Bukovinai román egyházak 1775 - 1786       

                                                                  Bukovinai magyar vagy bukovinai székely?

                                                                               Határkőnél.

                   AZ ANDRÁSFALVI KERESZTEK                                                                                                                                                                      

                                                                          BUKOVINA ÉVSZÁMOKBAN

                                                                                 A KUTATÁSOK EREDMÉNYEI

                                                                                         Mi angyalok, ők nem. 

                                                           A bukovinai magyarok az első világháborúban

                                                                                              Udvarlások

        Sok és érdekes dolgot ismerünk az állatokról. Nagyok, kicsik, bundások vagy nem, emlősök, hüllők, egyesek különleges hangokat képesek hallatni. Tudjuk, hogy van időszak, amikor párosodnak, szaporodnak, létfenntartási ösztönből. Lehet ez pár hét után, az egereknél, vagy 6 év után, mint az orrszarvú madár esetében. Ez nem olyan egyszerű dolog, mert az udvarló el kell nyerje a „hölgy” kegyeit. Ezért hímek általában nagyobbak, színesebbek, agresszívabbak, szóval nem minden megy simán. Ám lényeges szerepe van az udvarlásnak, valahogy úgy, mint a politikában. Léteznek matriarchális vagy patriarchális klánok, ahol ösztönösen védik a Vezért és egymást, mások pedig kibírják klánok nélkül, azonban alább egy különleges fajta klánról lesz szó.
        A politikusok szaporodása és elszaporodása az tény, nem szükséges bizonyítani. Ami náluk érdekes, az kimerül az udvarlásban. Persze, sokan keresik a szájukkal a kenyerüket, az intézményekben, törvényszéken, tanintézetben, és egyesek az utcán is. Hát a baj forrása nem itt van, hanem a periódusban és az ígéretekben. Mikor már tömegesen, falkákban kezdenek megjelenni, mint este a szúnyogok az állóvizek környékén, az már gyanús az egyszerű embereknek két okból is: egyik, mert kérni fognak, a másik, mert ígérnek mindent, ami csak a leadott szavazat napjáig érvényes. Ilyenkor, mint tavaszi virágzáskor, nyomasztóan lebeg a szeretet a levegőben: szeretik a kéregetőt, hajléktalant, szeretik a kórházi élesztőből kikerültet, szeretnek fehéret, feketét és mindenkit, csak az ellenkező pártokat nem. Aki nincs velünk, az ellenünk, de csak a színen, közben hátul egyezkednek. Mindezekről az egyszerű ember csak annyit tud, amennyi ahhoz kell, hogy szép sorjában járuljon szavazni, valahogy úgy, mint a birkák a nyíráshoz. Ezek a bölcsen gondolkodó hazafiak, azt hiszik magukról, hogy ők tulajdonképpen nem is a nép választottai, hanem magának az istennek a kiválasztottai, csak szükségből kénytelenek időnként annak a népnek a színvonalára ereszkedni, akit oly bölcsen kormányoztak addig. Mások pedig azért ereszkednek le, mert nem kormányoztak, csak szeretnének. Hazafiak, nagy hazafiak a nyilatkozatokban, veregetik féltéglákkal a mellüket. Annyi van belőlük, hogy az összes magyar történelemben nem lehet ennyit kimutatni.

      Fokozódik a harci kedv, élesedik a csata, a bosszú angyala kísér mindenkit. Utálatos dolgok vergődnek a felszínre, ha nincsen, akkor kitalálnak valamit, majd a csata végeztével bekövetkezik egyeseknek a letargia, mások örvendnek a koncnak.
       Mindenki tudja, hogy ki a hibás a mostani állapotért, mindenki tudja, hogy a csillagos ösvény merre van. Csak azt nem mondja senki, hogy pontosan az ők atyai gondoskodásuk miatt vagyunk abban a helyzetben, hogy még lélegzünk, mert a levegőre még nincs adó kivetve.
Vegyes érzelemmel követem a kínlódásukat, mert ez nekik nem természetes állapot, és sehogy se tudom megszánni őket, sőt még részvétet sem érzek irántuk, vagy a felvételeken vigyorgó pofájuk iránt. Igaz, ők azt mondják, hogy csak jót akarnak nekünk, megmenteni minket. Ha valóban túléljük a megmentésüket, akkor esélyünk van megmaradni.
    Szokás ilyenkor a sok szervezés és meghívás, leginkább olyanok, akik nem örvendenek az egyszerű pornép kegyeinek, ám jól mutatnak a szervezők költségeiben és beszámolójában. A fiaskó kísérőszöveg általában az, hogy ezek az emberek nem érdemelnek semmit, nincs műveltségük, stb. Van nekünk műveltségünk és igényünk, ha olyan jön, aki minket érdekel és nem őket érdekli az elszámolásnál.
    Ezer éve annak, hogy Árpád leszállt a hegyekről és megitatta lovát a Tisza éltető vizében. De ezek nem tudnak leszállni a nyakunkról, és leszállítani se lehet őket, mint egykor Mussolinit az olaszoknak. Na, de annak végül más befejezése lett, és fejleg nézte a világot. Végül is jönnek a választások. Kalapács van elég, ismerjük őket. De én nem leszek az a szeg, amit bevernek, mert gyanítom, hogy Sztálin édesapánknak igaza volt: hagyjátok, hogy szavazzanak, mi majd megszámoljuk.

                                                              

                                                                   

                                                                                                          És ti mit sirattok? (parafrázis)

      El vagyunk tompulva, mint a mákonyevők. Aggodalmaskodunk, de nem teszünk semmit. A veszélyérzet megvan, de hiányzik belőlünk a tetterő. Belefáradtunk a küzdelembe, holott még meg sem kezdettük. Mintha csak azért nem emelnénk gátat az áradat ellen, mivel úgy sem tudunk úszni. Szomorú jelek ezek nagyon. Ez a kábultság dermedése, és nem a tények elevensége.
    Ez a mozdulatlanság veszélyes, mert helyben állani annyi, mint elrohadni. Az ellenállás elemei mindenben megvannak, még a kristályvízben is: ha nem mozog, elposhad. Az a társadalom, melynek nincsen fogékonysága saját védelme iránt, melyet nem ingerel tettre a támadás, melyben nem lüktet a közélet vérkeringése, s mely közönyös nézője az idegen elemek térfoglalásának, az a társadalom igen könnyelműen lemond a nemzeti kincseiről, és olyan, mint a megbízhatatlan katona.
    Szervezkedés nélkül mire sem megyünk, de nem történik semmi, mert nem vagyunk szervezkedve, mert nincsen, aki tenne vala¬mit, mert mindenki mástól várja a cselekvést…
    A szép tervek összeállításában jeleskedünk, de a kivitelnél úgy megfeneklik a szekerünk, mintha sose gurult volna. Pedig gurult, sőt robogott addig, amíg csupán szép szóra volt szükség. Gyűléseket tartunk, s kimondjuk egyértelműleg, sőt lelkesedéssel, hogy ez meg az felette szükséges, kívánatos és üdvös. Meg is alakítjuk nyomban a kivitelt vezető bizottságot; hanem a mi azután következik, az az isten dolga.
    Panasz van, siránkozás: a mi időnkbe, az apáink idejébe nem így volt, ezt nem lehetett volna tenni. Megszokott, de kinek köszönhető ez? Nem pont ti neveltétek azokat, akikre panaszkodtok? Akkor is elcsúszott a dolog, most sem tesztek semmit: mert már késő. Nem késő, de nem lehet mindig várni mástól a megoldást. Mindig az van: kellene beszélni ezzel, kellene szólni annak…Ámbolygunk, mint a drogosok. Azok is a mennyben vannak, beletörődtek mindenbe. Ti is. Valaki jöjjön, valaki mondja meg nekünk. Idegenek kell jöjjenek megmondani, hogy mi a jó nekünk, és mi fejet hajtunk előttük, mint egykor a rabszolgák az uruk előtt és képesek vagyunk egy koncért kezet csókolni. Sóhajtozunk. Ez e sorsunk, elkerülni nem lehet. Biztos, hogy nem, de alakítani lehetett volna. Hol az önérzetetek, hol a hovatartozási büszkeségetek, hogy van a szüleitektől örökölt nyelv, tájszólás? Nem kell senkit vádolni magatok miatt, nézzetek végig a családotokon, gyermekeiteken, unokáitokon és tegyétek fel magatoknak a kérdést: ehhez mit szólt volna a nagyapám, nagyanyám? És ami van, amit láttok, az a munkátok, vagy tétlenségetek eredménye.
    Ne siránkozzatok, élvezzétek „munkátok” gyümölcsét.

