 fő volt. Az 1880 – 1890 közötti mozgásról a következő táblázat ad pontos áttekintést:
Helység                     Létszám 1880-ban          Kivándoroltak 1883-ban        Visszajöttek              Létszám 1890-ben
Istensegíts                        2660                                             353                                  150                                2286
Fogadjisten                      270                                                 46                                     -                                    133
Hadikfalva                       3349                                             262                                  200                                3255
Józseffalva                       793                                                  61                                    30                                  561
Andrásfalva                    2468                                              336                                      -                                 1712
Összesen                          9887                                        c. 1000                              c. 400                                 8139

    Gondolhatnánk arra, hogy az a tragikus tapasztalat, amit a Bukovinából kivándorolt magyarokkal műveltek a telepítők és az akkori kormány, elégségesnek bizonyulhatott arra, hogy a hasonló csábításoknak ellenálljanak. Azonban senki sem tanult az esetből, mert sokkal nagyobb csalódásokban részesültek a bukovinai magyarok Babsán, Magyarnemegyén, Marosludason, Vicében, Sztrigyszentgyörgyön, Csernakaresztúron, Vajdahunyadon, a második dévai telepítéskor, stb. Az érdekes ebben csak az, hogy minden felelős közeg mosta kezeit, mint Pilátus.

Források:
1. https://hu.wikipedia.org/wiki/Hadik_András_(hadvezér)
2. Árus Csongor László: Szemelvények a moldvai szórványmisszió történetéből
http://www.parokia.hu/v/szemelvenyek-a-moldvai-szorvanymisszio-tortenetebol
3. R. F. Kaindl - Das Ansiedelungswesen in der Bukowina seit der Besitzergreifung durch Österreich, mit besonderer Berücksichtigung der Ansiedelung der Deutschen, mit Benützung der urkundlichen Materialien aus dem Nachlasse von F. A. Wickenhauser, Innsbruck, Verlag der Wagner’schen Universitats-buchhandlung, 1902, 244 - 248. old.
4. Földi István, Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 31. old
5. Nicolae Ciachir, Din istoria Bucovinei 1774-1944, Ed. didactica și pedagogica, R.A., Bucuresti, 1993.
6. Ion Drăgușanul. Povestea așezărilor Bucovinene, Editura Mușatinii, 2012, Suceava
7. Raráncsa - románul Rarancea vagy Redcăuți, ukránul Ridkivți, németül Rarancze vagy Ridkiwzi, helység Csernowitz mellett, kissé észekkeletre.

A bukovinai magyarság. Írta: Bálint Sándor

Publicat: Sâmbătă, 01 Februarie 2025 04:17 | Accesări: 318

                             A BUKOVINAI MAGYARSÁG írta: Bálint Sándor

    A BUKOVINAI magyarokkal az utóbbi időkben a magyar közvélemény különös szeretettel foglalkozott. Nemzeti jelentőségű cselekedet volt a hazatelepítésük. Most, amikor egy újonnan megjelent derekas monográfia (Sántha Alajos: Bukovinai magyarok. Kolozsvár, 1942.) nyomán próbáljuk a madéfalvi veszedelemtől a bácskai hazatérésig terjedő viszontagságos sorsukat megrajzolni, azokra a szertekallódó magyarokra gondolunk, akiknek még nem sikerült megtérniök a szentistváni hazába. A bontakozni kezdő orosz pánszlávizmus feltartóztatására Mária Terézia elhatározta a székely határőrség megszervezését. A székelység ősi gyepűvédő hivatásának felújításáról volt tehát szó. Sajnos, az üdvös, magyar szempontból annyira fontos szándék végrehajtása nem történt meg a kellő tapintattal, a székely nép érzékenységének és szerzett jogainak tiszteletben tartásával. Amíg Mária Terézia önkéntes jelentkezéssel akarta a keleti határőrvidéket kiépíteni, addig bizony a császári tisztek, főleg Buccow tábornok, túlbuzgóságukban az erőszakos toborzástól, a lakosságnak katonai elszállásolással való megterhelésétől sem riadtak vissza. Különösen Csíkban volt nagy az elkeseredés. Nagyarányú kivándorlás indul meg Moldvába, úgy, hogy már a hatóságok is félnek a vidék teljes elnéptelenedésétől. A nép ellenszegülése mit sem használ, sőt amikor egyszer mintegy ötezres tömeg verődik össze, hogy együttes tiltakozásának nagyobb foganatja legyen, a katonai hatóság a felvonulásban támadást szimatol és 1764 január 7-én Madéfalván 200 székely esik oktalan gyanakvásának áldozatául. A madéfalvi veszedelem, deákul SICVLICIDIVM (a betűknek számértéke 1764-et ad ki), egykori névtelen iskolamesterektől egészen Nyírő József ismeretes regényéig számos irodalmi feldolgozásra talált. Siskovics generális (Buccow utóda) könyörtelen katonai álláspontjának és a madéfalvi veszedelemnek fájdalmas következménye a csíki székelység kivándorlása. Már 1762-ben, amikor először kísérleteztek a határőrség felállításával, 300 család bujdosott ki Csíkból. Hiábavaló volt a határszélek megerősítése, a kivándorlás mind nagyobb méreteket kezdett ölteni. Ehhez hozzájárult a hivatalos vizsgálat eljárása is, amely mindenáron a székelységre akarta a vérfürdő ódiumát hárítani. Ez a körülmény újabb családokat késztetett menekülésre. A bizottság vizsgálatából egyébként kitűnt, hogy a székely ellenállás lelke a katolikus papságvolt, amelyről tudjuk, hogy milyen meghitt, patriarkális kapcsolat fűzte a hívekhez mindenkor. Különösen Zöld Péter csíkszentléleki, Beke István delnei, Némethy József csíkszentmihályi és Szász János csíksomlyai plébános buzdította a népet igazának védelmére. Zöld Péter volt a mozgalom lelke.
    Úgy látszik Bécsben sem helyeselték egészen a történteket, mert még 1764-ben Erdély katonai főparancsnokává a magyar Hadik Andrást, a legendáshírű hadvezért nevezte ki a királynő. Hadik Halmágyi István guberniumi titkár egykorú naplója szerint «a maga mansuetudójával, bölcsességével és egyenességével megoltá azt a nagy tüzet, amely Buccow alatt gerjedt vala és minden confusiókat, amennyire tőle lehetett, helyrehozott). Hadik közbenjárására Mária Terézia széleskörű amnesztiát hirdetett. Erre a Moldvába bujdosott székelységnek egy kis részét maga Zöld Péter vezérelte vissza az ősi szülőföldre, a többség azonban odakint maradt.
    Moldva, a régi Etelköz, valószínűleg már a vérszerződés óta — legalább részben — magyarlakta terület. (V. ö. Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Kolozsvár, 1941.) A most kibujdosott székelység egyfelől a Szereth-menti régi magyar falvakban húzódott meg, a többség azonban a Tatros, Tázló és Beszterce folyók mentén új falvakat (Pusztina, Sóskút, Belényes, Draló, Nagyszalánc, Kisszalánc, Szalanka, Sóstázló, Szamoska, Csügés stb.) alapított. A moldvai vajda, mint jó földműveseket, igen megbecsülte és nagy kedvezményekben részesítette őket. Hogy ez a székelység Románia civilizációjában nagy szerepet játszott, kétségtelen tény. Hadik szeretett volna minden székelyt visszatelepíteni, de nem sikerült, mert Moldvában jobban ment a soruk, mint otthon.
    Amikor 1774 őszén Bukovina osztrák örökös tartománnyá lett, a magyar Splényi Gábor katonai kormányzó azt tanácsolta a királynőnek, hogy a termékeny országrészt jó földművesekkel és iparosokkal kell benépesíteni. Splényi szemmel kísérte a moldvai bujdosókat és kapcsolatba lépett a székely származású Mártonffi Mór minorita baráttal, akit a Congregatio de Propaganda Fide a Moldvába szóródott magyarság lelki gondozásával bízott meg. A tárgyalások eredményeképpen Szamoska moldvai faluból Mártonffi vezetésével mintegy 100 család Bukovinába telepedett át. A dolog egyelőre ennyiben maradt. 1783-ban azonban II. József utasítja Hadik Andrást, aki ekkor már a legfelsőbb haditanács elnöke, hogy Bukovina benépesítését minden erővel szorgalmazni kell. Amikor Oroszország a Moldvába menekült orosz alattvalók kiadását követelte, mi is hasonló követeléssel léptünk föl, maga II. József a telepítés sikere érdekében teljes amnesztiát hirdetett. Közben Mártonffi népének jó sorsa a moldvai magyarság körében is ismeretessé vált.
    Maga Bukovina egyébként valamikor huzamosabb ideig tartozott magyar fennhatóság alá. Nagy Lajos missziós imperializmusa erre a vidékre is kiterjedt. Amikor 1774-ben főleg geopolitikai okokból a habsburgi monarchia birtokába került, a magyarságnak nagy szerep jutott: a tartományt magyar katonák szállják meg, első kormányzója Splényi Gábor magyar ember, első igazi telepesei szintén magyarok. 1776—77 folyamán a Mártonffi-vezette raj a Szucsáva partján megalapítja Istensegíts és Fogadjisten falukat. Az elnevezés jellemző szakrális hangulata Mártonffitól származik. Első dolguk volt, hogy Istennek hajlékot emeljenek, kápolnájuk a Szentháromság tiszteletére épült. 1784 végén újabb székely csoportok jönnek Moldvából. Hadik rendeletére minden családapa naponként 4, minden családanya naponként 3 és minden gyermek, naponként 2 krajcár segélyt kapjon addig, amíg rászorulnak. Azután külön segélyt kaptak házépítéshez és a gazdasági eszközök beszerzéséhez. 1785-ben Hadikfalva és Józseffalva, végül Andrásfalva születik meg. Józseffalva kivételével valamennyi a Szucsáva mentén, ahol jó ivóvizet, dús legelőt, termékeny földet talált ez a sokat hányt-vetett nép, amely alaprétegében székely, de Moldvába bujdosó, más vidékről származó magyarok is fölszívódtak benne.
    Mártonffi mint Istensegíts papja pasztorálja nemcsak a maga faluját, nemcsak a többi magyar községeket, hanem a Bukovinában állomásozó magyar katonaságot, sőt a környék lengyel és német lakosságát is. Mártonffi anyagi nyomorúságaikban, az új életkezdés nehézségeiben is nagy segítségére van híveinek, a legmagasabb hatóságoknál is eljár az érdekükben. Van ideje arra is, hogy iskolákat alapítson, amelyekben deákok (licentiátusok) oktatták a gyermekeket a legszükségesebb ismeretekre. Ezzel úttörő és példamutató tevékenységet fejtett ki Bukovina tanügyében is. Mártonffi apostoli buzgalmának köszönheti az egyetemes magyarság, hogy a bukovinai székelység nem kallódott el, mert a szellemi és gazdasági önellátás megalapozásával biztosította jövőjét, fennmaradását. Később is, jó ideig, magyar minoriták gondozták a híveket. Különösen kivált közülök Deák Orbán és Cseke Juvenál. Mártonffi és Cseke jeltelen sírban pihen az istensegítsi temetőben. Az úttörő magyar minorita misszió munkáját később a lembergi egyházmegye papjai folytatják, akik buzgó székely híveik kedvéért szívesen tanulnak meg magyarul. Andrásfalván a katolikusok közé reformátusok is telepedtek. Leghíresebb papjuk az érdemes Bíró Mózes volt. Jellemző Bíró izzó magyarságára, hogy Szent István király ünnepét hívei között meggyökereztette. A két felekezet egyébként mind mai napig békés egyetértésben él egymással.
    A bukovinai magyar katolikus kultúrmunka más területeken is gyümölcsözik. Mártonffi Mór irányításával magyar telepesek honosítják meg a szőlőtermelést. Az először szűrt borból Hadik Andrásnak is küldenek Bécsbe.
    Istensegíts mint elsőszülött, vezető szerepet élvezett a bukovinai faluk között. A második moldvai raj először Hadikfalvát alapítja meg. Mártonffi azon a helyen, ahová a templomot akarták építeni, ünnepélyes szentmisét mondott, prédikált, majd elénekelték a Te Deumot. Végül Enzenberg, az új kormányzó nevet adott a falunak. Mint látjuk, a sokfelől összeverődött bukovinai magyar telepes tömegek katolikus ihletésből fejlődtek élő, virágzó népközösséggé. A bukovinai magyarság száma a telepítés hivatalos befejezésekor (1786) 702 család, 2136 lélek volt.
    Az úrbéri teher, továbbá az 1831-i dúló kolera, az 1866-i szűk esztendő sem tudta a fejlődést megakadályozni. A múlt század folyamán többször fölmerült a hazatelepítés gondolata. A mozgalmat az Istensegítsből való LászlóMihály kezdeményezte. Országos bizottság (tagjai közt ott találjuk Jókait, Apponyit, Eötvös Károlyt, herceg Odeschalchi Artúrt, Szádeczky Lajost, Rákosi Jenőt stb.) intézi az ügyet. 1000 lelket akarnak egyelőre hazatelepíteni, a végén 4000-re emelkedik a számuk (1883). Az Alduna mentén három ma is virágzó, törhetetlen magyarságú falut népesítenek be, Hertelendifalvát, Sándoregyházát és Székelykevét. Ez a telepítés általában rosszul sikerült. A tervszerűtlenség, bürokratikus túltengés, nehéz természeti viszonyok a lakosok egy részét visszatérésre indították, nagyobb részük azonban meggyökeresedett. Egyéb bukovinai települések: Gyorok (1883), Déva (1888), Vajdahunyad (1892), Vice (1900), Magyarnemegye (1900), Marosludas (1905), Strigyszentgyörgy (1910), Csernakeresztúr (1910). A század elején Kanadában is alakult egy bukovinai telep, Székelyföld néven.
    Az 1883. évi nagy kirajzás után a nép zöme Bukovinában maradt. Katolikus vallásának, magyarságának megőrzésében, iskolaügyének fejlődésében nagy szerepe van a Szent László Társulatnak, amely magyar papokról, tanítókról, könyvekről gondoskodik és arra törekszik, hogy az értelmiség elsősorban magából a bukovinai népből kerüljön ki. A teljes hazatelepítésre folyton készülnek, de az ügy mindig elodázódik.
A világháborúban a bukovinai magyarság sokat szenved, majd a saint-germaini békekötés értelmében román alattvalóvá lesz. A magyar iskoláztatás lassan megszűnik, a nemzeti érzés ápolása a katolikus, illetőleg reformátusegyházra marad. Az erdélyi klérus dicséretes buzgósággal vesz részt Majláth Gusztáv püspökkel az élén a messzire szakadt magyar hívek lelki gondozásában. Mártonffi magvetése, a vallás patriarkális, de mindeneket betöltő szelleme most különösen tápláló gyümölcsöket terem. A hitéért, nyelvéért minden áldozatra kész bukovinai magyarság nem hagyja magát: a kertgazdálkodásból, szerezésből tisztességgel meg tud élni.
    1939 Áldozócsütörtökén hatalmas tűzvész pusztítja el Józseffalvát, amely az egész romániai magyarságot megmozdítja. Ettől fogva a bukovinai magyarság kérdése állandó napirenden van. Az orosz veszedelem idején, de főleg a második bécsi döntés után éppen a józseffalvi plébános, Németh Kálmán minden követ megmozgat, hogy a nemzet hazatelepítse őket. Ez 1941 tavaszán vált valóra, amikor is Bácskában jelöltek ki új lakóhelyet a számukra s ezzel megtértek a szentistváni haza egységébe.

