Renegátok

    Haladva a korral, változunk: mozgásban, viselkedésben, felfogásban, gondolkodásban. Voltak olyan dolgok, amelyek felett valamikor átmentem, anélkül, hogy a memóriámat fölöslegesen terheltem volna velük. Régebb vitatkoztam, küzdöttem, ma bizonyos esetekben inkább hallgatok. A szavaknak, a szavaimnak lehet értéke, és néha olyan helyzetek adódnak, amelyek már nem érdemlik meg, hogy szót emeljek róluk, érveljek, vitatkozzak. Azonban bizonyos dolgok, ezek közül, mára már elviselhetetlenek. Akkor hallgattam, de most kikívánkozik az igazság.
    Nem szeretnék senki fölött pálcát törni, de visszatekintve, érdemes pár dolgot megjegyezni, még akkor is, ha nem valami kellemes. Mert arról van szó, hogy az utolsó három évtizedben milyen irányt vettünk magunktól, mert általános felfogás az, hogy mindig mást kell okolni sikertelenségeink miatt. Hát nem, mert amit mi végzünk el a saját kezünkkel, azt még az ellenségeinknek is nehéz lenne kitalálni vagy kivitelezni. Nézzük csak.
    A renegát szónak sohase volt valami nagyon megtisztelő értelme. Már a jó öreg Meyer Lexicon azt tanítja, hogy renegát az, aki „elhagyja vallását; például renegát volt az a keresztény, aki fölcsapott az iszlám hívének.“
    A köztudat azonban nem annyira vallási, mint inkább nacionális hátteret festett a szónak és renegátnak mondtunk valakit akkor, ha az illető cserbenhagyta, megtagadta nemzetét, amelynek szellemében fölnevelkedett és valamiféle érdektől vezéreltetve beállt idegen nép csatlósának.
    A história egész tárházával őrzi e gyászvitézek dicstelen emlékét, akik közt persze a legrútabb szerepet azok játszották, kik új környezetükben nyert hatalmukat saját véreik sanyargatására használták. A régi példák közismertek, az új termés emlegetése viszont jobbféle is, balféle is fájdalmas sebet ütne.
    Van egy kis népcsoport, amelyet kiváló tisztelettel követek a kitartásuk miatt és a létfenntartásukért vívott mindennapi küzdelmükben. Ezek a székelyek. De a székelyek sokkal többen vannak, mint bármely népszámlálás kimutatná. Csak ők nem tudnak erről. Nálunk van csángó, aki székelynek öltözik, ismerek olyan román eredetűt, ő is székelynek öltözik, a szerényebbek pedig Bocskai kabátot hordanak. Ezek nem renegátok? Akik a fajtájukból, viseletükből, és eredetükből kivetkőznek?
    A székelység nagy divat lett mindenfelé, még akkor is, ha lényegében kevesen ismerik igazán őket. Most vagy 30 éve elkezdődött mindenfelé, hogy kopjafákat emelgetünk. Most ezzel tele lett minden helység, ahol valami magyarság még lézeng. A kopjafák ültetése után elkezdődött a székely-kapuk emelése. Most az is van mindenütt. Újabban a székely csűröket kezdik emelgetni. Kíváncsi vagyok, ha ezzel is tele lesz mindenhol, akkor még mit vesznek át maguknak a székelyektől? Mert valószínűleg a mindennapi gondjaikat nem. Talán még megérem azt is, amikor a székely csángónak vagy románnak öltözik. Persze, van olyan vélemény vagy felfogás is, hogy nem számít ki minek született, hanem az, hogy minek érzi magát. Ezért harcol a Unió is a szivárványszínű zászlók alatt, mert ott senki se annak érzi magát, aminek született, hanem mindenki fordítva. Van szólásszabadság, és pont.
    A múlt rendszerben nyílt véleményezés nem igen volt. Most lehet mindenkit ostorozni, politikust, orvost, tanárt, papot, bárkit. Bizonyos szintig csak. Mert elkezdődik a kontra. Ki mondta, miért mondta, ki biztatta fel, vagy fizette ezért. S akkor fellép a csordaösztön. A kritizált személy „hívei” körbeállnak, mint a kafferbivalyok Afrikában az oroszlánok támadásainál, szarvukkal kifelé. Ahelyett, hogy a tag hibáit elemeznék, ők kiderítik, hogy nem is az ellen irányul a megszólás, hanem a párt, az egyház, az egészség- vagy a tanügy ellen. Az lényegtelen, hogy az illető villái emelkednek szépen, hogy Dubaiba megy nyaralni, hogy biciklitúrázik a beteg ellátása helyett. Ha valaki mégis felemeli a szavát, bár falra hányt borsó az egész, azt szépen kitoloncolják, kiközösítik. Mert a politikus magas felkészültsége és a nép támogatása miatt került pozícióba, a fennvaló földi helytartójának helyi helytartója is esik szét a bölcsségtől, és nem érti meg a közösséget, amibe cseppent, az orvos órákig hagyhat egy széken várni, vagy küldözget addig, míg végül a temetkezési vállalkozásnál kötsz ki. Általában addig forgatják a dolgokat, amíg kiderül, hogy a gyanúsított személy ártatlan, mint a ma született bárány.
    Mint olyan, aki munkája folytán kapcsolatban van a törvényszékkel elmondhatom, hogy nem mindenki ártatlan, aki nincs elítélve. Ennek sokszor az oka az, hogy nem lehet minden kétséget kizáróan bebizonyítani az illető vétkességét, de ez nem jelenti azt, hogy nincs vaj a fején.
    Leszegényedtünk. Nincs nekünk már semmi, és nem is vagyunk képesek semmire. Nálunk bármely rendezvény csak akkor sikeres, ha valakit jó pénzért fizetünk, meghívunk, és még tapsolunk is annak. Még arra is képtelenek vagyunk, hogy összegyűljünk a saját problémáink, kihívásaink megvitatásra, kiút keresésére. Talán ez is összejön valamikor, de mire ez meglesz, akkor már az előadást nem magyarul fogjuk megtartani.
    Nyelvében él a nemzet, hallottuk nemegyszer. Melyik nemzet, kinek a nyelvében? Személy szerint én sosem voltam annak ellene, sőt inkább támogatója, hogy idegen nyelveket sajátítson el valaki. De semmi esetre sem az anyanyelv hátrányára. Mert abban a helyzetben vagyunk, amikor az első unokatestvérek idegen nyelven kell beszéljenek egymás között, a nagyszülők is az unokákkal, ha a nagyobb család összejön, akkor se magyarul társalognak és lényegében önkéntesen asszimilálódunk és megőrizzük egy idegen nemzet nyelvét, netán még vallását is. Összegezve, kivetkőztünk saját énünkből és másnak a kabátját viseljük. Ennyire haladtunk a korral és korunkkal. Megjegyzem, nem vagyok ellene a haladásnak és fejlődésnek, sőt pártolom, de őrizze meg mindenki a magyarságát.
    Bem apó azt mondta, egyesek szerint, 1849-ben Piskinél: „Ha a elvész a híd, elvész Erdély is elveszett!” Lehet, hogy Bem ebben az értelemben fejezte ki magát, azonban kétlem, hogy Bem ennyire jártas lett volna a magyar nyelvben. Véleményem szerint, ha a dévai telep magyarsága elveszett, akkor már emlékekről beszélünk, ami az itteni magyarságot illeti. Az is igaz, hogy a dévai magyarokat nem a magyarságuk tartotta eddig össze, hanem a vallásuk. Bár ott is sántikálnak a dolgok, és nem mindig a hívek a hibásak. Azonban az tény, hogy egyik vallásbeli sem megy a másik által szervezett bármely dologra, így isteni egyetértésben, kéz a kézben megyünk vesztünkbe. Kivételt képezett a telepi borkóstoló, ami az egyház házában zajlott le, ahol a reformátusok hozták a bort és a katolikusok fogyasztották el.
    A dévai magyarság néz ki, mint amikor egy kosárba beletesznek almát, körtét, szilvát, meggyet, egrest, epret. Az összes gyümölcs, de mégse egy, ahány annyi féle. De gyümölcs. A telepnek volt közös történelme, viselete, nyelve, szokása, hagyománya, ismétlem, hogy volt, mert a többiek csak emlékekkel érkeztek a városba. Ennek az együttélési folyamatnak vagyunk tanúi. A két-három évtizede Dévára érkezetteket semmi sem köti a városhoz, ennek történelméhez vagy hagyományihoz, csak a kereseti lehetőség és a lakhely, esetleg az ellátás: nem születtek és nőttek fel itt, szüleik sincsenek itt, őseik sem a dévai temetőkben. Érzelmileg annyi közük sincs a városhoz, mint a hóvirágnak a tavaszhoz. Java része egy bizonyos idő után szétszéled a szélrózsa minden irányába, mások maradnak, de gyökerek nélkül, lebegve, mint a levél a víz hátán. És mondjuk folyton: gyökereinket, történelmünket ismernünk kell…Ha nem lenne szomorú, akkor vicces lenne. Az érdekes az egészben az, hogy a legtöbb ilyen a teremtés koronájának képzeli magát.

László Gergely Pál: APUS DE SOARE

    Într-un roman dedicat adolescenților, scriitorul Somogyi Tóth Sándor afirma: „Adulții cer de la noi, să fim tot timpul sinceri. Dar este foarte greu, să fii sincer. Nici adulții nu sunt sinceri, însă se învăluie într-o ceață densă, ca noi să nu-i putem vedea.”
   Cam pe aici ne aflam și noi astăzi. Istoria noastră, a maghiarilor din Bucovina, e într-o ceață densă, în pofida faptului că avem mulți specialiști. Citind numai de la autori maghiari, și selectând ce ne interesează, descendenții celor de aici au tras niște concluzii ciudate, dar toți sunt mândri nevoie mare, că se trag din Bucovina, de parcă strămoșii lor ar fi avut vreo contribuție importantă la nașterea acestui mic grup.
    Adevărul e simplu: ei au venit în Bucovina să trăiască. Totul s-a făcut din interese politice, și nu dragostea față de ei a făcut să fie colonizați în Bucovina. Fiind buni crescători de animale, producători de legume, ei au fost așezați strategic în triunghiul orașelor Siret-Rădăuți-Suceava.
   În datele înrădăcinate în subconștientul descendenților lipsește, că noi nu am fost și nu suntem în istoria Bucovinei, și dacă totuși da, atunci numai în câteva rânduri. Nu suntem, fiindcă nu am săvârșit lucruri mărețe, nu am luptat eroic pentru păstrarea identității naționale. Pur și simplu am trăit. Am luptat, ca celelalte naţionalități bucovinene, pentru recoltă, pentru copii, pentru animalele nostre. Am murit pentru niște noțiuni ca națiune sau patrie, și nu am observat, că de fapt am murit pentru bunăstarea altora. Pentru aceia, care și astăzi sunt pe paginile istoriei, dar care, pe aceşti maghiari, i-au desconsiderat și dincolo de moarte. Căci am murit în Bosnia, în războiul Balcanic, în primul și al doilea război mondial, dar nici măcar în evidențele militare nu figurăm. E înjositor.
   Noi am fost un mic mușuroi în Bucovina, care am primit o identitate austriacă, și eram gata să ne dăm viața pentru aceasta, fără să observăm, că adevărata identitate, nu cea maghiară, ci aceea de ființă umană, ne-a fost furată. Nu știau de noi, și când știau, nu au făcut nimic pentru noi. Nu eram considerați oameni, ci un grup, care era așezat pe scena istoriei, în funcție de necesități. Au pus zăbrele între noi și Dumnezeu, și ne-am plecat capul în fața celor care țineau biciul, crezând că ei sunt numiți de Dumnezeu, iar destinul nostru este să răbdăm. Am răbdat, și am suferit, am fost părăsiţi, desconsideraţi, înjosiţi, pășind-uneori prin epidemii, alteori pașnic-spre moarte.
   Nici azi nu suntem în prezent, trăim din ce au făcut strămoșii noștri acum 100-150 de ani. Ne lăudăm cu poze vechi, dar pozele nu au grai. Iar noi nu vorbim limba și regionalismul de cândva al strămoșilor. Cei care cunosc adevărata istorie a strămoşilor noștri, tac. De obicei vorbesc aceia, în a căror vene curge cel mai amestecat sânge. Ce am păstrat? Port nu, dans nu, dialect nu, obicei nu, nimic nu mai e cum a fost în Bucovina, dar din toate astea s-a născut un copil cu handicap, care se presupune a fi din Bucovina. Ne-am mințit singuri și am crezut acele minciuni. Numai afirmația de a fi bucovinean a rămas, dar nici aceasta nu reprezintă realitatea. Ne afișăm în toate culorile curcubeului, dar uităm, că acesta este efemer.   

Pentru acest destin, nimeni nu poate fi învinovățit, numai noi, fiindcă odată am renunțat la Bucovina, și acum încercăm s-o luăm înapoi. Ca aceeia, care în 1940 au optat la plecare, și după câțiva ani s-au întors, să-și solicite pământurile și casele înapoi. Nici ei nu au reușit atunci, nici noi nu reușim acum. Ne rămân numai amintirile, pe care însă le vom duce cu noi, și vom lăsa în urmă doar câteva cuvinte: aici odihnește…

În 1936, scriitorul János László nota în memoriile sale o prevestire, care din păcate s-a adeverit cuvânt cu cuvânt: „Dacă există în Ceruri vreo carte, în care se scrie dinainte destinul națiunilor și popoarelor, atunci Dumnezeu a notat destinul acestui mic popor, încă înainte de Siculeni, astfel:

Să fiți măcelăriți fără vină,
piatră pe piatră să nu rămână din casele voastre,
niciodată să nu va fie destul căminul,
să suferiţi tot timpul de lipsuri, exilaţi întotdeauna,
să vă găsiți locul numai printre națiuni străine,
nimeni să nu vă ia în considerare,
și în sfârșit să vă pierdeți și numele….”