                                                                           Rózsa Sándor és rablótársainak pere.

                                                                                         Senkinek se kellünk

    A Hunyad megyei második telepítés előtt, sorozatosan jelentek meg cikkek az Aradon megjelenő Tribuna Poporului (szabadfordításban Népszava) napilapban. Az első 1907-ben jelent meg, majd a további számokban. Az újság, bár Magyarország akkori területén jelent meg, senkit és semmit sem kímélt, ami nem román. Támadta a kormányt, a minisztereket, a lakosokat, a telepeseket, a magyarokat, a zsidókat, az osztrákokat, vagyis minden lehetségest. Nem volt az egyedüli újság, amely a román nacionalizmust és sovinizmust tárgyalta, és mindezt a magyar kormány lovagiasan elnézte. Ennek az eredménye közel 10 év után látszott meg (1918).

                                                                  Csángók (Ceangaii) 1899. augusztus 21.

    Azok, akiket ezelőtt 15 évvel nagy felhajtással és költséggel hoztak Bukovinából és elhelyeztek Torontál vármegyében, készülnek új otthonukat elhagyni és ismét hazatérni. Mióta Torontálban laknak, vagyis 15 éve, a hatóságok engedték, hogy semmit se fizessenek, részleteket sem az állami birtokok megvásárlására, semmiféle adót vagy hozzájárulást, egy ártatlan világban élnek, felmentve bármilyen csekély tehertől.
    És csak most, 15 év gondtalan élet után, a Földügyi miniszter kéri, hogy szerződéseket kössenek, mivel ezentúl éves részleteket fizetnek majd a kapott földek kielégítéséért. De az elkényeztetett csángók, megszokva a gondtalan, bojári, semmittevő életet, semmit sem szándékoznak fizetni, akár szerződéssel, akár nélküle. S mivel a miniszter nem jár kedvükbe, készülnek elmenni oda, honnan jöttek. Elsőként a Pancsova melletti Sándoregyháza csángói készülnek.
   Ahogy ez tudomásukra jutott, a magyar lapok üvölteni kezdtek, hogy tönkremegy a nemzet, és rá akarják venni a kormányt, hogy ajándékozza a csángóknak az illető földeket. Vagyis két rokoncátlan és haszontalan gyermek, mint a székelyek és a csángók, el vannak kényeztetve és tartva az egész ország által munkával és verejtékkel szerzett pénzből, úriasan élnek, és mi a többiek, dolgozunk látásig és fizetünk adókat, hogy már alig bírjuk elviselni, s ha még marad egy kicsi málélisztünk, hogy egyik napról a másikra kihúzzuk, azt is irigylik.

                                                        Kilenc csángó telepítés Hunyad Vármegyében
                                                      Gazeta Transilvaniei, 1907. január 12, 8. szám

   Pozitív dolognak állítják azt, hogy a kormány újabb, Bukovinából származó csángó telepeket készül létesíteni Hunyad Vármegyében. Ezelőtt 20 évvel még létrehoztak két telepet Déván és Vajdahunyadon.
   Erre a célra ismét nehéz pénzekkel vásárolt az állam két uradalmat, egyet Pestesen, a Barcsay Tiborét, másikat a Kossuth-párti képviselőtől, Szentiványi Gábortól Solymosról, ismét kettő uradalmat két zsidótól, akik ismert hazafias hazafiak.
   Ezen a telepek célja újabb magyar „erődítmények” létrehozása a betelepített csángókkal, aki nemes szkíták (Schyatiani de rassa nobila), hogy ellensúlyozzák a büszke oláhok „elrománosító” kísérleteiket.
   A félelem és borzalom, amelyet az a kitartó román nép okoz, amelyet nem tudnak semmiképp hasonmásuk után átalakítani, a jelenlegi urakat arra készteti, hogy éjjel-nappal, akár elődeik, terveket szövögessenek az őshonos román etnikum megsemmisítésére.
   Miközben a magyarok tízezrei távoznak a magyar Alföldről Amerikába és a tiltott szocializmus mindinkább teret nyer, azzal a jelszóval, hogy „nem kell Isten, nem kell haza,” amíg a csíki és háromszéki székelyek csoportosan távoznak Keletre, amíg a Duna és Tisza közt megtizedelődik a természetes szaporulat az imorális egyke-rendszerrel, a tulipános és sarkantyús kormány-hazafik nem azzal törődnek, hogy miként lehetne ezeket a létüket fenyegető rosszakat kiküszöbölni, hanem könyékig benyúlnak az államkasszába uradalmakat vásárolni, mesés árakon, hogy „boldogítsák” az erdélyi románokat újabb csángó telepesekkel. Minden az elmagyarosítás célját szolgája.
   Minden magyar miniszter, amikor benyújtja szavazatra a költségtervezetét, az rögtön elfogadják, amikor azzal érvel, hogy veszélyben a haza más nemzetiségek által, különösen a magyarok elrománosításáról.
   Ezzel a „mumussal” Apponyi milliókat, hogy állami iskolákat létesítsen, Darányi pedig azért, hogy csángó telepeket hozzon létre. Ezzel az eljárással él sok miniszter és leszegényedett magyar dzsentri, akik hatalmas árakon adják el uradalmaikat hazafias célokra és a haza megmentésére.
Mindez csak azért a fantáziájukban felhevült felfogásért, hogy egységes magyar nemzetállamot hozzanak létre.
   Belátjuk, hogy gazdasági vagy ipari érdekből, bizonyos körülmények között elfogadható a telepítés. Azonban ezek mindig erkölcsösek kell legyenek, a közérdeket kell szolgálják, nem azt a célt, hogy valamelyik együttélő nemzetiséget megsemmisítsék.
   Az államnak más problémákkal kellene foglalkoznia, nem képzeletbeli tervek után rohanni és elégedetlenséget kelteni az országban, amely ma még csak egy általános morajlásban fejeződik ki, de holnap olyan megnyilvánulásokban léphet fel, amelyek alapjaiban megrengetik az országot.
Mert íme hogy zajlanak le ezek az erőszakos telepítések.
   Ezelőtt jó 20 évvel, vagyis az első csángó telepítéskor, az államnak Déván nagy és szép birtoka volt a Maros és az Egregy (Cserna) partján. Valamikor ezt a nagy Saguna-nak ígérték, egy román püspökség létrehozására. Gazdag föld minden veteménynek, mivel a vizek mellett fekszik, jó legelő a marhaállománynak és kérődzőknek. Ilyen megfelelő körülmények mellett, az államnak jó béreket fizető környékbeli románoknak szép csordájuk és nyájuk volt. Egyszóval a szarvasmarha gazdálkodás virágzott.
   Miután a csángókat behozták, a határokat lezárták néhány csángó család kedvéért és sorsukra hagytak több ezer románt, akiknek legelők hiányában (csak a környező dombokon maradtak) ma alig van egy-két tehenük a gazdaságban. És ne beszéljünk ezeknek a védelmet élvező kiváltságos telepeseknek a szemtelenségéről a románok iránt, akiket megfosztottak és létérdekeiket feláldozták a jövevényekért.
Példaképpen egy eset.
    Egy szegény román, aki mezőőr volt, többek között elmesélte a múlt nyárom történteket: „Mezőőr voltam, de abba ellett hagyjam foglalkozásomat a csángók miatt. Mindig károkat okoztak a szerencsétlen románok földjein, szarvasmarhákkal, lovakkal, libákkal és mindennel. Ha valami mertem mondani, vagy fenyegetni, hogy elzáratom az állataikat, csak ez kellett nekem. Egyszerre jöttek mind rám, hogy agyonüssenek. Ha panaszra mentem a feletteseimhez, csak a csángóknak volt igazuk. Úgy inkább felhagytam a munkámmal.”
   Íme a gyalázatosan és pokoli célokkal létrehozott telepítés indítéka, először elrabolni népünk javadalmait, majd román lelkét is.
De ahogyan milliókat költöttek el hiába kisdedóvodákra és állami iskolákra, úgy a telepítési eljárásuk sem lesz képes minket kivetkőztetni büszke román létünkből.
   Parancsoljanak, nemes hazafiak, vegyék ki a kenyeret a román szájából, és adják a jövevény csángóknak. A román, még egy darab puliszka mellett is csak román marad, mindörökkön örökké.