• Katolikus Szemle 57. (1943) 9. szám / Tanulmányok / Bálint Sándor: A bukovinai magyarság

Bukovina megjelenése és virágzása, Mária Terézia kora 1772-1775. Daniel Werenka

Publicat: Marți, 11 Februarie 2025 03:36 | Accesări: 470

                                            Bukovina megjelenése és virágzása, Mária Terézia kora 1772-1775
                                                                              Daniel Werenka

    Werenka könyvéről Andrásfalvy Bertalan úr beszéde jutott eszembe: „…a múltról se tudunk mindent, úgy, ahogy annak rendje lenne…” Nagy igazat mondott, hiszen bizonyítottan egyoldalú a bukovinai magyarok történelme. A csak magyar szerzők műveinek feldolgozása vérszegénynek bizonyult, és erre akkor jövünk rá leginkább, ha más, idegen szerzőktől is olvasunk az említett korról vagy helyzetről. Ezért láttam szükségesnek, hogy a bukovinai románok által nemrég közölt Werenka mű lényegesebb részeit lefordítsam magyarra. S miért ne mondanám, űzött a kíváncsiság, hogy mikor említi meg a szerző, a dokumentumok alapján, Splényit vagy Hadikot, hiszen a magyar szerzők az összesen e kettőnek tulajdonítják Bukovina elfoglalását és a magyar telepek létrejöttét.
    Ha valaki kissé átnézte az osztrák-orosz-török viszonyokat 1770-1775 között, akkor magától meggyőződik, hogy az olyan állítás, mint „Splényi színtiszta magyar hadsereg élén vonul be Bukovinába” még párhuzamosnak sem mindható a megtörtént eseményekkel, és politikai szempontból is elképzelhetetlen volt. Az oroszok, bár sok és fontos győzelmet arattak a törökök ellen, és övéké volt Bukovina, most szembesülniük kellett egy belső lázadással, a törökök belügye is zavaros volt, és ezekben a zavaros vizekben halásztak az osztrákok.
   1774-ben Mária Terézia kancellárja, Kaunitz értesítette az isztambuli osztrák követet, Thugutot, hogy Ausztria eldöntötte Észak-Moldva elfoglalását, mivel ez stratégiai összekötő pont Erdély és az 1772-ben megszerzett Galícia között. Egyben azt a valótlan történelmi tényt is tudomására hozta, hogy Észak-Moldva valamikor a lengyel Pokucia része volt, így a terület a Habsburgokat illeti.
   Thugut buzgón munkálkodni kezdett, és rövidesen megküldte a költségvetést is Bécsbe: 10.312 piaszter Moruzi Konsztantin dragománnak, 3100 piaszter Tahor Agának, aki az új határt kellett kijelölje. Az orosz marsall, Rumjancev is kapott ajándékba 5000 aranydukátot és egy briliánsokkal díszített szelencét, mivel ő kellett beengedje az osztrák csapatokat Bukovinába még az 1775. május 7-én aláírt szerződést megelőzően, amelyben hivatalosan megerősítették Bukovina átadását az osztrákoknak. Kissé rugalmasabban úgy is kifejezhetnénk magunkat, hogy Bukovina megvásárlásra került még a szerződés aláírása előtt.
   Két huszárcsapat még 1774 májusban bevonult Moldvába. Mindenesetre ezek voltak az első osztrák csapatok, melyek a mai Bukovina földjén tért foglalni igyekeztek. .....E közben osztrák részről minden előkészületet megtettek a Moldvába való bevonulásra. Három lovasezred és öt gyalogzászlóalj báró Splényi Gábor vezérőrnagy alatt parancsot kapott, hogy később megállapítandó időben Galíciából az új határőrvonalra induljon. E csapatoknak a legszigorúbban meghagyták, hogy a bukovinai lakosság iránt barátságosan, az oroszok iránt udvariasan és szerényen viselkedjenek. Főhadiszállásul Csernovic jelöltetett ki.
   A királyi csapatok 1774 augusztus 31 -én a helyi körülményeket már jól ismerő Mieg őrnagy vezetése alatt Szniatynból, hol a főparancsnok tartózkodott, vonultak át a határon s még az nap Csernovic érkeztek. Szeptember 2-án Szeretet és Szucsávát, másnap a Moldva völgyében Kapukodruluit szállta meg. Minthogy minden fő őrségről néhány embert küldtek ki a fontosabb határpontokra, a Dnyesztertől a Moldva vizéig három nap alatt meg volt alakítva az őrvonal, mely szeptember derekán 400 emberből állt.
   Báró Ellrichshausen táborszernagy, Galícia parancsnoka, e közben a kérdéses területet csaknem egészen megszállotta. Október 24-én Splényi tábornok is Csernovicba érkezett. Összesen négy helyőrségi zászlóalj és egy huszárezred volt akkor Bukovinában. Novemberben még egy helyőrségi zászlóalj s egy második huszárezred érkezett oda. Elrichshausen e sereget minden eshetőségre elegendőnek találta. A császári sasok kitűzése is előbb megtörtént, mint várták, Rumjanzov beleegyezésével 1774 szeptember 16–19-én.
   Szájhagyományuk egy másik kijelentése, hogy „aki apáinkat behozta (Bukovinába), az magyar volt.” Ebben lehet valami igaz, hisz egyike azoknak, akik a moldvai magyarokat Bukovinába csalogatták az Mártonffy Mór szerzetes volt, azonban akkor már Bukovina osztrák volt, nincs köze a tartomány elfoglalását megelőző tárgyalásokhoz.