László Gergely Pál: DUPĂ PLECAREA UNGURILOR

    În multe publicații apărute după 1990 în Țara Fagilor s-au consemnat plecările maghiarilor din Bucovina. Absolut toate au surse românești, făcute de autoritățile române și cunoaștem, că în perioada aceea cum s-au făcut rapoartele. Ele trebuiau să fie plăcute autorităților și a naționalismului dominant în acei ani. Și cel care raporta trebuia să aibă mare grijă la cuvintele formulate, practic trebuia să înoate cu valul. Cum adevărul se află de multe ori la mijloc, consider necesar să-mi public concluziile și din documentele maghiare.
    Ideea de a se muta în Ungaria a apărut cu mult înainte ca cele două state, maghiară și română să-și înceapă negocierile. Când a ars jumătate din Vorniceni, în anul 1939, deja s-a zvonit despre strămuta. Casele nou construite a celor de acolo erau făcute să fie demontabile, și eventual mutate în altă parte. Ce nu s-a știut atunci, că cei plecați nu vor avea voie să ducă cu ei numai două lăzi de 200x80x80 cm, și strictul necesar: haine, alimente, etc. Nu animale, case, mobilă sau altceva. Flăcăii maghiari încorporabili, de prin 1939-40 deja treceau granița ilegal în Ardeal. Alții plecau individual sau cu familiile pe poteci de ei cunoscute, și lăsau imobilele în grija rudelor. Cei care au plecat legal, au fost obligați să opteze, să renunțe la toate imobilele deținute în Bucovina, și la cetățenia română, urmând ca statul român să-i despăgubească prin consulatul maghiar. Acest lucru nu s-a întâmplat niciodată. În anul 1953, cele două guverne au semnat un tratat, în care renunță reciproc la despăgubiri imobiliare, incluzând și cele cinci sate din Bucovina, sau imobilele Gojdu din Budapesta.
   Diferiți autori consemnează anumite rapoarte, în care maghiarii care plecau își distrugeau singuri casele sau livezile. Cineva trebuia acuzat, și era normal atunci, să fie acuzat cel care nu se poate apăra. Subiectul acesta m-a interesat în mod special, o analiză obiectiva a celor petrecute atunci.
Acuzațiile cu incendierea caselor sau a gospodăriilor nu se dovedesc a fi reale, din motive pe care eu le consider logice dar reies și din cele povestite de maghiarii rămași.
Maghiarii au plecat într-o perioadă de 1,5-2 ani, și nu se goleau toate satele deodată. Plecau din 2-3 case, mai ales neamurile, ceilalți încă nu. Dacă se aprindea o singură casă, ardea tot satul, inclusiv casele celor care încă nu plecaseră.
    Ultimul tren cu maghiarii bucovineni a ajuns în Bacica în data de 21 iunie 1941. Casele fiind goale, au apărut profitorii înainte ca statul român să-și facă un inventar. Se cunosc cazuri, când casele au fost desfăcute și cărate în satele învecinate. În alte cazuri, cei care s-au mutat de la sine putere într-o casă părăsita au folosit peste iarnă, drept combustibil, casa de lângă ei, care încă nu avea stăpân. Dintr-un raport aflat la Arhivele din Suceava reiese, că până în septembrie 1944, deci în trei ani, au dispărut 663 de case dintr-un total de 1970, din satele Dornești, Măneuți și Țibeni. Din cele 1307 de case rămase, 774 erau atunci locuite, de către cei din satele vecine sau din refugiați din Ardealul de Nord, din Basarabia, din Bucovina de Nord, ori au fost alocate văduvelor de război. Interesant este ultima rubrica, în care se specifică un total de 171 de case ruinate de vânt, de parcă ar fi trecut uraganul Katrina pe acolo. Un alt document din 1945 consemnează numărul paznicilor pentru paza imobilelor din localități, după plecarea maghiarilor:
„Expunere de motive
…pentru paza si conservarea acestor bunuri s’au numit paznici după volumul bunurilor aflate în comune astfel:
În comuna Dorneşti 4 paznici
„ „ Măneuţi 3 paznic şi
„ „ Ţibeni...
   De cine se fereau, dacă maghiarii erau de mult plecați?
   O notă din subpagină precizează: „Toate bunurile arătate mai sus, rămase dela Unguri, nu se încadrează în prevederile Art. 8 din Convenția de Armistițiu, potrivit adresei No. 23430/946 și No. 43959/946 a Casei de Administrare și Supraveghere a Bunurilor Inamice (C.A.S.B.I.) anexate alăturat în copie.” La 5 ani după plecarea ungurilor, s-au hotărât și autoritățile. Dar oare câte nu s-au întâmplat între timp?
    Și urmează tăierea pomilor fructiferi. Nu exclud din start faptul că printre maghiari să fi fost vreun idiot care și-a tăiat pomii, dar nu se poate generaliza. Tăietori nu au fost numai ei, și urmează să tratăm un caz aparte, bazat pe documente. Preotul reformat din Măneuți, Géza Bognóczky, l-a împuternicit la plecare prin act notarial pe dascălul Ioan Popa să aibă grijă de biserica reformată, de parohie și școala reformată, inclusiv terenurile sau grădinile aparținătoare bisericii[1].


„Dela Comitetul Dirigent al Bisericii Reformate din Transilvania
Nr. 1600/1942.III
D-sale , D-lui Ioan Popa învățător de stat Mănăuți
Avem onoarea a vă comunica următoarele:
Valabilitatea procurei dată D-Voastră de dl. Bognóczky Gheza, fost preot reformat la Măneuți, la 2 iunie 1941, pentru administrarea averilor bisericii reformate din Măneuți și care a fost aprobată de Comitetul nostru cu nr. 1706/1941.III rămâne în vigoare și mai departe și va rămâne în vigoare până la revocarea noastră…”
*
Parohia ortodoxă de la Măneuți s-a înființat la 1 martie 1944, dar nu dispunea de nimic: nici biserică, nici parohie, și nici pământ. Parohia catolică avea parcelele 5053/38 și 5016/5 din fascicola 302 suprafața fiind de 6ha, 90 ari și 19m2, iar ce reformată avea parcela virană nr. 112 și parcela 103 și 107 din fascicola 813 în suprafață de 72 ari și 76m2. În data de 12 septembrie 1945, sub nr. 7638 s-a înregistrat o cerere de către parohia din Măneuți, ca aceste pământuri să le fie date în folosință. Dar cu biserica s-a întâmplat altceva.
Iată cum raportează Ioan Popa:

„Prea Cucernice Părinte
   Fiind informat că Jurisdicțiunea Comitetului Dirigent cu sediul în Aiud s-a desființat și că ați preluat-o Dvs., vin cu onoare a-mi achita și înstiința pe această cale, obligațiunea luată ulterior, de a arăta starea bunurilor Reformate din Măneuți, Jud. Rădăuți.
Având împuternicirea de Comitetul Dirigent ca administrarea și observarea acestor lucruri să se facă numai de mine, fiind recunoscut și valabil până la revocarea din partea celui cu drept. Acesta împuternicire sub nr. 1700/1942 nu a fost revocată nici până în prezent.
   Îmi fac datoria și de data aceasta pentru a vă face cunoscut următoarele:
În aceste bunuri azi s’a așezat samavolnic un preot ortodox care nu face decât stricăciuni. Toate băncile din biserică le-a scos și tăiat, după nevoile lui personale, făcându-și diferite obiecte casnice. Geamurile de la școală le-a ridicat luând sticla, prefăcând această clădire într-un asemănător grajd. Mulți pomi din livadă i-a tăiat.
Totul distruge fără nicio remușcare.
Arătându-i cele împuternicite îmi răspunde că nu recunoaște. Ba mai mult, aceste bunuri sunt trecute la biserica ort. și că Comitetul nu mai dispune de ele.
Vă rog să binevoiți a-mi da o deslegare asupra celor arătate și avute față de împuternicire.
De nu, insist să mi se reînnoiască împuternicirea pentru al chema pe acest domn în fața justiției să-și spună cuvântul de cele făcute.
Ar fi mult mai bine dacă ați delega pe cineva de a inspecta și vedea la fața locului aceste toate.
Măneuți la 2 Noemvrie 1945 Cu supus respect
Popa Ioan
Învățător
Măneuți-Rădăuți

Cred că sunt de prisos comentariile. Probabil așa s-a întâmplat și cu cele rămase de la germani.

[1] După câte cunosc, averile bisericii au fost predate, în anul 1946, cultului ortodox, de către Episcopia Reformată din Cluj.

László Gergely Pál: Noi îngeri, ei nu

    Câteodată, când vine vorba de istoria strămoșilor mei din Bucovina, nu știu dacă să scriu serios sau un fel de satiră. Căci ceea ce s-a întâmplat cu ei, la un moment dat, ar putea fi considerat satiră sau o glumă proastă, dacă nu am cunoaște vinovații sau responsabilii faptelor. Pentru a complecta această satiră, de vreo 20 de ani au apărut foarte mulţi specialiști în ale istoriei sau etnografiei, care nu numai că-şi dau cu părerea, dar mai scot și cărți, după ce au învățat cum funcționează metoda copiatului. Nu cunosc câți au permise la cel puţin 4-5 arhive, dar sunt sigur că, în două zile, au învățat 3-4 limbi străine, la nivel de traducător, prin niște cursuri cum sunt cele „în două ore, limba engleză nativ”. Dar să-i lăsăm pe acești mândri scriitori și să trecem la ale noastre.
    Acum mai bine de trei decenii, când a început să mă preocupe istoria familiei și a neamului meu, pot să zic că am avut noroc cu copia unui manuscris al bunicului meu[1], care mi-a oferit un punct de plecare important. Cum bine știu cei care mi-au folosit traducerile, manuscrisul se compune din două părţi distincte: partea istorică, inspirată de Kis-Várday și Szádeczky, iar partea a doua descrie propriile experiențe sau relatările bătrânilor. Multă vreme, am avut doar câteva cărți în limba maghiară (sau cărți copiate la xerox), care se referau la maghiarii bucovineni, majoritatea aduse din Ungaria, căci la noi, în județ, dispăreau cărțile maghiare ca și secția maghiară de la școală, iar alții nu scriau despre noi. Aceste cărți le-am citit de mai multe ori și am ajuns la o singură concluzie: maghiarii din cele cinci sate bucovinene erau cei mai săraci, de aceea au ales emigrarea. La un moment dat, m-am hotărât să studiez și alţi scriitori sau istorici, români, germani, care au scris despre Bucovina, și ce am aflat? Și alte neamuri au fost sărace, și familiile lor aveau mulți copii, era penurie de pământ, și ei lucrau în Moldova la boieri, și ei au fost afectați de boli, practic toți erau în aceeași situație, dar care situație i-a lăsat indiferenți pe istoricii maghiari. Practic, fiecare istoric s-a axat mai mult pe neamul său, omițându-i pe ceilalți. Însă nu poți avea o istorie a neamului complectă, dacă nu studiezi și neamurile vecine. Căci, vrând-nevrând, la un moment dat istoria lor s-a interconectat ori s-a influențat reciproc.

    Motivele plecării maghiarilor din Bucovina sau, mai precis, motivele cunoscute până acum sunt descrise de istorici: ca guvernul să-i scape de sărăcie, să nu mai fie slugi la boierii moldoveni și nu în ultimul rând să se întoarcă, cum s-a scris, în „sânul patriei mamă”. Însă patria mamă s-a dovedit a fi mama vitregă, care, după ce s-a folosit de „copii săi”, i-a abandonat.
    Prin anii 1850, deja s-au notat copii cerșetori de origine maghiară la Suceava. Aceştia puteau fi originari din Vorniceni, având în vedere distanța mică dintre localități, dar și suceveni. În registrele catolice de la Suceava, am găsit (în perioada 1786-1802) nume ca Nagy, Mészáros, Beréti, Varga, Györffy, Gegő, Lőrinc etc. Foamea și plânsetul acestor copii nu s-au auzit la Budapesta, nici măcar după marea împăcare dintre austrieci și maghiari, din 1867. Că foametea și sărăcia era generalizată, e destul dacă studiem Arhiva Parohiei Ortodoxe Marginea, Condica cronicală, pagina 2, sau Arhiva Parohiei Ortodoxe Pârteștii de Jos, Condica cronicală, paginile 7-17.
    Prin anii 1880, profesorul László Mihály, originar din Țibeni și fratele preotului László István[2], ctitorul bisericii din Ţibeni, a scris o carte, Keleti testvéreink (Frații noștri din est), care a atras atenția guvernului maghiar asupra maghiarilor lăsați de izbeliște în Bucovina. Interesant este că, până atunci, maghiarii nu au solicitat de la guvern decât cărți, calendare, preoți sau dascăli.
    Deci, László Mihály a ajuns la Budapesta, fiind trimis de către preotul Drujbatzky la studii, și acolo a rămas. Cu toate că, acum vreo 2-3 ani, s-a încercat, printr-o carte dedicată lui, să i se ridice un piedestal, eu am ajuns la concluzia că marele oraș, cu ispitele sale, a avut o influență nefastă asupra sa și toate scrierile sale erau pentru cariera sa, și nu pentru a-și ajuta consătenii. În manuscrisul său, scriitorul László János, la capitolul „Motivele emigrării în Canada”, notează: „Aveam de gând ca, la Budapesta, să apelăm la directorul gimnaziului din strada Hold, László Mihály, născut la Țibeni. Dar preotul László István ne-a zis: Nu mergeți la fratele meu, că e un om nervos… După cum ne-am dat seama mai târziu, lui László Mihály nu-i făcea plăcere să stea de vorbă cu cei din neamul său. Poate că-i ura sau se rușina de originea sa, nu se poate știi”. De menționat că cei trimiși la studii în Ungaria trebuiau, la un moment dat, să se întoarcă în comunitățile lor din Bucovina. László Mihály nu s-a întors și s-a căsătorit cu o străină, ieșind definitiv din circuitul bucovinean.
    Dacă luăm la rând emigrările maghiarilor din Bucovina, vom vedea ce nu s-a scris. În prima plecare, în 1883, guvernul avea nevoie de muncitori, ca să construiască digul în Josul Dunării, pentru a putea asana anumite terenuri, lucrare pe care au refuzat-o cei de acolo. Cei din Bucovina, aflați la 800 de kilometri de Skorenovac, înainte de colonizare au ştiut doar ce li s-a spus: că vor avea de lucru, 1 iugăr loc de casă, 10 iugăre arabil, 2 iugăre fânețe, deci Raiul propriu-zis. Au ajuns, în aprilie, și, la 2 iulie 1883, deja solicitau să fie mutați de acolo, datorită condițiilor. O parte din ei au fost mutați la Ghioroc, lângă Arad, alții au venit la Deva, mulți s-au întors în Bucovina (cei prevăzători, care nu și-au vândut gospodăriile).
    La Hunedoara, în 1892, scopul guvernului era să întărească populația maghiară din oraș cu 19 familii și vreo 20 de flăcăi din Dornești. Prin 1890, populația etnică a orașului arăta astfel: total 3.037, români 1.610, maghiari 904, germani 360, alții 163, țigani 139, slovaci 27 etc. Fără comentarii.
Prima colonizarea la Deva (1889-1892) a fost o reușită inițial, cu 54 de familii de coloniști.
La colonizarea din Luduș (1902-1905) se putea înscrie numai cine avea 2 mii de coroane, și maghiarii din Bucovina fiind săraci, prea puțini au reuşit să plece și să scape de sărăcie. Au plecat deci 13 familii. Istoricii și cercetătorii nici acuma, după mai bine de 100 de ani, nu-și dau seama cu ce scop s-a făcut această colonizare.[3]
La Babșa și la Nimigea coloniștii nici nu au reuşit să gătească de câteva ori, că s-au și răspândit în lume. La Vița, coloniștii au primit vreo 20 de iugăre de pământ, dar era de foarte slabă calitate. După câte știu, din 10 familii a rămas în sat una.
    A doua colonizare la Deva, în 1910, deja scârțâia. Au fost aduse 74 de familii, dar mulți nu au primit pământ, erau la statutul de jeleri. Tot atunci s-au stabilit 54 de familii la Streisângeorgiu, iar în 1911, la Cristur. De la Sângeorgiu, în 10 ani, au plecat jumătate din familii în Brazilia sau prin lume, și nici măcar o casă promisă nu i-a așteptat. Dar au revenit „fericiții colonizați” în Skorenovac și Ivanovo. Aici și la Cristur doi oficiali maghiari, unul expert contabil (Szabó Imre) și celălalt notar (Farkas Béla), au delapidat 63.000 de coroane din avansul plătit de maghiarii bucovineni. Aceste două colonizări erau organizate de către privații care au și delapidat.
    Și urmează marea plecare din 1940-41. Aici e simplu. Conform obiceiului, dăm vina pe alții: că s-a schimbat administrația, s-au schimbat dascălii, s-a făcut Reforma Agrară, că erau șicanări și altele. Pe aceștia eu întotdeauna i-am întrebat: credeți că pentru maghiarii, secuii și sașii din Ardeal a fost altfel? Și ei erau supuși la aceleași presiuni, dar nimeni nu și-a luat satul în poală și a plecat. Atunci era un curent de schimb de populații, ungurii făceau schimb cu cehii, cehii cu ucrainenii, șvabii din Ungaria erau duși în Germania etc. Și atunci, de ce sunt alții de vină tot timpul? Că învingătorul face regulile jocului? Aşa este de mii de ani, nu din 1921 sau 1940. Și la toţi.
*
*
[1] Manuscriul original de 300 de pagini se afla la Völgységi Múzeum din Bonyhád, Ungaria, dus acolo din anumite motive din 1947.
[2] Până în 2005 nu s-a știut la Țibeni cine e înmormântat în spatele bisericii și călcau într-o veselie unii pe mormânt, crezând că acolo s afla e un boier. După ce le-am dat informații și surse traduse, s-a hotărât restaurarea mormântului.
[3] A marosludasi telepek 110 éve