                                                             Helianthus

                             A bukovinai csángók haza akarnak térni, (Tribuna, 1909. március 31.)

    Bukovinában négy csángó-magyar község van, Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva és Józseffalva (Andrásfalva valahogy kimaradt). Anyagi szempontból a csángók jól élnek, de vágyuk egy teljes nemzeti élet után, mint egy kis tagja a nagy nemzetnek arra készteti őket, hogy a nagy magyar nemzet kebelére térjenek vissza. Belátjuk, hogy természetesnek tartjuk kívánságukat, és ez minden nép esetében természetes. Azzal azonban nem értünk egyet, hogy mindez a román nép kárára történik. A csángók tömegesen adják majd el földjeiket azoknak a német telepeseknek, akik majd helyükbe jönnek, így földjeik nem kerülnek vissza román tulajdonba, bár a románok között helyezkednek el, Radóc környékén. A csángók telepeket hoznak létre Hunyad vármegyében, Déván, Al-Pestesen, Marossolymoson és Folton (csak a dévai jött létre-LGP). Az első szállítmány már jövő tavaszkor a „földjeikre” érkezik, amely nem egyéb, mind tiszta román föld, a legtisztább román vármegyében, Hunyadban. Ami a románokat illeti, mehetnek Amerikába.”

 

                                                                                Merre Balázs testvér, de merre…

    VREMURI DEMULT APUSE...

Sursa ziarul: Ungaria/1897-01-01/nr. 1

    Miért vagyunk mi, erdélyi magyarok, itthon bajgorok és odaát oláhok?

    Bizony a dolgok régen elfajultak, és itt nem a 18-19. századokra gondolok, hanem arra, amit a korosztályom megélt és mai nap is bizonyítani tud. Kezdjük azzal, hogy csodálatos tanári nemzedékhez volt szerencsénk, és ez már történelem, mert olyan már többé nem lesz Déván. Persze, mint minden nyájban, itt is akadt fekete bárány. Szerencse, hogy nem sok.
    Bukovinai hagyományunk megőrzésében fontos pillanat volt, amikor 5. osztályba kerültünk. Nagyjából 50 gyermeket kellett kétfelé osztani, és egy jövendőbeli osztályfőnök azt mondta, neki csángók nem kellenek. Így a dévatelepi és csernakeresztúri csángók mind egy osztályba kerültek. Keresztúrról csak öten, de gimnáziumba egy sem. Még fontosabb volt, amikor magyar órán ki akarták nevelni belőlünk őseink tájszólását, mivel az parasztos volt. Ez nagyon nem sikerült, de négy éven át az osztályból mindenki csak paraszt maradt. Utólag tudtuk meg, hogy az illető tanár is parasztszármazású volt.
    A tanárok java azonban tényleg törte magát a magyar iskoláért és gyermekekért, egészségét nem kímélve törekedett, kitéve magát a lehallgatásnak, nem azért, hogy tanítson, hanem azért, hogy legyen kit, és hol tanítson. Elég, ha arra gondolunk, amikor 1971-ben a magyar tagozatot szabályosan kirúgták az egykor Dévai Állami Főreáliskolából, ami akkor már Decebal nevet viselt, és ősz elején még nem tudtuk, se tanárok, se diákok, hogy merre leszünk. Ezt ma se lehet emlegetni, hogy milyen felebaráti szeretetben volt részünk.
    Valahogy rendeződött a dolog. Ezt sokan elfelejtették a tanárok közül, olyannyira, hogy magyarságunk megőrzése érdekében saját gyermekeiket oda adták be, román tagozatba. Hálából mehettek kirándulni a nagy szovjet testvérhez. Ha ennyi lett volna, még hagyján, de 1990. után ezek a renegátok lettek a legnagyobb magyarok. Majd minden rendezvényen ott voltak, felszólaltak, vagy ami még rosszabb, a bizottságokban ők ítéltek, illetve őket hívták meg. Rablóból lesz a legjobb pandúr, és spicliből a legjobb magyar.
   Hát az igazság az, hogy sok magyar gyermek végzett román szakon. Egyrészt, mert úgy gondolták, hogy jobban érvényesülnek a szocializmus építésében, ha ott végeznek, másrészt kiestek magyar tagozatra kiírt, felvételi vizsgákról. Esetleg csak szakiskolába iratkozhattak, elmei felfogásuk limitált értekei miatt. Azonban az is igaz, hogy eleinte magyar osztály csak egy volt a megyében, később már fél osztály. És innen a konkurencia. Ezek a nemes példányok is túlélték a rendszerváltozást, többen közülük bukovinai székelyek lettek, kínozzák nem létező tehetségüket jobbra-balra. Talán az sem lett volna hátrány, ha román tagozaton tanulnak, ha nem hozták volna haza a nyelvet és a barátokat. Lassan az otthoni nyelvből is eltűnt a magyar, esetleg maradt egy „vereskókis.”
    Néha az emberek nem akarják az igazságot hallani, mert ez tönkreteszi az illúziójukat. Ezért van az, hogy annak mutatják magukat, amilyenek lenni szeretnének, és ezt azért említem, mert szinte általános betegség a vidéken. Például, van egy család, a szülők magyarok, a gyermekek is, azonban ezek az összesen más nemzetiségűekkel házasodnak, lassan felejtenek magyarul is. Egyik előadáson, ahol Nagylaktól nyugatra élő vendég is volt, az említett szülők közül az egyik szóra emelkedik, és meghatóan, szinte könnyezve szól arról, hogy mennyire fontos nekünk a magyarságunk megőrzése. Mondom a mellettem ülőnek: megyek ki, mert nekem tengeribetegségem lett. Persze, a külföldi eltelt örömmel nyugtázta magát, hogy milyen kitartó és megbízható magyarok vannak Déván.

                                           Szétesésünk.