Karte des Bukowiner Kreises aparuta in Atlas der Königreiche Galizien und Lodomerien tiparit la Viena la 1786. Este parte dintr un atlas de 19 planse pentru 19 districte austriece din zona aceea. page 0001


   Bukovina elfoglalásának első hivatalos történetét Daniel Werenka írta meg. Munkája 1892-ben jelent meg az Archiv für österreichische Geschichte (Archivum az osztrák történelemhez), címe: Bukovina megjelenése és virágzása (Bukowinas entstehen und aufblühen. Maria Theresia zeit.
Munkája sohsem látott teljes magyar vagy román fordítást, bár sok történész használt fel belőle adatokat és megcsonkított információkat nacionalista célokból, ahol egyes népeket tömegeknek mutattak be, és nem közösségeknek (mint a bukovinai román történészek).
   Werenka érdeklődési köre szinte mindenre kiterjedt, ami a bukovinai elfoglalást illeti. Hiszen voltak előzetes puhatolózások és leveleződések osztrák részről az oroszok felé, de a lengyelekkel is tárgyaltak és végül a törökökkel is. Előszavában Werenka megköszöni a közbenjárók segítségét és segítőkészségét. És itt bizony sokan voltak: Arthur Graf von Bylandt-Rheidt hadügyminiszter, Eduard Graf von Taaffe miniszterelnök és belügyminiszter, Paul Freiherr von Gautsch kultúr- és nevelésügyi miniszter, a császári ház, az Udvar és az Állami Levéltár igazgatója, Alfred Ritter von Arneth, a belügyminisztérium osztályvezetője Rudolf Freiherr vom Breisky, a Hadilevéltár volt igazgatója Adolf Freiherr von Sacken marsall, a jelenkori igazgató Leander von Wetzer vezérkari ezredes, Rechberger von Rechkron ezredes, a térképarchivum igazgatója, a volt igazgató Carl Herradauer Edler von Heldenauer alezredes, stb.
   A bukovinai román történészek a múlt rendszerben úgy emlegették a terület elfoglalását, mint „Bukovina elrablása”, csak azt felejtették el feljegyezni, hogy akkor a terület már nem az övéké volt, hanem a törökök uralkodtak ott, amíg az oroszok be nem vonultak. Vagyis az osztrák bevonulás előtt az orosz volt az úr Bukovinában. Rumjancev orosz hadvezér, mivel barátság kötötte Barkó huszárezredeshez, megengedte neki, hogy 400 osztrák huszár élén bevonuljon Bukovinába, kitűzni a császári sasokat a Kordon szélére. Mellesleg Barkó egy időben mint önkéntes szolgált az orosz hadseregben.
   Ausztria nem tartott igényt Bukovinára, csak Lengyelország első feloszlatása után (1772). Galícia és Lodoméria elfoglalása után az osztrákoknak szükségük volt Bukovinára megvédeni az újonnan bekebelezett területeit úgy az oroszok és törökök ellen, mint Moldva ellen is, hiszen a törökök által uralt Moldva és a jövendő Bukovina között nem igen lehetett tudni, hogy merre van a határ. Politikai és katonai szempontból fontosnak mutatkozott Bukovina elfoglalása.
   Az osztrákok békésen szerették volna elfoglalni Bukovinát, de tudatában voltak annak, hogy a törökök jószántukból sose mondanak le a területről. Kaunitz tervei szerint a törököket „fait accompli” vagyis kész helyzet elé kell állítani, persze orosz segítséggel, akik akkor a jövendőbeli Bukovina területét uralták. Így nem kényszerültek tárgyalni a törökökkel. Próbálkozások Rumjancev gróf felé irányult, elnyerni ennek jóváhagyását Bukovina elfoglalására az oroszok visszavonulása után. Erre a volt önkéntes, Barkó lett kiszemelve, mivel az orosz szolgálata alatt – 1772-ben - elnyerte Rumjancev tiszteletét és barátságát.
   Miért is fordult Kaunitz Rumjancevhez, és nem az orosz udvarhoz? Saját bevallása szerint: „Hogy Oroszország ne kerüljön egy „impegno”-ba (kötelezettség) a Portával szemben, és elkerülni bizonyos és jogos panaszbeadványokat, tervünk végrehajtásában nem voltunk vigyázatlanok jogos kérelmünkben, és bizalmasan értesítettük az orosz hadvezért...”
Rumjancev késznek mutatkozott elfogadni Barkó javaslatát annak ellenére, hogy több orosz tábornok ellenezte a tervet. Mielőtt az oroszok 1774. májusban elhagyták volna Bukovinát megengedte, hogy két osztrák parancsnok jöjjön Bukovinába, kitűzni a császári sasokat rögtön az oroszok eltávozását követően.
   Minden arra mutat, hogy Bukovina elfoglalásának tervét Kaunitz dolgozta ki még Lengyelország első feloszlatása idején. A hozzá írt jelentésébe, 1773 elején, Thugut megjegyzi azok a térképek, amelyekre Kaunitz lapoz nem pontosak. Többek között ugyanazon területek különböző elnevezéseken szerepelnek, a határvonalak hozzávetőlegesek, és javasolja újra elkészíteni mindent, „világosan és megcáfolhatatlanul” bármennyire is nehéznek ígérkezik, hogy a Porta bármelyik tisztviselője, aki a tárgyalásokon részt vesz, még akkor is megértse miről van szó, ha nincsen alapos földrajzi ismeretei.”
   Thugut figyelmeztetett, mielőtt komolyabb tárgyalásokba kezdtek volna a Portával, hogy az oroszokkal az egyezség nagyon gyenge alapokon áll, ez alkalmat adhat Muhzun Oglu-nak, hogy veszélyes terveit az osztrákok iránt gyakorlatba ültesse át, és mindent az oroszoknak ajánljon fel, egy tartósabb béke megszerzésére. Ezek voltak az kiinduló pontok a diplomáciai tárgyalások megkezdésére, Bukovina megszerzésének érdekében. Azonban csak tárgyalásokkal Ausztria semmit sem ért volna el, ha katonai szempontból nem állnak neki terveiknek.
   Az osztrákok csapatokat gyűjtöttek össze az eljövendő határ közelében. Szokásuk szerint tiszteket küldtek előre a terepet feltérképezni, jelen esetben a Galíciában állomásozó tiszteket. Köztük volt Seeger ezredes is, aki Lengyelország első feloszlatása előtt a Galíciát elfoglaló osztrák csapatok élén állt (1769) és feltérképezte a császári sasok által határolt új területet. Utólag őt Varsóba küldték, ahol sokáig elidőzött olyan dokumentumok felkeresésével, amelyek igazolnák a Moldva és Bukovina közötti határ jogosultságát. A Bukovinát feltérképező tisztek az ő parancsnoksága alatt voltak. A hozzá legközelebb álló, de kiváló szakember is Friedrich von Mieg százados volt, akinek Bukovinában ugyanolyan szerep jutott, mint Seegernek Galíciában.
   1773 elején a Steinbacher őrnagy alárendelt tisztjei – az igazgató Seeger volt – utasítást kaptak a Moldvának Pokuciához eső részének feltérképezésére. A terület a Dnyeszter és Cseremos közötti részt foglalta magéba, és a következő képpen osztották fel maguk között: a Dnyeszte és a Prut folyók között Mieg százados, a Sniatyn – Kuty vidéket Kuzendorff százados, Kuty és a hármas határ között Harbach százados. Mivel Kuzendorff megbetegedett és korházi kezelésre szorul, a helyét, a késedelmek kiküszöbölés miatt, Mieg vette át. Azonban az említett okok miatt csak 1773 szeptember 17-én sikerül Bukovina általános térképét elkészítenie. Felhívta a figyelmet a bukovinai terület katonai és politikai előnyeire és javasolta a galíciai és bukovinai határ megnyitását Moldváig.
   A térkép nem készült el részletesen 1773-ban, a kedvezőtlen időjárás és az egyik feltérképező tiszt megbetegedése miatt. Azonban Mieg tudatában volt annak, hogy miként lehet a szünetet az osztrákok javára kihasználni. A határmenti és közbecsülésnek örvendő lakosokat kikérdezte, hogy az általa talált természetes határ valamikor nem képezett-e valós határt Lengyelország és Moldva között? Ezt szóban többen bizonygatták, sőt az egyik nemes, Striska, egy 17. századi adománylevelet is átadott neki, ahol a határ meg van jelölve. Ezt abban az esetben tette, ha Mieg nem adja ki nevét az oroszoknak vagy a törököknek.
   Örvendve a váratlan felfedezésnek, Mieg egy második jelentést küldött feljebbvalóinak, amely tartalmazta felfedezése elemzését és az adománylevelet. Az adománylevél szerint Holubowski Stefánt megerősítették a Piedacus falu feletti tulajdonjogában 1691. december 20-án, a Szobieszky János lengyel királynak tett szolgálataiért. Kétségtelenül az adománylevél nagy értéket képezett Kaunitz számára, hasznosnak bizonyul tervei megvalósításában.
   A jelentések következtében Mieg és Seeger császári elismerésben részesültek. Amig Mieg a bukovinai helyzettel ismerkedett, addig Seeger Varsóban a történelmi dokumentumok után kutatott, bebizonyítani Mieg feltételezéseit a határra vonatkozóan. Első jelentésében Seeger bizonyítani akarta, hogy a Mieg által talált természetes határ valamikor Pokucia régi határa volt. Két hónapon belül egy másik, de hosszabb jelentét küldött Bécsbe, amely a lengyelek jogosságát bizonyítják Moldva annak a részére, amelyre az osztrákok szemet vetettek.
   A jelentéseket számba véve kétségtelen, hogy az egykori Bukovina mindig vita tárgyát képezte Lengyelország és Moldva között. Ez nemcsak a lengyeleknek tulajdonítható, hanem Moldva vajdáinak is, akik sokszor igényeltek lengyel segítségét hatalmuk megerősítésére.
   Seeger két utolsó jelentését összehasonlítva észrevehető, hogy az elsőben történelmi bizonyítékokat hoz fel a Moldva és Bukovina közötti természetes határ megerősítésére, míg a másodikban Magyarország jogosságát bizonyítja a két román fejedelemségre. A második jelentés szerint Lengyelországnak nincs joga Moldvára vagy Bukovinára, bár a történelem során többször uralta a vidéket, de sohasem volt képes több ideig megtartani őket. A Mieg és Seeger által felhozott bizonyítékok szerint, amikor a törökök elfoglalták Moldvát könnyen kirobbanhatott volna egy háború, ha Magyarország jogosságát fejezi ki a két román fejedelemségre. Ezért Kaunitz elkerülte Magyarország jogát említeni Moldvára és csak Lengyelország jogát fejezte ki Bukovinára, amely jelen pillanatban inkább megfelelt a helyzetnek.
   Amíg Mieg és Seeger az osztrák érdekekért aktív diplomáciai tevékenységet fejtett ki, addig Barkó is jeleskedett az oroszok által elfoglalt területen. Behatóan tanulmányozta az 1773-as orosz-török kampány lezajlását, majd fontos jelentéseket küldött a bécsi Hadügyminiszériumnak, amelyekben a talaj- és altalaji gazdagságokat hozta előtérbe. A Barko jelentései előtt Mária Terézia még nem tartott igényt a román fejedelemségekre. De miután az orosz tábornok elküldte Barkónak az 1773-as kampány feljegyzéseit, nézete a keleti területekre gyökeresen megváltozott. Azonban semmit sem lehetett kezdeményezni, az orosz-török háború befejezéséig.
   Az 1774-es év elején több minden zajlott le az orosz táborban. Serbatov herceg Jászvásárba ment átvenni az orosz hadsereg parancsnokságát. Obreskov miniszter Románvásárba utazott a béke gyorsabb megkötése érdekében, amely segített volna Rumjancev tárgyalásait. Az oroszoknak szükségük volt a béke elérésére, mivel a háború alatt nagy veszteségeik voltak és ezeket nem lehetett pótolni. Kitört a Pugacsov vezette fölkelés, és több dandár csatlakozott hozzá. Mindezt tetézte, hogy Pugacsov Kazanyban győzedelmeskedett a cári orosz tábornok, Bibikov hadserege felett, mire Oroszország kénytelen volt újabb csapatokat küldeni-elvonni a felkelés leverésére. Moldvában és Oláhországban az oroszoknak 108.000 katonájuk volt összesen 1774-ben.
   Az osztrákok sem tétlenkedtek, II. József parancsára már készítették a Pokucia határát jelző császári sasokat az új határra vinni, az orosz kivonulás után. Mária Terézia pedig írt Siskovicsnak, hogy behatóbban tanulmányozza a Moldva és Erdély közötti Kárpátok vonulatának összetételét.