László Gergely Pál: SKORENOVAC-SZÉKELYKEVE 1883

    Prima plecare organizată a maghiarilor din Bucovina a avut loc în anul 1883, în cele trei sate aflate la sud de Belgrad, respectiv Voiloviţa (Hertelendyfalva), Ivanovo (Sándoregyháza) şi Skorenovac (Székelykeve), la o distanţă de aproximativ 800 de kilometri de Rădăuţi. Istoricii maghiari au tratat mai pe larg această acţiune, mai precis numai acţiunea, dar detaliile celor întâmplate se cunosc prea puţin, în ziua de azi, în Bucovina. Destinul m-a dus şi pe acele meleaguri, nu o dată, mai ales că bunica din partea lui tata era născută la Voiloviţa, dar provenea dintr-o familie din Măneuţi. Practic, făceam şi cercetare şi îmi vizitam şi neamurile. Oricum, era mai bine decât să fac un fel de copy-paste de pe net, cum multă lume procedează în ziua de astăzi. Tocmai de aceea sursele şi traducerile mele vor fi protejate, dar la o solicitare motivată temeinic, în particular, sunt dispus să le ofer.
    Maghiarii colonizaţi în satul Skorenovac prima dată au fost aşezaţi în lunca Dunării, pe locul unui sat numit Giurgevo sau Radayfalva. Acolo, în anul 1716, exista un punct de observaţie, probabil a traficului de pe Dunăre, al cărui comandant a fost colonelul Durdevici, şi, probabil, de acolo a rămas denumirea. Împăratul Franz Josef a donat, în 5 mai 1867, zonele din lunca Dunării satelor din apropiere, cu condiţia să construiască digul şi, după fiecare iugăr asanat, să vireze bugetului de stat 20 de forinţi, în 10 ani. Dar locuitorii satelor au refuzat construirea digului. Atunci, printr-un decret, emis în 13 octombrie 1868, împăratul a aprobat înfiinţarea a şapte colonii, între Perlez şi Kovin, acestea fiind: Erzsébetlak (Elisenheim), Királyfalva (Königsdorf), Albertfalva (Albertsdorf), Gizellafalva (Gisellendorf), Máriaföld (Marienfeld), Sándoregyháza (Ivanovo) si Gyurgyevo (Giurgevo).
   În anul 1869, Giurgevo avea 396 de locuitori, 175 de bulgari, 80 de germani şi ceilalţi sârbi. Acest amalgam etnic este dovedit şi de recensământul efectuat în anul 1875. Fiecare familie era obligată ca, în termen de cinci ani, să ridice 100 de metri cubi de dig, iar după fiecare iugăr asanat să plătească 30 de forinţi la bugetul de stat. Însă Dunărea a rupt digul pe jumătate terminat, în anul 1870, ceea ce a făcut ca multe familii să renunţe la colonie. Dar soseau alţii.
    O statistică din 27 iulie 1875 ne arată că, la Giurgevo, erau 275 de familii, în 265 de case, dintre aceştia, 195 de familii posedau pământ, iar 80 nu aveau. Aceste date sunt importante pentru noi, fiindcă dovedesc dezinformările primite de maghiarii bucovineni. Deci, cu 8 ani înainte ca primii maghiari să fie colonizaţi, deja era penurie de pământ.
    În data de 12 martie 1876, Dunărea iarăşi a rupt digurile şi a inundat satul Giurgevo, ocazie cu care multe case s-au dărâmat. O parte din populaţie a plecat, însă unii se încăpăţânau să rămână. Raportul trimis la Budapesta suna astfel: „La inundaţiile din anul 1876, localitatea Giurgevo s-a distrus în totalitate, mare parte din locuitorii săi s-au împrăştiat şi prin decizia Consiliului de comitat, din data de 3 mai 1882, satul a fost desfiinţat. Decizia a intrat în vigoare în acel an, la 2 noiembrie. Dar în anul acela guvernul maghiar deja ducea o propagandă de colonizare printre maghiarii bucovineni, promiţându-le pământ şi locuri de muncă, totul culminând cu promisiunea că vor fi pe teritoriul Ungariei de atunci. Şi dă-i cu slogane patriotice, cu promisiuni că vor avea pământ cât vor, că nu mai trebuie să lucreze pământul boierilor moldoveni, că scapă de sărăcie, de parcă numai ei erau săracii de serviciu în Bucovina. Interesant este că, deja în anul 1874, o comisie dintr-un sat maghiar din Bucovina s-a adus, cu clopul în mână, la Budapesta, totuşi nu ei au fost primii colonizaţi. Şi nici nu am găsit vreo mărturie scrisă că ar fi fost împuterniciţi de celelalte sate. Să nu uităm şi de ce am scris în „Un motiv pentru a pleca”.
    Ca să fie totul mai convingător, din partea guvernului maghiar au fost în Bucovina domnul O. A. şi inginerul K.
Din Bucovina, primul tren a plecat la 10 martie 1883, cu 709 locuitori din Măneuţi. La 2 aprilie, a urmat a doua garnitură, cu 800 de persoane din Ţibeni şi Iacobeşti. Când au ajuns, au fost lăsaţi în extravilanul satelor de acolo, respectiv la Voiloviţa, în majoritate reformaţii din Măneuţi, iar la Ivanovo cei din Dorneşti, şi la Skorenovac locuitori din toate satele maghiare. Prima colonizare s-a desfăşurat într-o grabă aşa de mare, încât coloniştii nu au avut timp să-i avertizeze pe cei rămaşi acasă despre ce-i aşteaptă.
   La două luni de la colonizare, în 3 iulie 1883, B. M. născut în Ţibeni (1856) scria guvernatorului: „Cu supunere ne rugăm la dl. guvernator să asculte durerea inimii noastre… şi să ne ducă în alt loc, că pe acest teren, la cea mai mică ploaie, apa intră în case şi tot ce avem putrezeşte, inclusiv recolta…locul de casă e foarte mic, acasă (în Bucovina – n.a.) s-a promis că şi cel mai sărac om va primi un iugăr pentru casă, 10 iugăre arabile şi 2 iugăre păşune….”.
   Condiţiile de acolo sunt foarte fidel redate de un scriitor al locului (S. G.) într-o broşura apărută în 1936: „Dacă omul îi ascultă pe localnicii aceia săraci ar putea crede că nu e vorba de o regiune bogată din Banat, ci de o zonă din Indiile de Vest. E foarte ciudată ideea autorităţilor de a forma o colonie în lunca Dunării, când digurile încă nu sunt terminate, printre copaci, tufe, stuf şi să ai şi pretenţia s-o ducă bine acolo. Nu prea este indicat să umbli prin colonie, seara, că te poţi rătăci şi nu-ţi mai găseşti locuinţa, ori ajungi pe o ridicătura şi, când ţi se desface pământul sub picioare, îţi dai seama că ai căzut într-o bordee sau un horn”.
    Învăţământul în colonie a început la 8 octombrie 1885. Atunci a fost numit dascăl M. J., iar în 15 decembrie, S. J.. Scriitorul amintit mai sus descrie şi locuinţa, şi condiţiile de trai ale învăţătorilor: „Numai fizicul lor slab le permite să poată supravieţui într-o cameră de câteva picioare de lată şi cam tot atât de lungă, având înăuntru două paturi, două lăzi şi o sobă de fier. Încuietoarea sau clanţa se consideră obiect de lux, dar oricum ar fi de prisos, fiindcă printre pereţii din scânduri bate şi vântul, intră şi ploaia. Cel care adormea ultimul era obligat să umple soba cu lemne, şi oricare din ei se trezea, noaptea, mai îndesa lemne pe foc. Dimineaţa, înainte de a se scula, scuturau frumos zăpada de pe pături, şi primul lucru era să umple iarăşi soba”. Dacă aşa era cu dascălii, ne putem de seama cum era cu copiii, la şcoală. Poate aveau un pic de noroc, că şcoala a fost construită din chirpici.
   Dunărea şi-a cerut drepturile şi au mai fost inundaţii în 1888, 1889, 1893, însoţită de cutremur în 1895. Unii s-au întors în Bucovina, alţii au mers la Ghioroc, în judeţul Arad, iar alţii s-au oprit la Deva. Despre aceştia scria un poet român: „…La intrarea Ciangăilor imigraţi în Deva, nişte ciobani se uitau, desigur râzând – căci Românul e de felul lui râzător – la sărăcimea care trecea pe drum…”. Râdeau ei, dar nu ştiau că, dintre aceştia, mulţi de-abia au scăpat cu viaţa, când s-a revărsat Dunărea. Pe unii din ei i-au găsit la o lună după ce s-au retras apele, recunoscându-i numai după haine.
    În 1889, satul Giurgevo s-a desfiinţat din nou şi s-a mutat pe locul actual, luând, în 1922, numele de Skorenovac.
Pe scurt, maghiarii din Bucovina au fost colonizaţi într-un loc unde nimeni nu a vrut să meargă şi de unde toţi plecau. Cine e responsabil pentru aceasta? Ar fi interesant de aflat dacă organizatorii au fost să vadă condiţiile de colonizare, la faţa locului, sau totul s-a făcut din fotoliile de piele.

    László Gergely Pál: GENS HUNGARICA IN BUKOVINA…

    Mulţi recunosc, mai ales cei de vârsta a doua, că ar trebui ţinut pasul cu viaţa asta galopantă, modernă şi avansată, dar sunt destui, care nu mai au puterea acestui sacrificiu, mai ales când rămân singuri.
Necesarul asigurării zilei de mâine, fuga după bani, avere sau mirajul occidentului, rup copiii la o vârstă fragedă din cuibul părintesc, şi-i aruncă printre străini, unde nu mai învaţă, nu-şi mai continuă studiile, în anumite cazuri uită şi de casa părintească, fiindcă îi e ruşine de originile sale, ori că nu mai vorbeşte, sau vorbeşte rău limba maternă. Cei care vin acasă de peste zări, deja au o limbă specifică, un fel de ro-glish, care nu mai e nici română, nici engleză, dar ei se cred şmecheri, cică vorbesc în jargoane. De citit nu vorbim. Greşelile devierii multora încep la vârste fragede şi continuă în mod constant. Rezultatul: nu prea ştim cine suntem, nici încotro ne îndreptăm, ne lăsăm duşi de val.
    Cam aşa e şi cu istoria noastră. Prea puţini sunt interesaţi de trecut sau de prezent. Toţi vorbesc la viitor: o să merg, voi face, o să iau….Trecutul? Unii mai ştiu de părinţi, poate si de bunici, dar cei mai mulţi nu cunosc nici ce nume de fată a avut bunica.
Sunt puţini care într-adevăr cercetează istoria, nu a neamului, măcar a familiei. Cei care totuşi o fac, şi prezintă date reale, sunt şi mai puţini. De regula, istoricii reali sunt crucificaţi pe altarul istoriei, pentru simplul fapt că prezintă adevărul. Istoria e în faţa noastră, trebuie numai să ne aplecăm după ea şi să n-o modificăm.
Istoria Bucovinei este una aparte, şi foarte frumoasă. Dar nu ajunge să te uiţi numai în curtea ta, e nevoie să te uiţi şi peste gard, să vezi cine ţi-au fost, buni sau răi, vecinii. Deabia atunci îţi poţi forma o părere foarte bună, de ansamblu.
    Mulţi au vorbit, au scris şi au tratat migraţiile în Bucovina din secolul 18. Din majoritatea scrierilor se poate simţi o ură disimulată faţă de autorităţile austriece, fiindcă migraţiile au schimbat raportul populaţiei din ţinut. Personal eu nu cred că acesta a fost un scop anume, să cheltuiască sute de mii de florini numai pentru a schimba raportul demografic. Pus şi simplu austriecii căutau oameni calificaţi pentru a întreţine armata, pentru a exploata bogăţiile Bucovinei. Şi cum nu prea erau din acestia prin zonă…Despre cei care au venit in ţinut de capul lor ce să mai spunem? Ei au venit pentru un trai mai bun, să scape de biruri, armată, pentru pământ. Subiectul migraţiilor trebuie tratat real. Ce ar spune cineva, dacă cei din Italia, Spania sau Anglia ar începe să scrie acum cu ura şi dispreţ despre milioanele de români plecaţi acolo: că vor să schimbe raportul de populaţie, că-i lasă pe cei de acolo fără servici, etc. Nu cred, că ne-ar conveni. Aşa văd eu migraţiile în Bucovina, din mai multe unghiuri. Şi atunci, ca şi acum, oamenii au plecat de pe pământurile natale din necesitate.
    Referindu-ne la maghiarii din Bucovina, ei au fost acolo şi înainte de colonizare, cum reies din recensămintele făcute de Enzenberg. Nu mulţi, şi nici organizaţi, vreo 600 în sudul Bucovinei. Nu se cunoaşte, dacă aceştia ulterior s-au mutat în coloniile înfiinţate. Despre înfiinţarea primelor colonii maghiare, în Ţibeni şi Iacobeşti, nu avem date exacte. Unii afirmă că au luat fiinţă prin 1776, alţii că prin 1777, alţii prin 1771-1773. Cum nu există niciun raport oficial, e greu de dovedit o dată anume. Ca lucrurile să fie şi mai complicate, ne încurcă şi tradiţia orală, care s-a păstrat până în zilele noastre. Unele sunt mai greu de crezut, altele sunt, şi par, mai realiste.
Sunt printre noi care ştiu, că strămoşii noştrii aveau cărţi de rugăciuni. Ele erau de mare preţ, scumpe pentru perioada aceea. Pe coperţile acestora se notau uneori anumite date, toate foarte importante pentru familie sau comunitate. Datele care urmează nu sunt cunoscute de istoricii Bucovinei şi publicul larg, de aceea le consider inedite. Avem numele celor care s-au dus la Ţibeni să verifice condiţiile de colonizare.
Scriitorul László János, născut la Ţibeni în 1878, scria prin anii 1936, că pe coperta cărţii de rugăciuni (Aranykorona-Coroana de aur) a străbunicului său, László Mihály (1777 Tibeni- ?), erau notate următoarele: „înainte de a muta satul (din zona Zamostea la Ţibeni-n.a.), spre verificarea pământurilor din Bucovina, în anul 1776 au venit din Moldova:
1. Tamás Albert, primar din Zamostea,
2. László Antal, tatăl meu, băiatul lui László János din Joseni,
3. László József, fost primar la Siculeni,
4. Szőts Péter din Frumoasa, numit Assesoris Supernumerarii la Judecătoria din Şumuleu Ciuc,
5. Kovács Tamás, notar din Caşin,
6. György János, primar din Remetea.
Aceşti oameni au constatat, că pământurile sunt de calitate foarte bună, şi văzând şi comportamentul prietenos al autorităţilor germane faţă de refugiaţii secui, în martie 1777 aceştia au venit din Moldova, din 9 sate, stabilindu-se la Ţibeni 80 de familii şi la Iacobeşti 20 de familii.” Se poate observa, că nu vorbeşte despre înfiinţarea satelor, ci despre colonizarea lor. Şi nu a ştiut, că la începuturi Iacobeştiul a fost mai mare decât Ţibeniul.
    Despre acest eveniment, preotul Mártonffy Mór a notat scurt în registrul bisericesc din Ţibeni: „Gens hungarica in Bukovinam devenit sub Augustissima Imperatrice Maria Teresia ex Moldavia hinc inde dispersa, in crementum sumpsit post annum 1772 postea quam ab hoc anno quivisset, usque annum 1776 in possesione Zamosten in limites veniens Gens hungarica ad Istensegits sub Illustrissimo Gabriele Spleni L. B.: spiritualium Pastore Mauricio Martonffy, qui etiam, hungarico idiomate, hungaris Cognomen Pagi, Imposuit Istensegits quod significat Deus adjuvet.”[1].
   Din notările scriitorului amintit menţionăm originea familiei Szőts din Ţibeni, devenit între timp Seci: „strămoşul familiei Szőts este Szőts Péter, nobil secui din Frumoasa şi unul din cei mai avuţi gospodari din sat. Prin ordinul XII/1763 emis de către Maria Tereza, este numit Assesoris supernumerari (un fel de judecător adjunct) la Tribunalul din Şumuleu Ciuc. În 1764 (când au avut loc evenimentele de la Siculeni- n.a) s-a refugiat în pădurea Pálos şi de acolo în Moldova, probabil la Taslăul Mare.” Mai târziu, împreună cu alţi refugiaţi a ajuns în Bucovina. Este de notat, că datorită evenimentelor de la Siculeni numărul refugiaţilor abia depăşea o mie, totuşi în anul 1786 deja erau în Bucovina 2687 de maghiari.[2] În acel an, componenţa satelor cu locuitori maghiari arăta astfel:[3]
– Iacobeşti 154 de familii, 499 de suflete,
– Ţibeni 276 de familii, 817 de suflete,
– Dorneşti 224 de familii, 658 de persoane,
– Măneuţi 73 de familii, 219 de persoane
– Vorniceni 48 de familii, 135 de suflete.
    Din cele notate mai sus, putem trage următoarea concluzie: coloniile maghiare din Bucovina s-au format atât din refugiaţii de la Siculeni şi din cei care au plecat înainte de evenimente, cât şi alţii din Transilvania, şi mă refer aici la comitetele limitrofe Bucovinei (Mureş, Bistriţa, Maramureş, Sătmar, etc).