    Jól-rosszul, de 1990-ig kitartott a Telep, annak ellenére, hogy rengeteg házat lebontottak, szomszédokat, rokonokat szétszórtak, és a kultúrotthont is elvették. Fontos volt, hogy papjaink voltak, és nem turisták. Utána kezdődött el, először a fiatalok kivándorlása munkára, majd végleg, és néha a szülők is utánuk mentek. A személyes kapcsolatok direkt szétverésének egyik oka a technika volt, vagyis a mobiltelefon. Kétségtelen, hogy ennek előnye is van, de hátránya is. Már nem kerestük fel egymást, hanem felhívtuk. A földek visszaadásánál is volt marakodás, amikor egy ösvényért kapára mentek volna a telepiek. Ma csend van, senkinek sem kell a föld, mindenki igyekszik szabadulni tőle.
    Egy másik ok a széthúzásra a politika megjelenése volt. Rövidesen az államcsíny után rengeteg párt, szövetség jött létre. Eleinte eszmék és nemzetiség szerint alakultak, majd rokonsági és ismeretségi alapon, illetve ki szállt be több pénzzel. Innen is jöttek nézeteltérések. A politika egy csodálatos dolog, mert ott lehet és kell ígérni, csalni, hazudni, vagyis mindent fel lehet használni a cél érdekében. Minden négy évben szeretet vallanak a választópolgároknak, és ezek teszik magukat, hogy elhiszik, bár a java kérdőjelez, de nem nyíltan. Mert az a jó polgár, aki hallgat, nem kritizál, nem mond véleményt, mindent elfogad és mindenbe beleegyezik. Ennek a következménye, hogy embereket választunk minket képviselni, ezek egy része eljut jó pénzen (kedden megy és csütörtökön jön) Brüsszelbe. Ott jólnevelten meghallgatja a német, francia vagy holland ukázokat, majd hazajön, és elmondja nekünk, mit kell tenni. Hát ezt lehetne megsürgönyözni is, nem kell annyit repülni érte. De térjünk vissza a Telepre.
    A katolikus anyakönyveket veszem kezelés alá, mert a java bukovinai leszármazottnak ez a vallása. Tíz év alatt, 1990-2000 között 288 házasság volt, amiből 121 vegyes, vagyis magyar nem magyarral. Ez majdnem fele a frigyeknek. A tiszta házasságok sem az összesen a magyarokra vonatkoznak, hanem román románnal. Ennek az lett a következménye, hogy sok telepi magyarnak csak a neve magyar, ő alig dadog valamit ősei nyelvén.
    Ami a bukovinai szokásokat illeti, a betlehemezés még a második világháború idején eltűnt, a karácsonyi katonajáték még agonizált 2007-ig. Akkor már nem voltak fiatalok sem elegen, házak sem, és végül jó, hogy nincs is, mert utoljára már lányok is mentek lányokat énekelni. Igaz, az előadás is elfajult utoljára.
    Voltak, akik bíztak abban, hogy mégis lehet valamit tenni. Így alakult meg a Petőfi Sándor Hagyományőrző Egyesület, és ennek egyetlen jeles tevékenysége az, hogy meghalt csikókorában. Hogy ez mégse maradjon egyedül, 1999-ben megalakult a Segesvári Miklós Pál Egylet. Hagyomány szempontjából működött, míg Segesvári Erzsébet bírta mozgatni. Ma ott van, hogy egy pártnak van alárendelve, és a nevében pályáznak. Majd a 2000-es évek közepén még alakult egy hagyományőrző egyesület, a László János. Akár a Petőfi Sándor egyesület, kimúlt pókapárnás korában. Jóformán ez a három lett volna értékes a Telep szempontjából, bár még van Déván egyesület (Geszthy, Hummit, stb). Az említett három egyesülettel az a helyzet, hogy kifáradtak a semmittevésben.
    Az 1960-1970-es években rengetek vendégmunkás érkezett a Kárpátokon túlról, sokan munkatársaim is lettek. Soha köztünk nem volt nézeteltérés, tisztelték hagyományainkat, a karácsonyi énekelést, a vallásunkat és annak ünnepeit. Azt is megtettük, hogy amikor külön volt a húsvét, a románokén a magyarok, a magyarokén a románok voltak szolgálatosok, folytonos munkánk lévén. Egyszóval: ők nem ártottak nekünk, el voltak a saját megélhetésükkel.
    A 2000-es évek elején, valahogy létrejött a magyar iskola, aminek tervét eleinte Erik, Karcsi és Zoli pedzették, még az 1993-as években. Utólag, ahogy elnéztem, ők voltak azok, akik elsőként visszaléptek a közszerepléstől. De jöttek mások oda, a szélrózsa minden irányából, és el kell mondani, hogy java becsületesen kínlódott, még akkor is, ha fogalma sem volt a dévai magyarságról, csak a Kömíves legendáról. Azonban, mint minden nyájban, itt se hiányzott a fekete bárány, aki miután megkapaszkodott, úgy érezte, hogy a dévai magyarok az ő jobbágyai.
    A telepen sok a Mária vagy Magdolna, de a Mária Magdolna csak vagy 7-8 éve jelent meg itt. Nincs tudomásom arról, hogy a bibliai Magdolna jellemzői érvényese-e a dévaira, ezt az utókor történészei döntik majd el. A helyzet az, hogy az ókori katolikus volt, a mostani határozatlan, mert oda tartozik, és ide jár, vagyis az angyali ihlet megszállása szükséges eldönteni azt, hogy hova tartozik. A bibliairól úgy szól az írás, amely csak szájhagyományokra alapozódik, hogy az utolsó 30 évét egy barlangban, visszavonultan töltötte el. A telepi Mária Magdolna ellenben, úgy néz ki, az utolsó 30 évét a templomkertben és az egyházi oldalak első facebook oldalán szándékszik eltölteni, bár helye a Dévai Jövevények Fórumán lenne. Ennek következtében jutottunk oda, hogy Déván nincs ki szavaljon magyarul, csak a kolozsvári haver, nincs ki énekeljen csárdást a templomban, csak egy külföldi, és itatni is a külföldiek tudnak. Vagyis akkora „tudás” mellett semmit se tudnak betanítani, amiről mondhatnánk, hogy az a miénk. Néha kínoznak egy-két gyermeket gitárral, ami maga a golgota. Mert ha a gyermek képes megszámolni, hogy mennyi húr van a gitáron, és kijön 6, akkor azon csodálkozik, hogy miért kell olyan sok.
    Emlékezzünk csak vissza kicsi Borosra. Ő nem idegeneket hozott nyakunkra, hanem a magyar tagozat diákjait tanította be. Mert anyag volt és van, csak mester nincs. A tanár úr abból semmit se nyert, mint a mostani pályázatokkal érkezők. Szerintem ha már 3-szor hívunk meg valakit, akkor inkább szerezzünk neki egy garzont Déván, mert olcsóbb, mint annyit írogatni. Csak kivesszük a naftalinból és itt van.
    A fentieket azért írtam le, hogy világos legyen, milyen kezekben van a dévai magyarság megmentése. Mert ha valamit az idegenek tesznek velünk az se kellemes, de amit a saját fajtánk renegátjai, az fájdalmas. Néha hiányzik az idegen beavatkozás is szerintem, mert ahányszor tették, mindig jobban összefogtunk. Most ők hagynak, és élvezettel szemlélik, mennyire vagyunk képesek önmagunkat eláztatni.

2024. jan. 21.