Közben igyekeztek befejezni 1774-ben Bukovina feltérképezését. A munka leállt januárban a pestisjárvány miatt.
   A parancsokat és a viselkedésre vonatkozó szabályokat elküldték Miegnek a feljebbvalói, amikor ez értesítette őket arról, hogy az oroszok készülődnek kivonulni Bukovinából. Számítottak arra, hogy kisebb csapatokat küldjenek előre Bukovinába, miután II. József császár is jóváhagyta a tervet. Azonban a császár figyelmeztette őket, hogy igyekezzenek kerülni az orosz csapatokat, mert ez könnyen megakadályozhatja Bukovina elfoglalását. Főleg az volt meghagyogatva, hogy a császári sasokat ne mutogassák csak abban az esetben, miután az oroszok kivonultak, hogy az elfoglalásnak ne legyen kihívó jellege. A bevonuló csapatok ellenőrzésére maga Galícia katonai kormányzója – Ellrichshausen – is Moldvába utazott, és hosszú jelentést küldött az eseményekről. Azonban csak akkor lehetett volna Bukovina elfoglalását véghezvinni, ha a háborúnak szerencsés kimenetele lesz az oroszokra nézve. Ha az oroszok győznek, akkor Ausztria remélheti Bukovina elfoglalását, ha nem, akkor hiába voltak Kaunitznak a készülődései és tervei. Minden a csatatéri eseményektől függött.
   Rumjancev belefogott egy végleges eredmény elérésébe. Elindul Jászvásárból, mozgósította csapatait és elrendelte a törökök megtámadását. Az oroszok átkeltek a Dunán ennek torkolatánál és véres harcokban legyőzték a törököket a sumeni és várnai csatákban, igyekezvén a törököket rávenni egy béke megkötésére.
   Minél inkább tanulmányozzuk az eseményeket, annál inkább kitűnik azoknak a személyeknek a tevékenysége, akikre a feladatot – Bukovina elfoglalását – rábízták. Ellrichshausen hosszú jelentésket küldött Bukovináról. A Mieg által talált új határt, Moldva s Bukovina között a Csernovic-Hotin vonalon, és amelyet Seeger is bizonyított, Ellrichshausen elemezte, és jónak találva, beleegyezését adta.
   Abban az időben Bukovina lakossága inkább a szarvasmarha állomány tenyésztésével foglalkozott, és eleinte a fűben gazdag vidékeket ménesek létrehozására javasolták. Radóc vidéke különösen alkalmas volt erre, és nemsokára létrehoztak egy lóneveldét. Ennek történetét 1774-től lehet tanulmányozni. Az osztrákok javasolták néhány üveggyár létrehozást is, ami később meg is történt.
   Bukovina uralása annyira jelentős volt katonai szempontból is, hogy erre Mieg és Ellrichshausen többször is felhívta a bécsi udvar figyelmét.
A kücsük-kajnardzsi béke megkötésének ideje alatt Mieg tovább folytatta a feltérképezést az új bukovinai-moldvai határ mentén. Ellrichshausen sürgette a munka befejezését, és nemsokára Mieget Csernovicba küldte az oroszok kifigyelésére.
   Kétségtelen, hogy Bukovina megszerzésében a legnehezebb dolga Thugut bárónak volt, aki akkoriban az osztrák nagykövet volt a Portánál. Tőle függött a Portával való tárgyalás megkezdése. 1773. februárban kérelmezett Kaunitztól Modlvának egy jó térképét. Ebben vonatkozik Enzenberg egy jelentésében levő rajzra, aki akkoriban a II. oláh határőrezred parancsnoka volt Erdélyben, ahol a Pokucia és Erdély közötti útvonalat tüntette fel, Moldván keresztül. Eleinte Thugut csak a két nagyhatalom közötti kapcsolatok fenntartására igyekezett, kiküszöbölve azokat a külső tényezőket, amelyek befolyásolhatták volna a Portával való egyezséget Moldva bizonyos részének megszerzésében. Miután rájött arra, hogy békés úton a törökökkel semmit sem ér el úgy döntött, hogy könnyebb egy már elfoglalt területet megszerezni, mint azt békésen elnyerni. Ebben Barco is támogatta.
   Három hónappal a béke megkötése előtt, 1774. májusban, Rumjancev már megengedte bizonyos osztrák alakulatoknak, hogy a csernovici körzetbe hatoljanak egészen a Csernovic-Hotin erdő közelében, persze azzal a feltétellel, hogy semmiben sem akadályozzák az orosz csapatok kivonulását. Barkó volt az, akit Rumjancev először beengedett az osztrák csapatok élén, aki feltehetőleg az első volt az osztrákok közül, aki értesült a kücsük-kajnardzsi béke megkötéséről, bár valószínűleg a részleteket nem ismerte. Sok ideig a békekötési feltételek titokban voltak, és csak szeptemberben került sor bizonyos részletek kiszivárgására. A hónap első felében Barkó Jászvásárból Bécsbe küldte a békekötés főbb pontjait, míg Lobkowitz Szentpétervárról csak a hónap végén küldött jelentést: „elolvastam a békekötés főbb pontjait, amelyeket Panin gróf és orosz miniszter mutatott meg csak olvasásra, de nem sikerült egy másolatot is megszereznem.”
   Barkó egy utóbbi jelentéséből a bécsi Hadügyminisztériumnak azt is megtudhatjuk, hogy mikorra ígérték meg az oroszok a kivonulást a két oláh fejedelemségből. Oláhországot a béke megkötése után két hónappal. Moldvát pedig öt hónap után kellett volna kiüresítsék. A kedvezőtlen időjárás miatt 1775. januárban Moldvát gyakorlatilag egy hónappal a megígért határidő után ürítették ki, amikor Bukovinát már gyakorlatilag az osztrákok uralták.
   Mieg Szucsávára utazott megismerni az emberek és a fontosabb személyek viszonyulását a békekötéshez. Később Jászvásárba utazott, ahol találkozott Barkóval és az orosz tisztekkel, majd minderről jelentést küldött Ellrichshausennek. A bojárok és a lakosság eléggé levert állapotban volt, mivel semmi jóra nem számítottak egy ilyen gyorsan kialkudott békéről. Az ország teljesen le volt szegényedve. Mieg két nagy utat járt be, először Szucsáva ls Jászvásár között, majd Szucsáva és Sznyatin között. Nagyon kevés orosz csapatot talált, Runmjancevnek köszönhetően, és így az osztrákok lassan vonulhattak befelé Bukovinába. A szándékot II. József császár is jóváhagyta, megbízta Mieget, hogy ajándékot vigyen Rumjancevnek Jászvásárba, adja át egyelőre Barkónak. A Splényi és Kiss dandár készen állt bevonulni Bukovinába, de vártak Rumjancev jóváhagyására.
   Rövidesen Barkó jelentette Foksányból, hogy Rumjancev jóváhagyta az új határ elfoglalását, és kivonulása után már rögtön ki lehet tűzni a kétfejű sasokat. Továbbá megírta, hogy Rumjancev megbetegedett, és az orosz hadsereg parancsnokságát Soltikow gróf vette át, aki Rumjancev ellenfele volt.
   Egy 1777-ből származó listán, ahol a köztisztviselők nevei szerepelnek, 1774 szeptember 1-től már úgy van Splényi beírva, mint Bukovina kormányzója, csernovici székhellyel. Ebből következik, hogy az orosz hadseregben fellépett parancsnok cserének nem sok befolyása volt a helyzetre. Rumjancev jóváhagyása után az osztrák csapatok már bevonultak Bukovinába, illetve Csernovicba, 1774. augusztus 31-én. Azonban Csernovicban már májustól egy huszárdandár állomásozott.
   Ellrichshausen jelentése szerint Kiss tábornok Splényi előtt érkezett Bukovinába Prvodoreknél (a kéziratban Prudek) lépve át a határt, ahol a Stain regiment állomásozott.
   Az osztrák csapatok dandárai megkezdték az elővonulásukat Bukovina elfoglalására: a Thürheim, Siskowitz, Nugent, Brinken, Stain, Hadik és Barkó huszárok, a Türök Hussar és Wuerttemberg dragonyosok a határokhoz közeledtek. Az első három Barkó gyalogos és huszárregiment a jobbszárnyon helyezkedett el, a két Hadik huszárregiment a balszárnyon, arccal Moldva felé. A főbb stratégiai pontokra nagyobb erőket helyeztek ki, a kevésbé fontosakra kisebb alakulatokat, és ez Ellrichshausen jelentéséből is kitűnik. A csapatoknak felhívták figyelmüket arra, hogy a lakosság majd barátságosan fogadja őket, és az oroszokkal is finoman kell bánni.
   A Prut két oldalán fekvő csapatok közötti kapcsolat érdekében parancsot adtak egy csónakhidat létrehozni a folyón át. Azonban ez nem ment könnyen, és 1775-ig csak egy függőhidat építettek. Az említetett dátumig a Horacea kolostor melletti kompot használták átkelésre. Azonban ez nem felett meg egy nagyobb forgalomnak, és nem is működött mindig az időjárás miatt. Azonban mindezt kiküszöbölte az 1777-ben épített híd.
   A foganasított intézkedések ellenére, a Bukovinába érkezett csaptok még nem voltak annyira erősek, hogy egy esetleges veszély esetén megvédjék, ezért lassan újabb csapatok érkeztek. Csak október 24-én jelentette Ellrichshausen Hadiknak, hogy a katonai intézkedések 25-re fejeződnek be. Ezek után nekifogtak a császári sasokat kitűzni az oroszok távozása előtt, mert a törökök már értesültek az osztrákok meneteléséről, ami a helyzetet megnehezítette volna. A császári sasokat november 19-én tűzték ki, annak ellenére, hogy az orosztok csak 1775 januárban vonultak vissza.
   Azonban az osztrák csapatok elhelyezése több nehézséggel találta magát szembe, ezért II. József császár a következő rendeletet adta ki: „A zászlóaljakat nem kellene az ősz végén és télen még kevésbé kalibákba elszállásolni, hanem a legközelebbi falvakba. A csaptok ellátásban részesülnek, hogy a lakosokat ne terheljék az élelem és elszállásolás miatt, bár Bukovinában alig néhány valamirevaló épület létezik.”
   Az intézkedés következtében a lakosok megkedvelték az osztrákokat, ellentétben az oroszokkal, akik kegyetlenül kihasználták őket és tartalékaikat. Csak Moldva területén, az oroszok 13.484 szekeret foglaltak le különböző szállításokra. Csernovic körzete 1.500 szekeret, Szucsáva pedig 2.000 szekeret kellett beszolgáltasson. A békekötés után, az elmenekült lakosok egy része kezdett visszaszállingózni.
   Azonban az osztrákok bevonulása Bukovinába, bár még az orosz csaptok nem vonultak vissza, és a főbb stratégiai pontok elfoglalása részükről nem maradhatott sokáig titokban. Erről legelőbb a jászvásári Diván szerzett hírt, és rögtön értesítette a szilisztrai pasát, ahonnan az üzenetet továbbították Konstantinápolyba. A jászvásári Diván két bojárt is küldött Csernovicba, hogy a Kordon parancsnokának három kérést tegyen fel. Mieg őrnagyot Barkó már előre értesítette ezek érkezéséről, aki olyan válaszokat adott, amelyek a két bojárt kielégítették. A Diván képviselőjének, Beldiman George-nak elmondta, hogy az invázió Őfelsége óhajára történt, megvédeni a határokat a rablásoktól és prédálásoktól. A császári sasok pedig kataszteri pontokat jelölnek. Úgy nézett ki, hogy Beldiman és Sturza bojárokat a válsz kielégítette.
   A moldvai Diván azonban komolyan kezelte a problémát. Értesítette a szilisztrai pasát Bukovina elfoglalásáról, aki Rumjancev képviselőjéhez, Repnin-hez fordult, megkérdezni, hogy a közlemények valósak-e? Úgy néz ki, hogy Repnin semmit sem tudott az osztrákok szándékáról és csak Rumjancev nevében intézkedett, aki azonban lábadozott és nem tárgyalt a Portával.
   Amikor a Porta tudomást szerzett az osztrákok bukovinai bevonulásáról, barkónak nehéznek bizonyult a bécsi udvar terveit eltitkolni. Eldöntötte, hogy a jászvásári Divánnak bemutatja az osztrákok terveit, egyben a szomszédos hatalmak figyelmét is felvonni a csapatmozgásokra. A Mieg lépései sem tűntek veszélytelennek, mivel nemcsak a törökökkel, hanem az oroszokkal is összeütközésbe került volna. A törökök kívánták volna az oroszok által elhagyott területet elfoglalni, az oroszok pedig még nem vonultak ki Bukovinából. Az utóbbiak követeltek több ezer szekeret és 26.000 tallért a bukovinai területről.