*
[1] László Gergely Pál-A bukovinai Istensegíts és Fogadjisten, Corvin Kiadó 2009, pag.11
[2] Ibidem, pag. 11.
[3] Ordas Iván-„Hadik András”, Móra Könyvkiadó, 1987. pag. 236.

László Gergely Pál: SICULENI, 1764

    Când vine vorba despre maghiarii din Bucovina, majoritatea istoricilor încep cu: „datorită evenimentelor de la Siculeni, din ianuarie 1764, când au fost măcelăriți secuii fără apărare, femei şi copii…”. Nimeni, nici atunci, nici în ziua de azi, nu a dorit să intre mai profund în acest eveniment, să studieze cine e de vină, motivele acestor fapte, scopul lor, de ce tocmai secuii, despre care atât se spune că, atunci, nu au vrut să fie militari și să plătească și impozite, întotdeauna și-au cerut drepturile date de regii Ungariei sau de principii Transilvaniei, că sunt căpoși și nu te poți înţelege cu ei.
   Planurile întocmite de generalul Buccow, despre regimentele grănicerești, au fost gata încă din anul 1762 și cuprindeau nu numai planurile represiunilor militare, ci și cele sociale și religioase ale acțiunilor viitoare. Dar Buccow nu a luat parte la acțiunile militare și acest lucru iarăși este o enigmă, despre care nu se vorbește. Însă sunt documente, la arhivele din Viena. Cunoscând situaţia din Transilvania, Habsburgii se gândeau să înfiinţeze, prima dată, regimentele româneşti (năsăudene), pe care, la nevoie, să le conducă împotriva secuilor sau invers, secuii împotriva românilor. De acest lucru însă nu a fost nevoie, ceea ce nu se poate spune despre mai târziu, în 1848.
    Deci, să vedem cine hotărăște, pe plan local, represaliile militare. Ca viitoarele acțiuni să aibă și un cadru juridic, s-a format o comisie din trei persoane, respectiv baronul Josef Siskovits, grofii István Lázár și Miklós Bethlen. Primii doi au „votat” pentru aplicarea forței, ultimul, nu. Dar, oricum, acțiunea era deja decisă în culise. Și apare generalul András Hadik, care, la 1 ianuarie 1764, deci cu o săptămână înainte de Siculeni, este numit și cumulează trei funcţii majore în Transilvania: locțiitorul împăratului, comandant militar și procuror general. El nu a oprit intervenția militară, ori că nu a vrut, ori că nu a putut, dacă acțiunea fost hotărâtă la un nivel superior. Dar nici nu știm ca măcar să fi încercat. Și aici facem o mică paranteză.
    Peste un an, Hadik figurează drept cel care a obținut amnistierea generală a celor ce au participat la evenimente, care iarăși este un mit. Amnistierea s-a dat din cauza emigrărilor și s-a hotărât la Viena. Mai apoi, în Bucovina, Hadik a obținut (sunt documente) ca satul Dornești, viitoare colonie maghiară, să fie denumit după el. Deci umilința secuilor a ajuns până în Bucovina, unde parcă în batjocură au fost denumite viitoarele colonii maghiare: după Hadik, după împăratul Josif, Doamne-ajută, că și așa suntem bătuți de soartă, etc. E trist faptul că, ulterior, toate denumirile au fost răstălmăcite: că a fost numit satul după împărat, pentru că l-au iubit enorm, după Hadik, pentru că a fost un mare general, care a luat tribut Berlinului, pentru că erau foarte religioşi… Chiar crede cineva că austriecii au ținut cont de religia secuilor emigraţi, fugiți și dezertați, la denumirea satelor? La puţin timp după evenimente de la Siculeni, Hadik și Carato, cel care a condus ostilitățile, erau într-un fel de cumetrie, amândoi botezând câte un copil, la căpitanul Ludovicus Pley, cum e notat în registrele catolice de la Mihăileni (Csíkszentmihály). Morții de la Siculeni încă nici nu au apucat să răcească.
    În timp, au apărut multe cărți, studii, care tratează evenimentele de la Siculeni, și trebuie să recunosc că unul e mai emoționant decât celălalt. Toate au fost scrise de autori maghiari și preluate, prin traduceri, de alții. Problema cu traducerile este că nu există traducere exactă, toate sunt adaptări și interpretări. Dacă cineva preia o astfel de traducere, mai adaugă și impresiile personale, și toate acestea sunt preluate de un al treilea autor, care și el își notează părerile; oare ce iese din lucrare, și ce mai rămâne din adevărul inițial?
    Dar să revenim la Siculeni. Unul dintre cei care nu se pomenește este Mihai Conrad Heidendorf, nobil sas și viitorul primar al Sighişoarei, care a fost martor ocular la evenimente. Notările sale îmi par foarte interesante, datorită introducerii scrise: „Nu este treaba mea să descriu ce a făcut comisia la înființarea regimentelor grănicerești. În acest sens, se găsesc documente în arhive… îmi scriu numai autobiografia și evenimentele care au avut legătură cu ea. Nu pentru public, ci urmașilor mei, care își vor lua oboseala s-o citească, spre a învăța din asta”. Deci, Heidendorf, când își scria jurnalul, nu a vrut să influențeze pe nimeni și nici să denatureze adevărul, deoarece a scris numai pentru copii săi. Din acesta cauză, nu cred să fi scris evenimentele altfel decât s-au petrecut. Luat jurnalul mai pe scurt, tragem concluziile:
– cei din Gheorgheni și Ciuc, aproximativ o mie, erau înarmați, cu toate că nu aveau armament modern
– la primul apel la dispersare, solul Pál Bornemissza, judecător împărătesc, era să fie ucis
– cei adunați i-au chemat să li se alăture și pe cei din Trei Scaune și Odorhei
– sosesc încă o mie de secui înarmați
– s-a facut apel la cei din Trei Scaune, pentru dispersare
– în 2-3 ianuarie, s-a făcut al treilea apel, de astă dată pentru dispersare generală
– 4 ianuarie, al patrulea apel pentru dispersare. Răspunsul secuilor este un memoriu, care nu suportă tiparul. În acest moment, autoritățile aveau numai două plutoane în zonă, unul de infanterie și unul în armură
– Groful Lázár, secui de origine, îi trădează pe secui
– pe drumul către Gheorgheni, secuii răsculați au fost uciși de husari secui
– luptele nu au durat 6-9 ore, după cum exagerează unii, ci numai o oră.
   Celălalt, care merită urmărit, este martorul ocular István Halmágyi. Nici el nu a scris pentru public, ci avea un jurnal, care se întrerupe la sfârșitul anului 1763, și continuă în aprilie 1764. Dar fiind martor ocular, el scrie ulterior și cele văzute înainte și după Siculeni: cei care și-au păstrat armele (secuii) nu pot fi ținuți în frâu, și-au ales proprii judecători, ofițeri, arestează oameni, îi chinuie. Din această cauză, vreo 270 de gospodari au fugit în Moldova. Și prin pădure se ascund mulți. La un moment dat, Siskovits a trimis un ordin la Carato, că nu contează dacă vor depune mai mulți sau mai puțini jurământul, măcar de ordine să aibă grijă. După semne, nu s-a reușit, căci continuă Halmagyi: o sută și ceva de secui au plecat în Moldova, niciunul nu era militar, ci iobagi și săraci, deci nu este adevărat, că au plecat din cauza cătăniei. Ei au plecat din cauza birurilor, a impozitelor, a militarilor încartiruiți la ei.
   Pe partea religioasă, ce să mai vorbim? Preotul Péter Zöld, care a agitat activ ca secuii să refuze armele, a fugit și el în Moldova, unde a primit aprobare, de la patriarhia ortodoxă, să țină la refugiați liturghii catolice în limba maghiară. Pe când episcopia catolică de la Alba Iulia a cerut arestare sa.
   Se mai spune că, datorită evenimentelor de la Siculeni, secuii au emigrat cu miile. Au emigrat, într-adevăr, dar înainte cu mult sau după 1764. Căci, după Siculeni, doar 71 de oameni au fost inculpaţi, mult mai puţini condamnaţi, dar şi aceştia au fost, la urmă, amnistiaţi. Scriitorul László J. notează doar 129 de persoane, care au emigrat datorită celor întâmplate la Siculeni.
*
Surse:
*
1. László J. manuscris
2.https://www.facebook.com/notes/csaba-baliga/az-1764jan-7-i-madéfalvi-veszedelemről-igazságosabban-dióhéjban/1197227023640253/ 

3 Halmágyi István: Az oláh és székely határőrség felállítása. Részletek naplóiból, melyek a Monumenta Hungariae Historica c. gyűjtemény II. sorozatának 38. köteteként (Bp. 1906.)
4. Heidendorfi Conrad Mihály Önéletírásából. Részlet önéletrajzából, az Archiv des Vereines für Siebenbürgische Landeskunde, Neue Folge XV. 127—152.
5. Imreh István: Látod életem nem igen gyönyörű, Kriterion, 1994.

László Gergely Pál: Hasonlatok

    Eddigi történelmünkből kiderül, hogy a bukovinai magyarság, bár kemény nép volt, mindig az áldozat szerepét töltötte be: földtelenség, sok gyermek, „móduvázás,” kivándorlás, tannyelv, stb. Nézzünk kissé körül a magyar falvakhoz közel eső helységekben, hogy ott mi is volt a helyzet a 19. század végén.
Partestii de Jos, egy Kacsika melletti falu (nagyjából egyenlő távolságra Istensegíts és Józseffalva között). A helybéli pap, Androhowitz feljegyzi 1894-ben: „a parasztok szegények, mivel kevés termőfölddel rendelkeznek, a földek minősége is silány.” Ha mégis akad más munka, írja egy másik, a margina-i pap, az nehéz és rosszul fizetett. Azonban még mindig jobb a helyzetük ezeknek, mint a partestieknek, akik java, mint napszámos dolgozik a Regátban. Ennek következményeként a jó munkaerő ritka és drága is.”
    Sok a gyermek, általában 4-6-8-10-12 egy családban. Partesti-ben csak egy családnak nincs gyermeke a 600 családból. Nem hasonlítanak a feljebb leírt dolgok, a bukovinai magyarok életéhez?
    Egy másik probléma volt a falvakban az alkoholfogyasztás. A román papok nagyon kikeltek ellene, az illető embereket a templomban eskették fel, hogy többé nem tesznek italt a szájukba. Ez kétélű tőrnek bizonyult, mivel egyrészt csökkent a felnőtt- és gyermek elhalálozások száma, másrészt csökkent a születések száma is. Nincs mulatság, nincs gyermek. Az elhalálozások száma annak is köszönhető, hogy a császári hatóságok egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az egészségügyre.
Persze a sok gyermek iskolába is kellett járjon, ez sem kerülte el a hatóságok figyelmét. Szolkán 1820-ban alakult meg az iskola, 1896-ban már négy osztállyal működött. Azonban számosan nem jutottak iskolába a szülők szegénysége miatt, akik jártak is sokat nem tanultak, inkább felesleges időpazarlásnak tűnt az egész. A helybéli pap azonban háborgott, mivel a tannyelv német volt. A magyarok háborognak még mai napig is, hogy 1932-1933 után a tannyelv román lett Bukovinában.
Máshol, mint Clit faluban (Istensegítstől 27 kilométer), azért elégedetlenkedtek a románok, hogy a tanítási nyelv ukrán, és a román gyermekek csak vallásórán tanulnak anyanyelvükön. Valahogy így alakult a helyzet a bukovinai magyar falvakban is 1932-33 után, ahol a tanítási nyelv román lett, és a gyermekek csak vallásórán használhatták anyanyelvüket.
    A jóléthez, az iskolalátogatáshoz azonban más is kellett, a termelés. Ez nagyban függött az elvégzett munka minőségétől, de az időjárástól is. A partesti-i pap feljegyzéseiből kiderül, hogy 1897-ben szokatlanul gyenge esztendő volt: „a magok nagyon nehezen keltek ki, a kapálásra nem volt megfelelő az időjárás, ezért a gaz ellepte a kukoricát, hogy az mind megsárgult. Nem elég, hogy gyenge lett a búza, zab, rozs, árpa, kukorica és krumplitermés, hanem kevés is termett.” Ebből az következett, hogy a parasztok kölcsönöket vettek fel a zsidóktól, amely újabb terhekkel nehezedett vállaikra. A zsidók általában hatalmas kamattal kölcsönöztek.
A mezőgazdálkodásra nézve az 1898-as esztendő jónak bizonyult, a parasztok nagy része törlesztette adósságait. Az 1900-as év ismét szeszélyesnek bizonyult, nagyon gyenge terméssel, az emberek a megélhetés határán voltak, de valahogy elkerülték a kölcsönöket.
    A szárazság és a korai fagy miatt 1904-ben a termés tönkrement, a takarmányok ára nagyon felszökött. Még rosszabbnak bizonyult az 1908-as év. Hosszantartó szárazság után eleredt az eső, amely nem látszott véget érni: „közeleg az aratás ideje, és az eső nem akar megszűnni. Esőben aratták le a rozst, amely aztán a kévékben kicsirázott, a szalma meg elrothadt. Szóval mag az embereknek nem, takarmány az állatoknak sem. A zab kezdett beérni, de az eső nem szűnik. Már túlértett, mire a betakarítás elkezdődött. A sarló és kasza alatt a magok fele kipergett, és már rothadt is volt. Nem lesz kenyér.”
    A további feljegyzésekben megtudhatjuk, hogy a parasztok egyik utolsó reménye is szertefoszlott az időjárás miatt. A krumplit képtelenek voltak begyűjteni az esőzések miatt, majd mire nekifoghattak, beállt a korai fagy. Így az a földben rothadt. A másodkaszálást nem tudták elvégezni, a lucernát se begyűjteni. A takarmányok ára hatalmasra szökött, egy szekér széna ára 80-100 korona, 40-50 krajcár egy kéve szalma. A parasztoknak csak annyiban volt szerencséjük, hogy a kukoricát betakaríthatták, így a vidék megmenekült az éhezéstől.
    Az ilyen szélsőséges időjárás egész Bukovinára jellemző volt. Gondoljunk arra, hogy ekkor indult meg a magyarok körében az amerikai kivándorlás. Véleményem szerint inkább ilyen dolgok miatt, mint egy lólopásért vágtak a világnak, amint azt a krónikák azt feljegyzik. Csak az akkori bukovinai időjárást senki sem tanulmányozta, így a ló is megfelelt.