                                                                                           Még létezik Bukovina

    Közelebbi ismerőseim tudják, hogy már évtizedek óta foglalkozom a bukovinai magyarság történelmével. Kutatásaim nemcsak Hunyad megyére terjedtek ki, hanem az utolsó 20 év alatt legalább 40 utat tettem meg Bukovinába. Már az első utamnál igyekeztek lebeszélni erről, akár az első könyvem kiadásáról. Nem hallgattam senkire, saját utat, egyén módszert hasznosítottam meg kutatásaimra.
   A bukovinai utazások eleinte csak annyiból álltak, mint bárkinek, vagyis megtalálni a falvakat és templomokat, temetőket, hiszen azokat nem vihették magukkal az 1940-41-ben kivándoroltak. Később a szemem is rászokott a dolgokra, oda is néztem, ahova másnak nem jutott eszébe. Minden utam alkalmával fényképeztem, lehetőleg mindig ugyanarról a helyről, így az évek során követhettem a változásokat: mi maradt meg a magyaroktól, és mi tűnt el. Megváltozott dolgok a templomok külseje és belseje, a volt polgármesteri hivatalok, iskolák, a hadiki Csobot-kápolna, a papilakok. Eltűnt első utazásom óta az andrásfalvi kovácsműhely, néhány ottani magyar kereszt, a fogadjisteni posta épülete, a hadiki zöld kereszt a templom elől.
    Rájöttem, hogy Józseffalván, a régi temetőben, a Botkowsky sírban van eltemetve a pap és annak szülei, és feliratot is találtam, hol volt a Gáspár Pál kápolnája Istensegítsben és több tárgy, ami a magyarok után maradt. Ezek elhozása sose minősült lopásnak, mindenki úgy gondolta, hogy megmentettük a bukovinai magyaroknak. És eljött onnan velem két szentkép, a zöld kereszt egy része, mivel több mint 3 méteres volt, és kiskocsival azt lehetetlen lett volna másképp, egy istensegítsi iskolapad és ajtórész, a Botkowsky sír negatív felirata, és a legöregebb bukovinai magyar kereszt, az elhagyott és elhagyatott istensegítsi régi temetőből. Volt olyan, amit nem lehetett elhozni, mit a László István pap sírja. Az helyben lett rendbe téve, kerettel, márványlappal.
    Itt a dolog a következő képpen alakult: 2003-ban helyezték ki oda a mostani papot, én 2005-ben ismertem meg. Kialakult nála egy érdeklődés az ott élt magyarok iránt, mert csak annyit tudott meg a falusiaktól, hogy ott valamikor magyar falu volt. Vasárnap reggel volt, ő mise előtt, én indultam haza, vagy 500 kilométeres útra. Sokat akkor nem tárgyaltunk, de megállapodtunk abban, hogy tartjuk kapcsolatot. Utólag meséltem neki, fordítottam románra. Következő év tavaszán ismét Istensegítsben voltam. Találkoztunk, megyünk a templom körül. Hátul volt egy fehér kereszt, írás nélkül sírhalom. A pap vidáman taposott át rajta. Kérdem, minek ott lépkedni, a válasz az volt, hogy ott egy bojár (földesúr románul) van eltemetve. Mondom, hogy ott az a pap van, aki által emelt templomban ő misézik. Szóból szó lett, és eldöntöttük, hogy a sírt rendbe hozzuk. Ő elkészíttette a keretet, én Déván faragtattam márványlapot és 2007-ben a pap megszentelte a sírt. Másodszor, mert először akkor volt, amikor megtudta, hogy ott pap van eltemetve. Így készült el a László István pap sírja. Utólag valaki dicsekedett vele, a rendbehozatallal külföldön, de felhívtam a figyelmét a tényekre, megkérve, hogyha ő végezte el a sír rendbetevését, akkor magyarázza mag, mit keres a márványlapon felírva: Déva. Erre csend lett, törölte dicsekvését.

    A józseffalvi szentképek.
    Bukovinai kutatásaim során mind az öt volt magyar falu görög-keleti papjával ismeretséget kötöttem. Az évek elteltével többször találkoztunk és elbeszélgettünk. Érdekelte őket az ott élt magyarság történelme, magam is sok adattal, fordítással szolgáltam nekik. Megértették a párhuzamot a mostani román lakosok és az ott élt magyarok között. A történelem viszontagságai során az elsők betelepítve, az utóbbiak kitelepítve voltak, legtöbbször az akkori politika miatt és nem a saját indítványuk alapján. Persze bizonyos döntések és a helyi lakosság viselkedése is nagyban befolyásolta az ottani magyarság elmenetelét. A magyarság bukovinai eltávozása, a tanúvallomások alapján, nem jókedvvel történt, de kénytelenek voltak ezt a lépést megtenni. Nem volt nekik megengedve, hogy ingatlanokat vigyenek magukkal, csak alig néhány használati tárgyat. Tiltva volt az is, hogy a harangokat és az egyházi kellékeket elhozzák. Mégis, sok egyházi dolgot sikerült kimenekíteni, kijátszva a helyi hatalom és a határőrök éberségét. Így kerültek el Bukovinából harangok, szentképek, lobogók, anyakönyvek, stb. Mégsem sikerült mindent elhozni, mint az utóbbiakból kiderül.
    Ezelőtt 15 évvel, Józseffalván kutattam a templomot, a helyi plébános engedélyével. Kíváncsi voltam annak felépítésére, így engedélyt kértem a plébánostól, hogy a tornyot és a templompadlást is meglátogassam. Átadta nekem a kulcsokat és szabad kutatást engedélyezett. A kórusban már nem volt meg az orgona, a harangok is el lettek menekítve, de legnagyobb meglepetésemre három-négy katolikus szentképet találtam a templomtoronyban. Megdöbbenésemben csak álltam és néztem a közel hetven éve porosodó szentképeket. A síri csendben csak a gyertya sercegése hallatszott. Már akkor megfogant fejemben a gondolat, hogy azokat a képeket el kellene onnan hozni. Csak azt nem tudtam, hogyan. Bízik-e annyira a plébános bennem, hogy megemlítsem neki a dolgot? Hiszen az ő beleegyezése, engedélye kellett a dolog véghezviteléhez. Szóba hozhatom-e a dolgokat anélkül, hogy magamra haragítsam őt? Egy tapintatlan lépés következtében még az is előfordulhat, hogy minden odalátogató magyarra orrolni kezd. Fúrt a gondolat bennem, mint szú a fában. Hónapokig, évekig töprengtem egy megoldáson.
    2010. május eleje ismét Bukovinában talált. Utam elején elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, de én a képeket megemlítem a plébánosnak. Józseffalvára érkezve, félrevontam a helyi papot, és erőt véve magamon, mondom neki: tisztelendő úr, emlékszik azokra a katolikus képekre ott a toronyban. El lehetne-e hozni azokat onnan, és ha igen, akkor mondja meg, hogy kerül-e valamibe és mennyibe? A jövő hónapban ismét Bukovinába jövök, addig döntse el a dolgot. Megnézett, és csak annyit szólt, hogy a képek nincsenek leltáron. Ennyiben maradtunk. Én ezt jó jelnek vettem, hiszen ha gondolkodik a dolgokon, akkor már van esély.
    Június 21-én egy külföldi busszal mentem fel Bukovinába, mint idegenvezető. Szucsáváról felhívtam a papot, hogy szeretnék vele beszélgetni. Ő is a városban tartózkodott, így hamarosan szemtől-szembe ültünk. Az első megdöbbenésem az volt, amikor kijelentette, hogy július elsejétől ő el van helyezve a faluból. Helyette egy olyan pap jön, aki nemcsak a magyarokat, de a katolikusokat sem kedveli. Akkor a képekkel nem lehet várakozni, mondom neki, engedje meg, hogy hozzuk el őket. Meg lehet próbálni, válaszolt, bár kissé tartott attól, nehogy a falu lakosaiból valaki észrevegyen valamit. Mert akkor neki komoly bajai származhat belőle. Másnap a busz Józseffalvára indult. Már menet közben kidolgoztunk az utasokkal egy olyan tervet, melynek megvalósítása lehetségesnek látszott. Vagyis ők imádkoznak szépen, egyszerre, hogy a falusiak figyelmét eltereljék, én meg foglakozom a templomtoronyba.