   A következő lépés lett volna rögtön elfoglalni Bukovinát az orosz kivonulás után. A jelentések szerint, Erdéllyel már létrejött a kapcsolat, és csak a császári sasok kitűzését halasztották el addig, amíg Rumjancev visszatér Jászvásárból. Tulajdonképpen már 1774 október 24-én a Bukovina-Moldva határ már osztrák felügyelet alatt volt.
   Rumjancev betegsége három hónapot tartott és több esemény is befolyásolta ezt. Egyik a török nagyvezér halála volt, akivel a kücsük-kajnardzsi békét megkötötte. Félő volt, hogy a békefeltételek nem lesznek betartva, netán visszarendelik Oroszországba betegsége miatt. Azonban Szolimán pasa nagyvezér levele megnyugtatta, ami a kötött békét illeti. Eldöntötték, hogy az orosz csapatok két hónap alatt ürítsék ki Oláhországot, és öt hónap alatt Moldvát.
   Az osztrákok Rumjancev betegsége miatt nagy bizonytalanságban voltak, hiszen az orosz parancsnokság előbb Soltikov, majd Repnin keézbe került, aki nyílt ellensége volt Rumjancevnek és az osztrákoknak. Azonban nemsokára Repnin is beteg lett, így az oroszok legmagasabb rangú parancsnoka a két fejedelemségben Tutolmin ezredes kezébe került. Ekkor közölték az osztrákok a Bukovinát illető szándékukat a Divánnal és Tutolminnal.
   Foksányból Rumjancevet Barladra szállították, onnan pedig Jászvásárba. Innen levelet intézett Mária Terézia császárnőhöz, és Barkó is írt Ellrichshausennek Rumjancev állapotáról. Egy ideig még Barladon kell maradjon, de megengedte az osztrák sasok kitűzését, amely akció november 19-én ért véget. Ennek következtében 1774. november 12-e számít annak a dátumnak, amikor az osztrákok befejezték előkészületeiket Bukovina elfoglalására, és ez történelmünkben fontos jelentőséggel bír.
    December elején Rumjancev egészségi állapota jobbra fordult. Barkó jelentést küldött Jászvásárból, amelyben december 11 vagy 12-re jósolta meg Rumjancev távozását a városból. Azonban az elmenés még váratott magára másfél hónapot, és csak 1775. január 14-én érkezett meg az orosz tábornok Mahiljevbe. Az orosz hadsereg visszavonulását a tábornok betegsége is elódázta, másfelől csak a jászvásári korházban 2363 sebesült katonát ápoltak.
   Közben egy kisebb török csapat (480 fő) 10 ágyúval felszerelve Hotin előtt 8 kilométerrel ütött tábort. Thugut az alkalmat arra szerette volna felhasználni, hogy kérje általuk Bukovina önkéntes átadását. Előzőleg tárgyalások folytak Testa diplomata által a Portával. Testa meghívta Reis effendit egy megbeszélésre február 1-én, ahol Kostaki Moruzi is részt vett. Thugut kifejtette a török követnek, hogy a padisahhal szembeni őszinte tisztelete miatt ő már előre tudatta Ausztria jogos követeléseit és azokat a minimumra csökkentette le. Ausztria csak a már elfoglalt területre tartott igényt, ez neki létfontosságú volt a Galícia és Erdély közötti kapcsolatára. Ennek érdekében egy közös bizottság létrehozását javasolta, amely feladata lett volna az új határ meghúzása Erdély és az oláh fejedelemség között. Megvitatták az orsovai problémát is, ahol az osztrák kifejtette, hogy előnyös lenne a törököknek az osztrák tulajdont megkapni, a nándorfehérvári békekötés értelmében.
   A tárgyalás végén arra következtettek, hogy Reis effendi jelentést kell tegyen a szultánnak és miniszterének, mialatt Thugut megfogalmazza kéréseit a Porta iránt, ami Bukovina átadását illeti. Thugut a tárgyalások eredményeiről értesítette Kaunitzot is, abban a reményében, hogy Reis effendi nem fogja ellenezni Ausztria kérelmeit.
   Eközben Ghika, Moldva fejedelme, Bukovina egy új térképét és jelentését küldte a Portának, azzal a megjegyzéssel, hogy ha mégis Moldva egy része osztrák kézbe kerül, akkor sem kellene az általuk jelenleg elfoglalt egész részt átadni.
   Látva azt, hogy a Porta hajlik Bukovina átadására, Kaunitz bővebb utasításokat küldött Thugutnak, az új, Bukovina–Moldva határra vonatkozólag. Thugut válaszában kijelentette, hogy veszélyes lenne a jelen helyzetben a törököket új határvonal elfogadására rávenni. Szerinte meg kell várni a törökök válaszát az utolsó javaslatra. A hírek szerint van esély Bukovina elfoglalására, de nem a benyújtott javaslat szerint. Riso értesítette arról, hogy Ghika térképet és jelentést küldött a Portának, különösen a Prut-Szeret folyók közötti részről és a Szeret-Moldva vidékről, amelyet az osztrákok nemrég foglaltak el, de amely jog szerint Moldva földje. Erről a Porta nem értesítette Thugutot.
   A tény, hogy Ghika egy emlékeztetőt küldött a Portának, amely részletesen leírja az új határt azt bizonyítja, hogy Barkó tévedett, amikor az osztrák hadügyminiszternek azt jelentette, hogy a moldvaiaknak nincs fogalmuk arról, hova vannak a császári sasok kitűzve.
   Ha a tárgyalások csak helyben és az érintett felekkel zajlanak le, akkor ezek kimenetele előre látható lett volna. Azonban a francia nagykövet közbelépett Moldva javára, így a helyezet nehezebb és bonyolultabb lett. Amikor De Priest francia követ Thuguttal beszélt megjegyezte, hogy a Portát nagy ingerelte Ausztria viselkedése. Szerinte Thugut valamilyen cserét ajánlhatott volna fel, mondta De Priest, azonban ez hallani sem akart semmilyen cseréről. Sőt igyekezett meggyőzni a francia követet, hogy a Porta jobban tenné, ha önként lemondana Bukovináról.
   Thugut minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy a török Dragomán jóindulatát elnyerje, akinek még magánúton is ígéreteket tett, amelyeket Kaunitz is elfogadott, mivel a jelen helyzetben hasznosnak látta.
   Kaunitz értesítette Thugutot, hogy a moldvai Diván Jászvásárból egy formális óvást küldött Oroszországnak, amelyben kérelmezi Oroszország védelmét az osztrákok Bukovinai igényével szemben. Az oroszok gyorsan válaszoltak, kijelentve, hogy jelen pillanatban Moldva török uralom alatt van, és nem szólhat bele a törökök belügyeibe. Mindezek ellenére Kaunitz intette Thugutot arra tényre, hogy az oroszok és poroszok ármánykodnak folytonosan Ausztria ellen, a jelen helyzetben azonban ezek nem befolyásolják a tényeket.
   Úgy nézett ki, hogy Ghika viselkedése zavarba hozta Kaunitzot. Azonban ő azzal vigasztalta magát, hogy ha a dolgok mindig ilyen egyszerűen és olcsón lennének megoldhatók, akkor ő mindent elérhet Ghika barátsága nélkül is.
   A Porta még tartozott egy válasszal a Thugut által benyújtott memorándumra. Miniszteri tanács jött létre a törököknél ennek megbeszélésére, de nem jutottak eredményre. Thugut később megtudta, hogy a lemondás Bukovináról volt a fő téma. A tárgyaláson résztvevők egy barátságos megegyezés javára voltak Ausztriával. Thugut bizalommal tekintett a jövőre, azonban ezt befelhőzte Ghika újabb levele a Portának. Ebben az osztrákok újabb moldvai előnyomulását mutatta be, Szlatina és Erdély között, a Szeret folyó és Szucsáva között és a Szamoson, amely szerinte Moldva része. Egy újabb térképet is csatolt a jelentéshez.
   A moldvai bojárok rávették a fejedelmet, hogy egy nagy követséget menesszen a szultánhoz, bepanaszolni az osztrákokat. Állítólag Ghika késleltette a követség elküldését, mivel egy különös szimpátiája volt az osztrákok iránt.
   Thugut nyíltan kiállt Riso ellen, és felszólította, hogy mondjon le az olyan akciókról és tárgyalásokról, amelyek nem az osztrákok javára szolgálnak. Riso védekezett, hogy ő az osztrák érdekeket védi, de nem bízik abban, hogy a törökök beleegyeznének valaha észak-Moldva elvesztésébe és az új, az osztrákok által kijelölt határba.
   A Thuguthoz érkezett hírek eléggé nyugtalanítóak voltak, tudomására jutott, hogy a moldvaiak most a cár protekciójáért folyamodna.
   Kaunitz a bukovinai ügyet egy kölcsönös cserével szerette volna elintézni és mind határigazítást, hogy a Porta ne képzelje azt az osztrákoknak tett engedményről, hogy ez egy jövendőbeli koalíció alapja lesz. Ha a jelen helyzetben nem lehetséges egy hivatalos elismerés a bukovinai területre, akkor ismerjék el mint meghódított területet.
   Thugut jelentéseimből kitűnik, hogy a Porta szándékozott követséget küldeni Bécsbe azzal a javaslattal, hogy az osztrákok vonják ki csapataikat Moldvából és mondjanak le Bukovináról vagy legalább csökkentsék igényeiket. Thugut ezzel nem éretett egyet, erre a Porta lemondott a követség küldéséről és jóváhagyta egy határrendezési bizottság megalakítását. A két török megbízott inkább azzal a határrésszel kellett foglalkozzon, amelyre szüksége volt Ausztriának megteremteni a kapcsolatot Galícia és Erdély között. A Porta először a Ghika térképnek elfogadását javasolta, ahol a határ Erdély és Pokucia között vonult. Később beleegyezett az Erdély és Podólia közötti határba és az osztrákok által elfoglalt területbe. A császári csapatok által elfoglalt Hotin vára környéki részt vissza kell szolgáltatni a törököknek. Mindezek által Thugut nem volt elégedett és kérte a határok kitolását. Úgy nézett ki, hogy a törökök ezt elfogadják, csak a Hotin és Altorsowa között terület képezte vita tárgyát. Reis Effendi és Ahmet mufti (a török törvényhozók követe) április 2-3-án éjjel találkoztak Thuguttal, és ellenezték az újabb követelést mondván, hogy a Padisah inkább lemond az osztrákok barátságáról, minthogy Hotin várát és környékét átadja. Azonban Thugut nem veszítette el türelmét, és más módot keresett céljai elérésére.
   Kaunitz teljesen egyetértett Thuguttal. Szerette volna, ha a Porta részletes utasításokat ad ki, hogy bármilyen félreérést elkerüljenek utólag, mindezt a Porta önérzetének megsértése nélkül. Ha halogathatnák a török határbizottság létrejöttét, ez az osztrákok javát szolgálná. Alábbhagyna a törökök jelenlegi merev magatartása, közben Ausztria megerősíthetné álláspontját.
   Miután a Portával jó irányba haladtak az alkudozások, az osztrákok igyekeztek Bukovina népességét is közelíteni az osztrákokhoz. Ezért Ellrichshausen javaslatára olyan intézkedések történtek, mint az adócsökkentés 2 forint 30 krajcárra, ez is az utak kijavítására, mivel a népesség nem bírt volna el nagyobb adóterheket. Ellrichshausen szerint az ilyen intézkedések a nép szimpátiáját nyerik meg Ausztriával szemben, mivel Ghica fejedelem éppen megkétszerezte az adókat, nevezve ezeket „önkéntes ajándéknak.” Az osztrákok nagyon értékelték a javaslatot.
   Végül Thugut írásban kapta meg a Portától a lemondást Bukovináról. Thugut ezt jelentette Bécsbe, hogy a szerződést aláírták 1775. május 7-én. Ezt a fővárosban 12-én vették kézhez. Nem üzent hamarabb, mivel május 10-ig még bizonyos problémák vetődtek fel.
   A szerződés nem tartalmazott mindent, amit Thugut elvárt, azonban ez ki kellett elégítse Ausztriát, mivel területet kapott, méghozzá vérontás nélkül. Mária Teréziát nem igen nyűgözte le a szerződés, és eleinte Thugutot sem akarta kitüntetni a Szent-István érdemrenddel. Valószínűleg még nem volt tisztában a terület stratégiai jelentőségével, ami a Birodalom kapcsolatát illeti Galíciával. Azonban utódja értékelte Bukovina jelentőségét, és valószínűleg sokan ezért tartják, hogy a terület elfoglalása a II. József ötlete volt.