László Gergely Pál: Happy birthday, Bukowina szeklers!

    Egyre gyakrabban látom azt az állítást, hogy a bukovinai székelyek pontos születésnapja 1764. január 7 (hajnali 4 óra 32 perc és 25 másodperc, szerintem). Ezek szerint ők 1764-1776-között már bukovinai székelyek voltak, még akkor is, ha soknak közülük fogalma sem volt Bukovináról. Elég sokat tartott a születéstől a keresztelő, vagyis 11-15 évet: eltűntünk, mint Jézus, hogy aztán ismét porondra lépjünk. Érdemes lenne egy beadvánnyal folyamodni a román kormányhoz, hogy ismerje el szülinapunkat. Ha ez megjönne hivatalosan, akkor nem lenne annyi ember és fiatal félrevezetve. Persze ez egy hivatalos közeg elintézésére szorul, mint egy szövetség (vagy alapítvány), aki ilyesmire komoly pénzalapokkal rendelkezne. Nem tudok utalásokról kutatásokra, kiadványokra vagy a bukovinai temetők rendbetételére.
Én eddig meg voltam győződve, hogy csak a szomszédok találnak ki maguknak történelmet, de látom ez a betegség ragályos, főleg ha hasznosnak bizonyul.

    Nézzük a dokumentumokat, ami a történelmünket illeti:
    1738-ban a székelyek is vettek annyi bátorságot, hogy petícióval forduljanak az illetékesekhez: „…Mert meg sem állhatjuk és sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha nagyságod nem szánja meg a sok szegényt…Ezen helynél romlottabb, nyomorultabb nincs és szegényebb is egész Erdélyben.”
László Mihály: „A keleten szétszórva élő nagyszámú magyarság egyik jelentékeny, bár számomra kisebb részét a bukovinai székely-magyarok képezik….A történelem följegyzései szerint az előbbi századokban a Moldvába és Bessarábiába történt székely kivándorlásoknak nem a túlszaporaság, a meg nem élhetés voltak az okai, hanem az erdélyi vajdák zsarnokoskodásai….Lassankint századokon keresztül egyre szaporodott a kivándoroltak száma….”

    Földi István: „Ahhoz, hogy a bukovinai székelyek sorsát elfogulatlanul megismerhessük, a mádéfalvi veszedelem előzményeinek, lefolyásának és következményeinek ismerete is szükséges.”

    Fazakas Tiborc, aki a bukovinai magyarok neveinek eredetét tanulmányozta, röviden jellemzi a dolgokat: „Egyrészt a fenti felsorolásból azonnal világossá válik, hogy a 18. század végén Bukovinában letelepedtek nem csupán a madéfalvi vérengzés által közvetlenebbül érintett székelység köréből kerültek ki.”

    Mikecs László: „Moldávia ... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczy féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi, vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak (Stojczin - Strauesti) mondott nevezetes faluban telepedtett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart...”

    Miskolczy István szerint: „a bukovinai magyar falvak lakossága nemcsak székelyekből tevődik össze, hanem szatmári, felsőbányai, besztercei, magyarnemegyei és Szolnok-Doboka vármegyei magyarokból.” Nehezem hinném, hogy Miskolczy tiszteletes nem volt tisztába azzal, hogy kit temetett el.

    László János nagyapám kéziratából: „Még ezelőtt 40-50 évvel – vonatkozik itt az 1880-1890-es évekre - is elég sűrűn lehetett a régi öregemberek szájából hallani, ha két azonos nevű családot akartak egymástól megkülönböztetni: „katonacsalád”, avagy „nem katonacsalád”.
    A katonacsalád elnevezés alatt azok a bukovinai magyarok utódai voltak értendők, kiknek elődei nem a madéfalvi vérengzéssel kapcsolatosan kerültek be a bukovinai magyar telepes községekbe. Ezeknek a tragédiája a madéfalvi szomorú események előtt már húsz évvel vette kezdetét és még a vész után is több éven keresztül folytatódott. Ezek az emberek az Osztrák-Magyar monarchia területén állomásozó különböző ezredektől, néhányan pedig éppen a hadjáratból szöktek meg.

    Gazda László így emlékezik meg erről: „A moldvai katolikus Misszió prefektusa, Iosif Cambioli 1762. április 9-én kiadott dokumentumban írja, hogy Talpától félórányi távolságra, nyugatra egy 12 házból álló épületcsoport található, amit „Bargavani”-nak neveznek, 55 katolikus hívővel. Egy évvel később, 1763-ban ugyanaz a prefektus egy a Szentszéknek és XIII. Kelemen pápának küldött jelentésében leszögezi, hogy a katolikusok száma állandóan nő az Erdélyből érkező menekültekkel.”

Forrásanyag:
László Mihály - Keleti testvéreink, Budapest, FranklinTársulat, 1882, 6 oldal
Földi István, Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 27. old
Fazekas Tiborc: Családnevek a bukovinai székelyek körében-wikipédia: mnytud.arts.unideb.hu/nevarchiv…/…/szemelynev/.../fazekas.do..
Mikecs László-A csángók, Bolyai Akadémia 1941, 106. old
László János. Kéziratát 1937-ben fejezte be.
Gazda László: Csángómagyar falvak I. A-G, Nap Kiadó Kft, 2009, 120. old.

Akik mégis ottmaradtak

    Közismert tény, hogy 1940-1941-ben a bukovinai magyarság elhagyta a Bükkországot. A források és szájhagyományok szerint, akkor csak 19 család vállalta tovább élni a románság körében. Tudott dolog azonban az, hogy mindig volt mozgás, elköltözés az ottani magyarok körében. Már a telepítés után pár évvel, a XVIII. század végi források megemlítik, hogy Hadikfalván, Józseffalván és Andrásfalván több ház áll üresen . További okot szolgáltatott a XIX. század elején, a jobbágyi terhek súlyosságának viselése, majd a földek felaprózódása, mint ezt a hadikfalviak jelentették 1846. szeptember 26-án Széchenyi Istvánnak . Mikor a Monarchia elfoglalta 1878-ban Boszniát, több család kiköltözött Bukovinából az újonnan bekebelezett területekre.
    Az 1882-es évben országos mozgalom indult meg a bukovinai székelyek magyarországi visszatelepítése érdekében. A hatóságok szerint alkalmat adott erre az Al-Duna szabályozása, Pancsova közelében. A tervezett 1000 személy helyett végül is 2200 személy érkezett az Al-Dunához. Ezek leginkább három falu, Istensegíts, Andrásfalva, Hadikfalva szegényeiből kerültek ki, bár Andrásfalváról a presbitérium sikkasztásba keveredett, gazdagabb tagjai is eltávoztak. A sikertelen al-dunai telepítés következtében kis idő múlva tízesével menekültek a családok Gyorokra, Dévára vagy vissza Bukovinába.
    Egyszer megkezdődve a kivándorlás áradata, tovább folytatódott feltartozhatatlanul. Így telepedtek 1889-1892-ben Dévára, majd 1910-ben Sztrigyszentgyörgyre, Csernakeresztúrra és ismét Dévára, Hunyad megyébe. Továbbá Gyorokra (1883) Arad megyébe, Babsára a Szörénységbe, Vicébe és Magyarnemegyére (1900) Szolnok-Doboka megyébe, Marosludasra (1905), Vajdahunyadra (1892), Diószegre (1937-1941), Halmi (1940-1941).
    Az I. világháború kitöréséig, Amerikába is sokan áthajóztak, 1907-től kezdve . Az 1920-as évek derekán, a Hunyad megyei Sztrigyszentgyörgyre telepedettek közül többen eltávoztak Brazíliába . A Bukovinából szervezetten eltávozottak sorsát nyomon lehetett követni, a magánúton elvándoroltakét már kevésbé. De mi lehettet azoknak a sorsa, akik Bukovinában maradtak?
    Bukovinai utam egyik céljául azt tűztem ki 2008. áprilisban, hogy felkutassam az 1941 után ottmaradt magyarok neveit. A radóci katolikus pap és az ottani anyakönyvek segítséget vettem igénybe. Tudatában voltam a bukovinai magyarok vallásosságának, így elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy valami adat ne szerepeljen róluk az anyakönyvekben. A hajdani istensegítsi pap megszerzett levele - datálva 1945. augusztus 22.-én - is segítségemre volt, melyben azt írja: „S mivel ebben a parókiában csak két család katolikus van kilenc lélekkel…” Kilenc lélek, a három és fél ezres faluból, de ez a kilenc lélek keményen tartotta magát. A magyarok végleges elmenetele után 5-6 évvel, még nem adták ki a templom kulcsait kezeikből. Ezt ugyancsak Pascariu pópa levele bizonyítja: „Kérésemre nem adták át a templomot .”
Tehát Istensegítsben maradt Szőts Ferenc a feleségével és két gyermekkel, Nagy András a feleségével és három gyermekkel, mindez az 1941-45-ös források szerint (mindkét családban tíz-tíz gyermek volt). Azonban 1947-ben Győrfi István is a falu temetőjében tér örök nyugalomra, akárcsak Szőts Teréz 1968-ban. Győrfi Istvánnak érdekes sorsa volt, mint László János istensegítsi író leírta. A sztrigyszentgyörgyi telepítéskor lezajlott panamázásban, minden vagyonát elveszítette. Kénytelen volt kivándorolni Amerikába, családostól. Mint utólag kiderült, meghalni hazajött szülőföldjére, Bukovinába.
    Andrásfalván maradt Schmidt János és Schmidt Teréz, Hadikfalván Turbuk Mihály Vilmos, Csernik Antal, Ócskay András és Forrai Rudolf. Ezekről a magyarokról pontos kimutatást találtam a bukovinai anyakönyvekben, családfákban is. Miért is maradtak ott, mikor minden magyar az elmenést választotta?
    Egyes források szerint „kollaboránsak” voltak. Mások szerint meg akartak gazdagodni, mint Németh Kálmán írja: „Kilenc családfő a háromezer közül most kastélyról álmodik:
- Hadd, fusson a többi, mi maradunk! Miért ne keletkeznék kilenc magyar kastély a nagyéhezés után, amikor a szárnyrakelő, az "éhező” úgy dob el mindent magától, mint ahogyan a homokzsákot kidobja a süllyedő kosárból a repülő ember?
A kilenc emberből nyolc mégis meggondolta magát. Maradt egyetlen egy, az istensegítsi Szőts Ferenc. A másik nyolc “rátestálta” papírjait. Most már csak ez az egy a “maradhatós.” De még ez is fáj egy kicsit.”
    Hogy „kollaboránsak” voltak-e ezek vagy sem, arra adatok nincsenek eddig, de tény az, hogy kénytelenek voltak úszni az árral. Gyarapodási álmuk is hamar szertefoszlott, mert az ottmaradt magyar családok is csak 30 ár házkörüli telket kaptak, mint a románok. A többi föld az állam tulajdonába ment át.
    Évekkel ezelőtt kérdeztem Szőts Ferenc gyermekeit (Gergelyt-Istensegíts, Margitot-Brassó) és unokáját Pétert (Szucsáva), hogy miért is maradt az apjuk, nagyapjuk Bukovinában. Eléggé kitérő válaszokat kaptam. A nem rokonok úgy említették, közük Sántha Alajos író is, hogy Szőts Ferencnek „ajánlva” volt a falubeliektől ott maradni, viselkedése miatt (ünnepélyesen megígérték neki, ha vonatra száll akkor kidobják).
    Néhai Szőts Gergely többször említette nekem 2005-2007-ben, hogy ő ment volna a többiekkel, de az apja nem akart. Gergelyt pedig akkor, mint kiskorút, nem engedték át a határon család nélkül. Később aztán már ő sem akart menni.
    A maroknyi magyar maradása Bukovinában, önkéntes száműzetésnek bizonyult. Szőts Ferenc és Nagy András unokái már nem tudták megőrizni nemzetiségüket és anyanyelvüket, egyikük sem tud magyarul és mind román házastársat választottak maguknak. A dédunokáknak pedig még a nevük sem magyar (pl. Bogdán Seci, a Szőts Gergely unokája).

Az ottmaradtak:
1.Schmidt János (1868. Andrásfalva-1942. szept. 15. Andrásfalva )
Apja: János (1830. dec. 20) -Andrásfalva
Anyja: Katalin

2. Turbuk Mihály Vilmos (1905. szept. 29.Hadikf.-1943.dec.11.Hadikfalva)
Apja: Lajos - Hadikfalva
Anyja: Ambrus Teréz - Hadikfalva
Feleség: Csernik Mária - Hadikfalva

3.Györfi István (1878.ápr.7.Istensegíts-1947.okt.14.Istensegíts)
Apja: Ferenc
Anyja: Lőrincz Anna
Feleség: Kajtár Erzsébet - Istensegíts

4.Szőts Ferenc (1884.jún.2.Istensegíts-1954.júl.14.Istensegíts)
Apja: Zakariás - Istensegíts
Anyja: György Mária - Istensegíts
Feleség: Gáspár Mária - Istensegíts

5.Nagy András (1880.dec.10. Istensegíts-1950.márc.20.Istensegíts)
Apja: János - Istensegíts
Anyja: Szőts Ágnes - Istensegíts
Feleség: Basa Ilona - Istensegíts

6.Csernik Antal (1897.márc.30.Hadikfalva-1959.júl.15.Hadikfalva)
Apja: Lázár - Hadikfalva
Anyja: Pál Teréz - Hadikfalva

7.Ócskay András (1886.jún.10. Hadikfalva-1963.máj.15.Radóc)
Apja: Ócskay Flórián -Hadikfalva
Anyja: Vircsik Emília - Istensegíts
Feleség: Markes Valéria – Alt-Fratautz

8.Szőts (Stef) Teréz (1927. Satumare- 1968.jún.27.Istensegíts)
Apja: ?
Anyja: ?
Férje: Szőts Gergely (1926.dec.10.- 2007.aug.29. Istensegíts)

9.Basa Ilona (1885.jan.24.Saveni-1968.okt.29. Istensegíts)
Apja: Basa János - Istensegíts
Anyja: Ambrus Mária - Istensegíts
Férj: Nagy András – Istensegíts

10.Schmidt Teréz (1877.nov.10.-1947.okt.14.)
Apja: Ferenc
Anyja: ? Regina
Férj: Imrel József

11.Gáspár Mária (1888.szept.1.Istensegíts-1969.máj.15. Istensegíts)
Apja: Gáspár István - Istensegíts
Anyja: Csobot Borbála - Istensegíts
Férj: Szőts Ferenc – Istensegíts

12.Forrai Rudolf (1914.máj.20.Hadikfalva-1987. Radóc)
Apja: Forrai Pál-Hadikfalva
Anyja: Broszczak Mária Anastázia- Chorostow

13.Szőts Gergely (1926.dec.10.Istensegíts – 2007.aug.29.Istensegíts)
Apja: Szőts Ferenc-Istensegíts
Anyja: Gáspár Mária-Istensegíts
Feleség: Stef Teréz-Satulmáre (Grossdorf)

14. Szőts Margit (1928. Istensegíts –

15. …Bibiána
Férj: Gâtej Gheorghe

16. Nyisztor Márta 1914- 1970?
Férj: Cârşmaru Ioan 1909-1972

17. Nagy….
Józseffalva, három gyermekkel

18. Várda Etelka 1905. április 9 Józseffalva-1991. január 23 Szucsáva

19. Gáspár Antal 1909. aug. 24 Józseffalva-1972. dec. 6 Falticeni

20. Bezsán Viktória 1910. feb. 9 Józseffalva-1966 Szucsáva

21. Szermán Gizella 1910. jún. 28 Józseffalva-1963 Románia

22. Péter Balbina 1910. dec. 18 Józseffalva-1979. márc. 30. Braila

23. Sepniczky Etelka 1911- júl. 11 Józseffalva- Románvásár (férjezett Lazescu)

Lehetséges leszármazottak:
1. Szemcsuk László (1886-1962.okt.29.)
Apja: Ágoston
Anyja: ? Anna
2. Palkó Amália (1895. Gura Putnei, Karlsberg-1968.okt.21.Radóc)
3. Szemcsuk István (1909-1970.máj.8. Radóc)
4. Molnár Klaudia (1913-1980. Radóc)
5. Horváth Antal (? - 1945. júl.14. Radóc) Horváth Ádám fia
6. Szabó Károly (1893 – 1959.aug.3. Radóc)

Csángóföldön 2022.