    Felmegyek. A képek nagyok, keretbe, azokat elvinni nem lehet. Lejövök. A sofőr jött az ötlettel, hogy vágjam ki a vászont a keretből. Mivel? Hát a Feri sofőrnek bicskája is volt. Ismét fel a sötétbe. Egyik kezembe az öngyújtó, másikba a bicska. Remegett a láng, remeg a kezem, alig láttam. Az egyik képet kimetszettem. A másiknak fogok, beleáll a bicska. Mi ez? Hát a kép nem vászonra, hanem fára volt festve. Nos, azt összetekerni nem lehet. Ismét lejövök. Látok egy tatát, esőköpeny rajta. Mondom, adja a köpenyt, be kell csomagolni a festményeket. Hát vonakodott, de adta, azzal a megjegyzéssel, hogy nehogy bepiszkoljam. Nem is: a 70 éves poros képek…
    Az utasok a kórusfeljáratnál vártak, közrevettek és úgy mentünk a busz felé. Csepergett az eső, de híveim ernyői inkább oldalt voltak, fedezni engem és a képeket.
    A terv ésszerűnek bizonyult és ennyi izgalom után sikerült két képet a buszba elrejteni, dacára annak, hogy a falu szeme rajtunk volt. Közben egy hirtelen gyűjtés is indult a busz utasai között, meghálálni a pap jóindulatát. Bár a gyűjtés eredményét személyesen adtam át a papnak, fogalmam sincs az összegyűjtött összeg nagyságáról.
    A kimenekített képek közül az egyik Jézust ábrázolja, kezében a kehellyel, kenyérrel. Golyó ütötte lyuk tátong rajta. A másik kép meggondolkoztatott. Látszik, hogy nem befutott művész alkotása. Férfialakot ábrázol, eléggé merev vonásokkal, a kép sarkában földgömb, tetején egy kereszt. Mivel a kép hátán - alján semmilyen írást nem találtam, csak feltételezhetem, hogy a mű Dr. Németh Kálmán munkája is lehetett. Tudott dolog, hogy a józseffalvi templomot is ő festette ki, saját kezűleg. Szent István életnagyságú képét is a mennyezetre festette, a falusi magyarság kérésének megfelelően sarkantyút is rajzolt neki.
    Közös elhatározással, a busz utasaival úgy döntöttünk, hogy a képek Magyarországra kell jussanak. Megérkezésük után rövidesen került egy restaurátor is, aki önzetlenül felajánlotta segítségét: semmibe sem került a munka és rászánt idő, csak a felhasznált anyagot kérte kifizetni.
2010. szeptemberben a képek restaurációja befejeződött. Csak arra vártak, hogy hol lesz az örök helyük. A helyi pap nem fogadta be a templomba. Ez megdöbbentett, hiszen a két kép az különös érték. Az igaz, hogy nem neki, hanem nekünk. Mert mint mindig történik, a helyi közösség nyakára küldenek egy papot, aztán jól vagy rosszul, boldoguljanak vele. Ez nem érti meg a közösséget, és igénye van, hogy mindenki hozzá alkalmazkodjon. Az sose fog megtörténni, hogy egy 50-60-100 éve összeforrt közösséget egy jövevény átalakítson. Azonban azt könnyen elérheti, hogy többen lemondanak személyéről. Persze, nem mindenki ilyen, és tisztelet a kivételnek, de az említettek kezdenek szaporák lenni.
    Így a múzeumba kerültek a képek, ünnepélyesen Engem az ünnepély után három hónappal értesítettek, kérdésemre. Ez nem bántott, de hirtelen az jutott eszembe, hogy láttam hálásabb embereket is. Miután felkutattam, megegyeztem az elhozatalról és véghez is vittem azt, ennyit megérdemeltem volna. Utólag az is kiderült, hogy a busz utasai által nekem gyűjtött összegnek több mint fele valahogy elmaradt átadásra a szervező által.

    Józseffalva, két évvel később.
    Egy jó barátommal utaztam Bukovinába, aki még sose volt ott. Ilyenkor a pókaribanctól kell kezdeni a fajtánk történelmét, egyszerűen, velősen és érthetően. Délről közeledtünk, Józseffalva felé. Odaérkezésünk előtt a székely kivándorlás, a bukovinai letelepedés és feltételei, az már ott élt magyarok és sok más volt a téma, majd a közeledés függvényében a legdélebbi bukovinai magyar falu történelme.
    Egykor Józseffalvára menet, felvettem kocsimba egy stoppoló, idősebb nőt. Mint kiderült a faluból való. Hogy meginduljon a szó, csak odakérdeztem: hol van a faluban a régi temető? Készségesen elmagyarázta, hogy az új temető a falu bejáratától jobbkézt fekszik, a régi pedig a papilak mögött.. Az Alszegen levő temetőről volt tudomásom, a másikról nem. S mint utólag kiderült arról sokan nem hallottak, nem tudtak akár belföldön akár külföldön.

    Hátrabotorkálva a papilak mögé, körülnéztem: már messziről látszott egy emlékműszerű sír, mint utólag kiderült betonkészítmény, az egyetlen mely ott még megtalálható. Kivehetők azonban a domborodó sírhalmok, bár a fű belepte őket. A régi keresztek, amelyek valószínűleg fából voltak, már eltűntek, ahogy a bukovinai székelyek mondanák: megette a föld szegényeket. A temetőt három oldalról körül szántották, a negyedik, az alsó vége a Fekete patakra nyúlik
    Egyetlen síremlék van ott, rajta "Sepulcrum familiae Botkowski 1849" felirattal. Nos, ez sokáig problémát jelentett számomra, bár gyanítottam, hogy a falu második katolikus papjával, Botkowski Mártonnal van valami kapcsolata. A helyzet az volt, hogy a papot 1849-ben nevezték ki a faluba és 1863-ig szolgált a faluba, így nem tudott egyidejűleg saját síremléket készíteni. A sírt és temetőt már régebben látogattam, de 2012-re egy vakolat leesett a sír oldaláról. Elsőbben azt láttam meg, és rögtön feltűnt, hogy egy negatív írás látszik rajta, és pontosan ki lehetett olvasni: "1849.07.01. meghalt". Ki lehet az?
    Ebben a pillanatban került a látókörbe a józseffalvi halotti anyakönyv. Van egy bejegyzés 1849. szeptember 1-jén: „Eva Botkowski vidua post Martinum Botkowski civam ex. Magyarország." Érdekesség még, hogy két pap temette el a Botkowski plébános anyját. Kiderül, hogy Botkowski Éva (halál oka: fevris gastrica et senectute - gyomorláz és öregség) 60 évesen elhunyt, a pap édesanyja volt, akinek emlékére állították fel a sírt, majd Martin Botkowski pap halála következett 1863. augusztus 20-án, Josephfalvensis rc. curatus, eltemetve Franz Streber Bukovinensis vdecanus Körülbelül ez a kutatás eredménye.
    Mindezen magyarázatok után az a következtetés, hogy a sír Botkowski pap és szülei sírja. Következő évben a lehullott vakolatdarabokat elhoztam, majd utólag egy józseffalvi leszármazottnak vittem ki Erdélyből.

    2016. Az istensegítsi iskolapad.
    Falun mindent nehezebb tenni, függetlenül annak mibenlététől. Istensegítsben több minden maradt hátra, miután a magyarok eltávoztak onnan végleg. Egyike ezeknek a dolgoknak az iskola felszerelése. Valamikor, az 1970-es évek elején, a padokat újakkal cserélték ki. Bizonyos okok miatt a régieket nem semmisítették meg, talán még a leltárból sem törölték, hanem helyezgették jobbra-balra, míg végül az iskola padlásán kötöttek ki. Sokáig ott porosodtak, azt sem tartom kizártnak, hogy néhányat eltüzeltek. Végül ezelőtt pár évvel a tűzoltók egy ellenőrzésen felfedezték a padokat. Mivel a szabályok szerint a padláson nem tárolhatók gyúlékony anyagok, a padokat el kellet onnan távolítani. Ekkor kérdezte meg az ottan ismerősöm, hogy érdekelne-e egy iskolapad, ami a magyarok idejéből maradt hátra?

Engem érdekelt, bár meg voltam győződve, hogy Déván más senkit se. Megegyeztünk, hogy egy ép vagy épebb állapotban levő padot tegyen félre és vigye haza. Ősszel értesített, lehet tavaszig nem maradt volna meg. Tavasszal, szokás szerint hazamentem Bukovinába. Akkor láttam meg a padot: egybe az asztal és ülőke, keresve is alig lehetett valami szeget találni benne. Szétszedésről szó sem lehetett, szerencse, hogy egy darabban befért a kocsiba. Eljöttem vele Dévára, és közel hat hónapig a munkahelyemen volt. Közben érdeklődtem a csátaljai istensegítsi leszármazottaknál, hogy érdekli-e őket a pad? Örömmel fogadták az ajánlatot, és a csátaljai búcsúra, szeptemberben, a pad elkerült Déváról Csátaljára. Mindenki boldog volt, csak a vámos húzogatta a szemöldökét a pad láttán.

A.D. 2021. Hadikfalva. A zöld kereszt.