Fordítás románból: László G. P.
Kép: Karte des Bukowiner Kreises - Atlas der Königreiche Galizien und Lodomerien, Wien 1786.

1. Bukowinas Entstehen und Aufblühen, Maria Theresias Zeit 1772-1775. (1893, In: Archiv für österreichische Geschichte 78, 99-296)
2. Andrásfalvy Bertalan. Néprajzkutató, antropológus, Széchenyi díjas, egyetemi tanár, politikus, többszörös országos érdemrenddel kitüntettet, Pécs város díszpolgára.
3. Pjotr Alekszandrovics Rumjancev-Zadunajszkij (1725-1796) marsall
4. Vincenz Freiherr von Barco (1719-1797) Feldmarschallleutnant, Militarkommandant von Ungarn
5. Wentzel Antonius Eusebius von Kaunitz (1711-1794), osztrák államférfi, diplomata
6. Johann Amadeus Franz von Thugut (1738-1818), osztrák diplomata
7. Karl Reinhard Freiharr von Ellrichshausen (1720-1779), Feldzeugmeister, Militarkommandant von Böhmen
8. A dragomán jelentése lehet tolmács, de olyan tisztviselő is, aki a török és a nyugati államok kapcsolatával van megbízva.

Gyökerek

Publicat: Vineri, 11 Aprilie 2025 08:30 | Accesări: 826

                                                                                           

gyökerek

                                                                                                       

                                                                                                                          Gyökerek

    Amikor életem felénél komolyabban kezdett érdekelni a bukovinai magyarság története (így nevezem őket, mint Sántha Alajos vagy nagyapám, László János) elsősorban mindenféle előítéletről lemondtam. Nem egy felfogás után indultam el, s igyekeztem volna azt bebizonyítani, hanem a fellelt adatok fényében szándékoztam bizonyítani a tényeket. Bukovinai történelmünk jelenleg olyan, mint a politikusok beszéde. Ők is azt mondják, ami hihető vagy amit az emberek könnyen elfogadnak, és nem mindig az igazat. A bukovinai magyarság történelme egy 250 éves tölgyfa, ahol úgy külföldön, mint Erdélyben, mindenki a törzset figyeli és a koronát, és arról nyilatkozik. Azonban az említett kettő nem létezhet gyökerek nélkül, de azok nem látszanak. Én a gyökerek után indultam el.
    Mindenki, aki nem nézi a gyökereket, úgy kezdi történelmünket, hogy a „madéfalvi veszedelem következtében.” Ez egy kiinduló pont, de én nem a Csángóföld vagy Bukovina felé mentem, hanem Beszterce felé. Ugyanis ott kezdődött 1762-ben a határőrség szervezése. Kerestem az ottani adatokat, rájöttem, hogy ott már 1763-ban az osztrákok ítéltek, botoztak, vesszőztek és akasztottak. Náluk még a görög-katolikus vallás is a dologba keveredett, akár a besztercei szász nemesek. És mentek a besztercei románok és magyarok Bukovinába, valami 5 ezren.
    Majd megakadtam a nagyapám bejegyzésén, hogy Bukovinába olyanok is telepedtek, akik már 20-30-40 éve Moldvába éltek. Nos ezeknek közük se volt Madéfalvához vagy a 1762-1764-es katonai szervezéshez. Miért mentek ezek Móduvába? Mehettek 1717-1719-ben a pestisjárvány miatt, 1736-ban az éhség miatt (mint Bod Péter krónikás leírta), a hétéves háború (1756-1763) következtében, gazdasági, társadalmi, természeti csapások miatt.
Például mit tudunk az andrásfalvi reformátusokról? Ők nem Raráncsán voltak eleinte, hanem Sadhora-n, mely jelenleg Csernowitz külvárosa, de akkor mint külön település. Ott volt akkoriban Bukovina egyetlen kálvinista temploma. Majd a Szucsáva melletti Scheia helységbe bolyongtak, onnan kerültek Andrásfalvára. Bíró Mózes tiszteletes leírja, hogy honnan származtak: Bíró - Nagyváradról és Erdélyből Péterlakáról, Buta – Erdély, Péterlakáról, Gombkötő, Kántor, Kemény - Nagy-Bányáról, Fejér, Varga, Kerekes - Doboka vármegyéből, Király - Felső Bányáról, Kis – Holtmarosról (Erdély), Kováts, Lőcsey, Nagy – Beszterce vidékéről, Ömböli - Nagy-Bányáról, Puskás, Szabó Deésről stb, és ezeknek annyi közük volt Madéfalvához, mint az utólag beköltözött bajorországi vagy bánsági sváboknak.
   Tovább: mi volt Bukovinába a telepítés előtt vagy közvetlen utána? Erről a magyar szerzők szinte semmit se írtak, De igen a németek, akiktől fordítottak hűségesen a bukovinai románok, és maguk is írtak kimutatásokat, főleg a kolostoraik scriba-i. Kevés még az oroszoktól is maradt lejegyezve, akik az osztrák bevonulás előtt uralták Bukovinát. Így alakul a történelmünk, itt vannak a gyökereink, s ezek nélkül csak lebegünk, mint levél a víz hátán.
    Kezdhettem volna az írást úgy is, hogy sokat gondolkodtam, és többször, alaposan megfontoltam, hogy az alábbi sorokat papírra vessem. Az igazság az, hogy nem is fontolgattam, nem is gondolkodtam sokat, mert az emberek félrevezetése, a történelem meghamísítása a hazafiasság nevében, és bármely igaztalan állítás, soha, de soha nem volt kenyerem. Egy történelmi adat cáfolása nem alapulhat a legendákra, találgatásokra vagy magánvéleményre, hiszen minden embernek más lehet a lelki állapota. Ám amikor a korabeli dokumentumok szólalnak meg egy-egy történelmi eseményről, akkor azokat fölösleges értelmezni és magyarázni, mert azt kell leírni és kiadni változatlanul, amit tartalmaz. Nem szeretném senkinek a véleményét befolyásolni, nem ez a célom. Az adataimat, a saját kutatásaim eredményeit közlöm olyan szempontból, ahogy én azt látom, aztán mindenki döntse el, hogy marad a legenda vagy a reális történelem mellett.
    Hogyan is írnak azok, akiket nem veszünk számba? Nézzük:
   „Ahhoz, hogy a bukovinai székelyek sorsát elfogulatlanul megismerhessük, a mádéfalvi veszedelem előzményeinek, lefolyásának és következményeinek ismerete is szükséges.” (Földi István, Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 27. old).
    Írja Bod Péter: Nem ritkák a helyi zendülések, lázadások, amelyeket azonban véres bosszú követi. 1738-ban a székelyek is vettek annyi bátorságot, hogy petícióval forduljanak az illetékesekhez: „…Mert meg sem állhatjuk és sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha nagyságod nem szánja meg a sok szegényt…Ezen helynél romlottabb, nyomorultabb nincs és szegényebb is egész Erdélyben.”
    És tovább: „A XVIII. század óta Bákó vidéke élénk összeköttetésben állott Székelyfölddel, különösen Csíkkal. Ez a kapcsolat azonban nagyon egyoldalú volt, mert a székely kivándorlással ellentétes irányú magyar bevándorlásról nincs tudomásunk”. (Mikecs László-A csángók, Bolyai Akadémia 1941, 84. old.)
    1762. telén 1763. tavaszán 292 család, mintegy 900 székely költözött Moldvába. Gazda László így emlékezik meg erről: „A moldvai katolikus Misszió prefektusa, Iosif Cambioli 1762. április 9-én kiadott dokumentumban írja, hogy Talpától félórányi távolságra, nyugatra egy 12 házból álló épületcsoport található, amit „Bargavani”-nak neveznek, 55 katolikus hívővel. Egy évvel később, 1763-ban ugyanaz a prefektus egy a Szentszéknek és XIII. Kelemen pápának küldött jelentésében leszögezi, hogy a katolikusok száma állandóan nő az Erdélyből érkező menekültekkel.”
(Gazda László: Csángómagyar falvak I. A-G, Nap Kiadó Kft, 2009, 120. old).
   Szemszög kérdése, hogy ki hogyan értelmez valamit, minthogy az a megrögzött szokás is, hogy nem az számít ki-minek született, hanem az, hogy kinek érzi magát. Azonban mielőtt „megszülettünk” volna Bukovinában, valahol kellett legyünk és itt a történészek úgy szögezik le a dolgokat, hogy Moldvában voltak őseink. Egy része ott tengette napjait (Máté és László kománfalvi, Orbai forrófalvi, Kovács klézsei, Váncsa moldvai), de mások nem, mert olyan is akadt, aki egyenesen a telepekre ment, de nem Moldvából, mint:
Olajos és Forray-Sirmay Borsód megyéből,
Latzick Heves megyéből,
Dávid Veszprémből,
Sallai Ceglédről,
Fekete Selmecbányáról,
Fogarasssy János Hosszúpályiból,
Chrycko vagy Hrickó Galíciából,
Kerekes Teke-Beszterce,
Máté nádasi, a másik mezőújfalvi (Maros megye) a harmadik oláhkékesi,
Nisztor Krasznából (Galícia)
Basa, Balogh és Mátyás borgói (Beszterce),
László székelyhídi (Bihar megye),
Antal tornovai (Arad megye),
Győrfi nagyváradi,
Márton girolti (Kolozs megye),
Okos bégamonostori,
Kiss margittai,
Galambos rábai,
Csernik (Görgényüvegcsűr),
Nagy (Feketehalom-Brassó) stb.