   Eseményekben gazdag hétnek érkeztem a végére, amely kezdődött most egy hete, az utolsó könyvem bemutatásával, a dévai majális keretében (2022. május 1). Sikeresnek mondható eseménynek lehet elkönyvelni az akciót, és ennek visszhangja is volt, mivel a bemutatást követő időszakban a szervező és a bemutató is megintrejúvolásra került, csak a szerző nem. Jó alkalom lett volna az ilyen eset Ráth-Végi Istvánnak, akár Freudnak is, tanulmányozni, hogy az emberi lény milyen fokra képes lebutulni, leereszkedni.
   Majd következett egy rég tervezett utam megvalósítása, vagyis terepszemle a Csángóföldön. Sokat olvastam, hallottam és láttam felvételeket is a csángókról, de, mint mindig a kutatásai során, saját szememmel akartam bizonyos dolgokról meggyőződni. Célom nemcsak az volt, hogy kiutazzak, hanem az, hogy megfigyeljem a vidéket, a házakat, ezek stílusát, a templomokat, ahol egykor a bukovinai magyar papok miséztek, mikor a magyar konzulátus nem adott nekik útlevelet, a temetőket, a sírok feliratát, az embereket, nyelvüket, a falvak közötti távolságokat, vagyis mindent, amit egy rövid idő alatt feltérképezhetek. Vagyis kóborolni, mint magányos farkas, mert meggyőződésem, hogy egy szervezett találkozás keretében csak bizonyos dolgokat láthatunk röviden, ennek keretében csak olyant, amit mutatni akarunk, vagy amit a vendégek látni szeretnének. Célom megvalósítására egy odavalósi barátom, dr. Ádámot vettem „kezelés alá.” Így nyakunkba vettük a világot, és kiutaztunk Déváról, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán és a Gyímeseken át egészen Bákóig.

                                                                                                                        Pusztina
   Első megállásunk Pusztinán volt, ahova kis idővel előttünk érkezett oda egy magyarországi gyermekcsoport. A helyiek részéről Nisztor Ilona fogadta a vendégeket a Szent István tiszteletére felszentelt templom előtti téren, és a templomban gyönyörűen énekelte el neki az Ave Maria-t. Ezt követően a csoport átvonult a kis csángó gyermekek előadását megtekinteni. A 8-12 éves gyermekek kitettek magukért, énekben, mesélésben, zenében, sőt a magyarországi csoportot is megtanították egy csángó énekre. Végül egy idősebb néni fejezte be az előadást, elénekelve csángósan egy éneket, mely nekünk ismert, de más változatban: „Úgy elmejek rózsám valamerre, Bukuvina körös közepibe.” Nem állhattam meg, hogy az előadás végén kissé ki ne „faggassam”, hogy mi az ének címe, kitől tanulta. Hát a címmel baj volt, de annyit megtudtam, hogy az régi ének, és még az édesanyja anyjától tanulta. Vagyis akkoriban az édesanyák és a nagyanyák énekeltek.

                                                                                                                                                  Pusztina

   Lujzikalagor
   Szállásom egy szép, új házban volt, Lujzikalagorban. Házigazdáim sok éven át önkéntes száműzetésben voltak külföldön, hogy azt felépíthessék. De végül is hazatértek, ellenben másokkal. A falu közepén uralkodik a templom. Három hajós, a csángó települések legnagyobb temploma. Sok éven keresztül, 1924-1940 között épült. Elől három bejárata van, a főajtó és a hajókkal szemben egy-egy másik. Nyitva az ajtók, szól a Mária-harang. Gondolom, kihasználom az alkalmat, néhány képet készíteni. Meghökkentő belülről is a templom nagysága. Mielőtt fényképezni kezdenék, felcsendül az orgonaszó. Lemondtam a fotózásról, mert nem illik a misét zavarni. Várom az éneket, a kitűnő akusztikával rendelkező templomban. És felcsendül románul. Keserű szájízzel jöttem ki, még mielőtt a pap belépett volna. Úgy el voltam gondolkodva, hogy szinte fel se vettem, amikor egy templomba igyekvő mama köszönt: Hristos a inviat! (Krisztus feltámadott!) Kérdem a társamat, ez most melyik Húsvétra köszöntött így, mert a magyar a román előtt volt. Ő sincs a dologgal tisztában. Az asszony magyar volt.

                                                                                                 Lujzikalagor
   Később sikerült körbejárni a templomot. A keresztút képei faragott domborművek, még ilyent se láttam. Az összes írás, akár jelentés, akár a szentek feliratai, csak románul vannak. Sikerült fellopózkodni a templomtoronyba. Ott, egy emeleten, lista kifüggesztve: Nume pentru botez (Kereszteléskor adandó nevek). Csak román nevek. Megtudtam, hogy most már nem érvényes a lista, de ezelőtt jó tíz évvel még az volt. A gyermek keresztelését kérő szülőnek adtak ilyent, onnan kellett választani. Más lehetőség nem létezett. Ugyancsak a toronyban van két ágy. Kérdem a társamat, hogy ki használja azt? Elmondja, hogy nagy időkben, amikor a harangokat is meghúzzák, hogy védje a falut, oda mennek fel a terhes nők, hogy védve legyenek. Ha az égiháború többet tart, ott is alszanak.
   Érdekes, hogy a templomban nem égetnek gyertyákat. Van egy különös szerkezet, mesterséges gyertyákkal, égőkkel. Ha bedobunk 50 banit, kigyúl egy égő. Meddig éghet? Nem vártam ki. Felemás érzésekkel távoztam. Katolikus templom, magyar, a miénk, de minden román benne, még a szentek is.

                                                                                                                                                    Lujzikalagor

   Forrófalva
   Következő állomásunk Bakóban volt, a Magyar Házban. Nekem itt sok dolgom nem akadt, azonban én voltam a szenvedő alany. Azért szenvedő alany, mert nehezen lehetett azt végighallgatni, hogy egy magát jogállamnak nevező országban mennyire intézményesen lehet elnyomni valakiket. Bár a törvények vannak, és azok elvileg megfelelnek a külföldön igényelt előírásoknak, annyira kétértelműek és annyi kibúvót tartalmaznak, hogy ember legyen, aki tud bokázni köztük. De megpróbálják, mert másképp eltűnnek.
   Innen Forrófalvára mentünk, Petrás Ince János (1813-1886), pap, misszionárius, minorita szerzetes és folklorista szülőfalujába. A falunak újabb temploma is van, de a régi, a 16. században épült képezi a csángó falvak egyik gyöngyszemét. A főbejárati ajtón, helyes magyar írással: „Bálint Márton csinálta.” Belül a padlózatot vert, döngölt föld képezi. Régi oltárkép, Szent Márton tiszteletére. Csángó motívumú szőttesekkel tele, egyik sarokban hatalmas kereszt. Petrás Ferencnek emelték 1843-ban, aki akkor hunyt el életének 68-ik, kántorságának 50. évében. Az adatok arra mutatnak, hogy ő volt a ferences szerzetes atyja.

                                                                                                                                  Forrófalva

   Klézse, Somoska és Külsőrekecsin.
   Az első két helység temetőit el lehetne nevezni „vaskeresztes” temetőknek, mert nagyjából 90%-a ezekből áll. Meglepő, hogy ritka az, amelyiken a név is fel van tüntetve. Kérdeztem egy mamát a temetőben, hogy mi az oka annak a sok vaskeresztnek, olyan szegény a falu? Hát nem szegény, csak a régi fakeresztek kidőltek, és azokat tették a helyükbe. De felirat nélkül? Az is meglepő, hogy a sírok nincsenek felhantolva, hanem a föld szintjén vannak.
   Külsőrekecsenig olyan 8-9 kilométeres út vezet, hogy az megfelelne egy új kocsit tesztelésnek is. Állítólag megőrizte állapotát az utolsó 30 évben. Mint mindenütt ahol jártam, anyagi helyzetük ezeknek is nagyrészt szegény. Java kérges tenyerű. A 70 éven felüli asszonyok keményen dolgoznak a mezőn. Szenvedésük minden perce az arcuk redőjébe véste magát, öregebbnek mutatnak, mint biológiai koruk.

                                                                                                               Klézse
   Összefoglalva tapasztalataimat, amelyek a saját véleményem képezik a látottak alapján, az ottani öreg csángók az összesen tudnak magyarul, de nem igen hallottam őket egymás közt magyarul beszélni. Az én korosztályom is ismeri a nyelvet, ez sem használja. Az után jövő szépreményű ifjak egy része érti a nyelvet, mások még azt se.    Csak találgatni lehet, hogy mi lesz ebből.
   Vannak különbségek a szülőföldem és Csángóföld között: beszédben, ruházatban, viselkedésben, életszínvonalban, építészeti stílusban és abban, hogy itt beolvadunk magunktól, ott meg beolvasszák őket maguktól.

Cím nélkül

    Bármely közösség, törzs, nép vagy nemzet akkor tartja jogszerűnek létezését, ha azt a történelmi időkre vissza képes vezetni. Ennek következtében kezdtek, már 16. században, az olyan történelmek megjelenni, amelyek bizonyos tényeket „kifelejtenek”, túloznak, rosszul vagy pártfogóan értelmeznek, esetleg egyszerűen az írói (történész) szabadság jogán kitalálnak, csak azért, hogy helyüket a történelem színpadán bebizonyítsák. Az sem mellőzhető, hogy minden kornak és népnek olyan írott történelme volt, amelyet az éppen hatalmon levő politikai helyzet megkövetelt. Ennek következtében a bemutatott anyag elfogadható kellett legyen, megfeleljen a kor, vagyis a felső tízezer ízlésének, sőt nem egy esetben követelésnek. Tették ezt elismerésért, pénzért, előléptetésért, stb.
    A feldogozott témát gyakran befolyásolta a történészek személyes véleménye, hazafias érzése, többször „pótolták” az anyagot mítoszokból eredő tényekkel. Azonban ez nem jelenti azt, hogy az általuk bemutatott történelmi tények valósak is. Legfeljebb az derül ki belőlük, hogy a szerző képzeletereje és a történelmi valóság valamiképp összefonódott. Hol lehet az igazság, mikor maga a szenvedő alany, a nép, sosem írta meg saját történelmét? Mit is írhatott volna az iskolázatlan nép, mikor baromként, tárgyként volt számon tartva, csak adózásra, robotolásra és harcra. Ők valahogy kimaradtak. Reális történelmünk megismerése fontos, mert semmi sem magyarázza meg jobban egy nép jelenét és jövőbeli útját, mint az, ahogyan ismeri és vállalja saját történelmét, az igaz történelmét és ki is meri azt mondani. Mert az, hogy a legtöbb csatában vitézek voltunk, de vesztettünk, vagy az, hogy mindig elnyomásban szenvedtünk, nem szorul bebizonyításra. Az sem, hogy szájjal minden csatát megnyertünk volna. De oda még más is kellett, nemcsak ágyútöltelék: taktika, stratégia, fegyverzet, ruházat, utánpótlás, stb. És ez nem volt.
    Általános tendencia a népek történelmében, hogy a jót vállalják, a rosszért pedig mindenki más felelős, csak ők maguk, saját vezetőségük vagy kormányzásuk nem. Hát ki tartotta rabszolgasorban, jobbágyságban a parasztokat évszázadokon át, ha nem a saját, magyar földesuraik? Ki fogadta Erdélyben az oláhokat tárt karokkal, építetett templomot nekik, papot is hozott és bibliát is nyomtatott, miközben a magyarok-székelyek ezrével menekültek a Kárpátokon túl?
Kinek köszönhető, a történelem során, hogy annyi árva gyermek, özvegyasszony, szegény és béna férfi maradt a háborúk során, ha nem a politikusoknak, akik mindig hazafias szlogenekkel vágták ki magukat az ügyből és Isten akaratát emlegették? Az is elég ritkán lát napvilágot, hogy a 19. században az akkori erdélyi kisebbségek, főként oláhok, jóval több kedvezményben részesültek, mint a magyarok. Majd mikor 1916-ban az olasz fronton (Isonzó, Asiago) halomra hulltak a magyar katonák, vagyis hősök lettek, a Tisza István által vezetett kormány 40%-al emelte a Magyarország területén aktiváló ortodox egyház alkalmazottainak bérét. Két évre rá (1918.) ezek megköszönték a nagylelkűségét Párizsban. Úgy néz ki, hogy boldogságunk titka az, hogy mindig másra fogjuk sikertelenségeinket (mi akartunk, de persze a másik…) és ünnepeljük legnagyobb katasztrófáinkat.
    Azért néha a nép is megjelenik a történelem lapjain (nem a nemzet!), egy-egy forradalom vagy felkelés erejéig, ezeket kegyetlen és véres megtorlás követte. De nézzünk tükörbe, hogy is látszik saját történelmünk, a bukovinai?
    Már az elnevezésekkel kell kezdeni, mert akik rólunk írtak, azoknak az 1870-es évekig bukovinai magyarok voltunk. Attól a pillanattól kezdve, 1988-ig, már csángó az elnevezésünk és a vasfüggöny összeomlása után minden bukovinai magyar székely lett. Mintha az erdélyi, magát őshonos népnek tituláltak sorsát látnám: először voltak illírek, majd trákok, aztán géták, majd géta-dákok, dákok és utólag románok. Mindkét esetben egy népről beszélünk, különböző elnevezésekkel. Mondhatni, ez a kor szerzőinek tulajdonítható, ám az sem elhanyagolható, hogy az ilyen beállítottság nagy bizonytalanságról vagy kétértelműségről tesz tanúságot. Főleg egy kívülállónak.
    Pedig a saját, bukovinai magyarok történelmében akadnak olyan pontos dátumok, amelyeket egyesek szerint lehetetlen megcáfolni. Például az, hogy pontos születési dátumunk, mint népcsoport, 1764. január 6/7. Azelőtt nem volt semmi, ami minket érdekelne, és utána vagy 110 évig a magyar kormánynak fogalma sem volt arról, hogy megszülettünk. Nemcsak „megszülettünk”, hanem makacsul ragaszkodtunk az élethez még akkor is, ha a legnagyobb jóindulattal irántunk eleinte az osztrákok, majd a 19. században a moldvai román bojárok viselkedtek. Hány bukovinai leszármazott köszönheti létét annak, hogy ősei „móduváztak”? Nem volt könnyű, de még mindig jobb volt, mint éhen halni Bukovinába.
    Őseink is az összesen moldvaiak maradnak, ha a „színtiszta magyar hadsereg” élén Splényi Gábor, a miháldy, nem foglalja el Bukovinát. Lényegtelen, hogy Splényi hat héttel az után érkezett, hogy Mieg őrnagy bevonult Csernovicba, és a hadsereg tisztjeinek, katonáinak is nagyjából idegen nevük volt. Kard sem kerül ki a hüvelyből, mivel a Bukovinában tartózkodó orosz hadsereg békésen hazavonult, az osztrákok pedig (hadászati szempontból) egy üres területet foglaltak el. Ebben az időszakban a bukovinai magyar telepesekről csak annyit mondhatnánk, hogy jelentős részük katonaszökevény volt és olyanok, akik már 10-20, sőt 30 éve Moldvában éltek. Vagyis Madéfalva előtt már egy bő nemzedékkel kivándoroltak Moldvába.