    A hadikfalvi templom bejáratánál valamikor két hatalmas kereszt állt. Az egyiket 1933-ban állították, a másikat 2000-ben. Az újabb kereszten mindig volt koszorú, nemzeti színű szalag, az öreg kereszt már csak jelenlétével tűnt ki. A szokásos bukovinai körút, beérkezem az egykori Hadikfalvára, mai neve Dornesti. A templom előtt egy nagy üresség fogad: eltűntek az évtizedes fák, az újabb keresztet előbb hozták.
    Itt most egy kis kitérőt kell tegyek. Bár nem hisznek a reinkarnációban, úgy vettem észre, hogy több pap az elmúlt életében erdész lehetett, vagy favágó vagy valamiképp fával foglalkozott. A hadiki eset előtt pár évvel az istensegítsi pópa vágatta ki a magyarok által ültetett gesztenyefákat, de Déván is volt eset nemrég erdészeti munkára. Persze ok mindig található: beteg volt a fa, veszélyesek az ágai vagy bármi, és nekik engedélyt is könnyű szerezni, hiszen önfeláldozók, és nem a saját nevükben cselekednek, hanem az úr szavára hallgatnak. Megkapják az engedélyt, mivel ők egy felsőbb hatalmat szolgálnak, és senki sem ellenőrzi, hogy igazuk volt-e? Hát nem volt, egyiknek sem, ezt képekkel bizonyíthatom. De térjünk vissza Hadikfalvára a templom elé.

    Ismerve a régi képeket, felötlik bennem: hol a régi kereszt? Indulok, megkerülöm a templomot jobb felől, majd amikor a templom mögül kitérek, látom előbbre, a kivágott fákat halomba, betondarabokat, rádobva a régi kereszt, szemetek, mert újítsák a templomot körbe és előtte tért hoznak létre. Felvillant bennem, hogy az valahogy el kellene hozni, de az lehetetlen: a kereszt 3 méter, a kocsi 4. De valamit mégis menteni kellene. Érdekes, akkor se a szülővárosom jutott eszembe. Telefonálok Nagylakon túl egy ismert személynek. Mondom neki, hogy hol vagyok, mit látok, fel kellene venni a kapcsolatot valaki hadiki származásúval, szervezettel, meg kell menteni a keresztet. Jöjjenek utána, addig megegyezek egy falusival, beteszem hozzájuk, valamit fizetek érte. Mert félős, hogyha a kereszt a kivágott fákkal egy helyen van, együtt kerülnek a tűzre is. Várok, várok, majd visszahívom: az egyiket nem kapja, a másikat nem érdekli, vagyis tegyem, amit jónak látok. Köszönöm nektek, hogy vagytok.

    Állok tanácstalanul, végül jön a kőműves. Barátkozom vele, kiderül, hogy főiskolai végzettségű kőműves. Beszélünk a keresztről, mi lesz vele? Ő nem tudja. Már rájöttem, hogy elvinni nem tudom, de legalább egy darabot az évszámmal vigyek el, ha már senkit se érdekel. Vágja ki nekem a láncfűrésszel. Nos, ahhoz a pópa engedélye kell. Telefonálunk neki, mondom, mit szeretnék. Hát az, mondja a pópa, nagy bűn a keresztet láncfűrésszel elvágni. És, mondom neki, az nem bűn, hogy a szemétbe van? Ez kockázatos volt, mert megmondhatta volna, hogy tűnés, de már kezdtem kétségbe esni. Végül már arra is számítottam, ismerve a papok felfogását, hogy pénz kell neki. Kezdem bizonygatni neki, hogy azt nagyapámék emelték 1933-ban, a Hadikon született Domokosok, és engem személyes ok és érzelem is köt a kereszthez. Az igazság az, hogy anyám született 1933-ban Déván. De ők nem tudják. Végül egy majdnem méteres darab levágódott. Nem hazudtam hiába.
    A sok utánajárás következtében, a darab az évszámmal Dévára került. Felmerül bennem a gondolat, valahogy összerakni egy keresztet, beillesztve a hozott darabot. Ebből még semmi se lett. Vagyis a mentett darab 2021-től letétbe van. Pedig mennyi fölösleges dolog szerveződött az elmúlt két év alatt. És akkor beszélünk úton-útfélén örökségünkről, hagyományunkról és kultúránkról. A szervezők helyében még annyira sem dugnám ki a fejem, mint a hóvirág tavaszelőn. Szánalmasak vagyunk, csak nincs, aki megszánjon.

    A legöregebb bukovinai magyar kereszt (1842-ből) hányódása Déván.
    Az elmúlt napokban feltett anyagot nem dicsekvésnek szántam, ismerőseim tudják, hogy ez nem jellemző rám. Szükség vitt rá erre, mivel többen úgy gondolják, hogy én csak a közösségi oldalakon tevékenykedem. Téves. Nem számítva az aldunai és magyarországi utakat, Bukovinába 40 alkalommal mentem fel. Minden út átalában 1200 kilométer, az 48 ezer kilométer. Számítva 6-7 liter üzemanyagot 100 kilométerre, az több, mint 7 tonna benzin, litere számolva 6-7 lejjel. Hozzáadva a szállási költség. Enni nem muszáj. Mennyi is jön ki? Egy másik dolog az, hogy 13 év alatt 10 könyvem jelent meg, nagyrészt kiadatlan adatok. Honnan ennyi anyag? De beszéd az van, szabadon. Tudjátok, mikor mondják az emberek, hogy rossz vagy? Mikor úton, útfélén kibeszélnek? Akkor, mikor nem képesek veled együtt rosszak lenni. Mikor nem képesek téged térdre kényszeríteni, amikor nem képesek bemocskolni azt, amit te megszereztél. Akkor te rossz vagy nekik. Beszélhettek. Jól mondták az arabok: a kutya ugat, a karaván halad.
    Az istensegítsi temetőkről.
    A falunak három temetője ismert. Az öreg temető, a Kopacz-hegyi legelőre vezető út bal oldalán helyezkedett el, elég nagy felületen. A második temetőjét, az első helyhiánya miatt, 1932-1933-ban szentelték fel. Még létezett a régi temetőtől feljebb, egy úgynevezett Kolerás temető, ahova az 1831, 1848 és 1866-os kolera áldozatait temették tömegsírokba, megjelölés nélkül. Az istensegítsi magyarok kitelepítése 1883-ban vette kezdetét, és 1940-1941-ben fejeződött be. Ekkor szinte az összes magyar elhagyta Bukovinát. A faluban maradt két magyar család és néhány vegyes házasságban élő magyar képtelen volt a temetők és a templom gondját viselni. A templomot használatra átadták a görög-keletieknek. Az első temetőt egy kisebb erdő és bozótos lepte be, akár Hadikfalván, az új temető keresztjeit a második világháború orosz katonái égették el főzésre, majd az 1950-es években, a sok eső miatt lehetetlen volt ott sírt ásni. Akkor leköltöztették a temetőt a mostani helyre, a Szucsáva-Hadikfalva vasútvonal mellé, és ez napjainkra ortodox lett. Az idő és emberek viszontagságainak kitett temetőkben kevés emlékmű maradt, azok is a kőből készültek. A régi temetőben egy kőoszlop, felirat nélkül, és a Szőts Antal háromba tört keresztje, az új temetőben két, írás nélküli oszlop, a Piroch Ignácz plébános emlékköve, és a Gáspár Pál kápolnájának az alapja.