A. 1

    Ezek talán még hírből sem értesültek a székelyföldi határőrszervezés eseményeiről, a legtöbben katonaszökevények. Történelmünk kovácsai erre állíthatják, hogy igen, de a java telepes székelyföldi és csíki volt, akik az 1762-1764-es katonaszervezés miatt menekültek Moldvába. Ennek a Bécsi Hadilevéltár adatai ellentmondanak, és mindez Bukovina akkori katonai kormányzójának, Enzenbergnek a pontos jelentéseiből kiviláglik.
   Az adatok feldolgozásával kiderült, hogy ki és mikor hagyta el Erdélyt, illetve hány éve tartózkodott lakhelyén, mielőtt onnan Bukovinába vándorolt volna. Esetünkben most nem a nemzeti hovatartozásról beszélünk, hanem a kivándorlás éveiről, feldolgozva 210 család adatait.
Bukovinába telepedett olyan 18 család, aki 1744-1761 között hagyta el Erdélyt, még nem volt határőrszervezés.
    Majd 1763-1766 között 22 család hagyta el Erdélyt, a nagy veszedelem idején, és költözött később Bukovinába. A madéfalvi események után, 1765-ben életbe lépett az amnesztia. Hadik András 1764-68 között Erdély katonai főparancsnoka és királyi biztosa, az erdélyi kormányszék vezetője lett. Miért nem hozta vissza ebben az időszakban a menekülteket, miért csak 20 évvel később?
    Az amnesztia után két évvel kezdődően (1767-1784 között) 170 olyan család távozott, a java Erdélyből, akik később Bukovinában telepedtek le. Összegezve röviden, hogy senki türelmét ne tegyem próbára, a Bukovinába bevonultak ¾ -e jó 3 évvel a madéfalvi események és az 1765-ös amnesztia megadása után távozott Erdélyből. Mi az oka ennek? Véleményem szerint elsősorban a Mária Terézia által kiadott 1767-es Urbáriumi rendelet, a jobbágyi szolgáltatásokról. S akkor mennyire befolyásolta őseinket a katonaság szervezése? (https://hu.wikipedia.org/wiki/Úrbéri_rendelet).
    Két év után, 1769-ben adta ki a főkormányszék Erdélyben Mária Terézia királynő rendeletéből a "Bizonyos Punktumok" cím alatt ismeretessé tett úrbéri szabályzatot. Ezek a "Bizonyos Punktumok" alkották az erdélyi úrbérnek, az 1791-i törvényeket leszámítva, egyetlen és szilárd alapját egészen az 1846-i úrbéri törvényekig.
    E Bizonyos Punktumok a jobbágyok számára jelentékeny könnyebbítéseket egyáltalán nem tartalmaztak. Összes előnyük abban volt, hogy a jobbágy és a földesúr között való viszonyt szabályozták, és ezzel a durvább visszaéléseket lehetőleg megakadályozták. Legnagyobb hibájuk az volt, hogy amíg egyfelől megállapították a jobbágytartozások minimumát, addig a jobbágytelkek terjedelmének kiszabását "a földesúr okosságára"' bízták. Ez okozta később, hogy igen sok "okos földesúr" - csakhogy mentől nagyobb számú jobbággyal, illetőleg munkáskézzel rendelkezhessék saját földjének megmunkálására - oly kis terjedelmű jobbágytelkeket hasított ki, hogy egy jobbágycsalád kettőn sem tudott volna a megszabott kötelezettségek teljesítése mellett nyomortól mentesen megélni. Ez volt egyik fő oka, hogy a nagyobb igényű magyar jobbágy igyekezett megmenekülni a jobbágyságtól és inkább személyes szolgálatra vállalkozva vagy mesterséget tanulva a városokba hozódott, vagy elvándorolt s helyét átengedte a kevesebb igényű román parasztoknak, akiket a földesurak az a része, amelyik csak a munkáskéz számára nézett, szívesen telepített le a magyar jobbágytól elhagyott üres jobbágytelkekre. "Magyar jobbágy veszekedőtárs, cigány jobbágy galamb majorság (azaz könnyen elrepül), oláh jobbágy, túrós bödön" - volt az erdélyi nemesség között az elterjedt és ismeretes szólásmód.
   Voltak még egyéb hibái is e szabályrendeletnek, amelyek különböző visszaéléseknek lettek a forrásai. Mária Terézia egy 1774. július 6-án kiadott rendeletével igyekezett ezen segíteni. Ebben megtiltott minden olyan visszaélést, amely a robotmunkára vonatkozott és elrendelte, hogy a jobbágynak is kell annyi időt engedni, hogy a maga munkáját kellő időben elvégezhesse. Megtiltotta a jobbágyakkal való kegyetlen bánást és megparancsolta, hogy a jobbágytelek okvetlenül olyan terjedelmű legyen, hogy abból az úrbéres családjával együtt megélhessen. (https://szekelyivadekok.tripod.com/erdely_41.html). Ezt már sokan nem várták be Székelyföldön.
    Majd 1785. augusztusában 27 - novemberben 30 között 61 család jött Szucsávára, közülük mintegy 40 székely. Vagyis kb. 21 nem székely.
A fenti adatok az összesen bizonyíthatók. Ennek ellenére ma már lélekben megnyugodtam, hogy mindenki bukovinai székely, még az is aki, csak 1876-ban érkezett Bukovinába, mint vándor. Mert erre is akad példa. 

A. 2

                                                                                                            Honnan?

    Sok év munkájába került néhány bukovinai magyar származási helyét megtalálni. Több családnév van (pl. Máté, Nagy, Balog, László, Szőts, Szabó) különböző származási helyekkel, ezért valaki családjának eredetét bebizonyítani a családfák is szükségesek. Három nagy forrás került feltevésre, de a kutatás még nem állt le. Ez a kezdet kezdete, de voltak még be- és kivándorlások, mint az első két falu esetében az 1780-as években, Józseffalva esetében 1815-1816 körül, stb. Engem különösen az első telepesek érdekeltek, mert ott van a lényeg származásunkat illetően. A többi folytatás, nem kezdet.

    Forrás:
    UNIVERSITATEA DIN CERNĂUȚI
    Codrul Cosminului, Cernăuți 1927, Institutul de Arte grafice și Editură „Glasul Bucovinei''
    CONSIGNATION
    Deren in dem Buccoviner District sich aufhaltenden Siebenb. Emigranten wie solche vermöglicher General-Comado-Verordnung d.d. Lemberg 271 Januar 778 von denen hiezu eigends ausgeschickten H. Officiers befunden worden.

    Enzenberg Consignatio
   Két összeírás található azokra az erdélyi bevándorlókra vonatkozóan, akik 1778-ban bizonyos bukovinai falvakban találtattak. Mindkét összeírás a lembergi főparancsnokság utasítására jött létre, és 1778. január 27 - 1778. december 15-e között zajlott le. Mindkettőn a csernovici dátum van és ellátva Enzenberg aláírásával, aki akkor Bukovina katonai kormányzója volt. Az elsőn a dátum 1778. november 3, a másikon 1778. december 15. Az összeírást a tisztek végezték el, akik faluról falura mentek és kikérdezték a bevándorlókat.
   A legtöbb bevándorló elhallgatta a menekülésnek okát, azonban mások elmondták panaszaikat: az elnyomás, a vallási üldözés, a katonai szolgálat miatt jöttek. A második összeírásban szereplők az összesen 1778 nyarán és őszén jöttek, ezek származási helye jobban pontosítható, mivel az illető vármegyék is fel vannak tüntetve. Mivel az első összeírásban csak a helységnevek kerültek feltüntetésre, a családok származási helyének beazonosítása bizonytalan, mivel sok azonos nevű helység létezik, más-más megyékben.

ISTENSEGÍTS (51 család, 191 személy)

Családfő - Honnan - Kiment
Száva Mátyás - Szépvíz, 1771
Nagy József - Háromszék, 1776
Fülöp József - Szépvíz, 1764
Nagy János – Szépvíz, 1772
Máté Lőrinc - Nádas-MS, 1770
Kajtár Mihály - Dánfalva, 1771
Barabás György – Dánfalva, 1772
Kajtár Lőrinc - Dánfalva, 1771
Ferenc Antal – Dánfalva, 1771
Safta József - Madaras, 1771
Lőrinc János –Madaras, 1764
Máté Mihály - Mezőújfalu, 1772
Borbáth András - Dánfalva, 1772
Balog Ferenc - Gricfalu, 1771
Varlich János - Dánfalva, 1771
Antal József - Tornova Arad, 1772
Sánta János - Szentgyörgy, 1796
Lőrinc János - Szentgyörgy, 1773
László Ferenc - Szentmihály, 1772
Tamás Antal - Előpatak, 1772
Sebestyén Antal - Oláhnémeti, 1772
Basa György - Borgó, 1772
Laczkó István - Gyergyószt, 1763
Theiss János - Vajdei, 1772
Theiss Albert - Mikefalva, 1772
Balog János - Borgó, 1772
László Péter - Szentmihály, 1771
Mátyás Antal - Borgó, 1776
Forgács György - Madaras, 1772
László Antal - Szentmihály, 1772
Szabó Mihály - Kézdialmás, 1767
Györfi András - Nagyvárad, 1776
Máté József - Borgó, 1761
Kiss János - Madaras, 1761
Kajtár Bartis - Dánfalva, 1772
Borbáth Mihály - Oroszfalu, 1769
Szabó Antal - Újváros SB, 1767
Szabó Mihály - Újváros SB, 1767
Máté Ferenc - Kománfalva, 1772
Sofilan Vasile - MMSziget, 1772
Szőts György - Maroshévíz, 1772
Ballinek Ferenc - Maroshévíz, 1772
Tamás Tamás - Szentgyörgy, 1772
László Mátyás - Komolló-Réty, 1772
Notankó Maté - Borgó, 1764
Tamás Antal - Mikfalu, 1764
Moldovan C-tin - Nagybánya, 1773
Vígh István - Szentimre, 1773
Horgova Ion - Hídvég CV, 1773
Virste Vasile - Nagybánya, 1772
Jeremiás Mihály - Nagybánya, 1773

A. 3

   FOGADJISTEN (66 család 243 személy)