Hányódva

    Nem egy esetben halottuk, és még a szakirodalomban is elterjedt, hogy a magyaroknak a románok, ezek viselkedése miatt kellett távozniuk Bukovinából a második világégés elején. Ez úgy lenne igaz, hogy nem az egyszerű románok miatt, hanem a román közigazgatásért és az akkori magyar politikáért. Az se mellőzhető, hogy az ilyen adminisztráció az összes romániai kisebbséggel azonos módon bánt, nemcsak a bukovinai magyarokkal: szászokkal, székelyekkel, németekkel, örményekkel, zsidókkal, bárkivel és bármivel, ami nem volt román és ortodox. Kétségtelen, hogy akkor is voltak nacionalisták vagy sovinok, hiszen ezek a mai napig nem pusztultak ki, de nem lehet általánosítani, vagy a köznapi többséget vádolni. Másfelől furcsa nekem az a nagy önsajnálás is, ami az akkori eseményeket követi. Ha állítjuk, hogy eredetünk székely, akkor nem sirassuk magunkat, mert a székelyeknél ez nem szokás. Ne alakítsuk át a reális történelmet folklorrá. Alkalmam volt számtalanszor Bukovinába utazni, idős emberekkel elbeszélgetni. Senki sem állította, hogy az ottani magyarokat elűzték (alungati), mindenki úgy emlékezett, hogy: „amikor a magyarok elmentek….” (cand au plecat ungurii). Az igazság az, hogy a románok, vagyis ezek elitje nem is nagyon foglalkozott a bukovinai magyarokkal, ezek elenyésző számuk miatt sem, ők leginkább a ruszinokkal majd ukránokkal harcoltak. Kétségtelen, hogy a román irodalom még a mai napig is támadja az osztrákokat az akkori események miatt, hogy joggal vagy jogtalanul az nem tartozik rám, de az is biztos, hogy elfelejti, mit köszönhet Bukovina az osztrákoknak.
    Nézzük kissé a történelmi eseményeket.
   Bukovina elfoglalásnak ténye már az 1772-es években megfordult az osztrákok fejében, pro és kontra számításoknak vetették alá a dolgokat. Már 1774 január és februárban felkészítettek egy kis katonai alakulatot, amelyik majd a határköveket elhelyezi.[1]A tervet II. József császár 1774 májusban hagyta jóvá, amikor Csernovicz vidékére két zászlólaj huszár vonult be, lóvásárlás ürügyén.[2]1774 augusztus 8-án a bécsi udvar jóváhagyta az oroszok és a törökök megvesztegetésére szánt összeget. Bukovina elfoglalása 1774 augusztus 31-én vette kezdetét, és október 25-én ért véget, amikor Splényi is megérkezett. Azonban az osztrák–török egyezkedések nem értek véget, ezt a soron következő egyezmények is bizonyítják 1775-1777 között: 1775. május 7, 1775. május 15, 1776. július 2, 1777. október 1. A hagyomány szerint Moldva akkor vajdája, Grigore Gika a III. nagyon ellenezte Moldva északi részének elvesztését, és ezért a törökök egy fejhosszal megrövidítették. Az idén Bukovinában feltárt adatok szerint az említett rövidítés azért történt meg, mert a törökök rábizonyították, hogy kettős játékot visz és orosz kém.
   Egy másik vád a román részről az osztrákok ellen az, hogy demográfiai változásokkal igyekeztek a vidék etnikai, nyelvi és vallási összetételét megváltoztatni, a románság hátrányára. Mintha mondanák ők is: ha a magyarok sajnáltassák magukat, akkor mi miért nem? Az igazság az, hogy Bukovina hatalmas felszíni és altalaji kincsekkel rendelkezett, ezek kiaknázására pedig nem volt meg a szakképzett munkaerő. Az osztrákok szükségből telepítettek különböző etnikumokat, és nem azért, mert nekik szimpatikusok voltak. Így kerültek a vidékre a németek (a közigazgatásba, mint mesterek, bányászok de mezőgazdászok is), szlovákok (erdőkitermelők, üveggyártók, sóbányászok), magyarok (állatnevelők és földművesek), lipovánok (vallásuk miatt menekültek), zsidók (kereskedők, árendázók és uzsorások), lengyelek (leginkább a kaczyka-i sóbányába, de mint földtulajdonosok is), örmények (kereskedők és katolikusok), rutének (napszámosok), huculok (pásztorok, favágók). Az utóbbi kettő volt a legszámosabb, leginkább Galíciából érkeztek, az életfeltételek, gazdasági okok, katonaság miatt. Galíciában évente 80-100 nap volt a robot, Bukovinában 12-24.
    Ipari szempontból a vidék gyorsan és kitartóan erősödött: 1783-1817 között bányák nyíltak Iacobeni, Cârlibaba, Fundul Moldovei, Pojorâta, Vatra Moldoviței, Rus pe Boul, Rusaia, Valea Stânei, Valea Putnei, Dealul Negru, Colaca Nouă, Stulpicani, Plotonița helységekben. 1790-ben felfedezik a kaczika-i sóbányát, tíz év után ez már 425 tonna sót termelt. 1774-1821 között három sörgyár épül, 1779-1821 között a kézművesek száma 195-ről 927-re nőtt. 1821-ben épül a dornavátra-i fürdőhelység. Számtalan utat, hídat építettek.
    Beindultak az iskolák, amelyekben a tanítás szünetelt az orosz hadjárat alatt (1768-1774). Kötelezték minden 7-13 év közötti gyermek iskoláztatását, újabb 32 iskola épült. Kimutatások szerint, 1700-1750 között Bukovinában 238 román nyelvű könyv volt, 1750-1800 között 722, 1800-1825 között újabb 776 érkezik a moldvai, munténiai, erdélyi és budapesti nyomdákból. A könyvek nagyrésze románul íródott, de cirill betűkkel. A latin betű használata csak 1860-ban szabályozódott, de néhány ortodox kolostorban napjainkban is használják (pl. Neamt).
    Az 1940-41-ben bekövetkezett bukovinai eseményeknek, a kitelepítéseknek a gyökereit mélyebben kell keresni. Már 1922-23-ban elkészült az újonnan alakult román területeken a nemzetiség szerinti összeszámlálás, a kisebbségek megfigyelése. Évekkel később ezek a listák hasznosnak mutatkoztak, hiszen csak napirendre kellett hozni őket. Tény az, hogy a bukovinai németek elszállítását a németek rendezték, akár a zsidókét, bár ez utóbbiakat egész más okból. A bukovinai magyarság pedig úszott az árral, bár nem mindenkinek volt kedvére a távozás, annak meg egészen ellene voltak, hogy az elűzött szerbek helyére telepítsék őket. Azonban az optálás után már nem volt visszakozás, így telepedtek a kitoloncolt szerbek majd a svábok helyére, vagyis végül „hazaérkeztek” (a székelyek úgy-e?), a szakirodalom szerint. Történelmünk nem lehet teljes, amíg meg nem jelenik egy sváb tollából, hogy miként érezték ők vagy őseik magukat, amikor a magyarokat beültették életük munkájába, templomaikba. Ezt is emelt fővel kell vállalni. Hisz ezen a kis népcsoporton már annyi seb esett, hogy eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít. De legyünk őszinték, ne csak a szépet és nekünk megfelelőt örökítsük meg.

[1] Johann Polek, Die Besitzergreifung, in vol.Die Österreichisch-Ungarische Monarchie in West und Bild in WBB, Viena, 1899, p. 116-126
[2] R.F.Kaindl, Geschichte der Bukowina, Cernauti, 1896, p.11-13

2020. március 20.

  A bukovinai németek temetői, 2023 májusban

 Talán ez volt a 40-ik utam Bukoviába, és mint a többi is, ez sem eredménytelen, sőt, új irányt szabhat egy kutatásnak. Azonban csak „rengyivel”, ahogy őseink mondták.
   Már többször említettem, hogy felesleges erőfeszítés a bukovinai öt volt magyar faluba menni, ha valaki nincs tisztába a helyrajzzal és minden falu külön történelmével, csak azért, hogy négy templomnál elmondjuk öt Miatyánkot. Az egészből csak annyi marad, hogy voltunk ott és zarándokoltunk, bár maga a zarándoklás kifejezés egészen másképp értelmezhető. Ez csodatevő helyek látogatását illeti, és Bukovinában csak annyi csoda történt őseinkkel, hogy sikerült, sokszor embertelen körülmények között, megélni és megmaradni. Itt jöhet a mellveregetés, hogy megmaradtak magyarnak, mások szerint székelynek, azonban egy dolgot le kell szögezni: ha egy nép vagy népcsoport egy kultúra hatására kialakul nyelvben, viseletben, szokásban vagy hagyományban, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy genetikailag is azonosak, sőt épp az ellenkezőjét mutatja. De térjünk vissza Bukovinára.
   A falvakban az a szokás, hogy mindenki mindenkinek köszön: a gyermekek a felnőtteknek, az idegenek a falubelieknek, anélkül, hogy ismernék egymást. Ez a tisztelet mindenki iránt, és ezzel kell egy beszélgetést kezdeni. Ha mégis valamit meg szeretnénk tudni, akkor nem a „szakértelmünkkel” állunk elő, hogy kik vagyunk mi, hanem feloldjuk a légkört: kérdezzük a falusit hogy van, mi a helyzet élet errefelé, a drágulások, nyugdíj, stb, és jó negyedóra múlva lassan térítsük a minket érdeklő dolog felé. Így kezdődött egy reggel Andrásfalván a temetőben.
    Korán érkeztem, már egy ember dolgozott, de köszöntem, szóba ereszkedtünk. A lényeg az, hogy jó húsz perc után már az ottani pap megvalósításairól volt a szó, temető, parókia, templom, ennek tornya. Mondom neki, hogy ezelőtt vagy 12 évvel, a pap engedélyével összekutattam a templomot, a tornyát, hogy megtaláljam azt a pléhkakast, melyik valamikor a torony tetején állt. Erre még az akkori hidasi tiszteletes, Boruss Mária kért meg, akire mindig szeretettel emlékezem. Hát a kakas nem került meg. Erre mondja az emberem, hogy nem ott kell azt keresni, és hunyorít, mint aki ravaszságon töri eszét. Kiderül, hogy merre lehet, és kérdezem, hogy minek azt ott tartani, hiszen nekik egy pléh, nekünk meg egy ereklye lehet?
Az egész dolog nekem most mellékesnek tűnt, hiszen nem a magyar emlékekért indultam, hanem a szomszéd németekért, akik Ó-Fratócon voltak. Andrásfalván csak átutaztam. De ha az andrásfalvi református leszármazottakat, vagy a sok bukovinai székelyt érdekelné a téma, megérné pár napot szimatolni a faluban, esetleg megtalálni és megvásárolni a kakast.

                                                                                                                                              Illischestie

   Illischestie
   Három oldalról közelíthető meg, nyugatról Paltinoasa felől, délről Józseffalvárol Stupca-n át, vagy keletről a szucsávai oldalról. Keletről érkeztem a község felé, a bukovinai obcsinákon át (hosszú, lankás dombok) és már messziről, méltóságosan kimagaslott, az egykori lutheránus templom fehér tornya, a környező zöldövezetből.
   A templommal szembeni utcában parkolok, és az első embert, az illendő köszönés után, kérdezem, merre van a temető? Nem tudja, Jászvásár mellől, Páskányból van. Nézek az információs iroda után. A kezdő kutatóknak elmondhatom, hogy minden faluban létezik legalább két információs iroda, az egyik az üzlet, a másik a kocsma. Az utóbbiban lényegesen több az információ, azonban azok megbízhatósága bizonytalan.
   Állok tanácstalanul, jön egy öreg mama, kapával a vállán. Köszönök, érdeklődöm, és elirányít. Jó kilométer után a temetőhöz érkezem. Bemegyek, nézelődöm: balra ortodox, jobbra mintha másabb. A jobb oldalt vettem kezelés alá, fényképezek, egy idő után érzem, hogy valaki figyel. Velem egykorú férfi, vagy 10-12 méterről néz, nem szól semmit. Köszönök neki, közeledem hozzá. Mondom, ki vagyok, honnan, mi és miért érdekel. Amint a beszédéből kivettem, ő mindenes a faluban, vízszereléstől kőművesmunkáig mindent elvégez, azonban a történelemben sem szenved hiányokat.
   Elmondja, hogy a mostani egy hektárt meghaladó temető valamikor még nagyobb volt, de lassan rámentek a románok a német sírokra. A német temető másik sarkába a hívők kezdtek költözni. Az emlékműveket, már ami maradt belőlük, átvitték a megmaradt, német részre. Egyik legszebb síremlék a Kipper Heinrich-é, aki polgármester volt, a fia pedig, Fritz, országgyűlési képviselő. Társam pontosít, hogy nem csak ő volt polgármester, hanem még ketten ugyanabból a családból. Honnan tudja? Hát évekkel ezelőtt jött egy leszármazott, aki most Kanadában lakik, és elmondta neki. Vagyis a németek is jövögetnek haza. A Kipper sír gyakorlatilag egy földalatti kápolna, fedele vasúti sínekre öntött beton, a hátsó bejáratát betömték. Beszélgetünk az anyagról, hol van Bukovinában homokkő? Hát Váma helységben, még napjainkban is bányásszák.
   A németek tehetősebbje az egész síremléket homokkőből készíttette el, a szegényebbje csak a talapzatot, majd arra erősített vas kereszteket. Ezekből a keresztekből egy sincs meg, emberem szerint a falusiak a vasrészt lefűrészelték, mert méreteiben kitűnően bevált patkónak. Eleinte úgy gondolta, hogy a németek az első világháborút követően kerültek Illischestie-be, később tudta meg, hogy jó 200 éve telepedtek le. A németek emelték fel a falu, a románság nekik dolgozott. Sokat tud a faluról annak egykori elhelyezéséről, a németekről, ezek életéről, kár, hogy nem határozza el magát tudásának írásban való rögzítésére.
Mikor váltunk el olyant mondott, hogy még most is cseng a fülemben: „uram, mondok én magának valamit: én román vagyok, de ha németek nem lettek volna a faluban, a románság még most is a főút mentén koldulna”. 1940-ben több mint 2000 illischestie-i német került a „transportliste”-ra.