    A mentés
   Évtizedes kutatásaim során több román ismerősre tettem ott szert a faluban. Ezek ősei úgy költöztek be a magyarok elhagyott házaiba, mint a magyarok a szerbek és svábok házaiba, azzal a különbséggel, hogy a románok üres házakba költöztek, a magyarokat nem ők űzték el. Az istensegítsi parókián talált dokumentumokból kiderül, hogy legelőbb a hadiözvegyek kaptak házakat, majd az észak bukovinai és észak erdélyi román menekültek. Utólag érkeztek a haszonlesők.
   Egy ilyen utóddal, aki már Istensegítsben született, évek során gyümölcsöző kapcsolatot alakítottam ki. Egy alkalommal felhívta a figyelmem, hogy a régi temetőben, a bokrosban még van egy kereszt a magyarok idejéből, azonban ő csak az évszámot képes kiolvasni. Akkor nem igen kutattam, már készültem hazafelé.
    Következő évben hazamentem nagyapám szülőfalujába, Istensegítsbe. Találkoztam az ismerősömmel, és egy borzaszó bozótos részen bevezetett a kereszthez. Az igazság az, hogy egyedül meg sem találtam volna. Nézem, olvasgatom tanulmányozom a síremléket. Román ismerősöm javasolta elhozni azt, mivel a bozótosban a folytonos enyészetnek van kitéve. Hazatérve Dévára, utánanéztem a kereszt feliratának, a névnek, és kiderült, hogy az elhunyt leszármazottainak egy része Dévára telepedett. Megegyeztem az ismerősömmel, hogy ő a keresztet (3 darabban volt), kihozza néhány falubeli legénnyel a bozótosból. Nem volt könnyű munka, mint utólag megtudtam, ösvenyt kellett vágjanak a sűrűben.
2021. május 30-án, Pogocsán Ferdinánd és Domokos Balázs segítségével a keresztet Dévára szállítottuk, egy jobb sors reményében. Fáradságos munka után, a kereszt felállítható állapotba került. Egyedüli a maga nemében, hiszen ez a bukovinai magyarok első ismert, legöregebb keresztje, 1842-ben lett állítva.

    A tények.
   Abban a reményben voltam, hogy egy szép ünnepély keretében a keresztet a temeőben vagy kápolnában felállítódik, és beszenteltetik. Hiszen én úgy tanultam és tudtam, hogy a templom, a harang és a kereszt a hit foglalatja. Csak mág mást is mond a nagy könyv: „Az időben alakítá az Úr az embert agyagból, és lelket lehelle belé, és lőn az ember élő állat.” Az én esetemben ezt nem kell bizonyítani, mint alább kiviláglik. Mert amit én örömnek szántam, az számomra csalódást jelentett. És kezdődött a keresztút.
   1. Stáció: Szabad-e egy temetőből a keresztet elhozni? (Ott már nincs temető, nincs magyar, semmi).
   2. Stáció. Szabad-e máshonnan hozott keresztet felállítani?
   3. Stáció. Írjam le a falu történetét. Leírtam.
   4. Stáció. Írjam le a temető történetét. Leírtam.
   5. Stáció. Írjam le a Szőts család leszármazottait. (Ez bajos, mert több mint 1000 oldalt tesz ki). Leírtam csak a dévaiakat.
   6. Stáció. Álljak neki aláírást gyűjteni, a kereszt felállítása érdekében. Ez már nem vállaltam, hanem abbamaradt minden.
    Közel két év telt el, amióta a keresztet elhoztuk Bukovinából. Egyelőre csak annyi a különbség, hogy nem ott hever a földön, hanem Déván.
Hogy is mondotta az Üdvözítő? Az aratás ugyan sok, de a munkás kevés. És ha még az a kevés munkás is hitvány, akkor oda a termés végleg. Mi marad nekünk? Hát sóhajtózhatunk, mint Kőműves Kelemenné a dévai vár kövei között. De ne feledje el senki, hogy egykor az Úristen előtt számot kell majd adnunk mindenről. Bizony-bizony mondom nektek, hogy nem mindenkinek adatott meg azon isteni adomány, hogy hivatását a hírnév és az anyagi nyereség elé helyezze. Ezért fekszik a bukovinai keresztünk a földön.

 

                                       Vivos voco, mortus plango… hívom az élőt, siratom a holtat…

    Már többször említettem, hogy szükség lenne a bukovinai magyarság történelmének egy részletesebb megírására, a régebbi adatoknak újabbakkal való pótlása, kiigazítása. Maga az említett folyamat sok időt venne igénybe, nem kevesebb fáradságot és költséget. „…A múltról se tudunk mindent úgy, ahogy annak rendje lenne…” mondta egykor Andrásfalvy Bertalan, és nagy igazság van a szavaiban. Sajnos, ez a mondás sok helyen ismeretlen.
    Mert van, aki abban a boldog hitben rin¬gatja magát, hogy ő nemcsak ahhoz ért, amihez hivatása és esküje kötelezi, hanem kellő szakképzettséggel bír arra is, hogy szükségtelen fellépésekkel boldogítson, egyszersmind a fogyasztó közönségnek, mint maszek történész, netán lelkekkel kereskedő, vigaszt hozzon.
    Azt nem veszi figyelembe a jámbor, hogy ennyi és ily különféle foglalkozáshoz még idő, szakképzettség és lelkiismeretesség is kellene. Előtte csak az lebegett, hogy itteni volta és érzülete, mérhetetlen egoja minél jobban ki legyen elégítve.
   Ez annyira meg vannak elégedve saját magával, hogy az ember igazán sajnálná kiábrándítani őt. Kitartóan függ bizonyos történelmi eseményen, és ez általában akkor fordul elő, ha nem tudják hova tenni magát. Akkor létrehoz egy olyan történelmi eseményt, amit szerinte nehéz bizonyítani. A többiek pedig megünneplik saját tudatlanságukat. Pedig már a Biblia figyelmeztet: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok az Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba.” (János 4,1.). És jön a hamis próféta, igyekezve, hogy törekvését a nemzeti elismerés jutalmazza, közben csendesen fogyasztja a lármával megkeresett kenyerét. Benne van a szereplési viszketegség, talán genetikailag öröklődött. Nem tehet róla, ha szeret idegen tollakkal ékeskedni, mintha nem volna neki elég a sajátja. Jeleskedni akar, fellépni, mert csak ez élteti. Segíteni akar könnyeinket letörölni, még akkor is, ha ő okozzák azokat. A baj ott van, hogy a csalánba nem üt a mennykő. Mert az ilyen megérdemelné, mert 2-3 nemzedéket vezet félre egy olyannal, mint a fehér ló legendája. Mond, beszél, de semmi kézzelfogható bizonyítéka nincs. Azt hiszi, népének, nemzetének megmentője, de igazság szerint a történelmének sírásója. A humanizmus és összefogás nevében gyilkolja történelmünket.

   Mindig fáj az embernek, ha valaki megbántja. De ha ezt saját fajtád teszi, mintha forró kés marcangolná szívedet. Kiábrándultam. Nem először, és valószínűleg nem is utoljára. Nem a szereplő miatt, hanem azok miatt, akik hisznek neki. Sokszor halljuk: megverte az Isten. Az Isten nem ver, nem üt, hanem mindenkinek azt adja, amit megérdemel. Néha melléfog kissé, de annyi ember között megbocsátható. Azonban ha valakit mégis fenyíteni akar, akkor annak elsősorban az eszét veszi el. Aztán ez annyi bajt okoz saját magának, amit még ellenségei se képesek összehozni. Itt vagyunk. Nem kell ellenség, képesek vagyunk saját magunkat tönkretenni. Megünnepelni ezt. Meggondolandó lenne az, hogy ne higgyünk minden harangnak, még akkor is ha szépen szól. De ki?
   Nem szólok rólatok, nem szólok hozzátok. Olyanok vagytok, mint a verebek: tollasok, más tollával ékeskedők, tollászkodók. De szegények. Verebek. Azonban a veréb egy furcsa teremtménye az Istennek. Akárcsak az ember. Jön az egyik, elkezd lakmározni, aztán jön a másik, ez le se néz a földre, ahol ott hever a rengeteg morzsa, hanem csiripelve, mérgesen kikapja a másik veréb szájából a falatot. Miért? Mi szükség van rá? Hiszen talál ennivalót eleget és nincsen rászorulva, hogy a másik veréb szájából lopja el az ennivalót. Biztosan azért teszi, mert jobban esik neki, hogy a társát, a barátját, talán az anyját, az apját vagy a testvérét rövidíti meg. Hát ezek vagytok ti, ezért vagytok szegények. Lelki szegények. Nem szólok hozzátok. Csüggjetek a rajongó szeretetnek határtalanságával a hamis prófétátokon. Talán jobb lesz, ha visszavonulok, és nem leszek tanúja történelmünk temetésének. Ássátok a sírt lassacskán: magatoknak ássátok.
   „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim, így szól az Úr!” (Ésaiás próféta könyve 55:8).