   Családfő - Honnan - Kiment
Bíró Mózes - Szenttamás, 1766
Márton Imre - Girolt-Kolozs, 1764
Renibi (?) János - Gyergyószent, 1772
Márton János - Gyergyószent, 1758
Rácz Péter - Gyergyószent, 1771
Gábor István - Gyergyószent, 1772
Fekete János - Selmecbánya, 1750
János Mihály - Gyergyószent,1765
András Mihály - Szenttamás, 1765
Kálmán Péter - Madaras, 1752
Ákos Pál - Szenttamás, 1768
Kurkó János - Szenttamás, 1768
Ákos János - Szenttamás, 1768
Ákos Jakab - Szenttamás, 1768
Kajtár József - Szenttamás, 1772
Dobos Antal - Szentdomokos, 1771
Bíró Antal - Szentdomokos, 1771
Lőrinc János - Gyergyószentmikl, 1770
Mészáros Mátyás - Gyergyószentmikl, 1771
Bogár József - Gyergyószentmikl, 1762
Balog Tódor - Csíkcsomort, 1771
Orosz István - Ditró, 1758
Csibi András - Ditró, 1765
Mera Mihály - Ditró, 1768
Keményik Antal - Szentmiklós, 1770
Balog József - Szenttamás, 1771
Márton Gergő - Szentmiklós, 1773
Bartis Dávid - Al.Boldogfalv, 1772
Bartis József - Al.Boldogfalv, 1772
Nagy József - Al.Boldogfalv, 1773
Rehibi Ádám - Ditró, 1771
Bodók János - Alsórépa-MS, 1766
Todor János - Kolozsvár, 1774
Jurgó Jenő - Szenttamás, 1770
Daragamos Péter - Gelence, 1753
Kató András - Gidófalva, 1758
Nagy László - Al.Boldogfalv, 1773
Jánki Jenő - Szenttamás, 1770
Gáspár Márton - Szentdomokos, 1770
Gáspár János - Szentdomokos, 1771
Okos András - Bégamonostor, 1772
Zul (?) József - Alsórákos, 1769
László János - Székelyhíd-BH, 1768
Deák Zakariás - Hatolyka, 1771
Bartók Ferenc - Hatolyka, 1758
Bartók István - Hatolyka, 1758
Lőrinc Mihály - Szentmihály, 1772
Pap Ádám - Szentdomokos, 1771
Pap József - Szentdomokos, 1771
Pap Samu - Szentdomokos, 1771
Lőrinc János - Szentmihály, 1772
Máthé István - Szentdomokos, 1772
Burzán István - Ikafalva, 1772
Beklo (?) Antal - Bojca, 1772
Kolok János - Ikafalva, 1772
Forgács János - Vád, 1770
Teplu Petru - Horta, Arad, 1772
Serbán István - Szentgyörgy, 1777
János Péter - Szentdomokos, 1772
Dallak Mihály - Szentsimon, 1772
Patse Albert - Szentdomokos, 1772
Móra Ferenc - Ditró, 1768
Okos János - Mikháza, 1768
Máthé János - Olahkékes, 1770
Sándor Mihály - Szentmihály, 1763

    Forrás:
    Kirchenbuch, 1785-1940, Katholische Kirche Radautz (Bukowina)

    Néhány származás a radóci katolikus anyakönyvekből 1786-1802 között: (19, 7 nő). Nem lehet tudni mikor mentek ki.
Kerekes Pál, Teke, Beszterce
Nisztor János, Kraszna, Galícia
Szabó Mihály, Kézdialmás
Sebestyén József, Szászmencent-Felsődetrehem
Orbai Anna, Forrófalva
Molnár János, Aldoboly
Gáll Ilona, Csíkpálfalva
Kovács József, Klézse
Fábián Katalin, Nyújtód
Csíszer Antal, Szentimre
Fábián György, Szentlélek
Fábián Ferenc, Szentlélek
Jakab Erzsébet, Madéfalva
Váncsa Rozália, Moldva
Lajos Ferenc, Somlyó comitat, Pálfalva
Miklós János, Gelence
Petres Lucia, Csíkszentimre
Both István, Csíkrákos
Jakab Zsuzsanna, Madéfalva

A. 4

    Bécsi Hadilevéltár, KA HKR Karton 1434. Exp.1785-5-8, KA HKR Karton 1439. Exp.1785-14-182., HKR Protc. 1885

Telepítés 1784. nov. 8 és 1785. január 2. között. 94 család
Első csoport: 1784. november 8. 44. cs
21 család Kömpényből

Név...............Származás..........Honnan, mióta él ott
Badarian Simon - Torda – Ruginoasa, 9 éve
Kovács György - Raskevy - Szagna. 9 éve
Czirps Miklós - Carlowitz - Gaureni, 5 éve
Kristóf Ignácz -Szenttamás -Forrófalva, 5 éve
Bőte Ferenc - Szenttamás - Szalang, 5 éve
Ambrus József - Mintszent – Szalang, 3 éve
Szabó Ferenc - Szentkirály - Kalugerpatak,10 éve
Dotz István - Zsögöd – Kimpenj, 3 éve
Páll József - Mintszent - Szalang, 3 éve
Dobos Mihály - Vacsárcsi - Kimpenj, 11 éve
Dénes István - Ménaság - Kimpenj, 6 év
Molnár Jakab - Kászon - Kimpenj, 10 éve
Csalok Juon - Ditro - Kimpenj, 4 éve
Bőte József Szenttamás – Szalang, 19 éve
Molnár László -Csíkrákos -Kimpenj, 2 éve
Finna Józsi - Zabola - Tamásfalva, 4 év
Nagy József - Szépvíz - Kimpeny, 5 év
Kolka Kokatson - Nagyvárad - Hermenesti, 11 éve
Géber Mihály - Csíkdánfalva - Kimpenj. 5 éve
Guzorán Imre - Szenttamás - Szalang, 5 éve
Erős János - Szentmiklós - Kimpenj, 7 éve
Gábor Mihály - Csitro - Kimpenj, 17 éve
Montgy Stephan Sarmely Stech, 8 éve
Sorbán Iwan - Mentzent - Isteni, 14 éve
Illés György - Szépvíz - Isteni, 15 éve
Ványolós Antal - Ditró - Hangba, 5 éve
Kopacz Antal - Szépvíz - Serperes, 5 éve
Csip János - Zsögöd - Szalang, 6 éve
Cseke István - Szentgyörgy - Kimpenj, 7 éve
Sipos István - Mentzent - Bogdánfalva, 2 éve
Bogos István - Szépvíz - Kimpenj, 5 éve
Kalmár Gergely - Szenttamás - Szalang, ¾ éve
Szentes Albert - Dettse - Szalang, 4 éve
Futó György - Szentgyörgy - Kimpeny, 4 év
Kiss Márton - Rábapatak - Kimpenj, 7 éve
Erős Ferenc - Szentmiklós - Kimpenj, 4 éve
Szabó Simon - Szentmiklós - Kimpenj, 4 éve
Antal István - Szentimre - Kimpenj, 4 éve
Kovács Péter - Vacsárcsi - Kimpenj, 21 éve
Simon Józsi - Szépvíz - Kimpenj, 11 éve
Ambrus János - Szépvíz - Kimpenj, 21 éve
Deák Antal - Szépvíz - Kimpenj, 21 éve
Szakács Albert - Szépvíz - Kimpenj ,5 éve
Szőts András - Taptaz - Kimpenj, 5 éve

A. 5

    Második csoport: 1784. november 30. (24 család)
    Név............Származás............Honnan, mióta él ott
Kiss György - Margitta - Ruginoasa, 23 éve
Kristóf Ignácz - Szenttamás - Forrófalva, 5 éve
Sallai István - Cegléd - Husztvár, 7 éve
Bokor Mihály - Csíkszentgyörgy - Husztvár, 10 éve
Pataki Pál - Felsara - Stey, 10 éve
Dávid Ferenc - Veszprém - Mikloseni, 34 éve
Páll András - Gyepesi - Isteny, 2 éve
Bothon Máté - Popesti - Moldau –
Benkő István - Barót - Gheresti, 7 éve
Katona János - Papolcz - Halontsesti, 40 éve
Galambos György - Rába - Pujesti, 25 éve
Sebestyén Mihály - Mentzent - Jenekaty, 12 éve
Csernik Józsi - Üvegcsűr - Ruginoasa, 5 éve
Nagy György - Feketehalom – Stey, 30 éve
Rendets Ádám - Dorog - Stey, 10 éve
Leopold Bertalan - Szentmiklós - Stey, 14 éve
Csernik János Üvegcsűr Ruginoasa, 5 éve
Német Józsi --- Huszt, 4 éve
Iva András - Nanás - Ruginoasa 10 éve
Dreschler Márton - Bitsko (MM) - Ruginoasa, 14 éve
Malinkowitz József - Máriafalva - Huszt, 10 éve
Gáll György - Szentmiklós - Eskely, 8 éve
Papp Miháj - Erdőd (SM) - Stey ,28 éve
Olar Gyorgio - Nymtiu (NT) ---, 21 éve

Harmadik csoport: 1785. január 2. 27 család
Név..............Származás............Honnan, mióta él ott
Fodor Albert - Csíkszentgyörgy - Tomesti, 17 éve
Ganischej Ladislaus - Debrecen - Balanestie, 10 éve
Popesky Juon - Hadák, Torda - Oboriceni, 17 éve
Varga Albert - Csomortán - Popestie, 10 éve
Kovács Mihály - Kövesd - Kukuteny, 20 éve
Ferenc Piki - Hadaz - Cseszkany, 35 éve
György András - Csíkszereda - Cseszkany, 5 éve
Pognar Paul - Darmstadt - Szabóvári, 3 éve (SM)
Korpus József - Ditró - Tomestie, 3 éve
Wentzel Wolf - Bulow - Oborestie, 18 éve
Mihaczy György - K.Vásárhely - Cseszkany 4 éve
Bodor Mihály - Makó - Szudenj, 24 éve
Varga Sándor - Léczfalva - Zsidófalva, 3 éve
Bodó András - Kászon - Topesti, 16 éve
Szőts István - K. Vásárhely - Gergess, 6 éve
Molnár István - Szepesvár - Zsidófalva
Szabó Mihály - Szárhegy - Durianesti, 11 éve
Bege György - Gyergyóalfalu - Burinicz, 10 éve
Siló János - Szereda - Buriniez, 19 éve
Jakab József - Szentgyörgy - Kimpenj, 12 éve
Szabó József - Maksa - Forrófalva, 3 éve
Nagy Mihály - Bölön - Halotsa, 2 éve
Beck András - Zabola - Kalugerpatak, 4 éve
Csáki András - Zabola - Kalugerpatak, 4 éve
Nagy István - Csíkdánfalva - Halasfalva, 4 éve
Imets Tamás - Maksa - Stey, 4 éve
Reszek István - Szentmárton - Burianesti, 14 éve

     A helvéthitü családnevek ezek:
1 Balog. Háromszékről.
2. Bíró. Nagyváradról, és Erdélyből Péterlakáról.
3. Biszak. Háromszékről
4. Gombkötő. Nagy-Bányáról
5. Buta. Erdély. Péterlakáról.
6. Fejér. Doboka v.m.
7. Getző, Győrfi. Háromszékről.
8. Kántor, Kemény Nagy-Bányáról.
9. Katona, Háromszékről.
10. Kerekes, Doboka V.-Mről. Erd.
11. Király. Felső Bányáról.
12. Kis. Holtmarosról Erdélyben.
13. Kováts, Lőcsey, Nagy. Beszterczevidékről.
14. Német. Három-Székről
15. Ömböli. Nagy-Bányáról.
16. Puskás, Szabó Deésről.
17. Székely. Három-Székről.
18.Varga. Doboka v. m.
19. Rátz. Székelyföldről.
20. Máthé. 26. Bónis. 27. Kurutz.

Legújabbak

Consimtamant privind utilizare cookies

Acest site web folosește cookie-uri care sunt necesare funcționării sale și necesare pentru atingerea scopurilor ilustrate în politica de confidențialitate. Acceptând acest lucru SAU derulând această pagină SAU continuând navigarea, sunteți de acord cu politica noastră de confidențialitate.

Politica privind cookies