                                                                                                                                                      Satumre

   A szátumare-i (Grossdorf) német temető.
   A falut csak a Szucsáva vize választja el Istensegítstől. Valamikor két részből állt, az Oláh-Szátumáre és a Német-Szátumáre, ezek egyesüléséből jött létre a mostani község. Temetőjében csak az a szép, hogy tele van nárciszokkal. Pár síremlék maradt meg, jobb-rosszabb állapotban. Az 1930-as kimutatás szerint, a falu összetétele a következő volt: román (53,85 %), német (34,9 %), magyar (9,23 %), zsidó (1,93 %), más (0,09 %). Vallás szerint: ortodox (52,41 %), katolikus (22,4 %), lutheránus (21,25 %), zsidó (1.93 %), más (2,01 %).
   A Balaceana-ból származó, és Szátumáre-n letelepedett Nunweiller család keveredett a bukovinai magyarokkal, ugyancsak a Vale-Seka-i Porkár (fordításban kondás, disznós) vegyült el Hadikfalvára és Istensegítsre Szátumáre-n keresztül, és rokonsága lett néhány Faluközi, Lőrinc, Nistor, Jakab, stb. családnak. Gyakorlatilag a Porkár ragadványnévből alakult családnévnek, az első ismert ős neve Lukács György, mellé jegyezve „zingarus”, ami mai értelemben roma. Így szerepel a józseffalvi anyakönyvekben.

                                                                                                                                                               Arbora

   Arbora.
   Kissé távolabb esik a volt magyar falvaktól, nyugatról Solka felől, keletről Millischautz és Iaslovat irányból lehet megközelíteni. A bukovinai magyaroknak sok közük nem volt hozzá, mint például a józseffalviaknak Illischeschtie-hez, az andrásfalviaknak Alt-Fratautzhoz vagy az istensegítsieknek Millischeutzhoz vagy Badeutzhoz. Nagyjából csak annyit, hogy ott jelent született Potapi János és Zsuzsanna gyermeke Péter, 1876. június 13-án, majd onnan kerültek Cibénybe.
A németek szempontjából megemlítendő, hogy 1902-ben építették a katolikus templomot, ez most a Solonetu Nou katolikus egyház leányegyháza, az evangélikus templomot pedig 1912-ben. A kimutatások szerint 1940-ben 152 német család lakott ott. Ezeket úgy telepítették haza 1940-ben, mint a bukovinai székelyeket: a székelyeket Bácskába, a németeket a lerohant Lengyelországba.

                                                                                                               Bágyóc (Badeuti)
   Dél felé érkeztem a faluba, a katolikus templommal szemben leültem egy teraszon kávézni, amikor megszólat a harang, majd utána a zene is. Ezeket már feltettem. Majd kérdeztem egy idősebb embert, merre a német temető. Irányít, megyek és persze nem találtam meg, mert máshol volt. Végül egy másik temetőben kötöttem ki, ahol semerre se láttam mást, csak ortodox kereszteket. Közben érkezik egy mama, köszönök, beszélgetünk. Kiderül, hogy a kettős sírhely ára 2500 lej, a temetés 300 lej, azon kívül van a sírmegváltás, az évi adó az egyháznak, s a többit nem tartottam észbe. Egy időben, mondja, sokan lettek hívők, mert ott nem kellett adakozni, de most ott is kérnek. Mellesleg, felénk minden egyház egy külön állam, vallásmegkülönböztetés nélkül.
Nos, merre a német temető? Mutatja, az úttól jobbra. Tele ortodox keresztekkel. Már jött, hogy visszatérjek, de gondolom hátha mégis maradt valami. Maradt vagy 5-6 kereszt, a többiről gondoskodtak a románok. Jövök vissza, a mama még mindig a kapuba, kérdezi: valami találtam-e? Keveset válaszolok, alig párat. Láttam, hogy az evangélikus templomot javítgatják, és érdeklődöm a mamánál, hogy kié az a templom? A válasz meglepett: a zsidóké volt, de elvették az ortodoxok (szó szerint: a fost a jidovilor, dar au luat-o ortodocsii). Következtetés: így tűnhet el egy temető mindenestől.

Sacaramb, originea populatiei

   Oamenii dintr-o localitate sunt importanți, fiindcă ei scriu istoria locului. De asemenea, îsi pot lăsa amprenta asupra locului prin tradiții și obiceiuri aduse din îndepărtate zări (dispunerea străzilor, stiluri de case, etc.). Poate multi considera astăzi, că numele lor de familie sună cam ciudat, are o rezonanță străină, și nu-și dau seama, că acum vreo 170-240 de ani, ancestorii lor trăiau în alte colțuri ale Europei. De aceea considerăm, că este necesar să vorbim despre locuitorii Săcărâmbului, care-și au originile în altă parte. Pentru a ne atinge scopul, era necesar să fie făcute anumite studii.
   Studierea arhivelor de stat și arhivelor bisericești s-a dovedit un lucru dificil, căci multe documente erau scrise în germană, care era limba statului în acea vreme, altele erau în latina, care era limba oficială a bisericii catolice. Acum câțiva ani s-a început așezarea numelor din registrele bisericești într-un arbore genealogic, care în multe cazuri ne poate duce înapoi în timp mai bine de 200 de ani. Totuși, pentru a ne forma o idee, și având în vedere peregrinările familiilor de mineri dintr-un loc în altul, am fost obligați să studiem și registrele din alte localități miniere, respectiv Băița, Certej, Hondol, Măgura, Hunedoara. Ar mai fi fost necesar studierea registrelor bisericești din Abrud, Roșia Montana, sau Zlatna, dar mai întâi astea trebuiesc găsite, și nu cele recente, ci acele de acum vreo 160-200 de ani. O parte din registrele bisericii catolice din Săcărâmb se găsesc la Arhivele Episcopiei Romano-Catolice din Alba Iulia (1791-1823) și altele la Arhivele Nationale din Deva (1870-1945). Lipsesc deci în jur de 45 de ani din evidență. După unele zvonuri, acele registre nici nu se mai găsesc în Transilvania.
   Locuitorii Sacarambului, înainte de descoperirea făcută de porcarul familiei Barcsay, Ion Ormindean în 1746, nu se ocupau de minerit, nici nu erau calificați pentru așa ceva, putem spune că nici idee n-aveau peste ce comori calcă zilnic. Odată cu descoperirea minelor de la Săcărâmb, era nevoie de omeni specializați în exploatarea miniera: mineri, tehnicieni, coordonatori, personal la birouri. De regulă, aceștia erau detașați de conducerea de la Wiena, dar cum se întâmpla adesea, veneau și muncitori din alte locuri, sperând într-un trai mai bun. Așa au apărut Beer Martin (camera hutmanus), Christl Franciscum secretar (scriba), Eisler Martin secretar (scriba), Feill Casparus sef peste mineri (senior omnius huttman), Hopp Josef Ludovik minerarus probator, Löscher Venceslav responsabil cu caii (obequitator), Molnar Petrus chirurg (chyrurg), Merth Joannes responsabil piață (judex fori), Peerer Thomas chirurg pensionat (chyrurgus jubilatus), Trensansky Casparus miner sef, Wittmann Daniel chirurg din districtul de dincolo de Mureș (Districtus Transmarusiana chyrurgus). Pentru acoperirea nevoile oamenilor au venit Aszlányi Stephanus (alias Novák) comerciant (mercator), Raunik Agnes (vidua Jager) ca moașă calificată (obstetrix docta), Kompoti Francisc profesor, vorbitor de 5 limbi (latina, ungara, germana, slavonă, valahă), Loreni Michael șuster (sutor), Mártonfy Petrus comerciant, Molin Joannes bărbier (barbitonsor), Mayer Joannes brutar (pistor), Schützer Gottfried prăvălier (cauponar), Sárosi Andreas măcelar (lanionis), Feigl Paul tâmplar, Veress Joannes croitor dar și Gold Bernard cantor și dascăl. Interesant este, că deja în anul 1791 se menționează doi elevi: Henkes Philippus (practicans honorarius), și Schaarschmidt Josef, ambii practicanți cu bursă de studii.

                                                                                                                                           Biserica catolica in 2015

   Muncitorii veneau mai ales din zonele miniere deja existente, de la Băita, Abrud, Zlatna, Sasca Română, Oravița, Moldova Nouă, Trestia, Ciclova, Roșia Montana, Sibiu, etc. Pe lânga venind din zonă, soseau mineri și din locuri îndepărtate: Germania, Slovenia, Slovacia, Austria, Franța, din Idrya, Schemnitz, Styria, Saxonia. În tabelul de mai jos vom prezenta căteva familii, cu datele sale:

   După cum dovedesc registrele bisericii catolice din Săcărâmb și datele de la Episcopia Romano-Catolică din Alba Iulia, pe parcurs au mai sosit și alte familii: Kun din Baia Sprie-Maramureș, Konyicska, Horcin din Strâmbu, Băiuţ, Bistrita Năsăud, Koricsar, Schramm, Krișanovski din Lăpuş, Bistrita Năsăud. După rezonanța numele acestor familii au origini slovace, la fel ca familiile Kolischar, Richter, Slobodnik, Iudt, Gregor, Trnka, Otcenas, Longauer, Waitzik, Simcik, Tokar, Botzurik, Bulla, Fabri, care au venit la Săcărâmb din îndepartata Spania Dolina, din Slovacia. Familia Kolischar a venit între 1839 şi 1842, căci Iosif s-a născut 1839 la Spania Dolina, iar Laurentiu deja la Săcărâmb, în 1842. Multe din aceste nume le găsim și azi în sat, sau în localitățile apropiate, iar altele există, dar dealungul timpurilor au suferit transformări. De exemplu numele de Hanzurka a devenit Jurca, Dalla – Dalea si Galle – Galea.
   Se mai poate observa din registre, că existau multe văduve tinere, alte femei deja erau la 32-34 de ani la a 3-a, 4-a căsătorie, am găsit destui copii înfiați. Asta însemnă, că viața de miner nu era deloc ușoară, oricând exista riscul unor accidente, dar și afecta sănătatea bărbaților. Nu ar fi exclus, ca băieți de 11-13 ani deja să fi lucrat în exploatare.

                                                                                                                          Ruinele bisericii greco-catolice in 2015

                                                                                
   Pe parcursul a cătorva ani, părintele Lamasch a întocmit evidența enoriașilor. În anul 1791, Status Animarum arăta astfel: bărbați-306, femei-263, băieți-325, fete-246, în total 1140 de persoane. Trei ani mai târziu, în 1794, datele suferă niște modificări minore: bărbați-300, femei-247, băieți-250, fete-207, total locuitori: 1006.
   În anul 1796, situația celor din evidența bisericii catolice arată astfel: bărbați-320, femei-276, băieți-291, fete-249, total locuitori: 1136. Vă dați seama, cum ar arăta Săcărâmbul astăzi, cu vreo 600 de copii alergând prin sat!
   Preotul Lamasch a notat în anul 1796, că doi sau trei din locuitorii satului sunt slavoni, dar mai sunt valahi și unguri. Câteaodată, în biserică se ținea liturghia în limba maghiară. Limba principală în acest loc a fost în perioada respectivă germana.
   Mai mult ca sigur, că numărul locuitorilor a fost mai mare, doarece se observă din tabele, că părintele Lamasch a notat în Status numai pe cei care aparțineau într-un fel de biserica catolică. Zic într-un fel, că mai mulți din cei enumerați sunt calviniști sau unitarieni, reformați.
   După cum ne demonstrează recensământele vremii, cu o singură excepție, în anul 1966, numărul locuitorilor a scăzut constant. Acest fapt se datorează în totalitate exploatării miniere.

BISERICA

   Muncitorii de religie catolică ajunși la Sacaramb din toată Europa, aveau și ei nevoie de alinare sufletească. Viața își cerea drepturile: aveau loc căsătorii, nașteri și decese. Punând mână de la mână, în anul 1753 și-au ridicat o modestă capelă din lemn. În scurt timp, aceasta s-a dovedit neîncăpătoare, și în anul 1777, în câteva săptămâni, catolicii și-au ridicat o biserică din piatră, care mai exista și astăzi, cu toate că într-o stare deplorabilă. N-a trecut mult timp, și au început donațiile către biserică, pentru înzestrarea ei cu cele necesare.

Donații către biserică 1778-1803:

1778.
Prapură în onoarea Fecioarei, din mătase, pe o parte cu chipul Fecioarei, pe cealaltă cu vulturul imperial. Donat de Illustrissimus Dominus Aulic Ignatus de Born.

August, 1783.
Fata de masa (altar) violet, cu franjuri aurii pentru memoria (in onoarea) muncitorilor. Donator: Spectabilis Dominus Martinus Bosnyák.

1790.
S-a ridicat in cimitirul Sf. Iosif o capela din lemn in onoarea Fecioarei, de catre mine Joseph Lamasch, cu aprobare si binecuvantare episcopala.
Donator: Casparus Huber

1791.
S-au donat 24 de carti scolii. Donatori. Ioakim Aszlányi (Novak), sotia Rebeka Moldovan si vaduva lui Dominus Theodori Győrffy.

1791.
Dominus Petrus Martonfy, comerciant din oras a oferit pe cheltuiala sa doua dalmatice (vocabulare) binecuvantate de catre episcop.

1791.
S-au oferit doua fete de masa (de altar) cu franjuri, care acopera masa pe toata lungimea. Donator: Antonius Mártonfy.

1795.
Diverse lucruri pentru biserica, mantale si servetele elegant lucrate. Donatori: Domina Elisabetha Tutsch si fiica sa Elisabetha, sotia domnului Petri Molnár.

28 mai 1795.
S-a donat un voal alb-violet frumos de catre Domina Rebeka Moldovan, sotia lui Ioakim Aszlányi (Novák).

1 martie 1796.
Fata de masa (altar)de coloare rosie si violet, cu franjuri si impodobit cu flori, in semn de recunostinta de localnici.Donatori: Illustrissima Domicella Anna et Aloysia nobilii de Wildburg.

Martie 1796.
La initiativa mea am donat bisericii doua carti: 1 (ilizibil), 2-Pareri despre Monarhie 1789. Donat de catre Dominus Franciscus Frazenau practicant (elev), fiul domnului Felicitas (Felix) Franzenau.

10 iulie 1796.
Am donat bisericii doua prosoape albe, brodate cu aur ce se pot folosi la botez. Donator Catharina Franzenau, sora elevului de mai sus.

10 iulie 1798.
Parohia a primit gratis câteva lucruri necesare celor sfinte. Donator Martinus Bosnyák armeano-catolic din Wiena.

August, 1796.
Un tabel foarte bine intocmit, servetele si cele necesare slujbelor din biserica. Donat de catre Dominus Andreas Schütz.

Octombrie, 1796.
Statuia Domnului comandata si donată de mine, cu o cruce de fier, pentru vindecarea bolnavilor. Donator: Schaffer

11 octombrie 1798.
S-au reconditionat frumos cele sase coroane cu ghirlande (artefacte) de catre minunata domnisoara din Cluj, Josepha Bergmann.

11 august 1800.
Voal din matase rosie cu fire asemanatoare. Donator: Dominus Martinus Eissler si sotia Magdalena nascuta Weiterschütz.

20 ianuarie 1803.
Cele necesare ritualurilor, frumos impodobite. Donator: Reverendissimus Josephus Lamasch

 Preoti:

1791-1803 Josephus Lamasch, ajutata de catre Petrus Darvas si Franciscus Szevesztényi
1803 - Carolus Urban

Lista preotilor catolici intre 1870-1934.

Recensământe

După populație:

După religie:

                                             STATUS ANIMARUM 1796.^[1]

                                                         Sub Littera^[2] A

In paranteza varsta.

                                                     Sub Littera B

                                               Sub Littera C (Z, Tz, Ts, K )

                                                           Sub Littera D

                                                     Sub Littera E, vel EÖ

                                                     Sub Littera F, vel Ph

                                                    Sub Littera K, in dubio G

                                                   Sub Littera H

                                                       Sub Littera J

                                                       Sub Littera K (C, Ch, G)

                                                             Sub Littera L

                                                          Sub Littera M

                                                       Sub Littera N

                       Sub Littera O vel Ő                                                           in dubio vide E 

                                                        Sub Littera P                                                  in dubio vide P vel J  

                        Sub Littera Z 

                                                            Sub Littera R